Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. október 30., kedd

Ennyire szeret(né)lek...

Kedves Kissmalacz,

in case you're in there: pár perce megtudtam, hogy a kávé gátolja, a sok folyadék meg segíti a beágyazódást.
Az elsőt simán nem iszom holnaptól, no biggie - a másodikból viszont ünnepélyesen ígérem, hogy legalább három literrel fogok... leveseket leszámítva!
'Nuff said.

2012. október 29., hétfő

Kérem a következőt!

Valamikor megígértem, hogy írok egy posztot a nőgyógyászokról, akikkel az elmúlt egy évben szerencsém vagy szerencsétlenségem volt találkozni - here it goes; hosszú lesz.
Az általános gyakorlattal ellentétben nevekkel fogom, főként azért, mert nekem mindig hatalmas segítség volt blogokon és fórumokon kutakodni, és nagyon rossz tudott lenni az a változat is, amikor maximum kezdőbetűket írva minősítettek embereket, esélyt sem adva a további nyomozásra, és az is, amikor kiírták ugyan a doki nevét, de nyilvános véleményezés helyett csak annyit fűztek hozzá, hogy akit érdekelnek a részletek, az írjon privát üzenetet. És egyúttal egyik kedvenc blogomból kiindulva adok mindenkinek egy kódnevet, hogy ha később utalok valakire, ne kelljen minden alkalommal körülírkálni, hogy ki is ő.
Amúgy most csak a fontosabbakat fogom leírni, a többi mindig alkalomszerű volt, rákszűretni és fogamzásgátlót feliratni - és meghallgatni a nyugtató litániát, miszerint ne aggódjak, hogy rendszertelen a ciklusom és mindig is az volt, ezzel majd akkor kell csak foglalkozni, ha gyereket szeretnénk; mindezt úgy, hogy a rendszertelen nálam 35 és 85 nap között bármit jelenthetett, mellette meg konkrétan megkopaszodtam, annyira kihullt a hajam (ez utóbbival annyit kezdtek, hogy Diane35-öt írtak fel rá, és megnézték a tesztoszteron szintemet, ami még alacsony is volt, úgyhogy tanácstalanul vállat vontak). Az ilyenekről, egy kalap alá pakolva, csak annyit mondanék, hogy nagyon gyorsan érdemes elmenekülni tőlük, és valami normális hozzáállású kollegát keríteni.
Mondanom sem kell, hogy ezek mind szubjektív meglátások, bármilyen értelmes érvekkel szabad ám cáfolni őket.

Dr. Aszódi Ágnes - ő az első emlékezetesebb élményem, a Terézvárosi Egészségügyi  Szolgálat Csengeri utcai rendelőjében, mert akkoriban nem nagyon jöhetett szóba a magánrendelés (annyit kerestem, hogy a fizetésem nagyjából háromnegyede azonnal elment lakásra, rezsire és bérletre). Ahhoz képest, hogy nem került semmibe, egészen kedves volt, és ugyan a sietésbe a rákszűrésen túl nem sok beszélgetés fért bele, de mikor mondtam, hogy pár hónapja elhagytam a fogamzásgátlót, és menzesz azóta sehol, nézetett egy teljes vér- és hormonképet, visszamenéskor meg volt UH és Duphaston recept, hogy megjöjjön végre. Egyébként ezen kívül semmi rendelleneset nem talált, PCO ciszták hiányában kizárva, mindenféle értékek jók voltak, úgyhogy ugyanazt mondta, mint mindenki más: ha továbbra is rakoncátlankodik a ciklus, amikor babát akarok, utána kell nézni tüzetesebben, amúgy meg találkozzunk egy év múlva. Ez olyan nyolc évvel ezelőtt volt, közben más maradandó nőgyógyászos tapasztalatot nem szereztem, eljártam évi egyszer rákszűretni ugyanoda, ahhoz aki épp dolgozott aznap, bejött a képbe M., megint felírattam a fogamzásgátlót (minden további érdeklődés nélkül ugyanazt a brutált kaptam, mint előtte, pedig egyértelmű volt, hogy semmit sem segít pl. a hajhulláson, ami miatt eredetileg javasolták); 2007 őszén voltam utoljára Aszódinál egy pár hónapos gyógyszerszünetben, megint vérvétel, megint minden rendben találtatott, megint nem volt fontos, hogy két-háromhavonta volt menzeszem, megint kaptam progeszteront meghozásra. Nagyjából két év múlva teljesen leálltam a fogamzásgátlóval, átlagban évi hét ciklusom volt, többnyire olyan hosszúak, hogy (most már tudom) valószínűleg nem sokszor következett be peteérés; néha gumival, néha megszakítással védekeztünk, majd úgy 2010 vége óta sehogy, mivel akkor már sejtettük, hogy M. visszatérő mellékheregyulladásai és az én bénácska működésem mellett, úgysem valószínű a spontán teherbeesés, ha meg megtörténik, akkor jöjjön.
Aszódi doktornőhöz idén februárban kerültem vissza, elég kétségbeesetten (következő bekezdésben mesélem, hogy miért), mert ő volt az egyetlen nőgyógyász, akire úgy emlékeztem, hogy lelkiismeretes volt, hiszen kérés nélkül vérviszgálatra küldött, meg hát egy nővel talán mégis jobban megbeszéli az ember lánya a kétségeit. Természetesen ezúttal a magánrendelésére mentem, ahol előadtam the story so far, megnézte és újfent jónak találta az eredményeinket, viszont sok segítségemre nem volt: nem nagyon akart hozzászólni, hogy mik is a lehetőségek a frissen felfedezett inzulinrezisztenciával és mégis mennyire súlyos az enyém. Azt mondta, hogy szerinte még legalább fél évig próbálkozzunk segítség nélkül - mindezt, miután ugye előadtam mindent, az örök életemben összevissza ciklushossztól, a több mint egy éve védekezés nélküli szexen át, a nem túl bíztató életkoromig. A tizenöt perces móka mindennemű vizsgálat nélkül tizenöt ezerbe került (jó kis percdíj, természetesen számla nélkül), és búcsuzóul még hozzátette, hogy a leleteken található dicséretes számok ellenére, abban a konkrét (egyébként stimulált) ciklusban gyakorlatilag nulla az esélyem a teherbeesésre. Ekkor már annyira egyértelmű volt, hogy ugyan valóban kedves, de szakmailag elég kérdőjeles, hogy nem is értetlenkedtem tovább, hogy ha a Clostilbegyt most ennyire "hasznos" volt, akkor mégis miért képzeli, hogy nélküle kellene még hat hónapig türelmeskednünk...
A továbbiakban Dr. Not Much Use.

Dr. Gasztonyi Zoltán - ő egy adott volt (beékelődött a fenti két látogatás közé), ugyanis 2012 elején kezdő lépésként az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Családtervező Központjába jelentkeztünk, hogy lássuk, hogyan kellene tudatosan gyereket csinálni, ha már hűbele-módon nem jött össze. Ez egy átlagosan szaporodóképes pároknak létrehozott egész hasznos állami program, aminek keretén belül egyszeri húszezres tarifáért elvégeznek egy csomó mindent (spermateszt, andrológiai konzultáció, hormonkép, nőgyógyászati vizsgálat, immunitás különböző betegségekre, stb.), majd egy évig végigkövetik a gyerekgyártási procedúrát (ilyen extrákkal, hogy étkezési szakértő meg párterapeuta), ha összejön, akkor tizenkét hétig gondoz a védőnőjük (az árban van genetikai tanácsadás és mindenféle koraterhességi szűrés), ha nem, akkor továbbküldenek minden eredményeddel a meddőségi specialistákhoz; akkor optimistán még meg voltunk győződve, hogy nekünk ennyi segítség épp elég lesz. Az orvosuk nevére persze rákerestem, bár nem nagyon tüzetesen, mert ott úgysem válogathattam volna, ő volt az egyetlen nőgyógyász - negatív oldalon annyit láttam, hogy némileg arrogáns és pénzéhes, de ugyanakkor tévéműsorokban rendszeres meghívott, nyilatkozgat és tanácsokat osztogat, úgyhogy én inkább örültem, hogy ilyen elismert szakember kezei közé kerülök.
Első találkozáskor neki is elmondtam az egész életnyi előzményt, és mivel akkorra két és fél görbém is volt, láthatta, hogy már egy hónapon most is jóval túl vagyok ciklushosszilag; az UH szerint luteálisban voltam, volt némi sárgatest, úgyhogy mondta, hogy meg fog jönni hamarosan - és minden további nélkül írt egy Clostilbegyt receptet, hogy harmadik ciklusnaptól kezdjek majd el szedni napi két szemet, és harmadik és ötödik nap között jelenjek meg a laborban hormonokat nézetni. Not quite so impressed, de végülis elég szimpatikus is volt a fanyar humorával, és hát vakon bízó kezdő voltam, így természetesen azt tettem, amit kért - de mivel akkoriban még igencsak hiányosan informálódtam termékenységügyileg, bár voltak kétségeim, de azzal a jelszóval, hogy ha lenne jelentősége, biztos figyelmeztetett volna, harmadik napon elkezdtem a tablettát, és csak ötödiken mentem vérvételre; el lehet képzelni, hogy az FSH meg az LH szint mennyire volt releváns ezek után. Következő alkalomra már okosabban jelentem meg, rákérdeztem erre is, de csak legyintett hogy jól van az, ahogy a 2,35 TSH szintemre is tette, annak ellenére, hogy a csapból is az folyik, hogy inkább ennek a fele lenne jó; és, akár előzőleg a háziorvosom, ő is megemlítette az inzulinrezisztencia lehetőségét, és elküldött terheléses mérésre. Közben folyt a következő ciklus, a gyógyszer ellenére a tüszőm alig nőtt, magyarázatot és választ nem kaptam semmire, az UH meg úgy lett időzítve, hogy a magánrendelésre kelljen mennem az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba, ahol alkalmanként számlás nyolcezerért rendelkezésre állt (heti kétszer lehetett volna OGyEI, de természetesen se a közvetlenül előtte, se a közvetlen utána ciklusnap nem volt jó, csakis az az egy, amikor a saját klinikáján tartózkodott), igaz úgy, hogy a vizsgálatom közben végig bent volt két asszisztens(?) csaj, akikkel azt tárgyalta meg, hogy hogy kell csengőhangot beállítani az új telefonján. Végül azt a lassan növekedő tüszőt teljesen leírta (kommentár nélkül, csak úgy odavetve, hogy rossz), és a következő ciklusra felírta a Gonal-f injekciót - akkor kezdtem el rémülten más orvost keresni, amikor hazaérve utánaolvastam, hogy az pontosan mi is, mennyire durva (és esetemben átmenettelen), és általában mire használatos; soha többet nem mentem vissza hozzá.
A továbbiakban Dr. Couldn't Care Less.

