Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. június 26., szerda

Oliver Twist, Nyilas Misi, Kissmajom

Csalódott vagyok, nah. Voltam ma a dokimnál a havi terhesgondozós rendelésen, és miközben egy negyed órán át írkálta át a mindenféle eredményeket a kartonomra és a kiskönyvembe, és beszélte meg velem, hogy mik következnek, a vizsgálat maga mindössze két percet tartott: megállapította, hogy zárt a méhszájam, megnézte, hogy ügyesen ver a baba szíve, és kész is voltunk. Amúgy sem a legjobb minőségű az ultrahangja, erre alig pár másodpercre közelített csak rá, Kissmajom ott lazult lustán (Olyan nyugodt ez a baba, ha végre érzem majd a mozgását folyton azon fogok aggódni, hogy biztos beteg - majd állítsatok le!), és mire megpillantottam a szívét, már be is fejeztük; nem hogy mérés nem volt (mert ugye alig egy hét után megint minek), de még arra sem volt időm, hogy megkérjem, állítsuk meg a képet, hogy legalább egy telefonos fotót kattintsak el.
Úgyhogy erről a szegény drága gyerekről továbbra sincs semmink a világon - hát hogy van ezzel bánva...?! Tudom, hogy leszóltam a mozizást, de terhes vagyok és ilyenkor szabad össze-vissza csapongani, és esküszöm, hogy a 18. heti menetre a legeslegdrágább helyre megyünk, ahol a konkrét méricske után lassan és ráérősen egy egész órát szánnak ránk, és teljes portfóliót meg videósorozatot csinálnak róla. Én egyszerűen nem értem, hogy hogy bírják a várakozást azok a nők, akiknél az egész terhesség alatt összesen három ultrahang van, mert oké, hogy például Anyunak nem volt választása, akkoriban nem tudtak benézni és kész, de most, hogy itt a lehetőség... komolyan mondom, erős késztetést érzek, hogy jövő hétre bejelentkezzek valahova, ahol nem is fog történni semmi, csak annak bámulása és kiélvezése, hogy ez az édes lény itt lebeg bennem. Óóó, úúúgy szeretem!

Július 12-én mennem kell AFP vérvételre, utána meg majd be kell jelentkeznem genetikára, és 24-én vissza a saját dokihoz; azóta eszembe jutott, hogy akkor pont Bécsben leszünk Hugh Laurie koncerten, szóval az tolódik. Jah és december 25-re vagyok kiírva - nem tudom ez hogy jött ki a kis naptár-tárcsából, mert minden netes program ennél több nappal későbbet mond, de a doki biztos betöltött 39. héttel számolt, hiszen akkortól már bármi lehet. Szegény bogárka ezzel is jól el lesz intézve... mondjuk én soha nem szenvedtem attól, hogy major ajándékozós ünnepen jöttem világra, úgyhogy majd megoldjuk, hogy ő se, de akkor is: mindene (mindkét névnap és a szülinap) késő őszre és télre esik majd, úgyhogy majd kénytelenek leszünk fogantatásnapot és kétcsíkostesztnapot is tartani, mert ennyi boldogság után, amennyit ő ad, igazán jár neki legalább évszakonként egy ünneplés.
M. szerint egy kisfiúnak ilyennek kell lenni, igazi streetwise kisklambó, aki ahogy eddig is, majd megoldja egyedül, hogy minden jó legyen, és ha kijön, kisimliskedi majd a szemünket is. Óóó, úúúgy szeretem!

Még azt akartam mondani, hogy így a második trimeszter elejére tisztára visszatértek a koraterhes tüneteim: émelygek, nincs étvágyam, és minden este el tudnék aludni nyolc körül... egyedül a mellfájásom enyhült; na meg alig észrevehetően ugyan, de állítólag nő-nődögél a hasam, és benne a kincs, akit óóó, úúúgy szeretek!

