Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. november 30., péntek

Daydreamin'

Ezeket kívánom most, in no particular order: marlenka, indiáner, cannoli, ischler, habcsók, zserbó (nem szeretem a diós süteményeket), McCafé-féle csupacsoki, esetleg Anyu által sütött baracklekváros hájas tészta - ain't gonna happen.
De ha addig élek is, ma eszek egy Szerájos gyros-tálat, ennyi jár nekem, szegény inzulinrezisztensnek; reméljük az iker bácsik dolgoznak, és olyan igazán finomat kapok.
Igen, ma egy szinte teljesen émelygésmentes nap van, fura.

2012. november 29., csütörtök

Eat whatever you can keep down.

Szeretem az angol nyelvű terheses könyveket, mert nem azt szajkózzák folyton, hogy egyek vitamindús élelmiszereket és értékes összetevőkből összerakott fogásokat (aki ilyen tanácsokat ír, valószínűleg sosem volt terhes), hanem békén hagynak és megengedik, hogy a popcorn legyen a barátom. Tiltott barátság ugyan ez, tudom én, az inzulinom biztos nem örül neki, de ha nem szeretné, hogy elájuljak a kalóriahiánytól, akkor nem sok választása van. Az ivás továbbra is nagyon nehezen megy, azt eleve utáltam ugye, de most próbálom fegylemezni magam, és bediktálni néha egy-egy kis folyadékot; csak mikor az embernek torkában ücsörög egy nagy masszaszerű valami, ami se ki se be, akkor nem mindig olyan egyszerű ez.
A napi kajám úgy néz ki manapság, hogy reggel olyan öt darab Korpovit keksz, ha jó nap van, akkor egy kefírrel kiegészítve, ha nem, akkor az utóbbi a tízórai; aztán ebédre M.Apuka isteni levese (mentségemre legyen mondva az egészséges és laktató is, tele van hatalmas marhahúsdarabokkal és mindenféle zöldséggel), és uzsonnára két mandarin vagy egy körte. Hat órai vacsorám már napok óta pattogatott kukorica (kizárólag a vajas fajtából), akkor a legdurvább az émelygés és reggel a legenyhébb, teljesen fordítva működök; és este fél kilenc körül, fénypontként egy mini méretű dupla csokis Magnum fagyika, vagy ha még akkor sem vagyok nagyon jól, akkor egy hatalmas bögre kakaó. Szóval szegény gyerek úgy születik majd, hogy edzett lesz a junk food-ra.
Tegnap késő délután volt amúgy a legdurvább a helyzet, már kezdtem reménykedni, hogy esetleg hányni is tudok, valamiért úgy képzelem, hogy akkor megszűnne az émelygés, de gondolom ez butaság. Minden esetre fogalmam sincs, hogy fogom én ezt titokban tartani a kollegák előtt még egy hónapig, mikor minden nap zöld fejjel ücsörgök a helyemen, és néha majdnem lekoppan a szemem. (Ez a másik, a szokásos hat óra alvásom után baromi fáradt vagyok, ma reggel pontosan ötször nyomtam snooze-t, el is késtem jól.)
Amúgy nem panaszkodni akarok, tényleg, kizárólag dokumentálás céljából részletezem ezeket. Én imádom a tüneteimet, teljesen megnyugszom tőlük, olyan, mintha a Kissmalacz kommunikálna velem odabentről, és jelezné, hogy nyugi már, minden a legnyagyobb rendben van.

On another note, tegnap felhívtam az írásban kedves Istenhegyis pasit, aki telefonban is az; emlékezett a levelemre, ő is megpróbálta elmondani, hogy előbb kombinált tesztet szoktak javasolni és az eredmény függvényében szúrni, mondtam, hogy tudom, de én azt a lépést kihagynám, mondta, hogy semmi gond. Kell egy nyolcadik hetes ultrahang eredmény, ami megerősíti, hogy az embrió a korának megfelelő méretű, és akkor hívjam őket újra, adnak időpontot. Az ünnepnapok miatti hosszú szünet pótlását úgy oldják meg, hogy az új év első hetében kivételesen szerdán is vannak beavatkozások, tehát ha Kissmalacz ügyesen nődögél, akkor már akár január másodikán is mehetek, akkor leszek 11w5d. Kérdeztem, hogy de biztos beférek-e, ha csak két hét múlva telefonálok, azt mondta, hogy CVS esetén mindig megoldják, hogy legyen hely.
Amúgy azért töröm a fejem azon, hogy jövő héten még nem megyek el ultrahangra, mert minap rájöttem, hogy teljesen idióta módon én az inszem időpontját vettem a harmadik terhességi hét kezdetének, pedig nem így van: kivételesen hamar ért a tüszőm, és az inszem CD13 volt, egy szerdán, de a menzesztől számolt két hét az csak az azt követő pénteken telt el, tehát két nappal fiatalabb a terhesség, mint amit eddig számon tartottam. Nyilván volt hagyományos gyerekgyártási módszer inszem előtt meg után is, tehát elvileg bármi lehet, de az egyszerűség kedvéért én most ahhoz viszonyítok, és különben is mindegy, mert valamiért sehol sem az embrió korát tartják nyilván; azt csak észben tartom, hogy majd mikor megméricskélés alapján mondanak rá egy kort, tudjam, hogy stimmel-e a két szám. Persze simán lehet, hogy nem bírom kivárni a mához tíz napot, és jövő szerdán elmegyek - úúúgy szeretném már látni!

2012. november 28., szerda

Back on track

Az elmúlt napokban, miközben aggódtam, és féltem, és aggódtam, hogy mi legyen most ezzel a chorionboholy biopsziával, és miért akar mindenki lebeszélni róla*, és vajon máris szar anya vagyok-e, amiért egyáltalán eszembe jut, hogy vannak olyan körülmények amik között én inkább elengedném a Kissmalaczot... szóval a hétvége óta rengeteget gondolkoztam ezen. Elég szilárd volt az elhatározásunk, és nem is inogtam meg igazából, de rossz érzés volt azért a sok kérdőjel, és hogy most hozzuk majd meg talán eddigi életünk legnehezebb döntését, és jó volna ezt száz százalékon abszolválni, mindenfajta kétely és bizonytalanság nélkül.
És vezetés közben mindig megbeszéltem a dolgainkat a BalToronyLakóval (egész szolid kis kapcsolatunk van manapság, a dugók meg különösen jót tesznek neki), hogy légyszi-légyszi adjon valami jelet, hogy nem készülünk butaságra, hogy rendben leszünk, hogy ennek így kell lenni; és akkor tegnap elmentünk a genetikushoz...

Az OGyEI orvosa, Dr. Tímár László, első körben nem tett valami jó benyomást ránk, mert ugyan időpontra mentünk, fél órát váratott; aztán bementünk, és kiderült, hogy csak számítógépes problémái voltak, és hogy egy végtelenül értelmes, szimpatikus pacák, az ember pont ilyennek képzel el egy genetikust. Első körben felrajzolta a családfánkat, amiből kiderült, hogy viszonylag kevés bajra számíthatunk öröklődésileg, még mi is, hát még a gyerekeink. Aztán megkérdezte, hogy mondjon-e el minden továbbit magától, vagy van valami, ami különösebben érdekel - mi meg mondtuk, hogy igazából szeretnénk hallani az összes lehetőséget, de mi már erősen hajlunk a CVS felé, és ha azt nem tartja jó ötletnek, akkor nyugodtan érveljen úgy, hogy lebeszélődjünk róla.
Részletezte először is a szűrővizsgálatokat, amik kapcsán azonnal meg is erősítette, amit már tudtunk: kivétel nélkül mindegyik csak kockázatbecslés, konkrétan hozzám és az én magzatomhoz csekély köze van az eredményeiknek. Annyiban nyilván egyénspecifikus, hogy az én véremben néznek bizonyos markereket, és az én magzatom dolgait méricskélik meg ultrahangon, de mivel ezek közül a támpontok körül egyik sem ad bizonyosságot semmire sem (lehet rossz a véreredmény egészséges babánál, és fordítva, lehet vékony a tarkóredő beteg babánál, és fordítva), a végeredményt úgy hozzák ki, hogy a sok különböző apróság összegét átlagolják, és megnézik, hogy a velem egyidős nők tekintetében ugyanez az állás hányszor végződött egészséges, és hányszor beteg babával. Van egy úgynevezett "detection rate" is, ami azt mutatja, hogy az adott viszgálat hány százalékban ismeri fel a bajt: ez az AFP esetében kb. 45% (Amit igazából nem is értek, tehát gyakorlatilag ha a vizsgálati eredmény ellentétére fogadva döntöm el, hogy a baba egészséges lesz-e, akkor több eséllyel tippelek jól, mint ha hiszek magának a fötoproteinnek...?), a kombinált teszt esetében kb. 84%, az integrált teszt esetében kb. 93%, a vadiúj Prenatest (lásd a lábjegyzetben) esetében állítólag kb. 95% - hát nekem ez mind édeskevés alapból is, arról nem is beszélve, hogy némelyiket eleve nem lehet elvégezni, csak hetekkel a második trimeszterbe lépés után.
És akkor van az actual diagnosztika, ami mindkét lehetőség esetében invazív ugye, és ahol 99,99% a detekciós ráta, vagyis csupán egy ezrelék a tévedés valószínűsége (mert a biológiában soha semmi sem teljesen biztos - van rá konkrét magyarázat amúgy, hogy miből adódhat hiba, pl. placentáris mozaicizmus, utána lehet olvasni, én most nem részletezném), arról nem is beszélve, hogy nem csak a leggyakoribb bajokra szűr, hanem mindenfajta kromoszóma related betegségre. Na most, ahogy már említettem: igen, van vetélési kockázat, ami hivatalosan CVS esetében 1,5%, amnió esetében 1% - ahogy szintén említettem, azt nem tudni, hogy a különbséget nem az okozza-e, hogy az előbbit hamarabb végzik el, és koraterhességben amúgy is nagyobb ez az arány. Én utánaolvastam egy elég nagy mintán elvégzett kutatásnak (igaz, amerikai a tanulmány, de tőlem teljesen függetlenül a genetikus is megemlítette), ami szerint a mai körülmények között inkább négy-ötszázból egy nőnél következik be egyértelműen ezekehez a beavatkozásokhoz köthető vetélés, és ez az én koromban nagyjából megegyezik a kromoszómarendellenességek kockázatával. A pasi a dilemmánkat amúgy a következőképpen összegezte: igen, valóban szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen tragédia egy vetélés, főleg egy nagyon régen vágyott és várt baba esetén, de ha már szóba kerül, hogy fontos, milyen lesz a gyerek életminősége (mert van ugye, aki semmilyen szűrést vagy vizsgálatot nem akar, mondván, hogy mindenképpen megszülné) első sorban nem ezt kell mérlegelni, hanem azt, hogy mennyire szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen tragédia egy beteg gyereket a világra hozni, és élete végéig, esetleg évtizedeken keresztül szembesülni a szenvedéseivel, amik ellen semmit sem tudunk tenni - itt M. és én egymásra néztünk... it does put things into perspective, beszéltük meg egyetlen pillantással, és el is dönttetett.
Apropó a korom, szintén tegnap tudtuk meg a genetikustól, hogy így, egy hét múlva 36 évesen, nekem nem is járna OEP által fizetett vizsgálat, mert Magyarországon ezt az ingyenesen felajánlós korhatárt tavaly felvitték 37 évre; azt is mondta, hogy így aztán, ha állami kórházban csináltatnám, valószínűleg jóval többe kerülne, mint magánban. Mikor említettük neki, hogy valószínűleg az Istenhegyire esik a választásunk, azt mondta, ő is azt ajánlotta volna, személyesen ismeri Dr. Hajdú Krisztinát, kiváló szakember, valószínűleg egyik legjobb az országban, megcsinálja, túl leszünk rajta, és nyugodtan lehet terhesedni tovább.

