Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. december 24., kedd

"...egy képben csak talán, s csupán a lényeget..."

Címszavas lesz és távirati, és nagyon szégyellem magam, hogy ilyen megkésett, nem egészen ezt érdemlitek ti, akik végigfájtátok velem az év elejét, végigizgultátok mellettem az elmúlt hónapokat, és végigörültétek ezeket a várakozós utolsó napokat... Mentségem nincs, egyszerűen annyira sok ez, ami most történik velünk, hogy ahányszor lett volna egy-egy órám mesélni, teljesen fölöslegesnek éreztem elkezdeni, mert regényben is leírhatatlan lenne, és hát egy poszt még a tartalomjegyzékre is kevés. De megpróbálom most szűkszavúan összefoglalni a lényeget, és cserébe ígérem, hogy a következő pár bejegyzésben mindent kifejtek majd nagyon-nagyon hosszasan, már csak önző megfontolásból is, hogy ha valaha halványulna az emlék, itt legyen minden részlet, mint minden jó és rossz, amit egy ideje átéltünk gyerekvágyós/-várós témában.

Szóval home, sweet home vagyunk, immár negyedik napja - szombaton reggel, teljesen váratlanul, egy Kissmajom által átnyöszörgött és általam átsírt éjszaka után (erről is lesz majd bővebb), bejött a gyerekorvos, és azt mondta, minden téren minden rendben van a babával, és ha velem is (az volt, már egy napja kész volt a záróm), akkor ő hazaengedne. Egy óra múlva már autóban ültünk a világ legcsodább férjével és apájával, és bugyuta karácsonyi nóták társaságában araszoltunk az ünnep előtti dugóban, bele a napsütötte decemberbe.
Nem tudom, mi az, amit el tudnék mondani, ami érzékeltetné, hogy milyen nekemnek lenni azóta... merő ragacs és giccs, és kényszeres öncsipkedés, hogy újra és újra megbizonyosodjak, hogy nem haltam meg and gone to heaven, és nem álmodok - ez én vagyok, ezek velem esnek meg éppen, ez az én életem, nem csalás, nem ámítás. Most például (és elnézést mindenkitől, aki érzékeny a nyálas jelenetekre, teljesen megértem, én is az vagyok) kint épp narancssárga égen készülődik pihenőre a nap, én itt ülök a kanapén a meleg nappalinkban, a háttérben Sinatra és a Winter Wonderland szól, előttem adventi koszorún égnek a gyertyák, és icipici fenyőfánkon világítanak a színes fények; a combomhoz bújva cica dorombol, a közeli íróasztalnál a szerelmem dolgozik, mellemen a kisfiunk adja ki a világ legédesebb szuszmorgó hangjait, pihehaja az államat csiklandozza, és a nyakának olyan illata van, hogy percenként abbahagyom a gépelést, hogy a lehető legmélyebbet szívjak belőle, mint egy menthetetlen és menekülni nem is akaró drogos...

Szóval poén lelőve: így néz ki a happy end. De volt azért közben csomó dolog, úgyhogy a folytatásban lesz mese a kis varázslóról, szülővéválás- meg születéstörténet, szoptatós szága, és (Breaking news!) kórházi személyzettel elégedetlenkedős epizód is. El sem hiszem, hogy csak egy hete van velünk ez a legeslegszeretettebb... olyan, mintha ezer életet éltünk volna le együtt már, és amikor a szemébe nézek, az az érzésem, hogy ő az összesre emlékszik, és tudja az univerzum minden titkát, én meg a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy a közelében lehetek ezen a közös utazáson.
És mivel szenteste van, és nekem semmi más kívánságom nincs, csak annyi, hogy ez a mostani áldott állapot sose érjen véget, és éljen még sok-sok évtizedig egészségben és boldogságban mindenki, akit szeretek, most inkább nektek kívánok, minden olvasómnak. Ugyanilyen tökéletes csendes éjt jövő ilyenkorra mindenkinek, igény esetén etetésre várva grimaszoló csomaggal a fa alatt...

2013. december 17., kedd

Forgatókönyv - avagy: Na majd ne félj!

Na, megírom gyorsan a holnap reggel terveit, mert M. behozta a kis laptopomat közben az iPad helyett, és így lényegesen egyszerűbb gépelni. Szóval jött az előbb egy kedves nővér a szülős részről, adott csípős trombózis elleni szurit, aláíratott mindenféléket, és kérdezhettem tőle bármennyit, és mindent alaposan elmagyarázott... én egyszerűen imádom ezt a kórházat és mindenkit benne!
Heni szavaival élve: a szülési reality folytatódik...

Egyelőre első és egyetlennek vagyok beírva holnap reggelre, úgyhogy ötkor indul a dolog egy hashajtó kúppal, amivel szépen kiváltom a beöntést, aztán hétkor kell jelentkeznem a szülőszobán, ott kapok infúziót sok folyadékkal és antibiotikummal, és valamikor gerincbe érzéstelenítőt meg katétert is. M. akár végig ott lehet velem, ha nagyon unatkoznék, és nyolckor bevisznek a műtőbe, ahol szintén; összevarrással együtt egy olyan órányi művelet az egész állítólag, és amíg velem teljesen végeznek, addig M. megkapja melengetésre a Kissmajmot. Akkor két órára mindannyian átvonulunk az őrzőbe, ahol nekem feküdni kell és inni, illetve további infúziókat kapok, és közben figyelik, hogy hogyan húzódik össze a méhem, és egyáltalán hogy érzem magam - ha jól, akkor utána már visznek a szobámba, és ott kukkantgatnak rám még négy órán keresztül, aminek a végén (de ha bírom, lehet hamarabb is) fel kell állni, és pisilni kell.
Amin már nem kell aggódnom, mert kiderült: mindeközben a baba végig ott lehet velem, ha szeretném, és ha az apukája elég bátor pakolgatni, mert egyedül ugye nem fogom tudni (a címbéli harci kiáltás akkor jött M.-től, amikor épp örvendeztem, hogy nem fordítva lesz a felállás, és nem nekem kell pakolgatni senki apróságot se rá, mert én tuti gyáva volnék felemelgetni egy vadonatúj gyerekfélét). Utána megint opció, hogy maradjon mellettem, és bújjunk össze, és próbálgassam szoptatni, vagy be lehet adni a csecsemősöknek, akik állítólag azonnal hozzák majd megnyugodni a szívverésemtől, amint sírni kezd (persze egyértelműen az előbbire pályázok).

Én továbbra is egy elég érdekes állapotban vagyok, egyszerre kimondhatatlanul várakozós és izgatott, valamint visszafogottan gyanakvó... hogy ez most mégis hogy is van vajon, tényleg-tényleg nem tévedés, és biztos, hogy velem történik, és basszus "home run" lesz ez végül, úgy tűnik hogy lassan merjem elhinni, nem...? Azt hiszem az agyam életemben először bravúros sikerrel blokkolja az érzéseimet, hogy megmentsen egy akkora-hogy-belehalok boldogságlökettől.
Úgyhogy még egyszer nagyon-nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velünk, és elmém épségének megőrzése érdekében most elvonulok aludni (próbálni).

Countdown: T-minus 24 hours

Sot, igazabol valoszinuleg nem lesz az meg huszonnegy sem, mert reggelre vagyok beutemezve, csak azert szamolok igy vele, mert barmilyen surgos eset beeshet elenk majd a mutobe.
Egyelore meglepoen kicsit sem izgulok amugy... szerintem egyszeruen nem fogtam meg fel, hogy mi fog itt tortenni, hogy ezt a draga kisfiut, aki egyutt elt velem ennyi idon at, akit imadtam erezni, ahogy mozgolodik bennem, most majd a kezembe adjak, es en vegre igazan-igazan megolelhetem... es nem kell ot tobbet soha elengedni, addig szeretgethetem, amig csak epp akarom. Jaj, mindjart szet is robbanok... :)
M. velem ellentetben tok aggodos-idegeskedos, hiaba mutottek mar legalab harmicszor eddigi elete soran, azt mondja, teljesen mas erzes paciensnek lenni (azt kifejezetten viccesnek tartja, mert szorakoztato hogy egy profi orvoscsapat mennyire lazan kezel egy olyan helyzetet, ami a masik resztvevo felnek ugye eleg rendkivuli), es mas bameszkodokent ucsorogni, es varni, hogy egy pillanatokkal azelott meg konkretan nem is letezo valakit a kezedbe nyomjanak, hogy te legy elete legeslegelso elmenye.

Ez egy kiemelten bababarat korhaz egyebkent, ha valaki delelott szul, es hagyomanyos modon, akkor allitolag mar elso ejszakara sem orulnek a csecsemosok, ha beadja a gyereket hozzajuk, csaszarosoknal viszont az a default, hogy egy rovid orzoben egyuttletes periodus utan elviszik, hogy lehessen pihenni masnapig. En most nagyon ugy erzem, hogy keptelen leszek tobb orara odaadni barkinek is a Kissmajmot, aki nem M., szoval remelem ez csak szokas, nem szabaly. Nyilvan a gyerekorvos vigye es ellenorizze es barmi, de utana azonnal hozzak csak vissza nekem, mert per pillanat nem tudom elkepzelni azt a poszt-operacios fizikai szenvedest, ami rosszabb lenne annal a tudatnal, hogy ez a pici leny egyszer csak nincs mar a kozelemben, es barmilyen hozzaertok, de megis csak idegenek gondjaira van bizva, akiknek o csak az egyik ujszulott a sok kozul. Nem szamitok rozsaszinu viragszirmos csipkefelhokre, biztos nem leszek se zen-lebegos se kulonosebben fitt, de szeretnek lehetoseget kapni egy probalkozasra, maximum vegul nem birom idegekkel a sajat fajdalmaimat es/vagy az o sirasat, es zokogva elkullogok segitsegert.

Kissmajom ma is nagyon MocorkaPeter volt, nem olyan belassult megfontoltan viselkedik, mint aki az utolso szazon van - az NST/CTG ketszer annyi ideig tartott, mint szokott, mert folyton elmaszkalt az erzekelotappancs alol. De persze hal'Istennek jo a kis szive es az ultrahang alapjan a flow is; alaposabban nem nezegettek mar egy ideje, ugyhogy ha csak holnap reggelre nem iktatnak be egy mereses menetet, akkor teljesen meglepetes lesz, hogy pontosan mekkorara sikerult hiznia. Ma vagyok 37w2d, a hasam korfogata tegnapelott este 101 centi volt, en meg 67 kilo, remelem a plusznak nagy resze o. Kepet megprobalok csatolni kicsit kesobb, bar nem vagyok egy kulonosebben mutogatnivalo darab, eleg szerenyen eltorpulok a sok tulhordos kismama kozott, akik bejarogatnak szivhangot figyeltetni.
Hatigy; gyere-gyere bababa.

2013. december 16., hétfő

Ready, set... go!

Visszakoltoztem a korhazba ma reggel. Ultimate puccparade (also known as ketagyas alapitvanyi szoba): patyolattiszta sajat furdo, hutoszekreny, mikro, teve - gyakorlatilag annyiban kulonbozik egy szallodaitol, hogy a foldon jarolap van, az agy allithatos vaskeretu, es van benne kisagy, pelenkazo es babatologato bevasarlokosar. A szobatarsno egy jofej toxemias noci, aki a 33. hetet tapossa, es remeli, hogy minel tovabb tudja majd huzni; o is tav-dolgozik, ami mondjuk itt tenyleg aldas, mert a napi nehany vizsgalaton kivul ugy tunik senkivel sem sok minden tortenik idebent.
Mi reggel egy vizelettel es vervetellel inditottunk, aztan volt egy gyors ultrahang, ahol kiderult, hogy Kissmajom tovabbra is jol van, tokeletes az ellatasa es az allapota (ezt mondjuk sejtettem, mert tegnap este majdnem kiszakitotta az oldalamat a nagy bulizasban), es egy NST/CTG, ami alatt szokatlanul esemenytelen volt a mehem, a gyerek meg majdnem vegig csuklott. Egyelore sticking to the schedule: szerda delelott az idopontunk... el sem hiszem, hogy holnaputan ilyenkor mar itt lesz velunk, kulon lenykent, teljes szagolgathato valojaban.

