Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. október 4., csütörtök

What a week!

Hol is kezdjem...? Azt hiszem az lesz a legegyszerűbb, ha megpróbálom a legelején, aztán úgyis szokás szerint elkalandazok...

Múlt-múlt kedden délután M. suliba készült, úgyhogy munka után felvett, és elmentem vele Apuhoz; ilyenkor nagyokat szoktunk sétálni, vagy jókat beszélgetni, vagy elmegyünk bevásárolni, és mikor M. végez, akkorra hazaérünk. Most napközben Apu termálfürdőben volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy öt körülre hazaér, és boltba megyünk - az autóban vártam rá, amikor felhívott és mondta, hogy menjek inkább fel, mert nem érzi valami jól magát. Nem tudtam mi lehet, mert egyrészt hazajött Veresegyházáról vonattal, szóval annyira rosszul nem lehetett, másrészt a hangja az meg annyira gyenge és akadozó volt, hogy eléggé aggódva rohantam fel hozzá.
Az előszobában ült az asztalnál, és elég ijesztően festett... nem volt sápadt, mert ő ilyenkor nyár végén annyira le van barnulva, hogy azt a színt képtelenség lenne eltüntetni, de az arca be volt esve, a szemei karikásak voltak, szaggatottan lélegzett, és valóban alig volt hangja. Azt mondta szédül, és annyira kiment az erő a lábaiból, hogy alig bírt hazajönni a villamostól; megpróbáltunk vérnyomást mérni, mert mindketten azonnal arra gondoltunk, hogy biztos leesett - és valóban, annyira alacsony volt, hogy hibát írt ki a gép a számok helyett. Ettől eléggé megijedtem, itattam vele egy kis kávét, lefektettem pihenni, és megbeszéltük, hogy ha tíz perc múlva sem javul a helyzet, hívjuk a mentőket. Valamennyit nőtt, bár először csak olyan 80/40 körülire, és közben jött egy csomó további tünet, ami (amint később kiderült, mert M. az óráján ülve megnézte neten) tipikus ilyen helyzetben: hidegrázás, verejtékezés, szívdobogás, füldugulás, nyakmerevedés és végtaggörcsök. Mire M. pár óra múlva végzett, már 100/60 közelébe kúsztak a számok, és ugyan még mindig nagyon gyenge volt, azt mondta, hogy javul, úgyhogy mi hazajöttünk, a lelkére kötve, hogy ha bármi változna, akkor azonnal hív minket és a mentőt.

Szerdán reggel a vezetékes telefon hangja ébresztett, de mire kiértem, elhallgatott; azonnal megszólalt a mobilom is, Apu volt - a háttérből segítettek neki az infókkal, és elmondta, hogy az Uzsoki kórház intenzív osztályán van, mert éjfél körül vért hányt, és bevitte a mentő. Rögtön szóltam a kollegáknak, hogy nem megyek be munkába, és el is indultam, miközben szegény M. itthon maradt egész napra, mert az ő autója szervízben volt, én meg elvittem a kicsit. Útközben próbáltam nem gondolni semmire, mert nem akartam balesetveszélyes lenni... amikor kezdtem aggódni és rémeket látni és legrosszabbra számítani, mindig abba kapaszkodtam, hogy jó kezekben van, és íme, a hangja már nem volt annyira elhaló, mint előző este.
A kórházba érés már első pillanattól pozitív élmény volt, mert ez egy teljesen felújított részlege az épületcsoportnak, vadonatújan csillog-villog benne minden, a váróteremtől az intenzívig olyan minden, amilyen a filmekben szokott: az utóbbiban profi gépek, függönnyel elválasztott kényelmes ágyak, kis pult, ahol egy nagyjából tízfős személyzet vár folyamatosan készenlétben, és amint később kiderült, egész éjjel minden egyes beteg lábánál egy-egy ébren ücsörgő nővér, aki figyel mindenre. Apu nem nézett ki valami jól... nagyon picike volt a hatalmas fehér ágyon, csomó gépre rá volt kötve, az orrába oxigén, egyik karjába vér, a másikba infúzió folyt, és eközben egy harmadik helyen szúrták épp, hogy ellenőrizzék az értékeit; mondta, hogy az otthoni adag vér után hányt még egyet a mentőben, egyet a sebészeti ambulancián, és egyet már az intenzíven, és közben néha öklendezett, és égőpiros vért köpött. A személyzet hihetetlenül kedves volt, eleve nem volt látogatási idő (csak napi kétszer van, délben egy fél, délután egy órát, akkor is csak teljes műtős-díszbe öltözve lehet bemenni, és csak maximum két családtagnak), mégis engedtek ott lenni elég hosszú ideig, a nővérek rögtön ugrottak, ha Apu valamit kért, és hozzám is odajött egy fiatal dokinő elmondani, hogy mi történt: sokkos állapotban hozták be és kétszer szondázták meg Apu gyomrát, amíg arra a következtetésre jutottak, hogy más vérzés nincs, "csak" a nyelőcsöve alsó része repedt meg, mert a reflux és a sok beszedett gyógyszer kivékonyította rajta a nyálkahártyát, és mivel a sztentjei miatt vérhígítót szed, nem tudott elég gyorsan beforrni a seb. Hivatalos látogatási időig aztán elmentem Apuhoz pár cuccot összeszedni neki, és kitakarítani a fürdőt - elképesztő volt... szerencsére nem irtózom a vértől, szóval nem az a része volt ijesztő, hanem a gondolat, hogy egy olyan kicsi emberből annyi vér ki tudott folyni (és ugye igazából később még többször annyi), és mégis végig eszméleténél volt, kinyitotta az ajtót a mentősöknek, és még azt is teljesen hidegvérrel (pun intended) átgondolta, hogy semmi értelme engem riasztani, hogy egész éjjel aggódjak, mikor semmit sem tudok tenni hogy segítsek.
Aztán visszamentem a déli látogatásra, és utána rohantam egy kört Apu háziorvosához, mert a kórházban nem találták a dossziét, amit bevitt magával, és amiben gyönyörű rendben ott volt az utóbbi évek minden lelete, orvosi véleménye és zárójelentése; kaptam másolatokat, aztán délutáni látogatás, amikor már valamivel jobban volt, de még mindig várt rá egy újabb szondázás, hogy rájöjjenek, elállt-e már a belső vérzés.

