Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. május 31., csütörtök

Green light

Igen, nem is cifrázom, ennyi a lényeg: zöld útja van a babnak, át vagyok járható - yaaay! :)
Elég hosszú lesz ez a bejegyzés, mert minden részletet rögzíteni szeretnék, hadd olvassa majd a kölök, hogy milyen kalandos ösvényeken jutott el hozzánk...

Az úgy volt, hogy kedden reggel az előzőleg megbeszéltek szerint bementem a kórházba, dokim ahogy szokott, kijött értem, átadott egy felvevős nővérnek, az elkísérgetett mindenféle emberekhez, akik felvették az adataimat, és egy óra múlva már ültem is a kis kockás pizsimben az ágyon. A szoba nagyon klassz volt, Apu két héttel ezelőtti helyéhez képest egy valóságos luxushotel: frissen felújított, újonnan festett, csinosan berendezett, szép ágyneműs, kényelmes ágyas, négyfős kórterem, aminek a szomszéd szobával együtt volt külön saját fürdőszobája. És egyik legnagyobb szerencsémként nagyon jófej szobatársak jártak hozzá: egy kedves néni, akit ambulánsan műtöttek (ő aznap jött és ment is), egy nálam két évvel fiatalabb Nóri, akinek endometriózis miatt nem jöb a bab (neki nagyjából ugyanazt csinálták mint nekem, csak sokkal több javítanivaló dolguk volt odabent), és egy hatvanas fiatal hölgy, Margit, aki nagyjából olyan fajta ember, amilyen Anyu lenne mostanában, élettel teli, kedves, beszédes (neki nagyon megnyúlt méhszalag miatt kivettek és átrendeztek csomó mindent a hasában). Velük ezután is kapcsolatban maradok majd, nagyon lelkesítő jelenségek, főleg az utóbbi - aki saját bevallás szerint egy boszorkány, és aki mindig nagyon könnyen esett teherbe (öt gyerek lett az eredmény, ők most nagyjából velem egyidősek), úgyhogy azt mondta, nem lehet véletlen az, hogy neki most kivették a méhét, én meg egy termékeny méhre vártam/vágytam, vigyem hát az erejét, és akár szüljek évente egyet, ha azt szeretném... :)
Aznap nem sok minden történt már, vérnyomást mértek csak meg lázat, és bejött egy nővér részletesen elmondani, hogy pontosan mik fognak történni másnap; meg hozzám (megint kivételként - és ez végig így is maradt) bejött a dokim is, ő is végigvitt a tennivalókon, és mondta, hogy ha nem lesz sürgős császár vagy ilyesmi, akkor reggel megpróbál velem kezdeni. Én meglepően nyugodt voltam és jókedvű, ami nagyban köszönhető annak, hogy egyik aranyos fórumos lány, akivel pár hete történt ugyanez, nagyon részletesen szintén elmesélte, hogy mi hogyan volt, és mennyire fájt - meg persze a szobatársaknak, akikkel csomót beszélgettünk mindenféléről, így nagyon hamar telt az idő.

