Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. április 25., szerda

Kind of crappy...

Borzalmasan erőtlen vagyok, két napja fáj a torkom, semmi hangom nincs, és az egész fejem be van dugulva a dzsuvától - hát nem lett jobb kedvem tőle... A hőgörbém így aztán teljesen értékelhetetlen, és a libidóm sem szárnyal... hátha ez az esélytelennek induló lesz a csoda hónapja....

Hétfőn voltam dokinál, CD10 alkalmával, és ott sem a legjobb hírek fogadtak: csupán 8 mm a domináns tüszőm; azt hiszem ezúttal a bal oldalon van, bár erre ma még rákérdezek, ahogy a nyálkahártya vastagságára is. Adott megint Merional injekciót, és megint kétnaponta ismételjük most, de úgy tűnik ez még az előzőnél is lustább ciklus lesz, hacsak nem produkálok valami hihetetlen hipernövekedést. És hogy a francba ne aggódnék, mikor ezek stimulált ciklusok ám - mi lesz, amikor magára lesz utalva a testem? Gondolom nem véletlenül voltak kéthónapnyi szünetek a spontán pirosságaim között... :(

A fórumos csajok nagyon aranyosak; egy ideje visszatértem zugolvasói üzemmódba, mert nem megy nekem ez azt hiszem... se a kényszeres kedveskedés mindenkivel, se a lelkesedés olyan emebrek öröméért, akik iránt semmiféle szimpátiát nem érzek. De van három lány, akik a kedvenceim voltak, és velük levelezni kezdtem - remélem a találkozást is megejtjük hamarosan némelyikükkel. Egyikük az, akinek én hoztam a szerencsét, őt egyre jobban bírom, és miatta őszintén boldog vagyok, még így is, ha saját nyomorom van az ellenpóluson.

Istenem, annyira szeretnék én is egy csodát... ezt a csodát! Olyan rossz, mert úgy néz ki, van egy potenciális vevő a lakásra, és még annak sem tudok felhőtlenül örülni - folyton eszembe jut, hogy mit ér az a hatalmas gyönyörű ház, ha képtelen vagyok benépesíteni, és úgy várni a költözést, hogy oda már igazi családként megyünk. M. szerint túlaggódom, úgyhogy vele nem tudom megosztani ezt... szomorú vagyok, magam sem értem miért ennyire, de képtelen vagyok kitépni magamat ebből az állapotból.
Győzködöm magam, hogy poziotívan meg optimistán kell hozzáállni, de aztán meg eszembe jut, hogy mi a fenéről van szó, hány nőnek összejön véletlenül, úgy, hogy nem kell... ne butáskodjunk, semmin sem múlik ez csak a szerencsén, és nem, azt nem lehet se vonzani, se befolyásolni. Szeretnék imádkozni, kérni, ígérni cserében mindenfélét, szeretném hinni, hogy valaki tudja ezt kontrollálni, hogy a többé-kevésbé viccből megejtett BTL-es beszélgetéseim nem gyerekes álmodozások.
És valahol a szívem mélyén nem is tudok lemondani erről a gondolatról, mert nem tudom elviselni, hogy itt álljak egyedül a világ közepén, éssenkit se érdekeljen, hogy mire vágyok... de most ennél több egyszerűen nem megy, folyton a bőgés környékez... nem tudom, tényleg nem, hogy hogyan bírják egyesek ezt évekig csinálni... :(

2012. április 16., hétfő

Édesanya

Kicsit mélypont. Jó, csak magamhoz képest, ami végülis nem akkora tragédia, sőt, hál'Istennek valószínűleg sokkal kisebb, mint más emberek mindennapjai; de akkor sem jó érzés.

Kezdődött azzal, hogy a hétvégén piros lettem. Nem mondanám, hogy váratlanul, számítottam rá, felkészítettem magam, nyugalmat parancsoltam a lelkemre, de azért persze a remény mindig ott pislákol, még a legegyértelműbb bizonyosság mögött is. A luteálisom 15 napos volt, vagyis későnek tűnt a dolog, úgyhogy pénteken este még ellőttem egy tesztet - tudtam hogy negatív lesz, hiszen az ovulációs tesztek jelezték volna ha nem, de a kolleginákkal kocsmázni indultunk, és nem bírtam volna nyugodt szívvel alkoholt inni, ha egy icipici kételyem is van. Elképzeltam, hogy csoda történik, és pozitív lesz a teszt - vettem egy Kinder tojást, hogy majd jól belerejtem,  és M. mennyire meglepődik, de milyen boldogak leszünk... pathetic. Persze buli lett belőle, és whisky; legalább az jól telt, miután odaúton sikeresen leráztam magamról a csalódottságot... legalábbis úgy tűnt.