2013. június 24., hétfő

Second base

Ennyire terhes még sosem voltam.
Mivel előző alkalommal az inszemes stimuláció miatt a tankönyvinél rövidebb volt az első félidőm, most meg a sajátkezű maratoni ciklusom miatt hosszabb, mindig úgy számoltam, hogy korrigáltam egy kicsit: egy képzeletbeli tökéletes 14 napos follikulárishoz adogattam a megtermékenyülés után következő heteket. Ennek két hónap után igazából nem sok jelentősége van, mert mikor ultrahangoznak, úgyis mindig a baba mérete alapján tippelik meg újra a korát, de így az elején még számon tartottam mindent, hogy frászt ne kapjak, ha esetleg másmilyennek tűnik, mint amilyennek a hivatalos piroshoz képest lennie kellene.
Kissmalacznál az ovuláció és az inszem CD13 volt, egy szerda; szintén egy szerdán volt a CVS, akkor voltam naptár szerint korrigáltan pontosan 12w0d, ultrahang szerint pedig 11w6d; és szintén egy szerdán váltam el az édes bogaramtól, akkor voltam naptár szerint 13w0d, de az ultrahang csak 12w2d mutatott, nagyon lelassult, elfáradt már a kincsem... Kissmajomnál az ovuláció CD17 volt, vasárnap; a CVS hétfőjén naptár szerint korrigáltan 12w1d, ultrahang szerint 12w2d voltam; ma vagyok naptár szerint 13w1d, és lassan belelépek a második trimeszterbe...

Még mindig nem nagyon hiszem el, hogy gyerekünk lesz. Tavaly ilyenkor még azt gondoltam, nem lehet nagyobb boldogság, mint pozitívat tesztelni - most már tudom, hogy létezik ilyen, és azt is, hogy a két csík után van egy még fontosabb boldogságlépcső... és sejtem azt is persze, hogy lesz még egy és még egy és még millió... Most ebben a még mindig tartó eufóriában a szívem megint azt mondja, hogy a továbbiakban nem lehet semmi baj, de az eszem már sokkal okosabb ennél sajnos, úgyhogy egészen tisztán megint csak a következő mérföldkőig lát: erőteljes, de óvatos reményekkel várja a 18. heti genetikai ultrahangot; amit amúgy fogalmam sincs, hol és kivel érdemes elvégeztetni. Próbáltam utánanézni az igazán jó hazai szonográfusoknak, mert csak úgy beesni nem szeretnék sehova, csak azért mert szép 4D mozi-élményt tudnak biztosítani - egyelőre semennyire sem foglalkoztat, hogy hogy néz ki a kisfiunk, szeretni fogom mindenhogy, úgyhogy eléggé mindegy, hogy örökli-e az ajkaimat vagy sem. Nem ígérem, hogy ez később sem változik, amikor már tényleg annyira nyugodt és laza leszek (I'm sure that's gonna happen...), hogy máson sem tudok agyalni, csak azon, hogy vajon hajjal születik-e vagy anélkül, de per pillanat inkább a különböző kis porcikái érdekelnek, hogy jól működjön mindegyik, vagy hogyan segíthetünk majd rajta, ha esetleg valamije nem. A Fetal Medicine Foundation szerint azonban nem valami fényes a helyzet, erre a konkrét dologra összesen három darab magyar orvos van általuk akkreditálva, az egyik nálam már leszerepelt (nem, nem a doktornő az, ő rajta sincs a listán), a másik Nyíregyházán rendel, a harmadikról meg összesen vagy tíz találatot ad a kereső, és egyik sem igazán releváns, szóval nem győzött meg. Van ugye a Dr. Hajdú Júlia, de ő magzati szívultrahang specialista, és gondolom hozzá csak célzottan szokás menni, ha az adott szervet kell kielemezni, úgyhogy még van úgy öt hetem kitalálni - ha valakinek van ötlete megbízható szakorvosra, nagyon szívesen fogadom.

