Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. december 31., hétfő

Köszönlek, 2012 - várlak, 2013!

Igen, hazaértünk, épen-egészségesen, olyan ügyes voltam, hogy egyetlen egyet estem csak, azt is álló helyzetből seggre, jó nagy hókupacra, szóval a gyereknek is trauma-mentes volt az első síelése; tényleg gyönyörű idő volt egyébként, és pont megfelelő mennyiségűt csúsztam ahhoz, hogy jól is teljen, de hullafáradt se legyek. Stuhleck furcsa volt, mert annyi volt a magyar, mintha a Bakonyban lettünk volna... szerencsére kivételesen nem a szégyellek-anyanyelvemen-megszólalni reakciót kiváltó bunkó turistatömeg, de akkor is, az egész hely hangulatát eléggé meghatározza az, hogy ezt nem nyugati telelőknek tervezték. A síliftekkel nem volt baj (bár hatalmas sorok voltak mindenhol, minimum tíz perc várakozási idővel), a budik is tiszták voltak, de a hütték például nagyon kiábrándítóak, egyáltalán nem volt csapolt sör, plusz nem volt a szokásos tolom-a-tálcát stílus, hanem találd ki táblából vagy étlapról, és rendeld meg... Szóval a jövőre nézve mi megmaradnánk Tirolnál, köszönjük szépen.

Ma az előzetes tervekkel ellentétben mégsem maradunk itthon kettesben, hanem kinézünk Sz.-ék szilveszteri bulijára, mert annyira eklektikus (és ugyanakkor beteg) társaságot hívtak meg, hogy kíváncsiak vagyunk, mi lesz belőle. Én úgysem iszom, úgyhogy ha nagyon gáz, bármikor el tudunk majd jönni, és hát olyan rég nem volt egy kis people-watching session, hogy már hiányzik. És most épp azon gondolkodom, hogy vajon hogy a fenébe lehet elkerülni a kötelező puszilkodást, számomra majdnem teljesen idegen emberekkel, anélkül, hogy teljesen antiszocnak tűnnék - utálom ezt az idióta szokást, én egyedül Aput puszilom meg minden találkozáskor, és szerencsére M. családja sem ez a típus, és képtelen vagyok felfogni, hogy ez kinek és miért jó. De ettől függetlenül lelkesen megyünk, mint a kölykök az állatkertbe, jó lesz ez.

Tulajdonképpen csak annyit akartam írni ma, hogy 2012 volt eddigi életem legboldogabb éve, és nagyon-nagyon hálás vagyok érte, és szinte úgy érzem, hogy ezek után telhetetlenség bármit is kérni 2013-ra...
De azért kérek! Végtelen sok egészséget mindenkinek, akit szeretek, a bennem lakó miniemberkét nagyon is beleértve... testileg, szellemileg, lelkileg, és mindenhogy, ahogy lehet; és még sok boldog évtizedet egymás közelében. Ezen felül egy dologra vágyom csak: hogy jövőben normális áron el tudjuk adni a lakást, és lassan de biztosan felépítsük a házikánkat, ahol majd hátamra kötözött Kissmalacz társaságában tudok kertészkedni jól. Ésésés még terhesnős kívánságom is van, kettő - hogy minden rendben legyen a holnaputáni CVS kapcsán, továbbá hogy ne kapjak lisztériát H. tegnapi szendvicseibe rejtett camembert adagtól, mert igazán nem érdemlem meg, tulajdonképpen utálok minden hülye lágy sajtot.
Hát ennyi végülis. Boldog Új Évet, kedves mindenki!

2012. december 29., szombat

Évbúcsú(s)ztató

Úgy tűnik, holnap elmegyünk síelni; a csütörtöki házibulin dőlt el, körülbelül három másodperc alatt. Csak sima egynapos Semmering, többre nem is vállalkoznék most, egyrészt mert így szilveszter előtt biztos millióan lesznek, amit gyűlölök, másrészt mert túl bátran siklani úgysem fogok, így meg többet nem lenne érdemes. De egy laza vasárnap belefér, állítólag széltelen nulla fok lesz és ragyogó napsütés, úgyhogy ha nagy a tömeg és/vagy jeges a hegy, akkor valami lankás kék pályán a lehető legnyugdíjasabb tempóban egyszerűen lemegyek az első hütte teraszáig, és finom édesítős forró kakaók mellett feltöltődöm D-vitaminnal. Magyarázkodnom remélem nem kell majd, a fiúk úgyis külön száguldoznak majd, a lányok között meg ott lesz H., aki szinte egyáltalán nem tud síelni, szóval nem fogja bánni, ha lemaradgatunk, és nagyon lapos dombokon csúszkálunk nagyon lassan. Ez lesz az ideiglenes búcsúm a síeléstől, mert jövőben biztos ki fog maradni a dolog, már a mostani állapotban is aggódok egy kicsit egy esetleges esés miatt (nem mintha olyan hatalmasakat szoktam volna vágódni, de akkor is), ennél nagyobb hassal közelébe sem mennék semmi csúszósnak.

Ma 11w1d vagyok amúgy - mennyire hihetetlen ez...?! Csak most volt, hogy ciklusonként minimum háromszor lelkembe markolt a sok negatív teszt és beköszöntő piros nap, erre itt van bennem egy pici élet, akinek már teljesen mindene kialakult, és arra készül, hogy belépjen a második trimeszter viszonylagos biztonságába.
Szerdán CVS... nem mondom, hogy nem jutott eszembe szinte minden nap, de most már nem bizonytalankodva, hanem várakozva, hogy ezen is legyünk túl, és menjünk tovább előre. Tudom, hogy jól döntöttünk, és azt is, hogy nem lesz baj, se magával a beavatkozással, se az eredménnyel, de azért eléggé izgat az egész, főleg az a része, hogy alig több mint egy hét múlva már tudni fogjuk, hogy ki lakik odabent, kislány-e vagy kisfiú... Tudjuk majd nevén szólítani... elképesztő nah.

2012. december 26., szerda

Magyarázom a bizonyítványom

Hát ma 61,2 kiló, majdnem leájultam a mérlegről ijedtemben - aztán még pizsamában kirohantam, elővettem a hűtőből a majonézes krumplit, és úgy egyenesen a nagy salátástálból addig kanalaztam, amíg azt nem éreztem, hogy ez már bordering on tömés.

Az úgy volt hogy, amint kiderült, a nagy ünnepi töltöttkáposztahányás nem egy trendi hercegnős terhességi tünet volt, hanem valamiféle vírus. Az akció reggelig folytatódott, de annyira, hogy hajnalban már egyetlen korty víz is visszajött, persze teljesen üresen (na jó, a bevett gyógyszerrel együtt), mert akkor már semmi sem volt bent; és ami nem vissza-, az straight through - not a pretty sight.
Tegnap úgy dél körül mertem megint próbálkozni, egy körte, egy mandarin és két kiwi erejéig, aztán estig aludtam, amikor is ettem öt szem szaloncukrot, és tovább aludtam reggelig. Azért annyira nem kell sajnálni, a háttérben folymatosan mentek a jó kis sírós karácsonyi filmek, és valahogy félkómásan még arra is futotta, hogy váltogassam az adókat, mert azt a jelenetet például, amikor a HjúdzsGrent megcsókolja a vastagcombú ex-titkárnőjét az iskolai előadáson, összesen háromszor sikerült megnézni.

Ma már teljesen jól vagyok, leszámítva a kilóveszteséget, úgyhogy betettem egy mosást, és az a tervem, hogy megsütöm a mennyei lisztmentes túrótortámat is, és további buta romantikus filmeket nézek meg, miközben nyomom befele. M. ugyan itthonról, de dolgozik, mert "kell a gyereknek a pelenka". Kissca meg két napja egyfolytában dorombol, és bújik, és szerintem azon filozofál, hogy milyen jó is lesz jövőben, amikor lesz itt egy plusz embere, akivel aluszni lehet.
It's a wonderful life indeed.

2012. december 24., hétfő

My cup runneth over

Már itthon is vagyunk, mert tíz után elkezdtünk nagyon álmosodni - nem csak a Kissmalacz és én, még M., az éjjeli bagoly is buzgón ásítozott szolidaritásból. Amit a Kissmalacz meg én csináltunk külön produkcióban, az az volt, hogy közvetlenül hazaindulás előtt kirohatnunk a mosdóba, és az utolsó falatig kipakoltuk M.Apuka isteni töltöttkáposztáját, és a desszertként elfogyasztott banánt meg két szem szaloncukrot; a világ cikije vagyok, és még a drága kalóriák is kárba vesztek. Azért remélem, a holnapi ebédnél nem adjuk elő ugyanezt, mert azt nehéz lesz kimagyarázni a tágabb (és egyelőre mit sem sejtő) család előtt.

Sosem gondoltam, hogy lehetek ennyire boldog; ha többek között nem az is lenne az oka, ami, akkor arra vágynék, hogy itt és most álljon meg az idő, és soha többet ne változzon semmi...
Ezt a már-már túl sok jót kívánom mindenkinek, és köszönöm annak, akitől jött. Boldog karácsonyt, olvasók, boldog szülinapot, Jézi! :)

2012. december 23., vasárnap

Test.kép.zavar.

Ma reggel 62,5 kiló voltam, nem vagyok valami ügyes - pedig igyekszem nagyon. Nagyon furcsa életemben először azon aggódni, hogy lefele mennek a kilók, ráadásul terhesen, mikor alig győzik figyelmeztetni az embert, hogy figyeljen oda nagyon a hízásra. Azért most az ünnepek alatt lesz csomó társaságba járás meg finom kaják, úgyhogy túlzottan nem aggódok.

On a similar note: a szűk család férfitagjai (M., Apu és M.Apuka) egyöntetűen álltják, hogy márpedig terhespocakom van; na nem rápakolom-a-tányérkámat méretű, de szerintük igenis látszik, hogy ott valami készül. Csomót forgolódtam a tükör előtt, aztán mikor már kezdtem elhinni nekik, M.Anyuka, az egyetlen négyünk közül, aki actually volt is már terhes, azt mondta, hogy egy sárgadinnye méretű plusz berendezés az még simán elfér az ember lányában észrevétlenül. Amúgy ha nagyon őszintén akarok szemlélődni én is egyetértek vele, ha lefelé nézek, semmilyen változást nem látok, oldalról is csak kajálás után vagyok pufibb... annyi különbség viszont valóban van, hogy teljességgel képtelen vagyok behúzni a hasamat, pedig a sok évnyi étkezési probléma alatt sajnos volt alkalmam komoly gyakorlatot szerezni benne.

Várom a jövő utáni hetet, meg az az utánit, hogy végre mindenen túl, teljes nyugalomban élvezzük tovább ezt a csodát. Na jó, igazából nem várom, mert amennyire csak lehet, ki akarom élvezni életem tényleg legeslegboldogabb karácsonyát és évvégéjét.
Ma reggel arra ébredtünk, hogy a hó is hullott, itt áll egyre vastagabb fehér takaróban az ablakunk előtt... Vajon, ha nagyon sokszor mondom el, hogy tökéletes az életem, akkor mit fogok mondani egy hónap, vagy egy fél év múlva...? :)

2012. december 21., péntek

"...they all sort of fell down, and then... got up and... started eating each other..."

Kedves Kissmalacz*,

képzeld, állítólag ma világvége lesz, mert a maják megmondták. Én úgy gondolom, hogy jó nagy szívás lenne az szegény anyádnak (Hát még neked!), hogy végre teljesen és tökéletesen kerek a világ, és hibátlan az élet, erre belénk csapódik egy semmiből megjelenő óriási meteor, vagy ilyesmi. A zombiapokalipszissel például nem lenne különösebb bajunk, van egy csomó konzervünk meg tartós kajánk, mert anyád egy igazi pack-rat, rácsosak és/vagy alumínium-redőnyözöttek az ablakaink, és apádnak, aki tizenöt-húsz éve híres-nevezetes Quake-bajnok volt, van egy menő nyílpiszolya. És hát tény, hogy megérett a világ a pusztulásra, szar a zene, a fiatalok nem tudnak helyesen írni, és virágzanak a jobboldali pártok, annyira nem lennénk letörve, ha megtizedelődne az emberiség; de mondjuk akit szeretünk, az maradjon szépen életben, mert komoly terveink vannak mindenki feladatkörét tekintve, szigorúan skill-alapú leosztásban meg minden.
Más fontos mondanivalóm most nincs, még egy fél órát dolgozom, aztán megyek Apuhoz, aki a te apró hobbit-nagyapád, és sétálunk meg bevásárolunk egyet a kellemes kis karácsonyi hidegben, mert az jó dolog.
Te meg csak lebegjél odabent nyugodtan, ne félj, semmi baj nem lesz.


* Wouldn't want to read anything into it, de gondoltam lejegyzem, hogy majdnem azt írtam: "kisfiam"...

2012. december 19., szerda

Ten weeks - give or take

Na most akkor végtelenül hálás lennék, ha valami hozzáértő megmondaná, hogy amit "ten weeks"-ként emlegetnek mindenféle könyvekben és cikkekben a méretekről való tárgyaláskor, az betöltöttet jelent-e (as in ten going on eleven), vagy folyamatban levő kilencedik hetet (as in almost ten but not quite). Merthogy a doki szerint ez a gyerek nagy; annyira, hogy ha nem tudnánk, hogy inszemes, ő már a betöltött tíz hétnél is pár nappal fennebbre rakná - miközben hivatalosan 9w5d van ma, inszem dátuma alapján korrigálva meg kereken 10w0d. (Jó, volt egy biztonsági szex két nappal a beavatkozás előtt is, arra az esetre, ha hamarabb repednék, de azt kizártnak tartom, hogy CD11 lett volna a pete kiszabadulása, mikor még a CD13 is csodaszámba ment nálam... plusz a hőgörbém is az utóbbit támasztja alá.) Többször is megnézte a kis viszonyítós táblázatát, és miután hazajöttem, én is utánaolvastam, csak hát sehol sem sikerült normális részletezést találni, csak annyit, hogy hányadik héten mekkorától mekkorák, de az nem feltétlenül segít, ha nem tudja az ember, hogy az x-ik hét az egész pontosan mit jelent.
A véreredményeim rendben vannak, pár minimál-eltéréssel, így a dokihoz csak egy hónap múlva kell visszamennem, addig meglesz két hét múlva a CVS, és valamikor a védőnő (amint kiderült, első alkalomra mégis a bejelentett lakcím szerintihez kell menni, úgyhogy holnap megpróbálok oda is időpontot kérni).
Megkérdeztem a toxoplazmózist is, mert pár napja ez az új parám, Kissca ugyanis nagyon megijedt úgy két hete valami teraszunkra bemászkáló idegen macskától, úgyhogy nem hajlandó kimenni, több éves kinti dologintézés után megint bent almozunk (vagyis hát szegény M., én a közelébe sem megyek). Úgyhogy most kitiltottuk szegénykémet a hálószobából, továbbá odafigyelek, hogy a nyünyörgetése után ne nyúlkáljak kajához, és a konyhapultot mindig fertőtlenítsem használat előtt, mert igen, néha felugrál oda is, ha épp nem vesszük észre. De a doki szerint ha ezeket az alap higiéniai szabályokat betartom, sokkal nagyobb az esély arra, hogy rosszul mosott zöldségtől elkapjam, mint a cicától.

Szóval félre az aggódással, nem érdekel semmi, csak az, hogy a Kissmalacz 34 mm hosszú, és el-ké-pesz-tő. Én nem tudtam, hogy ezek a bablatyok ennyire hamar csinálnak bármit is, de hihetetlen volt, ahogy megjelent a képernyőn, magyarázat nélkül is rögtön láttam mindenét... ver a szíve, úszkál, elrugaszkodik, kalimpál a kis karjaival - meg kell zabálni! :)

2012. december 16., vasárnap

Hiány

Jékely Zoltán: Egy női kézhez

Ibolyát, nárciszt, szegfűt, gyöngyvirágot
szakított ez a kéz, almát szedett a fáról,
márványatléták izmain pihent meg,
simogatott remegve régi szentet,
fogott szép fésűt, tollat, ceruzát,
kenyeret szelt, mosott ruhát,
lapozgatott versekben, imakönyvben –
hadd hulljon rá most patakban a könnyem!