Csütörtökre már teljesen stabilizálódott az állapota, az oxigénpótlásról leszedték, a vérnyomása már normális volt, délután már a többi betegről hallott pletykákon rötyörésztünk; vért azért továbbra is kapott, mert időskorban annak több nap kell, hogy a sok veszteség után megint el tudja látni a funkcióját. A személyzetnek, mivel pénzt nem fogadtak el, vittem három hatalmas doboz csokit, hihetetlenül jó fejek voltak, úgy látszik nekünk valahogy szerencsénk van egyészségügy-ügyben; Aput nagyon dicsérték, hogy milyen hősiesen viselt minden beavatkozást, mondták hogy az általános állapota kiváló (szinte el sem hitték, hogy soha nem sportolt komolyan), és hogy másnap valószínűleg már annyira jól lesz, hogy át tudják helyezni a sima belgyógyászati osztályra.
Pénteken hívtam őket, hogy hol tartunk, és mondták, hogy Aput átszállították a Péterfybe, mert egyrészt oda tartozik, másrészt az a kevés kórházak egyike, ahol együtt van a gasztroenteorológia és a nefrológia - kis utánaolvasással ki is derült, hogy egy ilyen nagy vérveszteség egyik legnagyobb veszélye, hogy az oxigénhiány miatt maradandóan károsodnak a vesék. Apu szerencsére ezügyben is túlteljesített, minden nap egyre jobban lett, már csak két egység vért* kellett kapnia (ezzel aztán összesen 14 lett, plusz pár plazma meg trombociták), és egyre többet sétálgatott, végül még az udvarra is lement. Gerő bátya szinte minden nap látogatta, én is beugrottam mindig munka után egy jó kis esti beszélgetésre, és volt egy jófej szobatárs bácsi is, szóval összességében megint pozitív volt a kórházi élménye, annak ellenére, hogy ez a kórterem azért nem volt valami fényes.
Következő pénteken engedték haza, a zárójelentésen Mallory-Weiss szindrómával és gyomorsérvvel (időskorban elég gyakori dolog, nem vészes, csak refluxot okoz, ezért kell rá figyelni), továbbá sürgős beutalóval a kardiológiára, hogy kitalálják, mi legyen a vérhígítóival; az Aspirint azt már az intenzíven leállították, és nem is kell kapnia többet, de a másik gyógyszert még szedi - saját kardiológusa dönt majd jövő héten, de a helyettesítő főorvosnő megvizsgálta a szívét, vérnyomását, tüdejét, és hál'Istennek rendben talált mindent, akár az urológus a mai veseultrahangon.

Tegnapelőtt voltam nála utoljára, és egy kis szédelgésen túl, amit a vérszegénység okoz és amire vastablettát szed, teljesen rendben volt; mondta, hogy csak most fogja fel, hogy mekkora veszélyben volt, hogy konkrétan perceken múlott az élete, mert ha elveszíti az eszméletét a mentőhívás előtt, elvérzett volna. Persze az ő viszonya a halállal nem olyan mint egy átlagemberé - nem tudom rajta kívül ki van még, aki nem pánikolt volna be, amikor már a második adag vére teríti be a fürdőszoba teljes padlóját, de ő kicsit sem ijedt meg, és végig nem félt, nyugodtan és elfogadóan várta, hogy mi következik... csodás dolog lehet, ha az embernek ekkora és ilyen megingathatatlan hite van, mindig is irigyeltem érte, elfogadnám legalább felét... Olyan édes volt, mert ugye ő az egyetlen a világon, aki tud róla, hogy hogyan és mennyire próbálkozunk a kisbabával, és meséltem neki, hogy lassan esedékes az inszem, meg hogy komolyan gondolkozunk az örökbefogadáson. És azzal a nyugodt Apu-mosolyával azt mondta, hogy érzi, hogy sikerülni fog, mert nehéz és küzdelmes, de végül jó lesz minden - én meg valahogy igazán és őszintén elhittem neki. :)
Ma beszéltünk telefonon, és egészen erőteljes és vidám volt a hangja, és azt mondta nevetve, hogy nagyon-nagyon jól van, én meg titokban megköszöntem a BTL-nak, hogy itt hagyta nekem.


* Végtelen és ki sem fejezhető hálám mindenkinek, aki valaha adott vért. Én még sosem, mert a szúrást bírom, de örök életemben vérszegény voltam, és ha többet vettek le, azonnal félájultra gyengültem, most meg már nem tudom, hogy az IR miatt szabadna-e. De most valahogy úgy érzem ez nem mentség - mert egyáltalán nem túlzás, hogy a két ember, akit a legjobban szeretek a világon, idegen emberek önzetlenségének köszönhetően kapta vissza az életét. Szóval köszönöm, nagyon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd!