Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. május 29., szerda

I give you: CentiiiiiPéééterrr!

Nahszóval az volt, hogy ugye jó hősiesen elhalasztottam a ma egy hetére megbeszélt ultrahang-időpontomat pár nappal, és nagyon büszke is voltam eme hősiességemre egészen hétfőig, amikor is délben már elviselhetetlen gyomorideggel nyüzsögtem a székemen, hogy na még három óra, még kettő, még egy; aztán lelkesen rohantam a dokihoz, aki... épp nem rendel ezen a héten, csak szerdán. Tegnap már elég nyűgös voltam, hogy micsoda anya az ilyen, és biztos valami baj lesz a babával, csak azért is, mert én "nem voltam kíváncsi rá", és mert nem vagyok képes rendesen enni meg inni, és mert mindennek tetejében taknyos is lettem és torokfájós - még jó, hogy lázam sosem szokott lenni, mert azonmód jelentkeztem volna a Gyámhivatalnál, hogy most mentsék meg tőlem ezt a gyereket, amíg nem késő. Édes M., áldott, türelmes ember, aki ilyenkor nem pánikol, hanem pontosan tudja, hogy hogy lehet engem kiröhögtetni magammal, amitől mindkettőnk kedve sokkal jobb lesz...

Ma változatlan gyomorideggel odamentem a dokihoz nyitásra, és benéztünk a hasamba jól. Kissmajom olyan aluszós-féle lehet, mint én vagyok az utóbbi két hétben (it's getting ridiculous, nem ritka a napi tizenkét óra), mert nagyon nyugisan feküdt, nem forgolódott és hadonászott, de erősen dobogtatta a kis szívét, hogy még én is lássam - 27 mm hosszú, vagyis napra pontosan 9w3d, ahogy a múltkor belőttük. Képem sajnos továbbra sincs, mert a dokibácsinak régifajta nyomtatótlan gépe van, de nagyon formás kis szőlőszemről beszélünk, nekem elhihetitek. Kaptam viszont laboreredményeket, amik nagyon ügyeskék, egy minimál magnéziumhiányom van csak, pénteken reggel még csináltatok hozzájuk egy toxoplazmózist is, ami remélem rendben lesz; és kaptam a védőnőhöz küldő cédulácskát, akit fel fogok hívni, de megpróbálom úgy időzíteni, hogy csak a CVS után kelljen hozzá menni először, mert sok kedvem nincs hozzá, és még időpontot is nehezen tud délutánra adni. Aztán felhívtam az Istenhegyet, és egy kedves biológusnőnek előadtam az ügyeinket, és június 17-re kaptam időpontot a chorion-biopsziára, úgyhogy holnap szólni fogok a főnökömnek is, hogy számítson az a heti szabimra. Kissmajom majdnem egy héttel több lesz akkor, mint a Kissmalacz volt, 12w1d, mert csak hétfőnként végzik a beavatkozást, és egy héttel hamarabb ő még alig töltötte volna be a tizenegyedik hetet, úgyhogy így biztonságosabb. Hú, de jó lenne lesz végre megnyugodni!

Pénteken megyünk Bükfürdőre wellnesstelen wellnesshétvégézni, mert amúgy sem szeretünk különösebben meleg vízben ázni vagy forró gőzben főni, én meg terhesen és meghűlve méginkább nem fogok. De csudijó lesz, nagyon szeretjük, ilyenkor megbámészkodjuk a várost, végigkocsikázunk a környéken, finomakat eszünk, és döglünk, meg beszélgetünk sokat... már több mint féle éve a legutóbbi vakációnknak. 
És jövő héten M. állásinterjúra megy, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, muszáj-e vajon most váltania, vagy hajlandók várni rá pár hónapot még, mert jó lenne maradni a kis lazsálós jelenlegi félig itthonról dolgozós helyen, legalább amíg kihúzzuk a nyarat, és el-elutazgatunk még párszor a korlátlan szabijával.
Azt meg még feltétlenül lejegyezném, hogy olyan pasiról van szó, aki ma hazajött, és kijelentette, hogy akart nekem virágot venni, mert milyen ügyesek vagyunk, a BabaPéter-the-2nd meg én, de végül gondolt egyet, és mást hozott - és előhúzott a táskájából egy befőttesüveg kovászosuborkát; eléggé szeretem; a pasit még jobban.