Most visszaolvasva teljesen úgy tűnök, mint egy őrült paraanya, aki mindent görcsösen be akar biztosítani, ami lehet hogy nem áll nagyon távol az igazságtól, de ebben a konkrét esetben pont nem igaz. Egyszerűen a múlt heti kötelező pihenés és a mellé erősen ajánlott figyelemelterelés közepette muszáj volt foglalkozni valamivel, és mivel a teljesen unrelated dolgok nem igazán kötöttek le, úgy döntöttem, hogy optimista leszek, és máris a következő lépésre koncentrálok. De dokumentálódtam már sokkal távolabbi dolgokban is, például abban, amit először Isolde blogján láttam, hogy miért nem szabad sírni hagyni a csecsemőt mintegy idomításul, hogy tanuljon meg önállóan elaludni; mondjuk M. szerint ilyen veszély a mi gyerekünket úgysem fenyegeti majd, annál inkább az, ami Rachel lányát, hogy folyton hurcolászni fogom, mikor alszik, hogy bújjunk inkább össze - lévén, hogy én vagyok az a sültbolond, aki képes zsibbadásig mozdulatlanul feküdni, ha egy macska kényelmesen elhelyezkedik a hasán, attól félek, hogy nem téved túl nagyot...

Jah azt említettem már, hogy mennyire boldog vagyok...? Mert ha nem, akkor mondom ám - még úgy is, hogy tavaly év végén annyit ismételgettem, a legnagyobb őszinteséggel, és végül jaj hogy fájt... De nem vagyok babonás... inkább boldog vagyok. :)

2013. június 22., szombat

Blue suede shoes

Tudom, hogy feketének tűnik, és óriási nagynak, de tulajdonképpen sötétkék, és egészen picike, tíz centi se hosszában. Másfél hete vettem, egy félig könyv- félig ruhaturkálóban, ahova leginkább az előbbi miatt mentem be (és természetesen zsákmányoltam is majdnem egy kiló könyvet kétezerhétszázért). Persze a múltkor történtek után egyáltalán nem akartam vásárolni a babának, de a kendős kupac alján észrevettem a félpárat, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a keresgélést (többek között használt fürdőruhák között - csak hogy egyértelmű legyen, mennyire elszánt vagyok), amíg elő nem bányásztam a másikat is. És megvettem, mert hinni akartam, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha pár otthagyhatatlan apróságot anno a Kissmalacznak is beszereztem - és mert kék volt, és én elhittem az apjának, hogy kisfiú lakik bennem.
Úgyhogy without further ado bemutatom Kissmajom első saját ruhadarabját:
És nagyon-nagyon-nagyon köszönöm nektek minden saját drukkját, meg minden velem együtt várakozást, reményt, bíztatást... akár itt, akár máshol, akár ismerősen, akár zugból, továbbra is olyan jó, hogy vagytok!

Most jól vagyok. Továbbra is ájuldozósan és pihegősen nagy melegtől, de kit érdekel az már.
Ezekben a napokban M.-nek is, nekem is nagyon gyakran eszünkbe jut az a drága kislány, akinek születésétől már kevesebb, mint egy hónap választana el, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy. De persze ha nem így alakulnak, akkor most nem várnánk ezt a drága kisfiút, akinek a nevét már akkor biztosra tudtuk, amikor csak hetek óta ismertük egymást. Milyen furcsa, kiszámíthatatlan dolog az élet, és milyen egyszerre tud az ember hatalmas űrt, és hatalmas boldogságot érezni, ugyanattól a hatalmas szeretettől...

2013. június 20., csütörtök

It's a healthy baby boy!!! :) :) :)

Felhívtak, egy nappal az ígért előtt, amitől majdnem megállt a kánikulától amúgy is csigásra lassult szívem; és egy halk hangú fiatal nő azt mondta, hogy kromoszómarendellenességet nem találtak. Nem tudom, hogy jutott eszembe egyáltalán (úgy látszik a szkepszis még sokkos állapotban sem hagy nyugodni), de miután csöndben vettem pár nagyon nagy levegőt, az első kérdésem az volt, hogy ez még csak a FISH-eredmény vagy a teljes-végleges, ő meg egy kicsit meglepődve (biztos nem túl gyakori a hozzám hasonló over-worrier) mondta, hogy az utóbbi. Na akkor kezdtem el ugrálni a nappali közepén Kissca nagy rémületére, és kezdtem el kiabálni, hogy köszönöm, és jajnemhiszemel, és köszönöm, és jajIstenem. Már majdnem elbúcsúztunk azzal, hogy a papírkánkat ne postázzák, hanem majd valamikor beugrunk érte a recepcióra, amikor eszembe jutott, hogy az egészséges babánknak, bár igazi másodikhoz híven fotó még nem készült szegénykémről, neme azért van, és talán jó volna tudni is...