Dr. Hajnáczky Károly... róla ódákat zengtem az elmúlt fél év csomó posztjában, ennél tovább nem is nagyon részletezném, mert így is elég meseszerűnek tűnhet. Szakmailag teljesen elégedett vagyok vele, alapos és odafigyelős, bármilyen érdeklődésemre mindig részletes magyárazattal reagál, és egyetlen kivétellel minden, amit mondott és tett, ezer helyen alátámaszást nyert, akárhányszor és akárhol olvastam vagy kérdeztem utána; egyetlen negatívumként talán azt tudnám megemlíteni, hogy az inzulinrezisztenciámat nem tartja komoly meddőséggel kapcsolatos problémának - ugyanakkor a kollegái diagnózisát és kezelését teljes mértékben elfogadta, és sosem próbált lebeszélni a gyógyszer szedéséről... good enough for me. Emberileg egy csoda, türelmes, kedves, udvarias, ha nem találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy filmeken kívül létezik ilyen tündéri orvos... heti kétszer magánrendel, de ahányszor szükség van rá esedékes UH miatt, mindig megoldja valahogy a dolgot - akár úgy is (talán említettem is már, mert ami konkrétan engem illet ez volt a döbbenet csúcsa), hogy egy ünnepi hosszú hétvég kellős közepén egy darab páciens miatt bejött a rendelőbe, hogy ne késsük le a tüszőrepesztő időzítését. Anyagilag is elég elképesztően intézi a dolgokat: tizenkétezer nála egy alkalom (amiről számlát is ad), de aki visszajárója, annak egy cikluskövetés kerül ennyibe, ami annyi jelent, hogy ha havonta nyolcszor kell ezért az árért megnéznie, akkor annyiszor teszi. Sajnos nagyon elfoglalt, a kórházban is sokat dolgozik és magánban is rengeteg betege van, így újakat nem nagyon fogad, és időpontot sem tud adni: oda kell menni a rendelőbe, és várni kell, amíg sorra nem kerülök - ez átlagban három-öt ember, vagyis legrosszabb esetben másfél óra várakozás, de inkább kevesebb, mert van aki csak receptért vagy rövid megbeszélésre ugrik be
Nyoma sincs benne a buta sértettségnek vagy rosszul értelmezett büszkeségnek: miután a hormonoktól kezdve az átjárhatóságig mindent ellenőrzött nálam, ő maga mondta, hogy pár hónap próbálkozás után érdemes meddőségi intézethez fordulni, mert ha minden lehetséges ok kezelve van, és mégsem jön a baba, akkor egy sima nőgyógyász annál többet nem tud tenni. Végtelenül hálás vagyok neki, és maximálisan megbízom benne, és amint teherbe esek, rohanok vissza hozzá, mert senki más kezébe nem szeretném adni a gyerekem életét.
A továbbiakban Dr. Best Ob/Gyn Alive. :)

Dr. Szűcs Zoltán - ő véletlen volt, amikor a Budai Meddőségi Központba érkeztem az első vizsgálatra, valamiért hozzá kerültem; akkor még nem is tudtam, hogy lehet orvost választani, és talán jobb is így, mert biztos megszenvedtem volna a döntéssel. Utólag néztem utána ugyanis a neveknek, és hát minden kollegája ismertebb, és a korukból kiindulva gondolom tapasztaltabb is, úgyhogy nem tudom kit kértem volna...de az is lehet hogy épp őt, végülis egyszer már rendesen befürödtem egy híres-neves gyógyásszal. A saját dokim után nyilván nehéz lenne hasraesnem tőle (vagy bárkitől for that matter), de alapvetően minden rendben van vele, nincs panaszom. Nem mondható túlzottan barátságosnak, és magától csak a szigorúan szükséges információkat osztja meg, de semmiképpen sem elutasító vagy bunkó, és eddig teljesen korrekt volt, minden kérdésemre érthető választ adott; első alkalmas orvosozóknak nem ajánlanám, de ha az ember nagyjából már képben van, és tudja, hogy miről kell érdeklődni, akkor teljesen megfelelő. Az az egy dolog nem tetszett, hogy közvetlenül inszem előtt nem volt UH, de az gondolom helyi protokoll, és nem csak ő csinálja így, hanem a többi ottani orvos is; nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon leterheltek és időhiányosak, és végülis ingyen szolgáltatják azt, amit más kórházak sok tíz- és százezerért.
A továbbiakban Dr. Baby Making Specialist.

Hát valahogy így.
Bár nagyon örülök minden olvasónak itt a blogon, nem szoktam erőltetni a kommunikációt, mert én sem szívesen járnék olyan helyre, ahol folyton kommenteket vadászó posztok születnek. De most kivételesen megkérnék mindenkit, aki erre jár (akár most, akár hónapok vagy évek múlva) és van kedve, hogy a saját történeteivel egészítse ki a listát. 
Leghasznosabb nyilván az lenne, ha teljes neveket emlegetnétek, de már a kórház plusz doki kezdőbetűi is nagy segítség lehet annak, aki konkrét embernek próbál utánanézni. Továbbá ha valaki már a saját blogján megírta a hasonló dolgait, hálás lennék egy linkért az adott bejegyzéshez, hogy kéznél legyen annak, aki erre téved - de ha nem akarjátok/meritek saját nick alatt, akkor persze nyugodtan jöhet a rövidített verzió (vagy nem csak) névtelen hozzászólásban is. Előre is köszönöm!

2012. október 28., vasárnap

Tudta-e, hogy...?

Figyelem, TMI - érzékenyek ugorjanak!

Hasznos tudnivalók az Utrogestan hüvelykúpról (fele-arányban olyanok, amiket nem érdemes saját bőrön megtapasztalni):
1. Érdekes, és számomra meglepő, hogy mennyire kevéssé befolyásolja a hőmérsékletet (és ez alapján  a hormonszintet, gondolom én). Én azt hittem majd látványosan felugrik, és kitartóan fent marad, és képtelen leszek eldönteni, hogy most ez mennyiben függ a saját szervezetemtől, és mennyiben a mesterséges adagolástól; apparently not - kíváncsiságból kedvem lenne elmenni egy 7DPO vérvételre, hogy ugyan vajon milyen értékeket produkálok így rásegítősen.
2. Lehet, hogy tapasztaltabbaknak nem gond, de nekem jelentősen megnehezíti teljességgel ellehetetleníti a nyák beazonosítását, mert az utóbbi két napban egészen felismerhetetlenné változtatta az állagát; vagy ez van, vagy az, hogy nevetséges, hogy eddig bármit is krémesnek hittem, és most látok először olyant. (Én szóltam, hogy ugorjatok!)
3. Nem olyan, mint az m&m's cukorka; igen, már kézben elkezd olvadozni, ha az ember kétszer megforgatja, vagy leheletnyien nedves ujjakkal nyúl hozzá.
4. As it turns out, a progeszteron még órák múltán is nagyon-nagyon-nagyon keserű (legalábbis nem orálisan alkalmazandó gyógyszeres állapotában); vagyis érdemes gondosan megtervezni mindennemű olyan akciókat és/vagy egymásutániságukat, amik által akár közvetlenül, akár közvetetten, a szájba juthat. Így végszónak átcsaptam puritánba, de értitek...

2012. október 27., szombat

2WW: BBT + EWCM = WTF

Gondoltam lejegyzem, ki tudja mire lesz még jó...

Szóval úgy indítottunk ugye, hogy már az inszem reggelén felment a hőm (36,8), vagyis elvileg valamikor előző nap (vagy remélhetőleg éjjel) megrepedt a tüszőm, az az egy darab, amire eredetileg számítottunk. Aztán következő napon egy tizedet leesett (36,7), ami az én ugrálásos és viszonylag magas alaphőmmel simán megfelel akár ovuláció előtti értéknek is, viszont teljesen kiszáradtam, úgyhogy elkönyveltem a szokásos luteális eleji visszaesésnek, és tényként kezeltem, hogy túl vagyunk mindenen, jöhet a progeszteronpótlás. Erre tegnap reggel nem csak hogy semerre sem mozdult a buta görbe (36,7), de még a tojásfehérje is egyértelműen visszatért - hát ki érti ezt...?
Én úgy értelmeztem, és a lányok megerősítettek, hogy a stimuláció akár belobbanthatott további tüsző(ke)t is, és a CD8 simán lehetett túl hamar ahhoz, hogy látszódjanak, főleg úgy, hogy régebben is többször megesett, hogy bújkáltak a tüszőim (ráadásul az egész nagyok is), aztán egyszercsak mégis újra megtalálta őket az UH. Amúgy sem volt még soha életemben ennyire korai tüszőrepedésem, mint ez a CD13 (actually not even close), szóval a legnagyobb és a stimulációra legreagálósabb után még elképzelhető, hogy igyekezett egy vagy akár több kicsi. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy ma reggelre egy kicsit megmelegedtem (36,9), és megint száraz vagyok, úgyhogy szerintem most már tényleg ennyi volt, és elkezdődhet a várakozás.

A látszat ellenére nem ezeket a dolgokat vizslatom folyamatosan, sőt, mondhatni ennyire nyugodt nagyon rég voltam az utóbbi egy év alatt. Valahogy úgy érzem, hogy mi ezúttal tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, minden segítséget igénybe vettünk, amit nem (nem tudom nem azt mondani, hogy egy ellenőrző UH elég hasznos lenne a fellövés előtt), az nem rajtunk múlt. Minden vágyam, hogy sikerüljön, de ha nem fog, akkor sem fogom megbánni, hogy végül elmentem a hőemelkedés ellenére, mert minden jelet összevetve még mindig úgy gondolom, hogy a legjobb döntés volt. A többit meglátjuk.

2012. október 26., péntek

Támasz

Többször akartam erről írni, de valahogy elsikkadt; a tegnapelőtti nap után megint feléledt bennem a kíváncsiság. Hosszú leszek, és nem is remélem, hogy valaki válaszolni fog a kérdéseimre egy kimerítő magyarázattal, de azért csak belekérdezem az éterbe, mert tényleg nagyon érdekel, és hátha mást is foglalkoztat.
Azon tűnődtem már számtalan alkalommal, hogy vajon miért szeretik a nők magukkal vinni a a párjukat teljesen rutin vizsgálatokra...?