2013. május 22., szerda

Állapot és válasz és kérdés

Fél nyolc van, és már ágyban fekszem, teljesen kimerített, hogy három nap döglés után kettőig dolgozni kellett; de legalább holnap már csütörtök. Az a szerda után következő, amikor mennem kellett volna ultrahangra, és amikor nem mentem - először M.-től kértem, hogy beszéljen le róla, de aztán sokkal hatékonyabb módszert találtam: nem epiláltam és nem borotváltam tegnap, és hát a szőrös lábak és a borostás lady-parts mégsem az a look, amivel az ember szívesen megjelenik a dokinál, úgyhogy ezennel el is volt intézve a dilemma. Ma 8w3d vagyok, vagyis ha csak jövő hétfőn megyek Kissmajmot méretni, akkor a következő bekukkantásig (ami CVS-kor lesz) már csak két hetet kell várni majd, és az jó, mert egyelőre csak moderáltan vagyok idegbeteg, de egész határozottan romló tendenciát mutat a dolog.
Evésileg folytatódik a katasztrófa: tegnap édes M. talált nekem egy igazi Duna-parti halazdát, mert nagyon kívántam a keszeget, és ettem, és finom volt, és akkorára fújódtam tőle, mint egy lufi, ma meg szégyenszemre sznob teniszezőmódra sikerült csak lenyomni a banánomat, felénél megálltam, visszacsomagoltam a kis bőrébe, és visszatértem hozzá később, világcikije, én mondom.
Tegnapelőtt meg megvolt az első Kissmajmos rókám is (amúgy csak évágytalanság és émelygés szokott lenni), ráadásul az ebédet és az uzsonnát is viszontláttam, szinte azonnal lefeleút után - pedig kívántam is, ízlett is, kivételesen egészséges is volt... ki érti ezt? Amúgy nem volt kellemetlen egyáltalán, ez a terhességi hányás nem az a klasszikus agyonöklendezős dolog, egyszerűen komótosan visszajön a cucc, és megkönnyebbül tőle az ember, még különösebben rosszul sem éreztem magam tőle. Én kifejezetten szeretem továbbra is... ha muszáj, beérem az enyhébb rosszulléttel is, de két melltapogatás között valahogy olyan reassuring, hogy én, aki alaphelyzetben még egy seprűnyél ledugdosásával sem tudna kiváltani semmit, most gondolok egyet és zutty. Na jó, befejezem a testi funkcióim ecsetelését, remélem nem késői vacsorázgat senki épp...