Ejjel nagyjabol negy orat aludtam. Elotte dolgoztam, szegeny M. ugraltatasaval bepakoltam a korhazi taskat erre a hetre, es egyuttes erovel kikiserleteztuk, hogy hogyan mukodik a sterilizalo berendezes, es hogy kell osszeszerelni a kezi mellszivot meg a cumisuvegeket (jovanna, nekem ez is kihivas volt). Aztan kiautoztunk a telekhez a szep langyos-kodos idoben - Kissmalacz titkos sarka gyonyoru, teljesen betakarta a friss, ropogos, sotetzold moha, az avarban gombak nonek es borostyan fut, igazi erdoszeli tunderzug, olyan jo ott lenni! Majd atmentunk egy puszira M.Anyukahoz, akit a valtozatossag kedveert mar holnap megmutenek; szegeny nem olyan szerencses mint en, valami hetagyas szobaban fekszik, potagyon... remeljuk minden rendben lesz majd, es legkesobb karacsonyra ot is hazaengedik. Vegul ejfel utan utolso erommel epilaltam, borotvaltam, es hasonlo torturak - valahogy tovabbra is keptelen vagyok felfogni, hogy nem latom, mi van a hasam alatti reszen, nem tudok kedvemre hajolgatni, es eleg nehez kenyelmes ulopozituraban elhelyezkedni barhol is.
Ugyhogy most bamba vagyok es almos, es mara annyi tervem van mar csak, hogy ledaralom a Boardwalk Empire harmadik evadjanak a maradekat, hogy vegre utolerjem M.-et, es egyutt nezhessuk tovabb majd otthon ket babazas kozott. Dolgozni ma nem tudtam, mert elertem a net-hasznalatom limitjet, es M.-nek intezkednie kellett, hogy engedjenek tovabb terjeszkedni. Ugyhogy senkit sem olvastam ma, de olyan jo, hogy vagytok, hogy irtok, hogy velunk vartok es izgultok... csereben hamarosan szallitom am az elso Csibebabat! :)

2013. december 13., péntek

An unexpected turn of events

Tegnap délben rajtaütésszerűen hazaengedtek. A dokim megdicsérte a szép reaktív görbénket, majd megultrahangozott, és amellett, hogy a baba rendben volt és a flow szintén, úgy látta, hogy jobb a magzatvíz-arány mint volt, valószínűleg a sok pihenés hatására, úgyhogy hétfőig eltáv, azután meg már csak Kissmajommal együtt hazajövés, valószínűleg újabb hét múlva. Nagyon jól jött amúgy, mert az előző nap beköltözött új szobatárstól félig már elkaptam valami nyavalyát - naivan azt hittem, hogy csak azért köhög úgy, mint egy tüdőrákos, mert félóránként lejár cigizni (igen, ő is mindenórás terhes...), de ezek szerint takonykór is lehetett a dologban. Persze minden reggel hétkor jelenésem van az osztályon ellenőrzésre, de hát mi ez, ahhoz képest, hogy most itthon fekhetek a kedvenc nappalim kedvenc kanapéján, egy mellém gömbölyödött cicával és egy három méterre dolgozó pasival. Amúgy nem sok mindent szándékozok csinálni, mert egész kevés aktivitás már elegendő ahhoz, hogy nagyon elfáradjak, és elkezdjen keményedni a hasam (végül én is megtudtam, milyen az), és igazából a kiságy berendezésén kívül (matrachuzat felrakás, ágynemű bekészítés, rácsvédő felszerelés, játékok felaggatása, stb.) nincs is már nagyon teendő, a takarítónéni M. irányításával mindent szépen megoldott, ami még hátra volt.

Ígéretemhez híven készültem volna egy képsorozattal a kórházazásból, de a MacBook egy fos. Anno azért vettem, körülbelül másfélszer annyiért, mint bármelyik gép, ami a piacon elérhető volt (a többi, még drágább Apple terméket leszámítva), mert húdejó lesz nekem, majd gyönyörű fotómontázsokat fogok készíteni és minden kalandunkat megörökítő csodás videókat. Ehhez képest nem rakható rá egy kibaszott program, amivel a pofámat ki tudom satírozni egy fotóról, és még soha nem volt olyan, hogy a videószerkesztője az általam kívánt zeneszámot az általam kívánt módon képes legyen egy filmrészlet alá rakni. Mindezt úgy, hogy egy programozóval élek együtt, aki saját könyvelő-bérszámfejtő szisztémát építget, tehát látott már laptopot; és úgy, hogy az ezeréves munkahelyi Microsoft gépemmel egy netes keresés és egy letöltés még mindig elég volt ahhoz, hogy elérjek mindent amit akarok.
De nem baj, ez csak mellékszál, a lényeg az lett volna, hogy itthon vagyok, yay!

2013. december 9., hétfő

No news is good news

A dokim tulfelt, es en imadom ezert. Esett szo rola, hogy esetleg hazaenged, es akkor naponta be kell jarnom ultrahangra es NST/CTG-re, de vegul ma ugy dontott, hogy megse - ha nem banom, maradjak inkabb, o ugy nyugodtabb; es en nem banom. Utalom, amikor vizitkor, ha o epp nincs jelen, egyik okoska fiatal orvos mindig belepofazik, es fontoskodva elismetli a tutit a tapasztaltabb kollegak bologatasara varva: hogy igazabol nem erti a beutalasomat, mert nem korosan keves a magzatviz, csak az atlagosnal kevesebb. Olyankor legszivesebben a pofajaba orditanek, hogy te kis taknyos kocsog, ez az ember ott kisert a kezemet fogva, mikozben vegigkuzdottem egy evnyi sikertelen stimulalt cikluson, egy meddosegi kozponton, es egy muszaj-terhessegmegszakitason, ha nem baj, akkor talan inkabb ne tudd jobban mint o, hogy nekem mekkora a tet, es mennyire fontos, hogy egy rajtam mulo pillanatig se kockaztassam, hogy ez a gyerek egeszsegesen megszuletik. Mindenki mas tok aranyos egyebkent, imadom ezt az osztalyt, egyszeruen olyan a hangulat, amilyent csak filmeken lat az ember - mutogatni kellene oket, hogy igy is lehet, mert nyilvan ok sem keresnek tobbet, mint barki mas a szakmaban, szoval nem penz kerdese az egesz; then again nekem nagyjabol mindig mindenhol kellemes tapasztalataim voltak az egeszsegugyisekkel, szoval lehet, hogy csak az atlagember picsog indokolatlanul sokat en vagyok kivetelesen szerencses.

Ma vagyok amugy 37w1d, vagyis a koraszulottseg veszelye mogottunk van, barmi es barmikor tortenik. A magzatviz nem szaporodott meg, de nem is csokkent, szoval uszkalas es tudofejlodes fronton a helyzet egyelore valtozatlan - persze ez fokozatosan modosulni fog, ahogy Kissmajom tovabb no es meg jobban kitolti a helyet, illetve akar egyik naprol a masikra is le tud esni valahogy a szint, meg szivargas nelkul is (nem tudom, pontosan mi a titka, de volt ra pelda a kornyezetemben), szoval ezen a fronton csak ovatosan lelegzunk fel. Ezen kivul mindharom flow normal, a mehlepeny erettsegi foka egyes (vagyis vegre eljutott az en kis abnormalisan fitt tartozekom is oda, ahova mase mar a masodik trimeszter vege fele), es az NST/CTG szerint a mehem komolyan gondolja az osszehuzodgatos feladatat is - nem, tovabbra sem erzek meg csak kemenyedest sem, nem hogy fajast, csodalkoztak is a noverek, mert volt olyan, hogy 80%-ra felugrott a mutato. A gyerek meretei tokeletesek, fejatmeroje 92 mm, fejkorfogata 333 mm, haskorfogata 330 mm, combcsontja 72 mm, becsult sulya 3100 gramm, vagyis tartjuk a beirt jovo szerdai datumot.
Tovabbra sem rossz itt bent amugy, a szobatarsnom mar szombaton reggel atkoltozott a babajahoz a koraszulott osztalyra, szoval egyedul vagyok a ketagyasban; azt nem bannam, ha bepakolnanak ide egy frissen szultet, mert egyreszt elleshetnem tole a teendoket, masreszt kedvemre bamulhatnek vegre egy kisbekat (jelenleg a folyoson setaltatottak kozott szoktam kielni ezen a vagyamat, de ott megiscsak creepy lenne latvanyosan lecovekelni es percekig gyonyorkodni idegen emberek csemeteiben), de ugyanakkor az elozo csaj oruletbe kergetett a veget nem ero panaszkodasaival, szoval talan jobb igy. (Hasznos volt azert az az egy nap vele, mert megtudtam peldaul, hogy csaszar elott nincs beontes, utana csak hat orat kotelezo fejemelgetes nelkul fekudni, mar az orzoben ott lehet velunk a baba, es felszivodo varratokkal dolgoznak.) A mutet napjan majd at szeretnek koltozni egy alapitvanyi szobaba, ha lesz hely, mert ott van sajat furdo, es nem kell messzire elcaplatni egy pisilesert vagy zuhanyzasert, de addig teljesen jol elvagyok itt, a folyoso vegi kozos helyisegek sem zavarnak, mert tok tiszta es kulturalt mindegyik.

Tegnap egyebkent M. kilopott delutan, mert az egy oras es esti hetes vizit kozott csak elore megbeszelt vizsgalatok vannak, es hetvegen semmi, csak a vacsora, amit mindig itt hagynak, ha epp nem vagy jelen; ugyhogy a kis korhazi outfitemben tundokolve elvitt a szuleihez, ahol kaptam finom vasarnapi ebedet, amibol pukkadasig ettem... meg a vegen a korhazazas alatt fogok meghizni. (Jah azt akartam irni mar, hogy tok erdekes, hogy valoban mennyit javul az inzulinerzekenyseg igy a terhesseg vegere: felelotlenkedni termeszetesen igy sem szoktam, de peldaul az olyan mennyisegu es osszetetelu szendvicset, amit csak par hettel ezelott nem ehettem meg ebedre, mert megdobta a cukromat, most siman bereggelizem, raadasul kesleltetett idopontban, het helyett nyolckor, mert annal korabban vizsgalatok vannak meg, es meg minimalisan sem emelkedik meg tole.) Aztan autokaztunk egyet a gyonyoruen kivilagitott varosban, amihez jofajta unnepi dallamokat is hozott... imadom ezt a fiut!
Es utkozben, mikor a karacsonyi csodatortenetrol szolt az enek, nagyon sokszor eszembe jutott a Kissmalacz, es mint ettol mindig, csordultig feltoltodtem szeretettel es nyugalommal... Es csak azt akarom mondani mindenkinek, aki most friss vesztesegtol szenved, hogy ha belolem indulunk ki, akkor lesz majd ez sokkal jobb nekik is - olyan, amikor a fajdalom helyet teljesen atveszi a hala es az orom, hogy ok mindig ott lesznek nekunk, mintha letezne az egen egy-egy kizarolag nekunk teremtett csillag, amit senki mas nem lathat, de rank mindennel fenyesebben ragyog.

2013. december 6., péntek

Ekezettelen korhazi szulinapos

Miutan harmincot evet sikerult leelnem nulla nap korhazazassal (a tavaly nyari laparkor volt my first ever), a harminchetedikbe lepes kipipalasat a Peterfy szuleszeten abszolvalom. Semmi izgalom, hal'Istennek Kissmajom meg bent van a helyen like he's supposed to, tovabbra is szepen novekszik, jol erzi magat, es lathatoan legkevesbe sem erdekli, hogy allitolag bovebb furdozes jarna neki.
Az ugy volt, hogy hetfon letudtam az utolso diabetologiat, ahol meg lettem dicserve, es nyugtatva, hogy tobbet nem is kell mennem, innentol mar csak javulni fognak az amugy is jo ertekeim. Aztan kedden beugrottam a gyerekorvoshoz, aki eloben ha lehet meg tunderebb, mint telefonon, es megbeszeltuk a kovetkezo teendoket. Szerdan elmentem a sajat dokis terhesgondozasra, tisztaztuk, hogy hogyan zajlik majd a szules (M. bent lehet csaszarnal is, yay!), es mondta, hogy csutortokon reggel megejtjuk az elso NST/CTG vizsgalatot. Es az volt a terv, hogy matol elkezdem kivenni a maradek szabadnapjaimat, par napig negyorasan, aztan egesznaposan, es szulesig lotyogok az unnepi hangulatu varosban, es szep raerosen befejezem a babara varos elokeszuleteket. Na ez utobbi nem egeszen jott ossze, helyette tegnap hajnaltol ejfelig rohangasztam, intezkedtem, pakoltam, atszerveztem, aminek kovetkezmenyekeppen azzal aludtam el es ebredtem fel, hogy menten ketteszakad a derekam - ugyhogy most nagyjabol olyan erzes csak dogleni itt a feher vasagyon, mintha egy luxushotelben wellnesshetvegeznek (ahol rejtelyes modon eleg gyakori az ajton at beszurodo csecsemosiras)...

Szoval tegnap reggel rakotottek a gepre, ahol kiderult, hogy ugyan en a vilagon semmit sem erzek belole, de suttyomban egesz intenziv mehtevekenyseget produkalok, amire a gyerek ugyesen reagal is. Nagyon vicces dolog ez az NST/CTG nem tudom, hogy nevezheti barki is unalmasnak, en imadom latni-hallgatni, hogy hogyan mukodik a pici szive, hogy gyorsul zakatolossa, mikozben epp kirugja az oldalamat, es hogy tunik el a jel, amikor odebbmaszkal az erzekelotappancs alol... ha szabadna, egesz nap ott ucsorognek a kenyelmes fotelben, es ezt figyelnem. A gorbeink tehat szepen szinkronban voltak, elojegyeztunk engem csaszarra 18-ara, a doki mondta, hogy gyorsan nezzunk rank ultrahangon is, aztan elkezdett hummogni; mielott elajultam volna, jelezte, hogy ugyan nincs baj, de a magzatviz mennyisege tovabbra is a kellettenel kevesebb, szoval ha nem banom, o a biztonsag kedveert a mutetig felvenne megfigyelesre. Nyilvan nem bantam, az aggodos (es az utobbi napokban ismetelten borzalmasakat almodo) felem meg orult is, hogy na, vegig szem elott leszunk, profi orvosok altal kovetve, a leheto legbiztonsagosabb helyen - de a control freak enem elegge ideges lett, hogy basszus szo szerint semmi nincs kesz a Kissmajom fogadasara, hat hogy a fenebe akarok en igy szulni?!
Elso korben bementem a munkahelyemre, bejelenteni, hogy akkor en most meg korulbelul annyi ideig leszek, amig lementem a geprol az otthoni dolgozashoz szukseges doksikat, es osszepakolom a hazavivos cuccokat az iroasztalrol; ettol a fonokom kisebb panikrohamot kapott, ugyhogy plusz fel oraig ottragadtam gyozkodni, hogy minden rendben lesz, nem meghalok, csak epp nem leszek folyamatosan elerheto a megoldoember szerepben. Mikor hazaertem, M. a nappali kozepen ult a foldon, es epp a kisagy osszerakasi instrukcioit bongeszte fejvakargatva - ettol valahogy rogton elmult minden ketsegem, es lelkesen betarsultam az akcioba. Amig o szerelt, es szunetekben ket kulonbozo ceg ugyeit oldogatta meg tavsegitseggel, addig en teljesen felforgattam az eddigi rendet a haloszobankban, szortiroztam ket nagy fioknyi babaruhat az elso honapokra, elokeszitettem minden hasznalati eszkozt a Kissmajom erkezesere, plussjatekoktol etelmelegiton at mellszivoig, es bepakoltam a korhazi dolgainkat is. Neha lerogytam szusszanni, es szemermetlenul kihasznaltam, hogy M. minden aron ki akart szolgalni: olyankor csak ide-oda mutogattam, mint egy kiralyno, es minden hirtelen a helyere kerult.

