Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. április 30., kedd

Köszönlek...

Nekem olyan jó, hogy ti vagytok! A megszokott Csibecsapat, ahova valami titokzatos okból kifolyólag befogadást nyertem, a neves vagy névtelen zugolvasók, akik bekommentelnek néha a legkritikusabb pillanatokban, hogy helyrebillentsék a labilis lelkemet, a kedves ismeretlenek, akik képesek mélben megírni, hogy velük hogy volt és mint, csak hogy megnyugodjak, a több mint egy éve megismert két csodanő (tündéri M. és szépséges K.), akikről sosem gondoltam volna azon a buta fórumon, hogy társaim/támaszaim lesznek jóban-rosszban...
Nap mint nap olyanok nekem a szavaitok, mint valami pilláncsoló fény az alagút végén - lehet hogy magamtól is kijutnék végül valahogy a napvilágra, de ezerszer nehezebb lenne úgy menetelnem, hogy csak egymagamban bele az ismeretlen, barátságtalan, hideg sötétbe. Mondtam már, hogy sokszor bűntudatom is van, amiért ilyen igazi attention whore módjára viselkedem, miközben azért itt vannak az enyémnél sokkal komolyabb ügyek, sokkal keményebb harcok... mennyire kívánom, hogy ez legyen mindenki legfőbb aggodalma minél előbb, hogy megfelelő mértékben sajog-e a cicije...
Amellett, hogy ezen a hosszú, göröngyös úton megtanultam a porig-alázatot, idegig-fájdalmat, egekig-boldogságot, velőig-szeretetet, megkaptalak titeket is, mint valami bónuszt a bukdácsolós, de kitartó küzdelemért. És ma nem csak a bennem növekvő életért, ezért is hálás vagyok.

2013. április 28., vasárnap

"Erős karokkal fogjatok le szépen..."

Nah akkor dokumentálom itten a megőrülésemet lépésről lépésre, hátha hasznára válik majd az utókornak, vagy valami szerencsétlennek, akinél szintén készülnek elmenni otthonról, mert bakker bármire rákeresek a neten, mindig találok olyant, akivel már megtörtént, de senki sem képes apdételni a hülye sztoriját, úgyhogy most ott tartunk, hogy igen, rengeteg nő van, akinek szintén teljesen megszűntek a tünetei az ötödik héten, de persze sehonnan sem derül ki, hogy abból hánynak lett egészséges a terhessége, és hánynál született belőle gyerek. Szóval nem akartam írni, mert már magamból is elegem van, rinyarinya, miközben őszinte rosszalással csóválom a fejemet, ha más hálátlan dög, de az van, hogy most meg bizony örülnék, ha tavaly egy kicsit tüzetesebben részleteztem volna a bolondériámat, mert lenne némi támpontom legalább... emlékszem, hogy féltem ugyanis, na de hogy ennyire...
Tegnap reggel úgy ébredtem, hogy eltűnt a mellérzékenységem; nem ám változott vagy enyhült vagy csökkent, nem, egyszerűen teljesen eltűnt, vanished, semmi, zéró, zip, nada: azóta is nyugodtan tudom tapogatni, nyomkorászni (meg is teszem minimum olyan tízpercenként), kicsit sem fájdalmas a mellem, nem nehéz, nagy és feszes, hanem összement és puha és könnyű, pontosan amilyen piros előtt/alatt szokik lenni. Azt már tudom, hogy ilyesmi a tavaly egészen biztosan nem történt, mert arról vannak jegyzeteim, és akkor a pozitív teszt előtti naptól kezdve egész amíg abba nem hagytam a görbézést, folyamatosan volt valamennyi fájdalom, hol enyhébb, hol erősebb. Émelyegni sem émelygek, csak percekre, azt is akkor, ha nagyon megéhezek, vagy ha nagyon jóllakok, de ezt sikeresen kimagyarázom azzal, hogy mivel ezt a HCG okozza, a testem biztos emlékszik még a nem nagyon régi megnövekedett szintemre, és most meg sem kottyan neki ez az enyhén felfelé araszoló löketke. De a mell-dolog az a progeszteron és az ösztrogén összjátéka, előbbiből szedek pótlást, utóbbiból mindig is túltermeltem - akkor most mi van?!
Íme, a teljesség igénye nélkül, felsorolom, hogy miktől félek: biokémiai terhesség, molaterhesség, méhen kívüli terhesség, nem-lesz-szívhang-terhesség, korai vetélés, tovább is van, mondjam még...? Ami főleg azért furcsa, mert ősszel is aggódtam, ha enyhült vagy kimaradt egy-egy tünet, de az ilyen extrém lehetőségek közül eszembe sem jutott egyik sem, végtelenül boldog voltam a két csíktól, és teljesen természetesnek könyveltem el, hogy ergo ott van bennem egy baba, növekszik, és fejlődik, és meg fog születni. 

Az újratesztelésről lebeszéltem magam, mert egy nem kvantifikálható megerősítés nyilván nem jelentett volna semmit, úgyhogy miután végigszomorkodtam a tegnap estét és a ma reggelt, kitaláltam, hogy holnap elmegyek vérvételre, lássuk mennyi az annyi. M.-et megint imádni kell, csak nagyon sokszor nagyon megölel, de semmiről nem próbál lebeszélni, az agymenéseimről sem, és igaza van, megint helyesen érzi, hogy mi kell nekem, illetve inkább mi nem kell nekem: nem kell lekezelő megnyugtatás, még kedves megnyugtatás sem, mert amíg valamilyen tudományos alapja nincs, addig úgyis fölösleges, csak még szarabbul érzem magam tőle. Aztán mostanra végül mégis arra hajlok, hogy nem kell mérés, meglesz másfél hét múlva az UH, és kész, minden más úgyis csak ideig-óráig lenne elég, hiszen mindig jön egy következő rettegésakadály, amin át kell kászálódni. Beszélgettünk erről sokat, és végül együtt jutottunk egy olyan válaszra, ami a félelmeimet ugyan nem oldja, de reményt ad, és most az is nagy kincs...
Néhány évvel ezelőtt a munkahelyem udvarán találtam egy újszülött cicát. Sok kóbor jár oda, a közeli házakban laknak, pincékben, padlásokon, és jönnek enni, szaporodnak, befoghatatlanul vadak. Egy szülés közben megzavart vagy új fészekbe költöző terheske pottyanthatta el a parkoló porában, egész délelőtt hallottuk a kétségbeesett sipákolását, a kollegák betették egy bokor alá a tűző napról, de valószínűleg többet ártottak vele, mert ha vissza is jött érte az anyukája, a szag miatt nem vitte már el. Dél körül nem bírtam tovább a sírást, és lementem hozzá; az ötödik emeleti teraszról is látható fekete foltocska volt, így nem számítottam arra, amit találni fogok: annyira apró volt, hogy elképzelni sem tudtam, hogy létezik olyan. Felvettem a tenyerembe, forró volt és pici, a köldökcsonkja még nedves, az orra száraz, lázasan forgolódott táplálékforrást keresve. Azonnal hazatelefonáltam, M. elrohant boltba, vett cicatápszert és miniatűr cumit, fél órán belül értünk jött, és ő is majdnem elájult, amikor meglátta, mekkora a lelenc. Hazavittük, melegvizes palackra fektettük, négyóránként szoptattuk, vizes vattával simogattuk a hasát, hogy beinduljon az emésztése, amikor két napig csak pisilt, agyonaggódtunk magunkat, és alapos utánaolvasás után beöntést adtunk neki. Első napokban M. szabadságra ment, hogy otthon lehessen vele, később Apu jött át cicaszittelni minden nap, hogy ne maradjon egyedül és meg legyen oldva az etetés; mivel foci világbajnokság volt épp, és mivel az épp nyiladozó szemei egészen kiugrottak a fejecskéjéből (és mivel nem voltunk annyira pengék cicaanatómiából), kislány létére MesutÖzil lett a neve. A nagy macskáink nyáron egész nap kint bandáznak, ezen kívül DápDáp gyűlölte és morgott rá, Kissca félt tőle és morgott rá, úgyhogy mi voltunk az egyetlen kontaktusa az élővilággal, ennek ellenére MesutÖzil teljesen magától rájött, hogy hogy kell szilárd kaját enni, hogy kell igazi macskamódra nyújtózkodni, hogy kell félelmetesen oldalazni veszélyhelyzetben, hogy kell mosakodni, vadászni, fújni, dorombolni. Az állatorvos teljesen el volt képedve, azt mondta tapasztalatai szerint gyakorlatilag lehetetlen, hogy egy egynapos cica igazi négylábú pótanya nélkül megmaradjon, bármilyen szakszerű az ellátása - egy csoda volt, egy túlélő.
És ma arról beszéltünk, hogy ez a baba ugyanígy teljesen magától lett... semmilyen gyógyszeres támogatást nem kapott, semmilyen orvosi segítség nem mutatott neki utat, több mint két évnyi esélymegadás és egy évnyi célzott próbálkozás után, ami alatt minden sikertelen volt a konkrét beavatkozásig, ő képes volt egészen spontánul létrejönni, összerakni magát két sejtből, ágyat vetni a méhemben, megkapaszkodni az életben - ő egy csoda, és hinnünk kell benne, hogy túlélő lesz.