A hétvége nyugis volt, aztán ma reggel arra léptem be a fórumra, hogy valaki megint terhes - ráadásul nem is olyan, aki régen ott van, akit megszerettem, és akinek nagyon szurkolok. Csak egy valaki, aki jött néhányszor, ilyen tiniédzseres kicsinyítőkkel és lenyomva tartott betűkkel csicsergett csomó semmiséget, és most elújságolhatta, hogy sikerült. 
Tényleg nem tudom, hogy bírja az, aki már évek óta próbálkozik, hogy a többiek jönnek-mennek, és ő még mindig ott, minden tiszteletem, komolyan, le a kalappal, hogy tudnak drukkolni és örülni másnak - én őszintén szólva nem voltam képes erre ma, úgyhogy be sem léptem. Nem tudom, mikor fogok legközelebb... egyik lánnyal mindenképpen nagyon szeretnék élőben is találkozni, vagyis inkább kettővel, őket rokonléleknek érzem valamiért - volt egy harmadik is, de ugye ő már lehetetlennel határos módon babos... na neki mondjuk kezemmel a szívemen merem állítani, hogy nagyon szurkoltam.

Egy kicsit szar ez így, hogy most itt lengedez Damoklész kardja Hajnáckzy laparoszkópja fölöttem, és ez a ciklus az utolsó lehetőség, és ha nem jön össze, akkor... pfff. És rettegek, hogy nem fog, és tudom, hogy nem kellene, mert valahogy az a fura érzésem, hogy bár nem hiszek ebben, de ezzel valahogy "bevonzom" a kudarcot - ez nagyjából azt jelentheti józan ésszel, hogy amíg görcsölök a gondolattól is, addig nem lehet jó vége. Nem akarok félni, de annyira szeretnék édesanya lenni, hogy néha már fáj, ha belegondolok... annyira jó lenne látni M. arcán a csibészmosolyt, valamiért biztos vagyok benne, hogy az lenne a reakciója egy pozitív tesztre, és Apu arcán a leplezetlen boldogságot, és M. szülein a meglepetést. 
BTL... valahogy nem merem tiszta szívből kérni tőle ezt a csodát. Szoktam néha, kétségbeesett pillanataimban, de valamiféle fenntartás mindig van bennem, mindig adok kibúvókat, hogy "csak akkor, ha ez valóban a megfelelő idő" meg ilyenek; igazából nem így gondolom, azonnal szeretném, vagy inkább tegnap - de valahogy attól félek, hogy ha igazán kívánom, és úgy sem történik meg, akkor összeomlok, mert én tényleg úgy érzem, hogy elég nagy csodára van szükség arra, hogy nekünk ez ennyire könnyen menjen, miközben csoó teljesen egészséges és normálisan működő párnak is egész sokáig eltarthat.

Na jó, nem ragozom tovább, nem akarom beleásni magam az aggódásba, mert semmi értelme. Egyrészt tényleg hálás vagyok mindennért, amim van: egészségesek vagyunk mindannyian akiket szeretek, semmi fontosban nem szenvedünk hiányt, az élet minden területén sikeresek vagyunk, és... egészségesek vagyunk mindannyian akiket szeretek. Ez már elég nagy ajándék. És végülis miért ne adatna meg a csoda is? Eddig mindent elérhettem amit kértem, miért épp ennek lenne akadálya...?

Ma édesanyám szülinapja van, 73 lenne - drágadrága Anyu, ha hallasz... végtelenül hiányzol, még mindig, akkor is, mikor legmélyebbre ásom, talán akkor a leginkább. Küldj nekünk egy kisbabát, akinek pont olyan szeme van, mint neked...

2012. április 11., szerda

Zagyvavagyok

Tegnap reggel még sírva autóztam be a dolgozóba, most meg szinte semmi átmenet nélkül jó kedvem van - ki érti ezt, kérdezem megint...

