Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. július 30., hétfő

Hát ennyi volt...

A nagy csodavárás, beleérzés, belehivés... jó volna azt mondani, hogy szerencsére sikerült visszafogni magam és a beleélés elmaradt, de hazudnék... igen, minden odafigyelésem és önkontrollom ellenére egy halvány sugár ott élt végig; és nem, ilyen szar még sosem volt a csalódás. Gyakorlatilag többé-kevésbé folyamatosan bőgés kerülget egy napja... vasárnap reggel teszteltem egy negatívat, persze képes voltam még bízni egy kicsit, mert a hőm az viszont emelkedett - hát mára már lezuhant teljesen, szóval holnap piros, és lehet előlről kezdeni az egész kibaszott küszködést és szánalmas reménykedést.

Azt hiszem mondtam már, de továbbra sem értem, hogy lehet ezt évekig csinálni, bírni, nem értem azt, aki mosolyogva mantrázgatja, hogy majd ha eljön az ideje, megtörténik, és majd ha egy kis lélek kiválaszt és... nevetségesnek és gyerekesnek és önáltatónak tartom - és én már csak tudom, hogy milyen az, amikor önvédelemből önámít az ember. Persze megoldásom az nincs, hogy hogyan másképp, mert mégsem bújhat az ember az ágy alá meghalni, csak azért mert megint eltelt egy hónap eredménytelenül, valahogy fel kell állni, és erőt kell gyűjteni az újabb próbálkozáshoz. Nekem most van az, hogy egy hajszál választ el az összeomlástól... vagy szakad majd vagy nem, hátha mégsem, én próbálom tartani magam, mert ki a fene akar egy savanyú pofát látni egész áldott nap... M. nem ezt érdemli, ő egy aranyos-drága tündér, tartja bennem a lelket, bíztat, vigasztal, elismétli ahányszor csak elbizonytalanodom és rettegek, hogy mi egy csapat vagyunk, és együtt bármit megoldunk, és nem tudja az édes, hogy ettől csak jobban fáj, mert ezerszer rosszabb neki csalódást okozni, mint magamnak. És tudom, hogy nem okozok csalódást, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében, de a helyzetben, az eredménytelenségben igenis csalódik, tudom, hiszen hogyan is lehetne másképp, mikor ennyire kitartóan próbálkozik, és őszintén készül az ember. És szétszaggatóan kettős érzés, mert egyrészt imádom ezért a lelkesedésért, hogy ő is mennyire szeretné és várja a csodát, jól esik, hogy nem nyomásra, hanem őszintén teljesen megváltozott a hozzáállása a pár évvel ezelőttihez képest... másrészt minél inkább így van, annál jobban szenvedek attól, hogy nem tudom neki megadni azt, amire velem együtt vágyik.
És be kell vallanom ezt is: neheztelek... semmiképpen sem rá, és igazából ha boncolgatni kezdem a helyzetet, konkrétan magamra sem, nem tudnék, nem lenne okom - például három évvel ezelőtt még tényleg nem álltam készen erre, nem mertem volna kijelenteni, hogy nekem gyerek kell, és mostantól bármikor jöhetne; M. meg, aki pár éve még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán valaha apa akar-e lenni, még kevésbé. Sőt, azt is kieelemeztük és -következtettük anno, hogy nekünk nem fog menni az erőltetés, nem az a típusú ember egyikünk sem, és ezáltal nem az a fajta páros vagyunk, aki meggyőzi és ráveszi és belekényszeríti a másikat, mert majd ő jobban tudja, hogy annak mi kell. Szóval bár hatalmas paradoxon, épp ez bánt... hogy nem bánok semmit, hogy ha visszapörögne az idő, valószínűleg ugyanezt és ugyanígy csinálnám, és hogy mindez annak ellenére igaz, hogy végig sejtettem (és féltem) a lehetőséget, hogy nekem/nekünk cseppet sem megy majd egyszerűen a teherbeesés.

