Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. február 28., csütörtök

Bitter-sweet

Volt ennek a virtuális univerzumnak egy napos sarka, ahova a januári veszteség után eljárogattam töltődni; azzal, hogy igenis, vannak csodák, még nagyobbak is, mint ami velem történt tavaly ősszel. Azt eddig is tudtam, hogy van olyan, hogy valaki az orvosi lehetetlennel szemben is győzedelmeskedik, mert van belőle egy élő példám otthon, de jó volt látni, hogy teherbeesésileg is megvalósítható az, amit a józan ész nem tartana túl valószínűnek. Aztán tegnap este romokban találtam a fészket...
Lejátszódott bennem, hogy nekem milyen volt, megszakadt a szívem arra gondolva, hogy mit érezhet Heni épp, de még sírni sem tudtam igazából, csak sokkolva, tompán-bambán, értetlenül ültem, és pörögtek bennem a miértek. Nem filozofálva vagy elemezgetve, mert minden létező válasz felfoghatatlan, inkább csak úgy költői kérdésileg, hogy most komolyan nem elég a sok havi rendszeres csalódás és szenvedés, valóban szükség van a megkoronázásra is, amikor már majdnem elhiszi az ember, hogy talán elérhető az a sokáig vágyott cél...?!

Egy dolgot másképp gondolok már mint hónapokkal ezelőtt, azt biztos. Most hogy körülöttem többen várnak türelmetlenül egy még sosem látott jó hírre, hirtelen tisztán látom azt, amin régen csak tünődtem, és az akkori tudásommal téves következtetésre jutottam. Furcsán hangozhat most, hogy épp csak tápászkodom a saját fájdalmam után, és kétségbeesetten próbálom megemészteni a másét is, de úgy érzem, hogy mi szerencsések vagyunk: ha az ember élete egy bizonytalan, semmit sem garantáló kegyetlen waiting-game, egy csoda akkor is csoda, ha csak egy napig, egy hétig, egy hónapig tart - üzemanyagot ad egy újabb távhoz, reményt, hogy megtörténhet újra, és az önmagában egy újabb csoda, mert így hirtelen kiüresedve másunk sincs, csak a remény.
Ma is ölel a természet, ahogy azon az éjszakán, amikor nekem kellett búcsúzni a kisbabámtól és az álmoktól, amiket ajándékba kaptam vele; akkor téli hótakaró igyekezett befedni a fájdalmat, most a tavaszi nap ragyogása rejti el. És miközben gondolatban egy korházi ágy szélén ücsörgök megint, és félig magamat félig őt vigasztalva megszorítom a kezét, próbálok, nagyon próbálok a jövőbe nézni, úgy, ahogy emberfeletti erővel ő is teszi már most.

2013. február 22., péntek

Piros péntek

Az egész nagy első tömb TMI - you have been warned.
Igazából csak az alliterálás kedvéért az a cím, ami, tulajdonképpen a barna szerda és a piros csütörtök volt a valódi szenzáció, csak nem nagyon volt időm beszámolni... na meg így sokkal jobban hangzik. Bizony, elhamarkodottan panaszkodtam a legutóbbi posztban, igenis működök, ez a több mint húsz éven át összevissza zagyvuló test, napra pontosan hat héttel a műtét után, most az egyszer azt csinálta, amit egy normál nőjé... a drága csillagunk még így a csillagokon túlról is ügyködött valamit, hogy nekem ajándék legyen a pici élete.
Ott tartottunk tehát, hogy két és fél héttel ezelőtt, életemben másodszor és spontán ciklusilag először, volt egy mintha-tüszőrepedős-lenne fájdalmam; persze semmiben sem voltam biztos, de akik rendszeresen megérzik az ovulációt, azok hasonló szurkálást szoktak emlegetni, és hát ugye magam is megéltem egyszer (vagy legalábbis a sikerből ítélve sejtettem, hogy az lehetett), inszem napján, úgyhogy gyanakodtam reméltem. Nagyon óvatosan persze... ezt az egész reménykedés dolgot egyébként is mindig erősen bátortalanul űzöm, de abba meg végképp nem akartam beleélni magamat, hogy pont most következne be ez a váratlan fordulat, amikor tényleg eléggé meg lettem kínozva minden létező értelemben. És tessék, az egyetlen dolgom, ami pontos szokott lenni, a tizennégy napos luteális, megint bejött: szerdán elkezdtem barnázni, aggódtam egy sort, hogy ez nem hagyományos piros lesz, csak ilyen nyögvenyelős (amivel amúgy szintén elégedett lettem volna a körülményekre való tekintettel), de nem: a megszokott második napi áradatnál minimálisan kevesebb a mennyiség, de minden más (állag, szín) teljesen rendben van. Most megint óvatoskodok egy sort, és nem hiszem el, hogy ez tartós változás lehet, de már így is végtelenül boldog vagyok, mert tényleg arra számítottam, hogy minimum három-négy hónapomba kerül csak az alapállapotomba visszakerülni.

