Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2011. november 30., szerda

Helyzet

Hát jól sejtettem, felemelkedett a hőm 36.9-re, és bár ez még láznak nem nevezhető, most így mit tudjam én, hogy mi van, főleg ha több ideig eltart ez az állapot. Orrdugulás mára javult valamennyit, de még mindig elég erős; bejöttem azért dolgozni, és most ebédszünetileg épp teherbeeséses tanulmányokat olvasok, mert jó lenne magabiztosan érteni hogy mi mikor miért történik a testemmel.
Ma reggelre ugyanis egyrészt teljesen elmúltak a páfrányok, ami annyit jelent, hogy nem valamiféle betegséges gyulladás volt az okuk, hanem valóban igazi jófajta peteérés, meg hogy minden valószínűség szerint jól számolgattunk ki mindent, hiszen eleve arra tippeltünk, hogy ma-holnap eltűnnek. Másrészt szintén a talált cikkek szerint, ha az ember lánya terhes, akkor megmaradnak a páfrányai továbbra is, mivel attól is folyamatosan erősebben termelődik a kristályosítós hormon - de persze van ellenvélemény is, mármint hogy ez nem szükségszerű, szóval... igaza lehet M.-nek, hogy hagyjam már abba ezt az ultratájékozódós hadjáratot, mert csak erősíti az amúgy is jólfejlett hipochondriámat.

Úgyhogy mára be is fejezem, csak azt szeretném helyzetjelenteni, hogy fura módon bökdös a hasam. Nem fájdalmas, inkább csak nagyon-nagyon enyhe menstruációs görcsre emlékeztető, de nekem ilyen félidőben sosem szokott, úgyhogy leírom. Nyilván semmit sem jelent, mert szintén olvastam, hogy a beágyazódás (aminek ez esetleg tünete lehetne) a 7-10. napon történik, és nekem ez a mai még sehogysem az. Különben is, elképzelhetetlenül nagy csoda lenne, ha most bárki is lenne bennem, és nem is akarok rágondolni, mert nem szeretnék csalódni. De ez most egy dokumentálós fázis, úgyhogy dokumentálok, tessék.

2011. november 29., kedd

Bacitámadás

Lehet hogy okosabb lett volna a házidokira hallgatni, és addig otthon maradni betegszabin, amíg teljesen kigyógyulok a náthámból (vagy mi volt az), mert pár napja járt le az egy heti antibiotikum adag, és én máris megint olyan orrdugult vagyok, hogy alig kapok levegőt. Az a tippem, hogy a kolleginák adták vissza a saját mutált bacimat, mert viszonylag jól vagyok, sehol sem fáj; remélem hamar elmúlik, csak az idegesít, hogy a kis hőgörbém, amit alig kezdtem el vezetni, most emiatt jelzi a miniemelkedést, nem amiatt, amiért ki lett találva. Pfff.

2011. november 28., hétfő

Palástfű, cickafark, páfrány

Bizony mondom néktek, a cickafark tea nem finom. Amúgy is utálok minden folyadékjellegűt (bárcsak a csokikával való viszonyom lenne ilyen), de most próbálok tudatosan és fegyelmezetten minél többet bevinni, és ennek része a napi két gyógytea, ami állítólag jót tesz.
Nem mondhatni, hogy rajongója vagyok a természetgyógyászatnak, de igazából leginkább azért, mert kicsit összefolyik azzal az elég taszító ezoterikus térjünk-vissza-gyökereinkhez vonallal, ami alapján néhány sarlatán megpróbál átverni egy csomó szerencsétlen, reményvesztett embert, hogy bogyókkal és ágyáthelyezéssel oldják meg azt, amire az orvostudomány is alig képes. De azt sem gondolom, hogy teljesen butaság, végülis kúrálgatták magukat ezzel-azzal évezredekkel ezelőtt is, és hát csak kitapasztaltak valamit, ami hasznos lehet, úgyhogy hajlandó vagyok elfogadni, hogy kiegészítő kezelésként alkalmazható.
Úgyhogy palástfű napi kétszer a ciklus második felében (miniszkóp szerint ez van most), mert segíti a petesejt beágyazódását, és cickafark az elsőben, mert támogatja a progeszteron termelődést és peteérést. Ma véletlenül cickafarkot ittam, de majd holnaptól áttérek.