Nem tudom mi lesz, mi legyen... Ma elmegyek a dokihoz, remélem ott lesz, mert említette, hogy augusztusban csak szerdánként rendel, és hát ez már a szabihónapjának az első hete. Amúgy holnap fog megjönni, úgyhogy még holnapután is beleférne a gyógyszer kiíratás, ha esetleg ma nem dolgozik. Csak igazából olyan kilátástalannak látom az egészet... eleve nem tudom, hogy ezt a hónapot hogyan fogjuk megoldani UH-követés szempontjából, persze volt már olyan, hogy szabadnapján bejött csak miattam a rendelőbe... kifogásokat keresek, de nem is tudom mire... Feladni nem tudnám, nem olyan fából faragtak, és az egyszerűen magunktól összehozás az nálunk ki van zárva, hiszen kiderült már, hogy nem termelek megfelelő minőségű petét, szóval csak múlnának a hónapok esély nélkül. De úgy érzem, ez a doki, bármennyire jófej és jó szakember, most ebben nem tud ennél hatékonyabban segíteni, hiszen ő maga is említette nem rég, hogy néhány újabb ciklus sikertelen próbálkozás után, meddőségi központ a megoldás; ezt is meg akarom beszélni most vele, hogy akkor hogyan és hova...
Persze-persze nem kellene előrerohanni, amint jól tudjuk, még teljesen egészségesen működő pároknak is egy év a próbálkozási idő, hiszen milyen kicsi a teherbeesés esélye még a legideálisabb csillagegyüttállással is, bla-bla-bla. Nekem nincs egy évem. Lehet hogy elcsesztem, lehet, hogy szülnöm kellett volna tíz évvel ezelőtt egy bármelyik pasinak, aki vágyott erre, lehet, hogy nem kellett volna válogatni, hanem be kellett volna érni a sok kompromisszummal, ahogy mindenki tette, akit ismerek, lehet, hogy nem ennyi évesen kellene picsogni. De nem érdekel, akkor sem változtatnék a múlton, ha ez a jövőmet is veszélyezteti: én M. gyerekét akarom megszülni és vele akarom felnevelni, mellette akarok élni és megöregedni, és senkivel a világon nem cserélnék. Ha valami felső erő ezt arrogánsnak ítéli, és nem teszi teljessé az életünket egy utóddal emiatt, akkor sem tudom visszavonni, mert ezt érzem minden sejtemben. Csak dühít, hogy akkor miért kell szivatni, miért tűnik ennyire egyszerűnek az, ami igazából pokolian komplikált... nem, nem vágyok alacsony spermaszámra és zárt petevezetőkre, hogy ha már lúd, legyen kövér, csak egyszerűen tehetetlen vagyok, és ennél az érzésnél semmit sem gyűlölök jobban. Lehet, hogy tényleg túl könnyen sikerült minden eddigi terv az életemben, és érdemes lenne alázatot tanulni, de nem akarok. Én babát akarok, és leszarom, ha bárki szerint leckéztetést érdemlek... akkor mit érdemel az, aki kétszer elmegy abortuszra, vagy aki a meglévő gyerekét veri - és ennél hány finomabb árnyalata van a szülői nemtörődömségnek...? Hagyjuk is ezt, kár igazságosságról fantáziálni, gondolom, csak cikáznak a gondolataim mindenfelé, okokat keresek megoldásokat remélek, és semmit sem találok. Szar nagyon...

2012. július 25., szerda

Várakozós

Ma 9DPO, legalábbis azt hiszem. A hőm ugyanis most is elég érdekesen viselkedett, és csak a tüszőrepesztő szuri utáni negyedik napon kezdett egyértelműen emelkedni, ezzel harmadik napra téve az ovulációt - a görbe mellett azt is alátámasztja ezt, hogy ugye az előző stimulált ciklusban is később hatott rám az anyag, mint amit a használati utasítás és minden szaktekintély mond. Na mindegy, ezúttal nem hagytuk abba túl hamar a célzottan gyerekcsinálós szexet, úgyhogy mi tényleg minden esélyt megadtunk a dolognak.
Amúgy ilyen szép görbém még sosem volt, az is biztos, trifázisos meg minden, csak az a baj (perzse, mindig van valami bajom), hogy teljesen nem lehet megbízni benne: ugyanis hétvégén voltunk egy ausztriai hosszú hétvégén, ahol azért nem tartottam be szentírásként a diétámat, és hát egy kis utánanézéssel kiderült, hogy az evési szokások változása (pontosabban a kalória- és szénhidráttöblet) simán okozhat hőemelkedést; és most ugyan már visszatértem a szigorú diétámhoz, de egy tegnapelőtti kocsmázás eredményeképpem piros és gyulladt a torkom, szóval amit tegnap és ma reggel produkáltam, az viszont már láz.
Ma viszont megjött a tegnapi vérvétel utáni progeszteron eredményem, ami jó lett: 60,4 nmol/l (18,99 ng/ml) - volt már ennél sokkal jobb is (mondjuk kétszer ekkora Merional adaggal), de igazából ez is felső értékhatár közeli, szóval igencsak jó, ha akar jönni az a bablaty.

Ó, annyira jó lenne, ha akarna... annyiszor gondolok rá, és mindig elhessegetem a dolgot, mert nem akarom beleélni magam... nem merem. Most már M. is minden kis jelre felkapja a fejét, és remél - szegényem már jóval képzettebb női fertilitás terén, mint egy áltlagos orvosit végzett pasi... Amilyen optimista voltam ciklus közepén, annyira visszafogott vagyok most; még az is átfutott a buta babonás vagymilyen fejemen, hogy vajon le merjem-e írni ide, amit szokatlannak vélek, mert eddig is voltak apró dolgok, amik sikerre engedtek következtetni, és fájdalom lett a vége. De most úgy döntöttem, menjen a poszt, mert ha itt van a hasamban a kismalaczunk, akkor igenis szeretném látni később, hogy mik voltak az első dolgai, és ha nem, bármennyire is nem akarok erre gondolni, akkor meg hátha ez lesz segítségemre a későbbiekben.
Szóval túl sok tünet igazából nem is lehet még ilyen korán, hiszen nagyjából most fejeződik be a beágyazódás, tehát kezd el termelődni a HCG, ami egyáltalán okozhat bármit is. Arról nem is beszélve, hogy nekem a premenstruális ügyeim is teljesen kiszámíthatatlanok, volt már olyan, hogy majdnem leszakadt a mellem, és olyan is hogy egyáltalán nem fájt, volt olyan, hogy mintha éreztem volna valamilyen fájdalomfélét az alhasamban, és olyan hogy nem, és ugye a hőm is mindig a piros napján zuhan csak le, szóval előre sosem lehet tudni. Ami a mostani alkalommal érdekes, az az álmosság, hogy szokatlanul fáradt vagyok, úgy, hogy tegnap például tíz órát aludtam.
Hétfőn így vagy úgy kiderül. Addig megpróbálok nem tesztelni, mert ugye tüszőrepesztőt kaptam, és az álpozitívat eredményezhet. Persze az eddigiekből kiindulva nem fogom kibírni, de az nem is annyira baj - mindig is úgy gondoltam, hogy jobb minél hamarabb kideríteni, mert ha öröm lesz, akkor legyen minél előbb, ha meg nem, akkor csak szarabb attól, hogy plusz valamennyi napig még képzelődik az ember...
Ó, legyen-legyen, úgy szeretném...

2012. július 13., péntek

Ez egy gyönyörű nap!

Azt hiszem bátran állíthatjuk, hogy meglehetősen hullámzó a kedélyállapotom! :) Merthogy a címben nyoma sincs az iróniának... ez a tényleg az, minden péntekségével és tizenháromságával együtt.
Hú, meddig is menjek vissza a mesélésben...?

Lássuk csak, ott maradtunk el, hogy szomorú voltam és piros, ciklus kezdetén, és épp az aktuális Clostilbegyt adagot nyomattam lefelé. Az első UH  e hét hétfőn volt, CD12, és a nyálkahártya szempontjából jóra sikeredett, tüsző szempontjából nem annyira: mindkettő 8 mm volt (és bal oldalinak tűnt a domináns). Kaptam Merional szurit, és szerdán mentem a következő kukkolásra, CD14 amikor is már a másik oldalon, a jobbon is felbukkant egy 13 mm-es tüsző, amit a doki ki si nevezett dominánsnak, és megtámogatta egy újabb Merional adaggal.
Imádom amúgy ezt az embert, ezt muszáj megint megjegyeznem, mert nem lehet elégszer ismételni - egyszerűen annyira kedves és figyelmes és udvarias, hogy az valami elképesztő, mintha nem is ugyanaz a faj lenne, mint az előző nőgyógyászom; olyanokat csinál, hogy elnézést kér, amiért mozgatnia kell az UH fejét bennem, mert nem azonnal találja meg, amit keres... és nyugtatóan megsimogatja az arcomat, ha aggódom... annyira hálás vagyok, hogy rátaláltam, hogy elmondani sem tudom.
Továbbá amit még szintén imádok az a lányok... Két dolog is történt ezen a fronton, először is egyik csajszi csinált egy titkos topikot, ahova átköltöztünk a sok ismeretlen beeső elől, és ott van mindenki a régiek közül, akik fél éve olyan aranyosan és segítőkészen befogadtak engem; megint nagyon pörgős a beszélgetés, jó oda járni, teljesen feltölt. Aztán a Szandrus (ő az, akinek én voltam a sajnos nem is annyira szerencsés szerencsehozója... és akit nagyon-nagyon megszerettem) bevezetett egy másik csoportba is, ahol szintén van néhány nagyon szimpatikus és értelmes ember - ők csetelnek is egymással, tegnapelőtt én is beszálltam, és annyira de annyira jó volt... édesek, viccesek, és teljesen megértenek, hiszen ugyanazon megyünk keresztül, ugyanarra vágyunk és gondolunk folyton; őket azért kedvelem, mert felfogásban sokkal közelebb állnak hozzám, kicsit kevesebb az ezotérikus magyarázat és értelmetlen bíztatgatás, és sokkal több a pragmatikus, realista, de ugyanakkor moderáltan igenis reménykedő hozzáállás. Mindkettő kell, mindkettő jót tesz, most valahogy különösen jót.

Nah visszatérek a lényegekre... Azt el is felejtettem mondani például, hogy M. megint volt egy spermateszten - ugyanott csinálták, ahol az előzőt, tehát alaktanilag még mindig nem elemezték ki a dolgokat, de ingyenes ismétlési lehetőség volt, úgyhogy megcsináltattuk, aztán pár hónap múlva lehet hogy megpróbálunk egyet máshol is, de leginkább nem lesz rá szükség... :) Az eredmények egyébként nagyjából megfelelnek a múltkorinak, a koncentráció kicsit rosszabb, de ekkora ingadozás simán belefér szerintem, főleg úgy, hogy még így is bőven határértékek fölött van; minden esetre el fog menni az andrológushoz is, a mellékheregyulladásai miatt úgyis érdemes lenne néhány kérdést feltenni neki is. Amúgy valószínűleg javulnak is majd a dolgok, mert olyan két héttel ezelőtt elhagyta a cigit... hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy húsz év után egyik napról a másikra képes volt megtenni, és mindig elképedek azon, hogy mennyire erős: teljesen hidegen hagyja mindenféle trigger, körülötte cigiző emberek, idegesítő szituációk... egyszerűen képes valahogy az úton maradni minden ellenére, és ennek annyira örülök, annyit aggódtam miatta mindig, és már nem kell.
És most tényleg vissza: ma reggel megint volt UH, CD16 és szép nyálkahártya meg egy rekorder 21 mm tüsző, úgyhogy kaptam repesztő szurit; mindkét oldalon talált amúgy tüszőt, és örömömben azt el is felejtettem tisztázni, hogy ez a domináns most akkor melyik is, de arra tippelek, hogy a jobb oldali nem lehet, mert másfél nap alatt azért ennyit nem tudhatott nőni. Ilyen hamar még sosem volt ovulációm szerintem, ami a doki szerint azt jelenti, hogy jól reagálok a kezelésre, és kezd helyreállni a hormonháztartásom; ő ugyan nem hisz abban, hogy nekem szükségem van a Meforal-kezelésre, de szerintem annak is lehet valamilyen hatása, mert ma reggel pl. 63,7 kilót mutatott a mérleg, tehát a súlyom is szép fokozatosan, de folyamatosan bandukol lefelé.