Ma reggel meg bevonultam, a dokim mint mindig, mindent intezett, varakozas nelkul helyet kaptam egy csinos ketagyas szobaban, mertek lazat es vernyomast, adtam vert es vizeletet, ujfent ucsoroghettem az NST/CTG-en, es volt egy gyors ultrahang. Holnap lesz majd reszletesebb is, de egyelore minden rendbennek tunik, nem kell elorebb hozni a mutet idopontjat: a flow tokeletes, Kissmajom jol van es nagyon aktiv, az alap meretei teljesen megfelelnek a koranak (holnap szemfulesebb leszek, es megprobalom telefonnal felvenni a diktalast, mert annyi adatot keptelen  vagyok egy hallasra megjegyezni).
Nem mondom, hogy szuletesnapomon nem lennek szivesebben a tervezett programunkon, miszerint eszunk egy finomat a torzskocsmankban, korbeautokazzuk a varost celtalanul, aztan kisorsoljuk, hogy melyik buta karacsonyos filmunket nezzuk meg eloszor iden... de nem vagyok kedvetlen. Most komolyan, ki az, aki tiszta lelkiismerettel kijelentene, hogy ez micsoda kellemetlenseg, azok utan, ami miatt tavaly ilyentajt ugyanitt vartam...? Egeszsegesek vagyunk, vigyaznak rank, hogy azok is maradjunk, es szentestere hazavihetem a fa ala a kisfiunkat... kell ennel tobb az elettol?! Arrol nem is beszelve, hogy meg az ebed is isteni volt - to whom it may concern: korhazban mondjatok, hogy 150 gramm szenhidratos dietan vagytok, ez mar tobbedik alkalom, hogy meglepodom, mennyivel finomabb a diabetikus menu, mint a sima. Jah es van olyan fem bevasarlokocsim is, amiben majd tologatni lehet a Kissmajmot! :)

2013. november 29., péntek

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (2.)

Bevásároltam megint, most már tényleg majdnem minden megvan, ami kellhet - még egy utolsó utáni menet lesz, de azt már valószínűleg M. fogja megejteni, miközben mi kórházazunk: rendeltem egy pihenőszéket (raktáron nem volt), kiválasztottam egy hordozót (egyelőre csak bérlésre), és lehet hogy kérek majd egy szoptatós párnát is (de előbb megnézem, hogy szükséges-e egyáltalán, és ahhoz egyelőre hiányzik a főszereplő).
Ami hatalmas elmaradás, és fogalmam sincs, mi lesz vele, az az köldökzsinórvér-levételes dilemma... ezért a cím is, és a felkérés, hogy légyszi gyertek mesélni meg együtt gondolkodni megint. Mi egyelőre inkább az igen felé hajlunk, és persze a vágy felé, hogy ez legyen életünk legrosszabb befektetése, de nagyon ideje lenne ezen a ponton túllendülni, és dönteni, és intézni is végre. Olvastam én már mindent pro és kontra, tudom, hogy ez inkább egy ilyen kelet-közép-európai (vagy hogy írják ezt helyesen) divat, de azt is, hogy Nyugaton cserében vannak közösségi őssejtbankok, és egyáltalán másképp működik az egész donor dolog. És persze olvastam, hogy azon túl, hogy mire használható majd fel, és mennyi mindenre nem (ez utóbbi annyira nem befolyásol, hiszen történt már velünk ugye "többtízezerből egy" fajta véletlen), simán megeshet, hogy nem megfelelő a fagyasztás és/vagy tárolás, és hiábavaló pénzkidobás volt minden. De ez még bele is férne akár, ami igazán idegesít az viszont az, hogy a négy cégből, amelyik Magyarországon foglalkozik ezzel, csak egy van, ahol visszajár az előleg, ha esetleg sikertelen a mintavétel (kevés, szennyezett, stb.), tehát semmi garancia nincs arra, hogy ha leperkálok egy tetemes összeget, akkor legalább az egész komplikált folyamatnak az első lépése biztos. Na most ez az egy cég az szlovák, mi meg szívesebben választanánk helyette a biztosabb hátterűnek tűnő belgát, még ha drágább is, csak nyilván potyára nem szeretnénk fizetni. Szóval marad a kérdés, hogy mi legyen vajon? Ti mit csináltatok vagy csinálnátok - és hol? És miért? Help!

Kissmajom amúgy jól van, szerintem már nem olyan nagyon kényelmesen fér odabent, mert mostanság ébrenléti időszakokban inkább csak ilyen türelmetlen, gyors és éles minimálmozdulatokkal operál, amik néha eléggé fájdogálni tudnak, de ettől függetlenül alig várom őket. Beiktatott egy programváltozást is: este tíz után egészen lenyugszik, és ehelyett már reggel hétkor fent van órákon át ficeregni, ami nyilván kényelmes lenne nekünk majd születés után, de sokkal viccesebb, amikor igazi gamer's son módra éled, szóval nem bánom, ha nem lesz tartós az új szokás. A feje még mindig ugyanott van, egészen sokszor dugdossa egy simire a tenyerembe, amit imádok; természetesen aggódni is szoktam, mert néha, ha elfeledkezem magamról, és hirtelen előrehajolok (nem gyakran van ilyen, legtöbbször nagyon is tudatában vagyok a hasam által képzett akadálynak - annyira, hogy ma reggel például M. adta fel a cipőmet), akkor konkrétan érzem, ahogy hozzányomódik a bordámhoz... remélem ilyen módon nem lehet kárt tenni egy babában, annál csak okosabban van összerakva a női test...
Tegnap végre felhívtam a gyerekorvost, úgy érzem jó választás volt, már telefonon is tündéri egy néni, kedden megyek majd hozzá megismerkedni és recepteket kapni. Jövő héten egyébként szinte minden nap van valami dokis program, csütörtökön a védőnő is jön látogatni, úgyhogy most már tényleg-tényleg csak fél napokat fogok munkába járni (ezen a héten ez nem egészen jött össze, hiába terveztem), és pénteken, mivel szülinapom lesz, még felet sem. Az utána következő héten meg kiveszem a maradék szabadnapjaimat, és onnantól csak otthonról dolgozom már, azon a pár projekten, amiket majd szülés utánra is magamnál tartok.
Jah és hétfőtől már nincs semennyi Meforal sem, és teljesen ügyes a cukrom, úgy látszik tényleg igaz ez, hogy nő az ember inzulinérzékenysége így a végén. Ésésés híztam egy kilót, még talán többet is, 66,5 voltam tegnap egy kevéske reggeli után - azért remélem ebből legalább fele megint a Kissmajom, annyira örülnék, ha a jövő heti méretével megint meglepetést okozna.

Ennyi nagyjából. Ma 35w5d, és a hivatalos kütyü szerint pontosan harminc nap van még hátra a találkozásig; azért nagyon remélem, hogy majd a szerdai ultrahang után ki meri jelenteni a dokim, hogy itt semmilyen forgolódás nem lesz már, és mond egy konkrét dátumot a császárra. Én nem is értem, hogy aki természetesen szül, az hogy bírja a várakozást az utolsó hetekben-napokban, nekem már most tele van a testem-lelkem pillangókkal, pedig azért ez még messze nem a célegyenes. Tegnap este elképzeltük, hogy egy hónap múlva majd ugyanígy ülünk a jó meleg szobában, annyi különbséggel, hogy jó kis karácsonyi hangulat lesz, és valamelyikünk mellén mindig ott szuszmákol majd egy édes pici lény, akinek a nyakába lehet fúrni az orrunkat jól.

2013. november 24., vasárnap

Esti tánci

Ez ment tegnap gyakorlatilag este héttől éjfél utánig, nem is értem, honnan van ennyi energiája egy maszatnyi gyerekkezdeménynek... Azt hiszem, hogy eléggé szeretem... :)



A gyatra minőség a laptop és a telefon fényeinek tudható be, illetve annak, hogy már nem volt erőm odébbgurulni, hogy az éjjelilámpát felkapcsoljam.

2013. november 21., csütörtök

Third base

Tudom, már akkor jól álltunk, amikor elértük a 28. hetet, mert akkortól egész jó eséllyel maradnak életben (sőt egy kis szerencsével makkegészségesen, illetve idővel korrigálható problémásan) a koraszülöttek, de én csak most merek lazítgatni, mert a betöltött 34. héttől állítólag már tényleg csak súlyügyekben kell alakulniuk, és a tipikus éretlenségi bajok (agyvérzés, légmell, fertőzések, emésztési problémák stb.) elég ritkák hirtelen megszületés esetén is.
Ma 34w4d vagyok, vagyis hivatalosan csak 38 nap van hátra (valójában úgy tűnik még kevesebb, de erről kicsit később) - ez milyen hihetetlen már, bele sem akarok gondolni, mert azonmód szétpukkanok az örömtől. Hát most képzeljétek el, hogy alig néhány hét múlva átölelhetjük a kisfiunkat! Nem hiszem, hogy van ennél boldogabb várakozás a világon, folyton bugyután vigyorognom kell tőle... :)

Terhesnőséges panaszom továbbra sincs, visszajött ugyan az első trimeszter egy-két tünete (hétvégén szép sugárban kihánytam egy amúgy nagyon jóleső ebédet, és esténként kilenckor már legszívesebben aludni mennék), de semmi bajom velük. Az egy kicsit zavar, hogy fekvő helyzetből alig tudok feltápászkodni, csak erőlködök, mint egy szerencsétlen hátára borított teknősbéka, meg baromi gyorsan "elfáradok", ami annyit tesz, hogy például egy-két órás lassú séta után már elkezd fájdogálni a derekam, és annyira nehéz a hasam, mintha egy elefántbébi lakna benne; de az sem kifejezetten rossz, csak kellemetlen, mert ezer dologhoz lenne kedvem és lassan időm is, csak épp a végrehajtást nem nagyon bírom. De majd decembertől szép apránként megoldok mindent, nincs olyan sok hátra: a babasarkot kellene még kialakítani a hálószobában (kiságy összeszerelése, falragacsok felrakása, polcok feltöltögetése), illetve ez előtt egy nagyobb gyerekboltos bevásárlást megejteni, hogy a pár hiányzó cuccot megvegyem.
Szombaton szétválogattam a Kissmajom ruháit, és berendeztem neki három fiókot a komódban. Amint kiderült, öltözködés fronton is van mit pótolni még, mert igazából eddig elég szporadikus volt a beszerzés: ha épp beestem valahova, ahol árultak babaholmit is, és ott véletlenül épp nagyon megtetszett valami, akkor azt megvettem, vagyis amink van, az mind zabálnivalóan aranyos, csak épp semmire sem elég, főleg nem egy újszülöttnek (amikbe beleszerettem, azok többnyire 7-9 kilósokra valók). Úgyhogy elővettem szépen a védőnőtől kapott kelengyelistát, és... azonnal akadályba ütköztem, nem tudtam ugyanis, hogy melyik az a body, és micsoda a rugdalózó - igen, ki lehet röhögni jó hangosan. Abból kiindulva, hogy az előbbiből több darab kell a kezdőcsomagba, pont fordítva tippeltem amúgy, mert akkor az biztos kívül van és gyakrabban cserélendő (mert például bukik a baba), ugyanakkor a női ruhadarab neve alapján mégis logikusabbnak tűnt, hogy az a fehérnemű megfelelője... aztán becsatlakozott M. is a nyomozásba, és a neten rákeresett, és máris okosak vagyunk, és nem fogjuk Superman stílusban öltöztetni szerencsétlen gyereket. A lényeg az, hogy mindkét fajtából kell vennem még a legpicibb meg a következő méretből, illetve kellenek ilyesmik, hogy télisapka, vízhőmérő, hajkefe, körömvágó olló, karmolászás elleni kesztyű, stb.

Aztán még ilyen történt, hogy Audrey posztjának hatására végre én is voltam szülésfelkészítőn; sajnos az első két alkalmat lekéstem, pedig igencsak fontos témákról volt szó (vajúdás és szülés), de a tegnapelőtti előadás is tök hasznos volt, és a következők is jók lesznek, úgyhogy mostantól járni fogok. Ő végig szorgalmasan jegyzetelt, és majd úgyis ír róla értelmes összefoglalót, úgyhogy én nem fogok, csak annyit említenék meg, hogy ó, te szegény drága kis bogárkánk, mik várnak rád idekint! Miközben a szülésznő nagyjából másfél órán keresztül ecsetelte, hogy mi minden történik a kisbabával attól kezdve, hogy világra jön, M. meg én percenként szörnyülködve néztünk egymásra, hogy jaj mennyit fogják bántani ezt a kis mocorgányt, hát most mondja meg az ember, be kellene tennie a kabátzsebébe és hazalopni inkább, amint nem figyel ránk a személyzet. Érdekes volt, mert életemben először egy kicsit (de csak nagyon-nagyon kicsit, egész minimálisan, és tök rövid ideig, tényleg) megértettem az ősanyákat, akit otthon szeretnének szülni, nyugalomban és beavatkozások nélkül, és nem akarják, hogy idegen emberek piszkálják és nyúzzák és szúrkodják a legnagyobb kincsüket - ugyanakkor a leghatározottabb gondolatom az volt, hogy basszus, mennyire felelőtlen az, aki nem kórházban szül, hiszen itt annyi profi szakember dolgozik keményen azon, hogy minden rendben legyen a legnagyobb kincsünkkel, annyi fontos vizsgálatot és szűrést elvégeznek, és annyi különböző módon segítenek hozzá egy optimális kezdethez, hogy elsorolni is nehéz.
A beszámoló után persze még jobban megerősödött bennem a vágy a császár iránt, mert nagyon nehéz megbirkóznom a gondolattal, hogy az elmondottak előzményeként szegény Kissmajomnak még ráadásul ki is kelljen küszködnie magát belőlem, egy több órás erőltetett menet során. Tudom-tudom, az a természetes, és fontos lépés, mert több szinten erősítő hatású, de nem tehetek róla, féltem, védelmezni akarom, és még most a napi csuklásmaratonjai alatt is rosszul vagyok, hogy nem tudok segíteni rajta, hogy képzeljem akkor el, hogy sajátmedencéjűleg durván összenyomom a kis puha koponyáját. Ünnepélyesen megígérem, hogy ha majd kint lesz, visszafogott és racionális anya leszek.

