Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. január 30., szerda

Hurt locker

Birtalan Ferenc: A huszonegyedik nap

Eltelt egy nap, és újra egy,
és ez is együtt és veled.
Ennyi a halál, látod, ennyi.
Nem-lennem kell, hogy tudj ne-lenni!

Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.

Hiába romlott össze tested,
bennem te maradsz csak egynek,
s ha bárhol is, ha millió darab vagy,
naponta újra, újra összeraklak!

2013. január 24., csütörtök

Reboot

Tegnap voltam dokinál, megnézett, megnyomkodott, minden rendbennek tűnik; két hét múlva meglesz a rákszűrés eredménye is, mert már lassan aktuális volt. Azt mondta, minimum egy, de inkább két pirosat mindenképp várjunk a próbálkozásig, hogy teljesen regenerálódjon a méhnyálkahártya, és akkor, ha szeretném, az újabb inszem előtt még csinálhatunk együtt egy stimulált ciklust időzített együttléttel. Szerintem az lesz, hogy úgy egy hónap múlva felhívok a BMC-nél bárkit is, elmondom, hogy mi történt, és megkérdezem, hogy mikor kezdhetünk újra - gondolom ők későbbre halasztanák még, úgyhogy épp belefér majd előtte egy spontánabb menet (több, az én maratoni ciklusaimmal, valószínűleg nem). Minden esetre holnap reggeltől elkezdek újra mérni.
A másik dolog, hogy minél előbb el akarjuk indítani az örökbefogadáshoz szükséges ügyintézéseket. Nincs értelme várni, mindenképpen szeretnénk még gyereket, tehát ha csoda folytán sikerül is teherbe esnem hamarosan, plusz kapunk egy örökbebabát egy éven belül, maximum annyi történik, hogy növekedhetnek ikerben jól. Ha erre gondolok, mindig eszembe jutnak a korházazáskor látott szomszéd kisbabák, és érzem, ahogy szinte szó szerint megremeg a szívem a gondolattól, hogy esetleg valaki adna nekünk egy olyant, és hazavihetnénk, és szeretgethetnénk amíg csak élünk.
És végül: esküvőről beszélgetünk. Sosem tudtam volna elképzelni, hogy ilyent le fogok írni valaha is, de nézegettem menyasszonyi ruhákat, és kitaláltam magamnak egyet, amit meg akarok varratni - azért teljesen nem vetkőztem ki magamból, nem fogok végigvonulni a bazilika lépcsőin fátylas-uszályos hófehér hercegnő outfit-ben, visszafogott ötvenes évekbeli Hepburn-féle stílust szeretnék 2in1 kivitelben, hogy később leegyszerűsítve alkalmi ruhaként is működni tudjon. M. a gyűrűfelelős, mert igen, karikagyűrűk is lesznek, bennük feliratként az, akinek köszönhetjük ezt a hatalmas változást és még négymillió dolgot (ugyanaz a testünkre is rákerül hamarosan, csak elkészüljön vele a tünde-szakértőnk). A hely már megvan vagy hét éve, bár akkoriban inkább fenyegetésként hangzott el az, hogy ha egyszer megbolondulnánk és össze akarnánk házasodni, akkor csakis ott; dátumunk még nincs, március 14-én ismerkedtünk meg anno, de az már nagyon közel van, alternatívaként nyilván szóba jött július 17., de az meg elég messze, úgyhogy talán valami középút kellene, gondolkozunk még.

Igen, valószínűleg ez valamiféle fojtás fázis, amivel kényszeresen véget akartam vetni az elviselhetetlen egyik napról a másikra való létezésnek. Kellett valami kiösvény, mert teljesen kikészítenek ezek a rideg, szürke napok, a korán sötétedés, a se-nem-tél-se-nem-tavasz időjárás, legszívesebben lefeküdnék és mormotulnék úgy másfél hónapig; azzal meg az a baj, hogy este egyáltalán nem vagyok álmos, éjfél után alig bírok elaludni, és ha megtörténik végre, akkor szinte minden éjjel furákat álmodok. Minap például azt, hogy terhes vagyok, beteg a kislányunk, de valamit elnéztek a méréseknél, és tulajdonképpen sokkal nagyobb, mint a vélt kora, és most már fáj is neki ott bent, de az abortusz is fájni fog... rohantam valami ismeretlen korház irodájába segítségért, ahol egy gonosz orvosnő teljes közömbösséggel jelentette ki, hogy ez van, várhatok még, amíg magától meghal, de vegyem tudomásul, hogy ez csak egyre rosszabb lesz...
Szóval menekülök valamerre, életem első igazi koktélruhája és többedik tetoválása felé akár, mert nem akarok beleaszalódni a szenvedésbe, nem akarom, hogy szomorúságról szóljon az életünk, nem akarom nem várni a májust, és nem megélni a mindennapi percekreboldogságokat, hogy Apu megint mondott valami székelybácsisan vicceset, hogy rajtam alszik vagy az államhoz dörgölőzik a cica, hogy M. századszorra is be tud csapni a suprise-movie randinkon, hogy egy kisebb túrórudiban meglepően kevés szénhidrát van, hogy behallatszik a hálóba a fiúk izgalmas-félelmetes szerepjátéka, hogy letettük a szőnyeget a nappaliban és egyszerre barátságos zug lett tőle az addig tágas szoba.
Nekem ez az édes-drága kislánybogár ezeket az örömöket tanította meg, a pici életével, és aztán az elmúlásával is. Hogy nem a tengerparti nyaralásunk hetét várom, hanem az egész nyarat, minden meleg napját, minden frissítő záporát, minden délutáni árnyékba menekülését, és minden esti hűvösbe kiruccanását... Azért persze még várásról szól minden, nem ittvanásról; de úgy érzem, ez is egy jó lépés a helyes irányba. Újraindultam.

2013. január 20., vasárnap

Fragile

A hétvége nyugodt, körülölelős szeretetburok volt, mi ketten, cicák (igen, DápDáp is hazajön párnaponta, aranyos gonosz Szürkefej, érzi, hogy valami baj van), kalandos Nancy Drew játék, akciódús filmmaraton, kedvenc kaják, rengeteg alvás... olyan, mint a mindenkori kedvenc téli hétvégéim, és mégis annyira más...

Nagyon labilis vagyok manapság. Szinte minden éjjel álmodok valami teljesen abszurd történetet például, miközben amúgy nagyon ritkán szoktam bármit is; és szintén szokatlanul, ébredés után órákig tisztán vissza tudok idézni minden zagyva érzést, ami szinte sosem kellemes. Aztán reggel, ahogy kinyitom a szemem, és M. meleg hátához bújok, vagy megérzem a combomon a forró kezét, elszorul a torkom a kimondhatatlan szeretettel vegyülő aggódáshullámtól - az utóbbira semmi okom nincs, tudom, mégis nagyon gyakran eszembe jut manapság, hogy nélküle én már mindig csak fél ember lehetnék, és ha valamilyen baja esne, én azt nem akarnám túlélni. Napközben többnyire sikerül normálisan viselkedni, ha munka miatt nagyon elfoglalt vagyok, akkor azért, ha hétvége van, akkor meg azért, mert M. mindig figyel rá, hogy olyasmiket csináljunk, amiktől jobban érzem magam.
De estefelé valahogy mindig rámtör a hiány. Nem tudom nem lejátszani magamban milliószor azt az átkozott pénteki telefonbeszélgetést, és próbálom elképzelni minden egyes alkalommal, hogy milyen lett volna, ha azt mondják, hogy minden rendben van. Nem megy; az egy másik élet lett volna, egy tökéletes gondtalan meseélet, és az én életem most ez - a maga módján gondtalan és mese-, de tökéletes nem lesz már sosem. A kislányunkat akarom... nem egy gyereket, egy másik kislányt vagy kisfiút, hanem őt, pontosan őt, Kissmalaczot, Elanor Irist, az első és megismételhetetlen BabaPétert. Nem, nem bántam meg semmit, a döntés helyes volt, nem visszakapni szeretném betegen és szenvedve - újra szeretném kapni, egy csodás varázspálcával, ami egészségessé teszi, és fél év múlva odaadja nekünk.

Tegnapelőtt már betöltöttük volna a tizennegyedik hetet - Istenem, milyen nagy baba az már! Helyette szerdán elmegyek kéthetes kontrollra, hogy a doki megnézhesse az üres méhemet.
Nagyon szeretek várakozós reményeket látni manapság, annyian állnak boldogságküszöbön épp, és olyan furcsán kettős érzés, mert hinni akarok mindenkiért, ugyanakkor annyira rossz arra gondolni, hogy nyilván nem fog mindenkinek egyszerre sikerülni, mert ilyen véletlen egybeesések nincsenek. És nagyon szeretek újszülötteket és gyerekeket látni, de a jó érzés mellett róluk is eszembe jut, hogy jövő ilyenkor már nekünk is lehetne, tudna mászni, és megkóstolná a sütőtököt, és kezdene kinőni az M.-től örökölt tejfölszőke kisbabahaja, és mindenünk nyáltól tocsogna az enyémekhez hasonlóan korai fogacskái miatt. Érdekes, miközben terhes voltam, sosem tűnt fel, hogy ilyesmiken is gondolkozom, ha kérdeznék, még most is azt vágnám rá reflexszerűen, hogy én sosem mertem magam előtt látni a közös életet... hát mégis.
Most valahogy igazán-igazán nem tudok semmilyen konkrét jövőre gondolni. Nyilván továbbra is szeretnénk gyereket, és az is egyértelmű, hogy amilyen hamar csak lehet, elkezdünk próbálkozni. De nem tudom elképzelni például, hogy milyen érzés lenne újra hőmérőzni, izgulva stimulációt követni, bármilyen formában megtermékenyülést időzíteni, nem tudok elképzelni egy tesztelést, annál kevésbé pozitívat, és legkevésbé azt, hogy egyszer majd tényleg belépek a tizennegyedik hétbe, és jól lesz bennem a gyerekünk, és végig velünk maradhat, és egyszer csak valóban ott tologatjuk majd a korház folyosóján fém bevásárlókocsiban, ésésés...

Három hete még azon agyaltam, hogy majd mennyi munkámat tudom hazavinni babázás mellé anélkül, hogy a kapcsolatunk hiányban szenvedne, és hogyan szervezzük meg azt, hogy a legfontosabb feladataimat ne kelljen átadnom a kolleganőknek, és vajon mennyire lesz fontos ezután a sikeres karrierem folytatása, és mikor merjem megmondani a főnökömnek, hogy ha a kisbabánk nagyon anyás lesz és azt kívánja majd, akkor hiába épít nekem külön gyerekszobát az irodám mellé, ahogy néha félig viccesen, félig komolyan megígérte, én bizony boldogan leszek akármeddig "csak anya", sőt még a példás háziasszonyságot is megkísérlem.
Ehelyett holnap bemegyek dolgozni, és semmi sincs ha előrenézek, csak további végtelen számú egyennap... és bármennyire imádom csinálni az egészet, még az időnként muszáj rutin részeket is, bármennyire jó gondolatelterelőnek a hiányzás alatt felgyűlt rengeteg apróság, tudom, hogy majd megint óránként kell a monitor mögé bújva "orrot fújnom", és megint számolni fogom a perceket délutánig, aztán meg hétvégéig... Szokatlan nekem ez, mert én még soha életemben nem éltem egyik napról a másikra... meddig lehet ezt bírni vajon, és mi következik, ha már nem...?

2013. január 17., csütörtök

"Autumn blew the quilt right off the perfect bed she made..."

Kérdezik folyton, hogy hogy vagyok; az is, aki nem tud semmit semmiről, ami történt, csak hogy valami miatt betegszabadságon voltam egy ideig. Állítólag látványosan lefogytam, és ijesztően sápadt vagyok... valami látszhat, pedig már egy jó ideje mentek le a kilók, és soha életemben nem voltam egy pirospozsgás. Szerencsém van az influenzaszezonnal, és azzal, hogy a főnököm egy tündér, és a kérésem szerint soha senkinek sem említette a terhességemet, úgyhogy hivatalosan ez van: kapar a torkom, taknyos vagyok, nincs étvágyam, legyengültem.
Közben meg vannak napok, amikor egy kicsit könnyebb, nagyon-nagyon kicsit, az igaz, de egyre több az olyan perc, amikor úgy gondolok a kislányunkra, hogy nem hasít belém rögtön a fájdalom, hogy nincs már bennem, és nem lesz a karjaimban sem soha - az olyan percek száma, amikor egyáltalán semmilyen kontextusban sem gondolok rá továbbra is elenyésző, és általában valami nagyon odafigyelős tevékenységhez van köze, aminek a végén arra eszmélek, hogy a tenyerem a hasamon pihen. Igen, néha még mindig azon kapom magam, hogy a kabátzsebbe dugott kezeimmel simogatok, vagy kémlelem a babaholmis reklámokat, vagy elalvás előtt azt mondom magamban, hogy "Szia, kisbogár!", és olyankor olyan üres a világ, hogy ordítani tudnék.