Amúgy tegnap este megint gyönyörű páfrányokat produkáltam, komolyan, hihetetlen hogy milyen szépek. Persze jó volna valahol egy átfogó, átlátható leírást találni arról, hogy mi is ez és hogyan működik, mert egyelőre mindenhol csak a forgalmazó cégek rövidke termékleírását sikerült megtalálni, na meg egy csomó okoskodó nőci észosztását mindenféle fórumon. (Te jó Isten, hogy ide jutottam, a végén még ősanyák kommentjeit fogom olvasni a Poronty cikkeknél - na akkor viszont lőjön agyon valaki, könyörgök!) Délelőtt ugyanis szinte teljesen amorf alakzatokat nyáladzok, délutánra fele már kristályosodgat, estére meg valóságos őserdő az egész, tök szép. Csak ugye jó volna tudni, hogy miért vannak ezek a különbségek, mert oké, hogy cikluson belül módosul a termelt hormonok mennyisége, pont ezért működhet a kütyü, na de hogy napszakonként is ingadozik, az elég furcsának tűnik.
A lényeg az, hogy minden valószínűség szerint én itten most az elmúlt néhány nap valamelyikén ovuláltam, és attól kezdve szükség volna egy jó hosszú sorozatnyi jó erős csodára ahhoz, hogy ebből gyerekkezdemény legyen, szóval nem is számítunk semmire egyelőre, csak egyszerűen vicces, hogy egyáltalán egy kis pillantásnyira beleláthatunk a folyamatba.

2011. november 27., vasárnap

A szabadság vándorai

M. tegnapelőtt mondott egy olyant, hogy most már megnyugodott, és pontosan értem/érzem, mit ért ez alatt. Mert valahogy én is.
Megjött közben a miniszkóp, akkora az egész, mint egy rúzs, körülbelül úgy is néz ki, és hihetetlen, de igaz, amiket írnak róla. Tegnapelőtt délután próbáltam ki először, első ránézésre semmi különös nem volt, csak az ábrán mutatott amorf alakzatok, pedig figyeltem rá, hogy elegendő nyál legyen, és egészen megszáradjon. Aztán hazajött M. este, és mikor neki megmutattam ugyanazt a mintát, a lencse szélén észrevettük, hogy teljesen másképp néz ki: tele volt szabályos párfány alakú kristályokkal. Ami ugye elvileg peteérést jelez. Teljesen persze nem pontos, mert vannak dolgok, amik befolyásolhatják (pl. gyulladás a szervezetben), de azért a tőlünk telhetőt megtettük, és ilyen vicogós-vidám a hangulatunk folyton, ha eszünkbe jut, hogy aszta, mi most gyereket szándékozunk csinálni.

Mikor pár évvel ezelőtt épp elemezgettük a kapcsolatunkat egy válságosabb időszakban, rájöttünk, hogy egyik fő bajunk a különböző jövőkép: M. örökös lelki vívódásai miatt sehogy sem tudta elképzelni, hogy ő valaha is apa legyen, én meg a jelenemben szintén nagyon távol álltam az efféle gondolatoktól, de annyit biztosan tudtam, hogy én meg gyerek nélkül nem akarok megöregedni. És akkor fontolgattuk, hogy igazából szakítanunk kell, mert ez így nem fog működni. Én nem vagyok az a fajta nő, aki majd unszolni fogja, hogy de márpedig legyen gyerek, mert az ilyesmi egyrészt teljesen ellentmondana annak, aki vagyok, másrészt én magam sem vágytam még rá, és sejtettem, hogy annyira erős ősanyás akarással soha nem is fogok, hogy derékbeadásra kényszerítsem az ellenkező páromat vele - ő meg arra tippelt, hogy neki talán épp erre lenne szüksége, hogy valaki rávezesse, és meggyőzze, és kívánja helyette is.
Aztán sok zűrzavar és egy pszichológus után úgy esett, hogy egy idő után mégis együtt, ezer dolog tisztázásával, és gyerek-ügyben annyi eldöntésével, hogy igen, kell, de valamilyen hallgatólagos megegyezéssel arra nézvést, hogy egyikünk sem boncolgatja ezt a dolgot tovább, hiszen úgyis annyira nagyon-nagyon távol van az esedékessége, hogy nem is érdemes komolyabban belemenni.

Szerintem nagyon sokáig az volt a bajunk, hogy ami ismerőseinket illeti, egyszerűen nincs két egyenlő ember egyenértékűségére alapozott, felhőtlenül boldog, "kerek" párkapcsolat, közel és távol, sehol, szüleinkén kívül nem is tudunk ilyenről. Persze általánosságban véve elégedett, normális népek ezek, átlagos családok, senki sem veri az asszonyt vagy terrorizálja a kölyköket, vannak jó pillanatok és őszinte örömök, jó esetben szeretet is. De például ami nekünk létfontosságú, a függetlenség (neadjisten szabadság) az mindegyikből hiányzik, mint ahogy hiányzik a felelőtlen játék, a szinte tökéletesen egybeeső érdeklődési kör, a napi-sokszor nevetés, a végtelen őszinteség, a nagyon sok beszélgetés mindenről hatalmastól apróig, és a másik, mint önálló ember feltétel nélküli tisztelete is. Valahogy, valamilyen buta hagyománykövetésből vagy torzult boldogságképből kiindulva, úgy kezelik a családot, mintha annak megbonthatatlan egységét az garantálná, ha mindig mindenki kompromisszumot köt, alkalmazkodik, és felad dolgokat (szükség esetén önmagát is), azért, hogy összességében valami nagyobb terv teljesülhessen. Van aki a világ végére költözött, ahol magányos és kiteljesületlen, de hát ez volt a biztos otthon ára, van aki azért kötötte össze az életét a másikkal, akivel összesen két közös dolgot tud megosztani, mert az ő korában már illik, van aki egyszerűen csalódott egy csomó mindenben, és magához akarta láncolni azt, aki egyszerű és komplikációmentes, és gyerekek születtek meg azért, mert egyik fél nagyon várta őket, a másik meg a nyugalomhoz való ragaszkodásból beletörődött. Őszintén szólva, ilyen környezettanulmányra alapozva nem is tudom, ki akarna valaha is házasságot és gyereket.