És akkor a hogyantovábbok...
Először is volt egy kis megbánásom, hogy 7DPO vérvételre nem mentem el, mert most akkor tudnám, hogy milyen minőséget is produkáltam ebben a szó szerint csodával határos spontán ciklusban (Nagyon halkan: szeretem azt hinni, hogy szintén csodásat.) - de aztán gyorsan megbocsátottam magamnak, és optimistán azt mondom, hogy lesz még rá alkalom. Aztán tegnap gondolkoztam rajta, hogy el kellene menni CD3 hormonokat nézetni, de végül abban maradtam, hogy nem erőltetem a dolgot, biztos teljesen fel vagyok még borulva, inkább örvendezek annak, hogy egyáltalán megjött, és nem piszkálom most a többit, majd a következőben ráér. Ez a most kezdődő hónap tehát teljesen tiszta és fogalmatlan lesz, mint a gyerekcsinálós terveink legelején: semmilyen vizsgálat, semmilyen beavatkozás; mérni elkezdtem újra (ma 36,5 voltam), és olyan két hét múlva ellövök néhány tesztet is monitorizálásul, de azokat is inkább kíváncsiságból, mert LH-pozitív sem voltam még soha életemben, hátha azügyben is lesz alkalmam meglepődni.
A terv az, hogy következő ciklusban elmegyek a saját dokimhoz, a szokásos stimulált és követett és időzített együttlétes menetre, és közben majd felveszem a kapcsolatot a BMC bárkijével, aki el tudja nekem mondani, hogy ők az eseményeket de a koromat is figyelembe véve, mikor végeznék el az új inszemet - és amilyen hamar csak fogadnak, megyünk is segítségért. Persze mindez akkor, ha addig nem leszek terhes... mert M. például szentül meg van győződve, hogy ezúttal könnyedén összejön magától, és én is csomó helyen olvastam, hogy ilyenkor valahogy termékenyebbek a nők, mert a test megszokta az idegen lakót, és hajlamos visszaállítani az eredeti állapotot. Nem akarok belegondolni, mert csalódtam már eleget, de a kisördög persze folyamatosan pusmog a fülembe - Istenem, dejó is volna!
És akkor végülis elmondtam: igen, már most belevágunk. Tudom, hogy mit ajánl a WHO, és azt is, hogy milyen véleményen van a magyar orvosok többsége, de utánanéztem az elérhető valamennyire is hivatalos állásfoglalásokban, és igazából semmilyen konkrét bizonyíték nincs arra, hogy nagyobb lenne a vetélések aránya akkor, ha nem várja ki az ember a három hónapot vagy fél évet, amit váratni szoktak ilyenkor (sőt, sőtről is szó van, but should take that with a grain of salt); ennek megfelelően angol fórumok bejegyzései alapján például, arrafelé szinte minden doki azt mondja, hogy kizárólag a dolgok fizikai oldalát nézve elég megvárni az első normál vérzés utáni ciklust. Értem én, hogy meg kell erősödnie a méhnyálkahártyának, és azt is felfogom, hogy ha teherbe esnék és elmenne a baba, akkor egyrészt megint időt veszítenék, másrészt örökre a saját türelmetlenségemet okolnám. Ugyanakkor viszont egy teljes évnyi célzott próbálkozással nem történt semmi, pedig optimális volt mindenem - nem tudom elhinni, hogy most varázsütésre sikerülne, még annak ellenére is, hogy esetleg hiányosságok vannak odabent; ha tehát meg akar foganni és tapadni, akkor én elhiszem neki azt is, hogy maradni fog.
Úgyhogy csak mondom, kedves BTL, illetve Univerzum, és valahol benne édes csodatevő kislányom: én annyira de annyira szerettem volna 2013-ban szülni...