Nagyon örülök, hogy hallottuk egy kívülálló objektív véleményét. Nem azért, mert megerősített abban, amit gondoltunk és szerettünk volna, bár nyilván az sem mellékes, hanem azért, mert így tudom, hogy nem a friss anyaságom vakít el - sem abban az irányban, hogy minden áron meg kell védelmeznem a Kissmalaczot, és engem márpedig ne szúrjanak hasba, ha az őt veszélyezteti, sem abban, hogy igenis legyen egészséges és boldog Kissmalacz, és annyira kényszeresen akarom ezt neki, hogy ezért még az életét is kockára teszem.
Ma felhívom a klinikát időpontért; az ünnepek miatt nagyon bután jön ki a dolog, mert hiába szerettem volna a biztonsági határon belül minél előbb menni, mivel csak hétfőnként van CVS, a sok munkaszüneti nap miatt már betöltött 12. hetes leszek, mire sor kerülhet rá. De most ez nem fontos... jó döntést hoztunk, amit nem fogunk megbánni, ezt legalább annyira biztosan érzem, mint ahogy fura módon az inszem után éreztem, hogy helyes volt elmenni a kételyeim ellenére. Minden rendben lesz. :)


* Nyolc magánkórháznak írtam összesen e-mailt, hogy mit akarok, ebből kettő nem válaszolt, kettő válaszolta azt, hogy náluk nincs invazív vizsgálat, de nagyon ajánlják a kombinált vagy integrált tesztjeiket, egy, hogy nála sincs, de ajánlja a Rózsakert Medical Center szolgálgatásait. Aztán maga a center, ahonnan egy hölgy elég vehemensen le akart beszélni erről, és rá egy Prenatest nevű, az én véremben található magzati DNS-t vizsgáló módszerre, ami csekély háromszázezer forintba kerül, és amit ő ugyanolyan hatékonyságúnak állított be, mint a CVS vagy amniócentézis - egy kis netes kutakodással máris kiderül, hogy a dolog alig néhány hónapos felfedezvény (tehát gyakorlatilag kísérleti alany lennék), és a hatékonysága alig több, mint az integrált teszté; ennyit a tisztességes tájékoztatásról. Írt még a Maternity Magánkórház szaktekintélye, akit már említettem, és aki szerint legyen inkább amniocentézis, mert az veszélytelen; nem győzöm hangsúlyozni azt, ami szintén egész kevéske netes kutakodással deríthető ki, hogy: nem az, vagyis ez félrevezetés, a kockázata valóban fél százalékkal kisebb, de cserében csak sokkal később végezhető el. És írt az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központ, korrekt, minden részletre kiterjedő választ (direkt megszámoztam a problémákat, hogy a gyengébbek is megértsék, mi érdekelne - csak nekik sikerült dekódolni, hogy ez annyit tesz: minden kérdésemre szeretnék választ), továbbá azt, hogy telefonon szívesen elmesél még többet is, és természetesen mehetek, hatvanötezerbe kerül mindennel együtt (genetikai konzultáció, ultrahang, mintavétel, tenyésztés).

2012. november 25., vasárnap

The perks of being pregnant

Reggel megméretkeztem, 63,5 vagyok, vagyis lement egy kiló, kevesebb, mint két hét alatt. Normál esetben ujjonganék, mert a 168 centimhez még öt simán távozhatna, hogy tökéletesen érezzem magam, de most ez a vágy annyira távol áll tőlem, hogy helyette inkább reménykedek, hogy a Kissmalacz bőségesen jóllakik a még meglévő hájamból (és a beszedett vitaminokból), és ígérem, hogy továbbra is főként egészéges kajákat viszek be (legalábbis amikor nem füstölt kolbászt kívánok őrülten), és lenyomok legalább napi egy komolyabb étkezést, még akkor is, amikor egyáltalán nincs étvágyam.
Tudni kell, hogy a kajálással viág életemben hadilábon álltam, és nem egészen étvágytalanság ügyében. Kezdődött egy tinikori anorexiával (értsd: napi 200 kalória), csak akkoriban ugye nem volt net meg ezirányú tájékoztatás, azt sem tudtam, hogy így hívják, nyomattam kitartóan és büszkén vagy egy évig. Ez aztán teljesen szétcseszte az anyagcserémet, úgyhogy utána eltöltöttem úgy tizenöt évet különböző többé-kevésbé hatásos és inkább kevésbé egészséges diétával, és ingadoztam az 58 és 85 kiló között, akár egy éven belül kétszer is. Idén februárban még 78 voltam úgy, hogy akkor már hónapok óta napi 1200 kalórián éltem, és szinte semmi sem ment le - akkor jött az inzulin rezisztencia diagnózis, a szénhidrátra figyelés (kalóriabevitel maradt ugyanannyi) és a Meforal, és íme... ha valaki ezek után azt mondja, hogy divatbetegség, legszívesebben beverném a pofáját.
M.Apuka tegnap főzött nekem egy hatalmas fazék borscs levest, amiből azonnal be is nyomtam három nagy tányérral, a többit meg hazahoztuk; ma belaktam belőle, aztán a maradékot befőttesüvegekbe tettem jól, és remélem legalább szerdáig kitart munkahelyi ebédekre. Értelmesebben kellene táplálkozni, mert folyton lelkiismeretfurdalásom van, hogy most már nem csak én múlok rajta, és amikor végre éhes vagyok, akkor mért a francért választom a hülye bolti bolognai szószt üresen (mondjuk mentségemre legyen mondva, salátalevelekkel eszegettem). De nem akarok panaszkodni, állítólag később úgyis észrevétlenül kúsznak majd fel a kilók, úgyhogy egyelőre élvezem, hogy lógnak rajtam a nemrég még feszes ruhák.

Meg test-ügyben még annyit megjegyeznék, hogy soha életemben (beleértve hamvas szűzleány koromat) nem volt ilyen gyönyörű, nehéz, kerek, feszes, és nem mellékesen nagy mellem. Yeah baby!

2012. november 24., szombat

Fordulók

A mai napon pontosan egy éves a blog, és pontosan egy hónapos a Kissmalacz, akire várva anno létrehoztam.

Mikor elkezdődött az ősz, és sejtettem, hogy közeledik ez a dátum, visszakerestem a legelső bejegyzést, és nagyon elszomorodtam. Azon gondolkoztam, mi a fenét írok majd szülinapi posztként, és csak ilyenek jutottak eszembe, hogy hát majd azt, hogy most két hónapos lenne, ha abban a legelső figyelt ciklusban összejött volna, vagy most születne, ha az első stimuláltban, vagy most lépnék a harmadik trimeszterbe, ha a műtét után... Aztán mire sor került volna a bizonyára könnyes megfogalmazásra, csoda történt...

Jövőre ugyanitt, Kissmalacz-kíséretben, valószínűleg tesóra vágyva - esetleg várva... de rendben, túl korán van egy újabb csodakívánáshoz... :)


2012. november 23., péntek

Dilemma

Tegnap délután majdnem összeszomorodtam, de aztán a dolgok meglepetésszerűen jóra fordultak, és buta country zenét énekelgetve mentem hazafelé este, teljesen boldogan, mínusz az a pár szakasz, ami alatt szó szerint megsirattam a Tommy Yellow fiú Becky szerelmét, akit a gonosz Gatlin fiúk megerőszakoltak... never mind.