Ne gondoljak rá, amíg csókolom,
hogy látnom kell tán a ravatalon,
összekulcsolva, hófehéren,
bakacsint öltött templom közepén!
Ne lássam a rózsálló bőr alatt
a csontokat,
ne jusson eszembe soha
az egyiptomi asszony-múmia
töpörödött, fekete kis keze!

Mindig úgy lássam, mint Taorminában,
midőn egy elrohant vihar nyomában,
reggel korán, tépett növényi roncsok
közül felém kinált
egy nagy piros narancsot!

2012. december 12., szerda

The way I am / The way we were

Azt hiszem, megfejtettem: tizenkét óra alvásra és tizenkét óra ébrenlétre vagyok kalibrálva - ami végülis fair enough, eddig hatot aludtam, most meg ketten vagyok... et voilà!
Na most: tegnap csak kilenc körül aludtam el a kanapén a tévé előtt, akkor már annyira fáradt voltam, hogy alig éltem. Arra riadtam fel, hogy az akoholista rendőr Sylvester Stallone szép szőke csaját felakasztotta egy sorozatgyilkos indulnom kell M.-ért., nagyon kómásan kibotorkáltam az előszobába, beleestem a hótaposómba, aztán az autóba, és erőteljesen koncentrálva átmentem a kocsmához. M. már kint állt, hogy ne nekem kelljen várnom rá, de ezt én persze a teljesen üres kerthelyiség ellenére sem vettem észre, úgyhogy be akartam állni (orral!) egy amúgy nem is olyan kicsi helyre - mire intett és elindult felém, már csattantunk is, kék Kia & terhes nő versus rozoga Suzuki. Nekünk hál'Istennek nem sok bajunk lett, még horpadás sem, csak egy kis vendég-festékes karcolás az oldalunkon, de a szegény ellenfél nem nézett ki valami fényesen; szerencsére a tulaj megfelelően nyugisra itta magát addig, és nem cirkuszolt különösebben, állítólag még biztosító-bevonás sem lesz a dologból. Utána átültünk M. autójába, hogy ne az aludjon idegen helyen, elvittük egy barátját a hévhez, aztán hazamentünk, mindezt úgy, hogy konkrétan a kormányt sem volt erőm normálisan megfogni. Úgyhogy én ezennel a szállítósdiból kiszálltam, it was fun while it lasted, én tényleg élveztem becsípett pasikat fuvarozni évekig, csomó vicces és tanulságos titoknak kerültem birtokába, de amíg ilyen állapotban vagyok és közveszélyesen keringek az éjszakai utcákon, addig inkább nélkülözöm az effajta szórakozást.

Most meg elmesélem autós karrierem egyetlen másik balesetét, mert az ember terhesen (is) szeret nosztalgiázni, és hát mert... Kissmalacz lett a vége.
M.-et 28 évesen ismertem meg - ő akkor már tíz éve vezetett, én konkrétan egyetlen egyszer sem ültem kormánynál; volt egy gyönyörű klasszikus BMW-je, akit Dezső bátya után Kornélnak hívtunk, csomót kirándultunk első perctől kezdve, és mivel esős tavasz volt, közben elég gyakran beszélgettünk és csókolóztunk benne. Pár napja randiztunk, amikor lementünk egy romantikus Velencézésre, amiből órákig tartó beszélgetés és csókolózás lett a tóparti parkolóban. Estefelé, hazaindulás előtt, megkérdezte, hogy ugyan miért nem próbálom ki a vezetést, automata váltó, egyszerű lesz; nem kellett túl sok rábeszélés, helyet cseréltünk, én meg elkezdtem száguldozni a kihalt téren, mentem vagy ötvennel, és annyira élveztem, amennyire csak egy felelőtlen hülyétől telik. Aztán egy kanyart túl élesen vettem be, az első kerékkel rámentem a fűre, és elég nagy erővel nekicsúsztam egy fának. A megfelelő értelmezéshez tudni kell, hogy M.-nek a gerincsérülés miatt muszáj az autóba szereltetni egy plusz kézi féket is - ami annyit jelent, hogy ott volt tőle húsz centire egy kar, amire ha rátenyerel, egy mozdulattal megelőzheti a csattanást. Nem tette; mert szerinte nem elegáns dolog belenyúlkálni, ha más vezet. Nagyjából akkor szerettem bele úgy hétszázadszorra ismeretségünk csekély egy hete alatt, és valószínűleg ő is nagyjából így lehetett ezzel, mert még aznap megbeszéltük, hogy nekünk muszáj lesz összeköltözni.
És lőn.


2012. december 11., kedd

Rövidke

Nincs sok újdonságom, sőt kevés se, csak hogy 8w4d vagyok, elképesztő, hogy rohan az idő - a számolgatós kütyüm szerint már csak 220 napot kell várni a Kissmalaczra. Most már el merem képzelni, hogy mi lesz egy év múlva, hogy itt fog rugdalni és gügyögni, és aranyos lesz nagyon, és szerencsétlent agyongyömöszköljük majd... (M. már most folyton ígérteti velem, hogy alvásidőben nem fogom felköltögetni egy-egy adag szeretgetésre...)
Volt egy szinte teljesen tünetmentes hetem, tiszta szerencse, hogy a közepére esett az ultrahang, mert különben szétaggódtam volna az agyamat; mondjuk így is. Aztán tegnap bár szaggatottan, de újra elkezdett fájni a mellem, és mára már visszajött a full-blown émelygés is, tudom, hogy tiszta zakkant dolog, de itt örömködtem, hogy nem tudok kitalálni olyan kaját, amit szívesen megennék vacsorára.
Ma felhívtam a védőnőt, és szerencsére nem egy túlbuzgó darab, simán vette, hogy nekem délutánig tart a munkaidőm, így csak utolsó kliensként tudnék menni hozzá (szerdánként van bent); megbeszéltük, hogy akkor ez meg a következő hét kiesik, mert már csak napközbeni időpontja lenne, a következő kettő kiesik az ünnepek miatt, és találkozzunk január kilencedikén, az még majdnem belefér az első trimeszterbe, semmiről sem leszünk lekésve.
Most ennyim van, megyek, alszom két órát mielőtt elmennék a fiúkért a kocsmába.

2012. december 7., péntek

Christmas miracle(s)

Ma reggelre megint kicsit megérzékenyült a mellem, és mintha enyhén émelyegnék is, szóval kerek a világ.
Azt elfelejtettem említeni, hogy közben lebeszéltük a CVS időpontját január másodikára, ami pont jó, mert akkor azon a csonka héten nem megyek be dolgozni, és lehet pihengetni bőven. Így aztán több mint két hétig szabadságon leszek - juhé!

Amúgy egyelőre teljesen kimaradtam az év végi őrületből, amit én igenis szeretek, és rendszerint lehetőleg már október közepén elkezdek: boltokba járni, ajándékokat vadászni, finomságokat bevásárolni... természetesen miközben ünnepi díszítésben ragyog minden, és nyálas dalocskák szólnak a hangszórókból, dejóisaz. Csak hát olyan bambóca vagyok, és annyira lefáradok az amúgy kicsit sem megterhelő munkanapoktól, hogy a délutáni-esti vásárlós körút szóba sem jöhet (hét körül már bóbiskolok, kilenc után ragad le a szemem), és a hétvégét is kizárólag döglés céljából várom alig, úgyhogy eddig még nem volt lehetőség semmire. Azért majd jövő héten megpróbálok beiktatni egy alkalmat, ha nem más, egy fél szabadnap elhasználásával, mert már elég siralmas állapotban van a hűtőnk, meg egyébként is, a hangulatba kerüléshez kell ez nekem.
Imádom a karácsonyt, főleg a rákészülődős otthoni részét! Az évek során kialakult kis rutinjainkat... a sütemény kitalálását, ami most még komplikáltabb lesz mint általában, mert élvezni is szeretném, de a diétát sem akarom elrontani... az ajándékok rendkívül béna csomagolását, aminek során legalább egyszer kiakadok, aztán büszkén fejezzük be a feladatot, látva, hogy nem sérült a hagyomány, a sok rücskös papír miatt megint felismerhetőek lesznek a dobozaink... az egybesült fasírt gyártását, aminek során M. tevékenykedik a konyhában fején kendővel, én meg okoskodok a háta mögül, és aminek a vége egy borzalmasan ronda prézli-páncél alá bújtatott, de irtó finom húshegy lesz, mindenki örömére... a fenyőfa felöltöztetését és a Kissca levadászását ahányszor ellop egy-egy díszt és körbekergeti a nappaliban... az ablakok megtöltését buta rajzainkkal, amikre most már nem csak Alpbach hüttéi, hanem a saját kis házunk is felkerül majd...

Idén a hasam lesz az ajándék, és jövőben már hárman (plusz állatvilág) készülődünk, remélhetőleg a csodalak csodakályhája előtt ücsörögve; nem tudom, mit tehettem, hogy ilyesmit érdemeljek...

2012. december 6., csütörtök

...lettem én

Életem legboldogabb, legizgalmasabb, legvárakozósabb születésnapja.
Amelyiken amúgy valószínűleg kilenc előtt el fogok aludni (már ágyból írok), mert van a hasamban egy előlény, aki álomkórt okoz.
Köszönöm a BalToronyLakónak, hogy ez a nap ilyen, amilyen. És köszönöm mindenkinek, aki itt, és aki máshol gondolt rám ma egy kicsit. Azt kívánom, hogy legkésőbb a következő szülinapjukon ugyanezt a puhameleg lebegést érezzék, ami attól lesz, ha az embernek egyszer csak meglepetésszerűen teljesül a legnagyobb vágya.

2012. december 5., szerda

Kissmalacz triplázva - and then some

Végre-végre saját dokim barátságos rendelője, és barátságos feje. Nagyon aranyos volt megint, tökre örült a hírnek, később meg a képernyőn a minilénynek, aki annyira már nem is mini-, több mint háromszorosára nőtt kerek két héten belül: 13 mm. Jó-jó, azért nem egy Góliát, és mondjuk amit én a nagy golyó fejének hittem, arról azonnal kiderült, hogy tulajdonképpen csak a szikhólyag, így a tulajdonképpeni gyerek mérete rögtön megcsappant egyharmadnyival, de akkor is nagyon iparkodik, láttam a pici szívét is verni ügyesen, egészen büszke vagyok rá.
Doki elmeséltette velem gyorsan, hogy mi hogy történt, mondtam neki, hogy igazából pontosan ugyanazt csinálták amit ő, csak még pluszba célhoz közeli helyre pakolták a spermát, mire azt tippelte, amit én is sejtettem, hogy simán lehet, hogy ott volt a baj, hogy eddig én kinyírtam őket (ami amúgy szerintem meglehetősen bunkó dolog). Adott küldőpapírkát a védőnőhöz, és kitaláltatta a nővérrel, hogy mikor menjek be a kórházba vérvételre (jövő hét pénteken fogok), majd mondta, hogy 19-én menjek vissza hozzá, és megbeszljük a továbbiakat.
Megkérdeztem tőle, hogy beadassam-e az influenza elleni oltást, mert én nyilván arra hajlottam, hogy igen, de szerinte  lehet hogy egyelőre nem kellene; azt mondta, alapvetően ő is javasolná, de nálunk nem halott vírusokkal csinálják a dolgot, hanem csak legyengítettekkel, és ha esetleg tényleg olyan harcias immunrendszerem van, hogy megöltem a spermákat, akkor lehet hogy egy ilyen oltás kivált valamilyen erősebb reakciót a baba ellen.
Említettem neki a CVS-t is, hogy szerinte buta ötlet-e; teljesen megnyugtatott, hogy nem, az én koromban teljesen jogos a dolog, menjek bátran, minden rendben lesz - és el ne higgyem senkinek, hogy az anyai vérből végzett vizsgálat (a.k.a. Prenatest) is ugyanolyan jó.
Hát ennyi. Boldog vagyok.

2012. december 4., kedd

Checking in

Gondoltam bejelentkezek, mert mindenki aggódik, és inkább ne, épp elég, ha én egyedül... Azért jól esik ám, köszönöm! :)

Híreim nincsenek, illetve csak ilyen apró szokásosak, és már én is unom saját magamat, de azért elmondom, ha már... ahogy utaltam már rá: aggódok, természetesen.
Tegnap kezdődött, volt ugyanis egy teljesen émelygésmentes napom, hetek óta először igazi éhséggel meg étvággyal; ki is használtam, és ettem gyorsan egy huszas doboz McNuggets falatkát, ami után felpuffadtam, mint egy lufi, és fájdogált a hasam, szóval nem volt valami jó ötlet. Ma reggel meg felébredtem, és tök puha és nyomkorászásra is teljesen fájdalommentes volt a mellem... szerencsére akkorra már megvolt a reggeli budizás, szóval értelmetlen lett volna mérni, mert férfiasan bevallom, hogy ha nem lett volna, meginogtam volna. Hát nem volt jó érzés.
Mostanra már javult valamelyest, mert ugyan rosszul nem vagyok, de étvágyam az megint nincs, és már a melleim is fájnak - azt minden esetre eldöntöttem, hogy holnap elmegyek a dokimhoz ultrahangra (eddig vacilláltam, hogy talán csak jövő hétfőn kellene, hogy legyek betöltött nyolc hetes), csütörtökön úgyis szülinapom van, tehát semmi rossz nem történhet.

Édes M., őt csak mérsékelten avattam be ebbe a másfél napos pánikolásba, van elég gondja egyébként is, a hülye antibiotikum-kúra hülye mellékhatásaival, meg a pénteki vizsgájával, meg azzal, hogy ma találkoznia kell az építésszel és a kőművessel, és ki tudja még kivel, hogy megbeszéljék az alap kiásását. Azért persze mindig rögtön észreveszi a fejemen, ha bajom van, olyankor megbeszéljük, hogy az aggódás-skála hányadik fokán állok épp: maximum hat szokott lenni, amikor nagyon féltem (vagyis teljesen még nem bolondultam meg talán), az alap meg kettő körül van, ami szerinte már nem is fog csökkeni soha-soha többet az életünk során. He knows me so well.

Most ennyim van csak, ha semmi nem jön közbe, és rendel holnap a dokim, akkor holnap este beszámolok a fejlődésről. Alig várom már!

2012. december 1., szombat

Undi szombati poszt

Nah ma hét hetességet ünneplendő megvolt az első hányás is. És addig etettem a kölköt popcorn meg társaival, és szellemeskedtem, hogy a szülészetről mehetünk is McDonalds túrára, hogy mi jött vissza, na vajon mi...? Egy gyönyörű, nagy, egészségtől kicsattanó karalábé, ami még igen jól is esett.
A jó hír az, hogy még le sem nyeltem az utolsó falatot, máris elkezdtem öklendezni, úgyhogy az össze-vissza rángatózó belsőmön túl nem volt különösebben kellemetlen az élmény, (TMI alert!) pontosan ugyanolyan íze volt on its way up, mint egy perccel előtte ellenkező irányba. Az a problémám, hogy akkor ez így most mennyi szénhidrát is volt...?

El akartam ma menni a védőnőhöz, vagy legalább felhívni, de semmi kedvem hozzá, majd a következő ultrahang után, ha jól tudom úgyis akkor szokás. Úgyhogy csak bevásárolok, sóvárogva megbámulom az isteni bolti sütikéket, aztán itthon mosok, nézünk buta filmeket, és főzicskélek valami finomságot estére.
Szeretek terhes lenni; jó hozzám az élet.

2012. november 30., péntek

Daydreamin'

Ezeket kívánom most, in no particular order: marlenka, indiáner, cannoli, ischler, habcsók, zserbó (nem szeretem a diós süteményeket), McCafé-féle csupacsoki, esetleg Anyu által sütött baracklekváros hájas tészta - ain't gonna happen.
De ha addig élek is, ma eszek egy Szerájos gyros-tálat, ennyi jár nekem, szegény inzulinrezisztensnek; reméljük az iker bácsik dolgoznak, és olyan igazán finomat kapok.
Igen, ma egy szinte teljesen émelygésmentes nap van, fura.

2012. november 29., csütörtök

Eat whatever you can keep down.