2013. február 19., kedd

Silver linings

Carpe diem módra élek manapság. Na nem a fialatság-bolondságra jellemző felhőtlen és felelőtlen értelemben, nem ugrálok ki repülőből (és semmilyen más járműből), és a kokaint sem próbálom ki talán... egyszerűen csak a tervezetlenség szempontjából. De mielőtt még nagyon tragikusan hangzana: nem az - nem jelenti azt, hogy mély depresszióba zuhantam, és a holnapjaim kapcsán semmi máson nem filozofálok, csak hogy mire kössem fel magam. Sőt, vannak nagyon jó napok, nagyon jó órák meg főleg, és olyankor a holnapot is szebbnek látom; a holnaputánt továbbra is sehogy, de ne legyünk telhetetlenek, annak is eljön az ideje.

Ami még mindig nagyon rossz, az a hasonlítgatás elkerülhetetlensége, mikor a velem egyszerre teherbe esett nőket látom... ha valaki régen azt mondja nekem, hogy egyszer majd sóvár irigységgel fogom bámulni Kim Kardashian hasát (vagy bármijét for that matter), szétröhögtem volna a fejemet. Most mégis eszembe jut, hogy egy fél év múlva ő a karjaiban tartja majd a gyerekét, eteti, altatja, öleli, miközben én akkor is, és már mindig csak emlékezni fogok, hogy milyen jó is volt, amikor az enyém itt volt velem.
Péntekenként megjön az emlékeztető e-mail, miszerint új hétbe léptem - most épp a tizennyolcadikba, vagyis készüljek genetikai ultrahangra. És hiába tudja az agyam, hogy ha egyáltalán még élne bennem a kislányunk, jó eséllyel most már látszani kezdenének a pici beteg testén az egyértelmű tünetek, és annál még az is sokkal jobb, hogy már nincs, de a szívem akkor is olyan képet vetít a lélekképernyőre, amiben egészséges, tökéletes, és virgoncan rugdalózik bennem. M. szerint szüntessem meg a hírlevelet, és egyetértek, hogy elég beteges ez a mazochista ragaszkodás, de valahogy nem megy egyelőre... érzem, hogy kopik az emlék, és nem akarom engedni, mert nekem most csak ez van, csak ő.
Jah persze nem jött meg ma, és semmi előjelét nem mutatom, szóval wishfull thinking volt az a két héttel ezelőtti valami, amit érezni véltem; továbbra sem működök, nem én leszek az a csudálatos ismerősötök, akinek sok évnyi összevisszaság és egy évnyi meddőségi kezelés után összejött spontánul. Ha azt hittem valamikor, hogy a two week wait az micsoda idegörlő, borzalmas dolog, akkor rám lett cáfolva rendesen - ez az, ami idegölő és borzalmas, várni egy startvonalra, és nem tudni, hogy mikor jön, vagy jön-e egyáltalán valaha magától... Most már bánom, hogy nem mértem, és minden reggel eszembe jut, hogy kellene, mert ismerem már annyira a görbéimet, hogy akár egyetlen értékből is következtetni tudjak, de valahogy sosem tudom rávenni magamat, nem akarok szembesülni azzal, amit sejtek.Van egy fél doboz Duphaston tablettám, gondolkoztam rajta, hogy elkezdem szedni, hogy legyünk már túl rajta, és induljunk végre valamerre, de egyelőre sikerült lebeszélni magamat, mert nem kellene még jobban összezavarni az amúgy is teljesen zagyva hormonjaimat. Persze gondolom ennél jobbat orvos sem tudna kitalálni, mert konkrét bajom az ugye nincs, csak same old, same old... mindegy, jövő hétig még várok azért. Csak ne lennék ilyen teljesen váratlanul sírógörcsös, és még váratlanabbul hisztis ettől a kilátástalannak tűnő toporgástól, mert ezt gyűlölöm, ez egy idegen nő, nem én.

