Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. április 26., péntek

A lelk

És akkor álljon itt a nem annyira egyszerű mese, a tegnapi posztom sötét lelki oldala... Ha abban a beszámolóban magabiztosnak tűntem és lezsernek, miközben elcsacsogtam, hogy így csirkecomb meg úgy szellentés, akkor itt az ideje eloszlatni a tévhitet: nagyon nem vagyok az. És fura, mert nem tudom, mi vagyok...
Nem tudom, mit érezzek, mert hát velem itt kézen közön megintcsak csoda történt. Miután tavaly én voltam az a mindenki által legendaként emlegetett, de senki által sem látott szerencsés, akinek összejött az első inszem, most én vagyok az a szintén csak ismerősök ismerősének ismerőseitől hallott eset, akiben egy elveszített baba után három hónappal (egyébként napra pontosan annyi!) spontán megfogant egy új élet - és történt ez, mindennek tetejében, egy héttel a tervezett második átjárhatósági vizsgálat, és kevesebb mint két héttel a lefoglalt második meddőségi központos konzultáció előtt.

Egyébként egyelőre csak ti értesültetek, a szülők, és M. egy barátja, másnak június közepéig megint nem áll szándékunkban mondani; most sem babona, és nem előérzet, egyszerűen amíg nem látszik, addig fölöslegesnek tartom híresztelni, és akkor is csak a közvetlen környezetemnek tudom elképzelni, nekem kicsit beteg ötletnek tűnik, hogy ultrahangképeket meg hasfotókat pakoljak például a FaceBook-ra minden ismerősöm elé.
És persze most is indul a guilt trip... Szerencsére most épp sok mindenkinél történnek fontos előrelépések, van kikért nagyon szorítani már az elkövetkező pár hónapban is, akár babáért, akár "csak" egészségért küzdenek... Annyit voltatok már nekem, annyi mindenen keresztül, szó szerint életem legszebb és legcsúnyább napjaiban, és én annyira szeretném ezt is együtt csinálni veletek...

Ami a legbelül dúló viharokat illeti, most nem aggódok, most egyszerűen csak félek... kicsit összemosódnak a két érzés határai, tudom, de az első számomra egyfajta vajon-csinálhatnám-e-ügyesebben típusú szorongás, a második meg a vegytiszta it's-out-of-my-hands rettegés. Nem aggódok, mert tudom, hogy nincs miért, semmi sem múlik rajtam, semmit sem tudok befolyásolni, semmin sem tudok változtatni, minden úgy van, ahogy amúgy is lenne, és ahogy lennie kell. És ez a számomra szokatlan nem-aggódás annyira zsigeri, hogy képtelen vagyok átbillenteni bármi másba, úgyhogy kiállított idegen tárgyként szemlélem a lelkemet, és várok, majd csak lesz valami idővel. Félni viszont mindentől félek, legjobban az örömtől - és dühös vagyok magamra érte. Dühös vagyok a drága kislányunk nevében, akinek egyszerűen tudom, hogy köze van ehhez az újabb, mindenekfeletti ajándékhoz; dühös vagyok a második babakincsünk nevében, aki elképzelhetetlen meglepetésként eljött hozzánk, és szintén megérdemelné a legfelhőtlenebb szárnyalást; és dühös vagyok minden sorstárs nevében, akik minden küzdelem ellenére még soha nem láttak pozitív tesztet, vagy akik láttak már, és még mindig nem ölelhetik át a gyereküket mégse. Kételkedni kételkedhetek, de akkor is két méterrel a föld fölött kellene járnom, mint ősszel, és istenem, mennyire szeretnék!
De félek... első körben az életjel miatt, aztán a tizenkét hétnyi mégbármitörténhet miatt, aztán a genetikai vizsgálat eredménye miatt... szerencsére tovább még nem gondoltam, remélem, ha ott is minden rendben lesz, akkor elhiszem végre, hogy az új évet majd gyerekkel kezdjük. Mert bizony, fogantatás alapján a due date december 31. lesz; igen, 2013, mert azt kívántam - hát ennyire nem véletlen ez az egész!