Végül tegnap voltam a dokim magánrendelésén a most már kéthetenti terhesgondozáson, ahol egy gyors UH megint mutatta a kevesebb magzatvizet, úgyhogy bár a baba fejátmérője jó volt, tehát egyértelműen megfelelően nőtt, ma reggelre be lettem rendelve a kórházba, a jobb minőségű géphez, illetve egyúttal levetetni a vért az aktuális nagylaborra. Valahogy most nem aggódtam annyira, mint a múltkor, ami egyrészt betudható annak, hogy azóta utánaolvasva megtudtam, hogy nem annyira ritka jelenség ez, másrészt köszönhető ennek az édes csodalénynek itt bent, aki egész egyszerűen vigyáz rám: nem ad időt a félelemre, mert szó szerint folyamatosan jelezget, szinte nincs olyan óra napközben, amikor ne mozdulna meg, többnyire jó látványosan.
A dokim bejött velem a profi ultrahangra, ahol hál'Istennek az orvos, egy tündéri nő, rögtön mondta, hogy hát valóban az átlagosnál kevesebb a magzatvíz, de azért messze nem kóros (ő nem is említette a normál alsó határát, amiről két hete még szó volt), és mutatta, hogy mennyi van belőle; nekem az a mennyiség persze semmit sem mondott, mert én már egy ideje minden benézéskor elszörnyedek, hogy milyen szűkösen lehet ott férni, szegény picikék, de mindkét szakember megnyugtatólag bólogatott, szóval baj nem lehet. A méhlepényem még mindig G0 érettségű, mindhárom áramlás rendben van, a gyerek percenként 140-es szívverése és összes belső szervei szintén, úgyhogy a saját dokim tegnapi tippje meg lett erősítve: ha így haladunk tovább, nem lesz szükség túl hamar kihozni a Kissmajmot. A méretek érdekesen alakultak (a fejátmérője 86 mm, fejkörfogata 322 mm, haskörfogata 279 mm, combcsont hossza 67 mm - összesítve napra pontosan megfelelnek a mai állásnak), mert annak ellenére, hogy a pocakja még mindig kicsi a korához képest, és ebből következően még mindig az alsó negyedbe sorolja a gép becsült súly alapján, még így is elképesztő fél kilót gyarapodott két hét alatt, vagyis most már 2214 gramm. Ezt a gyors felzárkózást remélni sem mertem... nagy cula fiam! <3
Volt még szó arról, hogy mennyit iszok és mennyit eszek - mióta kiderült, hogy esetleg köze lehet a dologhoz, folyadékból szigorúan megvan a napi legalább két liter, és igyekeztem többet enni is, ami valószínűleg használ, mert én egy dekát sem híztam ugyan továbbra se, a mákocska viszont igen, szóval már biztos, hogy kap elég táplálékot. A doktornő szerint a hidratálás fontos, de a zabálás nem annyira, mert sokkat többet ártanék, ha nem tartanám be a diétát; így legfeljebb születéskor csak egy kicsit lesz több a baba három kilónál, de azt egész hamar bepótolja majd úgyis. És akkor apropó az elején említett előrehozott dátum... kényelmeskénk még mindig medencevégű hosszfekvésben ejtőzik, jól éreztem, hogy semerre sem fordult, továbbra is itt az okos feje a szívem alatt, és mivel nagy már és kevés az úszóhelye is, valószínűleg így is marad. Ami azt jelenti, hogy december huszadika körül szépen vágnak neki egy lyukat a hasamba, és kitessékelik. (Legalábbis remélem valóban az lesz, hogy ezt is elintézi a paraanyjának, és nem most kezd el akrobatikázni.) Jöjjön ki szép biztonságban, majd én megpróbálok ügyes lenni sebgyógyulás terén, és még az is lehet, hogy szentestén tényleg be tudjuk pakolni a saját otthoni karácsonyfánk alá; ha meg nem, akkor... akkor is egyszerűen tökéletes lesz a világ.

2013. november 14., csütörtök

Életzajlás

Az elmúlt három napban nagyon el voltam kapatva, Kissmajom velem együtt ébredt reggel, és gyakorlatilag este elalvásig egyfolytában nyüzsgött, néha akkora mozdulatokkal, hogy azt hittem, kibújik az oldalamon; ma már valamivel csendesebb, de azért már bejelentkezett, drága anyanyugtató babám. Mikor ilyen hiperaktív, akkor amellett, hogy nagyon élvezem, mindig megígérem magamnak, hogy egy-egy bambócább napján majd emlékezni fogok erre: hogy vannak ilyen változások, hogy vannak lusta napjai, és simán lehet, hogy attól még a következő az folyamatos edzés lesz, szóval próbáljam visszafogni a parát. De hát logikát és belátást számon kérni egy terhes nőn... szegény M. tudna mesélni az ehhez kapcsolódó lehetőségekről és valószínűségről...
Amúgy ma vagyok 33w4d és szerintem még mindig nem fordult be, a szívem alatt ugyanis esténként rendszeresen kidug egy határozottan gömb alakú valamit, ami ugye csak a buksija vagy a kis segge lehet, de bármelyik is az, nincs kifejezetten születési irányban: vagy függőlegesen ül bennem, vagy teljesen keresztbe fordulva fekszik, kényelmesen felpolcolt alsótesttel - de inkább az előbbi, mert a durvább rúgásokat alhas tájékán kapom, köldök felett inkább csak kaparászás van és apró éles ütések.

Megint voltam diabetológia kontrollon, meg lettem dicsérve, hogy nagyon szépek az értékeim, december elején kell újra mennem csak, és az már valószínűleg az utolsó alkalom lesz. Egyébként ezen a héten és a következőn már csak napi fél (500 milligramm) Meforalt szedek, aztán vége annak is - egyelőre csak az ebédnél látok minimális nehézséget, tegnapelőtt 7,6 lett a cukrom a szokásos módon összerakott szendviccsel, tegnap a kenyérmennyiség kis csökkentésével már csak 7,2, ma tovább próbálom a finomhangolást, és remélhetőleg sikerül visszamászni a tökéletes tartományba. Mutattam a dokinak amúgy ilyen méréseket (az elmúlt hónapban olyan heti egy alkalommal másztam kicsit 7 fölé, mindig kísérletezős kajákkal persze), de azt mondta, hogy egyrészt azért ez nem nevezhető nagyon magasnak, és amíg nem tartós vagy legalábbis gyakoribb, addig csak így tovább.
Voltam továbbá kardiológián, ahol egy tündéri doktornő megnézte az EKG eredményt, és megcsinálta a szívultrahangot; házidokim megint kiválóan szerepelt, ugyanis ebben is igaza lett: mitralis prolapsus, vagyis egyik billentyűm valamivel lazább a kelleténél. Állítólag az emberek, és ezen belül főleg a nők nagyon nagy százalékánál ez így van, és soha senkinek nem tűnik fel, valóban semmi teendő nincs vele, csak annyi, hogy jövőbeni műtétek esetén antibiotikumot kell kapnom majd, mert hajlamosabb vagyok baktériummegtelepedésre. És a vérnyomásom nagyon ügyes, hogy ilyen alacsony, de azért igyak sokat, mert az segít a pulzus moderálásában is.
Aztán voltam fogászati ellenőrzésen, ahol kiderült, hogy a terhesség csinált nekem két lyukas fogat. Azt nem tudom, hogy hogy állapította meg, mert hozzám sem ért, csak egy perc alatt felületesen benézegetett, sérülés nem látszik, mert nekem is megmutatta a gyanús helyet, de észrevett egy kis elszíneződést, ami nekem sajnos a hátsó részen több helyen van... namindegy, nem volt szimpatikus ez az új ember, nem is megyek vissza hozzá, hanem majd M. orvosához akarok. De mivel semennyire sem fáj, és semmire sem érzékeny a megnevezett két fog, az a tippem, hogy nagyon újkeletű rosszalkodás lehet, és azon gondolkozom, hogy szülés utánra halasztom a dolgot, két hónap alatt csak nem lyukad be az agyamig. Tudom, hogy valószínűleg nagyon biztonságos, és nem én vagyok az első terhes, akit kezelnének, de ha lehet én most nem szeretnék semmiféle érzéstelenítést - azt meg mégsem akarom csinálni, hogy csak akkor maradok megcsináltatni, ha nem is lesz rá szükség, és ha úgy alakul és elővesznek egy injekciót, akkor kiugrok a székből és elrohanok.

Munkafronton is változások vannak, ugyanis egyszer csak feltűnt, hogy novemberből hátra van még tizenöt munkanap, nekem meg tizenkét szabadnapom maradt idénre... Azt nyilván nem tehettem, hogy akkor bejelentem, hogy a héten még vagyok, és viszlát, meg igazából nem is akarnám még befejezni.
Furcsa az emberek hozzáállása ehhez is mifelénk... már rengetegen kérdeztek rá például hónapokkal ezelőtt, hogy miért nem megyek el táppénzre, aztán most már hetek óta napi szinten érdeklődnek, hogy jéjzusmária miért dolgozok még, hát kezdjem végre el a szülési szabadságot; és valóban alig ismerek olyan terhest, aki legkésőbb félidősen ne lépett volna le a munkahelyéről, akár volt baja akár nem. Szerintem nagyon szomorú, hogy az emberek nagy része ennyire utálja a munkáját, és az még inkább, hogy még tőlem várnak mentegetőzést, amiért vagyok olyan szerencsés, hogy én imádom az enyémet. Mert értem én, hogy van olyan helyzet, amiből megváltás az otthonülés, akár azért mert fizikailag megerőltető, akár azért mert stresszes a környezet, akár azért, mert veszélyeztetett a kismama, vagy tényleg kín neki a terhesség (ötpercenként kirohan hányni, a megváltozott teste miatt fáj valamije, gyakran keményedik a méhe, stb.) - de könyörgöm, hogy a fenébe jutottunk oda, hogy ez az állapot egyenlő egy súlyos betegséggel?! Nekem most, a nyolcadik hónap közepe felé van olyan, hogy az íróasztalnál való üldögélés a munkanap végére már kényelmetlen, de fél műszakot simán lenyomok még mindig, és őszintén szólva bele is hülyülnék az unalomba, ha hónapokig kellene otthon lennem céltalanul, teljesen egészségesen és mindenféle kreatív/produktív feladat nélkül. És érdekes elkeserítő, de valamiért én meg a hozzám hasonlók vagyunk a gonosz fiúk: felelőtlen karrierista picsák, akik ennyit (értsd: fél éves indokolatlan punnyadást agyatlan internetezéssel és/vagy értelmetlen tévénézéssel körítve), nem képesek megtenni a születendő gyerekükért, versus hős anyák, akik azonnal kiíratják magukat, és hónapokig döglenek tétlenül, mert azzal mennyire példásan vigyáznak az utódra.
Nem szokott meghatni az ilyesmi amúgy, tipikus balkáni mentalitás, mint annyi minden itthon, szokjam meg vagy lépjek civilizáltabb vidékre, tudom; csak gondoltam érdekességként lejegyzem, ha már témánál vagyunk. A saját út, mert onnan lyukadtam ki ide, az lesz, hogy ettől a héttől elkezdtem csak négy órákat bent lenni (ha van valami sürgős-fontos megoldandó, akkor persze ráhúzok bármennyit, de a terv ez), mellette letudom az orvosokhoz járást, a halogatott baba-related bevásárlásokat és fészekrakós intézkedéseket, aztán majd meglátom, hogy jövő hónap elején mikor sűrűsödnek be annyira az utolsó száz méter körüli teendők, hogy a fennmaradó napokat már ki kell vennem teljes szabadságként. A főnököm azt szokta mondogatni, hogy ha így bírom, akkor majd az irodából fogok bemenni a szülőszobára, amit nem is bánna szegény, annyira kétségbe van esve, hogy mi lesz, ha eltűnök. (Otthonról is dolgozni fogok, az lesz - de ez egy másik jéjzusmária téma, amit nem most akarok kifejteni.)

És a végére a fohász és a jóság. Apu ma szívmegnézésen van, megint megfestik az ereit, és kitalálják, hogy elég-e újabb sztent a helyzet javítására, vagy valami drasztikusabb beavatkozásra lesz szükség; várom a hívását a beszámolóval, és legynejóllegyenjóllegyenjól! Közelednek az ünnepek, narancsillat terjeng és fények villognak mindenhol, és lassan elkezdik elárasztani a világot a gyagya karácsonyi nóták, amikért odavagyok; legyen gyönyörű telünk és jövő évünk!

2013. november 9., szombat

'Cause love lives on...

Pilinszky János: Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.