Szeretem az angol nyelvű terheses könyveket, mert nem azt szajkózzák folyton, hogy egyek vitamindús élelmiszereket és értékes összetevőkből összerakott fogásokat (aki ilyen tanácsokat ír, valószínűleg sosem volt terhes), hanem békén hagynak és megengedik, hogy a popcorn legyen a barátom. Tiltott barátság ugyan ez, tudom én, az inzulinom biztos nem örül neki, de ha nem szeretné, hogy elájuljak a kalóriahiánytól, akkor nem sok választása van. Az ivás továbbra is nagyon nehezen megy, azt eleve utáltam ugye, de most próbálom fegylemezni magam, és bediktálni néha egy-egy kis folyadékot; csak mikor az embernek torkában ücsörög egy nagy masszaszerű valami, ami se ki se be, akkor nem mindig olyan egyszerű ez.
A napi kajám úgy néz ki manapság, hogy reggel olyan öt darab Korpovit keksz, ha jó nap van, akkor egy kefírrel kiegészítve, ha nem, akkor az utóbbi a tízórai; aztán ebédre M.Apuka isteni levese (mentségemre legyen mondva az egészséges és laktató is, tele van hatalmas marhahúsdarabokkal és mindenféle zöldséggel), és uzsonnára két mandarin vagy egy körte. Hat órai vacsorám már napok óta pattogatott kukorica (kizárólag a vajas fajtából), akkor a legdurvább az émelygés és reggel a legenyhébb, teljesen fordítva működök; és este fél kilenc körül, fénypontként egy mini méretű dupla csokis Magnum fagyika, vagy ha még akkor sem vagyok nagyon jól, akkor egy hatalmas bögre kakaó. Szóval szegény gyerek úgy születik majd, hogy edzett lesz a junk food-ra.
Tegnap késő délután volt amúgy a legdurvább a helyzet, már kezdtem reménykedni, hogy esetleg hányni is tudok, valamiért úgy képzelem, hogy akkor megszűnne az émelygés, de gondolom ez butaság. Minden esetre fogalmam sincs, hogy fogom én ezt titokban tartani a kollegák előtt még egy hónapig, mikor minden nap zöld fejjel ücsörgök a helyemen, és néha majdnem lekoppan a szemem. (Ez a másik, a szokásos hat óra alvásom után baromi fáradt vagyok, ma reggel pontosan ötször nyomtam snooze-t, el is késtem jól.)
Amúgy nem panaszkodni akarok, tényleg, kizárólag dokumentálás céljából részletezem ezeket. Én imádom a tüneteimet, teljesen megnyugszom tőlük, olyan, mintha a Kissmalacz kommunikálna velem odabentről, és jelezné, hogy nyugi már, minden a legnyagyobb rendben van.

On another note, tegnap felhívtam az írásban kedves Istenhegyis pasit, aki telefonban is az; emlékezett a levelemre, ő is megpróbálta elmondani, hogy előbb kombinált tesztet szoktak javasolni és az eredmény függvényében szúrni, mondtam, hogy tudom, de én azt a lépést kihagynám, mondta, hogy semmi gond. Kell egy nyolcadik hetes ultrahang eredmény, ami megerősíti, hogy az embrió a korának megfelelő méretű, és akkor hívjam őket újra, adnak időpontot. Az ünnepnapok miatti hosszú szünet pótlását úgy oldják meg, hogy az új év első hetében kivételesen szerdán is vannak beavatkozások, tehát ha Kissmalacz ügyesen nődögél, akkor már akár január másodikán is mehetek, akkor leszek 11w5d. Kérdeztem, hogy de biztos beférek-e, ha csak két hét múlva telefonálok, azt mondta, hogy CVS esetén mindig megoldják, hogy legyen hely.
Amúgy azért töröm a fejem azon, hogy jövő héten még nem megyek el ultrahangra, mert minap rájöttem, hogy teljesen idióta módon én az inszem időpontját vettem a harmadik terhességi hét kezdetének, pedig nem így van: kivételesen hamar ért a tüszőm, és az inszem CD13 volt, egy szerdán, de a menzesztől számolt két hét az csak az azt követő pénteken telt el, tehát két nappal fiatalabb a terhesség, mint amit eddig számon tartottam. Nyilván volt hagyományos gyerekgyártási módszer inszem előtt meg után is, tehát elvileg bármi lehet, de az egyszerűség kedvéért én most ahhoz viszonyítok, és különben is mindegy, mert valamiért sehol sem az embrió korát tartják nyilván; azt csak észben tartom, hogy majd mikor megméricskélés alapján mondanak rá egy kort, tudjam, hogy stimmel-e a két szám. Persze simán lehet, hogy nem bírom kivárni a mához tíz napot, és jövő szerdán elmegyek - úúúgy szeretném már látni!

2012. november 28., szerda

Back on track

Az elmúlt napokban, miközben aggódtam, és féltem, és aggódtam, hogy mi legyen most ezzel a chorionboholy biopsziával, és miért akar mindenki lebeszélni róla*, és vajon máris szar anya vagyok-e, amiért egyáltalán eszembe jut, hogy vannak olyan körülmények amik között én inkább elengedném a Kissmalaczot... szóval a hétvége óta rengeteget gondolkoztam ezen. Elég szilárd volt az elhatározásunk, és nem is inogtam meg igazából, de rossz érzés volt azért a sok kérdőjel, és hogy most hozzuk majd meg talán eddigi életünk legnehezebb döntését, és jó volna ezt száz százalékon abszolválni, mindenfajta kétely és bizonytalanság nélkül.
És vezetés közben mindig megbeszéltem a dolgainkat a BalToronyLakóval (egész szolid kis kapcsolatunk van manapság, a dugók meg különösen jót tesznek neki), hogy légyszi-légyszi adjon valami jelet, hogy nem készülünk butaságra, hogy rendben leszünk, hogy ennek így kell lenni; és akkor tegnap elmentünk a genetikushoz...

Az OGyEI orvosa, Dr. Tímár László, első körben nem tett valami jó benyomást ránk, mert ugyan időpontra mentünk, fél órát váratott; aztán bementünk, és kiderült, hogy csak számítógépes problémái voltak, és hogy egy végtelenül értelmes, szimpatikus pacák, az ember pont ilyennek képzel el egy genetikust. Első körben felrajzolta a családfánkat, amiből kiderült, hogy viszonylag kevés bajra számíthatunk öröklődésileg, még mi is, hát még a gyerekeink. Aztán megkérdezte, hogy mondjon-e el minden továbbit magától, vagy van valami, ami különösebben érdekel - mi meg mondtuk, hogy igazából szeretnénk hallani az összes lehetőséget, de mi már erősen hajlunk a CVS felé, és ha azt nem tartja jó ötletnek, akkor nyugodtan érveljen úgy, hogy lebeszélődjünk róla.
Részletezte először is a szűrővizsgálatokat, amik kapcsán azonnal meg is erősítette, amit már tudtunk: kivétel nélkül mindegyik csak kockázatbecslés, konkrétan hozzám és az én magzatomhoz csekély köze van az eredményeiknek. Annyiban nyilván egyénspecifikus, hogy az én véremben néznek bizonyos markereket, és az én magzatom dolgait méricskélik meg ultrahangon, de mivel ezek közül a támpontok körül egyik sem ad bizonyosságot semmire sem (lehet rossz a véreredmény egészséges babánál, és fordítva, lehet vékony a tarkóredő beteg babánál, és fordítva), a végeredményt úgy hozzák ki, hogy a sok különböző apróság összegét átlagolják, és megnézik, hogy a velem egyidős nők tekintetében ugyanez az állás hányszor végződött egészséges, és hányszor beteg babával. Van egy úgynevezett "detection rate" is, ami azt mutatja, hogy az adott viszgálat hány százalékban ismeri fel a bajt: ez az AFP esetében kb. 45% (Amit igazából nem is értek, tehát gyakorlatilag ha a vizsgálati eredmény ellentétére fogadva döntöm el, hogy a baba egészséges lesz-e, akkor több eséllyel tippelek jól, mint ha hiszek magának a fötoproteinnek...?), a kombinált teszt esetében kb. 84%, az integrált teszt esetében kb. 93%, a vadiúj Prenatest (lásd a lábjegyzetben) esetében állítólag kb. 95% - hát nekem ez mind édeskevés alapból is, arról nem is beszélve, hogy némelyiket eleve nem lehet elvégezni, csak hetekkel a második trimeszterbe lépés után.
És akkor van az actual diagnosztika, ami mindkét lehetőség esetében invazív ugye, és ahol 99,99% a detekciós ráta, vagyis csupán egy ezrelék a tévedés valószínűsége (mert a biológiában soha semmi sem teljesen biztos - van rá konkrét magyarázat amúgy, hogy miből adódhat hiba, pl. placentáris mozaicizmus, utána lehet olvasni, én most nem részletezném), arról nem is beszélve, hogy nem csak a leggyakoribb bajokra szűr, hanem mindenfajta kromoszóma related betegségre. Na most, ahogy már említettem: igen, van vetélési kockázat, ami hivatalosan CVS esetében 1,5%, amnió esetében 1% - ahogy szintén említettem, azt nem tudni, hogy a különbséget nem az okozza-e, hogy az előbbit hamarabb végzik el, és koraterhességben amúgy is nagyobb ez az arány. Én utánaolvastam egy elég nagy mintán elvégzett kutatásnak (igaz, amerikai a tanulmány, de tőlem teljesen függetlenül a genetikus is megemlítette), ami szerint a mai körülmények között inkább négy-ötszázból egy nőnél következik be egyértelműen ezekehez a beavatkozásokhoz köthető vetélés, és ez az én koromban nagyjából megegyezik a kromoszómarendellenességek kockázatával. A pasi a dilemmánkat amúgy a következőképpen összegezte: igen, valóban szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen tragédia egy vetélés, főleg egy nagyon régen vágyott és várt baba esetén, de ha már szóba kerül, hogy fontos, milyen lesz a gyerek életminősége (mert van ugye, aki semmilyen szűrést vagy vizsgálatot nem akar, mondván, hogy mindenképpen megszülné) első sorban nem ezt kell mérlegelni, hanem azt, hogy mennyire szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen tragédia egy beteg gyereket a világra hozni, és élete végéig, esetleg évtizedeken keresztül szembesülni a szenvedéseivel, amik ellen semmit sem tudunk tenni - itt M. és én egymásra néztünk... it does put things into perspective, beszéltük meg egyetlen pillantással, és el is dönttetett.
Apropó a korom, szintén tegnap tudtuk meg a genetikustól, hogy így, egy hét múlva 36 évesen, nekem nem is járna OEP által fizetett vizsgálat, mert Magyarországon ezt az ingyenesen felajánlós korhatárt tavaly felvitték 37 évre; azt is mondta, hogy így aztán, ha állami kórházban csináltatnám, valószínűleg jóval többe kerülne, mint magánban. Mikor említettük neki, hogy valószínűleg az Istenhegyire esik a választásunk, azt mondta, ő is azt ajánlotta volna, személyesen ismeri Dr. Hajdú Krisztinát, kiváló szakember, valószínűleg egyik legjobb az országban, megcsinálja, túl leszünk rajta, és nyugodtan lehet terhesedni tovább.

Nagyon örülök, hogy hallottuk egy kívülálló objektív véleményét. Nem azért, mert megerősített abban, amit gondoltunk és szerettünk volna, bár nyilván az sem mellékes, hanem azért, mert így tudom, hogy nem a friss anyaságom vakít el - sem abban az irányban, hogy minden áron meg kell védelmeznem a Kissmalaczot, és engem márpedig ne szúrjanak hasba, ha az őt veszélyezteti, sem abban, hogy igenis legyen egészséges és boldog Kissmalacz, és annyira kényszeresen akarom ezt neki, hogy ezért még az életét is kockára teszem.
Ma felhívom a klinikát időpontért; az ünnepek miatt nagyon bután jön ki a dolog, mert hiába szerettem volna a biztonsági határon belül minél előbb menni, mivel csak hétfőnként van CVS, a sok munkaszüneti nap miatt már betöltött 12. hetes leszek, mire sor kerülhet rá. De most ez nem fontos... jó döntést hoztunk, amit nem fogunk megbánni, ezt legalább annyira biztosan érzem, mint ahogy fura módon az inszem után éreztem, hogy helyes volt elmenni a kételyeim ellenére. Minden rendben lesz. :)


* Nyolc magánkórháznak írtam összesen e-mailt, hogy mit akarok, ebből kettő nem válaszolt, kettő válaszolta azt, hogy náluk nincs invazív vizsgálat, de nagyon ajánlják a kombinált vagy integrált tesztjeiket, egy, hogy nála sincs, de ajánlja a Rózsakert Medical Center szolgálgatásait. Aztán maga a center, ahonnan egy hölgy elég vehemensen le akart beszélni erről, és rá egy Prenatest nevű, az én véremben található magzati DNS-t vizsgáló módszerre, ami csekély háromszázezer forintba kerül, és amit ő ugyanolyan hatékonyságúnak állított be, mint a CVS vagy amniócentézis - egy kis netes kutakodással máris kiderül, hogy a dolog alig néhány hónapos felfedezvény (tehát gyakorlatilag kísérleti alany lennék), és a hatékonysága alig több, mint az integrált teszté; ennyit a tisztességes tájékoztatásról. Írt még a Maternity Magánkórház szaktekintélye, akit már említettem, és aki szerint legyen inkább amniocentézis, mert az veszélytelen; nem győzöm hangsúlyozni azt, ami szintén egész kevéske netes kutakodással deríthető ki, hogy: nem az, vagyis ez félrevezetés, a kockázata valóban fél százalékkal kisebb, de cserében csak sokkal később végezhető el. És írt az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központ, korrekt, minden részletre kiterjedő választ (direkt megszámoztam a problémákat, hogy a gyengébbek is megértsék, mi érdekelne - csak nekik sikerült dekódolni, hogy ez annyit tesz: minden kérdésemre szeretnék választ), továbbá azt, hogy telefonon szívesen elmesél még többet is, és természetesen mehetek, hatvanötezerbe kerül mindennel együtt (genetikai konzultáció, ultrahang, mintavétel, tenyésztés).

2012. november 25., vasárnap

The perks of being pregnant

Reggel megméretkeztem, 63,5 vagyok, vagyis lement egy kiló, kevesebb, mint két hét alatt. Normál esetben ujjonganék, mert a 168 centimhez még öt simán távozhatna, hogy tökéletesen érezzem magam, de most ez a vágy annyira távol áll tőlem, hogy helyette inkább reménykedek, hogy a Kissmalacz bőségesen jóllakik a még meglévő hájamból (és a beszedett vitaminokból), és ígérem, hogy továbbra is főként egészéges kajákat viszek be (legalábbis amikor nem füstölt kolbászt kívánok őrülten), és lenyomok legalább napi egy komolyabb étkezést, még akkor is, amikor egyáltalán nincs étvágyam.
Tudni kell, hogy a kajálással viág életemben hadilábon álltam, és nem egészen étvágytalanság ügyében. Kezdődött egy tinikori anorexiával (értsd: napi 200 kalória), csak akkoriban ugye nem volt net meg ezirányú tájékoztatás, azt sem tudtam, hogy így hívják, nyomattam kitartóan és büszkén vagy egy évig. Ez aztán teljesen szétcseszte az anyagcserémet, úgyhogy utána eltöltöttem úgy tizenöt évet különböző többé-kevésbé hatásos és inkább kevésbé egészséges diétával, és ingadoztam az 58 és 85 kiló között, akár egy éven belül kétszer is. Idén februárban még 78 voltam úgy, hogy akkor már hónapok óta napi 1200 kalórián éltem, és szinte semmi sem ment le - akkor jött az inzulin rezisztencia diagnózis, a szénhidrátra figyelés (kalóriabevitel maradt ugyanannyi) és a Meforal, és íme... ha valaki ezek után azt mondja, hogy divatbetegség, legszívesebben beverném a pofáját.
M.Apuka tegnap főzött nekem egy hatalmas fazék borscs levest, amiből azonnal be is nyomtam három nagy tányérral, a többit meg hazahoztuk; ma belaktam belőle, aztán a maradékot befőttesüvegekbe tettem jól, és remélem legalább szerdáig kitart munkahelyi ebédekre. Értelmesebben kellene táplálkozni, mert folyton lelkiismeretfurdalásom van, hogy most már nem csak én múlok rajta, és amikor végre éhes vagyok, akkor mért a francért választom a hülye bolti bolognai szószt üresen (mondjuk mentségemre legyen mondva, salátalevelekkel eszegettem). De nem akarok panaszkodni, állítólag később úgyis észrevétlenül kúsznak majd fel a kilók, úgyhogy egyelőre élvezem, hogy lógnak rajtam a nemrég még feszes ruhák.

