Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. december 31., hétfő

Köszönlek, 2012 - várlak, 2013!

Igen, hazaértünk, épen-egészségesen, olyan ügyes voltam, hogy egyetlen egyet estem csak, azt is álló helyzetből seggre, jó nagy hókupacra, szóval a gyereknek is trauma-mentes volt az első síelése; tényleg gyönyörű idő volt egyébként, és pont megfelelő mennyiségűt csúsztam ahhoz, hogy jól is teljen, de hullafáradt se legyek. Stuhleck furcsa volt, mert annyi volt a magyar, mintha a Bakonyban lettünk volna... szerencsére kivételesen nem a szégyellek-anyanyelvemen-megszólalni reakciót kiváltó bunkó turistatömeg, de akkor is, az egész hely hangulatát eléggé meghatározza az, hogy ezt nem nyugati telelőknek tervezték. A síliftekkel nem volt baj (bár hatalmas sorok voltak mindenhol, minimum tíz perc várakozási idővel), a budik is tiszták voltak, de a hütték például nagyon kiábrándítóak, egyáltalán nem volt csapolt sör, plusz nem volt a szokásos tolom-a-tálcát stílus, hanem találd ki táblából vagy étlapról, és rendeld meg... Szóval a jövőre nézve mi megmaradnánk Tirolnál, köszönjük szépen.

Ma az előzetes tervekkel ellentétben mégsem maradunk itthon kettesben, hanem kinézünk Sz.-ék szilveszteri bulijára, mert annyira eklektikus (és ugyanakkor beteg) társaságot hívtak meg, hogy kíváncsiak vagyunk, mi lesz belőle. Én úgysem iszom, úgyhogy ha nagyon gáz, bármikor el tudunk majd jönni, és hát olyan rég nem volt egy kis people-watching session, hogy már hiányzik. És most épp azon gondolkodom, hogy vajon hogy a fenébe lehet elkerülni a kötelező puszilkodást, számomra majdnem teljesen idegen emberekkel, anélkül, hogy teljesen antiszocnak tűnnék - utálom ezt az idióta szokást, én egyedül Aput puszilom meg minden találkozáskor, és szerencsére M. családja sem ez a típus, és képtelen vagyok felfogni, hogy ez kinek és miért jó. De ettől függetlenül lelkesen megyünk, mint a kölykök az állatkertbe, jó lesz ez.

Tulajdonképpen csak annyit akartam írni ma, hogy 2012 volt eddigi életem legboldogabb éve, és nagyon-nagyon hálás vagyok érte, és szinte úgy érzem, hogy ezek után telhetetlenség bármit is kérni 2013-ra...
De azért kérek! Végtelen sok egészséget mindenkinek, akit szeretek, a bennem lakó miniemberkét nagyon is beleértve... testileg, szellemileg, lelkileg, és mindenhogy, ahogy lehet; és még sok boldog évtizedet egymás közelében. Ezen felül egy dologra vágyom csak: hogy jövőben normális áron el tudjuk adni a lakást, és lassan de biztosan felépítsük a házikánkat, ahol majd hátamra kötözött Kissmalacz társaságában tudok kertészkedni jól. Ésésés még terhesnős kívánságom is van, kettő - hogy minden rendben legyen a holnaputáni CVS kapcsán, továbbá hogy ne kapjak lisztériát H. tegnapi szendvicseibe rejtett camembert adagtól, mert igazán nem érdemlem meg, tulajdonképpen utálok minden hülye lágy sajtot.
Hát ennyi végülis. Boldog Új Évet, kedves mindenki!