Édes Kislányom,

szinte percre pontosan egy éve, hogy megajándékoztál életem legszebb pillanataival... Az utóbbi hét azzal telt, hogy minden nap rácsoládkoztam az íriszekre, amiket még tavasz végén ültettem el, sokáig szorgalmasan öntözgettem, aztán elkönyveltem, hogy biztos régi hagymák lehettek, mert csak egyetlen egy hajtott ki a használati utasításon leírtak szerint, és pár napon belül az is elsorvadt - hónapokig nem történt semmi, aztán anélkül, hogy bármit csináltam volna, október vége felé elkezdtek sorra kibújni... egy pici zöld levélke, aztán még egy és még egy, ma reggel már négyen voltak, mint mi. És az utóbbi hét azzal is telt, hogy számtalanszor visszaolvasgattam az akkori beszámolóimat, attól a gyönyörű langyos őszi reggeltől kezdve, amikor megfogantál, a türelmetlen, de reménykedni alig merő várakozáson át, életem legboldogabb napjáig, amikor kiderült, hogy velem vagy. És a pozitív tesztet apukádnak bejelentő videót ugyan nem volt erőm elővenni, de az akkor lejegyzett szavaktól még így is remegni kezd a kezem meg a gyomrom, mert bármilyen tárgyilagosan próbáltam fogalmazni, most akkor is intenzíven feléled tőlük az az érzés, amit soha nem fogok elfelejteni, hiába múlik az idő, és hiába árnyékolja be a pont két hónappal későbbi legszörnyűbb nap. Még most is, miközben fáradhatatlanul itt ficánkol bennem ez a drága kisfiú, akit általad kaphattunk, és akit olyan nagyon várunk már, azt érzem, hogy annál teljesebb és varázslatosabb sosem volt a világ, mint abban a néhány hétben veled.
A szeretet persze most sem kisebb, sőt sokkal többszínű, hiszen vele már átélhettem olyan dolgokat is, amik nekünk kettőnknek nem adattak meg; de emlékszem arra a lebegésre, arra a felhőtlen és végtelen és vegytiszta mámorra, ami akkor volt először és utoljára kerek és tökéletes. Aztán kiderült, hogy egy ennyire óriási és eszményi csoda csak addig lehet a miénk, amíg az élet bele nem szórja az első kegyetlen valóságdarabot - utána, azóta, már bizonytalan minden öröm, akár ölünkbe pottyan, akár megküzdünk érte, akármilyen hatalmas és értékes, mindig átvonulnak rajta a kétely árnyai.

Szeretlek; és nem, nem is akarok felejteni. Minden fájdalom ellenére, amit az elválás okozott, boldog vagyok, hogy az anyukád lehetek, és egy percét sem törölném ki az együtt töltött időnek, még azt sem, ami jobban fájt, mint bármi más bármikor eddigi éveim alatt. A hála mellett, ami végső soron önzésből fakad, hiszen annak szól, hogy mennyi mindent tanítottál nekünk, és annak, hogy magad után küldted ezt a pici babát, millió apró érzés és dolog van, amiről mindig elsősorban te fogsz eszembe jutni, ami mindig hozzád köt majd, és amitől mindig közel leszel - és ez jól van így.
Várjuk az első hóesést; az én szívemben az is a tied marad örökre, minden csendes havazós este, ami a városban talál ránk, amíg csak élünk. Gyere majd értünk egy hópelyhen, mikor a testvérkédet hazahozzuk... útközben megállunk majd a Rózsák terén, és jó szorosan összebújtatjuk a lelkeinket...

2013. november 7., csütörtök

Frász - Episode 2.

Tegnap voltam az immár kéthetenti terhesgondozáson (a cukor miatt korábban besűrítette a nőgyógyászom, mint egyébként szokás), és hát nem volt egy kellemes élmény. Elsőre minden rendben volt, vérnyomás alacsony, méhszáj zárt, vizelet fehérjementes, stb., viszont amikor ránézett a hasamra, azt mondta, hogy bár azt látja, hogy a méhem megfelelő méretű, de az egész úgy együtt nem valami hatalmas (tényleg nem, a találkozón a lányok közül ketten is simán nagyobbak voltak nálam úgy, hogy több mint egy hónappal járok előttük), úgyhogy nézzük meg a babát. A szíve szépen vert, a fejátmérője is korának megfelelő volt, viszont a magzatvizet kevésnek látta - úgyhogy ma reggelre berendelt a kórházba, ahol sokkal jobb az ultrahangkészülék. Persze addig is hazarohantam és gyorsan utánanéztem a dolognak: ezer oka lehet, de egyikben sem ismertem magamra (toxémia, szivárgó magzatvíz, túl érett méhlepény, stb.), ráadásul állítólag a terhességek 2-6%-ára jellemző ez (kutatása válogatja, hogy pontosan milyen arányt mondanak), úgyhogy annyiban maradtam, hogy lehetőleg egyelőre nem aggódom agyon magamat. Merthogy állítólag ilyen esetben az orvosok sem tesznek mást, mint várnak, illetve ha esetleg később kórosan alacsonyra megy a magzatvíz szintje, akkor befektetnek, megfigyelnek, infúziósan hidratálnak, és úgy várnak.
A dokim ma szabadságon volt, de rábízott egy másik főorvosra, aki soron kívül meg is nézett. A jó hír az, hogy a baba ügyesen nődögél, a mai biometria szerint 32w3d volt, ami a múltkori gép alapján mért egy hetes visszaeséshez képest azt jelenti, hogy már csak egy nappal van elmaradva attól, amit én a tényleges koraként nyilvántartok. A belső szervei szépek és jól működnek, a fejátmérője 82 mm, fejkörfogata 311 mm, haskörfogata 255 mm, combcsont hossza 62 mm, becsült súlya 1700 gramm; még mindig medencevégű, csak most a jobb bordám alá költözött a fejével. A köldökzsinórban a véráramlás normál mértékű, a méhlepényem továbbra is fiatal (G0 érettségi fok), átlagos vastagsága 34 mm - ilyent eddig nekem még nem mértek sosem, de a terhességi hetekkel nagyjából megegyező számnak kell lennie, szóval az én esetemben csak minimálisan vastagabb. A rossz hír az, hogy a saját dokimnak igaza volt, a magzatvíz valóban a normál alsó határánál van - ráadásul semmit sem lehet kezdeni vele, ezt a természet így intézte, tehát csak annyit tehetünk, hogy mostantól kéthetente ultrahanggal ellenőrizzük, hogy mi hogyan alakul. Az a baj, hogy konkrét AFI index nem szerepel a leleten, tehát nem tudom, hogy pontosan honnan kellene fennebb jutni (mert állítólag sokszor van olyan is, hogy jó irányba változik), de annak utánaolvastam, hogy mi van, ha oligohydramnios lesz a vége: általában semmi, csak a már említett várás és figyelés, de néha sürgősségi császár, ha a babára veszélyes tartományig csökken a folyadék mennyisége.
Az aggodalmam (persze tudom én, nem kellene minden fellehető adatot beszippantani, ignorance is bliss) az, hogy kitartóan kicsi a Kissmajom pocakja, és ezáltal a tippelt súlya is az alsó negyedben tanyázik már hetek óta; és ilyen esetben, ha a fej mérete viszont megfelelő, tehát a kettő közötti arány el van tolódva, akkor asszimetrikus méhen belüli növekedés-visszamaradástól is tartani kell, ami egy elég csúnya következményekkel járó dolog is lehet. Persze elvileg félelemre egyelőre nincs ok, de jobban szeretném, ha according to schedule haladna minden, és egyáltalán nem kellene ezeken agyalni.
A terv jelenleg az, hogy a mostaninál sokkal többet fogok inni, ha beledöglök is, mert ugyan állítólag ezzel nem befolyásolható a magzatvíz mennyisége, de legalább a szívemnek könnyebb dolga lesz; és bár nem tudom hogyan, de megpróbálok többet enni, mert most már tényleg nevetséges, hogy még mindig nulla kiló hízásnál tartok (ha a baba pont középsávban lenne, akkor tényleg nem zavarna, de így idegesít).

Ez amúgy nem volt egy jó hét a családban egészségügyileg: M.-nek megint visszatéreget a hülye mellékhere-gyulladása, Apunak rossz lett a terhelt EKG-ja, így jövő héten benéznek az ereibe, hogy mit lehet kezdeni a helyzettel, M.Anyuka lábáról kiderült, hogy gyakorlatilag semmit sem javult a műtét óta, és ott vagyok én is a kis szívzörejemmel... 2014 tényleg legyen már egy nyugis, eseménytelen, unalmas év, jó...?

2013. október 31., csütörtök

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (1.)

Úgy döntöttem, indítok egy posztsorozatot, amiben megkérek minden kedves rendszeres olvasót és néha erre járó látogatót, hogy segítsen a világ legfogalmatlanabb és -ügyetlenebb anyájának, aki hamarosan leszek - mert hol vállalhatja fel az ember lánya bátran a buta kérdéseit és végtelen bénaságát, ha egy anonim blogon sem...?
Szóval sokgyerekes tapasztalt asszonyok és néha-láttak-már-babát-közelről sorstársak, ösztönösen cselekvők és mániákus információgyűjtők, and everyone in between, nagyon örülnék, ha mondanátok mindenféle okosságot, hátha sikerül majd minél több véleményre alapozva jó döntéseket hozni, és nem kárt tenni a Kissmajomban...

Most épp az van, hogy szülinapi és karácsonyi kívánságlistát irkálok, a prózaibb fajtából, mert a legigazibb ajándékom az ugye ki van pipálva. Nyilván az materialistább vágyak is elsősorban hozzá kapcsolódnak ebben az évben, mert úgyis venni fog mindenki mindenfélét, és most nem akarok meglepetést - én például kifejezetten utálom, amikor rám van bízva, hogy mit vásároljak ilyen alkalmakra, mert tuti hogy olyant választok, aminek nem sok hasznát veszi az illető, vagy már van neki olyanja. Úgyhogy úgy értékelem, hogy végülis szívességet teszek a konkrétumokkal, és pofátlanul kérni fogok...
Említettem, hogy nagyon sok életbevágóan fontosat és valószínűleg fölöslegeset kaptunk M. tesójának gyerekeitől, a hiányzó apróságok (ruhák az első pár hónapra, egy adag netes teszteken jól szereplő pelenka, legalább öt különböző fajta popsitörlő próbaképpen, stb.) beszerzésével meg már lassan végeztem, nagyjából csak az maradt már, amihez recept kell (fürdető, kenőcs, stb.). Meg még amikről itt kérdezgetni fogok az elkövetkező hetekben-hónapokban, mert lövésem sincs, hogy merre induljak.
A kívánságlistámra tehát a még feltétlenül elolvasandó könyveken kívül (azokról majd külön bejegyzés lesz valamikor) három nagyobb dolog került, amiket igazából megvehetnék én is, de épp azért nem akarok, mert kedves vagyok és előzékeny, és segíteni akarok az ajándékozóknak: egy kiságy fölé szerelhető forgó-világító-zenélő-megmégamitezekcsinálnak szórakoztató központ, egy játékokkal alaposan körülaggatott és bébipoparezegtető-funkciós pihenőszék, és egy hordozó; ma az utóbbiról akarok közvéleménykutatni.

Öröklés következményeképpen van már egy felcsatolhatós kengurunk, ilyen állítólag jófajta, ami elvileg nulla napos kortól kezdve használható; de hiába tanúsítja a sok tudományos kutatás, hogy tökéletesen kényelmes, nekem valahogy újszülöttnek nem tűnik annyira ideálisnak. Eleve egy olyan pici baba nem tud még a seggén ücsörögni, nem is szabad támasztgatni semmilyen irányban, akkor nem értem, hogy lehet neki jó a függőleges és terpeszben láblógatós pozíció...? Persze ölben is tartható úgy, de nekem valahogy akkor is természetesebbnek tűnik, ha a végtagjai szilárdan meg vannak támasztva, illetve oldalra is fektethetem, hogy keresztben simuljon hozzám, mert akkor látom az arcát és nem aggódok, hogy fuldoklik, meg ilyenek. Szóval azt rögtön eldöntöttem, hogy a legelején mindenképpen szeretnék egy kendőt is, hogy legyen alternatívám.
Aztán nézegettem, és kiderült, hogy létezik rugalmas és rugalmatlan szövetből készült változat is, és agyalni kezdtem, hogy akkor viszont melyiket érdemes vajon?
Jelenleg egyértelműen a rugalmas felé hajlok, mert kézügyességileg elég béna vagyok, és abba állítólag könnyebb sérülésmentesen bepakolni a nyüfedéket, már magamra bogozott állapotban is. De az értékeléseket leadó felhasználók szerint, hiába reklámozzák úgy némelyiket, hogy 10-12 kilóig hurcolászható benne a baba, mivel könnyen elgyengül az anyag, olyan 6-7 kiló a maximum amíg biztonságosan lehet kötözni bármilyen irányban.

Na most töredelmesen bevallom, hogy a lányoktól megkérdeztem, hogy nagyjából mennyi idős egy 6-7 kilós gyerek, mert magamtól tippelni sem tudtam volna. Úgy logikáztam, hogy ha az már stabilan elvan a kenguruban például, akkor semmi gond, attól kezdve áttérnénk arra. De persze semmi sem egyszerű, mert van akinek három hónaposan már ekkora volt a babája, másé meg állítólag csak félévesen érte el ezt a súlyt, azt meg még én is tudom, hogy az előbbit kifejezetten tilos ültetni, de talán még az utóbbinál sem biztos, hogy szabad erőltetni a dolgot, ha magától nem igyekszik. Vagyis nem sokra jutottam eddig.
Az lenne tehát a kér(d)ésem, hogy mondjátok meg, mi legyen? Mit, honnan, mennyiért, hogyan érdemes (gondolok itt arra, hogy használtan talán nem feltétlenül, ha amúgy is gyorsan nyúlik)? Nem vagyok a reklámok ellensége, ha valaki tényleg már saját bőrön bevált dolgot ajánlgat, akkor nyugodtan küldjön márkaneveket és/vagy linkeket, nekem biztos hasznomra válik, de hátha valamikor később másnak is.

2013. október 30., szerda

Egészségünkre!

Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:

A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.