Meg test-ügyben még annyit megjegyeznék, hogy soha életemben (beleértve hamvas szűzleány koromat) nem volt ilyen gyönyörű, nehéz, kerek, feszes, és nem mellékesen nagy mellem. Yeah baby!

2012. november 24., szombat

Fordulók

A mai napon pontosan egy éves a blog, és pontosan egy hónapos a Kissmalacz, akire várva anno létrehoztam.

Mikor elkezdődött az ősz, és sejtettem, hogy közeledik ez a dátum, visszakerestem a legelső bejegyzést, és nagyon elszomorodtam. Azon gondolkoztam, mi a fenét írok majd szülinapi posztként, és csak ilyenek jutottak eszembe, hogy hát majd azt, hogy most két hónapos lenne, ha abban a legelső figyelt ciklusban összejött volna, vagy most születne, ha az első stimuláltban, vagy most lépnék a harmadik trimeszterbe, ha a műtét után... Aztán mire sor került volna a bizonyára könnyes megfogalmazásra, csoda történt...

Jövőre ugyanitt, Kissmalacz-kíséretben, valószínűleg tesóra vágyva - esetleg várva... de rendben, túl korán van egy újabb csodakívánáshoz... :)


2012. november 23., péntek

Dilemma

Tegnap délután majdnem összeszomorodtam, de aztán a dolgok meglepetésszerűen jóra fordultak, és buta country zenét énekelgetve mentem hazafelé este, teljesen boldogan, mínusz az a pár szakasz, ami alatt szó szerint megsirattam a Tommy Yellow fiú Becky szerelmét, akit a gonosz Gatlin fiúk megerőszakoltak... never mind.

Szóval év elején mi ezt az egész kivizsgálósdit ugye az OGyEI-ben kezdtük, ahol is egy családtervezésre szakosodott védőnő mondogatta el, hogy miket kellene megnézetni első sorban. El is végeztek nekünk ott helyben csomó vizsgálatot de aztán volt az a bizonyos afférom a Dr. Couldn't Care Less tévésztárral, és mivel akkoriban már csak nőgyógyászati vonalon maradt tennivaló, nem mentem többet vissza; azóta váltottunk pár levelet a védőnővel, megvolt M. második spermatesztje, és megint eltűntem, de ha már annyira kedvesen invitált mindig megbeszélésre (ahova sosem mentem, mert addigra már sajnos volt alkalmam kikupálódni meddőségi kérdésekben is, nem csak sima gyerekcsinálósókban), gondoltam most elmegyek, bármennyire is messze van.
Volt viszont előtte egy kis intermezzo, a szomorodás oka... Mi azt már nagyon rég megbeszéltük, hogy ha teherbe esek, akkor mindenképpen szeretnénk chorionboholy biopsziát, hogy ne csak sima kockázatbecsléssel tippelgessék a babánk esélyeit az egészségre (amint ma megtudtam amúgy, a legkomplexebb és legdrágább is, ami az integrált teszt, csak 90%-os valószínűséggel tud bármit is mondani, és nem egyénnek, hanem egy adott statisztikai csoportba tartozó mindenkinek). Tudjuk ugyanis, hogy nem bírnánk beteg gyereket vállalni... nyúlszáj, végtaghiány meg ilyesmik jöhetnének, megoldanánk, de ahhoz túl gyengék vagyunk, hogy egy esetleg súlyosan sérült védtelen kis lény szenvedéseit és/vagy halálát végigasszisztáljuk - mindig van esély borzalomra, legalább azt zárjuk ki, amit biztosan ki lehet. Amikor kiderült, hogy itt lakik a hasamban a Kissmalacz, megkértem M.-et, hogy legyen nagyon erős, és ha meginognék, emlékeztessen az érveinkre... mert természetesen kb. első pillanattól imádom ezt a vakarékot, milliószor inkább vetném alá magam bármilyen fájdalmas procedúrának, mint az állítólag alig érezhető CVS-nek, ha garantálnák, hogy azzal a másik módszerrel neki nem eshet baja.
A teendő tehát adott volt, most már csak a hogyannak kellett utánanéznem. Megtudtam, hogy a vizsgálatot a 9-16. hét között tudják elvégezni, hogy mennyire korán, az a méhlepény fejlettségétől függ, mivel azt kell megszúrni mintavételhez; mi persze a szakorvos által biztonságosnak ítélt kereteken belül, de lehetőleg minél előbb szeretnénk megejteni, ha mennie kell, akkor el akarjuk engedni időben, mert épp azért válaszottuk ezt az amniocentézis helyett (ami betegség esetén állítólag azt jelenti, hogy egy pár héten belül akár életképessé váló nagy magzatot kell megszülni, tudva azt, hogy amint kijött a biztonságból, meghal). Szintén elhatároztuk, hogy magánklinikán akarjuk intézni, mert az egyetlen darab államilag finanszírozott hely annyira leterhelt, hogy a 12. hét előtt szóba sem állnak még időpontadásilag sem, plusz az eredményre egy-másfél hónapot kell várni, tehát pont az egész lényege, az embrió-kori diagnózis veszik el. Nyilván tüzetesen utánaolvastam mindennek, tudom, hogy elvileg 0,5%-kal magasabb CVS esetén a vetélési arány, viszont azt is, hogy a pluszt nem bizonyítottan a beavatkozás okozza, hanem lehet akár azért is, mert koraterhességekben ez egyébként is gyakrabban előfordul; továbbá amniocentézisben is van egy 1%-os kockázat.
Ezen információk birtokában írtam négy budapesti géndiagnosztikai intézetnek (ennél többet nem találtam), hogy hogyan működik ez náluk, és főleg hogyan dolgoznak az ünnepek előtt és között, amikor ez nekem aktuális lenne; eddig kettő válaszolt: az egyik kért egy telefonszámot, hogy inkább úgy beszéljük meg, a másikból egy nagyon komoly professzor jelzett vissza, hogy ha nehezen estem teherbe (említettem, hogy pontosan tudom a terhesség korát az inszem miatt), akkor ő kizárólag csak az amniócentézist javasolná, mert az veszélytelen(!). Amikor visszakérdeztem, felsorolva a fentieket (cseppet sem okoskodva, hangsúlyoztam, hogy mindenképp megfontoljuk amit mondott, de én eddig minden szaklapban ennek az ellenkezőjét láttam, és akkor most hogy értsem ezt), annyit írt, hogy ha hasonló kérdéseink vannak, egy konzultáció keretein belül szívesen válaszol rájuk; egy ilyen alkalom őtanárúrságával tizenötezerbe kerül, a magzatvíz mintavétel meg a CVS majdnem duplájába, tehát ezek után valahogy elúszott a bizalom... Értelemszerűen nem spórolni akarok ezen, ötször ennyit fizetnék gondolkodás nélkül, és még várni is hajlandó lennék talán, ha valóban tökéletesen veszélytelen lenne az amnió, de nem az, ha csak nem valami titokban tartott csodamódszert fedeztek fel a Kútvölgyi úton.
Eléggé letörve indultam munka után a védőnőhöz, gondoltam majd az is jól le fog cseszni amiért az invazív viszgálatok egyáltalán szóba jöttek, mert szlogenjük a koraterhesség védelme - erre teljesen megnyugtatott, hogy ő maga is alávetette magát ennek, ráadásul évekkel ezelőtt, amikor tizedennyire sem számított rutin dolognak. Jövő keddre adott egy időpontot a genetikusukhoz (a titulus ugyanakkora, a konzultáció ingyenes), aki majd mindent el tud mondani egész részletesen, és utána szerinte kérhetünk is időpontot a számunkra szimpatikusabb helyre.

Nem könnyű ám ez az egész... nem adnám semmiért, de nem könnyű. Érzem, minden sejtemmel érzem, hogy egészséges ez a gyerek, hogy jól van, semmi baja - ugyanakkor azt is, hogy rendben lesz a vizsgálat is, túl leszünk rajta, és akkor tényleg végtelenül nyugodt, boldog hónapok elé nézhetünk, minden aggódás nélkül... legalábbis ezen a téren, mert magamat ismerve a teljes ellazulás végképp ki van zárva. Nem mocorog bennem semmilyen kétely, rendületlenül hiszek ebben a csodában, és bízok a Kissmalaczban, az életemre mernék fogadni, hogy minden téren ép, és mégis, mégis... ezt már akkor kilogikáztuk, amikor nem vette el a józan eszemet egy félcentis életke iránti rajongó szeretet, és tartani kell magunkat hozzá, mert ha a minimálisnál is kisebb esély van arra, hogy neki valaha is rossz legyen, akkor inkább most történjen meg azonnal... egyszerűen nem bírnám elviselni, ha egy bizonytalan kimenetelű eredmény érdekében bántani, szurkálni-műteni-mittudoménmicsinálni kényszerülnének később, amikor már mindent érez.
Hát ezügybeni az újabb intenzív agyi-lelki foglalkozásom... azt hittétek, hogy a méréssel véget ér az őrület, muhahaha...

2012. november 22., csütörtök

Az új unoka

Itt van először is, by popular demand, a Kissmalacz maga, akiről az apja, velem ellentétben, tudni véli, hogy melyik vége hol is van (am a bad bad mother already).


Továbbá tegnap megtörtünk, és elmondtuk M. szüleinek is; délután beugrottunk vadast enni és dumálgatni egy kicsit az építkezésről, aztán valahogy egyszer csak egymásra néztünk, és kiböktük. Hát őszintén szólva nem egészen erre a reakcióra számítottunk... Életemben egyszer láttam őket ennyire lelkesnek, amikor pár éve bejelentettük nekik, hogy márpedig mi ezen a télen síelni megyünk, és a tizenöt éve még tolókocsira ítélt, húsz éve bottal járó, gerincsérült kisebbik fiuk igenis szabadon száguldozni fog hegyről le és hegyre fel... na jó, meg esetleg pár hétre rá, amikor meg is győződhettek arról, hogy ez igaz.
Nem azok az érzelgős és érzelemkimutatós emberek, ehhez képest mindketten teljesen izgalomba jöttek, folyton vigyorogtak... M.Apuka azonnal kivonult a teraszra cigizni miközben sűrűn kérdezgette, hogy biztos nem fázok-e, a fordítós appjával gyorsan elmondta több nyelven is, hogy új unokája lesz, és kétségbeesetten faggatott, hogy de ha ez titok, akkor mégis kinek büszkélkedheti el, mondjuk a kocsmázós haverjainak, akik úgysem ismernek minket, ugye-ugye...? M.Anyuka minden részletről kifaggatott, bevallotta, hogy neki voltak sejtései és reményei, hogy készülődünk valamire, és nagyon mosolyogva nagyon sokszor elismételgette, hogy "Nahát!". Teljes volt konszenzus azügyben, hogy most már tényleg el kell adni a lakást, és legkésőbb jövő karácsonyra be kell költöznünk a házikánkba - bölcsészek vagyunk, mi ugyan nem fogunk ellenkezni két mérnökkel, akik közül egyik actually megtervezte a szóban forgó házat. :)

Rövid híreinkben: letészem a mérőt, remélem mindenki elégedett velem, a ma reggelem teljesen fura volt és hiányérzetes, én szerettem görbézni, az elmúlt egy év során sok szép és nehéz pillanatot éltünk meg én és a muzeális higanyosom; továbbá ma munka után elmegyek az OGyEI védőnőjéhez megbeszélni, hogy akkor hogyan tovább, mik következnek és egyáltalán... nagyon izgi.

2012. november 21., szerda

It's alive!!!

Szabályos petezsákban lakik, 4 milliméter, és pulzál a szíve. Amiből az anyja persze semmit sem látott, csak egy fehér képernyő közepén egy fekete foltot, közepén egy fehér folttal - aki a Kissmalacz, fotó is van róla meg minden... ami azt illeti, a legeslegszebb folt a világon.
Ezúttal már nem sikerült valami felnőttesen viselkedni, legalábbis feltételezem, hogy a vizsgálószékben kurjongatni és tapsikolni, nem számít annak. Meglepetésemre azt mondta a doki, hogy hozzájuk többet nem kell visszamennem (valahol azt olvastam vagy valamiért azt hittem, hogy a tizenkettedik hétig ők követik a terhességet), még négy-öt hétig szedjem a progeszteronpótlást, és két-három hét múlva menjek el a saját nőgyógyászomhoz, meg a védőnőhöz, aki majd csinál nekem kiskönyvet. Gratulált, és azt tanácsolta, hogy élvezzem a terhességet, és szüljek egy egészséges kisbabát - yes, sir!

Egész úton a munkába felé képtelen voltam összezárni a számat, most is nagyon kell koncentrálnom, hogy ne vigyorogjak bele a kollegák arcába bambán és elégedetten. És közben a fél mellem kiesik az amúgy bőnek vásárolt melltartómból, és enyhén émelygek. Life can't get more perfect than this. :)

2012. november 20., kedd

Quite possibly an idiot...

Ma is mértem... nem kell bántani, csak ultrahang utánára ígértem pihentetést!
És most elmesélem, hogy hogy zajlik nálam ez az akció: hatkor csörög a telefon, lenyomom a snooze gombot, kómásan kitapogatom az éjjeliszekrényen a hőmérőt, berakom a nyelvem alá, és a következő csöngetésig, ami tíz perc múlva van, elbóbiskolok. Igen, tudom, higannyal a szájában épeszű ember nem bóbiskol, de én nem vagyok épeszű egy zaklatottan alvó valaki, és amúgy sincs sok veszély az életemben, ennyit be szoktam kockáztatni. Eddig még sosem fordult elő, hogy a hőmérő elmozdult volna, trust me, tudnék róla, mert ciklusok végén persze hogy rendszeresen volt olyan, hogy háromszor is visszaraktam, hátha igazából mégsem indult zuhanásnak.
Ma reggel 36,9-et mértem; egy pillanat alatt végigcikázott a kétségbeesett agyamon minden szörnyűség, a következőben már egy fokkal józanabban mérlegeltem, hogy érdemes-e tesztelni (onnan tudom, hogy józanabb volt, hogy nemet döntöttem), aztán gondolkodás nélkül visszaraktam a hőmérőt, és tűkön feküdtem további öt percet - 37,1. Ami nyilván nem jelenti azt, hogy minden eddigi aggodalmamat hamis eredményekre alapoztam, hiszen nem a leeséssel, hanem inkább a random felfelé ugrásokkal majd újra csökkenésekkel van bajom, és a szép egyenletesség hiányával. De végülis ha úgy veszem az utolsó három napban most már egész szépecskén néznek ki az értékek, úgyhogy lehet igaza van a Tündéremnek, és csak annyi volt a baj, hogy szerencsétlen megzavarodott hormonjaim nem tudtak mit kezdeni magukkal meg egymással.
Szóval ha holnap látok egy szivecskét dobogni, akkor talán nem bolondulok meg, ha még nem, akkor egy kis időre még halasztom a normálissággal való kísérletezést. (Szegény M. egész jól viseli ezeket a minden racionalitást nélkülöző dolgaimat, de nagyon remélem, hogy ha nem másért, hát miatta, megmoccan a kölök szíve már holnapra, olyan jó lenne csak szokásos mértékben zakkant lenni megint...)

Meg még azt akartam lejegyezni, hogy elképesztő, miket eszek manapság... Én ebben sosem hittem, hogy ilyenkor van kívánósság, Anyum és barátnőim is azt mondták, hogy ez csak ilyen terhesnős hiszti, nem igaz. Hát kívánós ugyan nem vagyok, mert többnyire nincs étvágyam (ami nálam nagyon-nagyon szokatlan, can't stress that enough), de amikor eldöntöm, hogy na akkor most már muszáj enni valamit, akkor elég érdekes dolgokra esik a választásom. Hétvégén például benyomtam egy befőttesüveg vörös pestót, csak úgy magára, kiskanállal; aztán volt sült hús retekkel és semmi mással, zsíroskenyér mustárral, és tegnap este egy nagy halom tejszínhab; és napok óta borscs levesről álmodozom, úgyhogy M. szüleitől azt kértem szülinapomra, hogy akkora lavórral főzzenek nekem, hogy utána egy hétig ne kelljen mást ennem.
Amúgy fogyok... mérlegre ugyan nem álltam az utóbbi hétben, de már eléggé lógnak rajtam a farmereim, úgyhogy szerintem fél kiló simán lement, ha nem több. Pedig nagyon kényszerítem magam a napi 1500 kalória betartására - csak sosem gondoltam volna, hogy ez az igyekezet valaha is megfordul, és nem a csak-ennyit kellene lesz a fő irányvonal, hanem a legalább-ennyit.