2012. december 29., szombat

Évbúcsú(s)ztató

Úgy tűnik, holnap elmegyünk síelni; a csütörtöki házibulin dőlt el, körülbelül három másodperc alatt. Csak sima egynapos Semmering, többre nem is vállalkoznék most, egyrészt mert így szilveszter előtt biztos millióan lesznek, amit gyűlölök, másrészt mert túl bátran siklani úgysem fogok, így meg többet nem lenne érdemes. De egy laza vasárnap belefér, állítólag széltelen nulla fok lesz és ragyogó napsütés, úgyhogy ha nagy a tömeg és/vagy jeges a hegy, akkor valami lankás kék pályán a lehető legnyugdíjasabb tempóban egyszerűen lemegyek az első hütte teraszáig, és finom édesítős forró kakaók mellett feltöltődöm D-vitaminnal. Magyarázkodnom remélem nem kell majd, a fiúk úgyis külön száguldoznak majd, a lányok között meg ott lesz H., aki szinte egyáltalán nem tud síelni, szóval nem fogja bánni, ha lemaradgatunk, és nagyon lapos dombokon csúszkálunk nagyon lassan. Ez lesz az ideiglenes búcsúm a síeléstől, mert jövőben biztos ki fog maradni a dolog, már a mostani állapotban is aggódok egy kicsit egy esetleges esés miatt (nem mintha olyan hatalmasakat szoktam volna vágódni, de akkor is), ennél nagyobb hassal közelébe sem mennék semmi csúszósnak.

Ma 11w1d vagyok amúgy - mennyire hihetetlen ez...?! Csak most volt, hogy ciklusonként minimum háromszor lelkembe markolt a sok negatív teszt és beköszöntő piros nap, erre itt van bennem egy pici élet, akinek már teljesen mindene kialakult, és arra készül, hogy belépjen a második trimeszter viszonylagos biztonságába.
Szerdán CVS... nem mondom, hogy nem jutott eszembe szinte minden nap, de most már nem bizonytalankodva, hanem várakozva, hogy ezen is legyünk túl, és menjünk tovább előre. Tudom, hogy jól döntöttünk, és azt is, hogy nem lesz baj, se magával a beavatkozással, se az eredménnyel, de azért eléggé izgat az egész, főleg az a része, hogy alig több mint egy hét múlva már tudni fogjuk, hogy ki lakik odabent, kislány-e vagy kisfiú... Tudjuk majd nevén szólítani... elképesztő nah.

2012. december 26., szerda

Magyarázom a bizonyítványom

Hát ma 61,2 kiló, majdnem leájultam a mérlegről ijedtemben - aztán még pizsamában kirohantam, elővettem a hűtőből a majonézes krumplit, és úgy egyenesen a nagy salátástálból addig kanalaztam, amíg azt nem éreztem, hogy ez már bordering on tömés.

Az úgy volt hogy, amint kiderült, a nagy ünnepi töltöttkáposztahányás nem egy trendi hercegnős terhességi tünet volt, hanem valamiféle vírus. Az akció reggelig folytatódott, de annyira, hogy hajnalban már egyetlen korty víz is visszajött, persze teljesen üresen (na jó, a bevett gyógyszerrel együtt), mert akkor már semmi sem volt bent; és ami nem vissza-, az straight through - not a pretty sight.
Tegnap úgy dél körül mertem megint próbálkozni, egy körte, egy mandarin és két kiwi erejéig, aztán estig aludtam, amikor is ettem öt szem szaloncukrot, és tovább aludtam reggelig. Azért annyira nem kell sajnálni, a háttérben folymatosan mentek a jó kis sírós karácsonyi filmek, és valahogy félkómásan még arra is futotta, hogy váltogassam az adókat, mert azt a jelenetet például, amikor a HjúdzsGrent megcsókolja a vastagcombú ex-titkárnőjét az iskolai előadáson, összesen háromszor sikerült megnézni.

Ma már teljesen jól vagyok, leszámítva a kilóveszteséget, úgyhogy betettem egy mosást, és az a tervem, hogy megsütöm a mennyei lisztmentes túrótortámat is, és további buta romantikus filmeket nézek meg, miközben nyomom befele. M. ugyan itthonról, de dolgozik, mert "kell a gyereknek a pelenka". Kissca meg két napja egyfolytában dorombol, és bújik, és szerintem azon filozofál, hogy milyen jó is lesz jövőben, amikor lesz itt egy plusz embere, akivel aluszni lehet.
It's a wonderful life indeed.

