Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. március 25., hétfő

Névnap


"Death is nothing at all. It does not count. I have only slipped away into the next room. Nothing has happened. Everything remains exactly as it was. I am I, and you are you, and the old life that we lived so fondly together is untouched, unchanged. Whatever we were to each other, that we are still. Call me by the old familiar name. Speak of me in the easy way which you always used. Put no difference into your tone. Wear no forced air of solemnity or sorrow. Laugh as we always laughed at the little jokes that we enjoyed together. Play, smile, think of me, pray for me. Let my name be ever the household word that it always was. Let it be spoken without an effort, without the ghost of a shadow upon it. Life means all that it ever meant. It is the same as it ever was. There is absolute and unbroken continuity. What is this death but a negligible accident? Why should I be out of mind because I am out of sight? I am but waiting for you, for an interval, somewhere very near, just round the corner. All is well. Nothing is hurt; nothing is lost. One brief moment and all will be as it was before. How we shall laugh at the trouble of parting when we meet again!"

(Henry Scott Holland)

2013. március 23., szombat

So this is what normal feels like

Ma este elmentünk a már nagyjából egy hónapja várva-várt szürreális előadásra... annyira de annyira jó volt! Ültünk egy zsidónegyedbéli kék pincében olyan ötvenen, többségben középkorú értelmiségiek, mellettem fiatal meleg szerelmespár, a színpadon elképesztően tehetséges cigány hegedűs; Nádasdy két nóta között elsütött egy-egy nagyon szubtilis poént, amit mégis mindenki értett, és egy pillanatra mintha megszűnt volna az egész undorító hangulat, ami manapság uralkodik ebben az országban, és ott voltunk egy oázisnyi előítéletmentesség, egy szigetnyi tolerancia, egy tenyérnyi kultúrált Európa közepén... A szomorúságon túl, hogy ezt egyáltalán eseményként kell kiemelni, mosolygós maradt a lelkünk utána, mert ahogy M. megfogalmazta az élmény lényegét, there is hope yet: ha akkor valaki azt mondja, hogy mostantól ennek a maroknyi embernek a mentalitása és ideológiája fogja meghatározni a jövőnket és a családunk jövőjét, akkor abban a pillanatban aláírjuk, hogy ámen. Nem szándékozom politikai irányba terelni a blogolást, de nem sok olyan pozitív* élményem volt az utóbbi időben, ami meggyőzött volna róla, hogy szeretném, ha a gyerekeink itt nőnének fel, úgyhogy mindenképp meg akartam örökíteni ezt is, for the sake of fairness. És köszönjük, tanár úr!

Másfajta normalitás, avagy another first: ma piros lettem, és ezennel lezártam női életem (ez olyan huszonhárom évet jelent - basszameg, milyen vén vagyok!) egyetlen harminc naposnál rövidebb ciklusát; egész pontosan huszonkilencről beszélünk, igazi középidős fájdalmas ovulációval, halleluja! A petelányom amúgy biztos nem volt top minőségű attól még, hogy ezúttal nem bambult, mert a görbém luteálisban elég ugrálósra sikeredett, és a hőm is alacsony volt magamhoz képest (a szokásos 36,66-os coverline mellett a maximumom csak 36,9-ig ment fel, az is csak pár napra),  de attól még elégedett vagyok, ügyes kis petefészkeim és ügyes kis méhem van(nak), köszönömszépen.
Közben írtam a BMC-nek is, hogy mik történtek, és mi legyen és főleg mikor, és fel is hívott a kedves néni, hogy legközelebb május 3-ára tud időpontot adni, amikor is menjek be konzultálni Szűcs dokival. Először egy kicsit elkeseredtem a késői dátumon, mert ha a következő ciklusom is ilyen "rövid" lesz, amilyennek nagyon remélem, akkor az pont egy tüszőrepedés környéki nap lesz, ami azt jelenti, hogy az a hónap is úszik és az azt követő is, mert gondolom egy hormonpanelt plusz UH-követést szeretne majd bármilyen beavatkozás előtt; sőt még az is lehet, hogy átjárhatóságira is sort kerít, hiszen itt ugye volt egy műtét, amikor bent elromolhatott ez-az.... de nem akarok ennyire előre futni. Amúgy aztán újramérlegeltem, és arra jutottam, hogy nem olyan hosszú végülis ez az öt ciklus a terhesség és az újabb inszem között, legalább lesz időm regenerálódni rendesen, és pár stimulációmentes hónapig pihenhet a testem.
A saját dokimhoz most nem fogok visszamenni, úgy döntöttünk, mert az igazi segítség előtt nem lenne értelme bekavarni további mesterséges cuccokkal abba, ami most ilyen szépen beállt. Hétfőn CD4 lesz, úgyhogy pont jól elmegyek vérvételre, mindent megnézetek, még D-vitamint és AMH-szintet is végre, hogy lássuk hogy állok. És szeretkezünk sokat, nem kétségbeesett időzítéssel, csak olyan jólesősen, mint ahogy ebben a hónapban is tettük, és jöjjön, aminek jönnie kell. Megbeszéltük, hogy az esküvőt mégis áttesszük júliusra, arra a napra, amikor Kissmalacz született volna - objektív okai is voltak, de valahogy megkedvelni se sikerült a májust, hiába álmodozik mindenki akkori menyasszonyságról. Ilyenkor ugye az a nagy vágy, hogy a due date napján már pocakos legyen az ember, nyilván nekem is eszembe jut, sőt az is, hogy hamarabb is jöhetne, várjuk ám... de most valahogy nyugodt vagyok, nem múlik el az az egyébként immár minden nappal egyre derűsebb érzés, hogy de hát nekünk van már egy kislányunk, nem kell rohanni... Egy kicsit olyan, mintha már tudnám, hogy milyen a szivárványon túl...