Jah és a mellem most már nem csak fáj, hanem most definitely nő is, továbbá amikor felülök az ágyban, esküszöm, hogy érzem, hogy van a hasamban egy öklömnyi tömör golyó. Szia Kissmalacz, ügyesen csinálod, kitartás! :)

2012. november 19., hétfő

Én úgy félek...

És nem mondom senkinek már két napja, mert szerencsés vagyok, tudom, és akkor minek picsogok... De olyan borzalmasan néz ki a görbém, hogy ennyire ugrálós még a legvadabb ciklusaim első felében sem volt, és nem hiszem el, hogy ez normális lenne. A hőmérőm higanyos, aludni úgy és annyit alszom, mint mindig, minden nap azonos időben mérek - és mégis.
Úgy szeretném, ha valaki megmagyarázná, mert ha érteném, az valamennyire megnyugtatna... annyit sikerült megtudni,  hogy ilyenkor a progeszteron meg az ösztrogén csap össze hőszabályozás ügyében, de ennyire akkor sem kellene küszködniük egymással... Azt nem tudom, hogy például az inzulin rezisztenciámnak lehet-e köze az egészhez, eddig úgy tudtam, hogy az csak akkor ugráltatja a görbét, ha PCO-val is társul, és nálam ilyen nincs...

Persze, mindenhol írják, hogy ilyenkor nem szabad tovább mérni, meg hogy egy-két tized esés nem jelent semmit, van akinek vetélés után napokban is gyönyörűen fent van a hő, bla-bla-bla. De én mérek, get over it, és attól még hogy a homokba dugott fejjel dagonyáznék a boldogságban, tény maradna, hogy valami nincs olyan nagyon rendben - itt nem egyszeri esésről van szó, hanem durva ingadozásról. Vagy igen, az is lehet, hogy nagyon is rendben van minden, és ha nem hagyná mindenki abba a mérést azonnal a pozitív teszt után, akkor minden második terhes nőnek hullámvasút lenne a görbéje, de mivel erre egyelőre semmilyen alátámasztékot nem találok, félek és kész.
M.-nek megígértem, hogy ha a holnaputáni ultrahangon minden rendben lesz, akkor megpróbálom elpakolni a hőmérőt, és tényleg meg fogom, mert ez így szörnyű. A dokit meg fogom majd kérdezni erről; abban biztos vagyok, hogy legyint majd, mert már inszemkor is mondta, hogy a hő az nem ad egész pontos képet, és igaza is lett, de legalább megkérem, hogy magyarázza el, mi történik ilyenkor odabent, és mi okozhatja ezt.
Úgy szeretném, ha végre szerda lenne... :/

2012. november 16., péntek

Emotional roller-coaster

Surprise, surprise: természetesen megint... még mindig aggódás van. Azt hittem ez a hőmérséklet ingadozásos mizéria csak azért van nálam cikluson belül, mert hát inzulin rezisztencia és rossz minőségű pete és sárgatest elégtelenség, és azt reméltem, hogy ennek vége, hiszen megtörtént a csoda, terhes vagyok. (Tudom, hogy ilyenkor a normálisabbja abbahagyja a mérést, de senki sem gondolhatta komolyan, hogy egy magamfajta mániákus képes lesz erre.) De csak nem akar megnyugodni a görbém, összevissza ugrál, megőrülök tőle.

Tegnapelőtt felmászott 37,2-re, nah mondom fasza, de ennyire azért nem is kellene erőlködnie, nekem már a 37,1 teljesen jó - le is esett tegnap pont oda, úgyhogy bizakodtam, hogy akkor szépen lenyugszik, és stagnál ott legalább pár napig, milyen szép is lenne egy hőmérséklet-egyenes for a change. Hát nem, ma reggel, úgy, hogy eleget aludtam, plusz másfél órával mérés előtt felkeltem pisilni (mozgás, tehát felmelegedés, legalábbis elméletben ugye), 36,95 volt - pánikolva visszadugtam a számba, mondom hátha elbóbiskolva elmozdítottam, és valamennyire valóban, mert végül kerek 37 lett. Persze simán lehet, hogy akkor már annyira vert a szívem, hogy negyvenre is könnyen feltolta volna, ha eleget várok.
Elmentem gyorsan tesztelni egyet, bár nem tudom ilyenkor mi értelme van, hiszen a HCG nyilván nem azonnal ürül még nem-képzeletbeli vetéléskor sem, de engem valamennyire megnyugtatott, hogy ahogy kúszott fel a nedvesség máris ott virított a vastag, erős tesztcsík, és csak jóval később és fele annyira erősen jelent meg a kontroll-. Aztán persze próbáltam referenciaként terhesgörbéket nézni, hogy mégis mennyire szokatlan ez a le-fel, de az utóbbira gyenge az esély, mert viszonylag kevés többhetes poszt-pozitív mérés lelhető fel a nagy internetben. És próbáltam utánaolvasni, ami annyiban segített, hogy megtudtam, hogy ilyenkor nem csak a progeszteron nagyon aktív az emberben, hanem az ösztrogén is, ami köztudottan lenyomja az előbbit - nekem meg reggel, először ovuláció óta, volt két pattanás az orromon, szóval juhé!

Nehogy ezek után valaki azt gondolja, hogy nyugodt vagyok, mondtam már: egy nehezen és későre teherbe esett nőnek olyant mondani, hogy "Ne stresszelj, dőlj hátra, és élvezd!", olyan mint egy évekig próbálkozót azzal vigasztalni, hogy "Ne görcsölj, engedd el, és majd jön!" - teljesen fölösleges, és őszintén szólva meglehetősen idegesítő.
Bízok ebben a terhességben. Bízok a kölökben, mert ha az anyja ideggyenge is, az apjától egy túlélő génjeit örökölte. Bízok a csodatevőben, bárki is az, aki pont most adta ezt nekünk, pont ennyire meghazudtolva kishitűségemet. És semmi pénzért nem aludnám át az elkövetkező hónapokat nyugalomért cserébe, mert egy örömünnep volt minden egyes napom az elmúlt héten, és ezt a fellegekben-érzést semmi pénzért nem hagynám ki. De azt is egyre tisztábban látom, hogy mostantól az egész elkövetkező életemben egy hatalmas kusza aggódásgombóc lesz a gyomrom helyén - pedig jó lesz ez, érzem, hogy jó lesz... :)

2012. november 15., csütörtök

Yup, still making me cry...

Pár hónapja azt hittem, csak a kétségbeesett csodavárás miatt érzékenyülök el ezen; hát nem.

2012. november 14., szerda

Survivor guilt

Mondhatnék csak annyit, hogy what she said, de nem fogom, mert annál sokkal több minden belémszorult, és muszáj leírnom, hogy túl legyek rajta.
This one's for you, kedves sorstársak, akik olvastok, és akik nem, blogkövetők, fórumozók, FaceBook csoporttagok, privátban csetelők, levelezők billentyűzete mögött és telefonok vonalának végén ülők, meg ismeretlenek, akikről sosem hallottam, és akik sosem fognak tudni rólam és erről a bejegyzésről.

A harmadik gondolatom a pozitív teszt megpillantása után, ti voltatok (az első kettő az, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere, és hogy milyen boldog lesz M. meg Apu), hogy "Szegény lányok!" - nem szánakozva, és győztes túlélőként visszapillantva a szenvedő sebesültekre, hanem szomorúan, őszinte együttérzéssel, kicsit szégyenkezve, kicsit fájva, azt kívánva, hogy bárcsak eltűnhetnék nyomtalanul, és soha senki ne kérdezhetné meg, hogy hogyan folytatódott a mesém. Mert hogy álljak most elő azzal, hogy már nem tartozom közétek, átálltam a túloldalra, azok közé, akik...
Emlékszem, hogy éreztem magam én, amikor már hónapok óta fórumoztam, részletekben menően ismertem mindenkinek a küszködősebbnél küszködősebb történetét, amik között az enyém igencsak elhalványult nehézségben és időtartamban is. És néha beérkezett egy-egy teljesen új hozzászóló, megkérdezte, hogy mit gondolunk a görbéjéről, aztán két nap múlva jött bejelenteni, hogy jé, képzeljük, pozitívat tesztelt. Gyűlöltem őket - tudtam, hogy irracionális, sőt, egyenesen seggfejség, hiszen legtöbbjük, attól még hogy addig máshol panaszkodta ki magát, szintén régi harcos volt már; de én annak ellenére úgy éreztem, hogy ez akkora szemétség, igazságtalanság, nem vagyok hajlandó gratulálni, és kicsit sem örülök nekik, kész. Miért nem én?!
Aztán kialakult egy kis csoport, aminek már tiszta szívből, nagyon-nagyon drukkoltam, és kívántam a sikert - sajnos nem volt egy túl szerencsés társaság, ha jól számolom, nagyjából tavasz óta én vagyok az első, akinek összejött. De itt és most bevallom, hogy még rájuk is képes voltam irigy lenni egy kicsit, bármilyen őszinte volt a boldogságom, amikor valaki pozitívat tesztelt, rögtön eszembe jutott az is, hogy már megint lemaradtam. Én miért nem?

Egyrészt azért gyónok, mert bűntudatom van azokkal szemben, akik évekkel előttem elkezdtek próbálkozni, és még mindig várnak a csodára, miközben úgy tűnik, az enyém megérkezett.
Másrészt azért, mert végtelenül hálás vagyok azoknak, akik nálam erősebb jellemmel rendelkeznek... tudjátok kik vagytok, és én is tudom, köszönöm a kellemes meglepetést, hogy bebizonyítottátok, hogy létezik még a világon olyan, hogy önzetlenség, még akkor is, ha én magam ahhoz kevés voltam/vagyok.
És harmadrészt, mert el szeretném mondani, hogy teljesen rendben van, ha mélyen legbelül nem ujjongtok miattam, sőt az is, ha utáltok egy kicsit; megértem, hisz helyetekben én sem éreznék másképp, és nem csak hogy nem haragszom, hanem azt kérem, hogy ti ne haragudjatok rám.
Igen, felhőtlen a boldogságom, de lélekben már örökre meddő nő maradok, azt hiszem.

2012. november 13., kedd

Driving myself insane...

Émelyegni akarok, és hányingerülni, és hányni! Minden áldott nap, lehetőleg folyamatosan, de azzal is beérem, ha néhány óránként visszatérően.
Ma reggel esett egy tizedet a hőm, ami még mindig 37, de azért természetesen pánikolva rohantam ki tesztelni - érdemes volt amúgy, mert gyönyörű lett, teljesen egyforma a kontrollcsík és a második, vagyis egyértelműen nőtt a HCG szintem szombat óta. De akkor miért voltam legrosszabbul akkor, kevésbé tegnap, egyáltalán ma...?! Természetesen utánaéztem ennek az on and off dolognak fórumokon, és természetesen nem én vagyok az első, akivel megtörténik; állítólag viszonylag stabilan kell tartani a vércukorszintet, és akkor javul az állapot, ami megmagyarázná, hogy miért voltam legrosszabbul aznap, amikor nagyon leesett, mert dél után ettem először, és miért teljesen jól ma, amikor kilenckor reggeliztem. Azért a biztonság kedvéért félóránként megtapogatom a mellemet, és mindig örömmel nyugtázom, hogy még mindig fáj... mikor majd januárban bejelentem az irodában a terhességet, már mindenki csak fásultan fog bólogatni, mert ebből tudni fogják, bármilyen diszkréten próbálom intézni.

Tudom, hogy bolond vagyok... de egyszerűen nem tudok betelni a gondolattal, hogy jövő ilyenkor addig bámulhatok egy pici lényt, aki belőlünk lett, ameddig csak kedvem tartja, és utána mindig mellettem lesz és vigyázhatok rá, hogy őrülten féltem ezt a mustármagnyi életkezdeményt, ami már ő. Érdekes, hogy nagyon erőteljesen érzem, hogy minden rendben lesz, hogy nem lehet baj, egészséges, jól van. De képtelen vagyok teljesen megnyugodni, hiszen hány nő örült már előttem, és hitte ugyanezt, és... bár mindig is sejtettem, most már tudom, hogy sosem tudtam elképzelni azt a fájdalmat... nem is akarom, próbálok nem foglalkozni vele, ezt a csodás érzést akarom megélni minél tovább és minél felhőtlenebbül, ami annak az alapja: hogy annyira szeretem, és annyira akarom, és annyira várom.
Meg voltam győződve, hogy annál félelmetesebb érzés nincs, mint amit az elmúlt évben megéltem, hogy nem tudhattam, lehetek-e valaha anya. És most itt van, megtörtént, but let me tell you: the fear doesn't end. Megtettem ezt a hatalmas előrelépést, és most jövök rá, hogy végtelenül messze van még a vége, hiszen egyelőre csupán lecseréltem az egyik bizonytalanságot a másikra - és ennek még a tétje is nagyobb. Tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok, tudom, hogy mennyien lennének a helyemben, és aggódnák végig milliószor szívesebben ezt az utat, tudom, hogy csoda történt velem. És most már merek hinni is. De azért csak jó volna émelyegni, és hányingerülni, és hányni... just sayin'.

Ma vagy húsz napos, Kissmalacz. Kapaszkodj szépen, és nődögélj, és jövő nyáron gyere ki hozzánk. Nagyon jó lesz, meglátod...

2012. november 12., hétfő

Morning sickness... seriously?!

Hát jelentem, esetemben anything but. Most épp kiválóan érzem magam, cserében az utóbbi két napban kora délutántól késő estéig forgolódott a gyomrom, amit csak az enyhített, ha görnyedt háttal és merev nyakkal ücsörögtem a kanapén - ez viszont kicsit sem volt kényelmes, mert közben fájdigált a derekam is.
Ma meg felébredtem az éjszaka közepén, és annyira émelyegtem, hogy jó sokáig képtelen voltam visszaaludni, mindez miután előtte való hajnalban szintén kipattant a szemem, és szintén ébren maradtam minden erőfeszítésem ellenére... szóval nálam az sem igaz, hogy a kismama aluszékony - fura ez a gyerek már most, de mondjuk milyen is lenne szegényem ilyen szülőkkel...?
Étvággyal az van, hogy nincs, vagy teljesen követhetetlenek az ingadozásai: tegnapelőtt boldogan loptam M. abált szalonnájából, tegnap benyomtam másfél cupákos libacombot, ma meg ha zsírosra vagy húsosra gondolok, azonnal elönt az undor. Megméretkeztem reggel miheztartás végett, 64,5 kiló vagyok - jó lett volna ezt a maradék ötöt még leadni, és ideális súlytartományban kezdeni a terhességet, de ha így folytatódik a dolog, le fog ez menni erőlködés nélkül is... vitaminokat szedem, amit eszek az inkább egészséges mint nem, úgyhogy remélem, a Kissmalacz meg tudja oldani a fennmaradó növekedés-szükségletét a fölösleges zsíromból is.

Röviden tehát: émelygek, fáj a derekam, álmatlanságban szenvedek (valószínűleg először életemben, én, az alvásrajongó), étvágytalan vagyok (valószínűleg először életemben, én, a kajarajongó), jah és a melleim is egyre érzékenyebbek. És mindezt élvezem, imádom, boldog vagyok tőle, and I'm asking for more. :) A terhesség mazochistává tesz.

2012. november 11., vasárnap

Siker titkás meg egyebes összefoglaló

Gondoltam, leírom részletesen a tényszerű adatokat erről a first ever eredményes ciklusomról, hátha valakinek, aki inszemre készül, támpontot adhat abban, hogy hol rejtőzhet a pozitív teszt...