Hiányzik a hasam... még akkor is, ha én igazából sosem láttam terhespocaknak, mert egyre inkább lógott rajtam minden ősszel még feszes ruhám; de zuhanyzás közben mindig ösztönösen kidüllesztem, mint az utóbbi hónapokban minden este, és a csempén rápillantok az árnyékomra - lapos, és én csúnyának látom, pedig mindig deszka akartam lenni.
Hiányzik a várakozós izgalom, a napok türelmetlen számlálgatása, a konkretizálódó tervek és az egyre merészebb álmok, amik ugyan csak pár másodperces történeteket bátorkodtak összerakni a fejemben, de azok is épp elegek ahhoz, hogy néha bevillanjon egy-egy kép, amitől bárhol vagyok és bármilyen erősnek érzem magam, azonnal megtelnek a szemeim könnyel. Látom édes M.-et aludni egy hason fekve pislogó aprósággal a mellén, látom drága Apucimat babaúszáson nevetni egy prüszkölő kicsin, látom M.Apukát büszkén ölbevenni egy kisembert aki akkora, hogy egy tenyerével betakarható, látom magamat feküdni nagyon sokáig és csak bámulni egy pici pufók arcot.

Nincs sok kedvem emberek közé menni, egyelőre valahogy nem érzem biztonságban magam sehol senkivel, M. kivételével. Mert néha tudok az érdeklődő, vidám, régi én lenni, egész őszintén és teljes szívből, hiszen megváltozott és átértékelődött minden, a szenvedés is, és minden napban van valami apró csoda, amit azelőtt sosem vettem volna észre, de amiért érdemes, sőt jó, élni - hiszen van egy kislányom, és ilyen boldoggá, mint ez a tény, sosem tett még semmi. Aztán teljesen váratlanul és átmenet nélkül érzem, hogy darabokra hullok belül, és nem értem, hogy miért néznek rám furcsán-várakozóan, ha egy tíz perccel azelőtt elkezdett beszélgetésben egyszer csak képtelen vagyok tovább részt venni, és csak nézek ki a fejemből erőltetett mosollyal és elrévedő tekintettel, már teljesen más világban járva... És haragszom - ha tudják, hogy mik történtek velünk, akkor azért, hogy hogy bírnak nevetgélni és csevegni, mikor a mi kislányunk nincs már, ha nem sejtenek semmit, akkor azért, hogy bezzeg a szerencsés bugyuták, fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent fájni. És közben furdal a lelkiismeret, hiszen ők teljesen normálisan viselkednek és logikusan reagálnak, mert valójában látszólag én magam is ugyanolyan vagyok mint mindig, igyekszem színészkedni, mert nem akarok másokat terhelni a kiszámíthatatlan hangulataimmal...
Nincs könnyítési lehetőség, és nincs egyensúly; bármi történik körülöttem, nem megfelelő, nem elég, túl sok vagy túl kevés... egyedül M. érzi, mint mindig, minden rezdülésemet, és ölel át szótlanul óránként huszonötször, ha épp az kell, vagy költ új szakaszokat a szokásos vidám-buta nótáinkhoz, ha az.
Szeretném, ha valaki megígérné, hogy idővel elmúlik, elhalványul, és szeretnék biztos lenni benne, hogy nem, soha. Nem akarom elfelejteni, elengedni, elveszíteni...
Ma nagyon nehéz.

2013. január 16., szerda

Some sort of closure

Nem akartam eddig írni róla, és előre örülni még az alig-jónak sem, mert ilyen évkezdés után féltem, hogy nem jön össze - de sikerült, és most végre teljesen megnyugodhatott a lelkünk: ma eltemettünk a kislányunk földi gubóját.

Még itt volt a hasamban a Kissmalacz, de már tudtuk, hogy el fogjuk engedni, amikor egyik álmatlan éjszakán megbeszéltünk két dolgot.
Az első, hogy a név, amit eredetileg kitaláltunk a jövendőbeli lányunknak, az sehogy sem illik hozzá. Fiúnevünk már lassan nyolc éve van, találkozásunk körülbelül második hónapjában éreztük, hogy ha valaha lesz, más nem is lehetne, a lánynév pár hónapja ugrott be, és olyan egyértelmű volt, hogy nem is haboztunk rajta - és most valahogy mégsem ő volt az. Valami törékeny kellett, puha és éteri, mégis hatalmas és végtelenig érő, mint mindaz, amit adott nekünk ez a pici gyerek; a mi neveink meg szépek voltak, de erős, határozott, nagyon is reális nőkhöz kapcsolódtak. M.-től azonnal megszületett Elanor, a nap-csillag, tündeföld szerény de gyönyörű kis virága, tőlem jött Iris, a szivárvány, a mindenséget és a halandó világot összekötő csodás kapocs.
A második inkább egy vágy volt, aminek megvalósítására nagyon kevés esélyt láttunk: meg szerettük volna kapni kislányunk pici testét, hogy ne semmisítsék meg mindenféle korházi hulladékokkal együtt, hanem egy számunkra kedves helyen, neki szánt tárgyak mellett, biztonságos zugban aludhasson az az apró rész, ami evilági belőle.

Mivel tudom, hogy még a miénknél sokkal nagyobb elveszített kisbabákat is nehéz megszerezni és elvinni a családnak, és valamilyen számomra érthetetlen okból ezt a szülők tényként kezelik, és elfogadják, leírom, hogy hogyan működött ez, hátha segít valamikor valakinek egy út végén.
Pont a fenti okok miatt első körben én is csak IKL-től (akinek ezúttal is nagyon köszönök minden segítséget) mertem érdeklődni, hogy vannak-e egyáltalán bármilyen lehetőségeink; azt mondta, szerinte nem valószínű, hogy sikerülni fog, mert ezt ilyen korai terhességnél még nem szokták kérni, és mert ilyen műtétnél nem konkrétan megszületik a baba (mint pl. egy húsz hetes magzat esetében), de azért megpróbálhatom. Mivel nem tartott teljesen bolondnak, felbátorodtam, és a korházban a dokimnak is előadtam, mit szeretnénk - megnyugtattam, hogy nem kell pszichiátert hívni, tudatában vagyok annak, hogy nem egy tenyeremben elférő, alvónak látszó miniatűr emberkéről lesz szó, nem nézegetni akarom, hanem szeretetben elbúcsúzni tőle. A doki pedig hihetetlen volt ezúttal is (lassan igazán nem kellene már rajta meglepődnöm), elmondta ő is, hogy ilyent tőle még sosem kértek a pályafutása alatt, ezért utána kell érdeklődnie, de alapvetően teljesen megérti és tiszteletben tartja a kívánságunkat, és természetesen mindent megtesz, hogy teljesítse. Műtét előtt még bejött a hírrel, hogy úgy tűnik rendben lesz, ráíratta a kórlapomra illetve a szövettanra kerülő küldőre a kérést, és a patológián majd eztmegazt kell keresnem, akivel megbeszélte az egészet.
A műtét napját követő reggelen elmentem a patológiára, és megkerestem az említett főorvost (aki szintén egy tündér, nekem csak ilyen orvosokhoz van szerencsém), emlékezett a dokim telefonjára és a "furcsa" kérésre, ami számára is premiernek számított. Megkérdezte, hogy pontosan milyen jellegű temetésre gondoltunk, mert ugye tudjuk, hogy hivatalosat nem lehet, hiszen egy ekkora magzat még nem számít személynek; mondtam, hogy szó sincs ilyesmiről, senki sem lenne ott, csak mi ketten. Akkor elmondta, hogy mindenképpen szükség van egy szövettani vizsgálatra, és addig nem adhatja ki a maradványokat, amíg annak az eredménye nincs meg, de igazából azok nem számítanak fertőzésveszélyesnek, tehát végülis utána megkaphatjuk őket. Ha le akarjuk papírozni a dolgot, akkor elég komplikált lesz és hosszadalmas, mert mindenféle hatósági engedélyre van szükség különböző helyekről, de ha amúgy sem akarunk senkit se bevonni a temetésbe, akkor csinálhatjuk azt, hogy ő ledokumentálja az ügyet úgy, mintha megsemmisítésre került volna sor, de igazából odaadja nekünk, és ez a beszélgetés nem történt meg soha.

Ma voltunk érte, egy fehér borítékba zárt apró műanyag tartályt kaptunk; hazajöttünk vele, és beraktuk a hétvégén színes virágmezősre festegetett nagyobb fadobozba. Tegnap este utolsó simításként M. belerajzolt egy citromsárga cicát, én meg egy narancsszínű nyuszit... szívszaggató érzés belegondolni, hogy igazából lassan a gyerekszobája falát kellene telepingálnunk hasonlóan tehetségtelenül összerakott állatkákkal, azon kuncogva, hogy legalább nem fog zavarni, ha egyévesen a kezébe kerül egy filctoll és összefirkálja az egészet. Mellé került a nemrég megvásárolt terhesnadrágom, amiben még én is hatalmasnak láttam a nemlétező hasamat, és amit nem volt szívem megtartani, hiszen az az övé, azt csak miatta... Bababoltba én nem jártam, bármilyen nehéz is volt megállni - egyetlen egyszer voltam képtelen visszafogni magam, akkor gazdagodtunk egy pár színes kiscipővel, és két buta macis pólócskával; napok óta vergődtem azon, hogy de azokat én nem akarom elveszíteni, aztán meg azon, hogy mi a franc baj van velem, hogy sajnálok egy pár hülye ruhadarabot a kislányomtól, aki csodát adott cserébe; aztán rájöttem, hogy azért ragaszkodom ilyen vadul, mert beleképzeltem már a kis hurkás karjait, és a selymes talpacskáját, és hogy mondhatnék le erről is...? Egyik kiscipőt és egyik pólót bepakoltam, a másik nálunk maradt, ez lett a kompromisszumos megoldás... bekerült még egy M. nagymamájától örökölt kereszt és rózsafűzér, az Aputól kapott kedvenc delfines gyűrűm, egy Kissca által ajándékozott bajusz, és egy levél, amiben leírjuk, hogy mennyire nagyon-nagyon.
Szürkületkor felmentünk a telkünkre, és egy árnyas sarokba, ahova később a sziklakert kerül majd, ástunk egy kis gödröt, és beletettük a dobozt. A pontos helyet lefényképeztük, hogy tavasszal, ha visszalapul a föld, tudjuk majd, hogy hova kell íriszeket és egy rétnyi orbáncfüvet ültetni; meg szeretnék majd rá köveket, úgyis bárhova utazunk a világba, cipelem haza őket folyton - szerintem gyönyörű ez a zsidó szokás, bármi is a jelentése (én azt akarom hinni, hogy az örökké élő szeretet). Más módon nem igazán szeretnénk jelölni a helyet, mert összesen két embert ismerünk magunkon kívül, akiknek el mertük mondani, hogy egyáltalán létezik, Apu, és M. egy barátja... más szerintünk nem értené, az ötletet morbidnak, és minket enyhén őrültnek gondolna. Pedig ez az első alkalom a borzalom kezdete óta, hogy egymásra nézünk, és felhőtlenül tudunk mosolyogni, eddig talán nem is gondoltuk át, hogy mennyire lényeges lehet ez a szimbolikus lezáró lépés. Nem hiszem amúgy, hogy egy sírnak különösebb jelentősége lenne, én Anyuénál nem jártam legalább tíz éve, és nem is érzek késztetést, hogy menjek, nekem ő nem ott van, hanem a millió kis dologban, amikről nap mint nap eszembe jut. Ezért nem is gondolom, hogy holnaptól könnyebb lesz, és nem is akarok könnyítést, a kislányunk kapcsán sem akarom elfelejteni soha, hogy hogyan szeretem, és hogy milyen meseszerűen boldog volt minden, amikor bennem lakott. De egyszerűen jó érzés, hogy még ebben a földi formájában is vigyázhattunk rá valamilyen jelentéktelen módon... nem tudom megmagyarázni miért, de talán nem is fontos.

2013. január 15., kedd

Elanor Iris

”But if it’s to be a flower-name, then I don’t trouble about the length: it must be a beautiful flower, because, you see, I think she is very beautiful, and is going to be beautifuller still.”
Frodo thought for a moment. ”Well, Sam, what about elanor, the sun-star, you remember the little golden flower in the grass of Lothlórien?”
(J. R. R. Tolkien: The Return of the King)

*

In Greek mythology, Iris (Ἶρις) is the personification of the rainbow and messenger of the gods. She is also known as one of the goddesses of the sea and the sky. Iris links the gods to humanity. She travels with the speed of wind from one end of the world to the other, and into the depths of the sea and the underworld.

2013. január 12., szombat

Csalfa, vak...

Elmesélem hát ezt is, hogy teljes legyen a történet - a vergődés napjai közül a két legborzalmasabbat.
Nehezemre esik tárgyilagosan elemezni az egészet, de teszek rá egy kísérletet, mert Istenem, mennyire jól jött volna nekem egy ilyen részletes leírás egy héttel ezelőtt, amikor rémülten kapkodtam mindenfelé, hogy könyörgök valaki segítsen, magyarázza meg, hogy mi történik itt. Nagyon igyekszem arra koncentrálni, hogy mi már választottunk, és bármennyire fáj a döntés és a következménye is, az eredmény ma már az, hogy a mi kislányunknak nem kell szenvednie többet soha-soha - és egy ilyen átkozottul szerencsétlen helyzetben már ez is valami.