2012. december 24., hétfő

My cup runneth over

Már itthon is vagyunk, mert tíz után elkezdtünk nagyon álmosodni - nem csak a Kissmalacz és én, még M., az éjjeli bagoly is buzgón ásítozott szolidaritásból. Amit a Kissmalacz meg én csináltunk külön produkcióban, az az volt, hogy közvetlenül hazaindulás előtt kirohatnunk a mosdóba, és az utolsó falatig kipakoltuk M.Apuka isteni töltöttkáposztáját, és a desszertként elfogyasztott banánt meg két szem szaloncukrot; a világ cikije vagyok, és még a drága kalóriák is kárba vesztek. Azért remélem, a holnapi ebédnél nem adjuk elő ugyanezt, mert azt nehéz lesz kimagyarázni a tágabb (és egyelőre mit sem sejtő) család előtt.

Sosem gondoltam, hogy lehetek ennyire boldog; ha többek között nem az is lenne az oka, ami, akkor arra vágynék, hogy itt és most álljon meg az idő, és soha többet ne változzon semmi...
Ezt a már-már túl sok jót kívánom mindenkinek, és köszönöm annak, akitől jött. Boldog karácsonyt, olvasók, boldog szülinapot, Jézi! :)

2012. december 23., vasárnap

Test.kép.zavar.

Ma reggel 62,5 kiló voltam, nem vagyok valami ügyes - pedig igyekszem nagyon. Nagyon furcsa életemben először azon aggódni, hogy lefele mennek a kilók, ráadásul terhesen, mikor alig győzik figyelmeztetni az embert, hogy figyeljen oda nagyon a hízásra. Azért most az ünnepek alatt lesz csomó társaságba járás meg finom kaják, úgyhogy túlzottan nem aggódok.

On a similar note: a szűk család férfitagjai (M., Apu és M.Apuka) egyöntetűen álltják, hogy márpedig terhespocakom van; na nem rápakolom-a-tányérkámat méretű, de szerintük igenis látszik, hogy ott valami készül. Csomót forgolódtam a tükör előtt, aztán mikor már kezdtem elhinni nekik, M.Anyuka, az egyetlen négyünk közül, aki actually volt is már terhes, azt mondta, hogy egy sárgadinnye méretű plusz berendezés az még simán elfér az ember lányában észrevétlenül. Amúgy ha nagyon őszintén akarok szemlélődni én is egyetértek vele, ha lefelé nézek, semmilyen változást nem látok, oldalról is csak kajálás után vagyok pufibb... annyi különbség viszont valóban van, hogy teljességgel képtelen vagyok behúzni a hasamat, pedig a sok évnyi étkezési probléma alatt sajnos volt alkalmam komoly gyakorlatot szerezni benne.

Várom a jövő utáni hetet, meg az az utánit, hogy végre mindenen túl, teljes nyugalomban élvezzük tovább ezt a csodát. Na jó, igazából nem várom, mert amennyire csak lehet, ki akarom élvezni életem tényleg legeslegboldogabb karácsonyát és évvégéjét.
Ma reggel arra ébredtünk, hogy a hó is hullott, itt áll egyre vastagabb fehér takaróban az ablakunk előtt... Vajon, ha nagyon sokszor mondom el, hogy tökéletes az életem, akkor mit fogok mondani egy hónap, vagy egy fél év múlva...? :)

2012. december 21., péntek

"...they all sort of fell down, and then... got up and... started eating each other..."