Mondok jót is: megjött a rákszűrésem negatív eredménye, Apunak tökéletes lett a kontroll-vérképe, M.-nek november óta nem tért vissza a mellékhere gyulladása, és úgy tűnik, jövő héten elkezdik kiásni a házunk alapját. Nem vagyok ám mindig negatív, sőt még gyakran sem szerintem, el is csodálkozom meg lelkiismeretfurdalok is emiatt néha... értékelek minden apró érdekes élményt, örülök minden kis kellemes meglepetésnek, várom a vasárnapi Oscar-gálát, szeretem, hogy ilyenkor minden napba belezsúfolunk legalább egy jelölt filmet, hogy naprakészek legyünk a djíkiosztóra. És várom a tavaszt, szeretem, hogy néha már elődugja napsütötte fejét a hideg levegő és a szürke felhők mögül, mert akkor pár percre látni vélem a jövőnket... és szép jövő.

2013. február 7., csütörtök

One step at a time

Ide az elejére írom, hogy el ne felejtsem: tegnapelőtt dél körül egyértelműen éreztem ugyanazt a szúrkáló fájdalmat, amit inszem napján - most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy két hét múlva beigazolódik-e a sejtésem, és piros leszek-e. Ha igen, akkor nagyon kellemesen meg leszek lepődve, egyrészt, hogy ilyen hamar újra működök, másrészt, mert én a legutóbbi előtt még soha életemben nem éreztem a tüszőrepedést, és azt sem tudtam, hol van a petefészkem. Újabb ajándék lenne, vajon hányadik...?

Ma szabadnapot vettünk ki, és autóba ültünk, és elvitt a jövendőbeli uram egy Szajna-parti ruhaszalonba menyasszonyi gúnyát készíttetni... na jó, nem Párizs volt az, de én annak éreztem. A varrónő hihetetlenül jófej, mondjuk a levelezés alapján ilyenre is számítottam; pontosan megértette, mit szeretnék, egyáltalán nem próbált meggyőzni vagy rábeszélni semmire, csak rajzolta rendületlenül amit soroltam, és nagyon megdicsérte az igencsak egyedi ötletemet. Az egyetlen negatívum az, hogy olyannyira egyedi, hogy így aztán egyáltalán nem volt alkalmam felvenni egyetlen próbadarabot sem miheztartás végett; értelmetlen lett volna, ugyanis amit én megálmodtam, az olyan hatvan évvel ezelőtt volt divatos, a bolt meg tele volt a manapság menőnek számító, csöcsöket állig felnyomós, csillámos gyönggyel teleaggatott, tüllös költeményekkel, egyáltalán nem derült volna ki belőlük, hogy az én egyszerű kis ruhám hogy fog állni. Kiválasztottunk egy gyönyörű matt anyagot ("sötét pezsgő" a szín neve), meg lettem méricskélve, és nyugtatva, hogy a bő szoknyában nem fogok úgy kinézni, mint egy túlkelesztett kuglóf (merthogy "nagyon csinos, arányos alakom van", naaztán), továbbá az a terv, hogy találkozzunk április elején, és akkor már belebújhatok egy majdnemkész cuccba.
M. ezalatt a várost járta, autentikus helyi büfében ebédelt, és fejben rémisztő háttértörténetet gyártott a hétvégi Cthulhu-szerepjátékhoz (Ady Endre mellékszereplésével - imádom ezt a pasit!). Ő ugyanis nem láthat felöltözve csak majd az esküvő napján, mert ha már a kapcsolatunk során soha semmit nem csináltunk a normális népek szabályai és kronológiája szerint, akkor legalább ezt úgy akarjuk.

Most itthon vagyunk, és örülünk, hogy holnap már péntek van. És énekelgetjük egyik még fiatalszerelmes napjainkból kedvenc dalunkat, jó hangosan, és egész vidáman. Ma megint jó az élet.

2013. február 4., hétfő

"After all... tomorrow is another day."

Ma nem vagyok szarul; különösebben jól sem, de már ez is haladás, és megpróbálom becsülni a kicsit. Jöttem szólni, hogy élek, mert édesek vagytok, és érdeklődtök, és visszajártok, és vártok, és ez most itt a semmi közepén ácsorogva is ugyanolyan fontos nekem, mint a legszebb és a legborzalmasabb pillanatokban volt.

