Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. október 26., péntek

Támasz

Többször akartam erről írni, de valahogy elsikkadt; a tegnapelőtti nap után megint feléledt bennem a kíváncsiság. Hosszú leszek, és nem is remélem, hogy valaki válaszolni fog a kérdéseimre egy kimerítő magyarázattal, de azért csak belekérdezem az éterbe, mert tényleg nagyon érdekel, és hátha mást is foglalkoztat.
Azon tűnődtem már számtalan alkalommal, hogy vajon miért szeretik a nők magukkal vinni a a párjukat teljesen rutin vizsgálatokra...?

A megértés oldaláról indítok, aminek szilárd alapja az a tény, hogy én M. hozzáállása nélkül nem tudom, hogy tudnám (vagy tudnám-e egyáltalán) ezt az egészet végigcsinálni. He's my rock. Mikor agyalok, kételkedek, aggódok, rettegek... ha megnyugtatni nem is tud, és áltatni nem is akar, de mindig van minimum egy logikus és bátorító, vagy akár vicces-lökött hozzászólása a történésekhez, amivel azonnal más világításba képes helyezni akár a legfélelmetesebb vagy legtragikusabb pillanatot. Bármi negatívumot találok, amin kattogni kezdek, mindig tud olyant mondani, amitől értelmét veszíti, hiszen az igazság az, hogy amíg mi ketten szövetségesei vagyunk egymásnak, és ennyire szoros csapatban létezünk, bármit le tudunk győzni, meg tudunk oldani, át tudunk vészelni. És neki, az ő múltjával, el is hiszem azt, hogy a lehetetlen csak egy üres szó.
Szóval tudom, hogy milyen erőt tud adni, ha az ember mellett áll valaki, és szó szerint vagy átvitt értelemben fogja a kezét. De amit eddig láttam, és amiről kapcsolatilag itt beszélek az nem erről szól - ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne mögötte ugyanaz a komoly kötelék, ami mögöttünk, de ha ott van, akkor számomra még kevésbé érthető a dolog, mert akkor még kifürkészhetetlenebb a miért.

Első hely, ahol ilyent tapasztaltam az az OGyEI volt. Ott ugye direkt kiemelték, hogy a kezdő megbeszélésre együtt várják a párt, amit el is könyveltem logikusnak, nem is annyira az adatfelvétel szempontjából, hiszen azokat egymás helyett is el lehetne mondani, inkább azért, mert látni akarják, hogy mindkét fél szabad akaratából vállalna gyereket, kéri az ezzel járó kivizsgálást és esetleges kezeléseket, stb. Utólag visszanézve viszont ez sem tűnik annyira magától értetődőnek, hiszen végülis nem pszichológus kérdezett ki minket, és ha az is lett volna, a szabályzat szerint akkor sem lett volna lehetősége úgy dönteni (mondjuk két marakodó savanyú pofa láttán), hogy márpedig mi ne csináljunk gyereket egymással. Most már az egyetlen hely és alkalom, ahol teljesen természetesnek látom ezt a felállást, az az örökbefogadás előtti procedúra, mivel ha már annyira tülekednek a párok gyerekekért, akkor igenis legyen lehetősége valamilyen szakembernek felmérni és szükség esetén válogatni, hogy tényleg azok válhassanak csak együtt szülővé, akiknél teljes egyetértésben született az ötlet, és teljesen közösen vállalt dolog a megvalósítása. (Csak mellékszálként: ezzel együtt, vagy ettől teljesen függetlenül, én nagyon is támogatom azt, hogy egyedülállók is fogadhassanak örökbe, diszkriminálás nélkül.)
De elkalandoztam... A BMC első konzultációjára is együtt mentünk, bár telefonos érdeklődéskor elmondták, hogy nem feltétlenül muszáj, csak épp vigyük mindkettőnk minden iratát; de azért kíváncsiak voltunk, hogy pontosan mik fognak történni a továbbiakban, úgyhogy bevonultunk. A várók tele voltak párokkal, és ez minden további bemenetelkor így volt - ahogy az is, hogy ijesztően kevés kivétellel, ránézésre csak fizikailag voltak egymás mellett.
Tudom, meddőségi központban lenni eleve nem az a peachy szituáció, meg azt is, hogy két emberről nem süthet mindig a felhőtlen egymásra hangoltság. De valahogy úgy képzelem, legalábbis magunkból kiindulva, hogy bármennyire komor egy helyzet, vagy morc a hangulat, annál inkább próbálja az ember legalább a másikat bíztatni vagy feldobni, még akkor is, amikor magát már talán nem tudja. Legalábbis mi mindig így vagyunk ezzel, és szokott működni, olyannyira, hogy általában a vége az lesz, hogy mindketten rossz kölyök módjára vigyorogni kényszerülünk valamilyen odasúgott beszóláson vagy bugyuta tréfán, amit a másik felvidítására eszeltünk ki; arról nem is beszélve, hogy ha együtt megyünk bárhová, alap az, hogy a környezetünk által kiváltott benyomásokat megtárgyaljuk, és ha szóval valamiért nem lehet, legalább szemmel akkor is folyamatosan kommunikálunk. Ezzel látványos ellentétben ott mindenki jó esetben fegyelmezetten, rosszban kedvetlenül ücsörgött egymás mellett, és mint idegenek meredtek maguk elé szótlanul, reakciómentesen, néha türelmetlen pakolászással vagy torokköszörüléssel jelezve, hogy nagyon elegük van. Értem én, hogy nem mindenki olyan gyagya mint mi, és nem viselkedik ovisként, good for them; de akkor legalább szeretetteljesen, bújósan, érdeklődően, vállveregetősen... mittudomén. Mert különben miért jó az, ha a pasit magukkal hurcibálják egy sima UH-követésre vagy vérvételre, esetleg szabadnapot vetetnek ki vele, hogy aztán hasonlóan nyomorultul kinéző sorstársakkal egyetemben, órákig üljön egy nőgyógyászati rendelőben, majd feszengve pár percig egy orvos előtt, akitől nagy valószínűséggel nem tud mit kérdezni, vagy ha tudna sem akarna, mert milyen az már, mikor egy férfi méhnyaknyákról érdeklődik egy másiktól.