Több mint két éve nem védekezünk, de mérni csak pont egy évvel ezelőtt kezdtem el, és az elmúlt tizenkét hónapnyi célzott/hőgörbés próbálkozás alatt volt összesen tíz ciklusom (alaphelyzetben mindig negyven nap fölöttiek, azért fért csak ennyi), amiből négy spontán, és hat stimulált, beleértve a mostanit.
A stimuláltak közül az elsőben csak Clostilbegyt tablettát kaptam, amire nem reagáltam valami jól (valószínűleg az inzulin rezisztencia miatt), és ugyan jó minőségű lett végül a pete (ezt a 7DPO progeszteronszintből tudom), de a tüsző nagyon lassan fejlődött megfelelő méretűvé; tüszőrepesztés nem volt, hőmérséklet alapján viszont jó helyre időzítettük az együttléteket.
A másodiktól kezdve dokiváltás következett, folyamatosn ultrahang-követéssel, és a Clostilbegyt mellé Merional szurik jöttek kétnaponta, CD8-12 közötti kezdéssel - változó volt az is, hogy hányra lett szükség végül, néha négy ampulla kellett, néha kettő is elég volt; ekkor már volt tüszőrepesztés is, és természetesen időzített együttlétek. Itt még fontos, hogy egy alkalommal utólag a görbémből kiderült, hogy túl hamar abbahagytuk a kétnaponta együttlétet, és a tüszőrepesztő szuri ellenére pont olyankor (a tippeltnél később) ovuláltam, hogy két nap szexmentesség volt előtte; magyarán el lett cseszve.
Amit most másképp csináltunk: csak Merionallal stimuláltunk CD3 kezdéssel, napi egy ampullával, ultrahang alapján hét darabnál álltunk meg (amit a doki előre saccolt meg, mert a hosszú hétvége miatt nem lehetett megfelelő ideig követni), és ezúttal dupla adag tüszőrepesztőt kaptam. Plusz nagyjából egy hónappal ezelőttől (bár ennek szerintem még nem érezhető a hatása), napi 1000 helyett 1500mg a Meforal adagom.

Szerintem az inszem időzítése is tökéletesre sikeredett - mondom ezt úgy, hogy ugye majdnem el sem mentem, mert túl későinek gondoltam. Ebben az esetben is igaznak bizonyult az, amire mindenhol figyelmeztetnek, hogy az átlag görbékből és tankönyvi működésekből nem szabad általánosítani, csakis a sajátok a relevánsak, minél több van belőlük, annál biztosabban. Nekem már többször feltűnt, hogy a hőmérsékletek alakulása és a luteálisaim hossza alapján valószínűleg rám nem igaz, hogy a tüszőrepesztő szuri után 36 órával repedek, inkább 60-72 lesz az; eleve mindig szakaszosan emelkedett a hőm, nem egyből ugrott fel, és persze fájdalom híján száz százalékra nem mondhatom, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a félig-emelkedett szakasz volt az, ahol végül megrepedtem.
Most a pozitív ciklusban az ajánlott 36 óra volt a szuri és az inszem között (illetve egész pontosan 40, mert a beavatkozás napján csak dél körül került rám sor), de ezt dupla adag tüszőrepesztővel érte el a doki - aznap reggelre már megemelkedett a hő, ráadásul egy számomra hatalmasnak számító négy és fél tizeddel, igaz a következő két napra egyet visszaesett, ami miatt méltatlankodtam is megfelelően (plusz biztonsági szex is volt), és csak utána állt be a jófajta magasságba.

Amivel még biztosabbra lehetett volna menni:
- a ciklus eleji ellenőrzés után az ünnep miatt csak egy darab további kontroll ultrahang volt (CD8) megnézni, hogy mit produkáltam, és eldönteni, hogy majd látatlanban mikor tüszőrepesszünk (ellentétben a saját dokimmal, aki minden egyes alkalommal kétnaponta megnézett, beleértve a repesztő szuri beadásánal napját);
- csak egy alkalommal volt inszem, pedig külföldön legtöbb helyen, és itthon is néhol (pl. a Szegedi Női Klinikán, de lehet vannak még ilyenek, főleg magánban) kétszer lőnek fel spermát, általában 12 illetve 36 órával a tüszőrepesztő beadása után (ami nagyot sokat számíthat azoknak, akik repedékenyebbek, és az enyémhez hasonló 40 órás időpont már nagyon késő lenne nekik);
- közvetlenül inszem előtt nem volt ultrahang, pedig külföldön legtöbb helyen (itthon nem tudom, de gondolom szintén főleg magánban) ezt is csinálnak, és ha még nem repedt meg a tüsző, vagy nincs jele a hamarosan várható repedésnek, akkor halasztanak néhány órát, hogy ideális legyen az időpont;
- több tüsző, főleg ha nagyjából azonos méretűek, értelemszerűen többszörözi az esélyeket (ez sajnos nem feltétlenül befolyásolható, mert lehet intenzívebben stimulálni, de legalábbis külföldön a túl soknál is leállítják a ciklust, a többes terhesség lehetősége miatt).

Végül mondom a koraterhességi jeleimet is - engem régebben megőrjített a neten való felkutatásuk, meg az önmagam figyelése jegyzeteléssel egybekötve, és ugyan ebben a ciklusban tudatosan próbáltam magam visszafogni, nyilván nem sikerült teljes mértékben, és végül csak bebökögettem a görbés programok listáit. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek tünetek, némelyik talán nem is az volt, de azért felsorolom őket. Abból látszik leginkább a kishitűségem és gyávanyúlságom, hogy igazából szinte mindegyik számomra elég idegen dolog volt, mégsem engedtem az agyamnak összekapcsolni őket, pedig így visszatekintve elég sok mindennek tűnik, ahhoz képest hogy az őszinte meggyőződésem az volt, hogy semmi különös nem történik velem.
- Hasam: Először is nekem sosem fájt a tüszőrepedés, soha életemben nem éreztem középidős semmit se, görbekészítés előtti időkben néhány pattanás előbukkanása (ez most is volt, tüszőrepedés előtti meg alatti napokon) meg a tojásfehérjés nyák (ez meg előtt, alatt és után is) volt az egyetlen támpontom, hogy mikor is lehet nagyjából az ovuláció. Ezért mikor ebben a ciklusban mintha-mintha észleltem volna valami szokatlant, csak tippelgettem, hogy egyrészt valóban ott van a petefészkem, ahol a fájdalomnak semmiképpen sem nevezhető minimális szurkálás meg-megjelent, másrészt hogy az valóban tüszőrepedés, hiszen előbb a jobb oldalon éreztem, ahol elvileg nem is volt tüsző (összesen egy darab volt utrahang alapján csak, az is a bal oldalon - ami az inszem reggelén és délelőttjén minimálszurkált, míg a jobb előző este).
- Derekam: Jelentkezett egy fájásféleség 12DPO és a rákövetkező napon, és azoknál erősebben ma, amúgy soha életemben nem volt, némely CD1 kivételével - nem hatalmas szenvedést kell elképzelni, inkább derékfáradtságot és néha icipici belenyilallást.
- Belsőségeim: Amúgy ez rám nem jellemző, csak ha olyasmit eszem, de közvetlenül az inszemet követő négy napban kifejezetten pukálós voltam (talán mert megpiszkáltak odabent), és szégyenszemre ma is az vagyok. Másik állítólag tipikus terhességi tünetről, ami a székrekedés, nem tudok beszámolni, mert én ilyen téren mindig is kihívásokkal küszködtem.
- Szédülés: Mióta normálisan napi többször étkezem (körülbelül idén január, az inzulin rezisztencia diagnosztizálása óta), ilyenem sem volt, de 16DPO teszt előtti délben egy felállásnál nagyon durván megfordult velem a világ.
- Émelygés: Ezt sem szoktam, de 6DPO és a következő nap megjelent, valószínűleg a progeszteronpótlás miatt, majd tegnap visszajött nagyon durván, és ma is érzem, bár fele annyira sem.
Mellérzékenység: Most látom, hogy enyhe megjelöléssel már 14DPO bejegyzéseinél ott van, este jelentkezett mintha-talán, de annyira semmiség volt, hogy wishful thinking felkiáltással be sem akartam írni - emlékszem, hogy csak másnap tettem meg utólag, mikor megint éreztem zuhanyzáskor, szintén csak alighogy. Aztán következő nap már napközben is érezgettem picit, és azért is teszteltem, mert kapaszkodtam ebbe, mint valamibe, ami szintén kivételes; a legerősebb, ilyen égetős-fajta érzés tegnap délután és este volt, ma már ez is jobb (mondjuk végig melltartóban voltam, mert úgy most kényelmesebb, pedig amúgy utálom).
- Étvágy: Elmúlt két hétben normál, utóbbi napokban növekedés semmiképpen, inkább csökkenés, nem is feltétlenül a hányinger miatt (sőt, annak jót tesz a rágcsálás), hanem mert egyszerűen annyira nem kívánom és nem vagyok éhes, hogy elfelejtem; on second thought ez mondjuk elég extra, tudniillik imádok enni.
- Pisilés: Ez egyáltalán nem változott, illetve igen, de csak azért, mert rákényszerítettem magam az ivásra, és a szervezetemnek igencsak sokkoló lehet, hogy inszem óta megvan a napi két liter vagy több, míg előtte jó, ha egy volt; inni u-tá-lok.
- Bónuszok: A beágyazódás környékén éreztem a tüszőrepedésnek (lásd: fennebb, a hasas résznél) tippelttel teljesen megegyező kis fájdalmakat, de mivel ilyesmit egyik görbevezetős helyemen sem soroltak fel, nem is tudom pontosan, hogy mikor - 9DPO bejegyzésemben említettem, hogy aznap igen, meg előtte való napokban is. Továbbá a tesztelés előtti napon (15DPO) mintha nagyon "nehéz" lett volna az alhasam felkeléskor, de mivel ugyanez másnap reggel is jelentkezett, a délelőtt folyamán tipikus menzeszes görcsökkel megspékelve, meg voltam győződve, hogy meg fog jönni, és nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Még továbbá az elmúlt két hétben volt olyan többször is lefekvés után, hogy görcsöltek a lábujjaim - biztos nagy örökség, hogy ezt ide leírom, de ez is olyasmi, amit sosem tapasztaltam még, legalábbis nem ilyen ismétlődősen.

The rest is history.

2012. november 10., szombat

Be careful what you wish for...

Hát így teljesüljön minden kívánságom... :) Alig bírtam hazajönni a boltból, majdnem rosszul lettem vezetés közben - csak nem tudtam eldönteni, hogy vajon elájulni akarok, vagy hányni, úgyhogy inkább hazaaraszoltunk olyan tizenöttel, a Kia és én, most tejfölös kenyeret zabálok, elájulni már biztosan nem fogok, hányni meg talán nem.

Hát nem volt valami nagy fesztivál ez a siker utáni BMC megbeszélés, csak sokat kellett várni, mert elrohant a doki a rendelőből, amint odaértem; de nem bántam, az inszem óta tudom, hogy ilyenkor nem kávézgatni megy, hanem kisbabánakvalót pakolni anyukánakvalók hasába. Reggel felhívtam őket, hogy dolgoznak-e, mondta a telefonos néni, hogy igen, és mikor mondtam, hogy Szűcs dokihoz mennék és miért, mondta, hogy ma mindenképpen jó lenne, mert jövő héten nem dolgozik. Nagyon kevesen voltak, szóltam, hogy elhoztam a pozitív tesztet, a recepció feltelefonált, és a doki azt válaszolta, hogy akkor semmi tennivaló, vár; se ottani pisiteszt, se vérvétel, nem hisztizik ezek túl a kérdést, és ez miután átgondoltam, rögtön szimpatikus volt, mert végülis nem haldokló beteg vagyok, mi értelme lenne agyonaggódni, amikor per pillanat semmit sem lehet tenni, csak szedni az Utrogestant, hiszen akár nő a HCG, akár csökken, it's out of our hands.
Ennek megfelelően nem is mondott semmit, csak hogy mindent csináljak úgy, mint eddig, váltsam ki a következő adag kúpot, és menjek vissza 21-én, lesz egy UH. Említettem neki, hogy 1200 kalóriás és 150 gramm szénhidrátos diétát tartok, azt mondta fogyni azért nem kellene terhesen (Atyaég, ter-he-sen!!!), úgyhogy  a kalória legyen inkább 1500 mostantól; meg még hogy szedek napi 1500 mg Meforalt, és azzal most mi legyen - azt válaszolta, hogy a magyar belgyógyászok protokollja szerint azonnal abba kellene hagyni, ezért mint magyar orvos, ő ezt tudja csak mondani, de a protokoll változóban van, és itthonon kívül az egész világon az az álláspont, hogy szedni kell, és szedetik is, szóval... egymásramosolyogtunk, és eljöttem. Jah még mondtam nekik, hogy köszönök szépen mindent, és tudják meg, hogy kemény erőfeszítésembe telik ám ez a finom úrihölgyként való viselkedés, mert legszívesebben összepuszilnám mindannyiukat, mire testületileg kiröhögtek.

Aztán elmentem a boltba jövő hétre kajákat venni, azonnal az autóban felejtettem a receptet, úgyhogy az egy másik alkalom lesz, és alig értem be, már éreztem, hogy haló, nem lesz ez így jó. Eléggé elgyengültem, ilyen szédelgős, remegős, sötétülavilágos, melegemvanos lettem, tisztára olyan, mint amikor nagyon leesik a vércukor, és valószínűleg az is történt, csak fura volt, mert nekem nem szokott ilyenem lenni csak egy reggeli kimaradása miatt... tiniként anorexiás voltam, aztán fél életemben délután ötkor ejtettem meg a nap első étkezését, bírom a strapát.
Kivánszorogtam, a levegőn egy kicsit jobban lettem, itthon a tejfölös kenyér megszüntette a fő problémát, és most marad a mellék-, jóllaktam, és továbbra is változatlanul émelygek, ami M. szerint milyen vicces már, mert ez mindig így van a filmekben is. Szerintem is az amúgy, kevés dolognak örültem ennél jobban életemben... :)

2012. november 9., péntek

Az úgy volt, hogy...

Gyorsan megpróbálom leírni, mert holnap várhatóan további sok dolog történik majd, és el ne felejtsek semmit...

Tegnap (ami inszem utáni két hét plusz egy nap volt) esti zuhanyzáskor észrevettem, hogy mintha-mintha egész minimálisan furán érezném a melleimet; még véletlenül sem fájdalmasan vagy túlérzékenyen, de azért másképp, mint szoktam közvetlenül piros előtt, amikor általában nagyon puhák és lötyögtethetőek. Vissza is kerestem gyorsan a görbéimen, és kiderült, hogy jól emlékeztem, egyetlen egyszer volt még olyan, hogy ezen a téren bármilyen változást tapasztaltam, az is egy stimulálatlan maratoni ciklus végén valahogy. Úgyhogy ebbe az egyetlen kvázi-tünetembe kapaszkodva lelkesen belevetettem magam a keresgélésbe, amit nyilván nem kellett volna - azonnal kiderült, hogy ezt leginkább a progeszteronpótlás okozhatja, főleg ha semmi más jel nincs (nem volt). Úgyhogy gyorsan le is zártam a témát, de természetesen csak az után, hogy csomó nemterhes görbét megnéztem, amikből kiderült, hogy valóban, legtöbb nőnek végig fentmarad a hője amíg gyógyszeresen rásegít, és abbahagyás után pár nappal meg is jön; ez annyira meggyőzött, hogy mondom régi emlékeim ide meg oda, nem is viszek magammal tampont másnap, hiszen amíg itt mesterségesen pumpálom magamba a hormont, úgysem lesz semmi. Továbbá most már egész biztos csak áltatom magam, és tényleg semmi értelme a várakozásnak, tesztelni kellene végre.