A megértés oldaláról indítok, aminek szilárd alapja az a tény, hogy én M. hozzáállása nélkül nem tudom, hogy tudnám (vagy tudnám-e egyáltalán) ezt az egészet végigcsinálni. He's my rock. Mikor agyalok, kételkedek, aggódok, rettegek... ha megnyugtatni nem is tud, és áltatni nem is akar, de mindig van minimum egy logikus és bátorító, vagy akár vicces-lökött hozzászólása a történésekhez, amivel azonnal más világításba képes helyezni akár a legfélelmetesebb vagy legtragikusabb pillanatot. Bármi negatívumot találok, amin kattogni kezdek, mindig tud olyant mondani, amitől értelmét veszíti, hiszen az igazság az, hogy amíg mi ketten szövetségesei vagyunk egymásnak, és ennyire szoros csapatban létezünk, bármit le tudunk győzni, meg tudunk oldani, át tudunk vészelni. És neki, az ő múltjával, el is hiszem azt, hogy a lehetetlen csak egy üres szó.
Szóval tudom, hogy milyen erőt tud adni, ha az ember mellett áll valaki, és szó szerint vagy átvitt értelemben fogja a kezét. De amit eddig láttam, és amiről kapcsolatilag itt beszélek az nem erről szól - ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne mögötte ugyanaz a komoly kötelék, ami mögöttünk, de ha ott van, akkor számomra még kevésbé érthető a dolog, mert akkor még kifürkészhetetlenebb a miért.

Első hely, ahol ilyent tapasztaltam az az OGyEI volt. Ott ugye direkt kiemelték, hogy a kezdő megbeszélésre együtt várják a párt, amit el is könyveltem logikusnak, nem is annyira az adatfelvétel szempontjából, hiszen azokat egymás helyett is el lehetne mondani, inkább azért, mert látni akarják, hogy mindkét fél szabad akaratából vállalna gyereket, kéri az ezzel járó kivizsgálást és esetleges kezeléseket, stb. Utólag visszanézve viszont ez sem tűnik annyira magától értetődőnek, hiszen végülis nem pszichológus kérdezett ki minket, és ha az is lett volna, a szabályzat szerint akkor sem lett volna lehetősége úgy dönteni (mondjuk két marakodó savanyú pofa láttán), hogy márpedig mi ne csináljunk gyereket egymással. Most már az egyetlen hely és alkalom, ahol teljesen természetesnek látom ezt a felállást, az az örökbefogadás előtti procedúra, mivel ha már annyira tülekednek a párok gyerekekért, akkor igenis legyen lehetősége valamilyen szakembernek felmérni és szükség esetén válogatni, hogy tényleg azok válhassanak csak együtt szülővé, akiknél teljes egyetértésben született az ötlet, és teljesen közösen vállalt dolog a megvalósítása. (Csak mellékszálként: ezzel együtt, vagy ettől teljesen függetlenül, én nagyon is támogatom azt, hogy egyedülállók is fogadhassanak örökbe, diszkriminálás nélkül.)
De elkalandoztam... A BMC első konzultációjára is együtt mentünk, bár telefonos érdeklődéskor elmondták, hogy nem feltétlenül muszáj, csak épp vigyük mindkettőnk minden iratát; de azért kíváncsiak voltunk, hogy pontosan mik fognak történni a továbbiakban, úgyhogy bevonultunk. A várók tele voltak párokkal, és ez minden további bemenetelkor így volt - ahogy az is, hogy ijesztően kevés kivétellel, ránézésre csak fizikailag voltak egymás mellett.
Tudom, meddőségi központban lenni eleve nem az a peachy szituáció, meg azt is, hogy két emberről nem süthet mindig a felhőtlen egymásra hangoltság. De valahogy úgy képzelem, legalábbis magunkból kiindulva, hogy bármennyire komor egy helyzet, vagy morc a hangulat, annál inkább próbálja az ember legalább a másikat bíztatni vagy feldobni, még akkor is, amikor magát már talán nem tudja. Legalábbis mi mindig így vagyunk ezzel, és szokott működni, olyannyira, hogy általában a vége az lesz, hogy mindketten rossz kölyök módjára vigyorogni kényszerülünk valamilyen odasúgott beszóláson vagy bugyuta tréfán, amit a másik felvidítására eszeltünk ki; arról nem is beszélve, hogy ha együtt megyünk bárhová, alap az, hogy a környezetünk által kiváltott benyomásokat megtárgyaljuk, és ha szóval valamiért nem lehet, legalább szemmel akkor is folyamatosan kommunikálunk. Ezzel látványos ellentétben ott mindenki jó esetben fegyelmezetten, rosszban kedvetlenül ücsörgött egymás mellett, és mint idegenek meredtek maguk elé szótlanul, reakciómentesen, néha türelmetlen pakolászással vagy torokköszörüléssel jelezve, hogy nagyon elegük van. Értem én, hogy nem mindenki olyan gyagya mint mi, és nem viselkedik ovisként, good for them; de akkor legalább szeretetteljesen, bújósan, érdeklődően, vállveregetősen... mittudomén. Mert különben miért jó az, ha a pasit magukkal hurcibálják egy sima UH-követésre vagy vérvételre, esetleg szabadnapot vetetnek ki vele, hogy aztán hasonlóan nyomorultul kinéző sorstársakkal egyetemben, órákig üljön egy nőgyógyászati rendelőben, majd feszengve pár percig egy orvos előtt, akitől nagy valószínűséggel nem tud mit kérdezni, vagy ha tudna sem akarna, mert milyen az már, mikor egy férfi méhnyaknyákról érdeklődik egy másiktól.

Az érdekel tulajdonképpen, hogy miből jön ilyenkor a támogatás? Nem hinném, hogy a puszta jelenlétből, mert őszintén szólva az inkább lelombozó, ha az ember lelki támasza, mint egy rakás szerencsétlenség, tornyosul a jobbján. Akkor miért van feltétlenül szükség rá, hogy ott legyen?
Megdöbbentő, de fórumos beszélgetésekből kiindulva valami bosszúféle ez, hogy hadd érezze ő is a helyzet súlyát, legyen ő is kiszolgáltatott legalább néha, hisz minket megnéznek kívülről-belülről, tapogatnak és műtenek, agyonböködnek mindenféle éles és hegyes szerszámmal, hőmérőzünk és tesztre pisilünk, görcsöl a hasunk és vérzik az alfelünk - és mindenközben az uraság attól is képes ódzkódni, hogy engedje megtapogatni a prosztatáját, és párszor kiverje egy plasztikdobozba. Ami bizonyos esetekben biztos igaz is, de akkor újabb kérdés, hogy miért szeretne valaki egy ilyen általa önzőnek tartott pasival együtt élni és családot alapítani? És ha szeretne, mert amúgy a pasi csak úgy ontja magából az ettől független jó tulajdonságokat, akkor joggal feltételezzük, hogy a hölgyemény ezt a kis rosszat nagyvonalúan elfogadja, túlteszi magát rajta, soha többet nem hánytorgatja fel - és főleg nem akarja megleckéztetni érte azzal, hogy kellemetlen helyzetekbe rángatja.
Na mindegy, retorikai a kérdés igazából, azt hiszem. És remélem nem ítélkezés-ízű az eszmefuttatás, mert én tényleg csak érteni szeretném, és hinni, hogy nem mindenki a fenti okokból intézi kettesben a meddőséggel kapcsolatos mindennapi dolgait. Gondolom, mások szerint én is fura teremtmény vagyok, amiért mindig magányosan jelenek meg, de a tegnapelőtti élmény csak megerősítette bennem az elhatározást, hogy én egy esetleges lombikos-petesejtleszívásos-altatásos menet után sem szeretném, ha M. ott lenne, csak mert édeslányom, a kötelességtudó jámbor lelkekből lesznek a jó apák. Egyszerűen béna és kínos volt, ahogy ott feküdt minden ágyban egy-egy nyakig betakarva bóbiskoló, esetleg infúzióra kötve olvasgató nő, és az ágyaik lábánál libasorban a szegény tébláboló faszik; senki sem szólt hozzájuk és ők sem egymáshoz, forgolódtak szerencsétlenül a szűk helyen, azt se tudták hova nézzenek, amikor valaki más felesége kibújt az ágyból és öltözködni kezdett, és boldog megkönnyebbüléssel rohantak ki, ha esetleg az asszony odavakkantott, hogy elmehetnek reggelizni a szomszédos büfébe.
Általánosítani nem akarok, nyilván van olyan helyzet, amikor akár indokolt is lehet a társ jelenléte, és azt még meg is értem, hogy sokaknak egy műtét utáni állapot ilyen. De egy egyszerű vizsgálat vagy eredmény megbeszélés esetén, vagy egy bármilyen alkalommal, úgy, hogy miközben ott vannak, tudomást sem vesznek egymásról... miért?

2012. október 25., csütörtök

Alea iacta est.

Hát megvolt; csak eldönteni volt nehéz, hogy menjek-e vagy sem, mikor már ott ültem, egyre határozottabban éreztem, hogy jól van ez így. Mi több, egy kicsit örültem is, hogy nem hátráltam meg, mert a bal oldalamon magamhoz képest egészen érezhetően el kezdett szurkálni az alhasam, és ugyan nekem fogalmam sincs, hogy pontosan hol is van a petefészkem (megint az a fránya anatómia, pedig képen meg bábun láttam már), de önmegnyugtatásul úgy képzeltem, hogy hurrá, itt reped a kis nagy dagadt tüsző, mért is paráztam vajon, hiszen nem is időzíthettünk volna jobban.
Őrült tömeg volt bent amúgy, dugig tele a várók; amint kiderült, akit csak lehetett, úgy kalibráltak, hogy hosszú hétvég utáni reggelre legyen esedékes a beavatkozása. Mondjuk nem értettem, miért szúrtak ki magukkal ennyire, mert az embriótranszferek miatt az ünnep alatt amúgy is mindenképp dolgoztak, simán beoszthatták volna lazább ritmusra, de különösebben nem zavart, volt időm. Ücsörögtem, bámészkodtam, Eminem üvöltött a fülembe, tisztára olyan hangulatom volt, mintha boxmeccsre készülnék, szétverni a meddőség seggét, hell yeah.