Kezdem ott, hogy múlt hét pénteken délután felhívott a biológus az eredménnyel. Nem tudom, ki képezte ki a rossz hír bejelentésére, és nem is emlékszem egészen pontosan arra, hogy szó szerint miket mondott, de azt tudom, hogy őszintén hálás voltam neki, amiért nagyon rövid volt és nagyon lényegretörő. Lehet, hogy ha nem lettem volna épp gép előtt, akkor nem így gondolnám, mert végülis a beszámolójából csak két dolog derült ki: a betegség neve, és az, hogy a nemi kromoszóma hiányát jelenti; meg még annyit tett hozzá, hogy hétfőn menjük be a genetikushoz konzultációra, hogy el tudjuk dönteni a terhesség további sorsát. Ez az utolsó pár szó csengett a fülemben, amikor leütöttem a billenytűket, és mire összeszorult torokkal, diónyi gyomorral, és félig transz-állapotban letettem a telefont, már előttem volt a szindrómáról szóló Wikipedia oldal.
Emlékszem, az első gondolatom az volt, hogy de hát nem is olyan szörnyű ez. A mindenki által ismert Down-kóron kívül az én egyetlen kromoszóma rendellenességes referenciám az Edwards-szindróma volt, egy távoli ismerős pár kisfia, aki alig egy évig élt (az átlag élettartam ez esetben egyébként csak pár hét, tehát ez önmagában egy valóságos csoda volt), ami alatt számtalanszor kellett operálni és újraéleszteni, végig korházban feküdt összeszurkodva és gyógyszerekre/gépekre kötözve, és egyetlen egyszer tarthatta karjaiban az édesanyja: abban a fél órában, amikor már haldoklott.
Ehhez képest a Turner-szindróma első olvasásra semmiségnek tűnt, hiszen az élettel nem összeegyeztethetetlen - persze van mindenféle komoly fizikai eltérés, de műtéttel, esetleg műtét-sorozattal egyrészük többé-kevésbé megoldható, és ami nem, az sem azonnali halállal fenyeget, hanem később (többnyire kamaszkorban) korrigálandó bajokkal, amikor már mégsem egy ártatlan picike babának kell megküzdenie a beavatkozásokkal. Vannak ugye az esztétikai problémák (kis testmagasság, túlsúly, férfias alkat, sajátos arcberendezés, vastag és redőzött nyak, puffadt végtagok és pici körmök, rövid és kiforduló csontok, széles mellkas, lenőtt haj, alacsonyan elhelyezkedő fülek), de nem hiszem, hogy van olyan normális szülő, akit különösebben foglalkoztatna, hogy nem mini-szépségkirálynő a gyereke, ha egyébként teljesen egészséges; én sajnos fiatalkorom jelentős részét töltöttem komoly önértékelési kinlódással, ami evészavartól mindenféle lelki mizériáig sok mindenen végighajtott (pedig ma már látom, amit akkor hiába hajtogatott bárki is, a szüleimtől sok egészen csinos fiúig, hogy kifejezetten helyes arcú, formás testű lány voltam), de azt még én is elismerem, hogy kiemelten odafigyelő hozzáállással, folyamatosan támogató neveléssel, plusz a ma már szinte mindenki számára elérhető szépészeti segítségekkel, önmagában ez nem jelenthetne reális félelmet.
De van olyan, hogy megszületik a baba, a késői ultrahangokon észrevett életveszélyes testi malformációkat egy vagy több műtéttel minél előbb megpróbálják javítani, és ha továbbra is életben marad, akkor ami nem olyan durván torz, azt az évek során kezdik el kezelni (pl. csíkgonád miatti hormonzavar, patkóvese által okozott urológiai betegségek, keringési zavarok miatti magas vérnyomás, szívelégtelenség miatti rosszullétek, nem megfelelően felépült érrendszer miatti komplikációk, a hallójáratok szokatlan elhelyezkedése miatti fülgyulladások és/vagy süketség, pajzsmirigy alulműködés és anyagcserezavarok miatti hízás, cukorbetegség miatti látáscsökkenés, a folyamatos hormonpótlás miatti fokozott rák-kockázat, különböző kóros mentális állapotok, stb.), de persze ezek minden erőfeszítés ellenére is jelentősen csökkentik a várható élettartamot. Ha ez ember még mélyebben belemerül a témába, akkor az is hamar kiderül, hogy ezek a tünetek kumulálódnak; a reproduktív szervek csökevényessége miatt a meddőség minden velejárójával együtt az összes érintettnél adott, és minden további eltérés előfordulásának valószínűsége 15-90% között van, mozaik-Turner esetén inkább az alsó, 45X0 kariotípus esetén (amilyen a Kissmalaczé is volt) inkább a felső határ környékén - vagyis nagy az esély rá, hogy a felsorolt dolgokból, ha nem is mindegyik, de a legtöbb jellemző lesz rá.
És nem, sajnos nem értünk a végére... hátra van az, ami összefoglalókban és cikkekben csak statisztikai érdekességként említődik meg, de az olyan terhes nők bejegyzéseiben, akik a kezükben szorongatják a diagnózist, első számú rettegésforrás: a fenti "szerencsés" esetek a csodával határos módon megszülető 1%, de velük ellentétben a Turner-szindrómás babák 99%-a még születés előtt meghal. Ez általában már az első trimeszterben, vagy a második elején bekövetkezik, de annak a túlélése sem kecsegtet túl sok reménnyel, sőt - addig a kisbaba általában látszólag normálisan fejlődik, arról nem is beszélve, hogy különben sem érez fájdalmat; a komolyabb és felismerhető problémák a huszadik hét körül jelentkeznek, amikor a hibásan kialakult belső szervek elkezdenek megtelni folyadékkal, valamint a bőrön kezdenek növekedni a több centiméter átmérőjű ciszták, és mindkét állapot hétről hétre egyre romlik. Ilyenkor lehet kérni a terhesség azonnali megszakítását, egy olyan kisbaba tekintetében, aki koraszülöttként már gyakorlatilag életképes korban lenne, vagy lehet várni, hogy a kisbaba magától meghaljon, akár még méhen belül, akár születéskor a működésképtelen teste miatt; vagy lehet remélni, hogy a mi kisbabánk a kivételes egy-a-százból lesz, aki alkalmas a rajtunk kívüli életbenmaradásra. (Eddig szándékosan nem említettem azt, hogy az anya számára milyen lelki megpróbáltatással és milyen fizikai kockázattal jár a második trimeszter közepe után, netán sokkal később megszülni egy beteg vagy halott kisbabát, mert ilyenkor annyi mindent kell mérlegelnie az embernek, hogy a saját épségével kapcsolatos dolgok valahogy jelentőségüket veszítik... az én halálom lehetősége egy pillanatig sem nyomott volna a latban, ha valaki garantálja, hogy a kislányunk egészségesen világra jöhet. De egy ma kapott történet meggyőzött róla, hogy erről is beszélni kell: ha az esélyek leginkább a nullához közelítenek, akkor igenis kötelességünk számolni azzal, hogy a már meglévő és/vagy jövendőbeli gyerekek boldogsága esetleg puszta létezése is tét, és a párunk félelmei is jogosak, nem mindegy, hogy mi magunk lelkileg mennyire rokkanunk bele egy halogatásba, és fizikailag milyen veszélyeknek tesszük ki magunkat azzal, hogy várunk - mindezt igazából a semmiért, vagy egy olyan bizonytalan kimenetelért, aminek a vége semmiképpen sem lehet jó.)

Este, miután az első sokkon és a első néhány óra zokogáson túl voltam, felhívtam a dokimat. A diagnózis hallatán, ahogy mindenben megszoktam tőle, azonnal őszintén elmondta a magánvéleményét; a szívembe markolt minden szava, és minden szaváról tudtam, hogy igaz. Ne haragudjak, kérte, de bármilyen brutálisan hangzik, neki azt kell mondania, amit tapasztalt: ő gyerekendokrinológián dolgozott ezekkel a "szegény kis lényekkel", akiket egész addigi életükben csak kínoztak az orvosok a mindenféle járulékos betegségek kúrálgatása céljából, és csúfoltak a társak az eltérő kinézetük és gyengébb teljesítményeik kapcsán, és akiknek még csak akkor kezdődött az igazi kálvária, az évekig tartó növekedési hormon adagolás, az életük végéig tartó nemi hormon pótlás, a szembesülés azzal, hogy a természet szerint túl selejtesek a szaporodáshoz, és a felnőttkorral járó állaposúlyosbodások. Ha valaki, ő tudja, hogy mennyire nagyon-nagyon szeretnék gyereket, és mit meg nem tennék érte... amikor kimondta, hogy ha többet sosem lehet, akkor sem szabad ezt vállalni, és nem fair ennek kitenni egy másik személyt, éreztem, hogy itt nincs helye a szívünknek, csakis az eszünkkel választhatunk.

Mire hétfőn eljött a konzultáció ideje, felsorakoztattuk az összes pro és kontra érvünket, elsírtuk az összes könnyünket, meghoztuk a döntésünket, és elbúcsúztunk a pici kislányunktól. És akkor olyan történt, amire a legkevésbé sem számítottunk: a genetikus a kezünkbe adta az egyértelmű szakvéleményt (ami nem, nem változott meg az eltelt három napban), majd kicsit sem objektívan, és nagyon is határozottan kijelentette, hogy eszünkbe ne jusson megszakítani ezt a terhességet (sic!), a Turner-szindróma kéremszépen egy semmiség. De ezek szerint, kérdezem kétségbeesetten kapaszkodva, van rá esély, hogy a vizsgálat hamis pozitív eredményt mutatott, vagy esetleg elképzelhető, hogy mégis mozaik-Turner...? Nem, egyik sem, mindkettő egészen biztos. Meghökkenve ültünk előtte, csak néztük egymást, és még a legalapabb kérdések sem jutottak eszünkbe; aztán nagy nehezen elhabogtam neki, amiket én olvastam az egészről, nem holmi blogokon és fórumokon, hanem híres orvosok által írt komoly tanulmányokban és híres egyetemken végzett komoly kutatásokban. És újabb döbbenet: semmit sem cáfolt meg, pontról pontra mindegyik általam felkutatott dologra azt mondta, hogy valóban úgy van, aztán mindegyikhez hozzátett egy saját kijelentésének teljesen ellentmondó bagatellizáló következtetést... igen, valóban sokszor nem alakul ki megfelelően az aortabillentyű, és gyakori az aortaszűkületből következő szívnagyobbodás is, de ha a gyerek érrendszeri problémák nélkül születik meg, akkor nem lesznek szívproblémái sem (No shit!)... igen, valóban komoly nefrológiai komplikációkhoz vezethet a patkóvese és az azzal együtt járó vesemedence tágulat, de ha majd sokat iszik a gyerek, akkor egyáltalán nem biztos, hogy vesekarcinómája vagy veseelégtelensége lesz, simán megúszhatja csak fertőzésekkel meg kövekkel... igen, valóban csak rendszeres hormoninjekciókkal fejlődik felnőttekéhez hasonlatossá ezeknek a gyerekeknek a teste, de a növekedéshez és a nemi jelleghez kötődő hiányosságaik közül nagyon sok korrigálható, nagyrészük nem marad törpe, sőt kitartó kezeléssel még kerek csipőjük is lesz, és a mellük is kinő... igen, valóban nem veszélytelenek az évekig tartó hormonkúrák, de milyen jó, hogy egyáltalán létezek, harminc évvel ezelőtt semmit sem tudtak volna pótolni mesterségesen... igen, valóban labilisak agyilag ezek a gyerekek, de igazából nem tudni, hogy mentális fogyatékosságról van-e szó, vagy "csupán" a kiközösítettség és a frusztrációk okozzák a szellemi elmaradást... igen, valóban hiányzik ezeknek a gyerekeknek a petefészke, de amennyire fejlődik a tudomány, mire ők anyák szeretnének lenni, akár a klónozás is opció lehet... és igen, valóban szerepe lehetett a koraterhességi spontán vetélés elkerülésében a progeszteronpótlásomnak, és valóban bármelyik pillanatban meghalhat bennem a kisbaba, de nehogy már amiatt elvetessük, csak hat hónapot kell várni vagy még kevesebbet, és kiderül, bírjuk ki, különben is, majd a tizennyolcadik heti ultrahang után többet tudunk.
Szürreális volt; mintha nem egy nyelvet beszéltünk volna, és minél inkább felfogtuk a szavakat, annál inkább nem volt rendben az, hogy nála vajon miért jelentenek teljesen mást. Kegyelemdöfésként azzal búcsúzott, hogy ha valamiért esetleg mégis szóba kerülne az abortusz, szíveskedjünk visszafáradni, és megfogalmazza úgy a hivatalos papírt, hogy el is fogadják genetikai indikációként. Amennyire szét voltam esve, nem tudom, honnan volt lélekjelenlétem azt válaszolni, hogy kérem tegye ezt meg most, mert ha szükségünk lesz rá, nem szeretnénk utolsó pillanatban összevissza rohangálni azért, hogy le legyen írva az, ami amúgy is tény; kelletlenül kiküldött, és megígérte, hogy hamarosan elkészül az új változat.
Zagyva volt minden, ültünk a váróban, és bámultuk egymást elképedve, majd negyed óra múlva ültünk az autóban ugyanúgy. Néztem M. nagyra kerekedett szemeit, és láttam bennük ugyanazt a harcot, ami bennem is dúlt: hinni akartam a szaktekintélynek, el akartam fogadni a bíztatást, remélni akartam, hogy minden addigi információnk téves - ugyanakkor rémes volt a tudat, hogy képtelen vagyok belenyugodni a kecsegtető perspektívába, hogy cseppet sem győzött meg ez a már-már fanatikus védőbeszéd, és ezáltal alapvetően arra kényszerülök, hogy gondolatban valósággal megküzdjek a saját gyerekem élete ellen.