És most válaszolni fogok Tamko kérdésére, mert jó kérdés, azért is ültem ennyit rajta - azt mondja, hogy: "mikor és hogyan győzött meg legutóbb valaki téged valamiről? (Tehát: kitartóan hittél mondjuk az X. elvben, de meggyőztek arról, hogy az Y. mégis helytállóbb)".
Ehhez tudni kell, hogy én vagyok a világ legmakacsabb embere hands down. Meg azt is, hogy lassan 37 éves vagyok, vagyis olyan jó évtizeddel ezelőtt már kialakultak a nézeteim mindenben, amit fontosnak tartok, és bár nem tartom magam merevnek, de nehezen tudom elképzelni, hogy valaki annyira új megvilágításba tudjon helyezni lényeges dolgokat, hogy eddigi hozzáállásomat sikeresen felrúgja vele. Kis dolgokban inkább kompromisszum-szinten vagyok szándékaimtól eltántorítható: nem azért, mert elhiszem, hogy a másik megoldása jobb, hanem mert belátom, hogy az egész nem annyira fontos, hogy foggal-körömmel ragaszkodjak a konfliktushoz. Na azért ebből senki még véltelenül se vonja le azt a következtetést, hogy konfliktuskerülő lennék, mert hatalmasat fog csalódni - ha valamit nagyon szeretnék, akkor heves vitától finom manipulációig bármit felhasználok, hogy elérjem, és általában sikerül is. De most beszéljünk konkrétumokról.
Az utolsó nagy dolog, amiben engedtem magam meggyőzni, az ugyan nem elvi kérdés, viszont egy igazi nagy dolog volt, és ehhez hozzátartozik, hogy nem is tudok visszaemlékezni semmire, ami előtte hasonló méretű fegyverletételhez vezetett volna részemről ever. Az úgy volt, hogy pár évvel ezelőtt helyet kerestünk életünk elkövetkező részéhez és az álomotthonunk megépítéséhez. A környék kapcsán (Buda-közeli kisváros gyönyörű erdős-ligetes része) azonnal egyetértettünk, és a sok lehetőséget is sikerült kettőre leszűkíteni, de abban sehogy sem tudtunk dűlőre jutni, hogy a két azonos áron meghirdetett, azonos méretű telek közül melyiket vegyük meg. Egy völgy két ellentétes domboldalán helyezkedtek el, több bokor és fa is volt rajtuk, és mindkettő picit meredeken teraszos volt, ami nagyon jól jött az M.Anyuka által tervezett eltolt szintes lakhoz, és ahhoz, hogy ha a telek elejére kerül a ház, akkor legyen egy óriási hátsó udvarunk, amire senki se lásson be. M. kedvence az utcától felfele lejtett, és nagyon vadregényes volt - konkrétan erdőszélen, csak szembeszomszéddal, az is picike ház, jobbról sűrű fák, hátulról egy nyeles telek (teljesen fás és szakadékszerűen emelkedik, tehát beépíthetetlen), balról az ehhez vezető szolgalmi út, és mellette egy jóval alacsonyabb terület (tehát ha lesz is ott szomszéd ház valaha, nem fog fölénk tornyosulni); az utca kavicsos, eléggé lakatlan (a közelben több hétvégi ház, több üres telek), az egész olyan zsákfalu érzetet keltett, ami egyszerre volt romantikusan természetközeli és (legalábbis számomra) ijesztően elemi. Az én kedvencem az utcától lefele lejtett, és az alsó vége volt erdő - jobbról egy nagy emeletes ház volt a szomszéd, balról az utca egyetlen másik üres telke; az utca a lakók által aszfaltoztatott, nagyon széles, gondozott virágokkal és bokrokkal szegélyezett, igazi amerikai suburb stílusú, ahol a gyerekek bicikliznek és a bácsik füvet nyírnak. Mindkettőnknek eléggé tetszett a másik ötlete ahhoz, hogy ne legyünk elégedelenek, ha végül azt vásároljuk meg, de M. nagyon beleszerelmesedett a saját választottjának civilizáció-széli hangulatába, az én ellenvetésem meg az volt, hogy bármennyire mizantróp vagyok, egy kicsit félelmetesnek találtam, hogy a világ végén fogunk lakni majdnem egymagunkban (már amennyire a fővárostól húsz kilométerre lehet ilyent mondani). Végül pár hét alatt meggyőzött, szinte easy-peasy - elképzelte nekem, hogy hol mi lesz az udvarunkon, hogy építünk függőágyas lazulós részt a tölgyfák alá, a sziklakert közelébe, hol lesz a kis veteményesem és hol a gyümölcsfáim, és milyen jó lesz úgy reggelizni a teraszon, hogy egy valódi zöld domboldalra van kilátásunk, nem egy szomszéd tűzfalára, esetleg medencéjére. És a legszebb az egészben az, hogy időközben annyira megszerettem a helyet, hogy most már elképzelni sem tudom az életünket a túloldalon, a parkszerűen tökéletesre rendezett utcában, a vadiúj mediterrán stílusú paloták közepette. Hát így.

Nekem is van kérdésem a játékhoz, csak önkényesen és telhetetlenül megnövelem a remélt válaszadók számát: kilenc embertől kérdeznék, mind a hat darab Csibetalis lánytól, továbbá EtamátólEzüstmackótól és Havannától; bónuszként Beus-Nyulamtól is kérem szépen követelem, hogy legyen új blogja végremár, és legyen nekem rajta válaszom, vagy ha nem, az se baj, de legyen új blogja végremár. És mindenki más válaszát szívesen elolvasom, ha van kedve hozzá, csak szóljon kommentben, hogy hova írta (vagy írja kommentbe).
Jah és a kérdés (loosely based on Tamko's), amire persze nem kötelező válaszolni, de jóvóna, mert terápiás: mikor és mivel dühített fel legutóbb valaki, olyan igazán szívből-erősen, valamit szívesen a falhozkúrósan?