Ma reggel végül nem tettem, mert úgy voltam vele, hogy indulok munkába, most kinek hiányzik az, hogy bújdosnom kelljen a monitor mögött egész áldott nap, néha kiszólva két szipogás között, hogy valószínűleg náthás leszek. Kitaláltam, hogy akkor majd inkább holnap - ugyan hivatalosan munkanap, de úgysem sok kollega lesz bent, ráadásul pont egybe is esik a doki által kijelölt nappal, és a hétvége is ott lesz a szomorkodásra. Közben egy kicsit mintha erősödött volna a mellérzékenység, de azt már elhessegettem, hiszen ott volt az okos magyarázat rá, plusz egész egyértelmű menzeszes görcsöket is elkezdtem felfedezni. A fordulópont az volt, hogy hazaindulás előtti vécézéskor láttam egy egészen picike vérpöttyöt a tisztasági betétemen - egy pillanatba telt csak, amíg a szabályos kerekségéről rájöttem, hogy egy borotválós foltocska az, de közben rámolmott a Himalája, és kinyomta a tüdőmből az összes levegőt... akkor megértettem, hogy nem, nem jobb ha váratlanul megjön, akármilyen szar a negatív teszt látványa nekem tudnom kell, tesztelni fogok, 16DPO, már délutáni pisiből is látszik minden.
Öt előtt pár perccel értem haza, ahol M. három napja újabb mellékheregyulladással fekszik - szerencsére az enyhébbik fajta, időben elkezdte szedni rá az antibiotikumot, így csak két napig fájt a heréje, és narancs helyett csak mandarin méretűre dagadt. Nem akartam szólni neki, hogy tesztelek, mert már említettem, hogy valószínűleg nem fogok, és nem akartam, hogy reménykedni kezdjen mert belegondolja, hogy talán valamiféle gyanú miatt teszem. Miközben ő filmet nézett, nagy nehezen kerestem egy tesztet; előbb majdnem sírva fakadtam, amikor nem találtam ott, ahol azt hittem hogy lennie kell, majd bementem vele a vendégvécébe, kipréseltem magamból nagyjából egy gyűszűnyi anyagot, és gondolkodás nélkül belemártottam a pálcikát; aztán letettem, és ki akartam menni, várni pár percet. Végül mégsem, mert eszembe jutott az a sok alkalom, amikor egy órával később és huszonhetedszerre is képes voltam tüzetesen megvizsgálni, és soha de soha nem láttam rajta még egy szar száradási árnyékot se. Ha van valami, már ott kell lennie - és már emeltem is, és ott volt, majdnem olyan vastagon és erősen, mint a kontrollcsík. Nem nagyon bírtam felfogni... letettem, felvettem, megnéztem újra és újra, és hát ott volt na.
Vettem egy nagy levegőt, és teljesen automatikus mozdulatokkal előszedtem a kamerát, bekapcsoltam, tudomásul vettem, hogy kifogyóban az akku, elővettem a hálózati töltőt, hogy megörökítsem M. pillanatát, ahogy a sok idegen családi videóján láttam, amiket végigkönnyeztem az elmúlt hónapokban; majd viszonylag hamar rájöttem, hogy sosem fogom tudni betuszkolni a helyére, mert úgy remeg a kezem, hogy megfogni is alig bírom. Akkor bekapcsoltam a sima fényképezőt, videóra tettem, tudtam, hogy semmi sem fog látszani, mert gyenge minőségen vesz, de nem érdekelt, mert akkor már majdnem szétpukkantam, úgyhogy bevezető nélkül kiböktem a hírt. Aztán csak ültünk sokáig egymás mellett az ágyon, és hol hitetlenkedve meredtünk egymásra, hol rötyögtünk bugyután, semmi fennkölt vagy magasztos nem volt benne, csak a szokásos mi voltunk, két boldog, lökött, nagy gyerek, imádtam minden pillanatát. Azóta néha random egymásra nézünk, ő megkérdezi, hogy mi újság, én azt mondom, hogy: "Képzeld, az van, hogy terhes vagyok!", és nevetünk.

Felhívtam Aput is, mondtam, hogy úgy tűnik, talán unokája lesz jövőben, és megkértem, hogy bárhogy imádkozott eddig, ne hagyja abba, mert működött. Drága kicsi Apucim, biztos egész éjjel álmatlanul forgolódik majd a boldogságtól.
Utána beszéltem egy sort a lányok egy részével, akiknek szívből köszönök mindent, és ígérem, hogy írni fogok egy külön hozzájuk/-tok szóló posztot pár napon belül, csomó mondanivalóm van. Most is mondtak egy sor okosságot, amiket majd jól visszaolvasok, ha már újra beszámítható leszek, egyelőre csak annyi maradt meg, hogy ne emeljek, nem ülőfürdőzzek, ne szexeljek (hát ez a veszély sajnos most épp amúgy sem fenyeget), és ne egyek nyers tojást.
Aztán előkészítettem holnapra a dossziémat, mert mire megvolt ez eredményem, hiába telefonáltam, a BMC már zárva volt, és a központi számon nem tudták megmondani, hogy dolgoznak-e holnap - úgyhogy bemegyek reggel, ha ott vannak, feliratom velük a további Utrogestan adagot, és remélem néznek egy HCG szintet vérből. Ha nincsenek bent, öt napra való kúpom van még úgyis, és akkor (meg akkor is, ha vannak, de megelégszenek a pisiteszttel) elmegyek magánlaborba vérvételre. Azok nyitva tartanak, megkérdeztem, mert mindenképp készültem holnap reggel - AMH eredményt szerettem volna, de most már nem kell, mert csak jövőre lesz újra aktuális... hát nem hogy csoda történt velem végül...?!

Megnéztem jobban a tesztet, 10-es volt, nem 25-ös, ahogy eredetileg gondoltam, úgyhogy mégsem a Hulk van bennem, de így sem rossz. Ami sajnos, az az hogy ilyen olcsó netről rendelt fajta, úgyhogy száradás után felére halványodtak rajta a csíkok; reggel csinálok még egyet, remélhetőleg még erősebb lesz, és azt elviszem magammal.
A melleim érzékenyedtek még egy árnyalatnyit, de egyelőre legalábbis semmiképpen sem az az elviselhetetlen fájdalom, amit alig-érintésre is emlegetni szoktak ilyenkor. A hasam is görcsölget néha, pont úgy, mint piros előtt, csak valamivel enyhébben, és csak rövid időtartamokra.
A fejem és a lelkem szintjén egészen testenkívüli élmény az elmúlt néhány óra, mint egy filmen, látom ezt párt, akik végülis szimpatikusak, mert ismerem a háttérsztorijukat, de nem élem át teljesen az örömüket... ami talán hasznos is, mert különben szétrobbannék, és az most már állítólag kettőnkben tenne kárt. Egyszerre vagyok egy nagy vigyor és millió apró aggodalom, amiket ki próbálok rekeszteni, mert amíg csak lehet, élvezni akarom ezt a szürreális állapotot. De azért annak nagyon-nagyon fogok örülni, ha reggelenként hányhatok végre... :)

OMFG v2.0 - BFP


:)
Fejjellefelécske... :)

2012. november 8., csütörtök

Counting my blessings

Visszatérve a reggeli posztomra... oké, felment egy fokkal a mai hőm, de  továbbra is teljesen tünettelen vagyok, szóval a hangulatváltozásnak nem ez az oka - volt már ilyen hattyúdala máskor is a görbémnek, hogy a végső leesés előtt az egekbe szökött (még plusz progeszteron nélkül is), még egyet forgatni a késen.
Szóval tulajdonképpen nem ettől vagyok vidám: kizárólag a lányok érdeme az, hogy ma erősnek érzem magam; és nem is bíztatásokról van szó, hanem a telefonokról, éjszakába nyúló csetelésekről, belinkelt posztokról, arról, hogy egyáltalán vannak nekem.
Tegnap este ketten is nagyon rossz híreket kaptak... nem végérvényeseket és megoldhatatlanokat, de ahhoz képest, hogy az ember egy átlagos kivizsgáláson maximum átlagos problémákra számít, sokkoló lehet az, ha olyasmit mond egy orvos, amiről sosem hallotál, és bárkit kérdezel, az sem... és nyilván a neten mindig a legkomplikáltabb lefolyást részletezik, és a legvalószínűtlenebb következményt is kíméletlenül megemlítik.

Csak azt akarom mondani, amire egyszer már a BMC rendelésen is rájöttem: hogy szerencsés vagyok, és bárkinek is köszönendő ez, köszönöm, nagyon. És attól még nem biztos hogy nekem előbb lesz gyerekem, sőt az sem, hogy valaha is lesz saját. De tegnap M. összeölelt és -szeretgetett, és azt mondta, hogy szerinte bárhogy is jön majd az első, ő úgy érzi, megállíthatatlanul követi majd annyi, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. És ma süt a nap, és a reggeli dugóban a Budaörsi úton mosolyogva engedett be maga elé egy bácsi, ééés Apucim annyira jól van, hogy épp lefoglaltam neki egy wellnessezést két hét múlvára. Az élet jó dolog.

És Marcsitündér, hú de nagyon szorítok!

What a difference a day makes...

Or one degree Celsius...
Yup, it does buy one more day of illusion... delusion... whatever. I take what I can get.

2012. november 7., szerda

To test or not to test...?

Szinte percre pontosan két hete volt az inszem.
Nem tudom, mit érzek. Fizikailag leginkább semmit... az elmúlt napokban néha szurkált baloldalt az alhasi rész, tegnap és -előtt fájdogált kicsit a derekam, te tényleg egészen minimálisan, ha nem rezegné az utolsó sejtecském is azt, hogy mennyire terhes akarok lenni, fel sem tűntek volna; a mellem se nem érzékeny, se nem nagyobb, se nem sötétebb bimbóilag. Tudom, hogy a nagyon korai tünetek amúgy is az emelkedett progeszterontól lennének (amit nálam ugye mesterségesen pótolunk, tehát a szervezetem jellegzetessége lehet, hogy nem nagyon vannak nekem), mert a HCG szint csak később nő annyira, hogy pl. hányingert okozzon, de akkor is elég kiábrándítóan nyilvánvaló... És akkor azt még nem is említettem, hogy hőmérseékletileg is megindult a lejtmenet, lassan (ami a kúp miatt logikus), de biztosan.

Régebben egyáltalán nem értettem meg azt, aki nem tesztel azonnal, amint esély van kideríteni az eredményt. Nem bírtam felfogni, hogy mi a jó francért halogatni, hiszen ha örömhír a hír, akkor milyen jó is minél előbb örömködni - ha meg rossz, akkor legalább nem reménykedünk tovább. Azóta, tucatnyi negatív teszten túl, kiderült hogy nem úgy van az... örömködni biztos jó ugyan, de ha nincs min, az semmit sem változtat a várakozó állásponton, az ember a harmadik tamponcserénél is simán képes elmerengeni a mi-va-ha-mégisen.
Mostanáig ebben a ciklusban is viszonylag problémamentesen tartottam magam, hajnalonként az első vécézés úgyis elég kómás állapotban esik meg, utána meg már lebeszélem magam, mert tudom, hogy a délutáni negatív úgysem győzne meg teljesen. Ezen túlmenően meg hát szedem a hormont, mindent megteszek hogy segítséget kapjon, ha mégis van bent valaki... mi változna egy teszttől...?
Jó, mit vitatkozok itt...?! Áltatom magam, plain and simple... igen, én is épp olyan vagyok, mint az anno gyengének tartott nők, bármilyen áron vásárolni akarok magamnak még egy napnyi illúziót, néhány boldog álomképet, azt utálom, ha más bíztat, mert semmi alapja rá, de magamnak hadd engedhessek meg egy kis adag ok nélküli optimizmust, úgysem felhőtlen az, olyan kegyetlenül erős bizonytalanság szövi tele, ami nem is csak erre a konkrét helyzetre vonatkozik, hanem minden elkövetkező hónap minden próbálkozására. Félreértés ne essék, utálom ám ezt a gyengeségemet! És amit máson számonkérek, hogy ne nyugtatgasson a háthákkal az egyértelmű jelek ellenére, azt magamon ezerszeresen. Egész bipoláris váltásokkal küldöm el magamat keményen a fenébe, és nevetem ki hisztérikusan, hogy te hülye picsa, ugyan mi értelme van homokba dugni az idióta fejedet, pisilj már arra a kurva pálcikára and let's get it over with, mert csak még magasabbról zuhansz majd egyenesen a pofádra.
Tegnap még nagyon határozottan kijelentettem, hogy én ugyan nem tesztelek, nem akarok több árva csíkot látni, és újfent a fény felé tartva meg forgatva meg hunyorogva kémlelni azt, amiről úgyis előre tudtam, hogy nem lesz ott, és nem is lett. Úgyis épp elég szar amikor megjön, minek kétszer csalódni...? De most annyira nyugodt vagyok, és annyira nem érzek semmit, hogy félek, a látszólagos érdektelenségem egy tonna sziklaként fog rámzúdulni a bizonyosság pillanatában, és azt jó volna elkerülni.

És a legborzalmasabb...? M. viselkedése. Ugyanolyan édes legjobb barát ebben is, mint mindenben, érdeklődik, ha kell, és békén hagy, ha nem, mint egy stabil alap, ami nem látszik ugyan, de annyira ott van valahol a mélyben, hogy égig érő bármit lehetne építeni rá. És bár nem kértem tőle ilyent, de tudom, hogy próbálja visszafogni magát, nem faggatni, nem figyelni, nehogy azt higgyem, hogy (el)vár bármit is. De mikor a barátja kisbabájáról mesél, mikor meglátunk egy gyereket az utcán, amikor Benedekről van szó, vagy amikor arról, hogy egyszer mi is szülők leszünk, akkor tudtán kívül egyszerűen olyan hihetetlen fény tölti meg a szemét, hogy szétszakad tőle a lelkem, hogy bármit teszek, nem rajtam múlik, hogy ezt a boldogságot megadjam neki... és legszívesebben milliószor bocsánatot kérnék tőle ezért, ha nem tudnám, hogy úgysem fogja érteni miről beszélek, hisz szerinte mi egy csapat vagyunk, nem egy meddő nő és egy termékeny férfi.
Nah, megyek bőgök egyet ebédszünet gyanánt; ha jutok valamire teszt-ügyben, szólok.

2012. november 2., péntek

Chicken

Utálom, hogy óvatos vagyok, nem merek hinni, nem tudok bízni a sikerben, hogy félek. Olyan de olyan jó lenne még egyszer a naiv kezdő próbálkozók körébe tartozni, és lelkesen várni holnap reggelt, hogy tesztelhessek - irigylem a fél évvel ezelőtti önmagamat. Úgy érzem, már jóval a finis előtt feladtam, és akkor hogy érdemelném meg, ugyanakkor tudom, hogy azért vagyok ilyen gyáva nyúl, mert annyira de annyira vágyom... eh, semmi értelme ennek.
Valakinél olvastam, hogy ilyen meditációs-féle gyakorlatokat végzett, mert hogy a gondolatnak teremtő ereje van, és ha ő házi feladatként elképzeli magát terhesen, meg szoptatni, meg babát sétáltatni, akkor majd jól meg is történik... hát én ezek alapján a világ legszorgalmasabb tanulója vagyok, alig bírom visszafogni a mindenfelé cikázó fantáziámat. Ahányszor profilból meglátom magam egy tükörben, önkéntelenül is azonnal kidüllesztem a hasamat, ahányszor zuhanyzom, mindig beugrik hogy milyen lenne nem látni a lábamat a hatalmas pocaktól, ahányszor behunyom a szemem, teljesen élénken látom M. majd Apu arcán a hatalmas mosolyt, amikor bejelentem nekik a hírt. És ahányszor megtörténik, mindig villámgyorsan leállítom magamat, mert a babonám szerint a túlzott önbizalom elűzi a szerencsét, és mert rettegek a csalódástól... gyáva-gyáva nyúl, mondom.

Persze nehéz így, hogy oda sem figyelve is egyértelmű, hogy a világon semmilyen tünetem nincs. Leszámítva az utóbbi pár napban többnyire a bal oldalamon petefészek magasságban jelentkező szurkálós érzést, olyasmit, mint amit (egyébként életemben először ebben a ciklusban) tüszőrepedés környékén éreztem; úgyhogy mindennek tetejébe most azon is aggódom, hogy vajon nem alakult-e ki cisztám.
És nem, nem fogok tesztelni holnap reggel, maximum majd egy hét múlva, ha nem jön meg addig. Az is milyen jó lenne már, csak úgy lenni, élni, aztán egyszer csak arra eszmélni, hogy nem jött meg időben, és meglepődni a két csíkon... nem mintha ilyen lehetne is valaha, hisz nálam a késés nem értelmezhető, a kéthavi kimaradás is simán benne van a pakliban.
A háttérzajként bekapcsolt tévében Julianne Moore és Hugh Grant és Robin Williams épp szülnek; it figures.

