Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. január 16., szerda

Some sort of closure

Nem akartam eddig írni róla, és előre örülni még az alig-jónak sem, mert ilyen évkezdés után féltem, hogy nem jön össze - de sikerült, és most végre teljesen megnyugodhatott a lelkünk: ma eltemettünk a kislányunk földi gubóját.

Még itt volt a hasamban a Kissmalacz, de már tudtuk, hogy el fogjuk engedni, amikor egyik álmatlan éjszakán megbeszéltünk két dolgot.
Az első, hogy a név, amit eredetileg kitaláltunk a jövendőbeli lányunknak, az sehogy sem illik hozzá. Fiúnevünk már lassan nyolc éve van, találkozásunk körülbelül második hónapjában éreztük, hogy ha valaha lesz, más nem is lehetne, a lánynév pár hónapja ugrott be, és olyan egyértelmű volt, hogy nem is haboztunk rajta - és most valahogy mégsem ő volt az. Valami törékeny kellett, puha és éteri, mégis hatalmas és végtelenig érő, mint mindaz, amit adott nekünk ez a pici gyerek; a mi neveink meg szépek voltak, de erős, határozott, nagyon is reális nőkhöz kapcsolódtak. M.-től azonnal megszületett Elanor, a nap-csillag, tündeföld szerény de gyönyörű kis virága, tőlem jött Iris, a szivárvány, a mindenséget és a halandó világot összekötő csodás kapocs.
A második inkább egy vágy volt, aminek megvalósítására nagyon kevés esélyt láttunk: meg szerettük volna kapni kislányunk pici testét, hogy ne semmisítsék meg mindenféle korházi hulladékokkal együtt, hanem egy számunkra kedves helyen, neki szánt tárgyak mellett, biztonságos zugban aludhasson az az apró rész, ami evilági belőle.

Mivel tudom, hogy még a miénknél sokkal nagyobb elveszített kisbabákat is nehéz megszerezni és elvinni a családnak, és valamilyen számomra érthetetlen okból ezt a szülők tényként kezelik, és elfogadják, leírom, hogy hogyan működött ez, hátha segít valamikor valakinek egy út végén.
Pont a fenti okok miatt első körben én is csak IKL-től (akinek ezúttal is nagyon köszönök minden segítséget) mertem érdeklődni, hogy vannak-e egyáltalán bármilyen lehetőségeink; azt mondta, szerinte nem valószínű, hogy sikerülni fog, mert ezt ilyen korai terhességnél még nem szokták kérni, és mert ilyen műtétnél nem konkrétan megszületik a baba (mint pl. egy húsz hetes magzat esetében), de azért megpróbálhatom. Mivel nem tartott teljesen bolondnak, felbátorodtam, és a korházban a dokimnak is előadtam, mit szeretnénk - megnyugtattam, hogy nem kell pszichiátert hívni, tudatában vagyok annak, hogy nem egy tenyeremben elférő, alvónak látszó miniatűr emberkéről lesz szó, nem nézegetni akarom, hanem szeretetben elbúcsúzni tőle. A doki pedig hihetetlen volt ezúttal is (lassan igazán nem kellene már rajta meglepődnöm), elmondta ő is, hogy ilyent tőle még sosem kértek a pályafutása alatt, ezért utána kell érdeklődnie, de alapvetően teljesen megérti és tiszteletben tartja a kívánságunkat, és természetesen mindent megtesz, hogy teljesítse. Műtét előtt még bejött a hírrel, hogy úgy tűnik rendben lesz, ráíratta a kórlapomra illetve a szövettanra kerülő küldőre a kérést, és a patológián majd eztmegazt kell keresnem, akivel megbeszélte az egészet.
A műtét napját követő reggelen elmentem a patológiára, és megkerestem az említett főorvost (aki szintén egy tündér, nekem csak ilyen orvosokhoz van szerencsém), emlékezett a dokim telefonjára és a "furcsa" kérésre, ami számára is premiernek számított. Megkérdezte, hogy pontosan milyen jellegű temetésre gondoltunk, mert ugye tudjuk, hogy hivatalosat nem lehet, hiszen egy ekkora magzat még nem számít személynek; mondtam, hogy szó sincs ilyesmiről, senki sem lenne ott, csak mi ketten. Akkor elmondta, hogy mindenképpen szükség van egy szövettani vizsgálatra, és addig nem adhatja ki a maradványokat, amíg annak az eredménye nincs meg, de igazából azok nem számítanak fertőzésveszélyesnek, tehát végülis utána megkaphatjuk őket. Ha le akarjuk papírozni a dolgot, akkor elég komplikált lesz és hosszadalmas, mert mindenféle hatósági engedélyre van szükség különböző helyekről, de ha amúgy sem akarunk senkit se bevonni a temetésbe, akkor csinálhatjuk azt, hogy ő ledokumentálja az ügyet úgy, mintha megsemmisítésre került volna sor, de igazából odaadja nekünk, és ez a beszélgetés nem történt meg soha.