Kedves Kissmalacz*,

képzeld, állítólag ma világvége lesz, mert a maják megmondták. Én úgy gondolom, hogy jó nagy szívás lenne az szegény anyádnak (Hát még neked!), hogy végre teljesen és tökéletesen kerek a világ, és hibátlan az élet, erre belénk csapódik egy semmiből megjelenő óriási meteor, vagy ilyesmi. A zombiapokalipszissel például nem lenne különösebb bajunk, van egy csomó konzervünk meg tartós kajánk, mert anyád egy igazi pack-rat, rácsosak és/vagy alumínium-redőnyözöttek az ablakaink, és apádnak, aki tizenöt-húsz éve híres-nevezetes Quake-bajnok volt, van egy menő nyílpiszolya. És hát tény, hogy megérett a világ a pusztulásra, szar a zene, a fiatalok nem tudnak helyesen írni, és virágzanak a jobboldali pártok, annyira nem lennénk letörve, ha megtizedelődne az emberiség; de mondjuk akit szeretünk, az maradjon szépen életben, mert komoly terveink vannak mindenki feladatkörét tekintve, szigorúan skill-alapú leosztásban meg minden.
Más fontos mondanivalóm most nincs, még egy fél órát dolgozom, aztán megyek Apuhoz, aki a te apró hobbit-nagyapád, és sétálunk meg bevásárolunk egyet a kellemes kis karácsonyi hidegben, mert az jó dolog.
Te meg csak lebegjél odabent nyugodtan, ne félj, semmi baj nem lesz.


* Wouldn't want to read anything into it, de gondoltam lejegyzem, hogy majdnem azt írtam: "kisfiam"...

2012. december 19., szerda

Ten weeks - give or take

Na most akkor végtelenül hálás lennék, ha valami hozzáértő megmondaná, hogy amit "ten weeks"-ként emlegetnek mindenféle könyvekben és cikkekben a méretekről való tárgyaláskor, az betöltöttet jelent-e (as in ten going on eleven), vagy folyamatban levő kilencedik hetet (as in almost ten but not quite). Merthogy a doki szerint ez a gyerek nagy; annyira, hogy ha nem tudnánk, hogy inszemes, ő már a betöltött tíz hétnél is pár nappal fennebbre rakná - miközben hivatalosan 9w5d van ma, inszem dátuma alapján korrigálva meg kereken 10w0d. (Jó, volt egy biztonsági szex két nappal a beavatkozás előtt is, arra az esetre, ha hamarabb repednék, de azt kizártnak tartom, hogy CD11 lett volna a pete kiszabadulása, mikor még a CD13 is csodaszámba ment nálam... plusz a hőgörbém is az utóbbit támasztja alá.) Többször is megnézte a kis viszonyítós táblázatát, és miután hazajöttem, én is utánaolvastam, csak hát sehol sem sikerült normális részletezést találni, csak annyit, hogy hányadik héten mekkorától mekkorák, de az nem feltétlenül segít, ha nem tudja az ember, hogy az x-ik hét az egész pontosan mit jelent.
A véreredményeim rendben vannak, pár minimál-eltéréssel, így a dokihoz csak egy hónap múlva kell visszamennem, addig meglesz két hét múlva a CVS, és valamikor a védőnő (amint kiderült, első alkalomra mégis a bejelentett lakcím szerintihez kell menni, úgyhogy holnap megpróbálok oda is időpontot kérni).
Megkérdeztem a toxoplazmózist is, mert pár napja ez az új parám, Kissca ugyanis nagyon megijedt úgy két hete valami teraszunkra bemászkáló idegen macskától, úgyhogy nem hajlandó kimenni, több éves kinti dologintézés után megint bent almozunk (vagyis hát szegény M., én a közelébe sem megyek). Úgyhogy most kitiltottuk szegénykémet a hálószobából, továbbá odafigyelek, hogy a nyünyörgetése után ne nyúlkáljak kajához, és a konyhapultot mindig fertőtlenítsem használat előtt, mert igen, néha felugrál oda is, ha épp nem vesszük észre. De a doki szerint ha ezeket az alap higiéniai szabályokat betartom, sokkal nagyobb az esély arra, hogy rosszul mosott zöldségtől elkapjam, mint a cicától.

Szóval félre az aggódással, nem érdekel semmi, csak az, hogy a Kissmalacz 34 mm hosszú, és el-ké-pesz-tő. Én nem tudtam, hogy ezek a bablatyok ennyire hamar csinálnak bármit is, de hihetetlen volt, ahogy megjelent a képernyőn, magyarázat nélkül is rögtön láttam mindenét... ver a szíve, úszkál, elrugaszkodik, kalimpál a kis karjaival - meg kell zabálni! :)

2012. december 16., vasárnap

Hiány

Jékely Zoltán: Egy női kézhez

Ibolyát, nárciszt, szegfűt, gyöngyvirágot
szakított ez a kéz, almát szedett a fáról,
márványatléták izmain pihent meg,
simogatott remegve régi szentet,
fogott szép fésűt, tollat, ceruzát,
kenyeret szelt, mosott ruhát,
lapozgatott versekben, imakönyvben –
hadd hulljon rá most patakban a könnyem!

