Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2011. november 27., vasárnap

A szabadság vándorai

M. tegnapelőtt mondott egy olyant, hogy most már megnyugodott, és pontosan értem/érzem, mit ért ez alatt. Mert valahogy én is.
Megjött közben a miniszkóp, akkora az egész, mint egy rúzs, körülbelül úgy is néz ki, és hihetetlen, de igaz, amiket írnak róla. Tegnapelőtt délután próbáltam ki először, első ránézésre semmi különös nem volt, csak az ábrán mutatott amorf alakzatok, pedig figyeltem rá, hogy elegendő nyál legyen, és egészen megszáradjon. Aztán hazajött M. este, és mikor neki megmutattam ugyanazt a mintát, a lencse szélén észrevettük, hogy teljesen másképp néz ki: tele volt szabályos párfány alakú kristályokkal. Ami ugye elvileg peteérést jelez. Teljesen persze nem pontos, mert vannak dolgok, amik befolyásolhatják (pl. gyulladás a szervezetben), de azért a tőlünk telhetőt megtettük, és ilyen vicogós-vidám a hangulatunk folyton, ha eszünkbe jut, hogy aszta, mi most gyereket szándékozunk csinálni.

Mikor pár évvel ezelőtt épp elemezgettük a kapcsolatunkat egy válságosabb időszakban, rájöttünk, hogy egyik fő bajunk a különböző jövőkép: M. örökös lelki vívódásai miatt sehogy sem tudta elképzelni, hogy ő valaha is apa legyen, én meg a jelenemben szintén nagyon távol álltam az efféle gondolatoktól, de annyit biztosan tudtam, hogy én meg gyerek nélkül nem akarok megöregedni. És akkor fontolgattuk, hogy igazából szakítanunk kell, mert ez így nem fog működni. Én nem vagyok az a fajta nő, aki majd unszolni fogja, hogy de márpedig legyen gyerek, mert az ilyesmi egyrészt teljesen ellentmondana annak, aki vagyok, másrészt én magam sem vágytam még rá, és sejtettem, hogy annyira erős ősanyás akarással soha nem is fogok, hogy derékbeadásra kényszerítsem az ellenkező páromat vele - ő meg arra tippelt, hogy neki talán épp erre lenne szüksége, hogy valaki rávezesse, és meggyőzze, és kívánja helyette is.
Aztán sok zűrzavar és egy pszichológus után úgy esett, hogy egy idő után mégis együtt, ezer dolog tisztázásával, és gyerek-ügyben annyi eldöntésével, hogy igen, kell, de valamilyen hallgatólagos megegyezéssel arra nézvést, hogy egyikünk sem boncolgatja ezt a dolgot tovább, hiszen úgyis annyira nagyon-nagyon távol van az esedékessége, hogy nem is érdemes komolyabban belemenni.

Szerintem nagyon sokáig az volt a bajunk, hogy ami ismerőseinket illeti, egyszerűen nincs két egyenlő ember egyenértékűségére alapozott, felhőtlenül boldog, "kerek" párkapcsolat, közel és távol, sehol, szüleinkén kívül nem is tudunk ilyenről. Persze általánosságban véve elégedett, normális népek ezek, átlagos családok, senki sem veri az asszonyt vagy terrorizálja a kölyköket, vannak jó pillanatok és őszinte örömök, jó esetben szeretet is. De például ami nekünk létfontosságú, a függetlenség (neadjisten szabadság) az mindegyikből hiányzik, mint ahogy hiányzik a felelőtlen játék, a szinte tökéletesen egybeeső érdeklődési kör, a napi-sokszor nevetés, a végtelen őszinteség, a nagyon sok beszélgetés mindenről hatalmastól apróig, és a másik, mint önálló ember feltétel nélküli tisztelete is. Valahogy, valamilyen buta hagyománykövetésből vagy torzult boldogságképből kiindulva, úgy kezelik a családot, mintha annak megbonthatatlan egységét az garantálná, ha mindig mindenki kompromisszumot köt, alkalmazkodik, és felad dolgokat (szükség esetén önmagát is), azért, hogy összességében valami nagyobb terv teljesülhessen. Van aki a világ végére költözött, ahol magányos és kiteljesületlen, de hát ez volt a biztos otthon ára, van aki azért kötötte össze az életét a másikkal, akivel összesen két közös dolgot tud megosztani, mert az ő korában már illik, van aki egyszerűen csalódott egy csomó mindenben, és magához akarta láncolni azt, aki egyszerű és komplikációmentes, és gyerekek születtek meg azért, mert egyik fél nagyon várta őket, a másik meg a nyugalomhoz való ragaszkodásból beletörődött. Őszintén szólva, ilyen környezettanulmányra alapozva nem is tudom, ki akarna valaha is házasságot és gyereket.

Aztán lassan megfogalmazódott, amit mindig is sejtettünk - hogy mi másak vagyunk. Nem úgy, ahogy mindenki hinni és hirdetni szeretné magáról, és egyáltalán nem példaértékűen, hanem olyan igazán egyedi módon, amit a világ furának nevez. És hogy ez a furaság ugyan valamennyire elszigetel a világtól, mert okoznánk egy-két tágra meredt szemet, ha bizonyos dolgaink publikussá válnának, de ugyanakkor nekünk tökéletesen megfelel, mert ezek teljesen mi vagyunk, a legmélyebbünkből fakad. És a másság/furaság nem múlik, sőt növekszik, vagy legalábbis ahogy múlnak az évek, egyre inkább eltérít a korosztályunk normáitól, de mi nem is akarjuk hogy múljon, sőt őszintén szólva, nem adnánk semmiért. Fura gyerekeink lesznek így aztán, az biztos. De majd megoldjuk, mert ez egy másik jellemzője a csapatunknak a furaságon kívül, hogy csináltunk már pár dolgot, amit mindenki elképzelhetetlennek gondolt. Impossible is nothing.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd!