Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. szeptember 10., hétfő

Kedves Naplóm...

Utóbbi hetekben aktívan keresgéltem sorstárs blogokat, mert nem tudom, jó-e vagy inkább szomorú, de valahogy az van, hogy legtöbb információt olyanoktól lehet összeszedni, akik épp benne vagy már túl vannak a hasonló ügyek(b)en - nem könyvekből, nem szakcikkekből, és nem dokiktól.
De ami a legjobb ezekben a történetekben az az, hogy kiderül: nem vagyok freak of nature, és egyáltalán nem is bolondultam meg, a sokáig gyerekre vágyó/váró nők mindegyike átmegy ugyanazokon a fura helyzeteken, megéli ugyanazokat a zagyva érzéseket, és eljut ugyanazokhoz az egyértelmű következtetésekhez, hogy aztán egyetlen mozdulattal lesöpörje őket az asztalról, és teljesen más elméletekben kezdjen el hinni, és elölről kezdődjön az egész folyamat huszadszorra is.

A másik érdekesség... a magyarok ugye az élet minden területén legendásan pesszimista népség, szinte gyerekkor óta benevelődik a bezzeg-szindróma, és később aztán ennek megfelelően bármi történik, sosem az tűnik fel első sorban, hogy mi működik jól, hanem az, hogy mi nem sikerült, különös tekinettel arra, ami nekünk nem, de bezzeg a másiknak igen. Na én ezt például mindig is gyűlöltem, szerencsére Anyu természetét sikerült örökölni, és annak megfelelően kifejezetten rosszul voltam attól, ha valaki áldozat vagy mártír szerepben tetszeleg, és lubickol az önsajnálatban - még akkor is idegesít ez, ha olyan dologra vonatkozik, amiről az illető nem tehet, olyankor meg pláne ha a történéseket valamilyen módon még elő is idézte, vagy befolyásolni tudta volna, de nem tette. Az ilyen embereket legszívesebben jól felképelném, hogy térj már magadhoz baszdmeg, és nézz körül egy percre, hogy vajon tényleg te vagy-e a világ legszerencsétlenebbje, vagy lehet, hogy túlzol egy kicsit...
Persze, napokig lehet filozofálni arról, hogy mi számít valóban tragédiának, és mit gondol annak az, akivel épp megesik, mert nyilván ha bajod van, nem vigasz az, hogy másnak meg még nagyobb (ahogy az sem, hogy másnak nincs); de nem is erről akartam beszélni, hanem a hangnemről és hozáállásról, ami az általam talált magyar blogobról süt. Linkeket nem tennék, mert senkit sem akarok megsérteni - alapvetően kedves, jóindulatú emberek írják őket, akik tényleg segítő szándékkal teregetik ki problémáikat, és részletezik az útjuk minden bökkenőjét, és csomó dolgot tanultam tőlük, amit magamtól valószínűleg elég nehéz lett volna felkutatni, amiért megfelelően hálás is vagyok. De legtöbbször az engem érdeklő konkrétumok (pl. kezelési protokoll inszem vagy lombik esetén, stb.) kiderítése után azonnal abba is hagytam az olvasás, mert egyszerűen annyira szomorú és lemondó és világvégi volt mindig az egész napló hangulata, hogy elment a kedvem még az élettől is közben, nem hogy a meddőségi kivizsgálásoktól. Nem egyszer ugrott be, hogy de basszus, aki ennyire nem életrevaló, és ennyire könnyen feladja, vagy ennyire kelletlenül viseli a nemfeladást, az hogy is akar gyereket...? És most nyilván nem arra gondolok, hogy nem érdemli meg, hanem arra, hogy egy gyerek vállalása az felér egy életed végéig lelkeden tátongó nyílt sebbel... hatalmas agyonismételt közhely az a minden babás képeslapra felkerülő szöveg, hogy tulajdonképpen abba egyezel bele, hogy a szíved mostantól a testeden kívül dobogjon - de nagyon igaz. És egy ilyen ember (nem csak leendő anya által írt bejegyzéseket olvastam ám, férfiak is nyavalyogtak) hogy fog majd helytállni később szülőként, ha esetleg valami igazi rossz történik a gyerekével, és ezáltal vele... mert lássuk be, lehetnek annál milliószor nagyobb borzalmak az életben, hogy esetleg nem születik meg egykönnyen az a gyerek.

Találtam viszont néhány isteni angol nyelvű blogot. Olyanokat, ahova a mindenféle beavatkozások leírásán túl is érdemes ellátogatni, mert a szerző, bármennyire is szar neki épp, valahogy viccesen, helyenként cinikusan, helyenként keserű humorral, de mindig élvezhetően mesél. Olvasás közben folyton az jutott eszembe, hogy de jó volna olyan blogot írni mint ők, és főleg mindig úgy megélni a dolgokat mint ők (többnyire sikerül, úgy érzem, de azért bőven van még tanulnivalóm), szellemesen és (ön)ironikusan kezelni ezt az egész témát, és nem azt árasztani minden megnyilvánulásból (sőt lehetőleg egyikből sem), hogy tejóságosúristen, milyen rossz nekem. Igen, vannak rosszabb napok, sírós órák, sőt még olyan percek is, amikor elég kilátástalannak tűnik az egész küzdelem. De alapjában véve elmondhatatlanul boldogok vagyunk, hihetetlenül jól érezzük magunkat egymással, és a kis közös világunkban jóleső lelkizésektől és felhőtlen nevetéstől hangos minden nap, semmi pénzért sem cserélnénk senkivel a világon - és ennél nagyobb kincs nem nagyon van vagy kell az életben.
Nagyon-nagyon szeretnénk gyerekeket, akkor válna tökéletesen kerekké a kis univerzumunk, akkor teljesedne ki az a nagy szeretetgombóc, ami összeköt és családdá tesz minket. És ez a legnehezebb: nem a tudat, hogy esetleg nem lehet soha, mert ha az lenne biztos, akkor arra találnánk valamilyen alternatívát; hanem a várakozás, a bizonytalanság, a kételyek és a kérdések, az útkeresés... a nem-tudni-a-végszót. Mert most úgy érzem, hogy bármit megtennék és bármin keresztülmennék, ha tudnám, hogy biztosan eredményre vezet. És ez a másik, és a legfőbb ok, ami miatt szeretem olvasni ezeket a nőket: amikor az archívummal kezdem, látom, hogy évekkel ezelőtt ők is pontosan így éreztek, így ingadoztak remény és kétségbeesés között, így kutatták, hogy vajon mit tehetnek másképp vagy jobban - én meg most, a jövőjükben ülve, már látom, hogy végül valamilyen formában kivétel nélkül mindnek sikerült anyának lenni. Igen, még annak is, aki ilyen óvatosan mert csak hinni, mint én... :)

3 megjegyzés:

  1. ezek a jó angol nyelvű blogok engem is érdekelnek! Küldd el lsz a linkjüket: audrey01 pont audrey kukac gmail pont com. Köszi!

    VálaszTörlés
  2. Igen, igazad van! Könnyebb sajnálni magunk-többek között nekem is-mint meglátni az élet napos oldalát...
    nem mondom azt, hogy számtalan szart megéltem/túléltem már, mert bár igaz, de tényleg vannak olyanok, akiknek hatalmasabb a problémájuk, mint az enyém...de ilyen vagyok, sorry...

    VálaszTörlés

Mondd!