2013. május 16., csütörtök

Helyzetjelentés

Nahát, ma ettem is és nem is vagyok kómás, úgyhogy írok.
Mondjuk az evés az a héten még mindig csak napi ezerkétszáz kalóriát jelentett, siralmas, néha reggel felkeléskor megszédülök az éhségtől; persze akár a múltkor, rámfér a fogyás, de akár a múltkor, rossz az időzítés. Megint igyekszem pedig, de tegnap például egész nap annyira össze volt szorulva a torkom, hogy még a kedvenc tízórai banánom is alig csúszott át rajta, az ebédnél három falatonként meg kellett állnom, hogy ne jöjjön vissza, és a napi minimumot is csak úgy sikerült elérni, hogy vacsorára benyomtam egy marék tepertőt, hogy legalább a tápanyagmennyiség meglegyen, ha már a vitamin- csak a bogyókból van. Jah, tegnapelőtt meg uzsonnára a következőket ettem: húsz deka grillezett csirkemell és fél kiló (nem túlzok, lemértem) savanyúuborka. Amúgy még konkrétan egyszer sem jött vissza semmi, és még hányingernek sem nevezném, amim van, mert szagokra most sem vagyok érzékeny, és egyáltalán semmi bajom a kajákkal se (szívesen hallgatok és beszélek róluk, és nagyonis kívánom őket olyankor), csak ha már magamnak készítem őket elő, vagy kóstolni készülök, akkor egyszerűen elmegy az étvágyam, és ha szuszakolom lefelé, akkor undorodom tőle, mintha nem lenne elég hely odabent. Ma már sokkal jobb volt, simán tudtam enni retket, sajtot, kesudiót, epret... és nem panaszként írom ám, engem igazából nagyon szórakoztat, hogy én a kéjes zabagép ilyen fura leszek a terhességtől, és M. is jókat vicog rajtam, amikor öntöm lefelé a nagy bögre tejet, majd eszek rá egy kis pestót üresen. Na ez is visszatérő motívum, ez az egyetlen egy dolog, amiről úgy érzem, hogy bármikor meg tudnám enni, ha épp rendes (értsd: sós) kajára vágyok, úgyhogy ma vettem fenyőmagot meg parmezánt meg cserepes bazsalikomot, és hétvégén összerakok egy sajátkezűt, mert azt nem lehet bírni pénztárcával, amilyen ritmusban kívánom.
Alvásilag is érdekes a helyzet: tegnap és tegnapelőtt például kidőltem este héttől tízig, aztán lezuhanyoztam, és folytattam tovább reggel majdnem hétig - ez olyan három-négy snooze, mert a koránkelő szándék azért megvan, csak a kivitelezés döcög. Ma már ez is jobb, tíz óra, és még alig vagyok álmos. Délután lealudtam az ebédszüneti félórámat a szomszéd iroda kanapéján - ezt manapság szinte minden nap megejtem, és igazi power-nap van ám ilyenkor, tényleg elalszom, annyira, hogy újabban beállítom az ébresztőt, mert volt már olyan ciki helyzet, hogy a kis új kolleganő ott toporgott egy negyed órát a közelemben, és nem mert szólni, hogy egy fontos üzleti partner már harmadszor keres telefonon.

Aztán: van ilyen kis húzódó fájás az alhasam bal oldalán. Amint már mondtam, leginkább akkor jelentkezik, ha hasizomra való odafigyelés nélkül hirtelen tüsszentek, köhögök, nyújtózkodok, vagy ha fekvésből úgy ülök fel, hogy közben ugyanazzal a mozdulattal fordulok is oldalra, hogy a lábamat letegyem az ágyról. Az most már biztos, hogy ez a tavaly nem volt, mert akkor természetesen eléggé aggódtam volna ahhoz, hogy le is jegyezzem - úgyhogy most azon aggódok, hogy biztos rosszul alakul ki és kezd tapadni a méhlepény, és még túl érzékeny a méhem a műtét után, és ki tudja, megúszom-e görcsölés nélkül és veszélytelenül ezt a CVS-t is. Még nem néztem utána amúgy, hogy ez mi lehet, mert annyira bonyolult keresőkifejezéssel lehetne csak, hogy első körben tuti egy csomó más találatra akadok vele, és bár nem lesznek relevánsak, kiváló alapot adnak majd újabb rémképekhez.
Apropó aggódás, nagyon jó volna, ha elég erős lennék hozzá, hogy ne a megbeszélt jövő szerdán menjek a következő ultrahangra, hanem kihúzzam az azt követő hétfőig - akkor ugyanis már betöltött kilencedik hétben lennék, és a későbbi méret miatt sokkal pontosabban meg lehetne határozni a baba korát. Plusz, ha kibírnám, akkor utána már csak két hét lenne hátra a vizsgálatig, amikoris újra láthatom, ha meg jövő héten elmegyek, akkor addig találkozásig három hetet kell várni, és az olyan sok, hogy végtelen.
Ma egyébként 7w4d vagyok, és a Kissmajom már remélhetőleg nem MilliPéter, hanem CentiPéter, és az jó, ilyen komolyat már csak egyéves kora körül fog előrelépni... vagy tulajdonképpen nem is tudom, hogy körülbelül mikor is érik el a babák a MéterPéterséget.
Kezdek zagyválni, úgy veszem észre; megyek, aluszok.