Dokinál nagyon hamar végeztem, úgyhogy útban a dolgozó felé elmentem az egyik kedvenc budapesti helyemre, ami a Rózsák terén levő katolikus templom kertje; ide jár Apu misékre, és néha mikor nála vagyok, estefelé sétálgatni is szoktunk arrafelé - nagyon szép, csendes, nyugis, zöld folt a rohanásban. Ücsörögtem egyet a padon, fújt a szél és kellemes hűvös volt, csomó madárka reggelizett a bokrokban, én meg beszélgettem kicsit az Istennel (aki amúgy szerintem itt kivételesen a jobb toronyban lakik). És miközben ugyanazokat kértem, amiket mindig is szoktam sorstól, univerzumtól, irányító erőtől, vagy bárki is az, akiben hiszek, valami nagy nyugalom és kellemes ellazulás szállt meg, és sírnom kellett, sőt még most is összeszorul a torkom, ha felidézem az érzést. Egyáltalán nem szomorú könnyek voltak, inkább valahogy meghatódottak, hogy milyen szép is ez a világ, és olyan jó benne lenni, és annyi csoda történt már velem az életben, természetes, hogy ez is rendben lesz, hiszen minden jel arra mutat. Hát így...
Most úgy érzem, jönni fog az aktuálisan vágyott csoda is... valahogy merek hinni benne, de megmagyarázni nem tudnám, hogy miért. Talán mert annyi minden összejött, hogy ezek a mostani ideális körülmények kialakuljanak, hogy nem lehet véletlen - és nem lehet máképp. A virtuális környezetemben az utóbbi időben annyi mindenkiről derültek ki rossz dolgok... fizikai állapotok vagy betegségek, amik miatt nem lehet baba, vetélések; ilyenkor mindig elszégyellem magam, az utóbbinál az irigykedéseim miatt, amiket hiába próbálok, képtelen vagyok visszafogni, amikor valakinek sikerül az a pozitív teszt, ami nekem még sosem, az előbbieknél meg... Igazából bármennyire is elkeseredem, amikor spontán ciklusban rossz minőségű és stimuláltban lassan növekedő petét termel a testem, velünk semmi komoly baj nem történt - a koromon kívül semmi sem szól az ellen, hogy lehet még nekem akárhány gyerekem, csak türelemmel ki kell várni. M. minden betegeskedése ellenére, csodával határos módon makkegészséges, ami a termékenységét illeti; nekem mindkét petevezetékem átjárható, a méhem tökéletes, gyógyszeres rásegítéssel a hormonjaim és ezáltal a petéim is rendben vannak - ennél többet kívánni sem lehetne. Ennek kapcsán kívánok tehát: egy babát, áprilisra; mert ha most megfogan, akkor még arra is van esély, hogy Anyu szülinapján szülessen, ami mennyire szép lenne már... 
Gyere-gyere kismalac, költözz a hasamba!

2012. július 1., vasárnap

Nincs cím.

Már nem tudom milyen címet írhatnék, kifogytam a szellemességekből és közhelyekből egyaránt...
Havonta... vagy inkább ciklusonként kétszer jövök nagyjából, úgy látom, egyszer, mikor még lelkes vagyok és reményekkel teli, ovuláció és vérvétel után, izgalmas várakozásban - és ilyenkor, ovuláció előtt, aggódós várakozásban. Luteális végi hőeséskor vagy piros napokon sosem, mert akkor tudatosan letiltom magam a gondolkodásról, különben megbolodulnék.
Persze sejtettem, hogy egy műtétes és stimulálatlan ciklus felejtős, de valahol a lelkem nagyon mélyén, az önvédő mechanizmusaimon is túl a remény mindig pislákol - most is megtette. Még aztuán is, hogy a 6DPO progeszteronszintem siralmas volt, 25,9 nmol/l (8,14 ng/ml), vagyis rossz minőségű petét termeltem, és hogy a hőm ennek megfelelően végig nagyon rozoga volt, és piros előtt szokásos módon le is esett. Tesztelni csak egyszer teszteltem, azt is azért, mert az LH-teszteken (amiket végeztem folyamatosan, hogy nehogy lekéssünk bármit is az ugrándozó görbém miatt, mint múlt ciklusban) volt egy-egy hol alig látható, hol halvány második csík, és állítólag ezek jóstesztekként használhatóak, mivel valamiért HCG-érzékenyek is... szóval most legalább tudom, hogy nálam ez is hamis eredményt mutat, akármennyire ugyanolyan jelzés volt, mint pár hónappal ezelőtt a tüszőrepesztős injekció utáni próbakor. A terhességi teszt negatív volt persze, de nyilván elhitettem magammal, hogy túl korai... még mikor vérezni kezdtem, akkor is képes volt egy pillanatra bevillanni, hogy amíg nem élénkpiros, addig bármi lehet, más végig menstruál terhesség alatt... a darabok aztán szerencsére elég hamar kijózanítottak...