Teljesen összezavarodva tanakodtunk, hogy most mi legyen. Hiszen amiket ez megerősített, azok nem apróságok, de ahogy megerősítette őket, az azt szuggerálta, hogy valahol valamit félreértünk. Mindkettőnknek az ugrott be, hogy az biztos, hogy így most semmi sem dőlhet el, beszélnünk kell még valakivel, aki ért ehhez - a hirtelen jelölt az OGyEI orvosa volt, de hozzá csak három óra múlvára kaptunk sürgősségi időpontot; mivel addig megbolondultunk volna, az az ötletem támadt, hogy felhívom Szandrust, hátha tudnék beszélni az ő nőgyógyászával, aki egyben genetikus is.
Kaptam hozzá számokat, de mivel nem rendelt, csak a mobilján értem el - örök hálám neki, amiért hajlandó volt a szabadnapján egy fél órán keresztül társalogni egy idegen bajairól, és minden kérdésemre kimerítő választ adni. Ahogy kimondtam, hogy mi van a kisbabánkkal, az első reakciója az volt, hogy akkor holnap reggel feküdjek be akár hozzájuk, akár más kijelölt korházba, és minél előbb el kell végezni a megszakítást. Jó, mondom, eredetileg mi is így gondoltuk, de most teljesen ellentétes dolgokkal szembesültünk, és mesélem neki az előzményt... amit ő sem ért... hurrá, nem őrültünk meg, ő sem érti... hurrá?! hiszen ez azt jelenti, hogy megkönnyebbültem, hogy a kislányunk tényleg nem maradhat velünk... Ez nem játék, és nem szabad kísérletként kezelni, mondja hitetlenkedve, ez ha egyáltalán meg is születik, egy egész életre szóló és több életre kiható komplex dolog, egy olyan súlyos betegség, ami... és sorolja, sorolja, nem szépítve és megnyugtatólag, hanem úgy, ahogy magam is sejtettem, hogy van; ő is dolgozott ilyen emberekkel, látta, hogy ez mivel jár, látta az eleve rossz prognózist meg az egyre romló stádiumokat is, és ő is látott már nőt megszülni haldokló és halott kisbabát. És szinte szó szerint a saját dokim megfogalmazása: könnyű egy elefántcsonttorony magasságából okosan rendelkezni, de bármi is történik a bármilyen irányú döntésünk után, azzal nekünk (és sajnos nem csak kettőnknek) kell elszámolni és megbírkózni és együtt élni.

Amikor letettük, úgy éreztem magam, mint egy dróton rángatott tehetetlen bábu. Kimerült voltam és dühös. Miért kellett ezt tenni?! Tényleg nem volt elég az elmúlt pár nap, tényleg nem jártunk még megfelelően mély bugyorban? Tényleg szükség van most arra, hogy belengessenek egy hazug álmot, hogy kénytelen legyek önző senkinek érezni magam, amiért  a gyorsabb és "könnyebb" utat választom? Hiszen ez ezek szerint az, a saját magam kímélése, a nehéz szakasz be nem vállalása, jelentse az akár a későbbi szülést, akár a beteg gyerekem felnevelését. Ha akkor nem lett volna M. előző esti varázslatos lehetőségről szóló kérdése, és nem éreztem volna minden porcikámmal, hogy arra őszinte választ adtam, szerintem megbomlott volna az elmém... bár persze wishful thinking, hogy ez ennyire egyszerű lenne...
Délután elmentünk még az OGyEI rendelőbe is, bár már magunk sem tudtuk, miért. Nem is lepődtünk meg, ott is ugyanazt hallottuk, amit mindenhol leírnak, plusz genetika tankönyvben megnézhettük az egész pontos százalékos esélyeket minden egyes probléma kialakulására. Ez a genetikus igazából ezúttal még magánvéleményt sem fogalmazott meg (ahogy egész egyértelműen megosztotta azt előzőleg, amikor a CVS-t jó ötletnek tartotta), azon kívül, hogy ismert egy Turner-szindrómás ápolónőt, aki teljesen beilleszkedett a pediátrián, de felnőttekkel való foglalkozásban nem tudott volna boldogulni; és az ő szemében is ott volt az a részvét, amivel később a kórházban minden orvos rámnézett, amint elolvasta a kórlapomat.
Hát így lehet, hogy nem a diagnózis napja volt életem legnehezebbje. Még most sem bírjuk felfogni, hogy miért történt az, ami, miért kampányolna egy orvos ilyen vakon és ennyi vehemenciával gyakorlatilag a tudományos evidenciák ellen... Mi lett volna, ha önszorgalomból nem járunk utána, és nem érdeklődünk máshol is? Hazajöttünk volna, tökéltesen nyugodtan, hogy csak egy csekélyke mutáció van a kisbabánk minden egyes sejtjében, de egyébként minden a legnagyobb rendben van...?
Óhatatlanul eszembe jutott az, hogy mennyien megpróbáltak lebeszélni eleve magáról a kromoszómavizsgálatról is... Hogy még a CVS napján is, amikor elvégezték az előzetes ultrahangot, rákérdeztek, hogy biztos, hogy ilyen gyönyörű kép ellenére (vékony tarkóredő, jól látható orrnyereg, megfelelő hosszúságú combcsont) is kérem-e a szúrást? Amint utólag megbeszéltük, akkor volt egy pillanat, amikor mindkettőnk fejében megfordult a meghátrálás gondolata, hiszen végülis az ország leghíresebb ultrahangosa szájából és az ország legjobb gépe előtt hangzott el mindez. Valószínűleg először és egyetlenszer a sok évnyi közös döntéseink óta, akkor és ott valahogy nem néztünk egymásra - talán mert féltünk, hogy a másik meginog, talán mert reméltük, hogy meg fog...
Tudom, hogy végtelenül kényes téma, és hogy senki sem szeret ördögöt festeni a falra, és azt is, hogy az ember hajlamos csak a várva várt pozitív tesztig belegondolni a jövőbe, de tőlem sajnos talán valamennyire hihető: mindenkit szívből kérek, aki terhességet tervez, hogy most döntse el. Azt is, hogy mennyit akar tudni (mindent természetesen úgy sem lehet majd), és azt is, hogy mi az a fájdalomkockázat illetve az az életminőség, amivel nyilván szigorúan muszáj esetben, még kiegyezne a jövendőbeli gyereke nevében (akit tudom, hogy már most, nemlétezően is imád, és ez csak fokozódni fog). Nem lesz könnyű - de ha emiatt a figyelmeztetés miatt egy embernek is egy hangyányit könnyebb lesz később, mint nekünk, akkor szívesen vállalom a gyűlölt vészmadár szerepét.

2013. január 11., péntek

Mai hálám (szintén rendhagyó)

Egy héttel ezelőtt épp alászálltam a pokolba. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy valaha újra felkel a nap, és alig pár nappal később akár még mosolyogni is tudok majd, képtelenségnem tartom, és érzéketlennek titulálom. Most meg csak azért is megpróbálom ilyen formában megfogalmazni a korházazást, mert úgy érzem, képes vagyok rá. Sok mindenre képes vagyok most már, amire azelőtt még gondolni sem bírtam volna. Mert velem már történt egy csoda: van egy kislányom.
Nyilván bármennyire is próbálnám, nem fog menni csak pozitív dolgokkal, hiszen életem legszörnyűbb napjairól van szó, de igyekszem, mert igenis voltak apró pilláncsoló fénypontok a nagy sötét tengeren, és én emlékezni akarok rájuk életem végéig (mert a sok rosszra úgyis mindenképpen fogok).

Mindenek előtt és fölött, végtelenül hálás vagyok a dokimnak; szinte ismeretlenül, és minden érdektől mentesen, annyi emberséget, elfogadást, empátiát, támogatást, nyugalmat, segítséget adott nekem ebben a pár napban, amennyire ilyen nehéz percekben csakis a legközelebbi családtagoktól számíthat az ember.
Hálás vagyok a korház teljes személyzetének, akikkel kapcsolatba kerültem általa - neki köszönhetően mindenki tudta, hogy miért vagyok ott, és mindenki hihetetlenül megértő és kedves volt; egy-egy apró gesztussal, mosollyal, szóval, kézszorítással, öleléssel (igen, azt is kaptam), olyan pillanatokban rángattak vissza a mélyből, amikor azt hittem, sosem jutok többet levegőhöz.
Hálás vagyok Editnek és Janinak, akik úgy döntöttek, ahogy, legalább némi értelmet adva ezzel a világ legértelmetlenebb borzalmának; az őket összekötő melegség hitet ad abban, hogy pont akkor, pont ott kellett lennünk ahhoz, hogy a kislányunk nyomában, egy váratlan csoda által, új utat nyerhessen egy egészséges kis élet.
Hálás vagyok a szülészeten oákoló csecsemőknek - mikor befeküdtem, a főnővér nem győzött elnézést kérni, hogy sajnos helyhiány miatt nem tud a nőgyógyászati osztályra rakni, így körül leszek véve nagyhasú kismamákkal és zajos újszülöttekkel; akkor még én sem tudtam, de ennél jobb terápiát nem is biztosíthatott volna megtépászott lelkemnek: imádtam, ahogy a boldog fáradt anyukák és a büszke friss apukák tologatták őket a folyosón, a zörgő fém bevásárlókocsikban, és ahogy nagyjából a reggeli műszakváltással egyidőben előbb ébredősen, aztán egyre határozottabb kétségbeeséssel követelni kezdték a tejadagjukat.
Hálás vagyok a szobatárs cserélődős és hazasietős véletleneknek (bár már nem tudom, van-e egyáltalán olyan, hogy véletlen), azért az utolsó álmatlan éjszakáért, amit csak kettesben tölthettem a kislányommal; hogy gyönyörűen esett a hó, hogy együtt hallgathattuk Yundi Li Chopin-jét, hogy elmondhattam neki ezredszerre is, hogy mennyire szeretjük, és mennyire szeretni fogjuk mindig.
Hálás vagyok a testemnek, hogy fizikailag gyakorlatilag teljesen fájdalommentesen múlt el ez a két nap; bár akkor minden porcikámmal azt kívántam, hogy szenvedhessek, minél elviselhetetlenebbül, az agyammal felfogom, hogy hosszú távon mennyi rossztól kímélődött meg a szervezetem így.
Hálás vagyok a kislányunknak, aki szeretetszigetté varázsolta nekem azt a kegyetlennek ígérkező elkerülhetetlen ultrahangot; hogy rám vigyázott meglepően lelassult növekedésű nagyonpiciségével, és hogy álmos mozdulatlansága ellenére felemelte a kis kezét, és még integetett egy utolsót a képernyőről.
Mindenen keresztül és túl, hálás vagyok édes M.-nek, akiről mindig is tudtam, hogy a világ legelképesztőbb embere, és a világ legeslegjobb apukája lesz valamikor, valaki által, de azt sosem mertem remélni, hogy ennyire; amíg ő van nekem, addig nincs lehetetlen.

És nektek is hálás vagyok, de azt remélem tudjátok.

2013. január 10., csütörtök

Itthon

Tegnap este saját felelősségre hazajöttem; ma reggelig kellett volna bentmaradni, de nem fájt semmim, és nem voltam még csak gyenge sem, így a dokim is azt mondta, hogy ha szeretnék, menjek nyugodtan, jót tesz majd. A testemen ma már semmi nyoma az egésznek, délutánra három cseppnyi barnás vér a betéten csupán... a melleim nagyok, nehezek, és fájdogálnak tovább, mintha nem vettek volna tudomást róla, hogy bármi történt. A lelkemben soha semmi sem lesz többé ugyanolyan.
Ma jöttünk az utcán, és mintha más lenne a világ, minden benne... a tél, a színek, az épületek, az emberek, a körúti kebabosnál ebédelőktől, a buszmegállóban álló tiniken át, a kutyát sétáltató szomszéd nénikéig. És érdekes és meglepő, hogy nem rossz-más, nem szomorú-más, nem is kopott-más már - épp ellenkezőleg, tele van élettel, és szeretettel, és potenciális csodákkal. Bárhová nézünk, bármit teszünk, az első gondolatunk mindig az, hogy de hát nekünk van egy kislányunk! Aki minden esély ellenére eljött hozzánk, és itt volt velünk, és csinált millió apró varázslatot, és... bármi történik, itt is marad velünk most már mindigre.
Biztos úgy tűnik, mint egy szenvedéstől őrült majdnem-anya abszurd lázálma, aki jól megkognitív-disszonancia-redukálja a szörnyű valóságot, de mindketten érezzük minden pillanatban, és nem, nem két szenvedéstől őrült majdnem-szülő abszurd lázálma ez, akik jól megkognitív-disszonancia-redukálják a szörnyű valóságot. Ajándék a kislányunktól, az utolsó, a legnagyobb, olyan, amire nem is számítottunk. Minden rendben lesz. Nem úgy, ahogy elképzeltük, ahogy megálmodtuk, ahogy vártuk és vágytuk, de végül minden a helyére kerül, és azt neki köszönhetjük.