Szóval év elején mi ezt az egész kivizsgálósdit ugye az OGyEI-ben kezdtük, ahol is egy családtervezésre szakosodott védőnő mondogatta el, hogy miket kellene megnézetni első sorban. El is végeztek nekünk ott helyben csomó vizsgálatot de aztán volt az a bizonyos afférom a Dr. Couldn't Care Less tévésztárral, és mivel akkoriban már csak nőgyógyászati vonalon maradt tennivaló, nem mentem többet vissza; azóta váltottunk pár levelet a védőnővel, megvolt M. második spermatesztje, és megint eltűntem, de ha már annyira kedvesen invitált mindig megbeszélésre (ahova sosem mentem, mert addigra már sajnos volt alkalmam kikupálódni meddőségi kérdésekben is, nem csak sima gyerekcsinálósókban), gondoltam most elmegyek, bármennyire is messze van.
Volt viszont előtte egy kis intermezzo, a szomorodás oka... Mi azt már nagyon rég megbeszéltük, hogy ha teherbe esek, akkor mindenképpen szeretnénk chorionboholy biopsziát, hogy ne csak sima kockázatbecsléssel tippelgessék a babánk esélyeit az egészségre (amint ma megtudtam amúgy, a legkomplexebb és legdrágább is, ami az integrált teszt, csak 90%-os valószínűséggel tud bármit is mondani, és nem egyénnek, hanem egy adott statisztikai csoportba tartozó mindenkinek). Tudjuk ugyanis, hogy nem bírnánk beteg gyereket vállalni... nyúlszáj, végtaghiány meg ilyesmik jöhetnének, megoldanánk, de ahhoz túl gyengék vagyunk, hogy egy esetleg súlyosan sérült védtelen kis lény szenvedéseit és/vagy halálát végigasszisztáljuk - mindig van esély borzalomra, legalább azt zárjuk ki, amit biztosan ki lehet. Amikor kiderült, hogy itt lakik a hasamban a Kissmalacz, megkértem M.-et, hogy legyen nagyon erős, és ha meginognék, emlékeztessen az érveinkre... mert természetesen kb. első pillanattól imádom ezt a vakarékot, milliószor inkább vetném alá magam bármilyen fájdalmas procedúrának, mint az állítólag alig érezhető CVS-nek, ha garantálnák, hogy azzal a másik módszerrel neki nem eshet baja.
A teendő tehát adott volt, most már csak a hogyannak kellett utánanéznem. Megtudtam, hogy a vizsgálatot a 9-16. hét között tudják elvégezni, hogy mennyire korán, az a méhlepény fejlettségétől függ, mivel azt kell megszúrni mintavételhez; mi persze a szakorvos által biztonságosnak ítélt kereteken belül, de lehetőleg minél előbb szeretnénk megejteni, ha mennie kell, akkor el akarjuk engedni időben, mert épp azért válaszottuk ezt az amniocentézis helyett (ami betegség esetén állítólag azt jelenti, hogy egy pár héten belül akár életképessé váló nagy magzatot kell megszülni, tudva azt, hogy amint kijött a biztonságból, meghal). Szintén elhatároztuk, hogy magánklinikán akarjuk intézni, mert az egyetlen darab államilag finanszírozott hely annyira leterhelt, hogy a 12. hét előtt szóba sem állnak még időpontadásilag sem, plusz az eredményre egy-másfél hónapot kell várni, tehát pont az egész lényege, az embrió-kori diagnózis veszik el. Nyilván tüzetesen utánaolvastam mindennek, tudom, hogy elvileg 0,5%-kal magasabb CVS esetén a vetélési arány, viszont azt is, hogy a pluszt nem bizonyítottan a beavatkozás okozza, hanem lehet akár azért is, mert koraterhességekben ez egyébként is gyakrabban előfordul; továbbá amniocentézisben is van egy 1%-os kockázat.
Ezen információk birtokában írtam négy budapesti géndiagnosztikai intézetnek (ennél többet nem találtam), hogy hogyan működik ez náluk, és főleg hogyan dolgoznak az ünnepek előtt és között, amikor ez nekem aktuális lenne; eddig kettő válaszolt: az egyik kért egy telefonszámot, hogy inkább úgy beszéljük meg, a másikból egy nagyon komoly professzor jelzett vissza, hogy ha nehezen estem teherbe (említettem, hogy pontosan tudom a terhesség korát az inszem miatt), akkor ő kizárólag csak az amniócentézist javasolná, mert az veszélytelen(!). Amikor visszakérdeztem, felsorolva a fentieket (cseppet sem okoskodva, hangsúlyoztam, hogy mindenképp megfontoljuk amit mondott, de én eddig minden szaklapban ennek az ellenkezőjét láttam, és akkor most hogy értsem ezt), annyit írt, hogy ha hasonló kérdéseink vannak, egy konzultáció keretein belül szívesen válaszol rájuk; egy ilyen alkalom őtanárúrságával tizenötezerbe kerül, a magzatvíz mintavétel meg a CVS majdnem duplájába, tehát ezek után valahogy elúszott a bizalom... Értelemszerűen nem spórolni akarok ezen, ötször ennyit fizetnék gondolkodás nélkül, és még várni is hajlandó lennék talán, ha valóban tökéletesen veszélytelen lenne az amnió, de nem az, ha csak nem valami titokban tartott csodamódszert fedeztek fel a Kútvölgyi úton.
Eléggé letörve indultam munka után a védőnőhöz, gondoltam majd az is jól le fog cseszni amiért az invazív viszgálatok egyáltalán szóba jöttek, mert szlogenjük a koraterhesség védelme - erre teljesen megnyugtatott, hogy ő maga is alávetette magát ennek, ráadásul évekkel ezelőtt, amikor tizedennyire sem számított rutin dolognak. Jövő keddre adott egy időpontot a genetikusukhoz (a titulus ugyanakkora, a konzultáció ingyenes), aki majd mindent el tud mondani egész részletesen, és utána szerinte kérhetünk is időpontot a számunkra szimpatikusabb helyre.

Nem könnyű ám ez az egész... nem adnám semmiért, de nem könnyű. Érzem, minden sejtemmel érzem, hogy egészséges ez a gyerek, hogy jól van, semmi baja - ugyanakkor azt is, hogy rendben lesz a vizsgálat is, túl leszünk rajta, és akkor tényleg végtelenül nyugodt, boldog hónapok elé nézhetünk, minden aggódás nélkül... legalábbis ezen a téren, mert magamat ismerve a teljes ellazulás végképp ki van zárva. Nem mocorog bennem semmilyen kétely, rendületlenül hiszek ebben a csodában, és bízok a Kissmalaczban, az életemre mernék fogadni, hogy minden téren ép, és mégis, mégis... ezt már akkor kilogikáztuk, amikor nem vette el a józan eszemet egy félcentis életke iránti rajongó szeretet, és tartani kell magunkat hozzá, mert ha a minimálisnál is kisebb esély van arra, hogy neki valaha is rossz legyen, akkor inkább most történjen meg azonnal... egyszerűen nem bírnám elviselni, ha egy bizonytalan kimenetelű eredmény érdekében bántani, szurkálni-műteni-mittudoménmicsinálni kényszerülnének később, amikor már mindent érez.
Hát ezügybeni az újabb intenzív agyi-lelki foglalkozásom... azt hittétek, hogy a méréssel véget ér az őrület, muhahaha...

2012. november 22., csütörtök

Az új unoka

Itt van először is, by popular demand, a Kissmalacz maga, akiről az apja, velem ellentétben, tudni véli, hogy melyik vége hol is van (am a bad bad mother already).


Továbbá tegnap megtörtünk, és elmondtuk M. szüleinek is; délután beugrottunk vadast enni és dumálgatni egy kicsit az építkezésről, aztán valahogy egyszer csak egymásra néztünk, és kiböktük. Hát őszintén szólva nem egészen erre a reakcióra számítottunk... Életemben egyszer láttam őket ennyire lelkesnek, amikor pár éve bejelentettük nekik, hogy márpedig mi ezen a télen síelni megyünk, és a tizenöt éve még tolókocsira ítélt, húsz éve bottal járó, gerincsérült kisebbik fiuk igenis szabadon száguldozni fog hegyről le és hegyre fel... na jó, meg esetleg pár hétre rá, amikor meg is győződhettek arról, hogy ez igaz.
Nem azok az érzelgős és érzelemkimutatós emberek, ehhez képest mindketten teljesen izgalomba jöttek, folyton vigyorogtak... M.Apuka azonnal kivonult a teraszra cigizni miközben sűrűn kérdezgette, hogy biztos nem fázok-e, a fordítós appjával gyorsan elmondta több nyelven is, hogy új unokája lesz, és kétségbeesetten faggatott, hogy de ha ez titok, akkor mégis kinek büszkélkedheti el, mondjuk a kocsmázós haverjainak, akik úgysem ismernek minket, ugye-ugye...? M.Anyuka minden részletről kifaggatott, bevallotta, hogy neki voltak sejtései és reményei, hogy készülődünk valamire, és nagyon mosolyogva nagyon sokszor elismételgette, hogy "Nahát!". Teljes volt konszenzus azügyben, hogy most már tényleg el kell adni a lakást, és legkésőbb jövő karácsonyra be kell költöznünk a házikánkba - bölcsészek vagyunk, mi ugyan nem fogunk ellenkezni két mérnökkel, akik közül egyik actually megtervezte a szóban forgó házat. :)

Rövid híreinkben: letészem a mérőt, remélem mindenki elégedett velem, a ma reggelem teljesen fura volt és hiányérzetes, én szerettem görbézni, az elmúlt egy év során sok szép és nehéz pillanatot éltünk meg én és a muzeális higanyosom; továbbá ma munka után elmegyek az OGyEI védőnőjéhez megbeszélni, hogy akkor hogyan tovább, mik következnek és egyáltalán... nagyon izgi.

2012. november 21., szerda

It's alive!!!

Szabályos petezsákban lakik, 4 milliméter, és pulzál a szíve. Amiből az anyja persze semmit sem látott, csak egy fehér képernyő közepén egy fekete foltot, közepén egy fehér folttal - aki a Kissmalacz, fotó is van róla meg minden... ami azt illeti, a legeslegszebb folt a világon.
Ezúttal már nem sikerült valami felnőttesen viselkedni, legalábbis feltételezem, hogy a vizsgálószékben kurjongatni és tapsikolni, nem számít annak. Meglepetésemre azt mondta a doki, hogy hozzájuk többet nem kell visszamennem (valahol azt olvastam vagy valamiért azt hittem, hogy a tizenkettedik hétig ők követik a terhességet), még négy-öt hétig szedjem a progeszteronpótlást, és két-három hét múlva menjek el a saját nőgyógyászomhoz, meg a védőnőhöz, aki majd csinál nekem kiskönyvet. Gratulált, és azt tanácsolta, hogy élvezzem a terhességet, és szüljek egy egészséges kisbabát - yes, sir!

Egész úton a munkába felé képtelen voltam összezárni a számat, most is nagyon kell koncentrálnom, hogy ne vigyorogjak bele a kollegák arcába bambán és elégedetten. És közben a fél mellem kiesik az amúgy bőnek vásárolt melltartómból, és enyhén émelygek. Life can't get more perfect than this. :)

2012. november 20., kedd

Quite possibly an idiot...