Az érdekel tulajdonképpen, hogy miből jön ilyenkor a támogatás? Nem hinném, hogy a puszta jelenlétből, mert őszintén szólva az inkább lelombozó, ha az ember lelki támasza, mint egy rakás szerencsétlenség, tornyosul a jobbján. Akkor miért van feltétlenül szükség rá, hogy ott legyen?
Megdöbbentő, de fórumos beszélgetésekből kiindulva valami bosszúféle ez, hogy hadd érezze ő is a helyzet súlyát, legyen ő is kiszolgáltatott legalább néha, hisz minket megnéznek kívülről-belülről, tapogatnak és műtenek, agyonböködnek mindenféle éles és hegyes szerszámmal, hőmérőzünk és tesztre pisilünk, görcsöl a hasunk és vérzik az alfelünk - és mindenközben az uraság attól is képes ódzkódni, hogy engedje megtapogatni a prosztatáját, és párszor kiverje egy plasztikdobozba. Ami bizonyos esetekben biztos igaz is, de akkor újabb kérdés, hogy miért szeretne valaki egy ilyen általa önzőnek tartott pasival együtt élni és családot alapítani? És ha szeretne, mert amúgy a pasi csak úgy ontja magából az ettől független jó tulajdonságokat, akkor joggal feltételezzük, hogy a hölgyemény ezt a kis rosszat nagyvonalúan elfogadja, túlteszi magát rajta, soha többet nem hánytorgatja fel - és főleg nem akarja megleckéztetni érte azzal, hogy kellemetlen helyzetekbe rángatja.
Na mindegy, retorikai a kérdés igazából, azt hiszem. És remélem nem ítélkezés-ízű az eszmefuttatás, mert én tényleg csak érteni szeretném, és hinni, hogy nem mindenki a fenti okokból intézi kettesben a meddőséggel kapcsolatos mindennapi dolgait. Gondolom, mások szerint én is fura teremtmény vagyok, amiért mindig magányosan jelenek meg, de a tegnapelőtti élmény csak megerősítette bennem az elhatározást, hogy én egy esetleges lombikos-petesejtleszívásos-altatásos menet után sem szeretném, ha M. ott lenne, csak mert édeslányom, a kötelességtudó jámbor lelkekből lesznek a jó apák. Egyszerűen béna és kínos volt, ahogy ott feküdt minden ágyban egy-egy nyakig betakarva bóbiskoló, esetleg infúzióra kötve olvasgató nő, és az ágyaik lábánál libasorban a szegény tébláboló faszik; senki sem szólt hozzájuk és ők sem egymáshoz, forgolódtak szerencsétlenül a szűk helyen, azt se tudták hova nézzenek, amikor valaki más felesége kibújt az ágyból és öltözködni kezdett, és boldog megkönnyebbüléssel rohantak ki, ha esetleg az asszony odavakkantott, hogy elmehetnek reggelizni a szomszédos büfébe.
Általánosítani nem akarok, nyilván van olyan helyzet, amikor akár indokolt is lehet a társ jelenléte, és azt még meg is értem, hogy sokaknak egy műtét utáni állapot ilyen. De egy egyszerű vizsgálat vagy eredmény megbeszélés esetén, vagy egy bármilyen alkalommal, úgy, hogy miközben ott vannak, tudomást sem vesznek egymásról... miért?