Mióta nem írtam, a fórumon lett még egy pozitív teszt, és időközben csatlakoztam egy amerikai beszélgetősbe is, ahol minden próbálkozó 35 év feletti (tök jófej nőcik), ahol szintén volt egy sikersztori. Ez állítólag lavina, és ilyenkor sokakat elsodor - I wish!
Engem szinte biztos hogy nem fog, bár többet sosem mondom, hogy soha, mert láttam már egy-két elképzelhetetlent. De a hasam továbbra is szurkál-nyom, és ma reggelre már egyértelműen lennebb esett a hőm is; igazából már tegnap látszott, csak akkor még csaltam két tizedet felfele kerekítve... mitha az számítana, ami a görbén van; a lényeg, hogy ma már egyértelmű volt a csökkenés, úgyhogy holnap vagy legkésőbb pénteken pirosra számítok. Tesztelni nem tesztelnem, mert nem látom értelmét pazarolni, főleg hogy csak 25-ös erősségűm van, vagyis egy negatívba még simán belemagyaráznám, hogy túl korai volt, és titokban reménykednék tovább, mint egy libácska - ovulációs tesztből nagyon sokam van, úgyhogy azt néztem már két reggelen át, hiszen állítólag keresztreakció miatt jóstesztként működik (kipróbáltam, tüszőrepesztő szuri után, ami HCG hormont tartalmaz, és valóban lett rajta második csík, bár csak halvány), de persze teljesen negatív lett.
Vagyis leírtam ezt a ciklust, de persze amíg piros nem leszek mindig ott van az a kis sugár, hogy hátha mégis, és ez ellen nem tudok tenni, bármilyen racionálisan átgondolom, és bármennyire próbálok már csak önvédelemből is a realitás talaján maradni.

Ami ezen a bugyuta huzavonámon kívül konkrétan történt az az, hogy megjött a CD25/8DPO progeszteron eredményem, és megint jó lett, illetve több mint jó: 85,2 nmol/l (26,79 ng/ml), ahol 3,00 – 68,00 a referenciatartomány. Ma elmentem a dokihoz ezzel, aki szokás szerint ennivaló volt, odahívta az asszisztensnőjét és ujjongott miközben megmutatta neki; azt mondta, el sem kell mennem ciklus eleji hormonsorért, mert ha ez ennyire jó lett, akkor a többivel sem lehet baj. Azért el fogok, a saját lelki nyugalmamért egyszer s mindenkorra megnézetek minden potenciális bajforrást - elhiszem neki, hogy rendben vannak, már azért egy kis betekintést kaptam a dologba (még akkor is ha esetleg hamisak a múltkori számok a gyógyszer miatt), de azért annak van egy kis esélye, hogy ő sem emlékszik minden egyes eddigi lépésünkre, és lehet hogy azt hiszi, egyszer a legelején már túl voltunk azokon az eredményeken.
Szerinte ennek a ciklusnak is lehet még jó vége, de ha esetleg nem, akkor a következőt is kezdjük Clostilbegyttel, majd ha szükséges lesz folytassuk Merionallal és tüszőrepesztéssel; aztán ha az sem sikerül, akkor nézzünk egy petevezeték átjárhatóságot. Erre ő egy laparoszkópiás műtétet javasol, ami altatásban történik két napos kórházi fekvéssel, és azért jó, mert egyrészt az ad a legpontosabb képet minden eljárás közül, illetve adott esetben ha olyasmit látnak, akkor ott rögtön ki is tudják javítani. Hát reméljük nem kerül rá sor, de ha igen, akkor annak is örülök, hogy továbbra is ilyen célirányosan mozgunk, és ha baj van, akkor majd a megfelelő lépéseket meg tudjuk tenni - semmi értelme több hónapig szenvedni a hormonkezeléssel, ha fiziológiai okokból úgy sem jöhet össze a terhesség; ennyi idősen minél hamarabb haladni kell tovább, ha muszáj, akkor lombik felé.

De nem akarok ennyire lőre ugrálni - most ott tarunk, hogy várom a csodát, ami rámcáfol, vagy a pirosat, ami új startvonalhoz állít. És hálás vagyok hogy M. egy édes, megértő, támogató tündér, aki újabban folyamatosan kimutatja hogy szeret, és még akkor is egész jól elvisel, mikor látszólag ok nélkül csaponganak a hangulataim. Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy nem tudom, mivel érdemeltem meg ezt az embert...