Pár perccel tíz előtt értem oda, szóltam a recepción, elküldtek a nővérszobához bejelentkezni, majd elolvastatták velem is a papírt, amit M. már reggel aláírt, hogy miket csinálnak velem, és mik lehetnek a következmények; az udvariasság kedvéért átfutottam, de M. tanácsára (aki rutinos műtött, és már a nyári laparkor megmondta, hogy ne tanulmányozzam tüzeteseben amit adnak, csak írjak és kész) nem nagyon mélyültem bele a csúnyaságokba. Aztán leültem a váróban, ahol is elkaptam fél füllel egy olyan hírt, hogy minden kórterem tele van, nincs üres ágy, azért várunk. Dél körül kezdtek a fekvős részről kiszállingózni a reggeli turnusban elintézett nők, és volt egy olyan kis intermezzo, hogy valaki a körülöttem ülők közül bement a nővérekhez körülnézni, majd jött ki a párjához, hogy soron kívül kapott ágyat. Úgyhogy én is gyorsan berohantam, és amint kiderült, jó ötlet volt, ki tudja meddig várakozhattam volna még, amíg szólítanak - úgyhogy to whom it may concern: érdemes élelmesnek lenni, és érdeklődni akkor is, ha látszólag nem történik semmi, mert íme. Bevittek egy négyágyas felújított kórterembe, ahol egyik nőcinek épp infúzió csöpögött befele, két másik meg szintén akció előtt állt, mint én; egyik az anyukájával volt, másik kettő a párjával (Ennek majd szándékozok a napokban egy külön posztot szentelni.), volt egy kis fürdőszoba, ahol átöltözhettem - aztán felkupurodtam az ágyra, folytatva az sms-párbeszédet a mai vizsgájára tanuló M., valamint immáron Elvis társaságában.
További fél óra múlva bejött egy csinos csaj műtős ruhában, és mondta, hogy az egyik szobatárs meg én mehetünk vele. A folyosón már jött is szembe a doki, be egy ajtón, egy kis előtérben levettették a pizsinadrágot és a papucsot, majd szobatársat jobbra, engem meg balra beküldtek egy-egy műtőbe. Vele kezdtek, amit én oldalnézetből végig tudtam követni, miközben engem meg felfektettek az asztalra, elég kényelmetlenül hátrahúzott és felemelt lábakkal. Olyan öt percet vártam, amíg a másik oldalon végeztek, aztán átjött a doki, felkapcsolta a reflektort, beült elém, mondta hogy sóhajtsak, és eközben felhelyezett egy tölcsért katétert, amin beöntötte az elit alakulatot. Egy kicsit feszítő érzés volt, de nem fájt, különösebben kellemetlen sem volt, és konkrétan hosszabb ideig tart most leírni, mint megcsinálni. Akkor jött egy kedves bácsika, és asztalostul megdöntött hátrafelé, úgy feküdtem további öt percet, aztán jött a csinos műtős csaj, mondta, hogy sóhajtsak újra, mert kiszedi az eszközt, és hogy ha majd bármilyen folyást észlelek, ne ijedjek meg, a fiúk már irányba álltak és úton vannak, nem esnek ki. Ezzel visszamentem a szobába, olyan húsz percig feküdtem az ágyon, majd felöltöztem és felmásztam a rendelő elé a zárójelentésemért.
További fél óra várakozás után bementem, ideadta a doksit, és mondta, hogy este még legyen egy biztonsági együttlét, aztán másnaptól kezdjem el a napi három Utrogestan hüvelykapszulát, és várjunk. November 10-én kell tesztelnem, ha addig nem jön meg, és ha pozitív, akkor vár - ha megjön, és ha negatív (vagyis ha megjön, akkor is teszteljek a progeszteronpótlás abbahagyása előtt), akkor további teendő nincs, egy ciklus maradjon ki, és a következőnek a harmadik napján menjek újra. (Nem mintha időzíteni lehetne bármit is ennek tudatában, de fontos infó: téli ünnepek között és alatt zárva lesz a BMC.) Nagyon örültem amúgy, hogy nem rendelt be csak azért, hogy ott várjak megint egy csomót, majd ugyanazt elmondja, amit már addigra otthoni pisiből tudni fogok, ha úgy alakul - de nem tudom min múlik, hogy kinek kell nála jelentkezni (talán a lombikosoknak), mert előttem bement egy pár, körülbelül két percet töltöttek az irodában, és a nő sírva jött ki... nem tudom miért kell ezt csinálni, ha rossz a hír, akkor azt szívesebben bőgi ki az ember a saját budijában...

Megkérdeztem ám így utólag, hogy elképzelhető-e, hogy már előző nap megrepedt a tüszőm, és hogy akkor mi van - azt mondta, hogy lehetséges, de semmi gond, a petesejt 24 órán keresztül életképes... remélem a stimuláció miatt ez valóban egy kivételesen fitt darab volt, és tényleg hosszú életű. Otthon meg annak is utánanéztem, hogy miért is kell ezt az esti ráhúzás - azért, mert szükség van az utánpótlásra egy késői ovuláció esetére: valóban kevesebbet él a tisztított sperma, annyira, hogy néhol 6-12 órát említenek, ami meglehetősen kiábrándító, ezért aztán inkább azt hiszem el, amit leggyakrabban állítanak, hogy 12-24, mert különben olyan kicsi a lehetőség-ablak, hogy nem is létezhetnének sikeres inszemek.
A művelet után még pár órán keresztül éreztem a bal oldali minimál-szurkaféleséget, amit később estig tartó minimál-görcsféleség váltott fel, immár egész alhasi részen, olyasmi mint ami menzeszkor van, vagy ami méhtükrözés után, de sokkal-sokkal enyhébb (és ma már annyira semmi bajom, mintha mi sem történt volna). Volt egy kis folyás is, de tényleg nagyon picike, ilyen rózsaszínes-drappos színű lötty, amire simán elég volt a tisztasági betét - és ami érdekes, hogy estefelé megint megjelent a tojásfehérjeszerű nyák; gyorsan rákerestem, és állítólag teljesen normális dolog, a hüvely és méh megpiszkálása okozza ezt a válaszreakciót.
Röviden ennyi. Ma reggel 36,7-re visszaesett a hőm, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, luteális elején mindig is nagyon labilis volt, arra meg esküdni mernék, hogy az ovuláció megvolt már. Mától meg a progeszteronpótlás miatt nem lesz valami releváns a görbém, de azért úgy döntöttem, hogy mérek, pont azért, mert érdekel, hogy ezzel a rásegítéssel hogy viselkedik a szervezetem. És várok, remélek... talán hiszek is egy kicsit, amennyire a merszemből futja...

Lánybogarak, nagyon köszönök mindent... a támogatást, a drukkot, a szurkot, a rámgondolást, az energiaküldést... Én nem nagyon hiszek az ilyen elvont dolgokban, de komolyan mondom, hogy fura élmény volt... volt olyan pillanat, amikor minden porcikámban éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mintha egy egész hadsereg állt volna a hátam mögött. Jó harcosok vagytok, köszönlek! <3

2012. október 24., szerda

Ááááá!!!

De most komolyan! De mér, mééér nem lehetek egyetlen egyszer az életben egyszerű és komplikációmentes, mint a szög?! :/

Természetesen ma reggelre felugrott a hőm olyan két tizeddel: 36,8 - és a tojásfehérjét felváltotta a vizes, és tele lettem pattanással, ami a görbéimet visszanézve igencsak ovulációt jelent nálam; jah meg tegnap este teljesen negatív volt az LH tesztem, szinte alig látszott a második csík... Nekem ugye a tüszőrepedés fájdalommal sosem járt, úgyhogy az nem ad támpontot, főleg úgy nem, hogy tegnap este mintha-mintha éreztem volna valami minimálszúrást a jobb oldalomon, ma hajnalban meg mintha-mintha a bal oldalamon... ami természetesen lehetetlen, hiszen csak egy tüszőm volt összesen, úgyhogy betudom az élénk fantáziámnak.
De mekkora szívás már ez! Mindig, MINDIG későn repedtem, stimulált ciklusokban is szuri után vagy stagnált vagy araszolt a hőm, és a luteális alapján is beadás után inkább 72 órával vagy még többel történt bármi is, erre tessék. Gondolhattam volna, mert most a peteérlelőkre is jobban, gyorsabban reagáltam, mint máskor, tüszőrepesztőből is duplát kaptam... gondoltam is, de nyugtatgattam magam, hogy túlaggódom. Hát nem, bassza meg, nem.

Csomót gondolkoztam, hogy mi legyen, telefonáljak-e oda, hogy mégsem tudok bemenni, hiszen ökörség lenne elvesztegetni egy lehetőséget akkor, ha teljesen esélytelen. Nézegettem a fórumokon, világszerte az a protokoll, hogy a tüszőrepesztő után 36 órával van az inszem, de hivatalosan sehol sincs szó hőmérsékletről, és ahol filozofálnak róla, ott mi tagadás több helyen beszélik le egymást a nők az ilyen késő akcióról, mint nem - de találtam azért néhány sikersztorit is, amikor ilyen esetben igenis összejött a baba. Akkor most mi van...?
Most lenne jó jeleskedni biológiából, vagy anatómiából, vagy mi a fene ez. Hogy ugye a hőemelkedést a progeszteron okozza - de pontosan mikor is? Már abban a pillanatban, amikor a tüsző megrepedt, és a pete kiszabadult? Mert onnantól kezdve sejt még 12-24 órán át életképes, és meg tud termékenyülni, tehát abból kiindulva akár még működhet is a dolog annak ellenére, hogy magasabb a hő. Elvileg időzített együttlétet azért javasolnak még a tüszőrepedés előttre, mert a spermáknak idő kell feljutni, és jobb ha ott várakoznak a bevetésre; na de ebben az esetben egyrészt már eleve a cél kapujába juttatják őket, tehát nincs utazási idő, másrészt valamilyen módon tisztítják-kezelik a cuccot, és amiatt állítólag rövidebb az élettartama, vagyis minél közelebbi a beavatkozás elvégzése a pete kiszabadulásához, annál jobb. Tehát elméletileg akár az is lehet, hogy ez a legideálisabb időpont, csak mivel rizikós, nem alkalmazzák gyakran, pedig bizony ezzel aztán minden inszemes nő azonnal teherbe esne... pretty far fetched elmélet, belátom, but a girl an hope...
Persze az is lehet, hogy a hőemelkedés már azt jelenti, hogy egy csomó sárgatest jól leért a méhig, és befészkelődött ott (vagy mit csinál ilyenkor), és akkor kezdett csak progeszteront termelni, tehát az élő pete már rég sehol sincs, és lószart sem ér az egész cécó.