Szomorú vagyok és csalódott és hitetlen és irigy. Mindig megjelenik a fórumon egy-két beeső új ember pozitív tesztekkel, és szinte kivétel nélkül utálom őket azonnal, nem gratulálok és nem drukkolok, igazságtalannak tartom, hogy másnak sikerült és nekem nem, és hiába mondják, hogy ők még régebben próbálkoznak mint mi, nem láttam a fájdalmukat, mint a régi topiklakóknak, nem sorstársaim, nem érdekelnek, képtelen vagyok örülni nekik.
Ugyanakkor hálás vagyok, hogy igazából semmilyen konkrét bajom nincs... annyi szörnyűséget mondanak a fórumon, rengeteg betegséggel küszködnek ott a lányok, sokan több darab olyasmivel is, ami akadálya a gyereknek. Én elvileg egészséges vagyok, és M. is az (pénteken elment egy második spermatesztre, az eredménnyel majd jelentkezek), szóval csak türelem kellene meg jó időzítés... meg szerencse vagy csoda, vagy nem tudom minek nevezzem azt, ami hiányzik.
És aggódok - tudom, hogy nem kellene és nem szabadna, de nem tudok tenni ellene; úgyhogy azzal nyugtatgatom magam, hogy ezen nem fog múlni... a pozitív gondolkodás mantra nagyon aranyos dolog, de ha belegondol az ember elég bugyutácska is egyben, hiszen hány gyerek "sikerül" véletlenül, őket nem kívánó családokba, rossz szülőkhöz és rossz körülmények közé... Aggódok, mert minden jó eredményem ellenére sajnos van olyan, hogy megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag meddő egy pár, és aggódok, mert idős vagyok már, fogynak és romlanak az amúgy sem valami jó minőségű petesejtjeim, öregszik a méhem, futok ki az időből, és egyelőre azt sem látom, hogy így hogyan lesz nekem kisbabám, nem hogy mernék bízni benne, hogy legalább kettő lesz...
És tudom, hogy hinni kell, és szükségem is van rá, hogy M. mondja, hogy minden rendben lesz. Ugyanakkor rettegek, hogy mi lesz velünk ha nem sikerül, hiszen van ilyen... ha látszólag mindketten egészségesek vagyunk és mégse, akkor végülis ez azt jelentheti, hogy csak együtt nem megy, M. meg annyira fiatal, hogy neki még évtizedekig simán összejöhet mással... Nem akarok belemenni ebbe, mert már érzem, hogy bőgnöm kell, de azért nem teljesen abberáció ez a gondolat. Perzse lehet örökbefogadni, és mi nem is bánnánk... jó, ez ilyen formában nem igaz, minden vágyam, hogy M. génjeit vigye tovább a kisbabám, hogy hasonlítson rá, ránk... de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nálunk az egész procedúra hosszú évekbe telő hercehurca, és miközben telik az idő az örökbegyerek lassan nődögél egy idegen környezetben, kit tudja milyen neveléssel... hogy lesz az valaha is igazán, teljesen a miénk...?

Nem tudom mi lesz... per pillanat az, hogy jövő hétfőn megyek a dokihoz UH-követésre, és tüszőéresztő szurikra, addig meg szeredm a peteérés serkentő gyógyszert, és próbálom kikapcsolni az agyamat. Boldogok vagyunk együtt, tökéletes az életünk, ezer tervünk van a jövőre... boldogok vagyunk. És annyira de annyira vágyom egy kisbabára... :(