2013. május 13., hétfő

Gyerekek, anyák

Nem vagyok valami aktív blogger manapság, májusban eddig két poszt, az ember tényleg elhanyagolja a második gyerekét... not. Valójában igencsak intenzív lelki életet élek ám, és szinte minden gondolatom körülötte forog valamilyen formában: teljesen lehetetlen az érzelmi elhatárolódás, bármennyire is próbálok észnél lenni még pár hétig legalább... szeretem na. Szeretek arra gondolni, hogy épp a kis mijét növesztgeti odabent, és most már igenis merek arról álmodozni, hogy jövő ilyenkor már idekint dédelgethetem - a drága Kissmalacz tanított meg rá, hogy szabad, kell, mert sosem tudni mennyi időnk van együtt. Abban is biztos vagyok, hogy ők most még valamilyen módon tudnak kommunikálni egymással, úgyhogy sokszor beszélgetek kettejükkel, édes-drága picikéim... Második picike munkaneve amúgy Kissmajom, amilyen ügyesen kapaszkodott tiszta egyedül és önerőből, nem is nagyon lehetne más.
A tüneteim most már egész erősek, a mellérzékenység szinte napról napra nő, ahogy maga a mellem is, az a tippem, hogy tavaly azért kezdődhetett hamarabb, mert akkor teszteléskor már két hete szedtem a progeszteronpótlást, most meg egyszerűen csak úgy működök, mint egy normális terhes nő; émelyegni is szoktam, bár érdekes módon a múltkorral ellentétben most egész egyértelműen jóllakáskor, és nem akkor, amikor épp éhes vagyok. Egy kicsit nyilallik-fájdogál is néha az alhasam bal oldala, főleg ha tüsszentéskor, köhögéskor, nyújtózkodáskor elfelejtem bekeményíteni a hasizmomat, akkor érzem, hogy megrándul odabent - nem emlékszem, hogy ősszel lett volna ilyen, de megpróbálok nem aggódni. És borzalmasan fáradt vagyok, most már a hét óra alvás sem elég, reggel alig bírtam felkelni... alig várom a hosszú hétvégét, dögleni fogok három napig mozdulatlanul. Holnap megyek vérvételre, rutin labor, eredményt majd csak jövő héten látok, amikor meglesz a következő ultrahang... dejó is lenne egy gépezet otthonra!

És végül, de nem utolsó sorban: tegnap megvolt az első blogtalálkozó - nagyon jóra sikeredett, pedig a buta idő megpróbált szórakozni velünk (nem hagytuk). Olyan érdekes volt, mindenki pontosan olyan, ahogy az irományai és a FaceBook-os kommunikáció alapján elképzeltem, és mégsem... Rita sokkal törékenyebb és kislányosabb, Heni sokkal határozottabb és pragmatikusabb, Eszter sokkal barátságosabb és lágyabb, Audrey sokkal őszintébb és nyíltabb, Popi sokkal viccesebb és optimistább, Kretty sokkal kedvesebb és visszafogottabb (és gyönyörű szeme van). Mindenki minimum öt, de inkább tíz évet simán letagadhatna a korából, mindenki tök érdekeseket tudott mesélni magáról, még így is, hogy már eléggé ismertük egymás intim titkait, és mindenki tök egészségesen, önkritikusan, humorral látja és tudja elemezni saját ügyeit... egy élvezet volt hallgatni őket, simán ment volna még néhány órán át.
Mutattam a fotókat M.-nek utána, néztük, hogy szinte kivétel nélkül mindegyiken mindenki nevet... valahogy nem így képzelné el az ember azokat a nőket, akik minden nap keményen megküzdenek olyasmikért, ami másoknak a legegyszerűbb alap. De a személyes találkozás után valahogy teljesen logikus volt ez is: harcosok - ez az a szó, ami legjobban jellemzi őket; tudnak emberfeletti erővel küzdeni, tudnak emberfeletti türelemmel várni, és tudnak emberfeletti hittel bízni. És mindeközben van idejük élni is, jól élni, adni és elfogadni, nem kihagyni a mindennapok apró dolgainak élvezetét csak azért, mert egy nagyobb ajándékra számítva toporognak. Ha ezek a nők nem érdemlik meg a gyereket, akkor nem tudom ki az, aki igen - máris anyábbak, mint sokan, akik a szüléssel egyidőben ugyan megkapták a nevet, de képtelenek értékelni a kincset, ami minden erőfeszítés nélkül az ölükbe pottyant.
Ladies, it's been an honour...