Ma is mértem... nem kell bántani, csak ultrahang utánára ígértem pihentetést!
És most elmesélem, hogy hogy zajlik nálam ez az akció: hatkor csörög a telefon, lenyomom a snooze gombot, kómásan kitapogatom az éjjeliszekrényen a hőmérőt, berakom a nyelvem alá, és a következő csöngetésig, ami tíz perc múlva van, elbóbiskolok. Igen, tudom, higannyal a szájában épeszű ember nem bóbiskol, de én nem vagyok épeszű egy zaklatottan alvó valaki, és amúgy sincs sok veszély az életemben, ennyit be szoktam kockáztatni. Eddig még sosem fordult elő, hogy a hőmérő elmozdult volna, trust me, tudnék róla, mert ciklusok végén persze hogy rendszeresen volt olyan, hogy háromszor is visszaraktam, hátha igazából mégsem indult zuhanásnak.
Ma reggel 36,9-et mértem; egy pillanat alatt végigcikázott a kétségbeesett agyamon minden szörnyűség, a következőben már egy fokkal józanabban mérlegeltem, hogy érdemes-e tesztelni (onnan tudom, hogy józanabb volt, hogy nemet döntöttem), aztán gondolkodás nélkül visszaraktam a hőmérőt, és tűkön feküdtem további öt percet - 37,1. Ami nyilván nem jelenti azt, hogy minden eddigi aggodalmamat hamis eredményekre alapoztam, hiszen nem a leeséssel, hanem inkább a random felfelé ugrásokkal majd újra csökkenésekkel van bajom, és a szép egyenletesség hiányával. De végülis ha úgy veszem az utolsó három napban most már egész szépecskén néznek ki az értékek, úgyhogy lehet igaza van a Tündéremnek, és csak annyi volt a baj, hogy szerencsétlen megzavarodott hormonjaim nem tudtak mit kezdeni magukkal meg egymással.
Szóval ha holnap látok egy szivecskét dobogni, akkor talán nem bolondulok meg, ha még nem, akkor egy kis időre még halasztom a normálissággal való kísérletezést. (Szegény M. egész jól viseli ezeket a minden racionalitást nélkülöző dolgaimat, de nagyon remélem, hogy ha nem másért, hát miatta, megmoccan a kölök szíve már holnapra, olyan jó lenne csak szokásos mértékben zakkant lenni megint...)

Meg még azt akartam lejegyezni, hogy elképesztő, miket eszek manapság... Én ebben sosem hittem, hogy ilyenkor van kívánósság, Anyum és barátnőim is azt mondták, hogy ez csak ilyen terhesnős hiszti, nem igaz. Hát kívánós ugyan nem vagyok, mert többnyire nincs étvágyam (ami nálam nagyon-nagyon szokatlan, can't stress that enough), de amikor eldöntöm, hogy na akkor most már muszáj enni valamit, akkor elég érdekes dolgokra esik a választásom. Hétvégén például benyomtam egy befőttesüveg vörös pestót, csak úgy magára, kiskanállal; aztán volt sült hús retekkel és semmi mással, zsíroskenyér mustárral, és tegnap este egy nagy halom tejszínhab; és napok óta borscs levesről álmodozom, úgyhogy M. szüleitől azt kértem szülinapomra, hogy akkora lavórral főzzenek nekem, hogy utána egy hétig ne kelljen mást ennem.
Amúgy fogyok... mérlegre ugyan nem álltam az utóbbi hétben, de már eléggé lógnak rajtam a farmereim, úgyhogy szerintem fél kiló simán lement, ha nem több. Pedig nagyon kényszerítem magam a napi 1500 kalória betartására - csak sosem gondoltam volna, hogy ez az igyekezet valaha is megfordul, és nem a csak-ennyit kellene lesz a fő irányvonal, hanem a legalább-ennyit.

Jah és a mellem most már nem csak fáj, hanem most definitely nő is, továbbá amikor felülök az ágyban, esküszöm, hogy érzem, hogy van a hasamban egy öklömnyi tömör golyó. Szia Kissmalacz, ügyesen csinálod, kitartás! :)

2012. november 19., hétfő

Én úgy félek...

És nem mondom senkinek már két napja, mert szerencsés vagyok, tudom, és akkor minek picsogok... De olyan borzalmasan néz ki a görbém, hogy ennyire ugrálós még a legvadabb ciklusaim első felében sem volt, és nem hiszem el, hogy ez normális lenne. A hőmérőm higanyos, aludni úgy és annyit alszom, mint mindig, minden nap azonos időben mérek - és mégis.
Úgy szeretném, ha valaki megmagyarázná, mert ha érteném, az valamennyire megnyugtatna... annyit sikerült megtudni,  hogy ilyenkor a progeszteron meg az ösztrogén csap össze hőszabályozás ügyében, de ennyire akkor sem kellene küszködniük egymással... Azt nem tudom, hogy például az inzulin rezisztenciámnak lehet-e köze az egészhez, eddig úgy tudtam, hogy az csak akkor ugráltatja a görbét, ha PCO-val is társul, és nálam ilyen nincs...

Persze, mindenhol írják, hogy ilyenkor nem szabad tovább mérni, meg hogy egy-két tized esés nem jelent semmit, van akinek vetélés után napokban is gyönyörűen fent van a hő, bla-bla-bla. De én mérek, get over it, és attól még hogy a homokba dugott fejjel dagonyáznék a boldogságban, tény maradna, hogy valami nincs olyan nagyon rendben - itt nem egyszeri esésről van szó, hanem durva ingadozásról. Vagy igen, az is lehet, hogy nagyon is rendben van minden, és ha nem hagyná mindenki abba a mérést azonnal a pozitív teszt után, akkor minden második terhes nőnek hullámvasút lenne a görbéje, de mivel erre egyelőre semmilyen alátámasztékot nem találok, félek és kész.
M.-nek megígértem, hogy ha a holnaputáni ultrahangon minden rendben lesz, akkor megpróbálom elpakolni a hőmérőt, és tényleg meg fogom, mert ez így szörnyű. A dokit meg fogom majd kérdezni erről; abban biztos vagyok, hogy legyint majd, mert már inszemkor is mondta, hogy a hő az nem ad egész pontos képet, és igaza is lett, de legalább megkérem, hogy magyarázza el, mi történik ilyenkor odabent, és mi okozhatja ezt.
Úgy szeretném, ha végre szerda lenne... :/

2012. november 16., péntek

Emotional roller-coaster

Surprise, surprise: természetesen megint... még mindig aggódás van. Azt hittem ez a hőmérséklet ingadozásos mizéria csak azért van nálam cikluson belül, mert hát inzulin rezisztencia és rossz minőségű pete és sárgatest elégtelenség, és azt reméltem, hogy ennek vége, hiszen megtörtént a csoda, terhes vagyok. (Tudom, hogy ilyenkor a normálisabbja abbahagyja a mérést, de senki sem gondolhatta komolyan, hogy egy magamfajta mániákus képes lesz erre.) De csak nem akar megnyugodni a görbém, összevissza ugrál, megőrülök tőle.

Tegnapelőtt felmászott 37,2-re, nah mondom fasza, de ennyire azért nem is kellene erőlködnie, nekem már a 37,1 teljesen jó - le is esett tegnap pont oda, úgyhogy bizakodtam, hogy akkor szépen lenyugszik, és stagnál ott legalább pár napig, milyen szép is lenne egy hőmérséklet-egyenes for a change. Hát nem, ma reggel, úgy, hogy eleget aludtam, plusz másfél órával mérés előtt felkeltem pisilni (mozgás, tehát felmelegedés, legalábbis elméletben ugye), 36,95 volt - pánikolva visszadugtam a számba, mondom hátha elbóbiskolva elmozdítottam, és valamennyire valóban, mert végül kerek 37 lett. Persze simán lehet, hogy akkor már annyira vert a szívem, hogy negyvenre is könnyen feltolta volna, ha eleget várok.
Elmentem gyorsan tesztelni egyet, bár nem tudom ilyenkor mi értelme van, hiszen a HCG nyilván nem azonnal ürül még nem-képzeletbeli vetéléskor sem, de engem valamennyire megnyugtatott, hogy ahogy kúszott fel a nedvesség máris ott virított a vastag, erős tesztcsík, és csak jóval később és fele annyira erősen jelent meg a kontroll-. Aztán persze próbáltam referenciaként terhesgörbéket nézni, hogy mégis mennyire szokatlan ez a le-fel, de az utóbbira gyenge az esély, mert viszonylag kevés többhetes poszt-pozitív mérés lelhető fel a nagy internetben. És próbáltam utánaolvasni, ami annyiban segített, hogy megtudtam, hogy ilyenkor nem csak a progeszteron nagyon aktív az emberben, hanem az ösztrogén is, ami köztudottan lenyomja az előbbit - nekem meg reggel, először ovuláció óta, volt két pattanás az orromon, szóval juhé!

Nehogy ezek után valaki azt gondolja, hogy nyugodt vagyok, mondtam már: egy nehezen és későre teherbe esett nőnek olyant mondani, hogy "Ne stresszelj, dőlj hátra, és élvezd!", olyan mint egy évekig próbálkozót azzal vigasztalni, hogy "Ne görcsölj, engedd el, és majd jön!" - teljesen fölösleges, és őszintén szólva meglehetősen idegesítő.
Bízok ebben a terhességben. Bízok a kölökben, mert ha az anyja ideggyenge is, az apjától egy túlélő génjeit örökölte. Bízok a csodatevőben, bárki is az, aki pont most adta ezt nekünk, pont ennyire meghazudtolva kishitűségemet. És semmi pénzért nem aludnám át az elkövetkező hónapokat nyugalomért cserébe, mert egy örömünnep volt minden egyes napom az elmúlt héten, és ezt a fellegekben-érzést semmi pénzért nem hagynám ki. De azt is egyre tisztábban látom, hogy mostantól az egész elkövetkező életemben egy hatalmas kusza aggódásgombóc lesz a gyomrom helyén - pedig jó lesz ez, érzem, hogy jó lesz... :)

2012. november 15., csütörtök

Yup, still making me cry...

Pár hónapja azt hittem, csak a kétségbeesett csodavárás miatt érzékenyülök el ezen; hát nem.

2012. november 14., szerda

Survivor guilt

Mondhatnék csak annyit, hogy what she said, de nem fogom, mert annál sokkal több minden belémszorult, és muszáj leírnom, hogy túl legyek rajta.
This one's for you, kedves sorstársak, akik olvastok, és akik nem, blogkövetők, fórumozók, FaceBook csoporttagok, privátban csetelők, levelezők billentyűzete mögött és telefonok vonalának végén ülők, meg ismeretlenek, akikről sosem hallottam, és akik sosem fognak tudni rólam és erről a bejegyzésről.