Elképesztően nehéz minden percben tudatosan irtani az alattomos kételyt, és nehéz helyretenni magamban a sok negatív érzést, mert amikor új terhességre vágytam, valójában bele sem gondoltam, hogy erre egyáltalán készülnöm kellene lelkileg; mondjuk nem is nagyon volt idő az elemzésre, hiszen olyan hirtelen és váratlanul jött, miközben az én fejemben csak távolabbi tervként élt. A BMC időpontja és az ahhoz viszonyított ciklusállásom alapján legalább kettő, de inkább három hónapra számítottam kezdésig, és bevallom, nem tartottam túl valószínűnek, hogy megint bejöhetne az első inszem, tehát legoptimistább verzió szerint is csak abban reménykedtem, hogy őszre talán sikerülhet. Mégsem gondolom azt, hogy túl hamar van ez a hamar, mert most már tudom, hogy ha az ember egyszer beleharapott abba a bizonyos almába, akkor soha többé nem lehet visszatérni a blissful ignorance állapotába - akárhány jól végződő terhességem lesz a jövőben, az épp soron levőt akkor is mindig végig fogom szorongani, mindaddig, amíg a karomba nem vehetem a gyerekünket. Ugyanakkor lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem ugyanolyan magától értetődő az örömöm, mint múltkor, amiért nem merek ugyanolyan ösztönösen kötődni ehhez a babához, amiért egyáltalán felmerül bennem, hogy még ne éljen magam bele túlságosan a boldogságba. 
Nem felejtettem ám el, hogy mekkora dolog egy pozitív teszt, nem bagatellizálom ezt az első lépést az összes következőhöz képest - hogyan is tehetném, mikor pontosan emlékszem, hogy milyen érzés hónapról hónapra várni, és bízni, és csalódni...? Bár egyelőre még a munkanevét sem sikerült kiválasztani, máris újra és újra megbeszélem ezzel a drága babszemmel, hogy csak így tovább, kitartás, csodaszép életünk lesz együtt, és a borzalmas januári kórházi élmény enyhet adó perceire emlékezve, M. már azt is elmesélte neki, hogyan fogunk majd hármasban sétálni a folyosón, miközben ő rózsaszínű fejecskével alszik a bevásárlókosárban... Nagyon szeretlek édesem - legyél nekünk!

Itt már olyan kéthetes, és hatalmas, próbálok majd korábbi fotót keresni.

2013. április 26., péntek

A lelk

És akkor álljon itt a nem annyira egyszerű mese, a tegnapi posztom sötét lelki oldala... Ha abban a beszámolóban magabiztosnak tűntem és lezsernek, miközben elcsacsogtam, hogy így csirkecomb meg úgy szellentés, akkor itt az ideje eloszlatni a tévhitet: nagyon nem vagyok az. És fura, mert nem tudom, mi vagyok...
Nem tudom, mit érezzek, mert hát velem itt kézen közön megintcsak csoda történt. Miután tavaly én voltam az a mindenki által legendaként emlegetett, de senki által sem látott szerencsés, akinek összejött az első inszem, most én vagyok az a szintén csak ismerősök ismerősének ismerőseitől hallott eset, akiben egy elveszített baba után három hónappal (egyébként napra pontosan annyi!) spontán megfogant egy új élet - és történt ez, mindennek tetejében, egy héttel a tervezett második átjárhatósági vizsgálat, és kevesebb mint két héttel a lefoglalt második meddőségi központos konzultáció előtt.

Egyébként egyelőre csak ti értesültetek, a szülők, és M. egy barátja, másnak június közepéig megint nem áll szándékunkban mondani; most sem babona, és nem előérzet, egyszerűen amíg nem látszik, addig fölöslegesnek tartom híresztelni, és akkor is csak a közvetlen környezetemnek tudom elképzelni, nekem kicsit beteg ötletnek tűnik, hogy ultrahangképeket meg hasfotókat pakoljak például a FaceBook-ra minden ismerősöm elé.
És persze most is indul a guilt trip... Szerencsére most épp sok mindenkinél történnek fontos előrelépések, van kikért nagyon szorítani már az elkövetkező pár hónapban is, akár babáért, akár "csak" egészségért küzdenek... Annyit voltatok már nekem, annyi mindenen keresztül, szó szerint életem legszebb és legcsúnyább napjaiban, és én annyira szeretném ezt is együtt csinálni veletek...

Ami a legbelül dúló viharokat illeti, most nem aggódok, most egyszerűen csak félek... kicsit összemosódnak a két érzés határai, tudom, de az első számomra egyfajta vajon-csinálhatnám-e-ügyesebben típusú szorongás, a második meg a vegytiszta it's-out-of-my-hands rettegés. Nem aggódok, mert tudom, hogy nincs miért, semmi sem múlik rajtam, semmit sem tudok befolyásolni, semmin sem tudok változtatni, minden úgy van, ahogy amúgy is lenne, és ahogy lennie kell. És ez a számomra szokatlan nem-aggódás annyira zsigeri, hogy képtelen vagyok átbillenteni bármi másba, úgyhogy kiállított idegen tárgyként szemlélem a lelkemet, és várok, majd csak lesz valami idővel. Félni viszont mindentől félek, legjobban az örömtől - és dühös vagyok magamra érte. Dühös vagyok a drága kislányunk nevében, akinek egyszerűen tudom, hogy köze van ehhez az újabb, mindenekfeletti ajándékhoz; dühös vagyok a második babakincsünk nevében, aki elképzelhetetlen meglepetésként eljött hozzánk, és szintén megérdemelné a legfelhőtlenebb szárnyalást; és dühös vagyok minden sorstárs nevében, akik minden küzdelem ellenére még soha nem láttak pozitív tesztet, vagy akik láttak már, és még mindig nem ölelhetik át a gyereküket mégse. Kételkedni kételkedhetek, de akkor is két méterrel a föld fölött kellene járnom, mint ősszel, és istenem, mennyire szeretnék!
De félek... első körben az életjel miatt, aztán a tizenkét hétnyi mégbármitörténhet miatt, aztán a genetikai vizsgálat eredménye miatt... szerencsére tovább még nem gondoltam, remélem, ha ott is minden rendben lesz, akkor elhiszem végre, hogy az új évet majd gyerekkel kezdjük. Mert bizony, fogantatás alapján a due date december 31. lesz; igen, 2013, mert azt kívántam - hát ennyire nem véletlen ez az egész!

Nagyon szívszorító pillanatok voltak amúgy az elmúlt két napban, pedig még alig járunk a legelején... annyira ismerős egy csomó visszatérő érzés és mozdulat... Lenézek a hasamra zuhanyzás közben (most megint akkora vagyok, amennyivel a terhességet kezdtem tavaly ősszel, visszajöttek a kilók miközben bánatomat többször fojtottam finomságokba, mint kellett volna), és emlékszem, mennyit kémleltem magamat napról napra év vége felé, és mennyire nem látszott semmi, csak abban a borzalmas utolsó hétben... Megpillantom a biztonsági öv elterelőt a polcon, a bontatlan eredeti csomagolásban, és eszembe jut, hogy a Kissmalaczért nem volt már alkalmam kivenni a helyéről... és megpillantok egy kismamanadrágot a boltban, és nem tudok nem emlékezni arra a nagyon csinosra, amit decemberben vettem, és amit a Kissmalacz mellé raktunk, a pici eltemetett fabobozba... Furcsák a fizikai tünetek is, hogy hogyan érezhetek ennyi idő elteltével pontosan ugyanolyan torkot összeszűkítő émelygést, amikor kezdek éhes lenni, vagy közvetlenül jóllakás után... és furcsa, hogy ugyanazzal az ösztönös mozdulattal kezdem el simogatni a zsebembe dugott kezemmel a hasamat...
Nem kell megijedni, nem leszek az az anya, aki az első gyereke koporsóját siratja a második bölcsője fölött, ha éreztem volna, hogy ilyesmi várható, akkor bármilyen nehezemre esett volna, még nem vágtunk volna bele a próbálkozásba. Egy vadonatúj, egyedi kis lény fejlődik bennem, nem lenne tisztességes vele szemben, ha a régi tükörképeként/emlékeként tudnám csak látni. Nem jutott eszembe egyszer sem, hogy helyette milyen lenne vajon a kislányunk most... nagy valószínűséggel már nem is lenne, és ha igen, akkor megváltoztathatatlanul betegen, átgondoltam már milliószor az egészet mikor még ő volt itt, elbúcsúztam tőle a világ legnagyobb szeretetével, most meg ezt az apró jövevényt köszöntöm ugyanakkorával. De a boldogságomba lopózott kételyszikrákat nem tudom letagadni és elhárítani sem, ott vannak minden egyes pillanatban - minden csodálatom azoké a nőké, akik több vetélés után is képesek újra alászállni a bizonytalanság poklába, elképzelni sem tudom, milyen lehet minden alkalommal újraélni az előzőleg már megesett tragédiák minden lehetőségét, és remélni, hogy ezúttal másképp lesz.

Ólomlábakon jár az idő... Legyen már június (jó) vége!

2013. április 25., csütörtök

A tények

Tegnap délután vezetés közben, nőgyógy és háziorvos között döcögve a csúcsforgalomban, benyomtam egy fél grillcsirkét, semmi nélkül, mert éreztem, hogy ha nem eszem meg rögtön, akkor sírva fakadok. Ez úgy nézett ki, hogy Apu ült a jobb egyben, szorosan tartotta a becsomagolt áldozatot, miközben én ízes cafatokat tépkedtem le róla, és tömködtem a fejembe; bal oldalunkról a villamossal utazók, jobb oldalunkról fülig érő szájú sofőrkollegák bámultak... hiába na, valóságos hercegnő vagyok. De nem is ezzel akartam büszkélkedni, csak el akartam mondani, hogy így aztán ha tegnap reggel nem teszteltem volna, akkor is sejthetném azt, amit most tudok: terhes vagyok, basszus!
Tudom, de nem hiszem - erre rárakott egy lapáttal az is, hogy a dokim a kis egyszerű UH-gépén még semmit sem látott, csak a jól megvastagodott nyálkahártyát, a BMC-ben ilyenkor meg sem néztek, csak simán hazaküldtek a recepttel, szóval sok értelme nem is volt próbálkozni. Megnézte a görbémet (mert nem középidőben fogant), gyorsan rápisiltetett ő is egy tesztre, aztán azt mondta, hogy nagyon korán van, egy hét múlva még csak petezsák lenne, úgyhogy várjunk kettőt, és menjek akkor szívcsőpulzálást nézni. Írt fel progeszteronpótlást, csak ezúttal kevesebbet mint múltkor, és a prolaktin kapcsán nagyon ügyesen elmagyarázta, hogy miért nem releváns a kiugrásom, amiből nem sokat értettem vagy jegyeztem meg - de alapvetően az van, hogy a prolaktin alkotóelemei(?) sok fajta enzim, akik összevissza kapcsolódnak, és önmagában semmit sem jelent a rossz eredmény, viszonyítani kell őket, és együtt kell vizsgálni TSH-val meg ilyenek... ha valakinek ebből rémlik bármi is, világosítson fel, légyszi, nekem ennyire futotta.

Kértétek, hogy meséljek részleteket... hát nem sok mesélnivaló van. Ebben a ciklusban konkrétan semmit sem tettünk a teherbeesésért. Jó, nem akarok túlozni, inkább régóta próbálkozó magunkhoz képest semmit, mert azért mértem a hőmet, és figyeltünk arra, hogy a tippelt ovuláció környékén ne szeretkezzünk minden nap, hogy ideje legyen gyűlni a seregnek. De nem volt semmilyen stimulálás, semmilyen követés, semmilyen hókuszpókusz, még mezei gyertyaállás sem... annyiszor hallottuk, hogy esélytelenek nyugalma, na hát bennünk most ez volt. Januárban ugyan megbeszéltük a dokimmal, hogy egy-két szokásos monitorozott menet legyen még BMC előtt, és amikor végre kitaláltam, hogy mégse, még akkor is eszembe jutott, hogy van még otthon három adag Merional, mi lenne, ha legalább azt beadogatnánk nekem UH nélkül, hiszen úgysem volt még arra példa, hogy túlpörögjek valamelyik kezeléstől... de végül úgy döntöttünk, hogy legyen még egy kis lazítós időnk a következő nagy csatábaindulás előtt.
Figyelni sem figyeltem magamat luteális közepette, így tényleg csak azt a néhány "jelet" tudom megemlíteni, amik nagyon feltűnően hasonlítottak az ősziekhez. Mert magunk között vagyunk, pironkodva ugyan, de újfent megemlítem az elsőt: pukálás - műveltem most is, minden erre hajlamosító kaja nélkül, pár napig valamikor ovuláció után; tavaly arra tippeltem, hogy az inszemkori megpiszkálásom okozta, most nem tudom, mi lehetett, mert nyilván nem az, amúgy meg hülyeségnek is tűnik, hogy köze lenne bármihez, de na, ha legyek őszinte, akkor vagyok. Aztán: most is voltak ilyen furcsa, szinte ovulációs szurkák a beágyazódás ideje körül (és akár akkor, ma is vannak), és tesztelés napján az alhasam is nehéz volt, és nem jelentek meg a piroskor esedékes pattanásaim. Megint éreztem, hogy nem eresztett le a mellem, ahogy piros előtti napokban szokott, hanem nagy és feszes maradt; nyomkorásztam megint persze, azt remélve, hogy fájni is elkezd, de az csak tegnap este történt meg, és ma is folytatódik, egyelőre sokkal enyhébben, mint ősszel. Mára már jelentkezett jó barátom az étvágytalanság is; az émelygés az egyelőre nagyon enyhe, úgyhogy ezügyben rohamos romlást remélek (Milyen szépen alliterál!), és holnapra esetleg öklendezést is, mert tavaly a 17DPO ezt hozta. És máris nagyon bamba és aluszós vagyok, ez is megszokott, csak most sokkal koraibb. És van két teljesen újdonságom is: az egyik, hogy most értem meg igazán, miről beszélnek azok, akiknek terhesen folyton pisilhetnékjük van, a múltkor is besűrűsödött, de normál keretek között marad, most az éjjel kétszer keltem, napközben meg óránként budira járok, a másik, hogy ma már harmadik napja, hogy annyira izzadok éjjel, hogy hajnalban szó szerint csuromvizes az alvópólóm, és alattam a lepedő, nem tudom, mi lesz ebből kánikulában.

Kérdeztétek, hogy mit szól az egészhez M. (a.k.a. Kékszemű). Az úgy volt, hogy tegnap reggelre ugye nem jött meg, még egy napom lett volna ahhoz, hogy valódi késésnek számítson, mert már volt néhányszor 15 napos luteálisom, viszont olyankor is legkésőbb egy nappal piros előtt mindig leesik a hőm. Úgyhogy fél órával a szokásos előtt (mert nagyon kellett pisilni, nem bírtam volna ki) mértem egy 37.1-et, aztán oltári csörömpölés közepette előtúrtam az éjjeliszekrényem mélyéről egy tesztet. Ugyanolyan határozottan vonultam ki, mint ősszel, hogy na tudjuk meg, legyen már valami, de valahogy egy kicsit sem izgultam... nem tudom, azért-e, mert sejtettem valamit, vagy azért, mert lélekben már a HyCoSy eredményén filozofáltam, és azon, hogy vajon mehet még inszem, vagy lombik kell majd. Mikor letettem a bemártogatott tesztet, meg voltam győződve, hogy negatív lesz - mikor rápillantottam, és azonnal láttam megjelenni a két csíkot, már az volt természetes valahogy.
Bementem, és gondoltam elsuttogom M.-nek a hírt, de ha nem hallja meg, hagyom pihenni inkább az ébresztőig; ahogy kimondtam, már fordult is felém, hatalmas mosollyal, és azzal, hogy: "Komolyan mondod...?! Tudtam!" És szerinte fiunk lesz.

2013. április 23., kedd

Egy máshol-beszélgetés margójára

Ide fogom írni, mert nem akarok további vitát generálni Kretty blogján - és előre szólok, nálam bele lehet szólni, nekem tetszőket meg nem tetszőket is, volt már itt példa arra, hogy ennél sokkal kényesebb témákon nem sértődött meg senki. De azt sem bánom, ha itt lezárjuk az egészet, nekem túl sok hozzáfűznivalóm már nem maradt, csak a félreértett részleteket tisztáznám.
(Amúgy van a blogomon e-mail elérhetőség is.)

Szóval: Molly, túlzásokba ne ess azért, dehogy utállak én (abba meg hogy elítéllek, kérlek ne lovald bele magad, már mondtam, hogy szó sincs erről, nagyon különbözőek vagyunk, ennyi), se nem jobb se nem rosszabb nekem tőle(d) - és még egyszer: ne felejtsük el, hogy ki kötött bele kibe. Én egy konkrét példából kiindulva ugyan, de általában beszéltem egy engem idegesítő jelenségről és embertípusról, és te valamiért úgy érezted, hogy személy szerint rád vonatkozik, úgyhogy majd jól meggyőzöl, mert jobban értesz a témához megamúgyis; és ha már te elmondtad, hogy milyen rosszul tudom a dolgokat, akkor bátorkodtam én is válaszolni, és megjegyezni, hogy erről az oldalról meg a te hozzáállásod az, ami elég gáz. (A "nana" egyébként őszintén nagyon undorító, fogadj el egy tanácsot, és ne nagyon alkalmazd a beszélgetéseidben, se online se IRL, ha tényleg komolyan gondolod, hogy te, velem ellentétben, mindenkinek kellő tiszteletet adsz.)
Lehet, hogy nálad egy kicsit vehemensebben reagáltam, ilyen vagyok én, a "csipkelelkem" szenvedélyes belsőt takar, főleg ha olyan emberek álláspontját képviselem valamilyen formában, akik fontosak nekem, és akik nálam úrihölgyebbek, úgyhogy magukért nem fognak indulatoskodni. Mert az egy dolog, hogy itt vagyok én, két évnyi gyerekrevágyással, egy inszemmel, és egy muszáj-terhességmegszakítással a hátam mögött, akár ide nem illőnek is nevezhetnénk, mert proper meddő tuti nem vagyok ezek alapján - de mellettem sorakozik minimum harminc olyan nő, aki többet tett egy gyerekért, mint a legtöbb ember az egész élete során bármiért is, engem, és nagy valószínűséggel téged is beleértve. Vérciki, hogy őket oktatod ki, hogy milyen nehéz dolog az anyaság... köszönjük, hogy előzékenyen figyelmeztetsz az előttünk álló nehézségekre, de gondolj már bele, aki éveken (neadjisten évtizedeken át) szúratta és műttette és piszkáltatta a testét, szemérmet és veszélyérzetet és fájdalmat félretéve, szerinted komolyan fog mártírkodni valaha is amiatt, hogy nem alhat eleget, vagy unja a meseolvasást, vagy megint sír a kölyök?! (Emlékszem amúgy egy régi hozzászólásodból, hogy a gyanúd szerint ez a görcsös akarás akár erőteljes versenyszellem is lehet részünkről - ezt akkor most itt inkább nem is kommentálnám, ha nem bánod...)

Én komolyan nem értem, hogy miért érzed szükségét annak, hogy pont ennek a társaságnak oszd az igét... Ha szaranyai aggodalmaid vannak (amit, jelezném, én egy szóval sem mondtam, te ismételgeted folyton, szóval talán érdemes lenne valami szakemberrel elbeszélgetni arról, hogy mi és miért frusztrál ennyire), akkor menj szépen, és neveld meg azokat, akik miatt kialakult benned ez a kisebbségi komplexus. Tele a padlás ősnőstényekkel, akik a vécén ülve is magukra kötik, és hétéves korig szoptatják, és soha többet nem engedik magukat megdugni, mert minek, ha már ott az áldott gyümölcs... mért nem velük hadakozol...? Ott aztán ki tudsz bontakozni, szükség lesz minden beszélgetési kedvedre meg érvelési technikádra meg büszkén hangoztatott nyugalmadra, és legalább a közös alap adott lesz a vitához, hiszen szíve mélyén mindkét fél pontosan tudja azt, hogy mennyire csodás vagy borzalmas, ha gyereke van az embernek. Ehelyett meddőknek prédikálod, hogy bizony ti gyerekesek gyakran szívesen visszacsinálnátok, mert pokoli nehéz... abszurd... ahogy egy számomra nagyon kedves sorstárs megfogalmazta, olyan, mintha egy egészségtől kicsattanó atléta rinyálna egy kerekesszékben ülő bénultnak, hogy iszonyat, a maraton lefutása után neki most úúúgy sajog mindene...

Ami a gyerekeidet illeti, senki sem mondta, hogy utálod őket (én biztos nem), még azt sem, hogy rosszul viselkedsz velük - egész biztosan másképp, mint én fogok, de ezzel semmi baj nincs, sok különböző fajta nevelés eredménye lesz végül kiegyensúlyozott és rendes ember, nem hiszek abban, hogy lennének egyértelműen jó és rossz utak. Nekem egy kicsit csak az fura, hogy védekezve egy olyan vád ellen, ami nem is ért, egy csomó olyan dolgot sorolsz fel velük kapcsolatban, amit mechanikusan megteszel értük - nem azért, mert jó neked is, de még a közös öröm miatt se, hanem hogy úgy mondjam, az ő javukra... annyi az összes kritikám, ha lehet annak nevezni, hogy remélem, ezt sikerül majd titkolni előlük, mikor egy kicsit jobban eszmélnek, mert nagyon jó barátok elég keserű példáiból tudom, mennyire szar úgy felnőtté válni, hogy basszus, anyám mennyi áldozatot hozott, hogy nekem jó legyen. De persze az sem a legideálisabb, ahogy Anyu tette velem, lüke gyerekként együttélvezve minden pillanatát (és amit szerintem én meg fogok ismételni a sajátjaimmal), mert annak meg az lett az eredménye, hogy a nagy over-protective boldogságburokból akkor voltam kénytelen hirtelen felnőni, mikor ő egyszer csak itthagyott - és az igencsak nagy kibaszás még egy idősebb gyerekkel is.
Jah és a tieid különösen édesek, régebben láttam a fotókat is róluk, gyengéim a szőke kölkök, tényleg szívből irigykedtem volna rád, ha nem lett volna egy panasztenger minden róluk szóló meséd - annak árán nem szeretnék anya lenni, hogy ennyire megkeseredetté váljak, az az én érzésem szerint se nekik, se az apjuknak, se nekem nem lenne jó; és én egészen önző beleéléssel szeretek boldog lenni.
Ennek kapcsán még egy gondolat: tudom, hogy nem volt báli menet az életed, anno pont annak kapcsán keveredtem hozzád, hogy rákban halt meg az anyukád, és hiányzott neked, ahogy nekem is az enyém. Szimpatikus volt, hogy nyíltan beszélsz róla, kételkedsz a saját érzéseidben, és be mered vallani, hogy a gyász nem mindig egyértelműen csak fájdalom, van ott düh is, meg csalódottság is, meg ezer más érzés. De azóta kinőttem a végletekig rágódó drama-queen korszakomat, mindenhol (könyvben, filmben, emberben) untat a folyamatos szenvelgés - plusz gyerek-ügyben dühít is. És volt szerencsém megismerni egy csomó fasza embert, aki az enyémnél sokkal keményebb múlt ellenére is bátran harcol és csörtet előre... és igen, boldog, vagy legalábbis nagyon igyekszik észrevenni minden apró boldogságpillanatot. Hát nekik kívánok én többek között gyerekeket, mindjárt legalább kettőt-kettőt, hadd legyen alkalmuk megtapasztalni az általad beharangozott "poklot"... :)