* Igazából volt, múlt héten, miközben a FaceBook megosztásokban olvasgattam a magánemberektől érkező felajánlásokat a hóban rekedt autósoknak - de az is csak rövid ideig tartott, és ezektől ilyen formában mindig csak még jobban elkeseredek, hogy vajon miért nem lehetünk mind és mindig olyanok...?

2013. március 14., csütörtök

"Akarsz-e mindig, mindig…"

Pontosan nyolc évvel ezelőtt a világ legkékebb szemű fiúja átbeszélgetett velem egy délelőttöt és egy délutánt virtuálisan, aztán eljött értem a kedvenc helyemre, a Lőrinc pap térre, elvitt magához megszeretgetni a Csubakka nevű öreg-beteg kutyáját, és átbeszélgetett velem egy estét és egy éjszakát élőben. Reggel hazavitt, kiszálltam az akkor még névtelen Kornélból, és egy fél méterrel a föld fölött ellebegtem a szobámig.
Másnap küldött egy első esemmet, hogy: "Udv. Azt szeretnem kerdezni, hogy te is ugyanazt almodtad-e mint en. En azt almodtam ugyanis, h reggelig beszelgettunk. Mondd, hogy te is. Akkor igaz lesz:)" - és este elvitt a János-hegyi kilátóhoz, és adott egy hozzám írt "Vallomás" című verset.
Aztán varázslatbuborékot épített kettőnknek. Verseket írt nekem, megmutatta a nem nekem írtjait (többek között egy elbeszélő költeményt Dr. Bogárról, a rét orvosáról - akkor éreztem először, hogy ha valaha lesz gyerekem, tőle szeretnék), és megmutattunk egymásnak néhány kedvenc Nadányit, Tóth Árpádot, József Attilát, Radnótit és Kosztolányit. És sok Zoránt meg Elvis-t meg Cohen-t hallgattunk, és megszerettette velem a zombis filmeket meg a horgászatot, és a Duna-partra jártunk csókolózni és a Velence-tóhoz süllőt enni. És elnevezett Estilánynak meg Csillagáfonyának, és azt mondta, hogy ezer vagyok, és hogy a Holdig szeret "éntégedén".
Hetekig aludtunk együtt a miniatűr szobám miniatűr ágyán, egy személynek is túl keskeny helyen, és miután összetörtem az autóját és mielőtt befeküdt volna élete tizensokadik műtétjére, azt mondta, hogy velem akar élni. És tavasz végén már együtt laktunk a Kálmán Imre utca tíz alatt, a harmadik emeleten, és lett egy szürke cicánk.

Így kezdődtünk. Azóta volt egy csomó minden, highs and lows... egy örökbe cirmoscica meg sok ideiglenesbe mindenféle színű, és szakítós szenvedés is, melynek során pár hónapig kizárólag csak szeretők voltunk... volt nagyon sok utazás nagyon sok helyre, csodát érintő és lehetetlennel határos kalandok... volt egy igazi költözés, és van egy tervezett... és van egy kislányunk is.
És én minden nap egy kicsit jobban megszerettem ezt az elképzelhetetlenül tökéletes úti- és játszótársat, és mikor már azt hinném, hogy ennél jobban nem lehet, akkor mindig mond vagy tesz valamit, ami miatt mégis. Nélküle már sosem lennék teljes.