A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!

Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és  biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.

2013. október 25., péntek

Lil' man

Gyors munkaidőbeni összefoglaló, mert mindjárt értem jön M. és lelépek jól, bele a szépséges meleg őszbe; nagyonjónekem!

Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.

Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.

Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.

2013. október 20., vasárnap

Kerekszámos - a jó fajtából...

Aszondja a ketyere, hogy "30 weeks and 0 days pregnant. Only 70 days to go!" Vagyis két hónap, basszus... két hónap, és meglátjuk és összeszeretgetjük a fiunkat...
Már ezerszer elképzeltük, ahogy hazahozzuk ide az imádott meleg nappalinkba, ahol majd a karácsonyfa fényei világítanak és finom narancsillat lesz, lepakoljuk a kanapéra a hordozójában, aztán körbeüljük, mi ketten meg a cicák, és csak nézünk nagyokat, hogy milyen csoda történt velünk.

Épp ma írta Audrey, hogy az ő gyerekük mintha felismerné az apját - szerintem nem butaság, komolyan Kissmajom is csinál ilyeneket, hogy nagyon csendben elvan egy rövid ideig, aztán mikor már hiányolom az aktivitást, csak szólok M.-nek, aki bebzzzget hozzá (ez úgy történik, hogy a hasamra rakja mindkét kezét, és áramütést imitálva "megráz" az ehhez illő hangeffekttel egyetemben), és a gyerek másodperceken belül beindul; és már most kirekesztős szövetséget gyanítok, mert ugyanezt nekem akkor sem adja elő, ha hosszasan ugrándozok és közben kedvesen szólongatom. Egyébként manapság nagyon elégedett vagyok vele, nincs alkalmam aggódni, mert szinte folyamatosan mocorog, amikor épp nem intenzív bulizás megy, akkor is helyezkedik, forgolódik, ki-kirúg... most úgy érzem, hogy már megfordult fejjel lefelébe, mert pár napja csak a hasam alsó részén vannak már azok az apró kis éles böködések, amiket tippem szerint a kezecskéivel produkál, és közvetlenül a köldököm fölötti bal oldalon és a mellem alatt a nagyobb dobbantások, amiket azt hiszem a lábaival. És van már olyan jellezetes durva hashullámzásom is, amin mások videóin annyiszor szörnyülködtem - saját bőrön leginkább nagyon vicces dolog, és teljesen mesmerizing, órákig el tudnám nézegetni, majd fel is veszem mutatóba, ha egyszer eszembe jut nem csak bámulni.

Holnap délre megyek diabetológiás ellenőrzésre, délután nőgyógyászhoz terhesgondozásra, este háziorvoshoz feliratni az utolsó adag Meforalt (ami már gyakorlatilag a leépítős fázisra kell majd), aztán csütörtökre a Magzati Diagnosztikai Központba van időpontunk az aktuális nagy UH-ra.
A cukrom jó, sőt mondhatni nevetségesen jó, hál'Istennek. Délután konkrétan még sosem tudtam olyasmit enni, ami 5,5 fölé vitte volna, pedig tényleg kísérletezek (jó, persze nem ész nélkül, de egy-egy kis méretű túrórudi, müzli- illetve fehérjeszelet, vagy egy cseppnyi karamellel összeragasztott csupa-magokból álló "keksz" volt már próbából a hús-zöldség kombó mellé), néha teljesen fölöslegesnek is érzem uzsonna vagy vacsora utánra időzíteni a napi szúrópróbámat. Az éhgyomri érték mindig ideális, a reggeli utáni szintén, mondjuk ott a jó eredmény érdekében ritkán érem el a 20 gramm szénhidrátot, és amit megeszek az is mind lassú felszívódású, a kenyeret például teljesen hanyagolom, még a diabetikusat is. A tízóraisat párszor sikerült 6,5 körülire ugratni, hiába eszek csak gyümölcsöt, úgyhogy ott figyelek nagyon, hogy ne gigakörtét válasszak és ne nagyon édes almát; ahol néha rezeg a léc az az ebéd, ott néha volt 6,9 is, amiből arra következtetek, hogy ha desszertet is szeretnék (vagyis valami gyors felszívódású finomságot a végére), akkor nekem összeségében sok az ott előírt 50 gramm szénhidrát - így nem is erőltetek ennyit, bátran zárok két kocka 80% kakaótartalmú csokival, viszont az előtte elfogyasztott dolgokkal sosem megyek 30 gramm fölé. Most épp azt remélem, hogy menni fog ez végig, és nem kell majd durvítani és inzulinra váltani, de nem akarom elszólni magam, mert gondolom majd még holnap is derülnek ki dolgok, amikor beviszem nekik a gyűjtött vizeletmintát.

Jah, és van valami teljesen freak dolog! Én mániákus szőrtelenítő voltam világ életemben, gyűlölöm mindenhol a fejem kivételével, és vad következetességgel és gyakorisággal irtom, mert a bőröm hófehér, a rondaság meg fekete és erős szálú, és a testképzavaromnak meghatározó része volt mindig is, hogy már akkor is jetinek éreztem magam, ha szabad szemmel láthatatlan (értsd: félmilliméteres) volt a kibújó termés. Ez azt jelenti, hogy konkrétan idegbajt kapok, ha heti egyszer nem epilálhatok mindenhol, még a karjaimon is egész fel (ahol M. szerint csak képzeletbeli szőrzettel rendelkezem); gondolkoztam már végleges lézeres megoldáson is, de senkit sem ismerek, akinél normálisan működött volna, az meg nekem nem segítség, ha csak kevesebb lesz, mert mindenképp bajlódni fogok vele akkor is. Réges-régen gyantáztam illetve -tattam, de amióta felfedeztem a számomra ideális géptípust, azóta egyszerűbben oldok meg mindent; ritkult is sokat és meg is szoktam, szóval mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt mindenféle fájdalomérzet mindenhol (beleértve a bikinivonalat és hónaljat is), csak az időt sajnálom rá néha, mert a beteges alaposságom miatt másfél óráig is eltart egy menet.
Mikor félidő körül elkezdett pihésedni a hasam, készültem arra, hogy gyakorítanom kell majd az akcióimat, mert különben bemajmulok, nagy meglepetésemre azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, újabban bőven elég háromhetente leszedni, és még akkor is alig van mit. Ilyen szép természetesen simának és makulátlannak utoljára kamaszkorom előtt érezhettem magamat - gondolom szülés után megszűnik a hatás és térhetek vissza a régiekhez, de kibírom ezután is, csak nagyon furcsa...  mert most elméletileg több tesztoszteron kering bennem, és akkor hogy lehet ez vajon...?
Jut eszembe: most jön el lassan az, hogy borotválni viszont már csak vakon tudok, esetleg tükörrel, ami elég időigényesnek, szerencsétlenkedősnek, és őszintén szólva balesetveszélyesnek tűnik. Nem tudom, kismamáknak ér-e menni full intim-gyantára, vagy intézzük el családilag, és nem egészségügyis idegen inkább ne piszkáljon a bejárat közelében, ha nem muszáj... first world problems...

2013. október 12., szombat

Második rész: A fura apropó

És akkor az előző posztban említett furaság: tegnapelőtt átmentünk M. szüleihez vacsorázni (valami istenien főznek, és M.Apuka egy angyal, mindig kapok olyan extrát tőle, ami csak nekem készült, és megengedett a diétámban), szokás szerint elég sokáig ott ragadtunk, és beszélgettünk mindenfélékről. Már nem is tudom minek kapcsán (talán szoptatás) került szóba az, hogy mostanság mennyi fajta ételről állítják, hogy valamennyi idős kor előtt tilos adni, mert allergizál, mikor megemlítettem, hogy ezeknek ugyan még nem olvastam utána annyira alaposan, de az például elég szomorú, hogy Kissmajom majd nem ihat grízes tejet, mert azt mi mennyire szerettük kiskorunkban; viszont hogy azzal abszolút egyetértek, és alkalmazni is akarom, hogy egy kétéves ne tömjön már magába mindenféle édességeket. Mire M.Apuka mosolyogva ugyan, de halál komolyan rámszólt, hogy ugyan miért ne tehetné, ha jólesik neki, hát B.-nek is (M. unokaöccse) mi baja van tőle - és akkor majd ad ő az unokájának csokit, úgysem lehetek mindig mellette. Ezen annyira ledöbbentem, hogy több évre visszamenőleg precedens nélküli eseményként, keletkezett egy fél percnyi kínos csend, amit végül M. igyekezett enyhíteni valami olyasmivel, hogy hát persze nem óvodás korú gyerekre és spártai szigorra kell gondolni.
A helyzet feltérképezésébe természetesen beletartozik M. testvérének családja is, ahol az elsőszülött kisfiú esetében egész pici kora óta azt az elvet követte a sógornőm, hogy mivel borzasztó rossz evő, legalább valamit hajlandó legyen elfogyasztani, amiből energiát szerez, úgyhogy a gyereknek másfél évesen (és később a kislánynak* még hamarabb, hiszen látta a nagynál, nem lehetett megtagadni tőle) alapkajája volt a napi minimum egy tábla tejcsokoládé, és később voltak (és még most is vannak) olyan napok, amikor kizárólag gyorséttermi hasábburgonyán, zsömlehéjon, nápolyin és gumicukron élt. Erről nyilván mindannyiunknak megvan a véleménye (most egészségről nem is beszélve, de már csak azért is, mert mikor egy bölcsis este kilenckor egy szusszra benyom három Kinder-tojást, akkor nem feltétlenül lesz kezelhető, főleg ha eleve nem egy nyugodt fajta), mint ahogy egy csomó más nevelési kérdésről is, ami nekik rutin, de mi nem feltétlenül ítéljünk alkalmazandónak, de értelemszerűen nem bunkóztunk sosem, egymás között megbeszéltük, hogy mi miért nem tetszik, és miért kellene/fogjuk másképp, és kész. Ami rendben is van így, nem vagyunk egyformák, én sem bánom egyáltalán, ha a hátam mögött vagy akár szemtől szemben kritizálnak, elviselem a fejcsóválást, az ellenvetéseket, a rosszallást, az érvelést, sőt az iróniát külön értékelem; de ez a megfogalmazás azért egy kicsit sokkoló volt... egyrészt, hogy B. sem halt bele a Milka-túladagolásba, másrészt, hogy majd úgysem leszek mindig jelen.
Mert oké, a múlt századok parasztasszonyai is úgy neveltek fel generációkat, hogy pálinkás kenyérrel nyugtatták őket csecsemőkorban, de azért azt csak nem kívánjuk utánuk csinálni, még akkor sem, ha sokkal könnyebb, mint a magunkra kötözős folyamatos ringatás... Tudom, túlzok megint, az alkohol némileg ártalmasabb a kakaónál, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy szülőként lehetőségem van meghozni bizonyos döntéseket a gyerekem helyett és (legalábbis a saját belátásom szerint) érdekében, és jogom van elvárni a környezetemtől, hogy a döntéseimet maradéktalanul tiszteletben tartsa; bizony még akkor is, amikor éppen nem látom. És ennek magától értetődőnek kellene lennie, nem kellene se harcolnom se magyarázkodnom se mentegetőznöm érte senki előtt, aki nem a gyerek apja. Főleg hogy mindenki más szemszögéből egy pitiáner ügyről van szó, ha úgy tetszik csupán megspórolom a családnak a chips-adót: nem veszélyeztetni akarom az unokát azzal, hogy nem adatom be az oltásait, csak úgy gondolom, hogy amíg nem muszáj, addig üres kalóriákkal és főleg értelmetlen cukrokkal nem kellene kínálgatni. Attól még ugyanúgy lehet vele szórakozni, tanulni, játszani, elnyerni és megtartani a szeretetét, mert ha sikerül bármit is átadni neki magunkból, akkor nem azon fog múlni a nagyszülőkkel kialakított kötődése, hogy bezzeg a kis barátja vaníliakrémes süteményt kap a papájától, ő meg csak banános kölesgolyót.

Bármennyire úgy tűnik, tényleg nem szándékozok bio-reform-vega-kutyafasza ősanyává lényegülni, nem gondolom azt, ahogy hú, Anyu de felelőtlen volt, amiért egyévesen húszcentis virslivel a kezemben pózolhattam a szülinapi fotóimon, amit utána állítólag jóízűen el is nyammogtam, és leöblítettem egy szelet tortával meg jó édes teával. Akkor annyit tudtak a világról, és igen, még most is vannak családok, ahol az ülni alig bíró apróság is kap a pörköltszaftos kenyérből - sőt az is megeshet, hogy ő majd kilencven évig éldegél virulva, miközben elővigyázatosék ötvenesen kimúlnak rákban. De azért mégis csak hál'Istennek, hogy ma már a tanultabb réteg esetében egy kattintásra vannak azok a komoly kutatásokon alapuló információk, amik per pillanat bizonyítják, hogy nem jó, ha egy gyerek túl kicsin kap nehezen emészthető ételeket, mert ugyan épp látványos gond nélkül megküzd velük a szervezete, de később lehet baj belőle (nem, valóban nem kategorikusan lesz, de valahogy nekem a -hat/-het sem szimpatikus), nem jó, ha túl korán kóstol meg mindenféle feldolgozott és gyors felszívódású cukrokat, mert igenis kinyírja a fogakat és a hasnyálmirigyet, arról nem is beszélve, hogy mennyire addiktív... hát most komolyan, melyik épeszű ember választaná a szilvát, ha az alternatíva a bejgli...? (Kérdezem ezt én, azon diétám közepette, amire minden kétség nélkül a tinikori helytelen táplálkozással beszerzett betegség miatt van szükségem...)
Egész pontosan egyébként még nem néztem utána annak, hogy mit gondoljak Kissmajom ellátásáról; azon kívül, hogy jelenleg soha meg nem kísérelt mértékben odafigyelek az étkezésemre (nem csak a szénhidrátok szempontjából, hanem úgy általában is, hogy tényleg minőségi dolgokat vigyek be), és azt leszámítva, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy anyatejet biztosítsak neki, egyelőre nagyjából annyit sejtek, hogy olyan féléves kor körül érdemes elkezdeni a hozzátáplálást. De azt például nagyon szeretném, hogy amennyire lehet később is elkerüljük a mesterséges ízeket és túlságosan mű ételeket, legalább amíg közösségbe nem kerül a gyerek, mert nyilván ott nem fognak kivételezni vele, és én sem akarom, hogy fogalma se legyen, mi az a párizsis kenyér vagy Pilóta-keksz, amit a többiek kapnak. Szeretném, ha örömmel enne zöldségeket és főzelékeket, és lehet hogy naivitás részemről, de úgy képzelem, hogy a gyerekek nem utálják ezeket zsigerből, csak persze nem is annyira hülyék, hogy egy agyonízfokozott tartós puding helyett inkább karalábét követeljenek. Szeretnék főzni szülés után M.-nek meg magamnak is, bármilyen béna szakács is vagyok, mert ha végre életemben először lesz alkalmam napközbeni itthontartózkodásra, akkor hátha nem leszek hullafáradt, és lesz energiám napi egy órányi konyhai sürgölődésre egy egészségesebb életmód érdekében.