6 megjegyzés:

  1. Mint már említettem én nem várom el, ő érzi úgy hogy el szeretne jönni velem. Nem tagadom azonban hogy egyedül ő az aki a durrogásaimat kezelni tudja, egy-egy alkalommal a várakozás utálata miatt fel-feltörő feszültségemet már biztos levezettem volna egy párszor ráborítva valakire a nővérpultot, recepciót vagy aminek nevezzük...odavakkant valamit, amin én elkezdek röhögni és ezzel oda a feszkóm...és ez nekem sokat segít, pl. abban hogy garázdaság és/vagy rongálás miatt nem hívják ki rám a kollégákat.:-) Mivel a férjem egyébként elég régimódi, mondhatni finom úriember, ahogy drága nagyikám hívta míg élt, kórterembe, meg ilyen helyekre nem is hívnám, mert rettentően kellemetlenül érezné magát, amit én nagyon nem szeretnék, annál viszont Őt sokkal de sokkal jobban. Szandrus

    VálaszTörlés
  2. M. is ezerszer elmondta tegnapelőtt, hogy de szívesen eljön, ha szeretném, ne csak én legyek szegény, szolidarizálhasson egy kicsit; mikor már ott voltam, akkor is rákérdezett ezerszer, hogy de biztos ne? De semmi értelmét nem láttam azon kívül, hogy engem szórakoztatott volna - de azt megtette Eminem, meg a bámészkodás... :) Ami fontos, a történések, az infók, azokat úgyis mindig elmesélem, kitárgyaljuk, semmi szükség, hogy ő is ott ücsörögjön órákig a váróban emiatt.
    De persze ha hisztiroham megakadályozásáról van szó, teljesen érthető, különben még a végén benne leszel a Fókuszban... :)

    VálaszTörlés
  3. Ezen már én is gondolkoztam!!! Első alkalommal velem is eljött a férjem, de aztán nem láttam értelmét, minek jöjjön velem, pláne, hogy a lényegi rész csak pár perc ugyebár...

    VálaszTörlés
  4. Azt hiszem nálad olvastam, hogy a lombikra azért magaddal viszed, ha sor kerül rá. Akkor logikusnak tűnt, eredetileg bele is írtam a posztba - de most már, hogy kórteremben is jártam, egész határozottan úgy gondolom, hogy én nem tenném, elég kiábrándító volt a látvány sajnos...

    VálaszTörlés
  5. Most olvastam ezt a bejegyzésed, és nagyon tetszik:)
    Először meglepődtem, hogy a férjek bemehetnek Anyjuk mellé BMC-ban, a Kaáliban ez nem lehetséges, és Én ezzel teljesen egyet is értek.
    Enyém Férj ritkán jön Velem -csak ha megkérem rá, viszont nem is nagyon találom értelmét. Persze a Dokit lecsekkolta, hogy ki is az Akinek jogot adtunk alrészem szemrevételezéséhez, és konzultációkon is volt már Velem. Így miután Ő leadja az Apai részt, szépen elmegy ügyet intézni, stb. és amikor hívom akkor visszajön Értem.
    Én kifejezetten sajnálom azokat a férfiakat Akiknek órákat ott kell ülni értelmetlenül a pihenő előtt, és várni hogy Anya végre kijöjjön. Utána pedig bemenni az orvoshoz, és egy szót nem érteni progeszteronpótlásról és egyebekről. (jelzem enyém sem érti:)

    VálaszTörlés
  6. "jogot adtunk alrészem szemrevételezéséhez" - ezen felröhögtem... :D

    Én is sajnáltam őket nagyon, én sosem tenném ki ilyen kínos és értelmetlen dolognak azt, akit szeretek, főleg hogy a nőknek egyértelműen semmilyen pluszt nem jelentett, egymáshoz sem szóltak (és ez alól sajnos nem volt kivétel)...

    VálaszTörlés

Mondd!