Most a lelkem minden porcikája tele van velük... édes-drága Kissmalacz... édes-drága Kissmajom... <3

2013. június 19., szerda

Going slightly mad...

Ma meglepően könnyű nap volt, jól együttlevős, sokat nevetős. Elugrottunk ugyanis Visegrádra az anyakönyvvezetőhöz adatokat felvetetni, mert már így is kifutottunk az egy hónappal előre bejelentős határidőből, csak a nő nagyon jófej volt, és mégis elintézi nekünk a július 17-i időpontot. A procedúra hivatalos része nagyjából ugyanolyan "komolyra" kerekedett, mint anno a közjegyzős, nem is értem, hogy hitte el végül, hogy de mi tényleg össze szeretnénk házasodni. Nagyjából a legfelkészületlenebb pár lehettünk, akit életében kiszolgált; azt az irodában kiteregetett esküvős magazinon való vihogásunkról (Békegalamb eregetés, selyemmasnis székek, bérelhető vőfély, gihihi!) azonnal sejthette, hogy a klasszikus szervezés nem az erősségünk, de mikor rákérdezett, hogy milyen szertartást akarunk, mi meg csak meredtünk egymásra kuncogva (Szertartás, gihihi!), egy kicsit szerintem gyagyának is nézett. De végül bravúrosan összeszedtük magunkat, az ujjaink segítségével sikerült megszámolni, hogy hány vendégünk lesz tanúkkal együtt (hat darab, nem, szülők nem, egész biztosan nem), körülbelül két másodpercnyi összenézéssel meg tudtunk egyezni, hogy mi semmilyen nyálas esküszöveget nem akarunk felmondani/-olvasni egymásnak, ugyanezzel a módszerrel eldöntöttük, hogy gyertyát fogunk gyújtogatni (az alternatíva homokvegyítés lett volna, nagyon hipszter, mi meg ugye magunk vagyunk Hagyományosék), és M., amint meglátta leírva, gyorsan kiröhögte az új nevemet - looking on the bright side: legalább ezek után nem fog annyira meglepődni, hogy Star Wars soundtrack lesz majd a ceremónia háttérzenéje.
Aztán kijöttünk a negyvenkét fokból a harminckettőbe (jó, autóban még tízzel kevesebb), és mivel még csak dél múlt, kitaláltuk, hogy ránduljunk át komppal Nagymarosra, és ebédeljünk azon a helyen, ahol nyolc évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ha valaha, akkor csakis a túloldalon vesszük el egymást. A panzió sajnos azóta megszűnt, de ha már ott voltunk, felmentünk Zebegényig, és egy tündéri idős házaspár kis éttermében ettünk isteni szarvasszűzérmét isteni erdei gombával. Végül pár budai kitérő és M. szülei után hat körül értünk haza, úgyhogy szinte egy teljes napot nyertünk csupán mérsékelt gyomorideggel.