2013. április 19., péntek

Freak of nature, I'm tellin' ya

Hogyafene mostmár nah.
Vagy úgy is mondhatnám, hogy megjöttek a hormoneredményeim, és egyszerűen nem-ér-tem:
TSH: 1,88 mIU/l (0,27 – 4,20)
Prolaktin: 1195 mIU/l (102 – 490)
Ösztrogén: 1469 pmol/l (161 – 774)
Progeszteron: 54,96 nmol/l (5,30 – 86,00) - 17,28 ng/ml

Namost: két hét telt el ugye az előző vérvétel óta, ami az első két érték tekintetében releváns, mert azok nem ciklusnap függőek.
Pajzsmirigy-ügyben változott a helyzet valamennyit jó irányba, ami két ilyen közeli mérés esetén nem tudom mennyire jelenthet tényleges javulást (mert ugyan mitől javult volna?), inkább csak az lehet, hogy ez is egy ingadózósabb fajta hormon.
A prolaktin viszont borzalmas, sikerült megduplázni a múltkori rekordomat, ami már egy kicsit szintén kilógott a referenciatartományból... hát most nincs kétség, stresszhormonság ide meg oda, ez akárhogyan nézzük, túl magas. (Amúgy meg én egyáltalán nem vagyok egy stresszelős fajta, imádom és teljes nyugalomban végzem a munkámat, tökéletesen drámamentes a magánéletem, ha felidegesítem vagy -izgatom magam valamin, az is nagyjából öt percig tart - ezt az ugrást nem feszültség okozta.) A terv az, hogy most kibírom ezt a két hetet a BMC-és konzultációig, és megmutatom a dokinak a produkciót... őszintén szólva egy kicsit örülök is, hogy most már nem csak kevés az eltérés, mert jó lenne valami gyógyszert kapni, ami megoldja ezt; remélem ő is így gondolja majd.
Az ösztrogén az megint aránytalanul nagy, kivétel nélkül mindig így dominánskodott luteálisban, de ezen inkább nem aggódok, nyilván teherbeeséskor sem volt jobb, és mégis működtem, szóval ezzel nem vagyok hajlandó foglalkozni.

És akkor a csemege - on more levels than one: a progeszteronom jó! A progeszteronom kéremszépen nekem még soha egyetlen egyszer sem volt jó, egyetlen egy spontán ciklusban se, amióta csak méregetjük. Bamba petelányaim voltak mindig: lassan nőttek a tüszők, és a legengedékenyebb mérce szerint is gyenge minőségű termést hoztak. Akkor, kérdezem én, ez most miajóég...?! Hát nem azért nem szeretjük a freakin' prolaktintúltermelést, mert gátolja a peteérést?! What is wrong with me...?! Mi lett volna, ha nem tolja túl a szervezetem a laktotropizálást... ebben a ciklusban, kompenzálásul az összes eddigi failure miatt, előállítottam volna minden pete anyját...?
Eddig is tervben volt, de most már visszavonhatatlanul eldönttetett, hogy ez lesz a jövendőbeli gyerekünk első plüssjátéka...

2013. április 18., csütörtök

Game on! :)

Omigod. Az előbb felhívott M., és ezt mondta: "Na, július 17-én délután négykor elveszlek feleségül."
Aztán gyorsan megnyugtatott, hogy a hivatalos státusz mit sem változtat, attól még természetesen maradok a fülesége is. So I guess it's actually happening... :)


2013. április 17., szerda

Slipping through my fingers...

Újabb forduló: fogantatás/inszem dátuma alapján ma lennék 27w0d, vagyis belépnék a harmadik trimeszterbe, és a Kissmalacz már egy igazi életképes baba lenne a hasamban. Hogy repül az idő, amikor nem terhes az ember!

Rossz most azokat a nőket látni, akikkel egyidősök lennénk... érdekes, hogy nem pocak-irigy vagyok, pedig én amíg nem sikerült, mindig az voltam, bármennyire szégyelltem magam érte. Naivitás-irigy vagyok - irigy egy olyan egyszerű, jó értelemben vak világra, amiben semmi szükség genetikai vizsgálatokat végeztetni, nincs szükség aggódni, ha nem kértük őket, és nincs szükség rettegve várni az eredményüket, ha igen. Én már sosem leszek nyugodt-boldog, ha mikor majd újra teherbe esek, nem lesznek felhőtlen első hónapjaim, és nem ujjongok majd, amikor közeleg az általában fellélegzős határvonalnak számító tizenkettedik hét.
Nézem a gyönyörű kislányunkat a genetikai ultrahang képén, és még dilettánsként is látom az egyértelműen hajszálvékony tarkóredőt, a szép hosszú combcsontot, és a pici profilból kiemelkedő orrnyerget, amin még nevettünk is akkor, hogy micsoda tekintélyes orrmány ez egy ilyen apró kisbabának. Tisztán emlékszem, mekkora szikla esett le a szívünkről, és milyen közel álltunk ahhoz, hogy elhiggyük a híres szaktekintélynek, hogy ugyan minek a mintavétel, tökéletes ez a gyerek. Nem akarom elképzelni, hogy milyen volna mostanra (már ha volna még egyáltalán, mert annak minimális a valószínűsége)... milyen szörnyű lenne látni eltorzult testét, és remegni, hogy vajon mi lehet a baja és mikor hagy itt, vagy milyen szintén szörnyű lenne tudatlanul, bugyuta-boldogan várni a találkozást, ha esetleg még mindig nem látszanának egyértelműen a tünetei. De nem akarok erre gondolni.

Az viszont gyakran eszembe jut, hogy mi minden várt volna ránk, és mi mindent nem élhetünk már meg együtt ebben az életben, és ilyenkor megengedem magamnak a kalandozást. Próbálok nem banális hétköznapi képekre gondolni, mert tudom, hogy az kibírhatatlanul fájna, épp elég, ha gyerekes ismerősök életében vagy akár filmeken látott nagyobb alkalmakba botlok... Sosem tudom meg, milyen lenne először bölcsibe vinni... biztos megszakadna a szívem, és ott zokognék az autóban, úgyhogy nem is vinném sehova, még oviba és isibe se, M.-nek kellene intézni, aki biztos megoldaná az elválást egy diszkréten elmorzsolt könnycseppel. Sosem tudom meg, milyen lenne felkészíteni az első bulijára... segíteni a sminkelésben, és válogatni a ruhákat, és szerencsétlenkedni a hajával, biztos dús, rakoncátlan, szőke haja lenne, mint M.-nek, ami sosem állna úgy, ahogy épp megálmodta. Sosem tudom meg, milyen pályát választana... továbbvinné-e családjaink lelki örökségeit és generációkat átugró tehetségeit, a két nagypapa jóindulatát és becsületességét és szorgalmát, egyik nagymama légies mozgását, vagy a másik határozott reál beállítottságát, lenne-e mersze olyan utakon járni, ahova a szülei vágytak fiatal korukban, de amikről különböző okokból kifolyólag letértek végül. Sosem tudom meg, milyen lenne szerelmesnek látni... menyasszonynak, terhesnek, anyának...