 
Vallomás

Amikor tegnap fáztál,
és oly szépen, oly árván
húztad össze magadon a ruhát,
én nyeltem s gondoltam egy sutát,

és szerencsére csöndben maradtam,
csak egy kardigán után matattam,
és felvetted, és jó volt, csak bánom,
hogy -- vallomás! --
nem én voltam a kardigánom.



Szia Mák, olyan jó, hogy vagy nekem! Még nyolcszor ennyit...? :)

2013. március 10., vasárnap

Sometimes it just hits me...

Azt mindig tudom, hogy végtelenül szeretem, de ma tiszta véletlenül meghallottam ezt, és... basszus, én annyira elmondhatatlanul szerelmes vagyok nyolc év után is, mint egy elsőrandis tini libácska... Tiszta ciki... :)
Megfelelő szavak híján:


2013. március 4., hétfő

Poszt-szexuális szex-poszt (NC-17*)

Nem, nem erőszakoskodunk, nem drogozunk, nem aberrált-viselkedünk, még csak explicit erotikus tartalmat sem szándékozok megosztani, az érdekes kulcsszavakkal (Don't ask!) idetévedők óriási szomorúságára. De a rating dolog komoly, kis módosítással: tényleg ne olvassa el az, aki csak azért szexel, mert a szex isteni jó dolog, egyszerre felpörget és ellazít, finom endorfinokat termel, és mmm, isteni jó dolog - az ilyen szerencséseknek idejük lesz később szembesülni azzal, hogy a kettőnél több tagú család nem ám úgy lesz, hogy a férfi csak úgy random belerakja a gumitlan micsodáját a gyógyszerezetlen nő micsodájába, and nine months later out pops the result. Persze van olyan, akinek ez pont ennyire egyszerű, de az meg szintén ne olvasson, hanem menjen szexelni, és jöjjön össze neki egy darab de-hát-nem-is-középidős dugásból a harmadik gyerek is, és ha nem akar többet, akkor adja örökbe olyasfajtáknak mint mi, vagy védekezzen rendesen... whatever. Amikor posztkoitális félgyertya állásban ágaskodok, segg alatt párnákkal, lábakkal a falon, ahelyett hogy Vivien Scarlett O'Hara Leigh stílusban nyújtózkodnék pajkos mosollyal a képemen, hajlamos vagyok irigykutya lenni.

Szóval tudom, hogy kényes téma, de őszintén érdekelne, hogy más ezt hogy oldja meg. Nem feltétlenül teljesítményileg, azt már írtam máskor is, hogy nálunk hál'Istennek ezzel semmilyen gond nem volt soha, M. egy megbízható tenyészbikát** is megszégyenítő pontossággal hozza a kötelező köröket. Belegondolni sem akarok, hogy milyen lenne hónapról hónapra mindennek tetejében küszködni azzal is, hogy hiába minden lelkesedés és igyekezet, a berendezés kritikus pillanatokban bizonytalanul működik; pedig amint megtudtam (szegény férjek, ha sejtenék, hogy miket el nem árul róluk a kétségbeesetten megoldásokat kereső fehérnép), sajnos ez is elég gyakori.
És mivel nincs miről, ezügyben nem is nyilatkoznék okosakat, de ha valakit érdekel, a következő a meglehetősen elcsépelt véleményem: próbálj belegondolni abba, hogy attól még, hogy szülők szeretnénk lenni, mi még mindig azok a nők vagyunk, akikbe beleszerettek, akikhez vonzódtak, akiket szívesen megpróbálnának hagyományos módon megtermékenyíteni, még akkor is, ha nulla esély van a sikerre. Én a legelején egyszer megpróbáltam elmagyarázni M.-nek a kulisszatitkokat (mentségemre szóljon, hogy az ő kifejezett kérésére), és azt még becsülettel vizualizálni próbálta, hogy mitől reped a micsoda, és honnan szabadul ki, és mi történik a vándorútján, de mikor oda értem, hogy mit is vizsgál az ember lánya, amiből ez kiderül, akkor megtört, és bevallotta, hogy ezt talán ennyire részletekbe menően mégsem akarja tudni, és ebben maradtunk.
Tőlem a másik véglet is idegen: csomóan azt tanácsolgatják egymásnak potencia-gondok elkerülése végett, hogy ne mondják el a pasinak, hogy mi esedékes épp, libbenjenek elő harisnyatartós nővérkeruhában a fürdőből, vagy hajolgassanak csipketangában szöszöket szedegetni a szőnyegről, mindezt miközben tiszta véletlenül mécsesek égnek az éjjeliszekrényen, és andalító romantikus zene szól halkan... Most azon túl, hogy az én pasimnak erről valószínűleg a nyolcvanas évekbeli videókazettákon hangalámondott német softporn jutna eszébe, és rögvest vastag bajuszot növesztene kantáros bőrnadrággal vihogásba fúlna a gyerekprojekt, komolyan van olyan ember, akinek egy hasonló jelenetet egynél többször be lehet adni...? Mármint azokra értem, akikkel azért tisztességesen meg lett beszélve, neadjisten közösen el lett döntve, hogy gyerekre vágyás van... Mert az oké, hogy kell a játék, és hát ha épp peteérés idején jut hozzá az ember, akkor ám legyen, de engem őszintén szólva eléggé lelohasztana az arra való egyértelmű utalás, hogy állítsuk-fel nap van, és mindennél jobban frusztrálna, hogy havi rendszerességgel ilyen ócska trükkökkel kell operálnia az asszonynak.
De lehet, hogy maradi vagyok és fantáziátlan, és M. egy csillapíthatatlan étvágyú vadállat, mindenki más meg így csinálja - akkor bocsánat, és már csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy könyörgök, ne szólítsátok úton-útfélen Apának azt a szerencsétlen pasit, lehetőleg még akkor se ha már az, akkor meg főleg ne, ha csak szeretnétek azzá tenni! Nem létezik valami szakember, aki megerősítené, hogy ez beteges...?!
Nah tessék, végül mégis nyilatkoztam.