Én (túlságosan is) jó evő voltam kicsiként, és most optimistán okoskodok, de igazság szerint tényleg nem tudhatom, mennyire rossz érzés lehet, ha küzdelem minden kajaidő, ha látod, hogy a gyereked nem eszik eleget és elég jó étvággyal, ha sovány és fejletlen a többiekhez képest, és mégis elég önfejű ahhoz, hogy ne fogadja el azt, ami jót tenne neki. Biztos én is kétségbeesnék egyszer csak, és kilószámra vásárolnám a bolti panírozott halrudacskát meg a metrómegállókban árusított fahéjas csigát, csak nőjön és erősödjön. De akkor is az van, hogy legalább a kezdetek kezdetén meg szeretném próbálni, hátha múlik valami rajtam is - és egy kicsit szar érzés úgy nekiindulni, hogy már az első lépés előtt is beígért buktatók után kell szimatolnom.
Visszatérve tehát M. szüleire, most ez ennyiben marad valószínűleg, legalábbis amíg a baba pár hónapos nem lesz, mert nem hinném, hogy egyhamar előhozakodna bárki is a témával, vagy ha igen, akkor én nem fogom erőltetni az ellenkezést, nem látom értelmét - meggyőzni valószínűleg nem fogok senkit, M. szülei még a régi hagyományok szerint nevelkedtek és neveltek, tesójától meg a feleségétől meg abszolút nem számítok arra, hogy belátják, hogy ők bármit is másképp illetve helyesebben csinálhattak volna. Nem fogok visszakozni persze csupán a békesség kedvéért, de örülök, hogy ezúttal megálltam a spontán replikát, és nem vágtam rá ösztönösen a fenyegetőzésre, hogy oké, hát akkor meg nem fog idejárni a gyerekünk felügyelet nélkül. Azért moderáltam magam, mert erősen bízok egy normális megoldásban: M. tesójáék is csomó olyan abszurd döntést hoztak a gyerekeik kapcsán, amiktől megrökönyödtek a nagyszülők (is), de tapintatos helytelenítésen kívül gyakorlatban azokba sem szóltak bele, és mindig betartották a legbugyutább szülői szabályokat is. És nekünk is bizonyítottak már rugalmasságot, amikor teljes egyet nem értés közepette, ami a telekvásárlásunkat illette (miért olyan messze, miért olyan nagyot, miért domboldalit, stb.), M.Apuka ajándék gyanánt kifizette az ár egyharmadát, és M.Anyuka megtervezte rá a világ leggyönyörűbb házát.
Szóval számítok rá, hogy ez egy kemény menet lesz, de egyelőre csak örülök neki, hogy M. támogat, és Apu (aki az első számú baby-sitter lesz nálunk) a kéréseimnek megfelelően jár majd el. A többi miatti kedvetlenség, most hogy már kiírtam magamtól, el is illan valószínűleg.


* G. most három éves, M.-en és rajtam kívül minden egyes családtagot irigylésre méltó sikerrel manipulál és zsarol, és ha nem ismerném én sem hinném, de esküszöm, hogy egyszerűen gonosz. Értelemszerűen nem a Sátán kölykeként született, de hivatalosan hiába maradt továbbra is stay-at-home mom idén nyárig, sógornőm fél évesen bölcsődébe adta, mert elege lett a gyereknevelésből - ott meg csupa nagyobb csoporttárs között meg kellett tanulnia a leghatékonyabban túlélni. És M.Apuka őt hozta fel pozitív példaként arra, hogy semmi szükség nem lesz korlátozni a gyerekünket, mert hogy lám, pár napja még a nagyon édesszájú G. is "csak" két rudacska (ez az elérhető legkisebb kiszereléssel számolva is 60 gramm) csokit evett meg uzsonnára, hiába kaphatott volna akár többet is. Nem, nem mondtam, hogy az az ő súlyához mérten olyasmi, mintha én együltömben bekanalaznék egy komplett befőttes üvegnyi Nutellát; és azt sem, hogy szerintem nem normális dolog, hogy egy gyerek belátására bízzuk, hogy mikor mennyi édességgel akarja jutalmazni magát.

2013. október 11., péntek

Meet the parents

Már elég régóta készülök írni erről, bánom is, hogy nem tettem eddig, mert most meg fura apropója van... de azért remélem átmegy a lényeg, ami egyáltalán nem ez a furaság... M. szüleiről van szó, akiket nem is tudom, hogy hívhatnék, mert az anyós/após szavak engem mindig egy kicsit a mostohaanya/mostohaapa megnevezésekre emlékeztettek - és ez, ahogy a körülöttem levő vagy elmesélt kapcsolatokból látom, az emberek nagy részénél találó is, de esetünkben nagyon nem. Szóval legyenek csak továbbra is M.Anyuka meg M.Apuka, mert én tudom, hogy egyáltalán nem divat, sőt mondhatni anomália, de őszintén imádom őket.

Gyakorlatilag nincs olyan exem, akinek a szüleit ismertem volna; majd valamikor az exekről is lesz egy összefoglalóm, de a lényeg az, hogy későn érő típus voltam, csak olyan húsz évesen kezdtem el "pasizni", addig mindenféle frusztrációmból és önértékelési zavaromból kifolyólag nagyjából csak reménytelenül epekedtem elérhetetlen fiúkért, miközben amint utólag kiderült, reménytelen fiúk epekedtek az elérhetetlen értem (és a két halmaz egész gyakran metszette is egymást). Egyetem alatt más városba költöztem, egyetem után más országba is, M.-ig a férfiak is mindig valahonnan máshonnan származtak, mint az épp aktuális tartózkodási helyünk, és hát ahhoz már elég tartós és komoly kapcsolat kellett volna, hogy elinduljon valamiféle hivatalos bemutatási procedúra - ami eléggé hiánycikk volt, mert sem én, sem azok, akikkel egymásba gabalyodtunk, nem voltunk egészen normálisak, a viszonyaink meg most definitely betegesek voltak.
Mikor M. a képbe került, bizonyos szempontból nagyon hirtelen fordulatot vett ez a szokás, mert március közepén megismerkedtünk, májustól összeköltöztünk, és a kettő között ő egy elég komoly műtéten esett át, úgyhogy a látogatások alkalmával egyszer csak elkerülhetetlenül össze kellett futnom M.Anyukával. Emlékszem, hogy gyönyörű napsütéses április volt, mikor megérkeztem a kórház teraszára, ahova ők kiültek cigizni, M.Anyuka kedves volt, visszafogott és egyszerű, mégis valahogy letaglózó: teljesen lazán volt felöltözve, egy szemernyi smink sem volt rajta, és viselkedésében meg beszédében sem volt semmilyen hivalkodás (az első szó, ami eszembe jutott róla, az a "lady" volt), mégis valahogy azonnal azt képzeltem, hogy fiatal korában ha belépett valahova, biztos minden szem rátapadt, és mindenki a közelébe akart kerülni (azóta már tudom, és meg is értem, hogy tényleg így volt). M.Apukával a találkozás ezután legalább másfél évig váratott magára, tőle egyszerűen féltem, mert tudtam, hogy M. volt barátnőjét nagyon nem kedvelte, és emiatt mindig rossz volt a hangulat, amikor vasárnapi ebédekre összeültek - aztán egy ősszel, első találkaként eljött velünk kaszinóba, ahol egy csomó pénzt nyertünk és sokat nevetgéltünk, én meg rájöttem, hogy az ember egy két méteres száz kilós aranyos maci, és azóta is őt bírom legjobban az egész családból.

A mához közeledve: M. szülei mondhatni legjobb barátaink, nincs olyan velünk egyidős pár, akikkel szívesebben járnánk össze egy-egy délutánra, sőt nincs olyan velünk egyidős pár akikkel szívesen mennénk egy hétig vakációzni at all, miközben velük már teleltünk síelésben és nyaraltunk tengerparton, és minden alkalom kurvajó volt. Szellemesek, tájékozottak, modernek, érdeklődőek, isteni a humoruk, és szinte bármiről lehet velük élvezhetően beszélgetni. M.Apuka a világ egyik leggondoskodóbb embere, nagylelkű, igazságos, segítőkész, becsületes, csomó mindenben hasonlít Apura, ugyanakkor vele, Apuval ellentétben, ezer dologban hasonlít a gondolkodásunk és viselkedésünk is. M.Anyuka egy álleesősen csodálatos elme, akiről erős meggyőződésünk, hogy ha kutató orvos lett volna, már egy ideje meglenne a rák ellenszere, ugyanakkor agya másik része egy csillogó bulvárlexikon, amiből olyan hetven évre visszamenőleg bármikor előkapja bármelyik hollywoodi sztárocska bármilyen szaftos szerelmi ügyét. Nem tökéletesek, és így felnőtt fejjel persze ki tudjuk vesézni minden múltbeli hibájukat, és tudjuk kritizálni a jelenüket; látjuk, hogy mennyire rosszul kezelték anno M. balesetét és az azt követő gyógyulási periódust, hogy mekkora butaság az, hogy M.Anyukát makacssága és perfekcionizmusa a mai napig a munkaholizmusba hajtja, és az, hogy M.Apuka túl tisztelettudó és konfliktuskerülő úriember ahhoz, hogy erőteljesen fellépjen ez ellen. De alapvetően ez mind nem fontos, M. teljesen egyedül felépítette magát a külső és belső sérüléseiből, és mindenkinél teljesebb életet él, ők meg nem olyan aktívak ugyan mint régen, de élvezik egymás társaságát, és többnyire sikeresen maradnak egyensúlyban.
Nem valami érzelgősek, Anyura emlékeztetnek ebben, nem ölelkeznek-puszilkodnak még az unokákkal sem, M. úgy emlékszik, hogy kiskorukban velük is hasonlóan távolságtartóan viselkedtek, de ettől függetlenül azok a fajta emberek, akikről egy perc alatt kiderül, hogy bármit megtennének a gyerekeik boldogságáért, akkor is, ha épp semmivel sem értenek egyet abból, amit azok a gyerekek terveznek vagy tesznek. Vérbeli mérnökemberekként teljesen elutasítanak mindenféle lelkizést, a depresszió nem létezik, pszichológiára semmi szükség, a zavaros érzéseket ássuk el jó mélyre, ugyanakkor mindketten végtelenül érzékenyek, és azonnal észrevesznek olyan apró nüanszokat is a környezetük belső életéből, amiket néha az adott személy sem fedez fel önmagában. A két unokájukért rajonganak (és teljesen odavannak azért, hogy jön egy újabb), és M.Apuka konkrétan a funkcionális autizmus határáról rángatta vissza egyiket azzal, hogy rengeteget figyelt rá, és foglalkozott vele, olyan ösztönös találmányokkal, amelyek alkalmazására a legelismertebb fejlesztőközpontok is nagyon büszkék.
Nekem családom helyett családom lettek (Apun kívül egyik élő vérrokonommal sem kerültem soha ennyire közeli kapcsolatba, nagynéniket, unokatestvéreket beleértve), szerencsések vagyunk, hogy vannak nekünk, és hogy lesznek a gyerekeinknek, szívből remélem, hogy még hosszú-hosszú évtizedekig. Soha semmilyen nézeteltérésünk nem volt, és legalábbis amióta együtt vagyunk, azóta M.-nek sem... és akkor tegnap történt valami, amit utálok, mert utána bennem maradt a kétely, hogy bármennyire is közhelyes, de vajon eljön-e lassan a pillanat, amikor az idilli kapcsolatunkba beleszól az élet...?

Itt abbahagyom, hogy ne legyen kilométeres, meg mert a többi már nem kifejezetten vagy kizárólag róluk szól. És folytatás következik, a fordulatos résznél, mint egy gagyi sorozatban; ígérem, hogy megpróbálom még holnap tovább mesélni.

2013. október 9., szerda

It's a miracle!

Van egy nagyon kínos vallomásom, kéretik csak diszkréten kiröhögni, ha muszáj. (Muszáj lesz.) Ez is cukor-vonatkozású, ugyanis hál'Istennek manapság ez a legnagyobb gondom - hogy mekkora, az mindjárt kiderül alább.