Holnap meg holnapután nehéz lesz, mert M.-nek dolgoznia kell, annyi romantikus sorozat meg nincs a világon, amennyitől sikerülne elfelejtenem, hogy mi most itten tulajdonképpen ítéletre várunk. Legszívesebben bemennék dolgozni, de egyrészt úgysem tudnék koncentrálni, másrészt biztos összevesznék minden kicsit is zűrös partnerrel, akivel kapcsolatba kerülök (normál munkanapon is köztudottan céges bad cop vagyok, de most semennyire sem tudnám kontrollálni magamat), harmadrészt meg nem kollegák tekintetének kereszttüzében szeretnék térdre rogyni, amikor megcsörren a telefonomon egy ismeretlen szám.
Hajnalban a legrosszabb, amikor a meleg miatt megébredek - azon az álom és valóság közötti vékony vonalon egyensúlyozva mindig az jut eszembe először, hogy Istenem, még pár napunk van csak együtt, és nekem soha nem lesz egy gyerekem, akit magamhoz is ölelhetek, én leszek az a nő, aki félévenként bevonul a kórházba abortuszra amíg mazsolává nem szárad a méhe, mint valami modern korba átültetett görög dráma elátkozott hősének. Aztán azt gondolom, hogy de hát hány nőt ismerek, aki egy ilyen ultrahangtól teljesen megnyugodott, és semmilyen további vizsgálatra nincs szüksége ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban boldogan várja a babáját, és igaza lesz; aztán meg az jut eszembe, hogy a múltkor majdem én is megnyugodtam, és az, hogy ugyanakkor hánynak születik beteg babája... nyilván töredéknyinek csak, de mikor te magad vagy az a bizonyos töredék, akkor az elég sovány vigasz. Azt sosem merem kimondani, még magamnak sem, hogy minden rendben lesz - M. sem meri, csak belémnéz és nagyon megszorítja a kezemet, és én annyira de annyira imádom ezért az őszinteségért.
Lelkiismeretfurdalásom van, hogy a Kissmajomhoz akaratlanul sem kötődök még eléggé... jó volna azt hinni, hogy azért, mert lesz majd erre rengeteg időnk, valódi, összebújós, de nyilván érzem, hogy tudatalatti vagy igenis tudatos akadály ez, átlátszó, olcsó önvédő mechanizmus. Csak azt remélem, mindennél jobban, hogy ő is pontosan érzi, tudja, hogy attól, hogy egy gyáva féreg vagyok, még pontosan ugyanannyira fontos nekem, ugyanannyira vágyom és várom, ugyanolyan tisztán és vég nélkül szeretem, mint a testvérét...
Most meg csak folynak a könnyeim, és nem tudom megállítani őket... mindegy. This too shall pass.

2013. június 17., hétfő

Várás, csalódás, kérdés, örülés

Na most kellene átaludni négy napot, és arra ébredni, hogy minden rendben van...