Ne gondoljak rá, amíg csókolom,
hogy látnom kell tán a ravatalon,
összekulcsolva, hófehéren,
bakacsint öltött templom közepén!
Ne lássam a rózsálló bőr alatt
a csontokat,
ne jusson eszembe soha
az egyiptomi asszony-múmia
töpörödött, fekete kis keze!

Mindig úgy lássam, mint Taorminában,
midőn egy elrohant vihar nyomában,
reggel korán, tépett növényi roncsok
közül felém kinált
egy nagy piros narancsot!

2012. december 12., szerda

The way I am / The way we were

Azt hiszem, megfejtettem: tizenkét óra alvásra és tizenkét óra ébrenlétre vagyok kalibrálva - ami végülis fair enough, eddig hatot aludtam, most meg ketten vagyok... et voilà!
Na most: tegnap csak kilenc körül aludtam el a kanapén a tévé előtt, akkor már annyira fáradt voltam, hogy alig éltem. Arra riadtam fel, hogy az akoholista rendőr Sylvester Stallone szép szőke csaját felakasztotta egy sorozatgyilkos indulnom kell M.-ért., nagyon kómásan kibotorkáltam az előszobába, beleestem a hótaposómba, aztán az autóba, és erőteljesen koncentrálva átmentem a kocsmához. M. már kint állt, hogy ne nekem kelljen várnom rá, de ezt én persze a teljesen üres kerthelyiség ellenére sem vettem észre, úgyhogy be akartam állni (orral!) egy amúgy nem is olyan kicsi helyre - mire intett és elindult felém, már csattantunk is, kék Kia & terhes nő versus rozoga Suzuki. Nekünk hál'Istennek nem sok bajunk lett, még horpadás sem, csak egy kis vendég-festékes karcolás az oldalunkon, de a szegény ellenfél nem nézett ki valami fényesen; szerencsére a tulaj megfelelően nyugisra itta magát addig, és nem cirkuszolt különösebben, állítólag még biztosító-bevonás sem lesz a dologból. Utána átültünk M. autójába, hogy ne az aludjon idegen helyen, elvittük egy barátját a hévhez, aztán hazamentünk, mindezt úgy, hogy konkrétan a kormányt sem volt erőm normálisan megfogni. Úgyhogy én ezennel a szállítósdiból kiszálltam, it was fun while it lasted, én tényleg élveztem becsípett pasikat fuvarozni évekig, csomó vicces és tanulságos titoknak kerültem birtokába, de amíg ilyen állapotban vagyok és közveszélyesen keringek az éjszakai utcákon, addig inkább nélkülözöm az effajta szórakozást.

Most meg elmesélem autós karrierem egyetlen másik balesetét, mert az ember terhesen (is) szeret nosztalgiázni, és hát mert... Kissmalacz lett a vége.
M.-et 28 évesen ismertem meg - ő akkor már tíz éve vezetett, én konkrétan egyetlen egyszer sem ültem kormánynál; volt egy gyönyörű klasszikus BMW-je, akit Dezső bátya után Kornélnak hívtunk, csomót kirándultunk első perctől kezdve, és mivel esős tavasz volt, közben elég gyakran beszélgettünk és csókolóztunk benne. Pár napja randiztunk, amikor lementünk egy romantikus Velencézésre, amiből órákig tartó beszélgetés és csókolózás lett a tóparti parkolóban. Estefelé, hazaindulás előtt, megkérdezte, hogy ugyan miért nem próbálom ki a vezetést, automata váltó, egyszerű lesz; nem kellett túl sok rábeszélés, helyet cseréltünk, én meg elkezdtem száguldozni a kihalt téren, mentem vagy ötvennel, és annyira élveztem, amennyire csak egy felelőtlen hülyétől telik. Aztán egy kanyart túl élesen vettem be, az első kerékkel rámentem a fűre, és elég nagy erővel nekicsúsztam egy fának. A megfelelő értelmezéshez tudni kell, hogy M.-nek a gerincsérülés miatt muszáj az autóba szereltetni egy plusz kézi féket is - ami annyit jelent, hogy ott volt tőle húsz centire egy kar, amire ha rátenyerel, egy mozdulattal megelőzheti a csattanást. Nem tette; mert szerinte nem elegáns dolog belenyúlkálni, ha más vezet. Nagyjából akkor szerettem bele úgy hétszázadszorra ismeretségünk csekély egy hete alatt, és valószínűleg ő is nagyjából így lehetett ezzel, mert még aznap megbeszéltük, hogy nekünk muszáj lesz összeköltözni.
És lőn.