Most alvóhelyet készítek a kislányunknak épp, az egyetlen fajta bölcsőt, amit adhatok neki. Nem koporsó, szeretdoboz - egy kisebb példánya nálunk is marad majd, azzal a néhány kézzelfogható emlékkel, amik fizikailag itt maradtak utána. A nagyobbik meg egy szép, vidám, neki gyűjtött tárgyakkal kibélelt földi lak lesz, amiben hatalmas fák mellett és gyönyörű virágok alatt pihenhet egy titkos kertben, közel hozzánk.

Majd idővel mesélek több konkrétumot is, fontos tudnivalókat és hasznos részleteket, és azt, hogy az egy nagy és szinte hihetetlen csodán kívül, mi volt az a sok apróság, ami lépésről lépésre erőt adott túlélni. Nem lesz könnyű visszamenni az elmúlt napokba, de szeretnék, mert hátha valakinek segít, ha egyszer hasonló helyzetben idetéved, ahogy nekem, nekünk is rengeteget segített például ez a vallomás.

Végül, de nem utolsó sorban: lányok, köszönöm!
Nem tudom szavakba önteni, és teljes szívemből kívánom, hogy ti se tudjátok meg soha, hogy mennyit adtatok nekem. Igen, éreztem, hogy velem vagytok, éreztem minden rámgondolást, pár másodpercnyi kapaszkodót adott minden egyes üzenet, bármilyen formában is jött - és pár másodperc végtelen hosszú idő annak, aki fuldoklik épp.
Legyen ez egy babaesős év, életem legboldogabb napjának novemberi évfordulójára szüljetek nekem ajándékba sok-sok egészséges kisbabát!

2013. január 9., szerda

Röviden

W. H. Auden: Funeral Blues


M. fordította, évekkel ezelőtt... A ma ilyen.

Megállj óra, telefon, feledd a csöngést,
csontot a kutyának, cserébe a csöndért.
Hallgass zongora. Kísérje tompa dobszó,
s ti, gyászolók. Jöjjön a koporsó.

Repülők, az égbe föl sírva szálljatok
s onnan üzenjétek a világnak: halott!
Ma minden galamb nyakán gyászszalag legyen,
s minden menyasszony ma feketét vegyen.

Nyugat volt ő, Kelet, s ő volt Dél és Észak:
Dolgos hetem s hozzá a nyugodt vasárnap.
Ő volt nappalom, éjjelem, szavam és énekem;
Hittem -- de tévedés -- hogy örök a szerelem.

Csillagok, Nap, Hold: most mind aludjatok,
szereljétek le hát az égi színpadot.
Folyjon el a tenger, az erdő tűnjön el,
mert jó már soha többé nem lesz semmi sem.

Vege.

Siess, pici kincsem, repulj anyukamhoz!

2013. január 8., kedd

Csodamalacz

A szobatars sir. Vekony, szep, kislanynak tuno, velem egyidos ciganylany. Az o kisbabaja is majdnem ekkora, bar a hasa sokkal nagyobb, hiaba apro termetu. Vedekezes mellett esett teherbe, szive szerint megtartana, de a tagabb csalad, akikkel egyutt el, nem akarja: van ket nagy mar, a papa egy emelettel lennebb az onkologian haldoklik, a mama telefonon kiabal vele, hogy tobb penz kellene ahhoz hogy meg egy kicsi beleferjen, az egyebkent mindenben hatarozott, simlis, beszedes ferje ezugyben tetovan hallgat.

Nyolc eve vannak egyutt, van egy kulon csak a lanye, es egy kozos gyerekuk. Editnek hivjak, sokaig kurva (o "ablakos lany"-nak hivja) volt Belgiumban - a Jani volt a stricije; vigyaztak egymasra, magyarazza, o penzt keresett, a ferje megvedte; sajat labukon alltak, nem kellett penzt leadni senkinek, csak az alberletre, veszelyes helyzeteket sem vallalt soha, Jani elintezte, ha kellett nagyobb csoportokat is elkergetett erte. Boldogok voltak negy evig ott, a kisebbik gyerek gyonyoruen beszel flamandul, itthon csak kuszkodik, barna a bore, nem kedvelik az iskolaban.

Es velem mi van, mi baja van pontosan a babanak, es honnan tudom maris, hogy kislany?
Szeretik egymast nagyon, hallatszik minden odasuttogott szobol, latszik minden odalopott simogatasbol. A ferj sincs meggyozodve az igazarol, egyre csak azt ismetelgeti, hogy mit szolnanak anyadek? De miert donthetnek ok ebben is, a mi babank, ok ugysem segitettek soha, semmiben; aztan hazatelefonal megint: konyorog, veszekszik, tovabb sir.

A hazahozott penzbol vettek egy többszobas nagy polgari lakast egy Klauzal teri regi berhazban, ott elnek mindannyian. Futotta volna kettore akar, de hat mindenki bolond, amikor fiatal, mi meg nem vagyunk tanult emberek; megvasaroltak minden butasagot, keresztul-kasul beutaztak Europat, egy idoben volt nemi drogproblema is, Jani verekedett akkoriban. Vegul egy elfelejtettnek hitt feljelenteses ugy miatt haza kellett jonni, ahol csak alkalmi fekete munka akad, a lanynak meg egy negyoras bejelentetlen allas egy gyogynovenyboltban. Kulfoldre mar nem szivesen mennenek amugy, jo lenne egy nyugodt csaladi feszek, eleg volt a folyamatos vandorlasbol, de kell a kiskapu, es ha megszuletne a baba, mar nem is tudnanak.

Tudom, hogy vannak borzalmasabb sorsok a mienknel, de azt hittem itt bent azert egyszeru a merleg. Nem az. Mennyire nehez volt nekunk donteni, egy viszonylag egyertelmu helyzetben - hiszen en a gyerekemet vedem a tovabbi szenvedestol. O meg szinten azt vedene, az eletnek adna, es haza akar menni, magaval szeretne vinni, de nem teheti. Es nincs valasztasa, csak sir... Majd jon egy nover, es elvezeti a mutobe.

Jani idegesen jarkal fel-ala, o nem banta volna a babat, a kozepso lanyuk evek ota vagyik kistestverre, de hiaba, szaz negyzetmeteres a lakas, tul kicsi ahhoz, hogy a tagabb csalad szemrehanyo vitazasa eltompuljon benne. Nem mer ellenszegulni nekik, mert ha muszaj lesz megint menni, a kamaszlany mindenkepp itt maradna veluk az iskola miatt, bantanak talan.

Nyilik az ajto, es a mutos fiu helyett betoppan Edit; az arca konnyes, de a szemei boldogak: nem birtam megtenni! Meglattam azt a zold asztalt, es el kellett jonnom, latod, az o babaja beteg, es nekunk Isten adott egy egeszsegeset, hogy olhetnem meg?! Jani ram nez, aztan ra, aztan csovalja a fejet. De hanyszor megbeszeltuk mar? Mi lesz, ha nem lesz munkam? Vegul elmosolyodik. Jo lenne egy fiu vegre... de Editke hogy orulne egy lanytesonak... És mit mondunk anyadeknak...? Hogy nagy mar, nem vettek el. Annyira szeretned? Annyira. Akkor elmegyek kikerni a papirjaidat, butak voltunk, kar volt befizetni a harmincezret...

Kozben ertem is jon a nover, elvisznek elokesziteni a holnapot. Edit, mar utcai ruhaban, megvar a szobaban, es konnyes szemmel ram mosolyog; megkerdezem, hogy megsimogathatom-e a valoszinutlenul nagy hasat, persze, bolintja - aztan hazamennek.

Pici foldi elete utolso napjan a pici kislanyunk ma megmentett egy eletet.

2013. január 7., hétfő

Rendhagyó hálaadás

Édes pici kislányom,

ma van hatvan napja, hogy tudjuk, hogy velünk vagy. Életem, életünk leggyönyörűbb két hónapja voltál; soha többet nem lesz ilyen.
Nem a te hibád ám, kicsim. Ennek köze sincs ahhoz az utolsó pár napnyi pokolhoz, amit meg kellett élnünk saját félelmeink, kételyeink, gyengeségünk miatt. Ez azért egyszeri és megismételhetetlen, mert ilyen tiszta, ilyen felhőtlen, ilyen végtelen boldogságot nem is tudna többször elviselni egy ember, szétrobbanna a szíve.

Imádtam egy testben lakni veled. Minden pillanatát, még azokat is, amikor a buta összezavarodott szervezetem kétségbeesetten tiltakozott a hirtelen változások ellen. A magad módján beszélgettél olyankor velem, tudom, hogy megnyugtasd a hisztis anyádat: te jól vagy, és teszed a dolgod, csudajó az ellátás, semmi ok aggodalomra. Ma ezt is megköszönöm neked.
Annyiszor olvastam ilyeneket, és mindig olcsó szenvelgésnek tartottam őket - megkövetem magam. Ugyan mi adható ennyi idő alatt, amikor néha hatvan év is túl kevés ahhoz, hogy mindent megtanuljunk valakiről, hát még valakitől...? Te mégis mindent adtál, amit csak egy ember egy másiknak valaha is adhat, mindezt úgy, hogy nem gyűlt össze összesen öt perc, ameddig láthattunk téged.

Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk akkor, amikor már egyre óvatosabban mertünk csak remélni, és bebizonyítottad, hogy nekünk is lehet saját csodánk.
Köszönjük, az elmúlt heteket, és bennük életünk legszebb ünnepeit: apukád névnapját, az én születésnapomat, a karácsonyt, a szilvesztert.
Köszönjük, hogy közelebb hoztál minket, mint valaha voltunk, és mint valaha hittük volna, hogy kerülhetünk.
Köszönjük, hogy megtanítottál átértékelni mindent, amink van, amink nincs, és amire vágytunk.
Köszönjük, hogy megmutattad, milyen érzés feltételek és határok nélkül szeretni.

Köszönöm, hogy vigyáztál rám, még akkor is, amikor könnyebb lett volna engedni a betegségednek; hogy nem mentél el váratlanul és jel nélkül, megválaszolatlan kérdéseket hagyva magad után; hogy megmutattad, a méhem jó hosszútávú otthona lehet a testvérkéidnek; hogy továbbra is vársz inkább, a számomra legbiztonságosabb körülményekre.
Bocsáss meg, hogy én nem tehetem meg ugyanezt érted; hogy mindentudó felnőtt szerepében tetszelgek, és azzal érvelek, hogy döntésemet muszáj a potenciális jövődre alapoznom, ahelyett, hogy itt és most megóvnálak a közvetlen veszélytől; hogy olyasmiket ígértem, amiket nem tudtam betartani.

Olyan jó lett volna sok-sok mindent kipróbálni együtt! Nem sok konkrétumot mertünk elképzelni, de lélekben egy egész álomvilágot felépítettünk köréd, veled, neked. Gyere majd el hozzánk néha a csillagok közül, és látni fogod, hogy mindig ott van számodra egy hely, a te helyed, akárhány személyes életünk lesz végül.
Ma van a hatvanadik napja annak, hogy tudjuk, vagy nekünk. És ma érezzük leginkább, hogy életünk végéig leszel. És ez jó érzés, megnyugtató; madárlátta boldogság. Annál szebb és értékesebb ajándékot, mint te magad, nem tudtál volna adni egy örökkévalóság alatt sem, és ezen semmi sem változtat, a közös utazásunk vége sem.

Ma éjjel itt lapulsz még bennem, Kissca és a tenyereink melege alatt. Szép álmokat, kislányom! Ne haragudj... és ne felejts el minket...

A játékpolcról kis babám...

Délben megyünk a genetikushoz, addig egyedül vagyok itthon, M.-nek muszáj volt bemennie dolgozni legalább pár órára. El akartam menni Apuhoz, de végül csak felhívtam... ő nem érti ezt, amikor sír, engem sajnálva teszi, neki az a fontos, hogy én legyek jól, hogy nekem ne essen bajom, hogy az én egészségemre ne jelentsen semmi kockázatot ez az egész; ami persze az ő szemszögéből nézve logikus... én meg hogy magyarázhatnám el neki, hogy attól még, hogy nem harminchat éve a gyerekem, nekem még ez a kis lény ugyanolyan fontos, mint neki az ő lánya...? M. szülei sem értik teljesen amin keresztülmegyünk, a leglényegesebb részlet nekik is az, hogy mi rendben legyünk, ne vállaljunk erőnkön felüli terhet, ne szenvedjünk szükségtelenül, és az ők könnyeik is elsősorban a mi balszerencsénknek szólnak. A maga módján mindegyiküknek igaza van, pont ettől jó szülők; de most már mi is szülők vagyunk, még akkor is, ha nem a szó legklasszikusabb értelmében, nekünk is van valakink, aki miatt fájunk.

