Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. január 6., vasárnap

Az egy atomnyi jó

Voltunk a telken. Ahogy mentünk felfele a dombokon, elkezdtek esni a sűrű, nagy hópelyhek. Megmutattuk a Kissmalacznak FaPétert, a tavalyi karácsonyi fenyőcskénket, aki látványosan megnőtt, és tele van friss zöld hajtásokkal. Megmutattuk neki a mohás lankáinkat, a hatalmas tölgyeinket, az árnyékos helyet, ahova majd gyönyörű sziklakertet tervezek, és a naposat, ahova magaságyásos konyhakertet; és a karót, amit az építész szúrt le, hogy kijelölje a szoba sarkát, ami már sosem lesz az övé.
Néha másodpercekre elfelejtjük, hogy megváltozott a világ, de nagyon ritkán sikerül. Reggel úgy ébredek, hogy a kezem a hasamon pihen, és tudom, hogy ő ott van alatta... még... Hogy lehet elviselni, hogy azt tervezzük, hogy többé ne legyen...? Mi vagyunk a szülei; akik a legjobban szeretik őt, és akiknek a legjobban kellene vigyázniuk rá. Hogy lehet ép ésszel felfogni, hogy mégis arra készülünk, ami ezzel a lehető legellentétesebb...? És hogy lehet elfogadni, hogy ez nem önzés, hogy ezt érte tesszük?!
Írt tegnap valamit M., ami egy pillanatra enyhített ezen a kegyetlen ellentmondáson: hogy ha megtartanánk, akkor ugyanígy azt éreznénk, hogy magunkért döntünk így. És ez is igaz talán, ilyen esélyekkel, vagy inkább esélytelenséggel, az is épp annyira borzalmas és gonosz alternatívának tűnik, ha annyira ragaszkodunk hozzá, hogy a mi vágyainknak rendeljük alá a maradását. Az egyetlen igazságos megoldásra, arra, hogy mi átvegyük minden fájdalmát, csak hogy ő épen megszülethessen és élhessen, nincs lehetőség - minden más csak tehetetlen vergődő próbálkozás, hogy két rossz közül kiválasszuk a talán kisebbet.

Estefelé elindultunk a János-hegyre. A fényben úszó város most is gyönyörű fentről, de a kilátónkhoz nem mentünk fel, ott már egyébként is nagyon köd volt; és hatalmas hó, mintha valami égi kéz megpróbálná eltemetni a sebeinket egy nagy fehér takaró alá.
Megálltunk a sötétben, az erdei út közepén, és megint kitört belőlem a bizonytalanság: hogy miért választjuk ezt az utat, mi az, ami miatt mi gyengébbek vagyunk, mint azok a párok, akik hasonló esetben adnak egy esélyt a babájuknak, milyen szörnyeteg az, aki a végleges és megváltozhatatlan lezárást választja a gyerekének?! Igen, még akkor is, ha csak egy a százhoz az esélye még annak is, egyáltalán megszülessen, mert persze akkor is beteg lesz örök életére, de legalább tudnánk, hogy mi adtunk egy kiskaput a túlélésnek.
Lázasan kerestem valami magyarázatot arra, hogy így gondolkodok, valamit, ami meggyőz, hogy nem vagyok rossz ember. Bizonyítékot akartam arra, hogy csak és kizárólag az ő javát tartom szem előtt, hogy valóban attól rettegek, amitől úgy érzem, hogy rettegek: hogy a Kissmalacz abban a pár, de nem egy százalékban lesz benne, akik az első trimesztert túlélték, de a kinti életig már nem jutnak el, és hogy ennek megfelelően végigvárnánk, ahogy hétről hétre, hónapról hónapra romlik az állapota, ahogy tele lesz a kis teste folyadékkal és daganatokkal, és mindezt már az idegei is végigközvetítik, aztán végül akár még bennem, akár születéskor meghal úgy, hogy már a haláltusa minden kinlódását el kell szenvednie.
De folyamatosan visszatértem az egy százalékhoz, és az agyam újra és újra megkérdőjelezett mindent, amit a szívem súg. Mi van, ha nem csak ez van a dologban? Mi van, ha azon is aggódok, hogy nekem milyen lesz? Elvégre ha eljutnak a születésig, akkor ezeknél az embereknél nem olyan elviselhetetlenek a perspektívák... Van esély akár arra is, hogy egészen enyhék lesznek a tipikus rendellenességek, még sorozatos műtétekre sem lesz szükség... vagy csak pár kisebb korrekcióra lesz, márpedig hány teljesen egészséges kisbabának is szüksége van sebészeti beavatkozásra, hány különböző okból, és nyomtalanul múlik el az egész... És igen, én tudom, hogy borzalmas dolog meddőnek lenni, de van olyan nő, aki eleve soha nem is szeretne szülni... és léteznek petesejtdonorok, meg fejlődik addig még a tudomány, lehet, hogy ez már nem is lesz probléma, amikor nála sor kerül rá... És csúnyácska lesz, meg kicsit torz talán, de a kamaszok amúgy is gonoszak, ha csak szemüveges lenne, vagy vörös hajú, akkor is csúfolnák... ő a mi lányunk, tudnánk úgy nevelni, hogy legyen önbizalma és leperegjen róla a bántás... A látszat és a felszín csal, a fixnek tartott szabályok úton-útfélen felrúghatóak, egy tökéletesnek tűnő állapotúnál lehet milliószor jobb egy sokak által korlátozottnak tartott, de a létező lehetőségeit okosan kihasználó harcos - végülis amikor megjelenik valahol a botjával, M.-ről első látásra hányan mernék azt tippelni, hogy a világ legaktívabb, legnyüzsgősebb, legoptimistább, legteljesebb életet élő, minden helyzetben a jót megtaláló, boldogságtól mindig sugárzó all-in embere...?
Mennyi szerepe van az elhatározásomban annak, hogy rólam is szó van? Mennyire tartok attól, hogy nekem rossz lesz végigasszisztálni az élete végéig tartó szenvedését, az orvosi beavatkozásait és kezeléseit, a lelki vívódásait és szomorúságát? Mennyire ijeszt meg az, hogy én túl sokat vállalok egy beteg gyerekkel, és ezáltal minden lehetséges téren nehezebb lesz az egész családnak, a párkapcsolatunknak, a jövendőbeli testvéreknek?
És akkor megszólalt M., édes-édes csoda, a világ legjobb szerelme, és férfija, és barátja, és csapattársa, aki már nyolc éve mindig tudja, hogy mit kell mondani vagy épp kérdezni ahhoz, hogy amennyire a körülmények megengedik, jó legyen nekem. Képzeljem el azt, hogy most van egy varázslatba illő lehetőség: a mi Kissmalaczunk, aki most itt van a hasamban, megszületik valahol máshol, valaki másnak, ahol teljesen egészséges lesz, és határtalanul boldog mindigre - cserébe csak annyit kell tennem, hogy egy másik személy kapcsán elfogadok minden fájdalmas és kellemetlen dolgot, amit az ő ittléte számomra jelentett volna. Ha rajtam múlna, megtenném-e azt, hogy bemegyek egy árvaházba, és elhozok onnan egy Turner-szindrómás csecsemőt, aki véletlenül elég szerencsés volt megszületni, de otthagyta az anyukája - hajlandó lennék-e hazavinni, megszeretni, felnevelni, végigcsinálni vele minden egészségügyi labirintust, és érzelmi hullámvasutat, amíg csak él vagy élek...? Természetesen, minden kétely és megbánás nélkül. Then there's your answer.