Számomra nagyon jóalvós éjszaka után hajnalban ébresztettek... megint vérnyomás- és lázmérés, kegyetlen, hogy az mindig öt óra körül intézik, hogy még az éjszakás műszak letudja. Ekkor már inni sem lehetett (előző nap még ebédeltünk is, aztán éjfélig inni kellett), és nekem volt még egy komoly aggodalmam: úgy tűnik freak of nature orvosi csoda vagyok ugyanis, rám abszolút nulla hatással volt a bélmosóként emlegetett hashajtó por, amit előző délután megitattak velünk - állítólag attól órákon belül mindenki lerohanja a budit, ehhez képest én vígam elvoltam egy kis darab diszkrét és nőies, nem is különösebben lágy produktummal (TMI, bocs). Az elején még mintha kotyorgott volna a hasam, de szerintem az csak a nagyon sok ivástól volt, semmi görcs, és főleg semmi eredmény; ezen a teljes személyzet megfelelőképpen elámult, és reggelre kilátásba helyeztek egy beöntést, de útközben valahogy meggondolták magukat, mondván, hogy ha volt valamennyi székletem, akkor végülis jó ez így. Én viszont közvetlenül akcióba indulás előtt éreztem, hogy most viszont hasmenés-közeli az állapot, ki is jött valamennyi, na mondom remek, össze fogom kakálni a műtőjüket - aztán szerencsére kaptam egy ilyen bódító szurit, úgyhogy tíz perc múlva már stílszerűen leszartam, hogy mi lesz.
Akkor most végre témát váltok: szóval beadták a nyugtatót, berakták a vénámba a kanült, le kellett vetkőznöm, betakargattak, és várnom kellett; egyszer csak jött egy nagyon csinos műtős fiú (szerencsére minden elég homályos volt ekkor már, szóval nem annyira hatott meg, hogy haló, most egy jó pasi, aki nem M., meztelenül manőverezget velem), átpakolt a hordozójára, és áttolt a folyosón. M. tanácsának megfelelően a műtőben próbáltam alaposan körülnézni, és valóban egész vicces volt: vidám türkízkékben pompázott az egész, csomó lazán cseverésző ember nagyon profin tette a dolgát, és minden tele volt érdekes műszerekkel, amiket a tévében lát az ember. Arra emlékszem, hogy átemeltek egy olyasmi asztalra, mint ami a nőgyógyászati rendelőkben van, fel kellett tennem a lábaimat, a karjaimat meg keresztbe kifeszítették: bal oldalon az ujjamra csíptettek egy mérőt, ami egy monitoron pittyegett, a jobb karomat meg elég kényelmetlenül felhúzva lekötözték (amúgy ez az egyetlen dolog, ami még ma is igazán fáj, meghúzódhatott vagy mi). Még felismertem a dokimat egy maszk mögött, ő rámmosolygott és bólintott, és azt láttam, hogy közelednek felém egy műanyag oxigénmaszkkal - aztán felébredtem a szobában, állítólag nagyjából egy óra múlva.
Pár percig éreztem fájdalmat a hasamban, olyan volt mint a szokottamhoz képest nagyjából háromszorosan erős menstruációs fájdalom, de gyorsan hozták az infúziót, benne fájdalomcsillapítóval, így az is majdnem teljesen megszűnt. Valamikor a dokim is bejött megnézni, de abból csak annyi maradt meg, hogy holnap reggel majd beszélünk; dél körül ébredtem fel teljesen, arra, hogy mellettem Nóri torokfájásra panaszkodik - én ilyent nem éreztem, de a hangom azért rekedtes volt, illetve eléggé bambóca voltam, folyton elaludtam egy-egy félórára.
Délután a beharangozottak szerint jöttek a nővérek, hogy meg kellene próbálni felkelni; én addigra már elég sokat mocorogtam, mozgásra fájt a hasam, illetve borzalmasan fel volt puffadva (erről majd később részletesebben is mesélek), de nem volt vészes, kapaszkodva simán felültem például. Felállás előtt derült ki, hogy lent eléggé vérzek, ami a méhtükrözés eredménye volt, és amire nem számítottam; Nóritól kaptam kölcsönbetétet, és a nővér segített lemosni - ez is nagyon érdekes volt, nyilván furán éreztem magam, hogy gyakorlatilag tisztába tesznek, de tök aranyos volt, mondta, hogy tudja, hogy nekem szokatlan, de neki ez napi rutin, ne aggódjak... na ő az egyik, akihez vissza akarok menni majd egy csokival és egy kis pénzzel, mert ezzel a szöveggel minden fenntartásomat sikerült eloszlatnia. A felállás elég bénácska volt, az első lépések szintén, ilyen félig görnyedten és nagyon lassan bírtam csak mozogni, mint valami részeg lajhár, de estefelé bejött M. (minden elvemmel ellentétben meg kellett engednem neki, mert kellett hoznia néhány cuccot), és vele már viszonylag simán ki tudtam menni sétálni a folyosóra, meg később vacsoráztam is (amúgy a kaja is meglepően finom volt); illetve éjjelre én már nem is kértem fájdalomcsillapítót, sokáig olvastam, meg filmet néztem (természetesen House volt a társaságom).