2012. október 30., kedd

Ennyire szeret(né)lek...

Kedves Kissmalacz,

in case you're in there: pár perce megtudtam, hogy a kávé gátolja, a sok folyadék meg segíti a beágyazódást.
Az elsőt simán nem iszom holnaptól, no biggie - a másodikból viszont ünnepélyesen ígérem, hogy legalább három literrel fogok... leveseket leszámítva!
'Nuff said.

2012. október 29., hétfő

Kérem a következőt!

Valamikor megígértem, hogy írok egy posztot a nőgyógyászokról, akikkel az elmúlt egy évben szerencsém vagy szerencsétlenségem volt találkozni - here it goes; hosszú lesz.
Az általános gyakorlattal ellentétben nevekkel fogom, főként azért, mert nekem mindig hatalmas segítség volt blogokon és fórumokon kutakodni, és nagyon rossz tudott lenni az a változat is, amikor maximum kezdőbetűket írva minősítettek embereket, esélyt sem adva a további nyomozásra, és az is, amikor kiírták ugyan a doki nevét, de nyilvános véleményezés helyett csak annyit fűztek hozzá, hogy akit érdekelnek a részletek, az írjon privát üzenetet. És egyúttal egyik kedvenc blogomból kiindulva adok mindenkinek egy kódnevet, hogy ha később utalok valakire, ne kelljen minden alkalommal körülírkálni, hogy ki is ő.
Amúgy most csak a fontosabbakat fogom leírni, a többi mindig alkalomszerű volt, rákszűretni és fogamzásgátlót feliratni - és meghallgatni a nyugtató litániát, miszerint ne aggódjak, hogy rendszertelen a ciklusom és mindig is az volt, ezzel majd akkor kell csak foglalkozni, ha gyereket szeretnénk; mindezt úgy, hogy a rendszertelen nálam 35 és 85 nap között bármit jelenthetett, mellette meg konkrétan megkopaszodtam, annyira kihullt a hajam (ez utóbbival annyit kezdtek, hogy Diane35-öt írtak fel rá, és megnézték a tesztoszteron szintemet, ami még alacsony is volt, úgyhogy tanácstalanul vállat vontak). Az ilyenekről, egy kalap alá pakolva, csak annyit mondanék, hogy nagyon gyorsan érdemes elmenekülni tőlük, és valami normális hozzáállású kollegát keríteni.
Mondanom sem kell, hogy ezek mind szubjektív meglátások, bármilyen értelmes érvekkel szabad ám cáfolni őket.

Dr. Aszódi Ágnes - ő az első emlékezetesebb élményem, a Terézvárosi Egészségügyi  Szolgálat Csengeri utcai rendelőjében, mert akkoriban nem nagyon jöhetett szóba a magánrendelés (annyit kerestem, hogy a fizetésem nagyjából háromnegyede azonnal elment lakásra, rezsire és bérletre). Ahhoz képest, hogy nem került semmibe, egészen kedves volt, és ugyan a sietésbe a rákszűrésen túl nem sok beszélgetés fért bele, de mikor mondtam, hogy pár hónapja elhagytam a fogamzásgátlót, és menzesz azóta sehol, nézetett egy teljes vér- és hormonképet, visszamenéskor meg volt UH és Duphaston recept, hogy megjöjjön végre. Egyébként ezen kívül semmi rendelleneset nem talált, PCO ciszták hiányában kizárva, mindenféle értékek jók voltak, úgyhogy ugyanazt mondta, mint mindenki más: ha továbbra is rakoncátlankodik a ciklus, amikor babát akarok, utána kell nézni tüzetesebben, amúgy meg találkozzunk egy év múlva. Ez olyan nyolc évvel ezelőtt volt, közben más maradandó nőgyógyászos tapasztalatot nem szereztem, eljártam évi egyszer rákszűretni ugyanoda, ahhoz aki épp dolgozott aznap, bejött a képbe M., megint felírattam a fogamzásgátlót (minden további érdeklődés nélkül ugyanazt a brutált kaptam, mint előtte, pedig egyértelmű volt, hogy semmit sem segít pl. a hajhulláson, ami miatt eredetileg javasolták); 2007 őszén voltam utoljára Aszódinál egy pár hónapos gyógyszerszünetben, megint vérvétel, megint minden rendben találtatott, megint nem volt fontos, hogy két-háromhavonta volt menzeszem, megint kaptam progeszteront meghozásra. Nagyjából két év múlva teljesen leálltam a fogamzásgátlóval, átlagban évi hét ciklusom volt, többnyire olyan hosszúak, hogy (most már tudom) valószínűleg nem sokszor következett be peteérés; néha gumival, néha megszakítással védekeztünk, majd úgy 2010 vége óta sehogy, mivel akkor már sejtettük, hogy M. visszatérő mellékheregyulladásai és az én bénácska működésem mellett, úgysem valószínű a spontán teherbeesés, ha meg megtörténik, akkor jöjjön.
Aszódi doktornőhöz idén februárban kerültem vissza, elég kétségbeesetten (következő bekezdésben mesélem, hogy miért), mert ő volt az egyetlen nőgyógyász, akire úgy emlékeztem, hogy lelkiismeretes volt, hiszen kérés nélkül vérviszgálatra küldött, meg hát egy nővel talán mégis jobban megbeszéli az ember lánya a kétségeit. Természetesen ezúttal a magánrendelésére mentem, ahol előadtam the story so far, megnézte és újfent jónak találta az eredményeinket, viszont sok segítségemre nem volt: nem nagyon akart hozzászólni, hogy mik is a lehetőségek a frissen felfedezett inzulinrezisztenciával és mégis mennyire súlyos az enyém. Azt mondta, hogy szerinte még legalább fél évig próbálkozzunk segítség nélkül - mindezt, miután ugye előadtam mindent, az örök életemben összevissza ciklushossztól, a több mint egy éve védekezés nélküli szexen át, a nem túl bíztató életkoromig. A tizenöt perces móka mindennemű vizsgálat nélkül tizenöt ezerbe került (jó kis percdíj, természetesen számla nélkül), és búcsuzóul még hozzátette, hogy a leleteken található dicséretes számok ellenére, abban a konkrét (egyébként stimulált) ciklusban gyakorlatilag nulla az esélyem a teherbeesésre. Ekkor már annyira egyértelmű volt, hogy ugyan valóban kedves, de szakmailag elég kérdőjeles, hogy nem is értetlenkedtem tovább, hogy ha a Clostilbegyt most ennyire "hasznos" volt, akkor mégis miért képzeli, hogy nélküle kellene még hat hónapig türelmeskednünk...
A továbbiakban Dr. Not Much Use.

Dr. Gasztonyi Zoltán - ő egy adott volt (beékelődött a fenti két látogatás közé), ugyanis 2012 elején kezdő lépésként az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Családtervező Központjába jelentkeztünk, hogy lássuk, hogyan kellene tudatosan gyereket csinálni, ha már hűbele-módon nem jött össze. Ez egy átlagosan szaporodóképes pároknak létrehozott egész hasznos állami program, aminek keretén belül egyszeri húszezres tarifáért elvégeznek egy csomó mindent (spermateszt, andrológiai konzultáció, hormonkép, nőgyógyászati vizsgálat, immunitás különböző betegségekre, stb.), majd egy évig végigkövetik a gyerekgyártási procedúrát (ilyen extrákkal, hogy étkezési szakértő meg párterapeuta), ha összejön, akkor tizenkét hétig gondoz a védőnőjük (az árban van genetikai tanácsadás és mindenféle koraterhességi szűrés), ha nem, akkor továbbküldenek minden eredményeddel a meddőségi specialistákhoz; akkor optimistán még meg voltunk győződve, hogy nekünk ennyi segítség épp elég lesz. Az orvosuk nevére persze rákerestem, bár nem nagyon tüzetesen, mert ott úgysem válogathattam volna, ő volt az egyetlen nőgyógyász - negatív oldalon annyit láttam, hogy némileg arrogáns és pénzéhes, de ugyanakkor tévéműsorokban rendszeres meghívott, nyilatkozgat és tanácsokat osztogat, úgyhogy én inkább örültem, hogy ilyen elismert szakember kezei közé kerülök.
Első találkozáskor neki is elmondtam az egész életnyi előzményt, és mivel akkorra két és fél görbém is volt, láthatta, hogy már egy hónapon most is jóval túl vagyok ciklushosszilag; az UH szerint luteálisban voltam, volt némi sárgatest, úgyhogy mondta, hogy meg fog jönni hamarosan - és minden további nélkül írt egy Clostilbegyt receptet, hogy harmadik ciklusnaptól kezdjek majd el szedni napi két szemet, és harmadik és ötödik nap között jelenjek meg a laborban hormonokat nézetni. Not quite so impressed, de végülis elég szimpatikus is volt a fanyar humorával, és hát vakon bízó kezdő voltam, így természetesen azt tettem, amit kért - de mivel akkoriban még igencsak hiányosan informálódtam termékenységügyileg, bár voltak kétségeim, de azzal a jelszóval, hogy ha lenne jelentősége, biztos figyelmeztetett volna, harmadik napon elkezdtem a tablettát, és csak ötödiken mentem vérvételre; el lehet képzelni, hogy az FSH meg az LH szint mennyire volt releváns ezek után. Következő alkalomra már okosabban jelentem meg, rákérdeztem erre is, de csak legyintett hogy jól van az, ahogy a 2,35 TSH szintemre is tette, annak ellenére, hogy a csapból is az folyik, hogy inkább ennek a fele lenne jó; és, akár előzőleg a háziorvosom, ő is megemlítette az inzulinrezisztencia lehetőségét, és elküldött terheléses mérésre. Közben folyt a következő ciklus, a gyógyszer ellenére a tüszőm alig nőtt, magyarázatot és választ nem kaptam semmire, az UH meg úgy lett időzítve, hogy a magánrendelésre kelljen mennem az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba, ahol alkalmanként számlás nyolcezerért rendelkezésre állt (heti kétszer lehetett volna OGyEI, de természetesen se a közvetlenül előtte, se a közvetlen utána ciklusnap nem volt jó, csakis az az egy, amikor a saját klinikáján tartózkodott), igaz úgy, hogy a vizsgálatom közben végig bent volt két asszisztens(?) csaj, akikkel azt tárgyalta meg, hogy hogy kell csengőhangot beállítani az új telefonján. Végül azt a lassan növekedő tüszőt teljesen leírta (kommentár nélkül, csak úgy odavetve, hogy rossz), és a következő ciklusra felírta a Gonal-f injekciót - akkor kezdtem el rémülten más orvost keresni, amikor hazaérve utánaolvastam, hogy az pontosan mi is, mennyire durva (és esetemben átmenettelen), és általában mire használatos; soha többet nem mentem vissza hozzá.
A továbbiakban Dr. Couldn't Care Less.

Dr. Hajnáczky Károly... róla ódákat zengtem az elmúlt fél év csomó posztjában, ennél tovább nem is nagyon részletezném, mert így is elég meseszerűnek tűnhet. Szakmailag teljesen elégedett vagyok vele, alapos és odafigyelős, bármilyen érdeklődésemre mindig részletes magyárazattal reagál, és egyetlen kivétellel minden, amit mondott és tett, ezer helyen alátámaszást nyert, akárhányszor és akárhol olvastam vagy kérdeztem utána; egyetlen negatívumként talán azt tudnám megemlíteni, hogy az inzulinrezisztenciámat nem tartja komoly meddőséggel kapcsolatos problémának - ugyanakkor a kollegái diagnózisát és kezelését teljes mértékben elfogadta, és sosem próbált lebeszélni a gyógyszer szedéséről... good enough for me. Emberileg egy csoda, türelmes, kedves, udvarias, ha nem találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy filmeken kívül létezik ilyen tündéri orvos... heti kétszer magánrendel, de ahányszor szükség van rá esedékes UH miatt, mindig megoldja valahogy a dolgot - akár úgy is (talán említettem is már, mert ami konkrétan engem illet ez volt a döbbenet csúcsa), hogy egy ünnepi hosszú hétvég kellős közepén egy darab páciens miatt bejött a rendelőbe, hogy ne késsük le a tüszőrepesztő időzítését. Anyagilag is elég elképesztően intézi a dolgokat: tizenkétezer nála egy alkalom (amiről számlát is ad), de aki visszajárója, annak egy cikluskövetés kerül ennyibe, ami annyi jelent, hogy ha havonta nyolcszor kell ezért az árért megnéznie, akkor annyiszor teszi. Sajnos nagyon elfoglalt, a kórházban is sokat dolgozik és magánban is rengeteg betege van, így újakat nem nagyon fogad, és időpontot sem tud adni: oda kell menni a rendelőbe, és várni kell, amíg sorra nem kerülök - ez átlagban három-öt ember, vagyis legrosszabb esetben másfél óra várakozás, de inkább kevesebb, mert van aki csak receptért vagy rövid megbeszélésre ugrik be
Nyoma sincs benne a buta sértettségnek vagy rosszul értelmezett büszkeségnek: miután a hormonoktól kezdve az átjárhatóságig mindent ellenőrzött nálam, ő maga mondta, hogy pár hónap próbálkozás után érdemes meddőségi intézethez fordulni, mert ha minden lehetséges ok kezelve van, és mégsem jön a baba, akkor egy sima nőgyógyász annál többet nem tud tenni. Végtelenül hálás vagyok neki, és maximálisan megbízom benne, és amint teherbe esek, rohanok vissza hozzá, mert senki más kezébe nem szeretném adni a gyerekem életét.
A továbbiakban Dr. Best Ob/Gyn Alive. :)

Dr. Szűcs Zoltán - ő véletlen volt, amikor a Budai Meddőségi Központba érkeztem az első vizsgálatra, valamiért hozzá kerültem; akkor még nem is tudtam, hogy lehet orvost választani, és talán jobb is így, mert biztos megszenvedtem volna a döntéssel. Utólag néztem utána ugyanis a neveknek, és hát minden kollegája ismertebb, és a korukból kiindulva gondolom tapasztaltabb is, úgyhogy nem tudom kit kértem volna...de az is lehet hogy épp őt, végülis egyszer már rendesen befürödtem egy híres-neves gyógyásszal. A saját dokim után nyilván nehéz lenne hasraesnem tőle (vagy bárkitől for that matter), de alapvetően minden rendben van vele, nincs panaszom. Nem mondható túlzottan barátságosnak, és magától csak a szigorúan szükséges információkat osztja meg, de semmiképpen sem elutasító vagy bunkó, és eddig teljesen korrekt volt, minden kérdésemre érthető választ adott; első alkalmas orvosozóknak nem ajánlanám, de ha az ember nagyjából már képben van, és tudja, hogy miről kell érdeklődni, akkor teljesen megfelelő. Az az egy dolog nem tetszett, hogy közvetlenül inszem előtt nem volt UH, de az gondolom helyi protokoll, és nem csak ő csinálja így, hanem a többi ottani orvos is; nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon leterheltek és időhiányosak, és végülis ingyen szolgáltatják azt, amit más kórházak sok tíz- és százezerért.
A továbbiakban Dr. Baby Making Specialist.

Hát valahogy így.
Bár nagyon örülök minden olvasónak itt a blogon, nem szoktam erőltetni a kommunikációt, mert én sem szívesen járnék olyan helyre, ahol folyton kommenteket vadászó posztok születnek. De most kivételesen megkérnék mindenkit, aki erre jár (akár most, akár hónapok vagy évek múlva) és van kedve, hogy a saját történeteivel egészítse ki a listát. 
Leghasznosabb nyilván az lenne, ha teljes neveket emlegetnétek, de már a kórház plusz doki kezdőbetűi is nagy segítség lehet annak, aki konkrét embernek próbál utánanézni. Továbbá ha valaki már a saját blogján megírta a hasonló dolgait, hálás lennék egy linkért az adott bejegyzéshez, hogy kéznél legyen annak, aki erre téved - de ha nem akarjátok/meritek saját nick alatt, akkor persze nyugodtan jöhet a rövidített verzió (vagy nem csak) névtelen hozzászólásban is. Előre is köszönöm!