Ma voltunk érte, egy fehér borítékba zárt apró műanyag tartályt kaptunk; hazajöttünk vele, és beraktuk a hétvégén színes virágmezősre festegetett nagyobb fadobozba. Tegnap este utolsó simításként M. belerajzolt egy citromsárga cicát, én meg egy narancsszínű nyuszit... szívszaggató érzés belegondolni, hogy igazából lassan a gyerekszobája falát kellene telepingálnunk hasonlóan tehetségtelenül összerakott állatkákkal, azon kuncogva, hogy legalább nem fog zavarni, ha egyévesen a kezébe kerül egy filctoll és összefirkálja az egészet. Mellé került a nemrég megvásárolt terhesnadrágom, amiben még én is hatalmasnak láttam a nemlétező hasamat, és amit nem volt szívem megtartani, hiszen az az övé, azt csak miatta... Bababoltba én nem jártam, bármilyen nehéz is volt megállni - egyetlen egyszer voltam képtelen visszafogni magam, akkor gazdagodtunk egy pár színes kiscipővel, és két buta macis pólócskával; napok óta vergődtem azon, hogy de azokat én nem akarom elveszíteni, aztán meg azon, hogy mi a franc baj van velem, hogy sajnálok egy pár hülye ruhadarabot a kislányomtól, aki csodát adott cserébe; aztán rájöttem, hogy azért ragaszkodom ilyen vadul, mert beleképzeltem már a kis hurkás karjait, és a selymes talpacskáját, és hogy mondhatnék le erről is...? Egyik kiscipőt és egyik pólót bepakoltam, a másik nálunk maradt, ez lett a kompromisszumos megoldás... bekerült még egy M. nagymamájától örökölt kereszt és rózsafűzér, az Aputól kapott kedvenc delfines gyűrűm, egy Kissca által ajándékozott bajusz, és egy levél, amiben leírjuk, hogy mennyire nagyon-nagyon.
Szürkületkor felmentünk a telkünkre, és egy árnyas sarokba, ahova később a sziklakert kerül majd, ástunk egy kis gödröt, és beletettük a dobozt. A pontos helyet lefényképeztük, hogy tavasszal, ha visszalapul a föld, tudjuk majd, hogy hova kell íriszeket és egy rétnyi orbáncfüvet ültetni; meg szeretnék majd rá köveket, úgyis bárhova utazunk a világba, cipelem haza őket folyton - szerintem gyönyörű ez a zsidó szokás, bármi is a jelentése (én azt akarom hinni, hogy az örökké élő szeretet). Más módon nem igazán szeretnénk jelölni a helyet, mert összesen két embert ismerünk magunkon kívül, akiknek el mertük mondani, hogy egyáltalán létezik, Apu, és M. egy barátja... más szerintünk nem értené, az ötletet morbidnak, és minket enyhén őrültnek gondolna. Pedig ez az első alkalom a borzalom kezdete óta, hogy egymásra nézünk, és felhőtlenül tudunk mosolyogni, eddig talán nem is gondoltuk át, hogy mennyire lényeges lehet ez a szimbolikus lezáró lépés. Nem hiszem amúgy, hogy egy sírnak különösebb jelentősége lenne, én Anyuénál nem jártam legalább tíz éve, és nem is érzek késztetést, hogy menjek, nekem ő nem ott van, hanem a millió kis dologban, amikről nap mint nap eszembe jut. Ezért nem is gondolom, hogy holnaptól könnyebb lesz, és nem is akarok könnyítést, a kislányunk kapcsán sem akarom elfelejteni soha, hogy hogyan szeretem, és hogy milyen meseszerűen boldog volt minden, amikor bennem lakott. De egyszerűen jó érzés, hogy még ebben a földi formájában is vigyázhattunk rá valamilyen jelentéktelen módon... nem tudom megmagyarázni miért, de talán nem is fontos.