2012. december 11., kedd

Rövidke

Nincs sok újdonságom, sőt kevés se, csak hogy 8w4d vagyok, elképesztő, hogy rohan az idő - a számolgatós kütyüm szerint már csak 220 napot kell várni a Kissmalaczra. Most már el merem képzelni, hogy mi lesz egy év múlva, hogy itt fog rugdalni és gügyögni, és aranyos lesz nagyon, és szerencsétlent agyongyömöszköljük majd... (M. már most folyton ígérteti velem, hogy alvásidőben nem fogom felköltögetni egy-egy adag szeretgetésre...)
Volt egy szinte teljesen tünetmentes hetem, tiszta szerencse, hogy a közepére esett az ultrahang, mert különben szétaggódtam volna az agyamat; mondjuk így is. Aztán tegnap bár szaggatottan, de újra elkezdett fájni a mellem, és mára már visszajött a full-blown émelygés is, tudom, hogy tiszta zakkant dolog, de itt örömködtem, hogy nem tudok kitalálni olyan kaját, amit szívesen megennék vacsorára.
Ma felhívtam a védőnőt, és szerencsére nem egy túlbuzgó darab, simán vette, hogy nekem délutánig tart a munkaidőm, így csak utolsó kliensként tudnék menni hozzá (szerdánként van bent); megbeszéltük, hogy akkor ez meg a következő hét kiesik, mert már csak napközbeni időpontja lenne, a következő kettő kiesik az ünnepek miatt, és találkozzunk január kilencedikén, az még majdnem belefér az első trimeszterbe, semmiről sem leszünk lekésve.
Most ennyim van, megyek, alszom két órát mielőtt elmennék a fiúkért a kocsmába.

2012. december 7., péntek

Christmas miracle(s)

Ma reggelre megint kicsit megérzékenyült a mellem, és mintha enyhén émelyegnék is, szóval kerek a világ.
Azt elfelejtettem említeni, hogy közben lebeszéltük a CVS időpontját január másodikára, ami pont jó, mert akkor azon a csonka héten nem megyek be dolgozni, és lehet pihengetni bőven. Így aztán több mint két hétig szabadságon leszek - juhé!