Az a szomorú, hogy ezekből kiindulva bármennyire is esélyesre csak akkor lehet menni, ha két darab inszem van, egyik mondjuk 12 órával a tüszőrepesztő után, a másik meg 36 órával, de tudtommal ilyent nálunkfelé csak magánkórházakban csinálnak. Vagy ha az ember lánya folyamatosan UH készülékre van kötve, és napokig készenlétben áll a lábai között egy teljes orvosi csapat, hogy még nem, még nem, még neeem, namost!
Most tehát az van, hogy M. elindult a spermamintával (vagy ez már nem is minta, ez maga A sperma), én meg megyek három óra múlvára, és megpróbálom valami recepcióstól megkérdezni, hogy tudok-e pár szóra beszélni a dokival. Amitől tartok, mert tényleg nem szeretném, ha elkönyvelne belepofázósnak, és bízok benne, és nem kérdőjelezem meg a szakértelmét, de az igazság az, hogy futószalagon megy az egész, csinálják a jól bevált rutin szerint, ami lehet hogy tízből kilenc nőnél működik, de ha én vagyok az egy kivétel, akkor engem az nem vigasztal. A legnagyobb problémám, hogy R. szerint akció előtt nem ultrahangoznak meg, pedig az mindent megoldana... lehet hogy akkor kellene szólnom, és hátha, bár gondolom olyanor már csak azért is megcsinálják, ha már olyan szépen összegyűltünk a műtőben, nem fognak visszalépni egy parás okostojás miatt, még ha igaza is lehet.
Jaj de utálom, jaj de jó lenne tudatlannak és tájékozatlannak lenni, és vidám bizakodással megjelenni, mit sem sejtve... Crap. :(

2012. október 23., kedd

Mai apróságok

Elszállítottam négy hatalmas zsáknyi cuccot a szelektív gyűjtőbe, kitakarítottam az autócskámat, elpakolásztam a nyári ruhákat, és elővettem az őszi-télieket, mostam három adagnyit, kivittem a szemetet*. Most sütőtök készül, és szőrtelenítés, és háttérben tévénézés, mindennemű gondolkodást elkerülendő.

Reggel is mértem egyet, és úgy tűnik továbbra is jók vagyunk, még lent a hő. Persze ez még semmit sem jelent, mert akár most is repedhetek, és akkor holnapra ugrik fel, de ilyen butaságokon nem agyalunk (yeah, right).
Már napok óta kitaláltam, hogy majd buzgón LH-tesztelek, és akkor abból jól meglátszik, hogy mikor készülődik a szervezetem; erre tegnap este, mint egy igazi idióta, teljesen elfelejtettem, és csak a szuri után jutott eszembe, akkor meg persze egyértelműen pozitív volt. Próbálok nem aggódni, mert hát ugye a beadott HCG keresztreagál, és biztos attól van, de igazán nyugodt csak akkor leszek, ha holnap reggelre sem kanyarodik felfelé a görbém. Meg legalább most láttam, hogy milyen egy igazi pozitív teszt, amikor a tesztcsík ugyanolyan vastag és egy árnyalattal sötétebb, mint a kontroll-.

Holnap jelentkezem. Most megyek tököt forgatni, aztán epilálok. (Micsoda fess férfi ez a von Trapp kapitány!)


* Ahogy tuszkoltam befele a használt szúróeszközöket a zacsikba a konzervdobozok és kefíres poharak közé (jól bebugyolálva, nem kell aggódni), az jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy Meddő Nők és Anonim Heroinfüggők Baráti Kört, mert mekkora segítség lennénk már a csóró drogosoknak. Csak nálam összegyűlt két hét alatt kilenc fecskendő és injekciós tű, és én még a lightweight csoportba tartozom, a lombikosok ennek többszörösét végzik ki egy-egy menetben. Papírunk van róla, hogy mindenféle vírusmentesek vagyunk, havi rendszerességgel szállítanánk, és amikor már esetleg nem, akkor sajna mindig lennének az előző életünkből fennmaradt kapcsolatok, akik egy ideig megbízhatóan a helyünkre léphetnének. Karácsonyra szervezhetnénk egy próba-gyűjtést...

2012. október 22., hétfő

Sorstársaság

Meséltem nemrég, hogy milyen magyar blogok kerültek elő kutakodásaim során; nagyrészt egészen kiábrándítóak voltak az örökös pesszimizmusukkal, úgyhogy egy darab sorstárson kívül a többinek nem lettem rendszeres látogatója. Aztán pár napja tiszta véletlenül kincsesbányára bukkantam: már nem tudom, melyik napló indította be a láncreakciót, de találtam egy csajt, aki belinkelt pár másikat, akik szintén belinkeltek többeket - és hát úgy tűnik, hogy a jófej sorstársak, akikkel nagyjából egy nyelvet beszélünk, egy csomóban gyülekeznek... és most megvan a búvóhelyük.
Nem akarok bunkó módon belerondítani a köreikbe, úgyhogy egyelőre nem linkelem be őket, épp elég, hogy gátlástalan kukkolóként egy szusszra végigolvasgattam a teljes történetüket. De ígérem, hogy körbejárkálok, és engedélyt kérek, és aki beleegyezik, azt kirakom egy gyűjtőbe jobb oldalra, mert érdemes megnézni őket.

Én most várakozó állásponton. Két napig nem mértem, mert a hosszú hétvég közepette elég rendszertelenül aludtunk, de ma reggel már igen, mert kíváncsi voltam, hogy állunk: jól, még nem volt tüszőrepedés. A hét ampulla Merional tegnap este lejárt, ma meg mindjárt beadunk egy dupla adag újdonságot, gyerekcsináló karrierem harmadik fajta tüszőrepesztőjét, ami a Pregnyl. (M. már tiszta profi, konkrétan nem érzem, amikor belémszúrja a tűt.) Aztán holnap kivételesen semmit sem kell belémjuttatni, holnapután meg inszem... ezt is megértük, izgi.

2012. október 21., vasárnap

Living dangerously...

Most értünk haza... M. szüleinél kezdődött a buli sok évtizedes családi barátaikkal, aztán mi fiatalok (hatan, a múltkori felállásban), Sz. ötletére náluk folytattuk a dolgot, sok borral (kivétel én, a sofőr) és sok vicces beszélgetéssel.
A két helyszín között M. meg én megálltunk egy sötét mezei úton, és beadtuk a napi adag Merionalt. Ebből gyerek lesz, akárki meglássa... :)

2012. október 19., péntek

Turbópete

Hát ezt is megértem: my petelányz ain't bamba no more. :)

Ma reggel volt a stimuláció első UH követése; CD8, szóval kötelező körként elmentem engedelmesen, de nem sokra számítottam. Gondoltam meglátja, hogy sehol semmi, jó esetben esetleg talál egy miniatűr tüszőkezdeményt, aztán vagy gyorsítani akar, és felemeli a Merional adagot (eddig ugye napi egyet szúrtunk, és négy adag ment be összesen), vagy szép komótosan beadogatjuk a kiírt tízet, és valamikor mához egy hét után tüszőrepesztünk, és a következő hétfőn vagy még később, sor kerül az inszemre.
Ehhez képest, kérem alássan, bal oldalon ott virított egy méretes tüsző: 15 mm, vagyis az én mércémmel egy valóságos csoda. A méhnyálkaháryta szintén szépen vastagodott, már 6,5 mm, úgyhogy most az lesz, hogy beadunk még három Merional adagot, aztán hétfőn este beadunk két ampulla Pregnyl szurit, és szerda reggel bevonulunk a spermaterméssel, és szépen meg leszek inszeminálva - yay!

Szóval most lesz egy jó kis hosszú hétvége, amiben azon kívül, hogy M. szegény tanul napi pár órát, semmi értelmeset nem szándékozunk csinálni. Holnap bulizunk egyet M. szüleinéli kezdéssel, az ottani maradékokból pár napig finomakat eszünk, elmegyünk minimum egy moziba, továbbá szexelünk sokat, és nézünk sok filmeket. És mindeközben óvatosan reménykedek, meg próbálom M. lelkesedését egy kicsit mérsékelni, hogy ne legyen majd túl csalódott és szomorú, ha nem történik meg már első alkalommal a csoda (elég ha én az leszek).
És persze (hol valljam be, ha nem itt?), aggódok. Például azon, hogy mi lesz, ha nem nő megfelelő ritmusban az az egy szem tüszőm, meg ugyanakkor természetesen azon is, hogy mi van, ha túl gyors tempóban nő, és idő előtt megreped. Az utóbbira azt találtam ki, hogy biztonsági megoldásként beiktatunk egy természetes gyerekcsinálós beavatkozást is a tüszőrepesztő napján, és ígérem, hogy ennél tovább nem fogok agyalni a dolgon.
Nah jó, azért az biztos eszembe fog jutni néhányszor, hogy édes-drága pici nyári baba lenne...

2012. október 17., szerda

Közjegyzettek

Mától ezek is vagyunk; elmentünk végül, és megírattuk a BMC által kért nyilatkozatot... vagymit. Miközben a közjegyző helyettese a szomszéd szobában előkészítette a dokumentumot, a hivatalos környezethez egyáltalán nem (de magunkhoz nagyon is) illően végig rötyörésztünk. Először is azon, hogy bakker, hát tényleg inkább anyakönyvvezetőhöz kellett volna menni, ha már úgyis nyilatkozgatunk itt ilyen idétlen dolgokat, akkor legalább csinálhattuk volna ingyen. Aztán azon, hogy vajon mit szólna a hölgyemény, ha elmondanánk, hogy szerintünk az "élettársi kapcsolat" az ránk egyáltalán nem találó kifejezés, és nem lehetne-e esetleg inkább azt közjegyezni, hogy mi kéremszépen maták vagyunk, akik immáron hét éve matulunk, és mindeközben abszolváltuk az együtt aluszást, eszizést, iszizást, úszizást (dokkolással!), mászizást, sétizést, sípegést (sss-sss-sss), és egy sor további sajátos tevékenységet, ami minden kétségen felül bizonyítja, hogy egy kiváló csapat vagyunk, és ennek megfelelően az asszisztált reprodukciós eljárás során legyártott csemetét majd kérjük szépen és hazavisszük jól. Aztán meg azon, hogy mikor rákérdeztek, hogy mi lesz a jövendőbeli gyermekünk családi neve (ezt is beleírta, azt mondta így szokás), mindketten csodálkozva néztünk össze, hogy a kicsoda micsodája, majd rémülten konstatáltuk, hogy mi ezt még sosem beszéltük meg, majd ugyanazzal a lendülettel rávágtuk mindketten M. vezetéknevét.
Végül tőlünk telhetően visszafogottan és jó gyerekekhez illően (M. komoly fejjel rámszólt, hogy ne könyököljek a tárgyalóasztalra, és húzzam ki magam), csupán mérsékelten vigyorogva végighallgattuk a megírt okirat felolvasását, és kijelentettük, hogy értjük a tartalmát és a jogi következményeit, és akaratunkkal meg a tényekkel megegyezik az egész hóbelevanc, aztán aláírtuk.