A harmadik gondolatom a pozitív teszt megpillantása után, ti voltatok (az első kettő az, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere, és hogy milyen boldog lesz M. meg Apu), hogy "Szegény lányok!" - nem szánakozva, és győztes túlélőként visszapillantva a szenvedő sebesültekre, hanem szomorúan, őszinte együttérzéssel, kicsit szégyenkezve, kicsit fájva, azt kívánva, hogy bárcsak eltűnhetnék nyomtalanul, és soha senki ne kérdezhetné meg, hogy hogyan folytatódott a mesém. Mert hogy álljak most elő azzal, hogy már nem tartozom közétek, átálltam a túloldalra, azok közé, akik...
Emlékszem, hogy éreztem magam én, amikor már hónapok óta fórumoztam, részletekben menően ismertem mindenkinek a küszködősebbnél küszködősebb történetét, amik között az enyém igencsak elhalványult nehézségben és időtartamban is. És néha beérkezett egy-egy teljesen új hozzászóló, megkérdezte, hogy mit gondolunk a görbéjéről, aztán két nap múlva jött bejelenteni, hogy jé, képzeljük, pozitívat tesztelt. Gyűlöltem őket - tudtam, hogy irracionális, sőt, egyenesen seggfejség, hiszen legtöbbjük, attól még hogy addig máshol panaszkodta ki magát, szintén régi harcos volt már; de én annak ellenére úgy éreztem, hogy ez akkora szemétség, igazságtalanság, nem vagyok hajlandó gratulálni, és kicsit sem örülök nekik, kész. Miért nem én?!
Aztán kialakult egy kis csoport, aminek már tiszta szívből, nagyon-nagyon drukkoltam, és kívántam a sikert - sajnos nem volt egy túl szerencsés társaság, ha jól számolom, nagyjából tavasz óta én vagyok az első, akinek összejött. De itt és most bevallom, hogy még rájuk is képes voltam irigy lenni egy kicsit, bármilyen őszinte volt a boldogságom, amikor valaki pozitívat tesztelt, rögtön eszembe jutott az is, hogy már megint lemaradtam. Én miért nem?

Egyrészt azért gyónok, mert bűntudatom van azokkal szemben, akik évekkel előttem elkezdtek próbálkozni, és még mindig várnak a csodára, miközben úgy tűnik, az enyém megérkezett.
Másrészt azért, mert végtelenül hálás vagyok azoknak, akik nálam erősebb jellemmel rendelkeznek... tudjátok kik vagytok, és én is tudom, köszönöm a kellemes meglepetést, hogy bebizonyítottátok, hogy létezik még a világon olyan, hogy önzetlenség, még akkor is, ha én magam ahhoz kevés voltam/vagyok.
És harmadrészt, mert el szeretném mondani, hogy teljesen rendben van, ha mélyen legbelül nem ujjongtok miattam, sőt az is, ha utáltok egy kicsit; megértem, hisz helyetekben én sem éreznék másképp, és nem csak hogy nem haragszom, hanem azt kérem, hogy ti ne haragudjatok rám.
Igen, felhőtlen a boldogságom, de lélekben már örökre meddő nő maradok, azt hiszem.

2012. november 13., kedd

Driving myself insane...

Émelyegni akarok, és hányingerülni, és hányni! Minden áldott nap, lehetőleg folyamatosan, de azzal is beérem, ha néhány óránként visszatérően.
Ma reggel esett egy tizedet a hőm, ami még mindig 37, de azért természetesen pánikolva rohantam ki tesztelni - érdemes volt amúgy, mert gyönyörű lett, teljesen egyforma a kontrollcsík és a második, vagyis egyértelműen nőtt a HCG szintem szombat óta. De akkor miért voltam legrosszabbul akkor, kevésbé tegnap, egyáltalán ma...?! Természetesen utánaéztem ennek az on and off dolognak fórumokon, és természetesen nem én vagyok az első, akivel megtörténik; állítólag viszonylag stabilan kell tartani a vércukorszintet, és akkor javul az állapot, ami megmagyarázná, hogy miért voltam legrosszabbul aznap, amikor nagyon leesett, mert dél után ettem először, és miért teljesen jól ma, amikor kilenckor reggeliztem. Azért a biztonság kedvéért félóránként megtapogatom a mellemet, és mindig örömmel nyugtázom, hogy még mindig fáj... mikor majd januárban bejelentem az irodában a terhességet, már mindenki csak fásultan fog bólogatni, mert ebből tudni fogják, bármilyen diszkréten próbálom intézni.

Tudom, hogy bolond vagyok... de egyszerűen nem tudok betelni a gondolattal, hogy jövő ilyenkor addig bámulhatok egy pici lényt, aki belőlünk lett, ameddig csak kedvem tartja, és utána mindig mellettem lesz és vigyázhatok rá, hogy őrülten féltem ezt a mustármagnyi életkezdeményt, ami már ő. Érdekes, hogy nagyon erőteljesen érzem, hogy minden rendben lesz, hogy nem lehet baj, egészséges, jól van. De képtelen vagyok teljesen megnyugodni, hiszen hány nő örült már előttem, és hitte ugyanezt, és... bár mindig is sejtettem, most már tudom, hogy sosem tudtam elképzelni azt a fájdalmat... nem is akarom, próbálok nem foglalkozni vele, ezt a csodás érzést akarom megélni minél tovább és minél felhőtlenebbül, ami annak az alapja: hogy annyira szeretem, és annyira akarom, és annyira várom.
Meg voltam győződve, hogy annál félelmetesebb érzés nincs, mint amit az elmúlt évben megéltem, hogy nem tudhattam, lehetek-e valaha anya. És most itt van, megtörtént, but let me tell you: the fear doesn't end. Megtettem ezt a hatalmas előrelépést, és most jövök rá, hogy végtelenül messze van még a vége, hiszen egyelőre csupán lecseréltem az egyik bizonytalanságot a másikra - és ennek még a tétje is nagyobb. Tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok, tudom, hogy mennyien lennének a helyemben, és aggódnák végig milliószor szívesebben ezt az utat, tudom, hogy csoda történt velem. És most már merek hinni is. De azért csak jó volna émelyegni, és hányingerülni, és hányni... just sayin'.

Ma vagy húsz napos, Kissmalacz. Kapaszkodj szépen, és nődögélj, és jövő nyáron gyere ki hozzánk. Nagyon jó lesz, meglátod...

2012. november 12., hétfő

Morning sickness... seriously?!

Hát jelentem, esetemben anything but. Most épp kiválóan érzem magam, cserében az utóbbi két napban kora délutántól késő estéig forgolódott a gyomrom, amit csak az enyhített, ha görnyedt háttal és merev nyakkal ücsörögtem a kanapén - ez viszont kicsit sem volt kényelmes, mert közben fájdigált a derekam is.
Ma meg felébredtem az éjszaka közepén, és annyira émelyegtem, hogy jó sokáig képtelen voltam visszaaludni, mindez miután előtte való hajnalban szintén kipattant a szemem, és szintén ébren maradtam minden erőfeszítésem ellenére... szóval nálam az sem igaz, hogy a kismama aluszékony - fura ez a gyerek már most, de mondjuk milyen is lenne szegényem ilyen szülőkkel...?
Étvággyal az van, hogy nincs, vagy teljesen követhetetlenek az ingadozásai: tegnapelőtt boldogan loptam M. abált szalonnájából, tegnap benyomtam másfél cupákos libacombot, ma meg ha zsírosra vagy húsosra gondolok, azonnal elönt az undor. Megméretkeztem reggel miheztartás végett, 64,5 kiló vagyok - jó lett volna ezt a maradék ötöt még leadni, és ideális súlytartományban kezdeni a terhességet, de ha így folytatódik a dolog, le fog ez menni erőlködés nélkül is... vitaminokat szedem, amit eszek az inkább egészséges mint nem, úgyhogy remélem, a Kissmalacz meg tudja oldani a fennmaradó növekedés-szükségletét a fölösleges zsíromból is.

Röviden tehát: émelygek, fáj a derekam, álmatlanságban szenvedek (valószínűleg először életemben, én, az alvásrajongó), étvágytalan vagyok (valószínűleg először életemben, én, a kajarajongó), jah és a melleim is egyre érzékenyebbek. És mindezt élvezem, imádom, boldog vagyok tőle, and I'm asking for more. :) A terhesség mazochistává tesz.

2012. november 11., vasárnap

Siker titkás meg egyebes összefoglaló

Gondoltam, leírom részletesen a tényszerű adatokat erről a first ever eredményes ciklusomról, hátha valakinek, aki inszemre készül, támpontot adhat abban, hogy hol rejtőzhet a pozitív teszt...

Több mint két éve nem védekezünk, de mérni csak pont egy évvel ezelőtt kezdtem el, és az elmúlt tizenkét hónapnyi célzott/hőgörbés próbálkozás alatt volt összesen tíz ciklusom (alaphelyzetben mindig negyven nap fölöttiek, azért fért csak ennyi), amiből négy spontán, és hat stimulált, beleértve a mostanit.
A stimuláltak közül az elsőben csak Clostilbegyt tablettát kaptam, amire nem reagáltam valami jól (valószínűleg az inzulin rezisztencia miatt), és ugyan jó minőségű lett végül a pete (ezt a 7DPO progeszteronszintből tudom), de a tüsző nagyon lassan fejlődött megfelelő méretűvé; tüszőrepesztés nem volt, hőmérséklet alapján viszont jó helyre időzítettük az együttléteket.
A másodiktól kezdve dokiváltás következett, folyamatosn ultrahang-követéssel, és a Clostilbegyt mellé Merional szurik jöttek kétnaponta, CD8-12 közötti kezdéssel - változó volt az is, hogy hányra lett szükség végül, néha négy ampulla kellett, néha kettő is elég volt; ekkor már volt tüszőrepesztés is, és természetesen időzített együttlétek. Itt még fontos, hogy egy alkalommal utólag a görbémből kiderült, hogy túl hamar abbahagytuk a kétnaponta együttlétet, és a tüszőrepesztő szuri ellenére pont olyankor (a tippeltnél később) ovuláltam, hogy két nap szexmentesség volt előtte; magyarán el lett cseszve.
Amit most másképp csináltunk: csak Merionallal stimuláltunk CD3 kezdéssel, napi egy ampullával, ultrahang alapján hét darabnál álltunk meg (amit a doki előre saccolt meg, mert a hosszú hétvége miatt nem lehetett megfelelő ideig követni), és ezúttal dupla adag tüszőrepesztőt kaptam. Plusz nagyjából egy hónappal ezelőttől (bár ennek szerintem még nem érezhető a hatása), napi 1000 helyett 1500mg a Meforal adagom.