Amúgy egyelőre teljesen kimaradtam az év végi őrületből, amit én igenis szeretek, és rendszerint lehetőleg már október közepén elkezdek: boltokba járni, ajándékokat vadászni, finomságokat bevásárolni... természetesen miközben ünnepi díszítésben ragyog minden, és nyálas dalocskák szólnak a hangszórókból, dejóisaz. Csak hát olyan bambóca vagyok, és annyira lefáradok az amúgy kicsit sem megterhelő munkanapoktól, hogy a délutáni-esti vásárlós körút szóba sem jöhet (hét körül már bóbiskolok, kilenc után ragad le a szemem), és a hétvégét is kizárólag döglés céljából várom alig, úgyhogy eddig még nem volt lehetőség semmire. Azért majd jövő héten megpróbálok beiktatni egy alkalmat, ha nem más, egy fél szabadnap elhasználásával, mert már elég siralmas állapotban van a hűtőnk, meg egyébként is, a hangulatba kerüléshez kell ez nekem.
Imádom a karácsonyt, főleg a rákészülődős otthoni részét! Az évek során kialakult kis rutinjainkat... a sütemény kitalálását, ami most még komplikáltabb lesz mint általában, mert élvezni is szeretném, de a diétát sem akarom elrontani... az ajándékok rendkívül béna csomagolását, aminek során legalább egyszer kiakadok, aztán büszkén fejezzük be a feladatot, látva, hogy nem sérült a hagyomány, a sok rücskös papír miatt megint felismerhetőek lesznek a dobozaink... az egybesült fasírt gyártását, aminek során M. tevékenykedik a konyhában fején kendővel, én meg okoskodok a háta mögül, és aminek a vége egy borzalmasan ronda prézli-páncél alá bújtatott, de irtó finom húshegy lesz, mindenki örömére... a fenyőfa felöltöztetését és a Kissca levadászását ahányszor ellop egy-egy díszt és körbekergeti a nappaliban... az ablakok megtöltését buta rajzainkkal, amikre most már nem csak Alpbach hüttéi, hanem a saját kis házunk is felkerül majd...

Idén a hasam lesz az ajándék, és jövőben már hárman (plusz állatvilág) készülődünk, remélhetőleg a csodalak csodakályhája előtt ücsörögve; nem tudom, mit tehettem, hogy ilyesmit érdemeljek...

2012. december 6., csütörtök

...lettem én

Életem legboldogabb, legizgalmasabb, legvárakozósabb születésnapja.
Amelyiken amúgy valószínűleg kilenc előtt el fogok aludni (már ágyból írok), mert van a hasamban egy előlény, aki álomkórt okoz.
Köszönöm a BalToronyLakónak, hogy ez a nap ilyen, amilyen. És köszönöm mindenkinek, aki itt, és aki máshol gondolt rám ma egy kicsit. Azt kívánom, hogy legkésőbb a következő szülinapjukon ugyanezt a puhameleg lebegést érezzék, ami attól lesz, ha az embernek egyszer csak meglepetésszerűen teljesül a legnagyobb vágya.

2012. december 5., szerda

Kissmalacz triplázva - and then some

Végre-végre saját dokim barátságos rendelője, és barátságos feje. Nagyon aranyos volt megint, tökre örült a hírnek, később meg a képernyőn a minilénynek, aki annyira már nem is mini-, több mint háromszorosára nőtt kerek két héten belül: 13 mm. Jó-jó, azért nem egy Góliát, és mondjuk amit én a nagy golyó fejének hittem, arról azonnal kiderült, hogy tulajdonképpen csak a szikhólyag, így a tulajdonképpeni gyerek mérete rögtön megcsappant egyharmadnyival, de akkor is nagyon iparkodik, láttam a pici szívét is verni ügyesen, egészen büszke vagyok rá.
Doki elmeséltette velem gyorsan, hogy mi hogy történt, mondtam neki, hogy igazából pontosan ugyanazt csinálták amit ő, csak még pluszba célhoz közeli helyre pakolták a spermát, mire azt tippelte, amit én is sejtettem, hogy simán lehet, hogy ott volt a baj, hogy eddig én kinyírtam őket (ami amúgy szerintem meglehetősen bunkó dolog). Adott küldőpapírkát a védőnőhöz, és kitaláltatta a nővérrel, hogy mikor menjek be a kórházba vérvételre (jövő hét pénteken fogok), majd mondta, hogy 19-én menjek vissza hozzá, és megbeszljük a továbbiakat.
Megkérdeztem tőle, hogy beadassam-e az influenza elleni oltást, mert én nyilván arra hajlottam, hogy igen, de szerinte  lehet hogy egyelőre nem kellene; azt mondta, alapvetően ő is javasolná, de nálunk nem halott vírusokkal csinálják a dolgot, hanem csak legyengítettekkel, és ha esetleg tényleg olyan harcias immunrendszerem van, hogy megöltem a spermákat, akkor lehet hogy egy ilyen oltás kivált valamilyen erősebb reakciót a baba ellen.
Említettem neki a CVS-t is, hogy szerinte buta ötlet-e; teljesen megnyugtatott, hogy nem, az én koromban teljesen jogos a dolog, menjek bátran, minden rendben lesz - és el ne higgyem senkinek, hogy az anyai vérből végzett vizsgálat (a.k.a. Prenatest) is ugyanolyan jó.
Hát ennyi. Boldog vagyok.