Aztán lassan megfogalmazódott, amit mindig is sejtettünk - hogy mi másak vagyunk. Nem úgy, ahogy mindenki hinni és hirdetni szeretné magáról, és egyáltalán nem példaértékűen, hanem olyan igazán egyedi módon, amit a világ furának nevez. És hogy ez a furaság ugyan valamennyire elszigetel a világtól, mert okoznánk egy-két tágra meredt szemet, ha bizonyos dolgaink publikussá válnának, de ugyanakkor nekünk tökéletesen megfelel, mert ezek teljesen mi vagyunk, a legmélyebbünkből fakad. És a másság/furaság nem múlik, sőt növekszik, vagy legalábbis ahogy múlnak az évek, egyre inkább eltérít a korosztályunk normáitól, de mi nem is akarjuk hogy múljon, sőt őszintén szólva, nem adnánk semmiért. Fura gyerekeink lesznek így aztán, az biztos. De majd megoldjuk, mert ez egy másik jellemzője a csapatunknak a furaságon kívül, hogy csináltunk már pár dolgot, amit mindenki elképzelhetetlennek gondolt. Impossible is nothing.

2011. november 26., szombat

Baggage

Amit így gyorsan eldöntöttünk, az annyi, hogy most egy kis ideig még figyelgetjük magunkat, és jövő év elején elmegyünk egy átfogóbb vizsgálatra valami okos dokigyülekezethez. Mert persze nem csak lelkiekben vagyunk furák, hanem testileg/egészségileg sem ígérkezik ez egészen szokványos akciónak ez. Egyrészt bármennyire kitolódott a világban a gyerekvállalás ideje az utóbbi évtizedben, attól még 35 évesen az ember ugyanolyan öreg már ehhez fizikailag, mint húsz évvel ezelőtt; M. nem annyira vészes, de én már kicsit igen, romlik az esély ilyenkor már alapértelmezetten is állítólag. Aztán meg vannak a konkrét dolgaink...

Ami mellettem szól, az az, hogy Anyu 37 évesen szült engem, és még utánam is minden különösebb gond nélkül teherbe esett egyszer; ennek valamiért, amit most már sosem tudunk meg biztosan, vetélés lett a vége, de Apu szerint fizikai megerőltetés volt a legvalószínűbb oka, így ez alapján genetikailag rendbennek tűnök. Ami ellenem, az az örök életemben rendszertelen menzesz, ami gyakorlatilag csak fogamzásgátlós periódusokban volt bármennyire is kiszámítható, és aminek például endokrinológiai vagy bármilyen más okát soha nem találtuk vérvételekkor (mondjuk az is igaz, hogy nem túl gyakran próbálkoztunk, és nem is igazán jártunk utána a dolgoknak tüzetesebben). Szóval igazából fogalmam sincs, hogy egyáltalán termelek-e használható petét, és az rendeltetésszerűen mozgolódik-e bennem, és ha igen, lesz-e megtermékenyülés után az életbentartásához szükséges hormonom; ezekből elvileg az első ki fog derülni, ha szorgalmasan elemezgetjük a nyálamat.
És akkor van M., aki szintén egy többismeretlenes eset. Elvileg, bár ez szerintem nem feltétlenül szabály, de a gerincsérülteknek, talán a lassítottabb vérkeringés miatt, eleve kisebb a nemzőképessége. Ezt talán súlyosbíthatták az utóbbi években be-beköszöntő mellékheregyulladásai, és egész biztosan súlyosbította a nagyon régi és egész erős dohányosság. Az urológus, akinél legutóbb volt, azt mondta, hogy tesztre semmi szükség, amíg nincs konkrét jele a bajnak, és még akkor sem teljesen relevánsak a számok, mert kevés de jó minőségű életképes spermával is lehet gyereket gyártani. Viszont ez most kicsit túl empirikus hozzáállás nekünk, mert míg egy huszonéves párnak simán van több éve kísérletezgetni, nekünk azért elég fontos lenne, hogy ne csak próbálkozzunk és reméljünk, hanem biztosan tudjuk, hogy van reális esély a mielőbbi eredményre.