Ma sem bánok semmit. Tudom, hogy bármi lenne, ha nem így válaszottunk volna, rosszabb lenne neki, mint most, vagy esetleg ugyanilyen; semmit sem vettünk el tőle, ami több lehetett volna, mert nem tehettük, nem lett volna mit elvenni, bármennyire is vágytunk rá, hogy legyen - ezt minden kétely nélkül, őszintén hiszem. De szomorú vagyok, hogy csak ennyi jutott nekünk, és főleg neki; legalábbis itt és most ennyi - ezt hinni akarom.


Várnai Zseni: Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

2013. április 16., kedd

Egy másik M., a másik nagyonkék szemek

Ebben az évben van az, hogy már ugyanannyit éltem a Földön nélküle, mint vele. Ebben az évben, ma, lenne 74 éves az édesanyám.

Nem is olyan rég M. tesója kapcsán elbeszélgettünk az anyáinkról; hogy pontosan mennyire is „cseszett el” minket minden szeretete és jó szándéka ellenére a világ két legfantasztikusabb nője – és hogy mennyire származik ugyancsak tőlük minden erőnk, az is, amivel végül leküzdöttük a szóban forgó elrontás minden maradványát, amivel felálltunk és megráztuk magunkat (meg egymást), hogy önálló, magabiztos, kiegyensúlyozott, boldog, örökre gyerekszívű felnőttekké váljunk.
Anyu csodálatos ember volt… agyban villám, elvekben szikla, lélekben szivárvány. Tőle örököltem a formás körmeimet és a pici lábamat, a legendás makacsságomat és a végletekig vitt igazságérzetemet, a letiporhatatlan optimizmusomat és a kicsit fanyar humoromat, tőle tanultam, hogy nem szabad megalkudni és megalázkodni, hogy ne érdekeljen a világ véleménye, hogy szinte minden áron védeni kell a gyengébbeket, és hogy sosem muszáj kompromisszumot kötni és beérni kevesebbel, mint amit megálmodtunk magunknak. Imádta a verseket, legkedvesebbje, egy Ady-részlet az, ami szerint megpróbált élni, és életre nevelni engem is:
"Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud."

Anyu nagyon sokáig merte keresni az igazit, egy olyan világban, ahol a nőknek már a huszas éveik közepén is a ciki cikije volt egyedülállónak lenni – nem engedett a társadalmi nyomásnak és a személyes kritikáknak se. Imádta a gyerekeket, nevelte hát a két húgáét, akikkel saját túl fiatal anyáik nem sokat törődtek; viszontimádták, ahogy később az én összes kis barátomat is mágnesként vonzotta, mert minden sejtjéből sütött, hogy érdekli a gyerekvilág, őszintén látja a legegyszerűbb játékot is annyira izgalmasnak, mint a kis pajtások akikkel együtt épp belemerült, szívesen ereszkedik térdre az aprónéphez, és úgy teszi meg, hogy közben magasra emeli a felnőttek figyelmetlen világában sokszor elkallódó pici énjüket. Imádott elegánsan öltözködni és utazni, ment is ahova és ahányszor csak lehetett a rendszer korlátai közül, mindenhol akadt egy-egy lazán kezelt udvarlója, és rengeteg barátra tett szert, akik évtizedek múltán is szeretettel teli leveleket írtak neki.
Harminchárom éves volt, amikor közelebbről megismerte az öccse társaságát és benne Aput, aki öt évvel fiatalabb volt, és akit, a teljes bandázós férficsapattal egyetemben, azonnal levett a lábáról az ellenállhatatlan természetével és utánozhatatlan szövegével. (Emlékszem, gyerekkoromban Apu összes munkából lógó kollegája be szokott vonulni hozzánk, sörrel felszerelkezve, mindig későig ottragadtak beszélgetni, és mindig irigykedve veregették Apu vállát, hogy neki ilyen asszony jutott.) Annak ellenére, hogy Anyu már első találkozásukkor kijelentette nagymamámnak, hogy ő márpedig azt a csinos feketét megfogja magának, évekig csak viszonylag ritkán, barátként találkoztak, mindketten másokkal randizgattak. Aztán egyszer csak rájöttek, hogy nekik együtt mennyire jó, azonnal összeköltöztek, és Anyu nagyjából fél éven belül teherbe is esett velem – harminchét és fél éves volt, amikor megszülettem, én hat hónapos, amikor összeházasodtak, hogy nagyobb lakást kaphassanak… nem éppen az a konformista hetvenes évekre jellemző életút.
Olyan egy évvel utánam volt egy vetélése, és végül többet nem akart próbálkozni, így egyke maradtam. (Bele sem akarok gondolni, hogy mennyi dolog van, amihez az ő idejében túl kicsi voltam, de amiben most is megérthetne, amit megértethetne velem...) Rajongott értem és agyonkényeztetett – évekig dolgozott három műszakban, és találkozott emiatt csak napi két órákra Apuval, csak ne kelljen bölcsődébe járnom, óvodába is csak nagycsoportba mentem, amikor már kötelező volt. Nem tudtam volna olyant kérni, amit ne teljesített volna… játszott velem bármeddig bármit, elhalmozott ajándékokkal, mindenhova magával vitt, és mindent elmondhattam neki. Valamikor tanárnő akart lenni, de szüleinek túl drága volt a városi iskola, úgyhogy rajtam kiélte minden tehetségét: mindig együtt tanultunk, neki is volt saját füzete, amiben lelkesen vadásztam a szándékos hibáit, és még gimiben is ő magyarázta el a matek házit, többnyire olyasmiket, amiket ő sosem tanult, csak napokkal azelőtt térképezett fel a kedvemért. Egy dolgot nem csinált, ami mindig nagyon hiányzott, és az éles ellentét miatt eléggé össze is zavart: nem ölelt-puszilt soha, és azt sem tűrte jól, ha én akartam őt, pedig én bújós típus vagyok… Már réges-rég nem élt, amikor egy pszichológustól megtudtam, hogy egyszerűen más-más szeretetnyelvet beszéltünk – ő úgy fejezte ki a szeretetét, hogy őrülten büszke volt rám, dicsért és bátorított, fűnek-fának újságolt, én meg pont hogy gyűlöltem ezt, épp elég volt, hogy a suliban népszerűtlen voltam az osztályelsőség miatt, semmi szükségem nem volt rá, hogy még egy lapáttal rakjon rá azzal, hogy bezzeggyerekké tesz.