Hazaúton még egyszer nyomatékosítottam, hogy márpedig én terhesen nem megyek férjhez, épp elég bajunk van azzal, hogy egyáltalán össze kell házasodnunk. M. meg őszintén csodálkozva megkérdezte, hogy de akkor mi lesz, mert az ahhoz hogy az örökbefogadási procedúrákat is el tudjuk indítani, muszáj, viszont egy hónappal előre be kell jelenteni a házasságot, én meg ugye egy hónap múlva már terhes leszek. Hát mit mondjak...? Amen to that. :)

2012. október 15., hétfő

We are a go!

Nah megvolt ma a cikluseleji kontroll, CD4 van és 3 mm a méhnyálkahátyám, petefészkek szépek (hivatalos szóval élve normálok, de én szépnek képzelem őket). Szerencsére semmi undormányos nem volt a dologban, sőt már tegnap sem igazán lett volna - érdekes, eléggé megváltoztak a Meforal óta a ciklusaim, sosem tart sokat a piros, már harmadik nap is szinte alig van valami. Másik szerencse, hogy ugyanahhoz a dokihoz kerültem, mint múltkor, a recepción jelentkeztem, kérdezte a nőci, hogy hozzá, mondtam hogy igen, és már mehettem is; ráadásul fél óránál nem volt több a várakozás sem, tízre simán beértem dolgozni. Harmadik szerencse (helyes, helyes, járjanak is csoportosan), hogy gondoltam, mi veszítenivalóm van, megkérdezem a dokitól, hogy a különleges helyzetünkre való tekintettel, nem lehetne-e esetleg otthonról vinni majd a spermát inszemkor is, és tök jó fej volt, azonnal mondta, hogy persze, megoldható, majd szóljak a következő kontrollon, és megbeszéljük a részleteket; M. a hetedik mennyországban volt a hírtől, és mi tagadás, én is.

Kaptam receptet Merional szurira, mondtam, hogy ilyent már adtam magamnak, úgyhogy vissza sem kellett mennem megmutatásra, mondta a doki hogy akkor rajta, ma este kezdjem el a napi egyet, és pénteken menjek vissza, UH és megbeszélés. Szimpatikus nekem ez a doki, továbbra sem egy szószátyár, de ezúttal nem zavar különösebben, így, hogy nyoma sincs nála a "tévésztár" arroganciájának; és hát végülis most már tudom miket kell kérdezni, arra meg válaszol, szóval örülök, hogy hozzá kerültem. Addig muszáj lesz elmenni a házidokihoz az elmaradt beutalóért és Meforal receptért, és közjegyzőhöz megíratni a nyilatkozatot.
Más most nem jut eszembe... (Jaj, dejóvolna M. névnapjára egy kétcsíkos teszt...)

2012. október 11., csütörtök

Kis szomor és aggód

Nem vagyok valami fényes hangulatban, bár a fórumos lányok* feldobtak egy kicsit - tegnap este sokkal rosszabb volt, egy adott pillanatban bemenekültem a hálószobába pakolászni, nem akartam elpityeredni M. előtt, mert meg sem tudtam volna magyarázni, mi bajom. Túl ingergazdag a környezetem gyerekügyileg manapság, volt a hétvégi buli ugye, meg M. barátjának és a véletlenülterhes csajának megszületett a kislánya, meg egy lány, akinek évek óta olvasom a blogját, pár hónapja kitalálta, hogy kéne gyerek, és már ott is van, és úton-útfélen nagyhasú nők tárgyalják meg, hogy ki mikorra várja a szülést... Legtöbbször konkrétan történéskor simán átlendülök a dolgokon, nem foglalkoztatnak különösebben, aztán megpillantom a gyógyszereimet a laptop-asztalon, vagy a lázmérőmet az éjjeliszekrényen, vagy Apu pici kezét, vagy M. csibész-mosolyát, és úgy belémnyilall a fájdalom, hogy lélegezni is alig tudok. Vergődök aközött, hogy mértéktelenül imádni fogom, hihetetlenül boldoggá teszem, tehát megérdemlem és megkapom, csak türelem - és aközött, hogy mekkora buta liba vagyok, kitől várok én csodát, senki nincs, aki majd jól meghallgatja a kérésemet, csak a nagy büdös tény, hogy a testem képtelen életet alkotni. Olyankor csak az enyhít (minimálisnál is minimálisabban), hogy vannak sorstársaim, ismerem a küzdelmüket, és nekik/velük talán egy kicsit elhiszem, hogy mint annyi minden másban, ebben sincs egyenlőség - nem én vagyok a hibás, nem én rontottam el valamit, nem én vagyok az univerzum legnagyobb vesztese, amiért a világ legtermészetesebb dolgában megbuktam, csak... ezt dobta a gép (hú, de utálom azt a kifejezést!). Elfogadni sosem fogom és belenyugodni sem, ahhoz túlságosan feldühít, akárcsak a világ összes igazságtalanága; és bevallom, egyre nehezebb a kezdeti lelkesedéssel nekiindulni az új ciklusnak, még így is, hogy most a következő azért egy újfajta lehetőséget rejteget.

Nah, befejezem a rinyálást, jöjjön egy kis logisztika, apropó új ciklus: a hőm lent, a megszokottól eltérően már második napja, miközben a pirosat (már ha az szabálykövető lesz) leghamarabb holnapra várom. Ezzel szerencsére megoldódott az a dilemmám, hogy hányadik napon is menjek a nőgyógyhoz, mert elméletileg hétfő (esetleg kedd) pont CD3 lesz. Nagyon-nagyon remélem legalábbis, hogy nem tréfál meg a szervezetem, és nem nyújtja túl a luteálist, mert természetesen megint hozom a formámat, és aggódhatok egy sort: következő hetekben gyors egymásutánban lesz két hosszú hétvége, amikor is inszem-fronton zárva tart a BMC - és azért a négynapos szünetekkel meg az én-féle bamba petelányokkal számolva elég nehéz lesz úgy sakkozni, hogy pont munkanapra essen a kontroll-UH is meg az azt követő beavatkozás is, főleg úgy, hogy a tüszőrepedésem ugye szuri ellenére is meglehetősen kiszámíthatatlan. Fingers crossed tehát, hogy most már minél előbb piruljak.


* Kellene már ehelyett valami normális megnevezés, mert tök pontatlan ez a gyűjtőnév, igazából a fórumon már nagyon régen nem vagyok aktív, csak zugolvasok, és nem is kizárólag onnan szerződött az a kis társaság, aki bab-szempontból tartja bennem a lelket, és hasonló cipőben botladozik, és segít, és válaszol, és csak úgy egyáltalán van, mint egyelőre egyetlen pozitív eredménye ennek a mizériának. Ilyenekben gondolkodom, hogy petekommandó meg wannabemomz, de egyelőre nincs meg az igazi, úgyhogy minden ötletre nyitott vagyok.

2012. október 9., kedd

Hope and other bitches

Szerencsére kezd lefele menetelni a hőm, mert persze hogy megint képes volt előmászni a remény... Komolyan mondom, ez a legrosszabb az egész gyerekprojektelésben, nem a folyamatos aggódás, nem az időzített próbálkozás, és még a két hétnyi várakozás sem - hanem az, hogy mindennek a végén, és minden ráció ellenére, hónap hónap után ott van ez a kurva.
Tegnap azon gondolkoztam, hogy az inszem ciklusában nem fogok mérni, mert a stimuláció meg a progeszteronpótlás miatt nyilván végig szépen az egekben lesz a görbém, és annál nagyobbat koppanok... de aztán eszembe jutott, hogy semmi értelme, egyrészt csak fúrna a kíváncsiság, másrészt úgy valószínűleg még inkább képes lennék mesékbe ringatni magam, szóval ez egy lose-lose helyzet, akárhogy nézem.

A hétvégi kerti-party jól sikerült, finom lett a kaja, beleértve a sokáig aszalt tortácskámat, egész jó volt a hangulat. Leszámítva persze a gyerek-ügyeket. Borzalmas, hogy H. és Sz. mennyire rossz tehetségtelen szülők; igen, így ki merem jelenteni, M. meg én mindig napokra ledöbbenünk ezen... még teljenes átlagos gyerekekkel is gáz lenne, amit művelnek, de főleg így, hogy a nagy fejlődési zavaros, a kicsi meg a világ leggonoszabb kislánya... mondjuk nyilván ezek sem véletlenek. És tudom, tudom, mindig az pofázik, akinek még nincs gyereke, mit tudok én, hogy mennyire nehéz és megterhelő... hát tudom. Tudom, hogy a szívem szakad meg, hogy mennyire nem foglalkoznak velük, hogy felnőtt fejjel is össze tudnak zavarni a következetlen nevelési szabályaik, és hogy amikor a kölkök épp nincsenek az előbbi kettőből egyenesen következő hisztis hangulatban, imádok velük lenni, órákig elbóklásznék a világukban, és izgatottan lesem, hogy milyen csak gyerekek által megfejthető titkokba avatnak bele még. És meg tudnám tépni a buta, fogalmatlan anyjukat, amiért mást sem csinál, csak picsog, hogy milyen borzalmas az élete, amiért otthon kell lennie velük (miközben ők maguk nincsenek otthon, hiszen bölcsibe-oviba járnak), és a százötven évvel ezelőtti felfogással családozó apjukat, aki egyik percben magából kikelve rájuk üvölt, a másikban meg büszkén összepuszilja őket. Tényleg nem értem, miért csináltak gyereket... vagy inkább, hogy miért egymással; H. sosem akart, nem is titkolta, hónapokig idegbeteg volt, amikor Sz. kvázi megzsarolta a szakítással és rákényszerítette az egészet - utána meg, mint aki jól végezte dolgát, ő kivonta magát az egészből, és a megkeseredett anyjuk percenként változó kényére-kedvére bízta a két kis védtelen lény sorsát. És persze, hogy vannak ennél borzalmasabb körülmények, persze, hogy látszatra mindenük megvan, és nem verik őket, és nem kell nélkülözniük, de őszintén szólva sokkal jobban járnának egy szegénységben élő, de törődő családdal, ahol erős érzelmi támaszt kapnának csak, és semmi mást.
Mióta a gyerekvággyal küszködünk, hiperérzékeny vagyok ezekre a dolgokra. Igenis utálom azt, aki nem hajlandó szoptatni, mert neki fáj, és majd úgyis felnő a baba tápszeren, utálom azt, aki panaszkodik, hogy a hasfájós kicsi miatt nem tud eleget aludni, és utálom azt, akinek nincs türelme leülni a játszószőnyegre a színes építőkockákkal, vagy végighallgatni a lelkesen feltett kíváncsi kérdéseket, és értelmes választ adni rájuk. És annyira de annyira hálás vagyok az én szüleimért, és annyira de annyira remélem, hogy hamarosan sikerül a baba, már csak azért is, hogy alkalma legyen egy kicsit drága-édes Apu mellett is növekedni, és megtapasztalni azt, amiben nekem részem volt (és amit persze majd nagyon igyekszem én is nyújtani). Persze, biztos elképesztően nehéz, és az is biztos, hogy mi sem leszünk tökéletesek; de azt, hogy minden erőnkkel megpróbáljuk, megérdemli bármelyik kisgyerek... és olyan rossz, hogy minden alkalmatlan szarszülőnek megadatik a lehetőség, amit aztán látványosan elpazarol, nekünk meg nem...