Ma reggel már éreztem, hogy a legnagyobb probléma az egyáltalán nem a három kis vágásom. Először is bejött a dokim a jó hírrel: odabent minden normális, és mindkét petevezetékem átjárhatónak bizonyult - az ő szavaival élve egy kicsit "pókhálósak" voltak, de a normálnál csak enyhén nagyobb nyomással simán átment rajtuk a kontrasztfolyadék, és ezáltal teljesen ki is tisztult az út; jövő héten szerdán megyek majd hozzá varratszedésre, és akkor megbeszéljük a további teendőket. Aztán jött egy kedves néni és átkötözte a sebeimet: egészen apró bevarrt pöttyök az alhasam két oldalán (igazából nem is nagyon érzem őket, és szerintem pár hónap múlva nyomuk sem marad), és egy nagyobbka vágás a köldökömben, ahol a kamera vastagabb csöve ment befele; vízálló ragasztót tett rájuk, hogy ma tudjak zuhanyozni, de mondta, hogy utána akár le is vehetem, és fürdeni még nem szabad, de amúgy egy kis odafigyeléssel bármit csinálhatok akár kötözés nélkül is, még folyó víz is érheti....
Ami nagyon rossz, az a puffadás és az izomláz. Ez azért van, mert a nyugis és átlátható benti mászkálás érdekében ilyenkor feltöltik az embert gázzal, ami egyrészt nem tud távozni, csak úgy, ha idővel kizötykölődik, másrészt teljesen szétfeszítette odabent az izmokat, vagyis olyan helyeken érzem őket, ahol fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezhetnek. Kb. olyan voltam, mint egy kipukkadni készülő lufi, és valamennyi ugyan ment le már a hasamból, de ugye mindenhol tele volt levegővel, szóval ez még eltart - olyasmi, mint életem legnagyobb bablevesezése szorozva tízzel, plusz most nem a belekben van a cucc, hogy egy férfias pukázástól megoldást reméljek. Az izomláz az igazából csak nevetéskor, tüsszentéskor és köhögéskor zavaró, de teljesen elviselhető; ami nehezebben, az a bal vállamban érzett fájdalom, valószínűleg a műtőasztalos kicsavart pozíció eredménye - fekvéskor és üléskor elmúlik, de ha felállok és/vagy megyek, akkor úgy érzem, hogy le akar szakadni.
Ezért az teljesen naív elképzelés volt, hogy én holnap dolgozni megyek... esetleg majd kedden, vagy ki tudja... most csak pihenni akarok, és örülni az itthonlevésnek, meg a jó hyreknek.

Összességében teljesen jó volt az egész, egy kicsit sem bántam meg, hogy bevállaltam, ennyi kellemetlenséget simán megért a bizonyosság - arról nem is beszélve, hogy nem is az általam remélni mert helyszínen megoldható baj derült ki, hanem tökéletesen jó kilátások. Életem első kórházi élménye is egyértelműen pozitív volt, a körülmények a vártnál sokkal jobbak, az emberek együttérzőek és segítőkészek. A dokim továbbra is egy csoda, bár mindenki a magánrendelőjéből ismert orvoshoz érkezett, én voltam az egyedüli, akihez többször is bejött, minden lépésről tájékoztatott, és folyamatosan éreztem valahogy, hogy mint egy biztonsági háló, áll közöttem és minden kellemetlen között, ami egy ilyen helyzetben történhet.
Most ennyi jut eszembe, majd ha valami még beugrik, jövök és kiegészítek. Megyek bújni a Tsillaghoz jól. :)