Nagyon szívszorító pillanatok voltak amúgy az elmúlt két napban, pedig még alig járunk a legelején... annyira ismerős egy csomó visszatérő érzés és mozdulat... Lenézek a hasamra zuhanyzás közben (most megint akkora vagyok, amennyivel a terhességet kezdtem tavaly ősszel, visszajöttek a kilók miközben bánatomat többször fojtottam finomságokba, mint kellett volna), és emlékszem, mennyit kémleltem magamat napról napra év vége felé, és mennyire nem látszott semmi, csak abban a borzalmas utolsó hétben... Megpillantom a biztonsági öv elterelőt a polcon, a bontatlan eredeti csomagolásban, és eszembe jut, hogy a Kissmalaczért nem volt már alkalmam kivenni a helyéről... és megpillantok egy kismamanadrágot a boltban, és nem tudok nem emlékezni arra a nagyon csinosra, amit decemberben vettem, és amit a Kissmalacz mellé raktunk, a pici eltemetett fabobozba... Furcsák a fizikai tünetek is, hogy hogyan érezhetek ennyi idő elteltével pontosan ugyanolyan torkot összeszűkítő émelygést, amikor kezdek éhes lenni, vagy közvetlenül jóllakás után... és furcsa, hogy ugyanazzal az ösztönös mozdulattal kezdem el simogatni a zsebembe dugott kezemmel a hasamat...
Nem kell megijedni, nem leszek az az anya, aki az első gyereke koporsóját siratja a második bölcsője fölött, ha éreztem volna, hogy ilyesmi várható, akkor bármilyen nehezemre esett volna, még nem vágtunk volna bele a próbálkozásba. Egy vadonatúj, egyedi kis lény fejlődik bennem, nem lenne tisztességes vele szemben, ha a régi tükörképeként/emlékeként tudnám csak látni. Nem jutott eszembe egyszer sem, hogy helyette milyen lenne vajon a kislányunk most... nagy valószínűséggel már nem is lenne, és ha igen, akkor megváltoztathatatlanul betegen, átgondoltam már milliószor az egészet mikor még ő volt itt, elbúcsúztam tőle a világ legnagyobb szeretetével, most meg ezt az apró jövevényt köszöntöm ugyanakkorával. De a boldogságomba lopózott kételyszikrákat nem tudom letagadni és elhárítani sem, ott vannak minden egyes pillanatban - minden csodálatom azoké a nőké, akik több vetélés után is képesek újra alászállni a bizonytalanság poklába, elképzelni sem tudom, milyen lehet minden alkalommal újraélni az előzőleg már megesett tragédiák minden lehetőségét, és remélni, hogy ezúttal másképp lesz.

Ólomlábakon jár az idő... Legyen már június (jó) vége!

10 megjegyzés:

  1. Est, sztem az érzéseid teljesen normálisak, az lenne a nemnormális, ha nem így lennél, sztem idővel minden jobb lesz. És sztem, legalábbis a saját tapasztalatom alapján, a genetikai vizsgálatokig úgyis nyugtalan leszek, és még nem fogod merni biztosnak érezni az egészet, csak utána, amikor már érzed, látod, és túlvagy a fontos vizsgálatokon. Addig ígyis-úgyis nyugtalan vagy/leszel, de ne aggódj, bár az elején nagyon lassan vánszorog az idő, be fog gyorsulni, pláne ha lefoglalod magad.

    VálaszTörlés
  2. ezt aztán jól megfogalmaztam sebtében, na de azért érthető:)

    VálaszTörlés
  3. "Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha."
    Drága Est,en ugyan ilyesmit nem eltem at soha,de hiszem hogy ez az erzelemkavarodas normalis,teljesen ertheto.De majd szepen minden helyrerakodik benned,es ne feledd,semmi nem tortenik meg 2x ugyanugy az eletben ;) <3

    VálaszTörlés
  4. Est! Bennem is rengeteg érzés kavarog , ahogy olvaslak. De a legerősebben azt érzem, hogy innen a távolból és ismeretlenül nagyon szeretnélek megölelni. Egy bátorító, megértő , vigasztaló és erőt adó szívből jövő meleg öleléssel :)

    VálaszTörlés
  5. Est, ahogy telik majd az idő, a bizonytalanság felett úrrá lesz a bizonyosság, csak még új az érzés és relatív közel is az átéltek után. Türelem, hatalmas ölelés, nyugi! :)

    VálaszTörlés
  6. Est, én is nagyon várom már a nyár végét:D
    Szuper jó anyukája leszel ennek a csöppségnek, ebben biztos vagyok! És tudod, az ember elméje sok mindenre képes. Ha te azt mondtad, hogy idén szülsz, akkor idén szülsz és kész;)

    VálaszTörlés
  7. Jaj, hogyne tudnám, nem is tudom, mi lenne velem nélkületek... És jól esik nagyon, hogy megértitek, bár minden vágyam, hogy egyikünk se értsen soha meg semmi ilyesmit, maradjunk csak bárgyú fogalmatlanok, minden rosszat illetően, legalább a jöbőre nézve...
    És köszönöm a megerősítést meg a bíztatást - az öleléseket majd bezsebelem élőben! :)

    VálaszTörlés
  8. Merjél hinni, Te, csudáknak van ideje az életedben, hééééééé!

    VálaszTörlés
  9. Rendben lesz minden! Tudom,érzem! Erősek vagytok Ti!!!...., hesegessétek el a sötétbe hajló felhőket!!
    ölellek és sokat, nagyon sokat megy a rádgondolás

    VálaszTörlés

Mondd!