Szerintem az inszem időzítése is tökéletesre sikeredett - mondom ezt úgy, hogy ugye majdnem el sem mentem, mert túl későinek gondoltam. Ebben az esetben is igaznak bizonyult az, amire mindenhol figyelmeztetnek, hogy az átlag görbékből és tankönyvi működésekből nem szabad általánosítani, csakis a sajátok a relevánsak, minél több van belőlük, annál biztosabban. Nekem már többször feltűnt, hogy a hőmérsékletek alakulása és a luteálisaim hossza alapján valószínűleg rám nem igaz, hogy a tüszőrepesztő szuri után 36 órával repedek, inkább 60-72 lesz az; eleve mindig szakaszosan emelkedett a hőm, nem egyből ugrott fel, és persze fájdalom híján száz százalékra nem mondhatom, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a félig-emelkedett szakasz volt az, ahol végül megrepedtem.
Most a pozitív ciklusban az ajánlott 36 óra volt a szuri és az inszem között (illetve egész pontosan 40, mert a beavatkozás napján csak dél körül került rám sor), de ezt dupla adag tüszőrepesztővel érte el a doki - aznap reggelre már megemelkedett a hő, ráadásul egy számomra hatalmasnak számító négy és fél tizeddel, igaz a következő két napra egyet visszaesett, ami miatt méltatlankodtam is megfelelően (plusz biztonsági szex is volt), és csak utána állt be a jófajta magasságba.

Amivel még biztosabbra lehetett volna menni:
- a ciklus eleji ellenőrzés után az ünnep miatt csak egy darab további kontroll ultrahang volt (CD8) megnézni, hogy mit produkáltam, és eldönteni, hogy majd látatlanban mikor tüszőrepesszünk (ellentétben a saját dokimmal, aki minden egyes alkalommal kétnaponta megnézett, beleértve a repesztő szuri beadásánal napját);
- csak egy alkalommal volt inszem, pedig külföldön legtöbb helyen, és itthon is néhol (pl. a Szegedi Női Klinikán, de lehet vannak még ilyenek, főleg magánban) kétszer lőnek fel spermát, általában 12 illetve 36 órával a tüszőrepesztő beadása után (ami nagyot sokat számíthat azoknak, akik repedékenyebbek, és az enyémhez hasonló 40 órás időpont már nagyon késő lenne nekik);
- közvetlenül inszem előtt nem volt ultrahang, pedig külföldön legtöbb helyen (itthon nem tudom, de gondolom szintén főleg magánban) ezt is csinálnak, és ha még nem repedt meg a tüsző, vagy nincs jele a hamarosan várható repedésnek, akkor halasztanak néhány órát, hogy ideális legyen az időpont;
- több tüsző, főleg ha nagyjából azonos méretűek, értelemszerűen többszörözi az esélyeket (ez sajnos nem feltétlenül befolyásolható, mert lehet intenzívebben stimulálni, de legalábbis külföldön a túl soknál is leállítják a ciklust, a többes terhesség lehetősége miatt).

Végül mondom a koraterhességi jeleimet is - engem régebben megőrjített a neten való felkutatásuk, meg az önmagam figyelése jegyzeteléssel egybekötve, és ugyan ebben a ciklusban tudatosan próbáltam magam visszafogni, nyilván nem sikerült teljes mértékben, és végül csak bebökögettem a görbés programok listáit. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek tünetek, némelyik talán nem is az volt, de azért felsorolom őket. Abból látszik leginkább a kishitűségem és gyávanyúlságom, hogy igazából szinte mindegyik számomra elég idegen dolog volt, mégsem engedtem az agyamnak összekapcsolni őket, pedig így visszatekintve elég sok mindennek tűnik, ahhoz képest hogy az őszinte meggyőződésem az volt, hogy semmi különös nem történik velem.
- Hasam: Először is nekem sosem fájt a tüszőrepedés, soha életemben nem éreztem középidős semmit se, görbekészítés előtti időkben néhány pattanás előbukkanása (ez most is volt, tüszőrepedés előtti meg alatti napokon) meg a tojásfehérjés nyák (ez meg előtt, alatt és után is) volt az egyetlen támpontom, hogy mikor is lehet nagyjából az ovuláció. Ezért mikor ebben a ciklusban mintha-mintha észleltem volna valami szokatlant, csak tippelgettem, hogy egyrészt valóban ott van a petefészkem, ahol a fájdalomnak semmiképpen sem nevezhető minimális szurkálás meg-megjelent, másrészt hogy az valóban tüszőrepedés, hiszen előbb a jobb oldalon éreztem, ahol elvileg nem is volt tüsző (összesen egy darab volt utrahang alapján csak, az is a bal oldalon - ami az inszem reggelén és délelőttjén minimálszurkált, míg a jobb előző este).
- Derekam: Jelentkezett egy fájásféleség 12DPO és a rákövetkező napon, és azoknál erősebben ma, amúgy soha életemben nem volt, némely CD1 kivételével - nem hatalmas szenvedést kell elképzelni, inkább derékfáradtságot és néha icipici belenyilallást.
- Belsőségeim: Amúgy ez rám nem jellemző, csak ha olyasmit eszem, de közvetlenül az inszemet követő négy napban kifejezetten pukálós voltam (talán mert megpiszkáltak odabent), és szégyenszemre ma is az vagyok. Másik állítólag tipikus terhességi tünetről, ami a székrekedés, nem tudok beszámolni, mert én ilyen téren mindig is kihívásokkal küszködtem.
- Szédülés: Mióta normálisan napi többször étkezem (körülbelül idén január, az inzulin rezisztencia diagnosztizálása óta), ilyenem sem volt, de 16DPO teszt előtti délben egy felállásnál nagyon durván megfordult velem a világ.
- Émelygés: Ezt sem szoktam, de 6DPO és a következő nap megjelent, valószínűleg a progeszteronpótlás miatt, majd tegnap visszajött nagyon durván, és ma is érzem, bár fele annyira sem.
Mellérzékenység: Most látom, hogy enyhe megjelöléssel már 14DPO bejegyzéseinél ott van, este jelentkezett mintha-talán, de annyira semmiség volt, hogy wishful thinking felkiáltással be sem akartam írni - emlékszem, hogy csak másnap tettem meg utólag, mikor megint éreztem zuhanyzáskor, szintén csak alighogy. Aztán következő nap már napközben is érezgettem picit, és azért is teszteltem, mert kapaszkodtam ebbe, mint valamibe, ami szintén kivételes; a legerősebb, ilyen égetős-fajta érzés tegnap délután és este volt, ma már ez is jobb (mondjuk végig melltartóban voltam, mert úgy most kényelmesebb, pedig amúgy utálom).
- Étvágy: Elmúlt két hétben normál, utóbbi napokban növekedés semmiképpen, inkább csökkenés, nem is feltétlenül a hányinger miatt (sőt, annak jót tesz a rágcsálás), hanem mert egyszerűen annyira nem kívánom és nem vagyok éhes, hogy elfelejtem; on second thought ez mondjuk elég extra, tudniillik imádok enni.
- Pisilés: Ez egyáltalán nem változott, illetve igen, de csak azért, mert rákényszerítettem magam az ivásra, és a szervezetemnek igencsak sokkoló lehet, hogy inszem óta megvan a napi két liter vagy több, míg előtte jó, ha egy volt; inni u-tá-lok.
- Bónuszok: A beágyazódás környékén éreztem a tüszőrepedésnek (lásd: fennebb, a hasas résznél) tippelttel teljesen megegyező kis fájdalmakat, de mivel ilyesmit egyik görbevezetős helyemen sem soroltak fel, nem is tudom pontosan, hogy mikor - 9DPO bejegyzésemben említettem, hogy aznap igen, meg előtte való napokban is. Továbbá a tesztelés előtti napon (15DPO) mintha nagyon "nehéz" lett volna az alhasam felkeléskor, de mivel ugyanez másnap reggel is jelentkezett, a délelőtt folyamán tipikus menzeszes görcsökkel megspékelve, meg voltam győződve, hogy meg fog jönni, és nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Még továbbá az elmúlt két hétben volt olyan többször is lefekvés után, hogy görcsöltek a lábujjaim - biztos nagy örökség, hogy ezt ide leírom, de ez is olyasmi, amit sosem tapasztaltam még, legalábbis nem ilyen ismétlődősen.

The rest is history.

2012. november 10., szombat

Be careful what you wish for...

Hát így teljesüljön minden kívánságom... :) Alig bírtam hazajönni a boltból, majdnem rosszul lettem vezetés közben - csak nem tudtam eldönteni, hogy vajon elájulni akarok, vagy hányni, úgyhogy inkább hazaaraszoltunk olyan tizenöttel, a Kia és én, most tejfölös kenyeret zabálok, elájulni már biztosan nem fogok, hányni meg talán nem.

Hát nem volt valami nagy fesztivál ez a siker utáni BMC megbeszélés, csak sokat kellett várni, mert elrohant a doki a rendelőből, amint odaértem; de nem bántam, az inszem óta tudom, hogy ilyenkor nem kávézgatni megy, hanem kisbabánakvalót pakolni anyukánakvalók hasába. Reggel felhívtam őket, hogy dolgoznak-e, mondta a telefonos néni, hogy igen, és mikor mondtam, hogy Szűcs dokihoz mennék és miért, mondta, hogy ma mindenképpen jó lenne, mert jövő héten nem dolgozik. Nagyon kevesen voltak, szóltam, hogy elhoztam a pozitív tesztet, a recepció feltelefonált, és a doki azt válaszolta, hogy akkor semmi tennivaló, vár; se ottani pisiteszt, se vérvétel, nem hisztizik ezek túl a kérdést, és ez miután átgondoltam, rögtön szimpatikus volt, mert végülis nem haldokló beteg vagyok, mi értelme lenne agyonaggódni, amikor per pillanat semmit sem lehet tenni, csak szedni az Utrogestant, hiszen akár nő a HCG, akár csökken, it's out of our hands.
Ennek megfelelően nem is mondott semmit, csak hogy mindent csináljak úgy, mint eddig, váltsam ki a következő adag kúpot, és menjek vissza 21-én, lesz egy UH. Említettem neki, hogy 1200 kalóriás és 150 gramm szénhidrátos diétát tartok, azt mondta fogyni azért nem kellene terhesen (Atyaég, ter-he-sen!!!), úgyhogy  a kalória legyen inkább 1500 mostantól; meg még hogy szedek napi 1500 mg Meforalt, és azzal most mi legyen - azt válaszolta, hogy a magyar belgyógyászok protokollja szerint azonnal abba kellene hagyni, ezért mint magyar orvos, ő ezt tudja csak mondani, de a protokoll változóban van, és itthonon kívül az egész világon az az álláspont, hogy szedni kell, és szedetik is, szóval... egymásramosolyogtunk, és eljöttem. Jah még mondtam nekik, hogy köszönök szépen mindent, és tudják meg, hogy kemény erőfeszítésembe telik ám ez a finom úrihölgyként való viselkedés, mert legszívesebben összepuszilnám mindannyiukat, mire testületileg kiröhögtek.