2012. május 24., csütörtök

Hasbaszúr

Hát megjött persze, ráadásul látszólag 16 napos luteálissal (amióta mérek, ilyen hosszú sosem volt), ami a már említett hőeséssel együtt azt jelenti, hogy a tüszőrepesztő ellenére igenis mégis később volt a peteérés, és túl hamarra időzített a szex - vagyis nem hogy nem tettünk meg mindent a siker érdekében, de gyakorlatilag majdnem esélytelen volt ez a ciklus...
Mindegy, ezen már nem akarok agyalni, előre nézek és kész: tegnap elvégezték minden vizsgálatomat (tökéletes a tüdőröntgen, az EKG és a labor), ma az aneszteziológus nő is kikérdezett, jövő kedden befekszem és szerdán megműt a doki. Minden aggodalmam arra irányul csak, hogy jó hírekkel várjon utána, ne lásson semmi bajt, vagy legalábbis ne olyant, amit ott helyben nem tud megoldani; lehet hogy közvetlenül előtte nem így gondolom majd, de per pillanat magától az operációtól egy kicsit sem félek.
Ebben a nyugalmamban azért elég nagy szerepe van annak, hogy M. egy rutinos késaláfekvő, Apu csodálatos gyorsasággal épült fel a pontosan két héttel ezelőtt kivett vakbele után, és teljesen megbízok az orvosomban.

Aki amúgy továbbra is a megszokott formáját hozza: a kórházban ezer sorbanálló beteg ellenére perceket sem kellett várnom semmire, a megbeszélt időpontra odamentem, kijött értem a váróba, mindenfelé elkísérgetett, és egy nagyon szimpatikus aneszteziológus főorvosnőhöz is beprotezsált. Most a legnagyobb problémám az, hogy természetesen a végén meg szeretném ezt köszönni nekik valamilyen módon... utálom a "hálapénz" szót, mert annyi pejoratív értelem csatolódott hozzá az utóbbi időben, de én őszintén hálás vagyok neki - amiért ennyire udvariasan, kedvesen, emberségesen bánik velem...  Igen, talán annak is köszönhető a kivételezés, hogy magánrendelőben vagyok páciense elsősorban, de én abban igenis hiszek, hogy jobban meg kell fizetni az orvosokat, és ha az állam nem tudja, akkor tegye lehetővé annak, aki megteheti, hogy plusz szolgáltatásokat vásároljon magának. Visszatérve: most is mondta például, hogy majd korán menjek befeküdni, mert megpróbál nekem intézni majd valami jó kórtermet... az aneszteziológus nő meg szólt, hogy ne vetkőzzek a viszgálathoz, elég felhúzni a felsőmet, mert egy bunkó faszi orvos épp ott ücsörgött az irodában, és pofátlanul bámult... az ilyen apró dolgok hatalmasat számítanak ám, amikor az ember teljesen kiszolgáltatott helyzetben van.
De oda akartam kilyukadni, hogy a múltkori incidens után, mikor a dokim a hosszú hétvége kellős közepén csak miattam kinyitotta a rendelőt és megultrahangozott, majd mikor megkérdeztem, akkor azt mondta, hogy semmivel sem tartozom, és alig bírtam rábeszélni, hogy dehát még a gyógyszertárban is van ügyeleti díj... szóval ilyen előzménnyel egy kicsit aggódom, hogy nem akar majd pénzt elfogadni, úgyhogy azon filózom, hogy nem kellene-e esetleg inkább ajándékot (mondjuk egy nagyobb értékű négycsillagos utazós ajándékutalványt) adni neki, mert arra csak nem mond nemet. Kitalálom majd nyilván, de a franc ebbe is, hogy ez a szar rendszer ilyen helyzetbe hozza az embert...

Namindegy, most jön egy hosszú hétvég, amit majd jól széppé varázsolunk, aztán jöhet a jövő. Apunak kell tökéletesre felépülni (a seb már gyakorlatilag nem látszik, csak a belső rész érzékeny kicsit), M. szájának begyógyulni (egy makacs gyulladt foggyökér miatt fel kellett vágni tegnap), M.Anyukának lassan helyrejövögetni (nem műthető az érszűkülete, ma megy be és valamilyen infúziós koktélt próbálnak ki rajta), és... ó nagyon jó lenne, ha átjárható lenne a petevezetőm, és babnakvaló a méhem...

Reményhal

Amit sosem gondoltam volna magamról: ez a babvágy kihozta belőlem a bugyuta libácskát, aki képes minden jel és valószínűség ellenére az utolsó utáni pillanatig is hinni, bízni, reménykedni - igazából elég szánalmas vagyok, ezt én is látom, mégis képtelen vagyok tenni ellene. Amit eddig sosem voltam képes megtenni, sőt kicsit felsőbbrendűen megmosolyogtam, hogy van aki hiú ábrándokat kerget, és nem adja fel akkor sem, mikor már mindenki más számára egyértelmű, hogy veszett a csata... na azt teszem most.