Érettségim előtt pár hónappal derült ki, hogy baj van, de így utólag visszabontva a szálakat, már évek óta benne lappanghatott a betegség csírája. Közvetlenül ötven éves kora után ment el a klinikára azzal, hogy nagyon erőteljesen és nagyon össze-vissza vérzik, de vizsgálat nélkül hazaküldték, hogy hát mit várt, menopauza, csoda, hogy ilyen sokáig nem kezdődött el; nem volt egy hipochonder típus, ezzel a megnyugtató szöveggel el is intézte a dolgot, és élt vidáman, mosolygósan, mint mindig, annyi energiával, ami simán ellátta volna a százötvenezres szülővárosomat. Istenien sütött és főzött, gyönyörűen énekelt és táncolt, rajzolt és hímzett, elképesztő sebességgel keresztrejtvényezett, tehetséges sakkozó volt, de a legjobban beszélgetni szeretett mindenkivel, mindenről, akármeddig.
Tizenkettedikes lettem épp, mikor talált egy szúrós csomót a mellében, hetekig kellett győzködnünk, hogy nézesse meg, mert utált orvoshoz járni, és mert vicceskedve azt mondta, nem érdekli mit mondanának, a mellét úgysem engedné levágatni. Akkoriban nem sok jutott el a posztkommunista Erdélybe az emlőrákról, talán kevésbé volt gyakori mint manapság, és egész biztosan sokan szégyenkezve titkolták is, ha velük megesett – az internet még ismeretlen volt, fogalmam sem volt, hogy milyen fajta ítélet a "metastasis" szó a kórlapján, szinte örömmel vettem tudomásul, hogy megvan a diagnózis és kezelni kezdik, és hát az én anyám a világ legéletrevalóbb és életszeretőbb és élniakaróbb nője, úgyhogy természetesen minden rendben lesz. Már nem műtötték meg... akkor tudhattam volna, hogy ez nem jó jel, de végtelenül naiv voltam, amikor borzalmasan szenvedett a kemoterápiától, akkor is csak a sajnálattól sírtam, és megtiltottam magamnak, hogy továbbgondoljak bármit is. Autopilot módban léteztem tavaszig, készültem a tantárgyversenyekre, tanultam az érettségire, és várakozásaim szerint a ballagásomon már újra a régi fürge önmaga volt Anyu, éteri vékonyan, fiús rövid hajjal, hatalmas égő szemekkel... csodaszépnek láttam és győztesnek hittem.
Ősszel szörnyen elkezdett fájni a dereka, heteken belül már csak bottal vagy kapaszkodva tudott járni, olvadtak róla a nyár alatt felszedett kilók, fáradékony volt, sokat feküdt, semmihez sem volt kedve. Egyetlen dolgot bántam meg csak eddigi életemben, és az vele kapcsolatos: nem voltam vele elég türelmes, veszekedtem, és harcoltam ellene szinte utolsó percig, haragudtam, amiért nem akar meggyógyulni, hiszen nem is eszik, és egyszerre zavart, hogy senki sem tudja, mi legyen a következő lépés, és az is, hogy sejtettem, mi lesz, ahogy valószínűleg ő maga is. (Apunak hónapokkal előtte szólt az orvos, hogy készüljünk a legrosszabbra, de ő kímélni akart – egy időben dühös voltam rá, amiért megfosztott egy igazi búcsútól, de most már tudom, hogy szeretetből hordozta egyedül a terhet, és szeretem érte nagyon.)
Születésnapomon, a gyógyszerek ellenére, amiket amúgy utált bevenni, mert eltompították az érzékeit, elsírta magát a fájdalomtól, és azt suttogta, hogy elég... az én leigázhatatlan, óriás, legerősebb anyám. Akkor értettem meg, hogy feladta, és tényleg nincs tovább, akkor kezdtem el imádkozni, hogy gyors legyen, és akkor döntöttem el a morfium receptet bámulva, hogy ha szükség lesz rá, segítek neki méltósággal elmenni. Nem volt, két hétig sem maradt már, és viszonylag jó napok után, egy szombat délelőtt, pár könnycsepp kíséretében lassan leállt a légzése.

Meglepően hamar nehezemre esett felidézni az arcát fotók segítsége nélkül… és egész sokáig nem tudtam se kimondani, se leírni, még a szót se, hogy meghalt. Szerintem sosem gyászoltam el igazán, azokban az utolsó bizonytalan hónapokban például sokkal többet sírtam a tehetetlenségtől, mint amikor tényleg bekövetkezett a vég – ott már erősnek kellett lennem, mert tudtam, hogy Apu magára hagyva azonnal összeomlik. Úgyhogy eltemettem mindent jó mélyre vele együtt, és egyik napról a másikra megtanultam a saját lábamra állni, távol a védelmező biztonságburoktól, amit egész addigi életemben épített nekem.
Eleve nagyon kevés a pontosan felidézhető emlékem gyerekkoromból, töredékek és hangulatok vannak inkább csak, és nagyon szeretnék egyszer elmenni egy olyan terapeutához, aki hipnózissal visszadna dolgokat; de egyrészt nem tudom, mennyire működik ez valójában, másrészt túl gyáva vagyok hozzá. Viszont abban biztos vagyok, hogy több agyonölelgetéssel és kevesebb agyonóvással kiegészítve, de alapvetően ugyanolyan anya szeretnék lenni, mint Anyu volt. És remélem, hogy M. után, és által, majd az unokáiban is viszontláthatom a hihetetlenül kék szemeit.

1976 augusztus - Anyu, és hasában a hathónapos én

2013. április 13., szombat

Többnyire napsugaras poszt

Végre igazi tavasz van, hihetetlen, hogy mennyire befolyásolni tudja a lelkemet az, hogy nagysokára letehettem a téli kabátomat, és a hálóablakunk alatt virágzik az aranyeső, és nyitva lehet tartani a teraszajtót, és süt a nap. Ennek örömére ma engedélyeztem magamnak tíz deka fehér kenyeret, és megettem a macskák tejfölével jól. Az úgy van, hogy magunknak sovány tejfölt veszek, de a két bandita azt nem hajlandó megenni, fene az úri ízlésüket, úgyhogy ők a zsírosabbik típusúból kapnak, amit néha kívánósabb napjaimban egy-egy kicsit megdézsmálok; délután M.Apuka keszeget süt, na abból addig szándékozok enni, amíg rosszul nem leszek; mindezt úgy, hogy mostanság próbálom leadni az utóbbi hónapokban felszedett pár depressziókilót, ohwell...

Tegnap este, miközben M. elment a szokásos kéthetenkénti játékával megkeresni a kis plusz zsebpénzt, megnéztem ezt - hát nem lett kifejezetten jó kedvem tőle. Hiába voltak kizárólag csak pozitív élményeim ott, nem esett jól a déjà vu... a BMC várója, a műtő, a kórtermek, a teniszlabdává zsugorodott gyomor, ahogy az ember bemegy a rendelőbe megtudni, hogy épp mit produkált a teste.
<Spoiler alert!>
Tíz évvel ezelőtti a dokumentumfilm ugye, de nekem akkor is furcsa volt, hogy ezek az emberek mennyire naivak. Sokadik lombikkal próbálkozó nőnek például beültették az embriókat, és ő azonnal úgy kezdett viselkedni, mint egy kismama... nem arra gondolok, hogy nem ivott alkoholt és nem szedett gyógyszert (plusz ami mindent nemtesz az ember ilyenkor, hogy nehogy azon múljon), hanem annak hívta magát, és a tanítványainak elmesélte, hogy milyen neveket terveznek, stb. És lehet, hogy a filmesek instrukciója volt, de akkor is meglepett, hogy például egyikük sem tesztelt otthon, vonultak be félve-reménykedve a doki irodájába, mint egy ítélőszék elé, és várták a verdiktet... borzasztó volt nézni, úgy izgultam, mintha az én terhességemről lenne szó, és hát bőgtem is persze, nem is egyszer.
Aztán megdöbbentő volt mind a nők mind a pasik egymáshozállása; tudom, találkoztam már ilyenekkel a fórumos ismerősök körében is, de basszus, nekem egy normális, kölcsönös és igazi szeretetre alapuló kapcsolatban ez nem értelmezhető. Hogy egy nő azt mondja, adja csak be neki a szerencsétlen rettegő férj az injekciót, akkor is ha rosszul van a gondolattól is, meg menjen csak be vele a műtőbe, és nézze végig a punkciót, mert hadd szenvedjen ő is egy kicsit legalább. Vagy hogy egy pasi azt mondja, hogy vajon mit szólna a világ szája, ha meddősége miatt elhagyná a feleségét, biztos nem értenék meg az emberek, pedig ugye mennyire jogos lenne, hiszen nem tud neki szülni, vagy azt nyilatkozza, hogy ha netalántán vele van a baj, spermadonor szóba sem jöhet, mert ha neki nem lehet vérszerinti gyereke, akkor a párjának se legyen. WTF?!
És persze itt is benne volt, hogy mennyire nem lehet hátradőlni megnyugodva, mert nem minden a pozitív teszt, sőt a jó eredményű genetikai vizsgálatok sem, meg persze az sem, ha már három vagy tizenegy vagy huszonhét éves az ember gyereke, de itt ugye csak a szülés utánig szólt a mese - szóval ijesztő na, még jó, hogy a terheshormonok elfojtanak bennünk minden racionalitást, mert különben nagyhasú nők ezrei halnának bele az aggódásba nap mint nap.
<Spoiler alert!/>