Fekszem az ágyon, és minden vágyam az, hogy álljon meg az idő. Pontosan ma két hete kívántam volna ugyanezt, de akkor még volt egy "ha" - most már nincs, semmi sincs. 
Össze szeretnék gömbölyödni nagyon picire, védekezően, mint egy sündisznó, és nem elengedni őt soha. Ha lenne ilyen opció, hogy mindig ott maradjon bennem a nyugalomban, örökre ilyen aprón, de tökéletesen, amilyen most, betegség és szenvedés nélkül, akkor gondolkodás nélkül ezt kérném. Sosem akarnék újra teherbe esni, és vérszerinti gyereket szülni, csak ő maradhasson itt velem, velünk.

M. valahogy érti ezeket. Nem tudom, hogy csinálja, de mondjuk meg sem vagyok lepődve - az ő lelke mindig is ki volt feszítve, mint egy hegedűhúr, és minden sokkal intenzívebben rezdült rajta, mint bárkin, akit valaha ismertem.
Eleinte nagyon sajnáltam, hogy bejött velem az ultrahangra; addig neki csak egy homályos távoli kép volt a Kissmalacz, egy jövőbeni lehetőség, amihez semmi konkrétum nem kötődött. Aztán meglátta mozogni, és egyszerre csak lett egy gyereke. Aztán két napra rá kirántották alóla a talajt azzal, hogy upsz, mégsem. De azt mondja, ne bánjam, és én hiszek neki. Azt mondja, szörnyű lenne kívülállóként végignézni a vergődésemet, és nem tudni, hogy miket érzek, és miért.
Össze fogunk házasodni - ez pénteken hajnalban dőlt el, amikor a szívszaggató döbbenet közepette csak feküdtünk, és öleltük egymást szorosan. Ami mindig nevetségesnek és szükségtelennek tűnt, amit ennyi év alatt nem ért el, sőt egyre messzebbre taszított a sok mindenhonnan érkező faggatózás, rosszallás, sürgetés, értetlenkedés, ítélkezés, az most egyszerre kristálytisztán világít. Ez a kislány, a mi kislányunk, azért jött el, hogy átláttassa velünk a prioritásokat, hogy egyértelművé tegye, hogy mi ember és Isten előtt, és minden létező törvény szerint örökre összetartozunk; és az a tény, hogy ez a fajta kapocs pont a társadalom szerint nem jelent semmit, hiszen ő hivatalosan nem fog létezni soha, sehol, mindent megváltoztat, minden dacos ellenkezést dacos azértisre módosít. Jó lenne, ha valamilyen más módon is meg tudnánk mutatni neki, hogy mennyi mindenben sikerült kifordítania a sarkaiból a világunkat, de ennyink van csak, és ezzel azt tudjuk kezdeni, ami rajtunk múlik: rátesszük őt, mint egy pecsétet, a közös életünkre.

Ma először énekeltem el neki azt a dalt, amit Anyu anno nekem szokott, és amitől állítólag mindig megnyugodtam. Eddig nem akartam sose, pedig gyerekkorom óta élt bennem a vágy, hogy majd egyszer én is vele altassam a kisbabámat; de mindig azt vártam, hogy a tankönyvek szerint is hallja a hangomat, és akkor majd megszokja, hogy ha az a dallam szól, nem lehet semmi baj.
Nem tudom ezt ígérni, nem tudok semmit sem adni neki, amit nekem adott az anyukám. De szeretni tudom, a legtávolabbi csillagig és vissza. És remélem, amikor úton lesz oda, ezt legalább magával viszi.

2013. január 6., vasárnap

Az egy atomnyi jó

Voltunk a telken. Ahogy mentünk felfele a dombokon, elkezdtek esni a sűrű, nagy hópelyhek. Megmutattuk a Kissmalacznak FaPétert, a tavalyi karácsonyi fenyőcskénket, aki látványosan megnőtt, és tele van friss zöld hajtásokkal. Megmutattuk neki a mohás lankáinkat, a hatalmas tölgyeinket, az árnyékos helyet, ahova majd gyönyörű sziklakertet tervezek, és a naposat, ahova magaságyásos konyhakertet; és a karót, amit az építész szúrt le, hogy kijelölje a szoba sarkát, ami már sosem lesz az övé.
Néha másodpercekre elfelejtjük, hogy megváltozott a világ, de nagyon ritkán sikerül. Reggel úgy ébredek, hogy a kezem a hasamon pihen, és tudom, hogy ő ott van alatta... még... Hogy lehet elviselni, hogy azt tervezzük, hogy többé ne legyen...? Mi vagyunk a szülei; akik a legjobban szeretik őt, és akiknek a legjobban kellene vigyázniuk rá. Hogy lehet ép ésszel felfogni, hogy mégis arra készülünk, ami ezzel a lehető legellentétesebb...? És hogy lehet elfogadni, hogy ez nem önzés, hogy ezt érte tesszük?!
Írt tegnap valamit M., ami egy pillanatra enyhített ezen a kegyetlen ellentmondáson: hogy ha megtartanánk, akkor ugyanígy azt éreznénk, hogy magunkért döntünk így. És ez is igaz talán, ilyen esélyekkel, vagy inkább esélytelenséggel, az is épp annyira borzalmas és gonosz alternatívának tűnik, ha annyira ragaszkodunk hozzá, hogy a mi vágyainknak rendeljük alá a maradását. Az egyetlen igazságos megoldásra, arra, hogy mi átvegyük minden fájdalmát, csak hogy ő épen megszülethessen és élhessen, nincs lehetőség - minden más csak tehetetlen vergődő próbálkozás, hogy két rossz közül kiválasszuk a talán kisebbet.

Estefelé elindultunk a János-hegyre. A fényben úszó város most is gyönyörű fentről, de a kilátónkhoz nem mentünk fel, ott már egyébként is nagyon köd volt; és hatalmas hó, mintha valami égi kéz megpróbálná eltemetni a sebeinket egy nagy fehér takaró alá.
Megálltunk a sötétben, az erdei út közepén, és megint kitört belőlem a bizonytalanság: hogy miért választjuk ezt az utat, mi az, ami miatt mi gyengébbek vagyunk, mint azok a párok, akik hasonló esetben adnak egy esélyt a babájuknak, milyen szörnyeteg az, aki a végleges és megváltozhatatlan lezárást választja a gyerekének?! Igen, még akkor is, ha csak egy a százhoz az esélye még annak is, egyáltalán megszülessen, mert persze akkor is beteg lesz örök életére, de legalább tudnánk, hogy mi adtunk egy kiskaput a túlélésnek.
Lázasan kerestem valami magyarázatot arra, hogy így gondolkodok, valamit, ami meggyőz, hogy nem vagyok rossz ember. Bizonyítékot akartam arra, hogy csak és kizárólag az ő javát tartom szem előtt, hogy valóban attól rettegek, amitől úgy érzem, hogy rettegek: hogy a Kissmalacz abban a pár, de nem egy százalékban lesz benne, akik az első trimesztert túlélték, de a kinti életig már nem jutnak el, és hogy ennek megfelelően végigvárnánk, ahogy hétről hétre, hónapról hónapra romlik az állapota, ahogy tele lesz a kis teste folyadékkal és daganatokkal, és mindezt már az idegei is végigközvetítik, aztán végül akár még bennem, akár születéskor meghal úgy, hogy már a haláltusa minden kinlódását el kell szenvednie.
De folyamatosan visszatértem az egy százalékhoz, és az agyam újra és újra megkérdőjelezett mindent, amit a szívem súg. Mi van, ha nem csak ez van a dologban? Mi van, ha azon is aggódok, hogy nekem milyen lesz? Elvégre ha eljutnak a születésig, akkor ezeknél az embereknél nem olyan elviselhetetlenek a perspektívák... Van esély akár arra is, hogy egészen enyhék lesznek a tipikus rendellenességek, még sorozatos műtétekre sem lesz szükség... vagy csak pár kisebb korrekcióra lesz, márpedig hány teljesen egészséges kisbabának is szüksége van sebészeti beavatkozásra, hány különböző okból, és nyomtalanul múlik el az egész... És igen, én tudom, hogy borzalmas dolog meddőnek lenni, de van olyan nő, aki eleve soha nem is szeretne szülni... és léteznek petesejtdonorok, meg fejlődik addig még a tudomány, lehet, hogy ez már nem is lesz probléma, amikor nála sor kerül rá... És csúnyácska lesz, meg kicsit torz talán, de a kamaszok amúgy is gonoszak, ha csak szemüveges lenne, vagy vörös hajú, akkor is csúfolnák... ő a mi lányunk, tudnánk úgy nevelni, hogy legyen önbizalma és leperegjen róla a bántás... A látszat és a felszín csal, a fixnek tartott szabályok úton-útfélen felrúghatóak, egy tökéletesnek tűnő állapotúnál lehet milliószor jobb egy sokak által korlátozottnak tartott, de a létező lehetőségeit okosan kihasználó harcos - végülis amikor megjelenik valahol a botjával, M.-ről első látásra hányan mernék azt tippelni, hogy a világ legaktívabb, legnyüzsgősebb, legoptimistább, legteljesebb életet élő, minden helyzetben a jót megtaláló, boldogságtól mindig sugárzó all-in embere...?
Mennyi szerepe van az elhatározásomban annak, hogy rólam is szó van? Mennyire tartok attól, hogy nekem rossz lesz végigasszisztálni az élete végéig tartó szenvedését, az orvosi beavatkozásait és kezeléseit, a lelki vívódásait és szomorúságát? Mennyire ijeszt meg az, hogy én túl sokat vállalok egy beteg gyerekkel, és ezáltal minden lehetséges téren nehezebb lesz az egész családnak, a párkapcsolatunknak, a jövendőbeli testvéreknek?
És akkor megszólalt M., édes-édes csoda, a világ legjobb szerelme, és férfija, és barátja, és csapattársa, aki már nyolc éve mindig tudja, hogy mit kell mondani vagy épp kérdezni ahhoz, hogy amennyire a körülmények megengedik, jó legyen nekem. Képzeljem el azt, hogy most van egy varázslatba illő lehetőség: a mi Kissmalaczunk, aki most itt van a hasamban, megszületik valahol máshol, valaki másnak, ahol teljesen egészséges lesz, és határtalanul boldog mindigre - cserébe csak annyit kell tennem, hogy egy másik személy kapcsán elfogadok minden fájdalmas és kellemetlen dolgot, amit az ő ittléte számomra jelentett volna. Ha rajtam múlna, megtenném-e azt, hogy bemegyek egy árvaházba, és elhozok onnan egy Turner-szindrómás csecsemőt, aki véletlenül elég szerencsés volt megszületni, de otthagyta az anyukája - hajlandó lennék-e hazavinni, megszeretni, felnevelni, végigcsinálni vele minden egészségügyi labirintust, és érzelmi hullámvasutat, amíg csak él vagy élek...? Természetesen, minden kétely és megbánás nélkül. Then there's your answer.

Ma este elsírtam az utóbbi két és fél nap legkönnyebb könnyeit. Nem volt bennük lelkiismeretfurdalás, kétségbeesett mérlegelés és gyanakvó magamrafigyelés. Csak szeretet volt, végtelen és feltétel nélküli; meg elengedés. Fáradt vagyok, mintha céltudatosan és lelkesen megmásztam volna a Himaláját, és a hegytetőn ki lett volna írva, hogy ez egy másik csúcs.
Neki most jó ott bent, ahol puha van és meleg. Majdnem azt írtam, hogy biztonság, de nem, az nincs, és ettől ordítani tudnék, mert semminek, porszemnél is apróbbnak érzem magam tőle. Semmit sem tudok tenni ez ellen, pedig nincs olyan, amire ne lennék képes, amit ne adnék oda ezért. De most már nem csak a lelkemmel, hanem az eszemmel is tudom, hogy szeretem, úgy, ahogy csak az első gyerekét tudja szeretni az ember - rácsodálkozva, hogy létezni tud ilyen erős kötelék. És mert ez is benne van a mámban, ami a leginkább velem marad ebből a napból, az az öröm, hogy megadatott nekünk ez a kislány.
Ma is köszönünk, Kissmalacz! Nagyon szeretünk.

2013. január 5., szombat

Apavers

Bayern-meccsre nem megyünk mi már,
de őrködnek ám feletted.
A nagymamáim? a nagymamád?
És mi fájunk majd helyetted.

Mert kicsi vagy még, a kislányom,
és nem fáj bent ez a nagy világ,
s míg el nem indulsz, vigyázunk mi rád.
Aztán fájunk helyetted tovább.

Sorolhatnám az életet,
hogy mi mindent kell most kihagynunk.
De többet tudsz te már minálunk.
Menj. És mi majd helyetted fájunk.