Ugye ez volt az a hónap, amikor úgy érzem, mi mindent megtettünk a teherbeesés érdekében: jól sikerült a stimuláció, a termése(m) szépen megmutatta magát, és egyértelmű volt, hogy azon nem múlik a siker, megvolt a tüszőrepesztés, és a jól időzített gyerekcsinálós szex is. A tüszőrepesztő hatása egy kicsit elbizonytalanított ugyan, mert az ovulációnak tűnő hőleesés és emelkedés után, a szuri utáni negyedik napon megint coverline alá esett a hőm, de utánaolvastam egy csomót, és mindenhol azt mondja, hogy 12-50 óra után minden esetben megvan a petekiszabadulás (inszeminációkat is direkt ez alapján időzítik), tehát semmiről nem késtünk el és semmit sem siettünk el - az csak egy sima második napi esés volt, nem egy késett pete jelzése.
Szóval rajtunk nem múlt, ahogy szerencsére a hormonszintemen sem: a 6DPO progeszteronom pont a felső értékhatáron volt: 64,9 nmol/l (20,40 ng/ml), ha két nap múlva megyek nézetni (mint előző két ciklusban) most is kiugrott volna a referenciatáblázatból.

Próbáltam nem agyalni a dolgon amúgy, és egyáltalán nem reménykedni, mert a pofáraesésnél nincs rosszabb továbbra sem, de úgy látszik a ciklus legvégén ez valami kontrollálhatatlan ösztön lehet vagy mi, mert nyilván képtelen vagyok elvonatkoztatni az ott bújkáló gondolattól, hogy mi van ha mégis, mért ne történhetne meg velem is a csoda, hátha-hátha, légyszi.
Hogy ez miért az idiotizmus netovábbja? Hát például mert ma 14DPO reggelén teszteltem egy negatívat, szóval valami biológiai furizmusnak kellene lennem ahhoz, hogy ezek után mégis lakjon bennem valaki. Mert tudva tudom, hogy a hőm gyakorlatilag mindig csak közvetlenül a piros előtt esik le, mégis képes vagyok örömmel nézegetni a görbén, hogy ma csak egy fél tized fokot csökkent, pedig a szokásosnál hamarabb mértem úgy, hogy még ki sem aludtam magam. És mert a világon semmilyen koraterhességi jelem nincs (a mellem még csak kicsit sem érzékeny például), és néha mintha már görcsölne is a hasam, és ezek után az utóbbiba képes vagyok belemagyarázni hogy de hát sok nőnél a menzesz tünetei pont hogy gyereket jeleznek. Mondom, szánalmas.

Ma minden esetre voltam a dokinál, vasárnap vár ügyeletben, és előjegyez műtétre - valamikor hónap végén el is végzi a méhtükrözést és a petevezeték átjárhatóságit is. Jaj de jó lenne, ha olyan eredményesen lennék túl rajta mint Apu, akit ma engedtek ki a kórházból: múlt héten kioperálták a begyulladt vakbelét; teljesen jól van hál'Istennek, máris alig vannak fájdalmai. Ja' és M. anyukája meg holnap fekszik be érszűkület miatt, valószínűleg ott is vágás lesz a vége... Én sem félek már, inkább örülök, hogy kiderül végre, aminek ki kell, és így vagy úgy, lehet tovább lépni a tények tudatában.
Tovább is van a rossz hírekből... mondjam még? Kedvenc fórumos ismerősöm pár hetesen elvesztette végül a babát (nem derült ki az ok persze), és két másik lánynak is megjött végül, napokkal a pozitív tesztjeik után. Lelkiismeretfurdalásom volt/van, hogy mennyit irigykedtem, és őszintén megpróbálok nem ezután, mert ez annyira szörnyű lehet, mikor várja az ember, megtörténik, boldog lehet, aztán mégse. Egyetlen jó oldala, hogy ott van a bizonyosság, hogy egyáltalán teherbe tud esni - ugyanakkor teljesen felborul a szervezet, hónapokig eltarthat a hormonháztartás helyreállása... és hát szörnyű lehet a veszteségérzet...
És végül a koronázás megint saját produkció... az ösztrogénemet is megnézettem, megint hatalmas, a múltkorinál is magasabb (miközben a progeszteron ugye itt még kisebb a hamarabb miatt): 1395 pmol/l (380,00 pg/ml); továbbá hiába a sikeres fogyás és a növelt Meforal adag, az éhgyomri inzulinszintem hatalmasatt romlott: 14,3 miU/L - ez nem is kell kommentálnom.
Nem egy jó hónap ez na.