2012. október 5., péntek

Torta és labor

Isteni illat van a lakásban, a nagyon finom lisztmentes csokitortámat készítem épp a holnapi bográcsbanpörköltes kerti bulira (ahol alapvetően egy cukorbetegből és két inzulinrezisztensből álló hölgytársaság fogjuk elfogyasztani, remélhetőleg visszafogottan)  - egy kicsit aggaszt, hogy már lassan kétszer annyi ideje sül, mint amennyit a receptben írtak, és még mindig enyhén remegős a közepe... mondjuk lehet, nem kellett volna az ajánlott méretű tortaformába dupla adag hozzávalót szuszakolni... háziasszonyok gyöngye, az vagyok.

Ma voltam 7DPO vérvételen, és sikeresen összezavartam a nővérkéket, akik háromszor visszakérdeztek és egy sort értetlenkedtek, amikor bediktáltam, hogy ez ugyanakkor CD35... nekem fura volt, hogy egy meddőségi központban dolgozó személyzet ennyire tájékozatlan ilyen alap dolgokban, de végülis valóban nem az ő dolguk ez, szúrni meg fájdalommentesen szúrtak. Aztán le kellett vinnem a vizeletmintát a központi laborba, ahol is megkérdeztem az adatfelvevő nénit, hogy az egy hónappal ezelőtti eredményeimet ki lehet-e még kérni, és ő olyan aranyos volt, hogy azonnal kinyomtatta nekem. A CD3 hormoneredmények nincsenek benne, csak a rutin viszgálatok, de az is valami; a többit majd legközelebb elkérem a BMC recepcióján, mert ma nem tudtam, elég sokan várakoztak, én meg siettem munkába.
Egy minimális gyulladásom lehetett valahol, mert a süllyedés picit kilóg a referenciatartományból, továbbá még mindig fennáll a szokásos enyhe vashiány, annak ellenére, hogy szedem ugye a terhesvitamint és mikor nem felejtem el, akkor plusz vasat is. Nincs egyik fajta hepatitiszem sem, és ami még érdekesebb, toxoplazmózisom sem, amit nem is értek hat év macskákkal együtt alvás után, és úgy, hogy amíg a belvárosban laktunk, napi szinten takarítottam az almukat is. Nincs továbbá ostoros egysejtűm (nem viccelek, ezt is keresték) és gombám sem, viszont ha jól néztem utána, akkor szintén nincs valamiféle kedves bacilusom sem, ami jó lenne ha volna, mert az védi a hüvelyt a gyulladások ellen; de a múltkor nem mondta a nőgyógy, hogy bármi gond lenne velem, úgyhogy ezt talán nem nagy baj.
Leadtam a januári mellultrahang eredményét is - most már csak három dolog hiányzik a dossziénkból. Az egyik a beutaló, amit remélhetőleg jövő héten beszerzek, mert úgyis menni kell a házidokihoz, fogyóban van a Meforal; a másik a közjegyzői nyilatkozat, amit legkésőbb jövő hét utáni héten muszáj lesz beszerezni, mert nem szeretném, ha azon múlna, hogy még nem kezdjük el a stimulációt. A harmadik az AMH vérvétel, aminek utánanéztem és hát egy elég ijesztő dolog, mert tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy mennyire van kimerülőben az ember petesejtállománya; az a baj, hogy ezt csak egy laborban csinálják a városban, és az olyan rossz nekem helyileg és időpontilag is, hogy lehet nem megyek el még, csak ha rámszólnak.

Van viszont egy aggodalmam is (már hogy ne lenne, rólam van szó...), mert a leletre írt küldő névről kiderült, hogy az, aki előző alkalommal vizsgált az tulajdonképpen csak valami helyettesítő féleség lehetett, és én máshoz fogok majd tartozni. És hát ugye én a saját tündérdokim után a fiatal pasi stílusától sem voltam elájulva, de ahhoz képest az actual jövendőbeli kezelőorvosom állítólag egy bunkó farok, gyakorlatilag szinte minden neten fellelhető beszámoló csak rosszat mond róla, hogy szakmailag lehet hogy képzett és tapasztalt, de arrogáns, pénzéhes és szűkszavú... nekem ezekről rögtön az OGyEI Családtervező Központos tévésztár* jutott eszembe, és hát róla nem sok jó emlékem van (konkrétan nulla). Na mindegy, egy esélyt azért kap, és következő alkalommal hajlandó vagyok kipróbálni, mert végülis House sem a finom modoráról volt híres mégis imádtam, de ha rossz érzésem lesz tőle, kérni fogom, hogy átadjanak a múltkorinak, mert az legalább nem volt paraszt, állítólag van lehetőség cserére.
Számolgattam még azt is, hogy mi lesz, ha az első inszem nem lesz sikeres, és úgy tűnik, akkor két ciklus fog kimaradni a következőig, mert nagyjából az év utolsó hetében jön majd a piros az első stimulációmentes ciklus végén, és akkor szerintem már mindenki szabadságon lesz jövőig. De ki tudja, a nyaraláskor is ilyesmire számítottam, és végül mégis jól sült el, hátha most is kihúzom januárig... ha már maratonian működöm, akkor legalább egyszer, mikor kivételesen szükségem van erre, valóban késsen alaposan.

Most meg megyek szépen tortát lesni, és nagyon remélem, hogy nem száradt ki...


* Ígérem, egyszer, mikor nagyon ráérek, írni fogok egy ki-kicsodás összefoglalót a dokikról, és mielőtt a könnyebb beazonosítás végett mindegyiknek adnék valami álnevet a jellemző tulajdonságaik alapján, megírom az igazi nevüket is, mert nekem is rengeteget segített, amikor informálódni próbáltam, és fórumokon vagy blogokon nem csak utalgattak az emberek arra, hogy ki milyen volt, hanem az is kiderült a történetekből, hogy pontosan kik a szereplők.

2012. október 4., csütörtök

What a week!

Hol is kezdjem...? Azt hiszem az lesz a legegyszerűbb, ha megpróbálom a legelején, aztán úgyis szokás szerint elkalandazok...

Múlt-múlt kedden délután M. suliba készült, úgyhogy munka után felvett, és elmentem vele Apuhoz; ilyenkor nagyokat szoktunk sétálni, vagy jókat beszélgetni, vagy elmegyünk bevásárolni, és mikor M. végez, akkorra hazaérünk. Most napközben Apu termálfürdőben volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy öt körülre hazaér, és boltba megyünk - az autóban vártam rá, amikor felhívott és mondta, hogy menjek inkább fel, mert nem érzi valami jól magát. Nem tudtam mi lehet, mert egyrészt hazajött Veresegyházáról vonattal, szóval annyira rosszul nem lehetett, másrészt a hangja az meg annyira gyenge és akadozó volt, hogy eléggé aggódva rohantam fel hozzá.
Az előszobában ült az asztalnál, és elég ijesztően festett... nem volt sápadt, mert ő ilyenkor nyár végén annyira le van barnulva, hogy azt a színt képtelenség lenne eltüntetni, de az arca be volt esve, a szemei karikásak voltak, szaggatottan lélegzett, és valóban alig volt hangja. Azt mondta szédül, és annyira kiment az erő a lábaiból, hogy alig bírt hazajönni a villamostól; megpróbáltunk vérnyomást mérni, mert mindketten azonnal arra gondoltunk, hogy biztos leesett - és valóban, annyira alacsony volt, hogy hibát írt ki a gép a számok helyett. Ettől eléggé megijedtem, itattam vele egy kis kávét, lefektettem pihenni, és megbeszéltük, hogy ha tíz perc múlva sem javul a helyzet, hívjuk a mentőket. Valamennyit nőtt, bár először csak olyan 80/40 körülire, és közben jött egy csomó további tünet, ami (amint később kiderült, mert M. az óráján ülve megnézte neten) tipikus ilyen helyzetben: hidegrázás, verejtékezés, szívdobogás, füldugulás, nyakmerevedés és végtaggörcsök. Mire M. pár óra múlva végzett, már 100/60 közelébe kúsztak a számok, és ugyan még mindig nagyon gyenge volt, azt mondta, hogy javul, úgyhogy mi hazajöttünk, a lelkére kötve, hogy ha bármi változna, akkor azonnal hív minket és a mentőt.