Aztán elmentem a boltba jövő hétre kajákat venni, azonnal az autóban felejtettem a receptet, úgyhogy az egy másik alkalom lesz, és alig értem be, már éreztem, hogy haló, nem lesz ez így jó. Eléggé elgyengültem, ilyen szédelgős, remegős, sötétülavilágos, melegemvanos lettem, tisztára olyan, mint amikor nagyon leesik a vércukor, és valószínűleg az is történt, csak fura volt, mert nekem nem szokott ilyenem lenni csak egy reggeli kimaradása miatt... tiniként anorexiás voltam, aztán fél életemben délután ötkor ejtettem meg a nap első étkezését, bírom a strapát.
Kivánszorogtam, a levegőn egy kicsit jobban lettem, itthon a tejfölös kenyér megszüntette a fő problémát, és most marad a mellék-, jóllaktam, és továbbra is változatlanul émelygek, ami M. szerint milyen vicces már, mert ez mindig így van a filmekben is. Szerintem is az amúgy, kevés dolognak örültem ennél jobban életemben... :)

2012. november 9., péntek

Az úgy volt, hogy...

Gyorsan megpróbálom leírni, mert holnap várhatóan további sok dolog történik majd, és el ne felejtsek semmit...

Tegnap (ami inszem utáni két hét plusz egy nap volt) esti zuhanyzáskor észrevettem, hogy mintha-mintha egész minimálisan furán érezném a melleimet; még véletlenül sem fájdalmasan vagy túlérzékenyen, de azért másképp, mint szoktam közvetlenül piros előtt, amikor általában nagyon puhák és lötyögtethetőek. Vissza is kerestem gyorsan a görbéimen, és kiderült, hogy jól emlékeztem, egyetlen egyszer volt még olyan, hogy ezen a téren bármilyen változást tapasztaltam, az is egy stimulálatlan maratoni ciklus végén valahogy. Úgyhogy ebbe az egyetlen kvázi-tünetembe kapaszkodva lelkesen belevetettem magam a keresgélésbe, amit nyilván nem kellett volna - azonnal kiderült, hogy ezt leginkább a progeszteronpótlás okozhatja, főleg ha semmi más jel nincs (nem volt). Úgyhogy gyorsan le is zártam a témát, de természetesen csak az után, hogy csomó nemterhes görbét megnéztem, amikből kiderült, hogy valóban, legtöbb nőnek végig fentmarad a hője amíg gyógyszeresen rásegít, és abbahagyás után pár nappal meg is jön; ez annyira meggyőzött, hogy mondom régi emlékeim ide meg oda, nem is viszek magammal tampont másnap, hiszen amíg itt mesterségesen pumpálom magamba a hormont, úgysem lesz semmi. Továbbá most már egész biztos csak áltatom magam, és tényleg semmi értelme a várakozásnak, tesztelni kellene végre.

Ma reggel végül nem tettem, mert úgy voltam vele, hogy indulok munkába, most kinek hiányzik az, hogy bújdosnom kelljen a monitor mögött egész áldott nap, néha kiszólva két szipogás között, hogy valószínűleg náthás leszek. Kitaláltam, hogy akkor majd inkább holnap - ugyan hivatalosan munkanap, de úgysem sok kollega lesz bent, ráadásul pont egybe is esik a doki által kijelölt nappal, és a hétvége is ott lesz a szomorkodásra. Közben egy kicsit mintha erősödött volna a mellérzékenység, de azt már elhessegettem, hiszen ott volt az okos magyarázat rá, plusz egész egyértelmű menzeszes görcsöket is elkezdtem felfedezni. A fordulópont az volt, hogy hazaindulás előtti vécézéskor láttam egy egészen picike vérpöttyöt a tisztasági betétemen - egy pillanatba telt csak, amíg a szabályos kerekségéről rájöttem, hogy egy borotválós foltocska az, de közben rámolmott a Himalája, és kinyomta a tüdőmből az összes levegőt... akkor megértettem, hogy nem, nem jobb ha váratlanul megjön, akármilyen szar a negatív teszt látványa nekem tudnom kell, tesztelni fogok, 16DPO, már délutáni pisiből is látszik minden.
Öt előtt pár perccel értem haza, ahol M. három napja újabb mellékheregyulladással fekszik - szerencsére az enyhébbik fajta, időben elkezdte szedni rá az antibiotikumot, így csak két napig fájt a heréje, és narancs helyett csak mandarin méretűre dagadt. Nem akartam szólni neki, hogy tesztelek, mert már említettem, hogy valószínűleg nem fogok, és nem akartam, hogy reménykedni kezdjen mert belegondolja, hogy talán valamiféle gyanú miatt teszem. Miközben ő filmet nézett, nagy nehezen kerestem egy tesztet; előbb majdnem sírva fakadtam, amikor nem találtam ott, ahol azt hittem hogy lennie kell, majd bementem vele a vendégvécébe, kipréseltem magamból nagyjából egy gyűszűnyi anyagot, és gondolkodás nélkül belemártottam a pálcikát; aztán letettem, és ki akartam menni, várni pár percet. Végül mégsem, mert eszembe jutott az a sok alkalom, amikor egy órával később és huszonhetedszerre is képes voltam tüzetesen megvizsgálni, és soha de soha nem láttam rajta még egy szar száradási árnyékot se. Ha van valami, már ott kell lennie - és már emeltem is, és ott volt, majdnem olyan vastagon és erősen, mint a kontrollcsík. Nem nagyon bírtam felfogni... letettem, felvettem, megnéztem újra és újra, és hát ott volt na.
Vettem egy nagy levegőt, és teljesen automatikus mozdulatokkal előszedtem a kamerát, bekapcsoltam, tudomásul vettem, hogy kifogyóban az akku, elővettem a hálózati töltőt, hogy megörökítsem M. pillanatát, ahogy a sok idegen családi videóján láttam, amiket végigkönnyeztem az elmúlt hónapokban; majd viszonylag hamar rájöttem, hogy sosem fogom tudni betuszkolni a helyére, mert úgy remeg a kezem, hogy megfogni is alig bírom. Akkor bekapcsoltam a sima fényképezőt, videóra tettem, tudtam, hogy semmi sem fog látszani, mert gyenge minőségen vesz, de nem érdekelt, mert akkor már majdnem szétpukkantam, úgyhogy bevezető nélkül kiböktem a hírt. Aztán csak ültünk sokáig egymás mellett az ágyon, és hol hitetlenkedve meredtünk egymásra, hol rötyögtünk bugyután, semmi fennkölt vagy magasztos nem volt benne, csak a szokásos mi voltunk, két boldog, lökött, nagy gyerek, imádtam minden pillanatát. Azóta néha random egymásra nézünk, ő megkérdezi, hogy mi újság, én azt mondom, hogy: "Képzeld, az van, hogy terhes vagyok!", és nevetünk.

Felhívtam Aput is, mondtam, hogy úgy tűnik, talán unokája lesz jövőben, és megkértem, hogy bárhogy imádkozott eddig, ne hagyja abba, mert működött. Drága kicsi Apucim, biztos egész éjjel álmatlanul forgolódik majd a boldogságtól.
Utána beszéltem egy sort a lányok egy részével, akiknek szívből köszönök mindent, és ígérem, hogy írni fogok egy külön hozzájuk/-tok szóló posztot pár napon belül, csomó mondanivalóm van. Most is mondtak egy sor okosságot, amiket majd jól visszaolvasok, ha már újra beszámítható leszek, egyelőre csak annyi maradt meg, hogy ne emeljek, nem ülőfürdőzzek, ne szexeljek (hát ez a veszély sajnos most épp amúgy sem fenyeget), és ne egyek nyers tojást.
Aztán előkészítettem holnapra a dossziémat, mert mire megvolt ez eredményem, hiába telefonáltam, a BMC már zárva volt, és a központi számon nem tudták megmondani, hogy dolgoznak-e holnap - úgyhogy bemegyek reggel, ha ott vannak, feliratom velük a további Utrogestan adagot, és remélem néznek egy HCG szintet vérből. Ha nincsenek bent, öt napra való kúpom van még úgyis, és akkor (meg akkor is, ha vannak, de megelégszenek a pisiteszttel) elmegyek magánlaborba vérvételre. Azok nyitva tartanak, megkérdeztem, mert mindenképp készültem holnap reggel - AMH eredményt szerettem volna, de most már nem kell, mert csak jövőre lesz újra aktuális... hát nem hogy csoda történt velem végül...?!