2012. május 2., szerda

Új hónap - új remény

Ez a fórumos lányok jelszava, és most én is így érzem egy kicsit - valahogy nem merek reménykedni úgy igazán, teljes szívből, nem akarok szembesülni vele, hogy de én mennyire hittem, és mégsem; inkább takaréklángon, mérlegelve, visszafogottan várok. Két újabb embert tesztelt pozitívat amúgy, és mindkettő piros lett végül - annyira sajnáltam őket, ez borzalmas lehet, a határtalan öröm és millió terv, aztán a nagy semmi... nagyon örülök, hogy nekem sosem volt ilyenben részem, vagy legalábbis nem tudok róla.

Végül is nálam nem lett annyira tragikus a helyzet, mint amilyennek indult... volt egy CD12 ultrahang, amikor nem látott semmit, egy CD14 kontroll, amikor 10 mm volt a tüsző, és két domináns darabot látott bal oldalon, majd egy CD16 ismétlés, amikor 14 mm volt - ez még mindig nagyon gyatra kis növekedés, de az is lehet, hogy csak nem mindent látott pontosan, mert CD17 kukkantáskor 10 mm volt a nyálkahártya és eddigi rekorderem, 20 mm a tüszőcske. A doki még tapsikolt is örömében (én is), és beadott egy Choragon szurit, majd utasításokat, hogy mikor eresszük útjukra a kismicsodákat, úgyhogy most már elvileg csak türelem kell...
Igazából az időzítés úgy érzem most tökéletes volt, hétfőn reggel ment a tüszőrepesztő, ami elvileg 24-36 óra múlva hat, és mi kedd reggel küldtünk harcba egy egész nagy regiment katonácskát (meg biztonsági játékként szerdán is egy kisebbet), plusz a százszázalék kedvéért M. meg is varázsolta a hasamat, hogy legyen ügyes / ne legyen üres... :) Istenem de jó is volna...

Érdekes, nem is annyira aggaszt, hogy ha most nem jön össze, akkor műtét következik, valahogy úgy vagyok vele, hogy derüljön ki minél előbb, és ha tényleg baj van, és ne kezelgessünk hormonokkal úgy, hogy esetleg hiába van. Persze félek egy kicsit, de ezerszer nagyobb a babvágyam, mint bármilyen negatív érzés, szóval viszonylag nyugodt vagyok; ciklus vége felé nyilván nem leszek az... vagy ki tudja, lehet hogy valami előérzet ez, és azért nem idegeskedek, mert most van a csoda ideje, és nem is kell...

Még két miniatűr jó hírem van. Az egyik, hogy elértem a 68 kilót, ami azt jelenti, hogy majdnem egy kerek tizest adtam le a diagnózisom óta; még egy ennyit szeretnék, persze csak ha nem jön közben valami nagyon megérős ok arra, hogy halasszam a további fogyást. A másik, hogy már csak kis nyoma van a náthának, a négynapos ünnepi szünetben egy csomó pihenéssel gyógyszer nélkül sikerült kikúrálni magamat; hőgörbe szempontjából ugyan már kicsit késő (mert pont az ovulációs hőesés napja nem azonosítható be így), de azért nem bánom, hogy tudok lélegezni végre, és nem köhögöm ki a lelkemet.

Hát most így... titokban kérek, kérem, hogy talán épp ezekben a pillanatokban meglegyen a nagy találkozás, hogy a következő napokban minden rendben legyen, és vessen magának jó kis ágyat a bab, és siessen hozzánk jól, hogy vele kezdődjön a következő év...