2013. május 8., szerda

First base

Nem írtam, mert mást sem tudtam volna csak az óbégatást, és ahányszor ez eszembe jutott, sült a képemről a bőr, hogy most komolyan én, pont én rinyáljak, és pont azoknak, akik éveket adnának az életükből azért, ami nekem most csak úgy jött...?! Úgyhogy elvoltam itt, az utóbbi hétben a gyomrom egyre fennebb kúszott a torkom felé, ma délben tartottam ott, hogy már fullasztó kezdett lenni; munka közben nagyjából hárompercenként néztem az órára, és mikor végre öt óra körül megérkeztem a rendelőbe, és megláttam, hogy hatan várnak előttem (ennyien eddig még sosem voltak), majdnem sírva fakadtam a csalódottságtól, idegességtől, félelemtől, you name it.
Szerencsére a dokim krízishelyzetben nem egy szófecsérlős típus, rögtön küldött vetkőzni, már asztalramászás közben kérdezte meg csak, hogy van-e panaszom - mire mondtam, hogy nincs, sőt tünetem se, úgyhogy aggódok. Alig kapcsolta be a monitort, láttam, hogy valami jóság van, mert megjelent a várva várt nagy sötét folt a fehér-háttér-méhem közepén, amire ő is és az asszisztense is elismerően bólogatott. Aztán ráközelített a nagy sötét folt szélén a kis fehér foltra, és már láttam is a pici lüktető valamit, amitől a sajátom majdnem kiugrott a mellkasomból... Hát igen, van bennem egy élő kisbaba... :)
Természetesen most is van furaság - mutatom a görbét, amiről minden adat fokozatosan elmaradt a gyógyszereken kívül, de a lényeg látszik:
Namost, én eddig teljesen egyetértettem a FF okoskodásával, miszerint ma 29DPO illetve 6w1d, ennek megfelelően arra számítottam, hogy az embriócska akkoraféle lesz, mint Kissmalacz volt az első ultrahangon (őt napra pontosan négy héttel inszem után nézték).
Ehhez képest gyerekünk már 7 milliméteres, vagyis 6w3d, vagyis nagy cula. És én úúúúúgy szeretem!

Tüneteim továbbra sincsenek, de tényleg, szinte semmi... viszonylag sokat pisilek, és éjfél helyett már tizenegykor elalszom, de ennyi az állandó csak; ezen kívül párnaponta émelygek egy-egy minimálisat, általában kajálás közben, és nagyon ritkán, ha nagyon-nagyon akarom, egy picit talán érzékeny a mellem - de tizedannyira sem, mint a tavaly. Viszont ezek szerint a babácskát ez legkevésbé sem érdekli vagy zavarja, so we're good.
Jövő kedden reggel megyek vérvételre, megnézetni mindenféléket, aztán két hét múlva megint bekukkantunk egy mérés erejéig, hogy még jobban pontosítsuk a korát, és megtudjam, hogy mikorra kell bejelentkezni CVS-re.
Ezek a tények. A lelk ezúttal is más tál tészta... Elértem az első kapaszkodót, és igazából mégis visszalépésnél tartok csak - a múltkor ilyen korán még eszembe sem jutott rosszra gondolni, mentem boldogan a pozitv teszt után két héttel, és egyetlen gondolatom az volt, hogy meglátom a kisbabát, aki nyáron majd megszületik nekünk. A második lépcsőfok a tizenkettedik hét lesz, a kromoszómavizsgálat eredménye, és mondanám szívesen, hogy harmadik már nem lesz, mert akkor képes leszek megnyugodni, de túl jól ismerem magamat ahhoz. Ha majd karácsonykor-szilveszterkor itt szuszog az ölemben egészségesen, akkor elmondom, hogy hazaértem...

2013. május 1., szerda

Note to self

Valamint friendly reminder minden ideggyenge terhesnek: sose hordjunk tarka virágos bugyikat és színes mintás tisztasági betéteket. Az ember azt hinné, hogy csak a pirosság ijesztő, de nem, alkonyatkor egy rosszul kivilágított nyilvános vécében simán szívinfarktust lehet kapni egy sötétkék folttól is; pár órán belül kétszer.