Úgyhogy januárig adunk időt magunknak, és akkorra is az a terv, hogy majd egy kicsit ferdítünk a sztorin, és azt mondjuk, hogy nem célzottan és kiszámítottan ugyan, de már több mint két éve nem védekezünk gyerekakarás miatt. Így remélhetőleg elkerülhető az, hogy ráérősen álljanak hozzánk, és minél előbb elküldenek minden vizsgálatot elvégezni. Persze az is lehet, hogy addigra már nem lesz erre szükség, mert szülinapomra kérek szépen egy csodát. (Mondom én, hogy most már inkább tegnapra szeretnénk.)

2011. november 25., péntek

Babies on my brain

Persze ez is olyan, mint a házprojekt, úgyhogy, gondolom, ez a blog is nagyjából úgy fog kinézni, mint a házas. Hogy az elején lelkesen frissítgetem naponta, mert minden új és izgalmas, aztán már csak csendben türelmetlenkedek, hogy mikor már, és igazából tegnaptól kellene minimum egy gyerek (mint ahogy egy ház is, ha lehet szintén tegnaptól).

Egyelőre még csak nagyon tervezési fázisban vagyunk (ami egyébként, tekintve hogy kerek egy napja született a döntés, szerintem igencsak dicséretes), de megint, akárcsak a teleknél a kerti szerszámok megvásárlásával, máris vannak cselekvések és eszközök kéremszépen.
Elhoztam Aputól a higanyos lázmérőt, mert a digitális szerint alig értem el a 36 fokot ébredési hőmérsékletben; ki is derült, hogy legalább felet tévedett, úgyhogy stílusosan azzal fogok operálni, amit anno az én születésemkor vettek meg a szüleim. Vettem M.-nek cinket, és magamnak cickafark meg palástfű teát, illetve folsavat meg Elevitet (amitől nagyon kuncogós hangulatom támad ahányszor rápillantok, mert egy terhes nő díszeleg rajta, és ez igencsak szürreális). És rendeltem egy ovulációs mikroszkópot, ami elvileg nyálból percek alatt megmondja, hogy mikor érik a pete - és amit természetesen alig várunk, mert sejtésünk szerint egy csomó érdekes mindent meg lehet vele vizsgálni, úgy mint vércsepp, hajszál, hagymahéj, bogárhulla. Itt tartunk most. Jah igen, természetesen szexelni is szándékozunk az ügy érdekében, lehetőleg kissé programszerűbben mint eddig, de ezt nem részletezném, ilyet már úgyis csináltunk.

Szóval we are a go!

2011. november 24., csütörtök

OMFG

Ha nemfura párkapcsolat nemfura félpárja lennék, most azt a címet adtam volna ennek az első bejegyzésnek, hogy "A nagy kaland", vagy valami hasonló érzelgős hangzatosságot. De mi furák vagyunk hál'Istennek, úgyhogy csak ilyenek jutnak eszembe, hogy tejóég, mi a fenét csinálunk, hát normálisak vagyunk mi...?!
Az van, hogy tegnap, szokásos napi munkahelyi csetelés közben, valahogy sikerült arra kilyukadni, hogy csináljunk gyereket. Aki ezt olvassa, és nem ismer minket, azt gondolhatja, hogy ez akkor ilyen hirtelen felindulásból elhatározott dolog, és mint olyan kicsit talán felelőtlen is. Aki ezt olvassa, és ismer... nagyjából szintén. Mert, amint említettem, furák vagyunk.

Lassan hét éve vagyunk együtt, valahol középtájt néhány hónap (meg)szakítás kivételével - amikoris kizárólag szeretők voltunk - végig együtt is éltünk, gyakorlatilag megismerkedésünk második hónapja óta. És kettőnkön kívül senkinek semmi fogalma nincs, és soha nem is volt, rólunk és a kapcsolatunkról, hogy miből áll és mi mozgatja és mikor milyen irányba tartott; sőt akár az is kijelenthető, hogy ha volna, biztos lenne egy-két részlet, ami igencsak meglepne (vagy inkább sokkolna) mindenkit.
Mindegy is, maradjunk annyiban, hogy nem, nem egyik pillanatról a másikra jellegű a döntés, nagyjából két éve gyújtottunk tüzet alatta, azóta parázslott csendben, és most úgy tűnik, belobbant. És igen, félelmetességben is tűzszerű, de érdekességben és lehetőségekben is, és ettől aztán amelyik pillanatban kimondtuk, valahogy ösztönösen biztosak voltunk benne, hogy jó ötlet ez.

Szóval Furáék gyereket szeretnének. És az fasza lesz.