Ma este elsírtam az utóbbi két és fél nap legkönnyebb könnyeit. Nem volt bennük lelkiismeretfurdalás, kétségbeesett mérlegelés és gyanakvó magamrafigyelés. Csak szeretet volt, végtelen és feltétel nélküli; meg elengedés. Fáradt vagyok, mintha céltudatosan és lelkesen megmásztam volna a Himaláját, és a hegytetőn ki lett volna írva, hogy ez egy másik csúcs.
Neki most jó ott bent, ahol puha van és meleg. Majdnem azt írtam, hogy biztonság, de nem, az nincs, és ettől ordítani tudnék, mert semminek, porszemnél is apróbbnak érzem magam tőle. Semmit sem tudok tenni ez ellen, pedig nincs olyan, amire ne lennék képes, amit ne adnék oda ezért. De most már nem csak a lelkemmel, hanem az eszemmel is tudom, hogy szeretem, úgy, ahogy csak az első gyerekét tudja szeretni az ember - rácsodálkozva, hogy létezni tud ilyen erős kötelék. És mert ez is benne van a mámban, ami a leginkább velem marad ebből a napból, az az öröm, hogy megadatott nekünk ez a kislány.
Ma is köszönünk, Kissmalacz! Nagyon szeretünk.

1 megjegyzés:

  1. Est! Légy erős és tarts ki a döntésetek mellett!
    Ez lesz a kisebbik fájdalom a sok lehetőség közül (ha lehet ilyet mondani).
    Gondolj bele, ha mondjuk 3 hónap múlva menne el, neked rendesen meg kéne szülnöd. Az iszonyú lehet.
    Vagy ha megszületik, de mégis kórházról kórházra kellene járnotok. Minden alkalommal megszakadna a szíved, amikor látod, hogy "bántják".
    A legtöbb anyuka már egy kötelező oltásnál is a gyerekével sír, vagy nagyon sajnálja.

    Ezzel a nagyon nehéz döntéssel Őt is és magatokat is megkíméled a sok sok fájdalomtól. És nem önzőség, hogy mindannyiótok érdekét figyelembe veszed. Így kell tenned.

    És akkor mihamarabb jönni fog Kismalaczod testvérkéje.

    VálaszTörlés

Mondd!