2012. december 4., kedd

Checking in

Gondoltam bejelentkezek, mert mindenki aggódik, és inkább ne, épp elég, ha én egyedül... Azért jól esik ám, köszönöm! :)

Híreim nincsenek, illetve csak ilyen apró szokásosak, és már én is unom saját magamat, de azért elmondom, ha már... ahogy utaltam már rá: aggódok, természetesen.
Tegnap kezdődött, volt ugyanis egy teljesen émelygésmentes napom, hetek óta először igazi éhséggel meg étvággyal; ki is használtam, és ettem gyorsan egy huszas doboz McNuggets falatkát, ami után felpuffadtam, mint egy lufi, és fájdogált a hasam, szóval nem volt valami jó ötlet. Ma reggel meg felébredtem, és tök puha és nyomkorászásra is teljesen fájdalommentes volt a mellem... szerencsére akkorra már megvolt a reggeli budizás, szóval értelmetlen lett volna mérni, mert férfiasan bevallom, hogy ha nem lett volna, meginogtam volna. Hát nem volt jó érzés.
Mostanra már javult valamelyest, mert ugyan rosszul nem vagyok, de étvágyam az megint nincs, és már a melleim is fájnak - azt minden esetre eldöntöttem, hogy holnap elmegyek a dokimhoz ultrahangra (eddig vacilláltam, hogy talán csak jövő hétfőn kellene, hogy legyek betöltött nyolc hetes), csütörtökön úgyis szülinapom van, tehát semmi rossz nem történhet.

Édes M., őt csak mérsékelten avattam be ebbe a másfél napos pánikolásba, van elég gondja egyébként is, a hülye antibiotikum-kúra hülye mellékhatásaival, meg a pénteki vizsgájával, meg azzal, hogy ma találkoznia kell az építésszel és a kőművessel, és ki tudja még kivel, hogy megbeszéljék az alap kiásását. Azért persze mindig rögtön észreveszi a fejemen, ha bajom van, olyankor megbeszéljük, hogy az aggódás-skála hányadik fokán állok épp: maximum hat szokott lenni, amikor nagyon féltem (vagyis teljesen még nem bolondultam meg talán), az alap meg kettő körül van, ami szerinte már nem is fog csökkeni soha-soha többet az életünk során. He knows me so well.

Most ennyim van csak, ha semmi nem jön közbe, és rendel holnap a dokim, akkor holnap este beszámolok a fejlődésről. Alig várom már!

2012. december 1., szombat

Undi szombati poszt

Nah ma hét hetességet ünneplendő megvolt az első hányás is. És addig etettem a kölköt popcorn meg társaival, és szellemeskedtem, hogy a szülészetről mehetünk is McDonalds túrára, hogy mi jött vissza, na vajon mi...? Egy gyönyörű, nagy, egészségtől kicsattanó karalábé, ami még igen jól is esett.
A jó hír az, hogy még le sem nyeltem az utolsó falatot, máris elkezdtem öklendezni, úgyhogy az össze-vissza rángatózó belsőmön túl nem volt különösebben kellemetlen az élmény, (TMI alert!) pontosan ugyanolyan íze volt on its way up, mint egy perccel előtte ellenkező irányba. Az a problémám, hogy akkor ez így most mennyi szénhidrát is volt...?

El akartam ma menni a védőnőhöz, vagy legalább felhívni, de semmi kedvem hozzá, majd a következő ultrahang után, ha jól tudom úgyis akkor szokás. Úgyhogy csak bevásárolok, sóvárogva megbámulom az isteni bolti sütikéket, aztán itthon mosok, nézünk buta filmeket, és főzicskélek valami finomságot estére.
Szeretek terhes lenni; jó hozzám az élet.