Visszatérve a lelkizős részhez, én igencsak megdöbbentem az elmúlt pár hétben azon, hogy basszus, milyen jó dolog számolás és számítás nélkül csak úgy szexelni, gondtalanul bele a világba, nem törődve azzal, hogy mit milyen módon juttatunk hova - nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen. Mert hát mi tagadás, már több mint egy éve eléggé órarendszerű az egész. Különösen stimulálatlan hónapokban rossz, mert az én maratonjaimmal elég nehéz kitalálni, hogy mikor aktuális épp, szóval néha két hétnél is hosszabb ideig muszáj a szigorú minden második napot tartani; gyakrabban sem merjük, hogy biztos megfelelő létszámú legyen a sereg, és ritkábban sem, hogy nehogy pont az egyetlen fontos napra ne jusson túlélő. És ilyenkor nem csak időzítés szempontjából lőttek a spontaneitásnak, arra is figyelni kell ugye, hogy mindenképpen... khm... a stratégiai célpontra törő támadással nyissuk a szessönt, nehogy kárba vésszen a muníció egy része... sajnos értitek.
A múlt ciklusban fertőzésveszély miatt tiltott volt a hagyományos együttlét, ebben meg valahogy nem foglalkoztat - igazából teljesen esélytelennek ítélem azt, hogy még egyszer bejöjjön az elsőrepróba szerencse dolog, így nem stresszelek például a mérésen sem, hétvégén lelkismeretfurdalás nélkül átalszom a reggelt, amit régen elképzelhetetlennek tartottam (tavaly teherbeesésig, tehát közel egy év alatt, konkrétan egy darab napom volt adattalan). De lassan visszaállunk a programozott gyártásra, mert lehet hogy a hőmérőzést sikerült kevésbé kényszeresre venni, de abba nem tudnék belenyugodni, hogy most egy ideig csak let things happen, ahhoz túl öreg vagyok már, hogy tettek nélkül felelőtlenül várjak bármennyit is. És az jutott eszembe, hogy jó volna, ha alkalomadtán sokan leírnátok (névtelen kommentbe vagy saját blogra), hogy ti hogy is birkózt(at)ok meg ezekkel, hátha felbukkan valami tanulságos tegnapelőttimhez hasonló reveláció, mikor talán évek óta először volt olyan, hogy éjjel felébredtünk szó szerint órákon át csókolózni... hát az valami mennyei dolog tud lenni, főleg ha a másik fél a világ legeslegjobb csókere (nem vagyok elfogult, tényleg az!) - esküszöm, hogy mintha még James Horner is felcsendült volna a háttérben néha. És az is eszembe jutott, hogy ha öt éven belül sikerülne két vérszerinti és mondjuk egy örökbegyerek, akkor mi annyit de annyit szexelnénk pótlólag just for fun, mindenhol és mindenkor, teljesen kiszámíthatatlanul, hogy indíthatnék egy tényleg NC-17 besorolású naplót horny negyvenesek kategóriában, hátha leverném a gasztrókat a blogversenyen.


* Vagy inkább NC-27, esetleg NC-35 - legalábbis ami a mi párosunkat illeti, nagyjából addig tartott a rózsaszínű tévhit, miszerint a szex az csak móka és kacagás.
** Sorry babe, I do mean award-winning! :)