Búcsúnapok

Ma elmondtuk M. szüleinek (Apunak még adok egy pici időt, neki hétfőn akarom csak); előbb odaszóltunk telefonon, és pár szóban felvázoltuk a helyzetet, hogy ne csak úgy berontsunk tönkretenni a nyugis szombatjukat, aztán átmentünk hozzájuk. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok ezért a második családért, akit M. által nyertem... Most sem csalódtam bennük, pont azt kaptuk, amire szükségünk volt: erőt, megerősítést, megértést. És egy adag beszélgetések, meg közös könnyek és közös mosoly-próbálkozások közé iktatott finom főtt ételt, amiből ugyan nem sok maradt lent, de az életmentő volt, miután a tegnapi telefonhívás óta nem sikerült egy falatot sem ennem. Elindulás előtt csak általunk értett összekacsintásként átmentem a szomszédos lottózóba is, végülis olyan odds ellen veszítettünk a genetikai sorsjegydében, hogy bármi történik, mi már nem fogunk meglepődni.
Ahogy siettem visszafelé a száraz avaron át, az utcai világítás ellenére jól látszó millió csillag alatt, egyszer csak nagyon fújni kezdett a szél, és bebújt a kabátom és a bőröm alá; én meg visszaöleltem a hasamat, és benne a Kissmalaczot, amilyen erősen csak tudtam, és a ház sarka mögötti sötétbe bújva, zokogva elmondtam neki nagyon sokszor, mint egy mantrát, hogy mennyire szeretjük, és hogy bocsásson meg nekünk.

És akkor valahogy megszületett a terv: elmentünk autókázni, ahogy szoktunk időnként.
Először céltalanul, aztán a Rózsák tere felé, ahova a BalToronyLakó költözött, amióta Apu is a közelben lakik. Megmutattam M.-nek a padot, ahol először éreztem, hogy jönni fog, és ahol alig három hete megköszöntem, hogy eljött. Megbeszéltük újra, ezredszerre, hogy miért az a helyes, amit tenni készülünk, latolgattuk újra, ezredszerre, a nem létező esélyeket.
Aztán valahogy egymás gondolataiban olvasva, könnyek közül kémlelve a forgalmat, elvittük a kislányunkat városnézni. Megmutattuk neki az első találkozásunk helyét, aztán azt, hogy hova költöztünk először együtt, és a kis albérletemet, ahonnan; elmeséltük, hogy melyik padon szerettem bele az apukájába, miközben kedvesen elbeszélgetett egy cigit lejmoló hajléktalannal, és hogy hogyan töltöttünk nagyon sok éjszakát összebújva a kis szobám alig fél méter széles egyszemélyes ágyán. Elvittük a Duna mellé, ahol a legnagyobb érzelmi viharaink dúltak sok évvel ezelőtt, szenvedélyes csókoktól heves vitákig, aztán végigkocsikáztunk a rakpart pesti oldalán, hogy tudja, a felhőjéről hol kell majd keresni a kivilágított hidakat, a Parlamentet, a Halászbástyát és a várat, a Gellért-hegyet, a Feneketlen-tavat, a hazautat.
Holnap felmegyünk a János-hegyre, ahol M. odaadta az első versét, amit nekem írt, és kivisszük a telkünkre, ahova majd reméljük eljön egy-egy látogatásra később is, ahányszor csak a testvéreinek mesélünk róla.

Annyira jó, hogy van ez a két nap! Tegnap este még azt gondoltam, hogy elviselhetetlen és értelmetlen lesz a várakozás, ma már el sem tudom képzelni, mennyire nehéz lenne úgy elválni, hogy előtte nem búcsúzunk el. És nem köszönjük meg neki azt a rengeteg dolgot, amit (bármilyen közhelyesen és nyálasamerikain hangzik), már most érezzük, hogy adott nekünk ebben a túl rövid együtt töltött időben.
Olyan jó, hogy itt vagy, Kissmalacz... sajnálom, hogy ezért a mindenekfeletti áldozatért csak egy tétova elengedést tudunk neked adni cserébe...

Üzenet a pokolból

Nem tudtam, mikor lesz elég erőm megtenni ezt, aztán ma reggel kaptam a Ciklustól egy emlékeztetőt, hogy beléptem a tizenharmadik hétbe...
Tegnap ilyenkor még felhőkről lógattam a lábam, és a nap beragyogta a világot, most köd van, és sötét, és hideg, minden fakó és kong az ürességtől.

Tegnap délután, és tegnap éjjel piszkozatba raktam két posztot. Várni akartam a nyilvánossággal, amíg hazajön M., és beszélni tudunk. 
Hazajött, beszéltünk. Sírtunk reggelig, most, amikor épp összegyűl elég könny, sírunk tovább. 
Én vagyok a világon a legszerencsésebb ember, hogy ő van nekem, és most nincs annál fontosabb, mint hogy mindenével itt van mellettem, és időnként egyetlen szó nélkül megszorítja a kezem.

Lenne egy kérésem mindenkihez, aki olvas. 
Kommentekbe, üzenetekbe, e-mailekbe zárt virtuális öleléseknek, vagy bárminek, ami eszetekbe jut, még akkor is ha épp nem vigasz, örülök, jól esik - de kérlek ne hívjatok, nem tudok, és nem akarok most erről előben beszélni.
Azokat, akikkel álneves fórumon és/vagy titkos FaceBook csoportban is kapcsolatban állok, arra kérem, ha valahogy segíteni akarnak, akkor tegyék úgy, hogy elmondják ezt helyettem a többi tagnak, mert ahhoz én most kevés vagyok, viszont annyian és annyit drukkoltak értünk, hogy joguk van tudni.
És nem, nem fáj, ha az ott kialakult beszélgetésekben, vagy saját blogjaitokon, vagy bárhol erről is szó lesz, akár nekem nem tetsző módon is, ha bárkinek bármilyen kérdése van, szívesen válaszolok - ez most a valóságom, nem segítene, ha a homokba dugnám a fejem előle.

Ígérem, már teljesen önző okokból is jönni fogok mesélni, különben megőrülnék.
Köszönlek titeket, ti is safety line vagytok. 

Kübler-Ross és én

Hajnali három óra van és M.-re várok. Vagyis csak nem tudok aludni, de nem várom, életemben először szeretném, ha hetekig nem jönne haza... vagy inkább ha törölni tudnám belőle az elmúlt három hónap minden egymásranevetős pillanatát, minden várakozós emlékét.
Amikor a sikertelen periódusban hónapról hónapra láttam az édes kék szemében a csalódást, bármennyire is próbálta rejtegetni előlem/miattam, azt hittem, nincs annál az érzésnél szívszaggatóbb. Hát van. És nem csak az, hogy el kell engednem ezt a pici emberkezdeményt itt bent, hanem az is, hogy ezáltal meg kell fosztanom M.-et az apaság lehetőségétől... pedig tudom, hogy nála jobb apa nem létezhet a világon...

Sosem gondoltam volna, hogy az öt fázis közül a belenyugvós elfogadás valaha is jellemző lehetne rám. Most valahogy mégis az, kizárásos alapon, mert a többi mind távol áll...

Nem tagadok, és nem utasítok el - minél több idő telik el (és még csak óráknál tartunk), annál sorsszerűbbnek érzem ezt az egészet, annál logikusabbnak tűnik a döntés, hogy szinte senkinek sem mertem elmondani és elmondani engedni az örömhírt, meg szinte irracionálisan ragaszkodtam ehhez a vizsgálathoz, annál kevésbé vagyok meglepődve azon, hogy nem kerültem sokkos állapotba, amikor a telefoncsörgés után nem a várva várt jó hír következett. Valahogy így kellett lennie, valaminek kellett történnie. Minden nehezen összekapart, de egyre erősödő hitem ellenére volt bennem egy megmagyarázhatatlan, és emiatt aztán jó mélyre ásott és ki nem mondott fenntartás. Bár egyáltalán nem hiszek a vonzás törvényében, nem tud nem eszembe jutni, hogy mennyire nem volt bátorságom bízni a csodánkban még a teszt napján sem - nyilván nem azért nem adatott meg a boldog végkifejlet, de akkor is érdekes a párhuzam az ember tudatalatti ösztönös sejtései és önvédelemből felépített gátjai között.

Nem vagyok dühös. A nyugodt beletörődés most kizárja a dühöt, és kiírt minden a harci kedvet, bármennyire is nem megszokott számomra ez az állapot. Nem hibáztatok senkit, nem haragszom senkire, nincs veszekedhetnékem senkivel, még Istennel sem. Van ennél rosszabb - más nők kiírt időpontra halva szülnek meg teljesen egészséges kisbabákat, vagy szörnyű betegségekben elveszítenek pár éves gyerekeket... milyen jogom van nekem panaszkodni hozzájuk képest...?!

Egy kicsit talán alkudozom (és erről a minimális ellenállásról magamra ismerek), de nem a szabályoknak megfelelően, nem úgy, hogy valamit felajánlanék cserébe, inkább csak mi-lenne-ha alapon. Egy eszement másodpercig eszembe jutott, hogy mi lenne, ha hétfőn kiderülne, hogy ez egy óriási tévedés volt, hogy összecserélték a mintákat, hogy elromlott a gép, hogy egy álmos asszisztens rosszul számolt...? Persze nem engedem elhatalmasodni az érzést, mert nem kell a hamis remény, mindig is utáltam, most egyenesen rettegek tőle.
Volt egy gondolatcsíra egyébként alku-ügyben, még írni is akartam róla anno, aztán addig halogattam, hogy elfelejtettem, hogy mikor fogant, és úgy már nem volt annyira érdekes. Egyszer Apu őszi halálközeli élménye kapcsán beugrott, hogy ha akkor választanom kell, hogy elveszítem őt, vagy sosem esek teherbe, akkor vajon hogyan döntenék... vagy hogyan döntöttem volna, nem tudom már, hogy ez még a teszt előtt, vagy már az után jutott eszembe. Minden esetre elhessegettem a dolgot, nem született válasz, és nem, egyik kívánságom sem eladó, semmi fontos nem felajánlható semmilyen alkuban; it is as it is.

Depressziós sem vagyok, legalábbis egyelőre. Szomorú igen, nagyon szomorú. De van még bennem erő, és bármennyire fura, egy kis hit is maradt, és akkor nem lehet annyira rossz... nem...?

2013. január 4., péntek

Hübrisz

Nem tudom, hogy kezdjem, és hogyan folytathatnám, úgyhogy egyszerűen csak belevágok: Turner-szindróma. Ma hívott a biológus, utána gyorsan átbeszéltem a lehetőségeket a saját nőgyógyászommal, és hétfőn megyünk be a genetikus doktornőhöz tiszázni a részleteket; de addig is itt van a net, ami egy áldás-átok, mert beleőrültem volna, ha addig várni kellene, így meg beleőrülök abba, hogy nincs mire...
Első látásra nem tűnik olyan borzalmasnak a dolog, mint az ismertebb kromoszómaproblémák esetében, ha már megszületik a gyerek, nem élettel összeegyeztethetetlen a betegség, legalábbis nem közvetlenül... de ha alaposabban beleolvas az ember, akkor némileg "egyszerűsödik" a helyzet. Legalábbis én most így érzem, amikor még telefonbeszélgetés közben utánanéztem is ez volt a gut reaction, és bármilyen szörnyűnek hangzik a kijelentés, örülök annak, hogy per pillanat az elsődleges ok, amiért egyáltalán elvégeztettük a vizsgálatot, még mindig azonos erővel él bennem: nem akarom* ilyesminek kitenni a gyerekemet.
A születés utáni betegséget nem részletezném, de nagyjából ugyanaz a helyzet, ami a Down-kórnál, leszámítva a szellemi fogyatékosságot, ami itt enyhébb, vagy szerencsés esetben akár nem létező: elvétve vannak egészen könnyű esetek, "megúszható" a dolog hátrányos fizikai jellemzőkkel (alacsony termet, túlsúly, vastag nyak, széles mellcsont, tipikus arcvonások). De a természet brutálisan őszinte, nem véletlen, hogy az ilyen terhességek 99%-a spontán vetéléssel vagy halva született babával végződik - a második X kromoszóma hiánya miatt ilyen gyerekeknél alap a meddőség, előfordulhatnak látásproblémák és süketség, és nagyon gyakoriak a különböző súlyosságú vese-, érrendszeri- és szívbetegségek. És ismétlem: ez a bright side, az egy százalék, aki életben marad.

Nagyon nehéz... percenként váltakozik a nagyon határozott és a kíntól üvöltő énem, ötpercenként tör ki belőlem a csillapíthatatlan sírás.
A fájdalmon túl, azon túl, hogy szeretem ezt az egyedi és megismételhetetlen kisembert, úgy ahogy van, minden egyes kusza sejtjével és rendellenes porcikájával együtt, egy dolgot tudok pont annyira biztosan, mint akkor, amikor csak elméletben esett szó róla, és ennek (ha lehet ezt mondani) örülök, mert per pillanat ez az egyetlen kapaszkodóm: nincs jogom hozzá, hogy ezt vállaljam helyette. Persze, jó kérdés, hogy azt meg ugyan miért dönthetném el az ő nevében, hogy nem akar ilyen életet, de ezt már sosem fogjuk megtudni.
Mert ez csak engem kerget őrületbe, ettől csak én szenvedek, ez csak az én veszteségem, ebbe csak az én lelkem rokkan bele, ezt csak én nem fogom tudni megbocsájtani magamnak soha. De azzal sosem tudnék együtt élni, ha neki bármikor, akár még most bennem, de később potenciálisan évekig, és gyakorlatilag egész biztosan élete végéig rossz lenne. Ő nem egy kísérleti alany, nem egy nyúzzuk-amíg-lehet próbababa, nem egy hátha-csak-csúnya-de-nem-defektes játék, nem egy lottószelvény, ami vagy viszonylag nyerő lesz, vagy születés helyetti haláltusát, esetleg műtéteket és évtizedekig tartó hormonkezeléseket és korai halált eredményezhet. Ő a Kissmalacz. Neki joga van nem kínlódni, nem fájni, nem szenvedni... nem maradni, csak azért mert esetleg nem lesz teljesen pokol az élete, csak egy rövid ideig vagy csak részben, vagy mert mi annyira de annyira vágyunk egy gyerekre.