Hétfőn reggel a diabetológián kezdtem, ahol annyi érdemlegeset sikerült csak intézni, hogy ezúttal hivatalosan is átkerültem a jófej fiatal doki betegei közé; aki ugyan épp nem volt ott, de amint kiderült bizonyos napokon asszisztensileg osztozik a doktornővel az inzulin-szakértő nővéren, úgyhogy végül mégis bekerültem az utóbbi "rendelésére". Feljegyzett engem meg a vérnyomásomat (64,3 kiló valamint 110/80-88), végigfutotta a méricskélt cukorértékeimet, mondta, hogy egy pár tizedet valóban ugrálhat a idegeskedéstől, úgyhogy ne idegeskedjek (Okey-dokey then!), adott beutalót a szemészetre, ahol szemfenék vizsgálatot fognak végezni ellenőrzésképpen, és mondta, hogy várnak vissza két hét múlva délután, amikor már nem csak egyedül lesz; gyűjtögetnem kell tizenkét órán át a pisimet egy üvegbe, majd összerázni és a keverékből vinni nekik egy kémcsővel, it should be fun.
Ezek után a tegnap eseménytelennek ígérkezett, legalábbis amíg végre nem hajtottam a szokásos napi szúrópróbaszerű mérésemet, ezúttal egy órával a tízóraira elfogyasztott húsz dekás alma után. Nézem a kijelzőt, 7,2 - közel s távol semmilyen stresszforrás, se olyasmi, amitől normál esetben valóban felmehetne (kenyértől volt ilyen legutóbb, vagyis hát akkor még azt hittem). Düh, szomorúság, pánik, lemondás: picsábais, de hát ez van, eddig lehetett húzni, nincs miért tovább reménykedni, holnap megyek inzulint íratni, javíthatatlanul romlik, mert ha már egy szaros közepes méretű engedélyezett gyümölcstől is ennyi, akkor én kérem szépen valóban igazi diabéteszes vagyok, nincs mit szépíteni. És miközben ezen pörög az agyam, bánatosan nyalom le az ujjamról a kibuggyanó vércseppet... ami édes, és kifejezetten alma ízű... Igen, a rámfolyt almaleves keveréket méregettem - külön a véremben csak 5,3 volt a cukor...
Persze miután hazamentem az volt az első, hogy elővettem a kajanaplómat: minden alkalommal, amikor a határvonalas 7,0-nél magasabbat mértem (nem sokszor, talán négyszer az elmúlt egy hónapban, mióta figyelem), vagy jó lédús őszibarackot ettem előtte, vagy túrórudit, amit én mindig akkurátusan szétszedek, előbb a csokirétegét eszem le róla, aztán a túrós részhez fogok hozzá, vagyis jó alapos az összefogdosása. Szóval lehet, sőt biztos, hogy az UH előtti aggódás is befolyásolta az eredményeimet, de igazából a kaja utáni kézmosás lenne itt a lényeg, és máris megvan a csudálatos gyógyulás.

Attól még persze inzulin rezisztensen indultam, és a terhelésem nem volt fényes, tehát változatlanul veszélyeztetett vagyok, nyilván eszem ágában sincs hanyagolni vagy akár csak enyhíteni is a diétát. De azt hiszem egy kicsit megnyugodtam.
Mikor M.-nek megírtam a kis kalandom rövid összefoglalását sms-ben, visszakérdezett, hogy ezt egy fórumról idéztem-e - mondtam, hogy sajnos nem, ezt vetted feleségül; azóta kommentár nélkül somolyog, ahányszor szúrni lát...

2013. október 4., péntek

Dokis furcsaságok

Ez egy háromdokis hét lett volna, de végül csak kettős lett, hétfőn ugyanis két órás hiábavaló várakozás után úgy döntöttem, hogy nem megyek be a diabetológiára. Több kismama is voltunk, akiket a doktornő elméletben átpasszolt a jófej dokinak, csak épp az asszisztense (az inzulinhoz oly jól értő) felejtette el adminisztrálni a dolgokat, vagyis mikor már ő sem volt ott, csak a fiatal doki és a saját embere, senkinek sem volt fogalma, hogy minket miért is hívtak vissza, és nagyjából mikor fogunk sorra kerülni, vagy fogunk-e egyáltalán (mert a doki, egyébként jogosan, a megszokott pácienseit vette előre). Ültem a váróban a sok közléskényszeres beteg között, és jobb híján hallgatóztam - hát sajnos meg kell mondanom, hogy nem velem történtek a legfurcsább dolgok arrafelé. Egy velem egyidős és nagyjából hasonló helyzetű (enyhén emelkedett terhelt értékre rendelt próbadiéta) terhes nőci például elkövette azt a hibát, hogy az első magasabb szám alkalmával pánikolva felhívta őket, és megkérdezte, hogy mi a teendő; berendelték, és anélkül hogy orvossal találkozott volna (!), a már említett asszisztens (aki egyébként nővér, a neve alapján utánanéztem a kórház honlapján) a kezébe nyomott két doboz inzulint, gyorstalpalóban elmagyarázta az adagolást, és ráparancsolt, hogy még aznap kezdje el beadni... WTF?! Szerencsére a nőnek volt annyi esze, hogy elment egy másik diabetológus magánrendelésére, akit kissé lesokkolt ez az eljárás, és mondta, hogy ilyen ritka és minimális kiugrás, ha egyáltalán az (mert pár tizedet simán téved a műszer is), még jól rendbehozható diétával, figyeljen jobban oda az étkezésre, mérjen sűrűbben, és ha több napon keresztül fent marad a határérték fölött, akkor valóban lépni kell. Úgyhogy beírattam egy időpontot hétfő reggelre, amikor még mindig a fiatal doki lesz, majd fogtam magam, összepakoltam a kis motyómat, és eljöttem szépen.
Egyébként M. szerint én stressz-cukros vagyok, és logikusnak is tűnik, mert tegnapelőtt, egy hét tökéletes egyensúly után, szokásos kajálással mértem egy 7,4-et, majd tegnap egy 7,9-et - mindkettőt fegyelmezetten kiszámolt ebéd után (ilyenkor egyébként sosem volt még rossz, csak reggel, de manapság reggel is konstans módon kifogástalan), épp miközben agyonaggódtam magam, mert rendelőkben várakoztam. Állítólag az idegesség meg az időjárásváltozás valóban tudja befolyásolni a működést, ami rossz, mert akkor viszont azt jelenti, hogy én mégsem tarthatom teljesen kontroll alatt a dolgokat, de jó olyan szempontból, hogy alaphelyzetben én tök nyugis ember vagyok, és a frontokra sem vagyok érzékeny. Szóval továbbra is figyelek, és ha izgalom-gyanús helyzet közeleg, megpróbálom majd úgy alakítani a menümet, hogy ne legyen benne semmennyi gyors felszívódású szénhidrát és eleve fele annyi legyen az adag, mint a javasolt, lássuk akkor is képes vagyok-e átlépni a határt.
Még két lejegyzendő van, amiket szintén idebiggyesztek, hogy legyenek kéznél. Egyik, hogy egy hónappal ezelőtt néztek nálam HbA1c szintet is, ami 27 mmol/mol lett (referenciatartomány: 20-42) százalékosan meg 4,6 (normál: 4-6%), tehát az átlagértékeim visszamenőleg is jók voltak, ami annyit jelent, hogy nem késtünk el a terheléssel, nem volt magas előtte a cukrom (ettől egy kicsit tartottam ugyanis, hogy ki tudja mióta volt gond az inzulinrezisztencia miatt, és esetleg hamarabb kellett volna terhelni); remélem a közeljövőben megismétlik ezt a vérvételt, mert kíváncsi vagyok, változott-e valami. A másik az, hogy tegnap vizelet-tesztcsíkkal megnéztem a reggeli állást, és minden rendben van ott is, nincs glükóz és aceton és keton a pisimben (meg még fehérje sem, és a többi minden is negatív, amikre nem emlékszem), úgyhogy a jelek szerint nem árt, ha néha nem érem el a napi 150 gramm szénhidrátot.
Azért persze továbbra sem hagyom abba a dokumentálódást cukor-ügyben, most például az American Diabetes Association terhesekre vonatkozó protokollját tanulmányozom, és egyelőre annyira jutottam, hogy ott is vannak azért tétovázások abban, hogy mekkora és mennyire rendszeres eltéréseknél kezdenek el aggódni és inzulint kiírni. De alapjában véve valamivel engedékenyebbek mint itthon: nem ritkán eleve 7,5 körül húzzák meg a határt, és a heti egyszeri kiugró értékekkel nem foglalkoznak, olyan vonal is van, ahol kizárólag az éhgyomri értékeket elemzik, nagyon gyakori az étkezés után két órával történő mérés, és egyes helyeken a huszonöt év alatti nőket nem is szűrik, hacsak családi precedens nem volt a betegségre.

Aztán szerdán voltam sima ultrahangon, ahol alaposan átnézték a gyerek minden porcikáját, és végre megmérték becsületesen. A biometriai adatok alapján az eddigi tippeknél két nappal idősebbnek mondták, vagyis 27w5d korúnak aznap, amikor szerintem (és minden eddigi UH alapján) csak 27w3d volt. Úgy tűnik, hogy a saját nőgyógyászom rozoga gépe múlt héten nem volt valami ügyes, és én is benéztem a kis táblázataimat, mert a feje még most sem akkora, amekkorát ő említett. Tehát: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat, akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140-et ver szép szabályosan, fejátmérője 68 mm, fejkörfogata 253 mm, haskörfogata 228 mm, combcsont hossza 52 mm, felkar hossza 47 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1089 gramm - vagyis ezennel majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay!
Mondtam a doktornőnek az emelkedett cukrot, de azt válaszolta, hogy odabent semmi jele annak, hogy bármit is befolyásolt volna: baj esetén a baba nagyobb, a magzatvíz több szokott lenni, meg a méhlepény vérkeringése gyengébb, de nálam jelenleg semmi ilyenről nincs szó, megfelelő a lötyi mennyisége, és meszesedésileg 0 a besorolásom.

És akkor eljutottunk a tegnap délutánhoz, amikorra akciós jegyet váltottunk babamozira. Az eddigi bekukucsok alapján, beleértve az előző napit, meg voltam győződve, hogy a Kissmajom megint két keze fedezékében fogja tölteni a vizsgálati időt, és semmit sem fogunk látni a kis pofijából; hát nem lett igazam... legalábbis nem egészen... Kissmajom a két lába fedezékében töltötte a vizsgálati időt, és semmit sem láttunk a kis pofijából. Jó, túlzok, néha profillal előbújt, amiből rögtön kiderült, hogy az apja gyönyörű éles állát örökölte, és néha a két lába között is kikémlelt, amiből meg az, hogy zabálnivalóan pufók arcocskája van máris. A felkínált szőlőcukrot nem fogadtam el az időzítés miatt, ezért a doktornő egy kis forgatással meg rázogatással próbálta jobb belátásra bírni a gyereket, hogy csomagolja már ki magát, de az továbbra is hű maradt a génekhez: kényelmesen hátradőlve seggen ült, és a lábait függőlegesen kinyújtva maga előtt a méhfalamon pihentette, szorosan az arca előtt (úgy kell elképzelni, mint egy nagyon szűk szárú V betűt, M. szokott ilyen akrobatapózban olvasni esténként), sőt néha makacsul a karjaival is átölelte őket, hogy még véletlenül se csússzanak szét (igen, a makacsság az tőlem jön). Mindegy, attól még elég erősen cuki volt és elég erősen tetszett nekünk, szóval úgy döntöttük, most már nem adjuk oda senkinek, bármilyen megátalkodott lesz.
Volt két érdekesség is, amire felhívnám minden paraterhes szíves figyelmét. A kisebbik az, hogy néha rajtaütésszerűen elaludt, ami elég szokatlan előfordulás így többször egy összesen fél órás session alatt; a doktornő megnyugtatott, hogy nem narkolepsziás az utód, ez teljesen szokványos viselkedés magzatéknál - vagyis nem kell idegbajt kapni, ha két vad ütés után hirtelen sokáig nem érzünk semmit bentről, nem azt jelenti, hogy túlszorult a köldökzsinór, és nincs erő vergődni, csupán annyit, hogy... hát fura szerzetek ezek a babák na. A nagyobbik, az elég megdöbbentő, ugyanis ez a nő is méricskélt, és íme mit tudtunk meg: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat (előző naphoz képest a köldökömhöz viszonyítva a másik oldalon, este láttam is a kinyomuló buksiját, mikor átforgolódott, tök amorf lett tőle a hasam), akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140 körül ver szép szabályosan, fejátmérője 70 mm/92 mm, fejkörfogata 257 mm, haskörfogata 233 mm, combcsont hossza 50 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1082 gramm - vagyis továbbra is majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay! És az még logikus is, hogy egy nap alatt nőtt pár millimétert minden irányba, kivétel a súlya, ami ugye amúgy is csak egy becslés, de (és itt a meglepetés) ez a gép még a kicsit nagyobb adatok alapján is csak 27w1d kort állapított meg, vagyis teljes négy napnyi eltérést az előző ultrahanghoz, és három napnyit  az ellenkező irányba az én számításaimhoz képest. Ez nyilván nem jelent semmit most már, egyrészt nagy már a gyerek, ennyi bármerre csúszás semmit sem befolyásol, plusz amíg nem hetekről beszélünk addig akár abból is adódhat a különbség, hogy a mérés indítását jelző pontocskákat egy icipicit közelebb vagy távolabb tette le az orvos - az viszont már érdekes, hogy bizony ezek szerint a szerkentyű beállításán múlik minden. Arra nem is sikerült rájönnöm, hogy pontosan milyen módon, mert ha megnézem az összefoglaló táblázatot, akkor külön minden szám mellé kiírja, hogy az százalékosan melyik fejlődési sávba helyezi a babát, és egy kivételével az összes mérete egyenként jóval előbbre sorolja (hosszanti fejátmérő alapján például egyenesen a 30. hétbe), az ultrahang összegzés szerinti kora 28w1d, a végső diagnózis mégis ellentmond a részleteknek. Nem lényeges igazából ez sem, csak azért említettem meg, hogy a továbbiakban senki se csodálkozzon rajta, ha egy-egy új UH eredmény teljesen felborít minden addigit, mert ki érti ezt...?