Fizikailag ma már pár fokkal gyógyultabbnak érzem magam, de pénteken annyira nehéz és sajogós volt mindenem, hogy délben engedtem a főnököm unszolásának, és hazajöttem pihenni, amire eddig még sosem volt példa. Valami nátha lehetett, torokfájással, hőemelkedéssel, dugult orral, de három napra teljesen letaglózott - az azelőtti két hétben esténként on and off annyira fájt a fejem, hogy többször is muszáj volt rá gyógyszert bevennem, amit szintén a ritkánál is ritkábban szoktam. Mintha most jönne ki a testemen minden, amit annyira bravúrosan képes volt hárítani amíg bennem lakott a Kissmalacz, hogy folyamatosan csodámra jártunk mindannyian.
Ellazultam diéta terén is sajnos, szomorú voltam és beteg, kétszer is elfelejtettem bevenni a délutáni gyógyszeradagomat, és több mint egy éves kihagyás után visszatértek a régi evészavaros berögzüléseim, miszerint a csokika (jelen esetben marlenka) az minden fájdalom gyógyírja. Szerencsére egész hamar elegem lett az önsajnálatból, és nem az történt mint anno, hogy hangulatjavításilag együltömben benyomok egy egész tortát, majd egy hétig éheztetem magam lelkifurdalás okán, de amint tudjuk, az inzulint nem érdeklik ezek a nüanszok, és egy félnapos kilengés simán tönkre tudja nyomni a több hónap fegyelmezett étrendje által elért eredményeket. Mindegy, próbálom úgy felfogni, hogy egy rövidke sugar-rush talán elnézhető nekem ezek után, most már úgyis visszatértem a példás kajarendemhez, éljen a mandula, halál a banánra!
Végül a mai nap meglepetése: teljesen váratlan EWCM*. Nem, nem mértem végül, mert arra számítottam, hogy az egyébként is maratoni ciklusomat a műtét negyedévesre nyújtja majd, és nem akartam minden reggel szembesülni azzal, hogy megint nem történt semmi. Most már lehet, hogy érdemes lenne, de nem döntöttem el egyelőre, itt úgyis le lesz jegyezve a viszonyítási alap, és olyan két hét múlva meglátjuk, hogy csalóka-e. Azt is be kell vallanom, hogy egy percre eszembe jutott, talán nem kellene kihagyni egy lehetőséget sem, nincs értelme, elvégre annyi odafigyelés ellenére sikertelen hónap után, mennyi az esély rá, hogy pont most történik egy csoda...? De végül arra jutottam, hogy nem türelmetlenkedek, történt már egy, aminek szörnyű vége lett, nem akarom megkockáztatni, hogy egy újabbnak miattam legyen az. Úgyhogy regenerálódom, és remélhetőleg márciusban visszatérhetek a dilemmázásra.

Sokan kérdeztétek az esküvőt, úgyhogy beszámolok. Kitaláltuk a napot, ami a kényszerességemnek megfelelően a pontos középút találkozásunk dátuma, és kislányunk annyira várt születésnapja között, stílusosan, hiszen a normál párok ugye egy megismerkedés és egy kisbaba között össze szoktak házasodni. Ruhaméreteket vetetni és anyagot megbeszélni szombaton mentünk volna, de mivel lerobbantunk, elhalasztottuk, úgyhogy csütörtökön szabadnapot veszünk ki, és egy néhány száz kilométeres (minket ismerve nem is lehetne másképp) road-trip keretén belül megejtjük végre. Várom, izgalmas és szép és vicces egyszerre, sosem gondoltam volna, hogy valaha leszek menyasszony. Ha M. feleségeként beszél rólam, egy pillanatig még most is értetlenkedve szemöldököt ráncolok, és egyelőre nem tudom elképzelni, hogy én is férjként fogom emlegetni egyszer, pedig viselkedésileg már lassan nyolc éve azabb, mint bármelyik általam ismert kapcsolat bármelyik férfija.
És igen, megnéztem Scarlett-et; kétszer egymás után. Most Audrey "Hajrá előre, mert vissza úgysem lehet." bíztatása mellett azt is ismételgetem, hogy holnap új nap virrad.


* Férfi olvasóimat ezúton kérem: ne nézzenek utána, mit jelent, nem véletlenül kódoltam át anyajelölt nyelvre. Akit nagyon érdekel, kérdezze meg az asszonyt, ha elmondja, rendben, de szerintem nagyobb szolgálatot tesz a szexuális életnek, ha az ember csak inkognitóban ejt találkát ezekkel a dolgokkal.