Visszatérve a BMC-re: úgy tűnik, hogy a CD19 volt az ovulációm napja, vagyis a május 3-i időpont ciklus közepefelére fog esni, így csúszunk minimum még egy hónapot; most különösebben nem érdekel az időveszteség (ennyit tesz az ember hangulatával egy jó AMH szint, bármennyire is mondják kétes értékűnek a vizsgálatot), de az azért eszembe jutott, hogy jaj nehogy a szabadságolások miatt sorra se kerüljünk csak ősszel. Viszont most erősen foglalkoztat például a TSH értékem, mert egy barátnőmnek a Kaáliban az enyémnél alacsonyabbra már gyógyszert írt fel az orvos, és addig nem is lesz beavatkozás, amíg le nem megy neki egy körülire. Minden esetre jövő héten a 7DPO progeszteronnal együtt megnézetem ezt is mégegyszer, meg a prolaktint is, és ha tényleg rosszak, legalább a növényi alapú cuccokat elkezdem szedni majd rájuk.
Továbbá elkezdtem aggódni az átjárhatóságom miatt is, mert egy másik sorstársnak két elhalt spontán terhessége is volt (műszeres befejezésekkel, a legutóbbi másfél évvel ezelőtt), és most a HyCoSy szerint mégis mindkét oldalon el van záródva, szóval ki tudja nálam is mi történt, hiszen egyrészt a laparom lassan egy éves, másrészt közben a megszakító műtét is volt, és nehogy inszemezzünk tovább, miközben semmi értelme... Azon gondolkozom, hogy megemlítem ezt majd Szűcsnek, hátha ő is így gondolja, és ott a helyszínen meg is csinálják, vagy ha nem, akkor megkérem majd rá a saját dokimat... vacilláltam, hogy én is az ultrahangos változatot válasszam-e, mert az csak pénzbe kerül, de legalább nem fájdalmas, de most inkább a HSG felé hajlok, mert mégiscsak pontosabb.
De ennyi, esküszöm, semmi más agyalásom nincs babatémában, ilyen nyugodt az utóbbi másfél évben csak addig voltam, amíg a kislányunk itt volt bennem... valahogy érzem, hogy minden rendben lesz, és addig is (meg azután is persze) lehet élni kiegyensúlyozottan, boldogan, jól.

Még két jófajta apróság. Elkezdtem egyeztetni a tetoválós csajjal, és megyünk majd hozzá magunkra varratni a drága BabaPéter nevét, csak előbb megrajzolja nekem a másik mintámat is, hogy egyúttal az is elkészüljön. Valamint még pontosan egy hónapot kell várni, és ha minden jól megy, személyesen is megismerem a lányokat... nem is annyira kíváncsi vagyok, mert meglepődni szerintem senkin sem fogok, de olyan jó lesz a FaceBook-os csevegést átvinni egy végre igazából is összeölelkezős helyre. Jaj, alig várom mindkettőt!

2013. április 3., szerda

No such thing as perfect

Ma végre megjöttek a CD4 hormoneredményeim. Ahhoz képest, hogy eddig mennyit halogattam az AMH szintem kiderítését, tehát látszólag nem izgatott valami nagyon a dolog, két kisebb agyvérzést éltem túl attól kezdve, hogy megpillantottam a labortól beérkezett e-mailt, addig, hogy az istenverte gép hajlandó volt megnyitni a fájlt.
Without further ado:
D-vitamin: 29,7 ng/mL (20 – 120)
TSH: 2,32 mIU/l (0,27 – 4,20)
Prolaktin: 553,10 mIU/l (102 – 496) - 26,08 ng/mL
FSH: 7,90 IU/l (3,50 – 12,50)
LH: 8,20 IU/l (2,40 – 12,60)
Ösztrogén: 129,30 pmol/l (46 – 607) - 35,22 pg/mL
Progeszteron: 0,80 nmol/l (0,60 – 4,70)
AMH: 3,20 ng/ml (0,20 – 14,60) - 22,84 pmol/l

Nahmostakkor kezdjük a végével: amitől tartottam, az úgy tűnik rendben van egyelőre, jelen állás szerint mondhatni egy jó öt évvel fiatalabbak a petefészkeim a többi alkatrészemhez képest. Persze még véletlenül sem bízzuk el magunkat, mert láttuk már például Audrey furaságát ezügyben, úgyhogy biztos, ami biztos alapon pár hónap múlva én is újranézetem - de per pillanat megnyugodtam.
Szintén ugrándozva örülünk az FSH-LH szinteknek és arányoknak, ilyen jól még ezügyben nem szerepeltem sose, egyik sem volt még ilyen alacsony amióta nézegetjük, és a különbségek is picit nagyobbak szoktak lenni - éljen, éljen az agyalapi mirigyem!
A D-vitamint azt most vizsgáltuk életemben először, és bár referenciatartományon belül van, jó szar szegényem. Mondjuk nem csoda, az az érzésem, hogy napsütést nem láttam nyár óta, tiszta Poe-iromány a világ, és ez a hangulatomat is megviseli, folyton álmos vagyok és szomorka... reggel is kinéztem az ablakon, és a szemerkélő esőben a diófán ott ült egy dagadt holló szarka, mögötte ólomszürke éggel, hát nem mondom, hogy kirobbanó kedvvel indultam munkába... Visszatérve: ősz óta szedem a cseppeket, de ezek szerint a napi egy nem elég, növelni fogom az adagomat mától, jó lenne legalább megduplázni az értéket.
Akkor ott van a hülye TSH, amivel tudom, hogy a legtöbb orvos nem különösebben foglalkozna, mert végülis nem szörnyen magas, de jobban szeretnék egy körüli számot látni, mert akkor az meg minden meddőségi specialista szerint ideális lenne, és az természetesen sokkal jobb lenne és kész. Az is igaz, hogy tavaly év elején is ilyesmi volt, aztán két hétre rá lement kettő alá (nem is értettem, hiszen tudtommal ez olyan látványosan nem ingadozós dolog), de az is igaz, hogy inszemkor másfél körül volt, és inkább legyen annyi - megnézetem majd még egyszer ezt is, és addig megpróbálok nem aggódni.
És végül az, amin viszont aggódok: a prolaktinom magas, hogy a fene egye meg; soha-soha nem volt még rossz, inkább a referenciatartomány alsó végéhez tendált mindig, erre tessék. Nem tragikus a helyzet, mert egyrészt  nem sokkal lógok túl a normál sávon, másrészt ez gyógyszerrel igen jól szabályozható, de akkor is foglalkozni kell vele, mert vetélést okozhat; pf.

Azt nem tudom, hogy a BMC-ben mi a szokás az enyémhez hasonló esetekben, de sajnos az első konzultáció az jó eséllyel pont ciklus közepére esik majd, tehát bármi van, ez, meg a következő hónap is felejtős lesz minden szempontból. A lányok szerint egy év a szavatossága az eredményeknek (legalábbis náluk, lombikosoknál), de nem tudom, hogy ez hormonprofilra is vonatkozik-e, gondolom nem, hiszen íme, mennyit tudnak változni a dolgok pár hónap alatt. Minden esetre én el fogom vinni magammal ezeket az eredményeket, hogy rá tudjak kérdezni akkor is, ha esetleg ők nem csináltatnának újat. És csak remélni tudom, hogy ha adnak valamit a prolaktinomra, akkor az jó hamar hat, és nem kell több hónapig várni, amíg lecsökken.
Ami miatt örülök magamnak az az, hogy ma CD13 és elkezdett fájdogálni az alhasam bal oldala - más jele még nincs a tüszőrepedés közeledtének, tehát egy picit biztos megcsúszunk a múlt havi majdnem-tökélyhez képest, de ez akkor is bíztató.
Ami miatt mérges vagyok magamra, az a diéta; az utóbbi időben fegyelmezetlen voltam, semmi kedvem nem volt megtagadni magamtól mindent, semmi értelmét nem láttam a szigornak, comfort eating all the way. A hízás, bár örülni nem örülök neki, nem vészes (eleve magamhoz képest eléggé lefogytam a terhesség alatt), de a szénhidrát annál inkább, gondolkoztam is egy terheléses kontrollon, de nem akartam még jobban elkeseríteni magamat, mert nyilván nem számítok sok jóra... megvárom, hogy legyen egy kicsit igazi a tavasz, és majd akkor.
Most meg megyek, és előbányászom a kis átváltós táblázatomat, hogy megszüntessem a mértékegység nemegyezéseket, és normálisan utána tudjak nézni minden eredményemnek. És süssön már a napocskaaa...!