Szerdán reggel a vezetékes telefon hangja ébresztett, de mire kiértem, elhallgatott; azonnal megszólalt a mobilom is, Apu volt - a háttérből segítettek neki az infókkal, és elmondta, hogy az Uzsoki kórház intenzív osztályán van, mert éjfél körül vért hányt, és bevitte a mentő. Rögtön szóltam a kollegáknak, hogy nem megyek be munkába, és el is indultam, miközben szegény M. itthon maradt egész napra, mert az ő autója szervízben volt, én meg elvittem a kicsit. Útközben próbáltam nem gondolni semmire, mert nem akartam balesetveszélyes lenni... amikor kezdtem aggódni és rémeket látni és legrosszabbra számítani, mindig abba kapaszkodtam, hogy jó kezekben van, és íme, a hangja már nem volt annyira elhaló, mint előző este.
A kórházba érés már első pillanattól pozitív élmény volt, mert ez egy teljesen felújított részlege az épületcsoportnak, vadonatújan csillog-villog benne minden, a váróteremtől az intenzívig olyan minden, amilyen a filmekben szokott: az utóbbiban profi gépek, függönnyel elválasztott kényelmes ágyak, kis pult, ahol egy nagyjából tízfős személyzet vár folyamatosan készenlétben, és amint később kiderült, egész éjjel minden egyes beteg lábánál egy-egy ébren ücsörgő nővér, aki figyel mindenre. Apu nem nézett ki valami jól... nagyon picike volt a hatalmas fehér ágyon, csomó gépre rá volt kötve, az orrába oxigén, egyik karjába vér, a másikba infúzió folyt, és eközben egy harmadik helyen szúrták épp, hogy ellenőrizzék az értékeit; mondta, hogy az otthoni adag vér után hányt még egyet a mentőben, egyet a sebészeti ambulancián, és egyet már az intenzíven, és közben néha öklendezett, és égőpiros vért köpött. A személyzet hihetetlenül kedves volt, eleve nem volt látogatási idő (csak napi kétszer van, délben egy fél, délután egy órát, akkor is csak teljes műtős-díszbe öltözve lehet bemenni, és csak maximum két családtagnak), mégis engedtek ott lenni elég hosszú ideig, a nővérek rögtön ugrottak, ha Apu valamit kért, és hozzám is odajött egy fiatal dokinő elmondani, hogy mi történt: sokkos állapotban hozták be és kétszer szondázták meg Apu gyomrát, amíg arra a következtetésre jutottak, hogy más vérzés nincs, "csak" a nyelőcsöve alsó része repedt meg, mert a reflux és a sok beszedett gyógyszer kivékonyította rajta a nyálkahártyát, és mivel a sztentjei miatt vérhígítót szed, nem tudott elég gyorsan beforrni a seb. Hivatalos látogatási időig aztán elmentem Apuhoz pár cuccot összeszedni neki, és kitakarítani a fürdőt - elképesztő volt... szerencsére nem irtózom a vértől, szóval nem az a része volt ijesztő, hanem a gondolat, hogy egy olyan kicsi emberből annyi vér ki tudott folyni (és ugye igazából később még többször annyi), és mégis végig eszméleténél volt, kinyitotta az ajtót a mentősöknek, és még azt is teljesen hidegvérrel (pun intended) átgondolta, hogy semmi értelme engem riasztani, hogy egész éjjel aggódjak, mikor semmit sem tudok tenni hogy segítsek.
Aztán visszamentem a déli látogatásra, és utána rohantam egy kört Apu háziorvosához, mert a kórházban nem találták a dossziét, amit bevitt magával, és amiben gyönyörű rendben ott volt az utóbbi évek minden lelete, orvosi véleménye és zárójelentése; kaptam másolatokat, aztán délutáni látogatás, amikor már valamivel jobban volt, de még mindig várt rá egy újabb szondázás, hogy rájöjjenek, elállt-e már a belső vérzés.

Csütörtökre már teljesen stabilizálódott az állapota, az oxigénpótlásról leszedték, a vérnyomása már normális volt, délután már a többi betegről hallott pletykákon rötyörésztünk; vért azért továbbra is kapott, mert időskorban annak több nap kell, hogy a sok veszteség után megint el tudja látni a funkcióját. A személyzetnek, mivel pénzt nem fogadtak el, vittem három hatalmas doboz csokit, hihetetlenül jó fejek voltak, úgy látszik nekünk valahogy szerencsénk van egyészségügy-ügyben; Aput nagyon dicsérték, hogy milyen hősiesen viselt minden beavatkozást, mondták hogy az általános állapota kiváló (szinte el sem hitték, hogy soha nem sportolt komolyan), és hogy másnap valószínűleg már annyira jól lesz, hogy át tudják helyezni a sima belgyógyászati osztályra.
Pénteken hívtam őket, hogy hol tartunk, és mondták, hogy Aput átszállították a Péterfybe, mert egyrészt oda tartozik, másrészt az a kevés kórházak egyike, ahol együtt van a gasztroenteorológia és a nefrológia - kis utánaolvasással ki is derült, hogy egy ilyen nagy vérveszteség egyik legnagyobb veszélye, hogy az oxigénhiány miatt maradandóan károsodnak a vesék. Apu szerencsére ezügyben is túlteljesített, minden nap egyre jobban lett, már csak két egység vért* kellett kapnia (ezzel aztán összesen 14 lett, plusz pár plazma meg trombociták), és egyre többet sétálgatott, végül még az udvarra is lement. Gerő bátya szinte minden nap látogatta, én is beugrottam mindig munka után egy jó kis esti beszélgetésre, és volt egy jófej szobatárs bácsi is, szóval összességében megint pozitív volt a kórházi élménye, annak ellenére, hogy ez a kórterem azért nem volt valami fényes.
Következő pénteken engedték haza, a zárójelentésen Mallory-Weiss szindrómával és gyomorsérvvel (időskorban elég gyakori dolog, nem vészes, csak refluxot okoz, ezért kell rá figyelni), továbbá sürgős beutalóval a kardiológiára, hogy kitalálják, mi legyen a vérhígítóival; az Aspirint azt már az intenzíven leállították, és nem is kell kapnia többet, de a másik gyógyszert még szedi - saját kardiológusa dönt majd jövő héten, de a helyettesítő főorvosnő megvizsgálta a szívét, vérnyomását, tüdejét, és hál'Istennek rendben talált mindent, akár az urológus a mai veseultrahangon.

Tegnapelőtt voltam nála utoljára, és egy kis szédelgésen túl, amit a vérszegénység okoz és amire vastablettát szed, teljesen rendben volt; mondta, hogy csak most fogja fel, hogy mekkora veszélyben volt, hogy konkrétan perceken múlott az élete, mert ha elveszíti az eszméletét a mentőhívás előtt, elvérzett volna. Persze az ő viszonya a halállal nem olyan mint egy átlagemberé - nem tudom rajta kívül ki van még, aki nem pánikolt volna be, amikor már a második adag vére teríti be a fürdőszoba teljes padlóját, de ő kicsit sem ijedt meg, és végig nem félt, nyugodtan és elfogadóan várta, hogy mi következik... csodás dolog lehet, ha az embernek ekkora és ilyen megingathatatlan hite van, mindig is irigyeltem érte, elfogadnám legalább felét... Olyan édes volt, mert ugye ő az egyetlen a világon, aki tud róla, hogy hogyan és mennyire próbálkozunk a kisbabával, és meséltem neki, hogy lassan esedékes az inszem, meg hogy komolyan gondolkozunk az örökbefogadáson. És azzal a nyugodt Apu-mosolyával azt mondta, hogy érzi, hogy sikerülni fog, mert nehéz és küzdelmes, de végül jó lesz minden - én meg valahogy igazán és őszintén elhittem neki. :)
Ma beszéltünk telefonon, és egészen erőteljes és vidám volt a hangja, és azt mondta nevetve, hogy nagyon-nagyon jól van, én meg titokban megköszöntem a BTL-nak, hogy itt hagyta nekem.


* Végtelen és ki sem fejezhető hálám mindenkinek, aki valaha adott vért. Én még sosem, mert a szúrást bírom, de örök életemben vérszegény voltam, és ha többet vettek le, azonnal félájultra gyengültem, most meg már nem tudom, hogy az IR miatt szabadna-e. De most valahogy úgy érzem ez nem mentség - mert egyáltalán nem túlzás, hogy a két ember, akit a legjobban szeretek a világon, idegen emberek önzetlenségének köszönhetően kapta vissza az életét. Szóval köszönöm, nagyon.

2012. október 3., szerda

Eloping bride

Tegnap óta utánaolvastam egy kicsit a dolgoknak, és kiderült, hogy még a végén kénytelenek leszünk minden elvünket sutba dobni, és ennyi év után szégyenszemre összeházasodni: úgy tűnik, hogy titkos örökbefogadásnál előbbre kerülnek a sorban a házaspárok, nyíltnál meg egyenesen nem is fogadnak esketlen szülőjelölteket...

M. egy kicsit gondolkozott a híren, és vállat vont - szerinte ha már, akkor végülis mégiscsak szebb dolog gyerekrevágyás miatt összekötni magunkat papíron is, mint szociális támogatásra pályázva, vagy azért, mert társadalmilag és illendőségileg elvárt...
Amire én csak annyit mondtam, hogy ha már... a világ cikije leszünk ezzel a ránk egyáltalán nem jellemző konformizálódással, akkor legalább titokban menjünk majd el az anyakönyvvezetőhöz, mert olyan vicces lenne néha csak úgy bejelentgetni különböző társaságokban, hogy jah apropó, ő a férjem/feleségem; továbbá abban biztos lehet, hogy menyasszonyi ruhába öltözök, hogy teljes legyen a kudarc kép.

Ótejóég!

2012. október 2., kedd

Nagycsalád

Hú, lógok még az Apu-sztorival, ami jó hosszú lesz, és még csak felénél tartok a mesélésnek, továbbá örökbefogadás ügyében is elkezdtem írni pár gondolatot nem rég, és azt is kiegészítem majd valamikor, és posztolom az utókornak.
De ez utóbbi kapcsán volt ma egy érdekes beszélgetésünk, miközben az esőben araszoltunk a körúti dugóban (ez valahogy visszatérő helyszín nálunk). Röviden: azon filózunk, hogy be kellene jelentkezni a TeGyeSz-hez elbírálásra, az úgyis fél év, aztán tovább lépni valamelyik nyílt örökbefogadással foglalkozó alapítványhoz, mert ha addig teherbe is esek, akkor legalább együtt nőnek fel a kölköcskék.

Az örökbefogadáshoz való viszonyulásunk alapjait még kapcsolatunk hajnalán tisztáztuk, és most csak úgy dumáltunk általánosságban, és mondom M.-nek, hogy nekem egyetlen fenntartásom van: hogy ha vérszerinti gyerekünk is lesz, esetleg kettő is végül (valamiért ikrekkel éberálmodom mindig), akkor bármennyire is egyformán szeretjük őket és bánunk velük, nem fogja-e rosszul érezni magát a kis jövevény, hogy ő kisebbségben van (értelemszerűen nem titkolnánk előtte, hogy hogyan került hozzánk).
M.: Hát, szerintem nem, de ha mégis, akkor majd örökbe fogadunk még egyet, hogy meg legyen az egyensúly.
E.: Jó, de miután ennyit szenvedünk a teherbeeséssel, én soha többet nem vagyok hajlandó fogamzásgátlót szedni, és a gumit utáljuk, és mi lesz, ha közben becsúszik még egy, minden gyerekakarós sikersztoriban be szokott, a hosszas próbálkozások után véletlenül...
M. (lelkesen): Akkor felvesszük a Jolie-Pitt nevet!
E. (vicogva): Remélem hallottad magad, mert akkor ezek alapján simán lehet, hogy öt gyerekünk lesz...
M.: Hát majd akkor nagyon odafigyelünk a havi kiadásokra. És a hatodik után elköttetem magam.

Valahogy így vagyunk manapság... :)