Nem tudom, magától meddig maradna velem... állítólag minimálisnál is kevesebb az esély az élve születésre, a Turner-szindrómás babák inkább előbb, mint utóbb elmennek maguktól, már az is nagyon szoktalannak számít, ha az első trimesztert túlélik (nem tudni, hogy esetünkben ebben mennyit nyomott a latban a progeszteron-pótlás például); koraterhességekben bekövetkezett elhaláskor vagy spontán vetéléskor az alap szövettanból egyébként ki sem derül, hogy mi volt a baj, de az ilyen esetek több, mint 10%-át ez a rendellenesség okozza. A nagyon ritka tovább túlélőknél általában csak a későbbi, részletesebb ultrahangról mutatható ki a betegség (olyan is van, hogy nem veszik észre csak születéskor, vagy a mozaikos változat esetén csak gyerek- esetleg tini-, sőt felnőttkorban, de ez eléggé csoda kategória), akár a komplikált szívrendellenességek, akár a nagyon megcsappanó magzatvíz mennyiség, akár az úgynevezett cisztás hygromák miatt. Minél előrehaladottabb a terhesség, annál több esély van a helyzet eldurvulására: az első trimeszterben szinte egyáltalán nem diagnosztizálható a betegség kromoszómavizsgálat nélkül, mert az akkor végzett ultrahangfelvételek még nem mutatnak meg minden apróságot, és az embrió rendszerint viszonylag normálisan fejlődik; a nagyobbra növekedett babáknál olyan húsz hét körül már látszanak a tipikus tünetek, és általában olyan gyorsan súlyosbodnak, hogy a harmadik trimesztert meg sem érik, vagy a világra érkezve lennének életképtelenek, ezért az anya épségének érdekében minél előbb meg kell szülni őket.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de irigykedem azokra, akik helyett eldönttetett, akikre rá lett erőszakolva a megoldás - bár nagyon halkan, és talán nem is szívből, de én is kértem a BalToronyLakótól anno, hogy ha nem egészséges, akkor inkább vegye el tőlem ő, és tegye meg minél előbb... Nem úgy alakult, és most még belegondolni sem akarok, hogy milyen önző dolog lenne guilt-free képmutatásban elintézni azzal, hogy kivárjuk, hogy valamilyen kapcsolódó gond miatt valamikor magától meghaljon bennem, mindazzal együtt, amivel ez jár. Nyilván méhen belül senki sem mér fájdalomszintet, vagy annak a magzati korral való kapcsolatát, és nyilván az euthanázia sem sokkal jobb alternatíva, még akkor sem, ha szinte társadalmilag elfogadott időben történik; de azzal nyugtatom magam (már amennyire ebben a szituációban lehet), hogy ha hasonló helyzetben a magam érdekében kellene döntenem, akkor is ezt a minél korábbi befejezést választanám inkább - és ha más nem is, de ő majd valahogy érteni fogja, mert ő az én kislányom...
Istenem, most írom le először, hogy ő a kislányom... mennyire-mennyire szeretném, ha igazam és igazatok lett volna, és kisfiú lenne (és ezáltal egészséges), de nem az, ő egy kislány, az én kislányom, a mi kislányunk, és beteg...

Azt sem tudom, hogy milyen egy terhességmegszakadás, legyen az erőszakos vagy akaratlan; sajnos sokan vagytok, akik igen, úgyhogy majd remélem segítetek ebben (is). Az én dokim nem végez ilyen műtétet, de mindenben maximálisan támogat, és a kórháza az kijelölt hely (tehát az orvosi indoklással vállalni tudnak így is, hogy már elmúltam tizenkét hetes), úgyhogy ha hétfőn felhívom azzal, hogy így határoztunk, akkor beszélni fog egy kollegájával nekem. A fizikai része nem foglalkoztat különösebben, sok mindent kibírok, és gyanítom, hogy bármilyen is lesz, az csak töredéke annak, ami most, és főleg majd, a lelkemben történik....
Nem tudok nem arra gondolni, hogy túl szép volt, hogy igaz legyen. Ez az egész elsőre-siker, ez a gyönyörű 2012-es évvég... pont a tökéletessége miatt nem tudok hinni a véletlenben. Valamit meg kellett tanulnom, és talán tudom is, hogy mit: alázatot - sosem volt nekem túl sok belőle, mindig bárhonnan magabiztosan és optimistán és előre nézve felpattanó kemény csaj voltam... azt is mondhatnám, hogy megérdemeltem a leckét, de ezt senki nem érdemli meg, egy élet, más élete, a gyereke élete árán nem.
Hogy hogyan tovább, az már most eszembe jut, bármilyen kegyetlennek is tűnik - én pont hogy úgy érzem, hogy nem lenne tisztességes a még bennem élő kis lénnyel szemben, ha nem foglalkoztatna. Amilyen gyorsan csak lehet, szeretnék valakit a helyére; de nem helyette. Ő a Kissmalacz, az én első gyerekem.
És most elmegyek megköszönni neki, és bocsánatot kérni tőle, és elengedni, és búcsúzni.


* Nyilván nem egyszemélyes döntés lesz, még befolyásolni sem akarok, de valahogy tudom, hogy M. ebben is, mint ezer más dologban, ugyanúgy fog érezni, mint én. Ő most névnapozni van, nem szólok neki, majd valamikor éjjel jön, és megtudja, semmi értelme elrontani az ő napját is, nekem most talán jobb is így, hogy van egy kis időm magammal... annyira sajnálom, ha tehetném magamra vennék minden csalódást, amit érezni fog... (Aput próbáltam hívni, de nem volt otthon, mobilon meg nem akarom a nyakába zúdítani a hírt, M. szüleinek meg majd megmondjuk együtt.)

Friday fun

Mivel semmi extra nem történik (azon kívül, hogy épp főzöm életem első hagymalevesét), de nagyon unatkozom, gondoltam mutatok nektek egy nagyon vicceset.
Gyagya, de nagyon tanulságos kis játék arról, hogy miért is olyan nehéz teherbe esni; és akkor itt még kizárólag a megtermékenyítésről beszéltünk, hol van még a megtapadás, a beágyazódás, a növekedés, és az összes következő lépés... ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hogy a francba nem haltunk ki vajon.
Nekem például egyáltalán nem sikerült túljutnom még a hüvelyen sem, még jó, hogy nem az én sejtemnek kellett bárhova is elsietni - kétségbeesetten rohantam M.-hez, hogy legyen már valami, mert folyton kinyírom a szerencsétlen spermát, aki vagyok. Ő nagyon ügyes volt, mondjuk minimum egyszer minden szakasznál elvérzett, amíg ki nem tapasztalta a veszélyeket és útvonalakat, de végül csinált nekem egy virtuális gyereket (is).
Szóval sok sikert mindenkinek, menni fog ez!

2013. január 3., csütörtök

Place your bets!

Hastájékon egyáltalán nem érzek semmit, torokfájás ma reggelre már javult, de taknyos vagyok, és nehéz a fejem, úgyhogy fekszünk a cicával a kanapén, és semmitteszünk egész nap - ami meglehetősen unalmas, biztos fura dolognak számít, de sokkal szívesebben lennék a dolgozóban.

Gondoltam lejegyzem, hogy mik a tippek a Kissmalacz nemét illetően, hogy ha esetleg mégis holnap telefonálnak, nem hétfőn, akkor időben legyen itt írásban szépen.
Nagyon kíváncsi vagyok... nem is értem, a mai világban hogy bírja ki bárki is a kivárást, és ha már van lehetőség kideríteni, hogy tud a meglepetés melett dönteni... Nagyon izgalmas! Nem mintha bármennyire is számítana either way, de fontosnak fontos, mert mindent-mindent tudni szeretnék erről a kis lényről, alig várom, hogy találkozzunk végre, és hát ebben az egészben lényeges részlet például az is, hogy mi lesz a neve.
Szülői fronton mindenki ellenkező neműre számít: M. szerint kislány, szerintem kisfiú; nagyszülők mind saját nemük mellett voksolnak: M.Anyuka azt mondja kislány lesz, a két nagyapa azt, hogy kisfiú; az ex-fórumos sorstársaság szavazatainak összesítése mintha a fiú felé billenne, de nagyon kicsi arányban. Ha valaki itt is beszállna a tippelésbe, csak tessék!

2013. január 2., szerda

Rugdaláncs

Hát ez megvót; annyira profin, hogy nem is értem, mitől tartottam valaha is.
Fél tízkor bementünk az Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrumba, kitöltettek velem egy beleegyező nyilatkozatot, aztán már szólítottak is - egy nagyon csinos csajszi bekísért minket egy pici terembe (M. bejöhetett az ultrahangos vizsgálat idejére), ahol Dr. Hajdu Krisztina és Dr. Bátorfi József várt. Ők is megemlítették, hogy csak a korom miatt még nem lenne indokolt a chorionbiopszia, de mikor mondtuk, hogy egyeztettünk már genetikussal is, megnyugtattak, hogy nem akarnak lebeszélni, hiszen minden más csak kockázatbecslés, ez konkrét eredmény; továbbá a vetélés reális esélye 0,5%.
Felfeküdtem meztelen hassal egy ágyra, és első körben megnéztük a kölköt... baromi aranyos volt, ott úszkált, és rúgkapált, és hadonászott, csak bámultunk vigyorogva mindketten, egészen elképesztő dolog ez nah. Megdícsérték a szép teli húgyhólyagomat, ami tiszta csoda volt, mert a reggel nagy kínkeservvel lenyomott olyan egy liter víz minden cseppjét módszeresen kihánytam.
Aztán megméricskélték szépen: 58,3 mm hosszú (ami 11w6d kornak felel meg, vagyis szinte napra pontosan akkora, amekkorának lennie kell), 157 a percenkénti szívverése, 20,8 mm a fej átmérője, 6,2 mm a combcsontja, 72,7 mm a fejkörfogata, 55,5 mm a haskörfogata, 1,5 mm a tarkóredője (vagyis vékony); mindene rendben van, négy darab végtaggal rendelkezik, és van orrnyerge, egészen jól látható, úgyhogy mondták, hogy nem lesz itt semmi gond.
Akkor M.-et kiküldték (aminek nagyon örült, mert az volt a kényszerképzete, hogy elájul, és lefejeli a tűt, ami belémszalad, és átmegy a vesémen), és attól kezdve minden egyes lépést előre jeleztek, pontosan tudtam, hogy mikor mi fog történni: háromszori fertőtlenítés, majd kis hasbaböködés kézzel (amitől nagyon viccesen megmozdul a kölök teljes albérlete odabent), majd egy alig érezhető tűszúrás helyi érzéstelenítés végett, aztán a nagy tű, aminek elvileg a méhlepénybe hatoláskor fájnia kellett volna, de én inkább csak egy nyomást éreztem. A kölök mindeközben nyugisan feküdt a kis lakása alján, és szopta az ujját... hát elég édes volt... Aztán egy nagyon minimálisan mintha fájt volna, amikor "kipumpálta" belőlem a bolyhokat, olyasmi érzés volt, mint a menstruációs görcs; gyorsan mozgatta a nagy tűn átdugott kisebbet, aztán hallatszott egy vákumos pattanás, majd a belsőt kihúzta és a mikroszkópnál megnézte, hogy elég lesz-e a minta; nem volt, kétszer ment még vissza, aztán megtörölte a hasamat, és kész is volt; utána átkísértek egy szomszédos szobába, ahol egy ágyon kellett feküdnöm negyed óráig, és miután meggyőződtek róla, hogy semmi bajom, hazajöhettünk. Útközben M. beugrott egy gyógyszertárba magnéziumot vásárolni, de bevennem már nem kellett, mert mire hazaértünk már egyáltalán semmit sem éreztem, semmilyen görcs, semmilyen fájdalom, csak a hasamon egy apró szúrásnyom jelzi, hogy itt valami történt. Kímélő életmód javasolt egy hétig, de feküdni nem kell, csak fizikai munkát nem végezhetek, és szexelni sem szabad, és hétfőn majd hívni fog a biológusuk az eredménnyel.
Most éhes vagyok és álmos, úgyhogy megyek is, aludni fogok valami nyálas film társaságában, hátha kikúrálja ezt a taknyosságot, amivel ma reggel ébredtem. De előbb büszkeanya leszek, és megmutogatom a Kissmalacz képét jól.