5 megjegyzés:

  1. Csodalkozom, hogy ennyire fura volt szamukra a kérés, az ember azt gondolna, h a parok nagy része el szeretné temetni a halott magzatat. Nekem teljesen normalisnak, sot, valahogy illendonek tunik a dolog.Meg jo h ilyen jo fejek ott z orvosok, ilyen empatiat!

    Egyekben az a blogger, akirol irtam (az egyik ikerbaba down-os volt, es kérték az embrio-redukciot - vagy mar magzat volt? Mindenesetre mehen belul maradt es a masik baba fejlodott tovabb) szoval ennek a parnak még sikerult anyakonyveztetniuk is ezt a par hetes kis életkezdeményt; es naluk is volt temetes. Ezzel csak az akartam illusztralni, hogy sztem nem vagytok egyedul, lehet h a tobbi par nem meri kérni.

    (eltuntek az ekezetek a gépemen bocsanat)

    VálaszTörlés
  2. A dokim minimum 55 éves, a patológus kb. szintén annyi volt, vagyis olyan harminc éve lehetnek nagyjából orvosok, és mondom, mindkettőjüknek én voltam az első ilyen esete; csak második trimeszter végén vagy járó terhesség és későbbi halva születés kapcsán hallottak hasonlóról.
    Az emberek valahogy úgy gondolhatják, hogy ha nem nézik meg a babát, vagy nem élik meg a történteket, akkor gyorsabb és könnyebb lesz felejteni. És a vége szinte mindig az, hogy aztán megbánják, bűntudatuk van, képtelenek megbocsátani maguknak.
    Aki meg nem meri kérni, azt nagyon-nagyon sajnálom, szörnyű lehet vágyni rá, és úgy érezni, hogy akadálya van, még ennyi sem sikerül a sok szenvedés után - azért is írtam ezt le, hogy világos legyen: lehetőség az van, csak egy kis bátorság kell.

    A dokik valóban hihetetlenek voltak, de én valahogy mindig szinte kizárólag ilyenekkel találkozom...

    VálaszTörlés
  3. Én is abba a táborba tartoztam, aki végül túl akart lenni, aztán nem akart tudni semmiről. Nem könnyebb úgy, azt már bizton mondhatom, sőt...
    Bennem nem is bűntudat van, inkább valami olyan, hogy elmulasztottam valamit... Talán még most sem késő elbúcsúzni gondolatban...
    Nem véletlen, hogy ide keveredtem, mert véletlenek sincsenek.
    Szép napot Mindenkinek!
    ETAMA

    VálaszTörlés
  4. Etama, nagy ölelés, ma ennyire futja, okosságom nincs. Talán annyi, hogy én hiszem, hogy sosem késő...

    VálaszTörlés
  5. eltűnt a kommentem az előbb, a fraqncba. Na mindegy, újra:
    Est, én sem gondolom - hozzád hasonlóan - hogy a sír a fontos, hiszen az ember emlékeiben él tovább a szeretett személy. Én magamnak sem tervezek (végrendeletileeg) sírt, ahnem csak hamvasztást és szétszórást, ha majd egyszer...
    Viszont rettenetes gondolat, hogy "veszélyes hulladékként" "megsemmisítik" azt a pici lényt, az ember gyermekét, akit annyira várt, akinek annyira örült, és akit végül megsiratott.
    Nagyon örülök, hogy iylen emberséges orvosokkal akadtál össze. Remélems egít a lezárásban, és abban, hogy tovább tudjatok lépni, amikor majd eljön az ideje.

    VálaszTörlés

Mondd!