Megnéztem jobban a tesztet, 10-es volt, nem 25-ös, ahogy eredetileg gondoltam, úgyhogy mégsem a Hulk van bennem, de így sem rossz. Ami sajnos, az az hogy ilyen olcsó netről rendelt fajta, úgyhogy száradás után felére halványodtak rajta a csíkok; reggel csinálok még egyet, remélhetőleg még erősebb lesz, és azt elviszem magammal.
A melleim érzékenyedtek még egy árnyalatnyit, de egyelőre legalábbis semmiképpen sem az az elviselhetetlen fájdalom, amit alig-érintésre is emlegetni szoktak ilyenkor. A hasam is görcsölget néha, pont úgy, mint piros előtt, csak valamivel enyhébben, és csak rövid időtartamokra.
A fejem és a lelkem szintjén egészen testenkívüli élmény az elmúlt néhány óra, mint egy filmen, látom ezt párt, akik végülis szimpatikusak, mert ismerem a háttérsztorijukat, de nem élem át teljesen az örömüket... ami talán hasznos is, mert különben szétrobbannék, és az most már állítólag kettőnkben tenne kárt. Egyszerre vagyok egy nagy vigyor és millió apró aggodalom, amiket ki próbálok rekeszteni, mert amíg csak lehet, élvezni akarom ezt a szürreális állapotot. De azért annak nagyon-nagyon fogok örülni, ha reggelenként hányhatok végre... :)

OMFG v2.0 - BFP


:)
Fejjellefelécske... :)

2012. november 8., csütörtök

Counting my blessings

Visszatérve a reggeli posztomra... oké, felment egy fokkal a mai hőm, de  továbbra is teljesen tünettelen vagyok, szóval a hangulatváltozásnak nem ez az oka - volt már ilyen hattyúdala máskor is a görbémnek, hogy a végső leesés előtt az egekbe szökött (még plusz progeszteron nélkül is), még egyet forgatni a késen.
Szóval tulajdonképpen nem ettől vagyok vidám: kizárólag a lányok érdeme az, hogy ma erősnek érzem magam; és nem is bíztatásokról van szó, hanem a telefonokról, éjszakába nyúló csetelésekről, belinkelt posztokról, arról, hogy egyáltalán vannak nekem.
Tegnap este ketten is nagyon rossz híreket kaptak... nem végérvényeseket és megoldhatatlanokat, de ahhoz képest, hogy az ember egy átlagos kivizsgáláson maximum átlagos problémákra számít, sokkoló lehet az, ha olyasmit mond egy orvos, amiről sosem hallotál, és bárkit kérdezel, az sem... és nyilván a neten mindig a legkomplikáltabb lefolyást részletezik, és a legvalószínűtlenebb következményt is kíméletlenül megemlítik.

Csak azt akarom mondani, amire egyszer már a BMC rendelésen is rájöttem: hogy szerencsés vagyok, és bárkinek is köszönendő ez, köszönöm, nagyon. És attól még nem biztos hogy nekem előbb lesz gyerekem, sőt az sem, hogy valaha is lesz saját. De tegnap M. összeölelt és -szeretgetett, és azt mondta, hogy szerinte bárhogy is jön majd az első, ő úgy érzi, megállíthatatlanul követi majd annyi, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. És ma süt a nap, és a reggeli dugóban a Budaörsi úton mosolyogva engedett be maga elé egy bácsi, ééés Apucim annyira jól van, hogy épp lefoglaltam neki egy wellnessezést két hét múlvára. Az élet jó dolog.

És Marcsitündér, hú de nagyon szorítok!

What a difference a day makes...

Or one degree Celsius...
Yup, it does buy one more day of illusion... delusion... whatever. I take what I can get.

2012. november 7., szerda

To test or not to test...?

Szinte percre pontosan két hete volt az inszem.
Nem tudom, mit érzek. Fizikailag leginkább semmit... az elmúlt napokban néha szurkált baloldalt az alhasi rész, tegnap és -előtt fájdogált kicsit a derekam, te tényleg egészen minimálisan, ha nem rezegné az utolsó sejtecském is azt, hogy mennyire terhes akarok lenni, fel sem tűntek volna; a mellem se nem érzékeny, se nem nagyobb, se nem sötétebb bimbóilag. Tudom, hogy a nagyon korai tünetek amúgy is az emelkedett progeszterontól lennének (amit nálam ugye mesterségesen pótolunk, tehát a szervezetem jellegzetessége lehet, hogy nem nagyon vannak nekem), mert a HCG szint csak később nő annyira, hogy pl. hányingert okozzon, de akkor is elég kiábrándítóan nyilvánvaló... És akkor azt még nem is említettem, hogy hőmérseékletileg is megindult a lejtmenet, lassan (ami a kúp miatt logikus), de biztosan.

Régebben egyáltalán nem értettem meg azt, aki nem tesztel azonnal, amint esély van kideríteni az eredményt. Nem bírtam felfogni, hogy mi a jó francért halogatni, hiszen ha örömhír a hír, akkor milyen jó is minél előbb örömködni - ha meg rossz, akkor legalább nem reménykedünk tovább. Azóta, tucatnyi negatív teszten túl, kiderült hogy nem úgy van az... örömködni biztos jó ugyan, de ha nincs min, az semmit sem változtat a várakozó állásponton, az ember a harmadik tamponcserénél is simán képes elmerengeni a mi-va-ha-mégisen.
Mostanáig ebben a ciklusban is viszonylag problémamentesen tartottam magam, hajnalonként az első vécézés úgyis elég kómás állapotban esik meg, utána meg már lebeszélem magam, mert tudom, hogy a délutáni negatív úgysem győzne meg teljesen. Ezen túlmenően meg hát szedem a hormont, mindent megteszek hogy segítséget kapjon, ha mégis van bent valaki... mi változna egy teszttől...?
Jó, mit vitatkozok itt...?! Áltatom magam, plain and simple... igen, én is épp olyan vagyok, mint az anno gyengének tartott nők, bármilyen áron vásárolni akarok magamnak még egy napnyi illúziót, néhány boldog álomképet, azt utálom, ha más bíztat, mert semmi alapja rá, de magamnak hadd engedhessek meg egy kis adag ok nélküli optimizmust, úgysem felhőtlen az, olyan kegyetlenül erős bizonytalanság szövi tele, ami nem is csak erre a konkrét helyzetre vonatkozik, hanem minden elkövetkező hónap minden próbálkozására. Félreértés ne essék, utálom ám ezt a gyengeségemet! És amit máson számonkérek, hogy ne nyugtatgasson a háthákkal az egyértelmű jelek ellenére, azt magamon ezerszeresen. Egész bipoláris váltásokkal küldöm el magamat keményen a fenébe, és nevetem ki hisztérikusan, hogy te hülye picsa, ugyan mi értelme van homokba dugni az idióta fejedet, pisilj már arra a kurva pálcikára and let's get it over with, mert csak még magasabbról zuhansz majd egyenesen a pofádra.
Tegnap még nagyon határozottan kijelentettem, hogy én ugyan nem tesztelek, nem akarok több árva csíkot látni, és újfent a fény felé tartva meg forgatva meg hunyorogva kémlelni azt, amiről úgyis előre tudtam, hogy nem lesz ott, és nem is lett. Úgyis épp elég szar amikor megjön, minek kétszer csalódni...? De most annyira nyugodt vagyok, és annyira nem érzek semmit, hogy félek, a látszólagos érdektelenségem egy tonna sziklaként fog rámzúdulni a bizonyosság pillanatában, és azt jó volna elkerülni.

És a legborzalmasabb...? M. viselkedése. Ugyanolyan édes legjobb barát ebben is, mint mindenben, érdeklődik, ha kell, és békén hagy, ha nem, mint egy stabil alap, ami nem látszik ugyan, de annyira ott van valahol a mélyben, hogy égig érő bármit lehetne építeni rá. És bár nem kértem tőle ilyent, de tudom, hogy próbálja visszafogni magát, nem faggatni, nem figyelni, nehogy azt higgyem, hogy (el)vár bármit is. De mikor a barátja kisbabájáról mesél, mikor meglátunk egy gyereket az utcán, amikor Benedekről van szó, vagy amikor arról, hogy egyszer mi is szülők leszünk, akkor tudtán kívül egyszerűen olyan hihetetlen fény tölti meg a szemét, hogy szétszakad tőle a lelkem, hogy bármit teszek, nem rajtam múlik, hogy ezt a boldogságot megadjam neki... és legszívesebben milliószor bocsánatot kérnék tőle ezért, ha nem tudnám, hogy úgysem fogja érteni miről beszélek, hisz szerinte mi egy csapat vagyunk, nem egy meddő nő és egy termékeny férfi.
Nah, megyek bőgök egyet ebédszünet gyanánt; ha jutok valamire teszt-ügyben, szólok.

2012. november 2., péntek

Chicken

Utálom, hogy óvatos vagyok, nem merek hinni, nem tudok bízni a sikerben, hogy félek. Olyan de olyan jó lenne még egyszer a naiv kezdő próbálkozók körébe tartozni, és lelkesen várni holnap reggelt, hogy tesztelhessek - irigylem a fél évvel ezelőtti önmagamat. Úgy érzem, már jóval a finis előtt feladtam, és akkor hogy érdemelném meg, ugyanakkor tudom, hogy azért vagyok ilyen gyáva nyúl, mert annyira de annyira vágyom... eh, semmi értelme ennek.
Valakinél olvastam, hogy ilyen meditációs-féle gyakorlatokat végzett, mert hogy a gondolatnak teremtő ereje van, és ha ő házi feladatként elképzeli magát terhesen, meg szoptatni, meg babát sétáltatni, akkor majd jól meg is történik... hát én ezek alapján a világ legszorgalmasabb tanulója vagyok, alig bírom visszafogni a mindenfelé cikázó fantáziámat. Ahányszor profilból meglátom magam egy tükörben, önkéntelenül is azonnal kidüllesztem a hasamat, ahányszor zuhanyzom, mindig beugrik hogy milyen lenne nem látni a lábamat a hatalmas pocaktól, ahányszor behunyom a szemem, teljesen élénken látom M. majd Apu arcán a hatalmas mosolyt, amikor bejelentem nekik a hírt. És ahányszor megtörténik, mindig villámgyorsan leállítom magamat, mert a babonám szerint a túlzott önbizalom elűzi a szerencsét, és mert rettegek a csalódástól... gyáva-gyáva nyúl, mondom.

Persze nehéz így, hogy oda sem figyelve is egyértelmű, hogy a világon semmilyen tünetem nincs. Leszámítva az utóbbi pár napban többnyire a bal oldalamon petefészek magasságban jelentkező szurkálós érzést, olyasmit, mint amit (egyébként életemben először ebben a ciklusban) tüszőrepedés környékén éreztem; úgyhogy mindennek tetejébe most azon is aggódom, hogy vajon nem alakult-e ki cisztám.
És nem, nem fogok tesztelni holnap reggel, maximum majd egy hét múlva, ha nem jön meg addig. Az is milyen jó lenne már, csak úgy lenni, élni, aztán egyszer csak arra eszmélni, hogy nem jött meg időben, és meglepődni a két csíkon... nem mintha ilyen lehetne is valaha, hisz nálam a késés nem értelmezhető, a kéthavi kimaradás is simán benne van a pakliban.
A háttérzajként bekapcsolt tévében Julianne Moore és Hugh Grant és Robin Williams épp szülnek; it figures.