2012. április 6., péntek

Egy kis csoda

A fórumon pozitívat tesztelt egy lány, aki mikor újonnan odaérkeztem, kinevezett a szerencsehozójának - amióta aktívan résztveszek a topik életében, ez az első örömhír ott. És valóságos csoda: neki nagyon rövid luteális fázisú ciklusai voltak (valószínűleg rossz minőségű peteérés miatt), és férjének meg annyira gyenge spermája, hogy inszeminációt javasolt nekik a nőgyógy, mert nem tartotta lehetségesnek a spontán teherbeesést.
Örültem neki, de bevallom őszintén, nem felhőtlenül; szerintem ilyet ő sem várna el, mert az embernek minden dupla csíktól a saját negatívjai jutnak eszébe először.

Én ma voltam vérvételen progeszteronszintet nézetni, kedden lesz eredmény, szerdán beugrok vele a dokihoz, hogy lássuk milyen és hogyan lépjünk. Nem hinném, hogy fényes lenne a helyzet amúgy, mert a hőm sokkal lennebb van, mint a múlt ciklus végén, és eléggé cakkos is.
Persze ezer dologra és mindegyik ellentétére is van példa - csúnya görbéből is lehet bab, néha hihetetlen körülmények között születik meglepetés. Ezt kértem én is BTL-tól, a kedvenc fórumos lányoknak és magamnak is. És hiszem is, hogy lehet, csak félek azért feladni a visszafogott reménykedést, mert olyan könnyű beleélnem magam, hogy még fizikai tüneteket is képes vagyok produkálni, ma például furán szurkált-nyomott a hasam, úgyhogy túlságosan jól is laktam gyorsan Apu finomságos töltött káposztájából, hogy jól összezavarodjak, mitől is érzem furcsán magamat...

Jajjj, én is kérek szépen egy kisbabát!

2012. április 3., kedd

Not fair

M. gyerekkori barátja babát vár; mármint a nője; mármint nem nagyon várja, de hát összejött, és akkor már megtartják. M. már pár hete tudja, de nem akarta elmondani nekem, miközben a dokimizéria és a sok bizonytalanság közepette szomorkodtam épp.

Most tudom, hogy csúnya dolog kijelenteni, hogy mi jobban megérdemeljük, de igenis úgy érzem, úgyhogy őszinte leszek. Azt tényleg nem akarom, és nem is fogom hangoztatni, hogy gyereket vállalni csak olyan kapcsolatban szabadna mint a mienk, mert az igazság az, hogy akkor egy generáción belül kihalna az emberiség - és ez nem gonoszkodás, hanem tény, rajtunk kívül sajnos tényleg nem ismerek olyan párt, ahol ne döcögne egy-két elég lényeges részlet, és ha már van is gyerek, megsínyli az egész család. Berakni egy, valljuk be, az elején igencsak zavaró, de legalábbis nagyon szoktalan harmadikat egy olyan kettősbe, ahol még az sem működik tökéletesen, hát... persze legtöbb ember eleve kompromisszumot köt, és már a párkapcsolattal sem várja meg azt, akivel tökéletes lenne minden; és ezer ok van, némelyik biztos egészen jogosnak is tűnik. És nem ítélkezni akarok, de így, a meddőségtől rettegve, a gyerektelenség perspektívájával sem cserélnék egyikükkel sem, semmi pénzért - se azzal, aki egy egyensúlyt nyújtó férfival ment el a világ végi biztonságba ősanyává válni, se azzal, aki az imádott férfi kérésének adta meg magát és azóta sem találja a helyét a saját gyerekei között... azzal meg főleg nem, aki még együtt sem él a néha másfelé kacsintgató párjával, de beesett egy terhesség, és akkor már összekötöttnek nyilvánítják magukat. Egészségtelennek, szerencsétlennek, hosszú távon tarthatatlannak látom ezeket a helyzeteket, és számtalan példából tudom: ha válás nem is lesz belőlük, de sajnos boldogság sem, soha.

De attól még folyton eszembe jut, hogy miért ők a szerencsések ilyen téren? Hát nem sokkal jobban működne a világ, ha az kapna babát, aki vágyik rá? És mondom ezt úgy, hogy teljesen objektívan nézve millióan vannak, akiknek nálamnál sokkal inkább járna, mert már évek óta próbálkoznak, szeretnék, várják - hozzájuk képest, mi csak botladozó kezdők vagyunk. De azon ez semmit sem változtat, hogy remélek, toporgok türelmetlenül, és nagyon rossz érzés, amikor arra gondolok, hogy talán ez a hónap sem a mi hónapunk, úgyhogy ez az év nem a mi évünk.
Istenem, de jó is lenne pedig a karácsonyfa alá egy édesaranyos bőgő ajándékcsomag!