Ma reggel megvolt a hasbaszúrás, még a januárinál is eseménytelenebben - csak kötelességtudatból fekszem a kanapén, bugyuta tévéműsorokat nézve... na meg mert dögmeleg van, máshoz nem is lenne sok kedvem. A technikai részletek semmiben sem tértek el a múltkoriaktól, úgyhogy azokat nem is részletezném; egy pici különbség volt csupán: ezúttal éreztem a méhlepénybe való behatoláskor egy enyhe fájdalmat (akkor is szóltak, hogy fogok, csak végül valahogy megúsztam), viszont cserében se közvetlenül a beavatkozás után, se azóta semmi jele, hogy bármi is történt volna, tényleg semmi, se nyomás, se görcsölés, se fájás, még a tű helyén sem.
Kilencre mentünk, és magunkat is megleptünk, hogy mennyire gyomorideg és izgalom nélkül ültünk le a váróban, kitölteni a bejelentkezőt. Egyetlen bajom volt, hogy a húgyhólyagom (túl keveset ittam mindig is, így extrém kicsi) nagyon tele volt, feszített és kínzott, és minden mozdulatnál úgy éreztem, hogy be fogok pisilni. Aztán már szólítottak is, bementünk, ugyanaz a társaság volt bent, mint legutóbb, be sem kellett mutatkoznom, a doktornő már azzal fogadott, hogy mi már találkoztunk; ezek szerint múltkor úgy döntöttünk, hogy megszakítjuk a terhességet, mondta, igen, mondtuk, és ezzel le is zártuk a témát szerencsére... legalábbis látszólag. Felfeküdtem az ágyra, bekapcsolták a képernyőt - hát nem tudom, mi történhetett ott az elmúlt fél évben, de a mostani gépük baromi gyenge, olyasmi, mint ami a saját dokim rendelőjében van, az én laikus szememmel alig lehetett valamit látni rajta, ami igencsak meglepő volt azok után, hogy a Kissmalacznak gyakorlatilag az orrcsontját is simán láttuk anno, anélkül, hogy bárki is rábökött volna. A Kissmajom szinte csak egy homályos babaformájú folt volt, jól felnyomva a hasamban a sok vizelet miatt (aminek a személyzet amúgy megint nagyon örült), ücsörgött a kis házikója egyik sarkában, és nem kalimpált nagyon vadul, csak mozdult párat néha, nyugisan-ráérősen. Most nem méricskéléssel kezdtek, egy kis bámészkodás és előkészületek után M.-nek ki kellett menni, aztán mondták, hogy a procedúrát már ismerem, de azért fogják mondani előre minden lépéskor, hogy mi várható. Ezúttal maga a mintavétel sokkal gyorsabb volt, már másdoszorra elegendő mennyiséget sikerült levenni, úgyhogy két percen belül már kint is volt belőlem a tű, és megszűnt még az az enyhe kellemetlenség is, amit addig éreztem.
Következett a mérés, ami a rossz képminőség miatt számomra sokkal kevésbé volt látványos, mint múltkor - akarom mondani, szó szerint semmit nem láttam egy miniember-árnyékon és egy verő szívecskén kívül, így elég kiábrándító volt, mert én hasonló élményre számítottam. A Kissmajom hosszúsága 62 mm, ami 12w2d, vagyis egy nappal több, mint amit eddig tippelt a dokim; combcsontja 8,5 mm, haskörfogata 60,2 mm, fejkörfogata 71,1 mm, fejátmérője 19,8 mm. Az utóbbi kettő kisebb, mint a Kissmalaczé volt, ennél három nappal korábbinak mért korban, amin egy pillanatig képes voltam aggódni - de aztán egyrészt -tól/-ig táblázatokban mindkettőt normálisnak mondják, másrészt kedvem lett jó hangosan kiröhögni magamat, hogy te hülye liba, hát most komolyan képes vagy ezt csinálni...?! Hát ugyan mit számítottak a gyönyörű számok, mikor a kislányunkról volt szó...?

És most elmondom az érdekes részt, azt amitől őszintén szólva tartottam is, és ami miatt nagyon elgondolkozom azon, hogy a hat hét múlva esedékes genetikai ultrahangot ugyanitt akarom-e majd csináltatni. Annyi biztos, hogy CVS-ügyben következő gyerekeknél sem mennék máshova, mind árban, mind az eredménykiadás gyorsaságában, mint szakmailag elégedett vagyok velük: megböktek, szenvedésmentesen kipumpálták a bolyhaimat, kielemzik, értesítenek - pontosan ennyire fizettem be, ha ennyit kapok, I'm good. De ha orvosilag a profizmus része a megfelelő tájékoztatás is, akkor ezennel a januári után ma másodszorra is megtörtént a leszereplés.
Igazából nekem nem gond, ha egy orvos a lelkemet nem próbálja ápolni munkavégzés közben, nekem pont elég, ha a sajátom olyan, aki erre a részre is figyel, ezért választottam őt; ugyanakkor a tudományos tényektől való bármelyik irányú eltérés igenis zavar minden orvos kapcsán. Zavar az a befolyásoló-show, ami a Kissmalacznál került előadásra, hogy hűde tökéletes baba, minek itten invazálni, hupsz, mégsem annyira tökéletes, de good enough, bízzuk a természetre a döntést, és tartsuk meg anyway. És zavar az is, amit ma műveltek: egy kicsit lerázós hangulata volt az egésznek, hogy úgyis szúratok, akkor minek bajlódni velem, gyakorlatilag a vizsgálat alatt semmilyen információt nem kaptam (nem is kértem, mondom, én kizárólag a kromoszómaszámolgatás miatt mentem oda, minden másnak utána tudok nézni a neten is - csak a múltkori részletgazdag ismertető és lelkes dicsérgetés után igencsak szembetűnő volt a kontraszt), sokkal kevésbé alaposan nézegették meg a babát (pl. orrcsontot nem is néztek), a méreteket is csak utólag a jelentésen láttam meg, fotót egyáltalán nem kaptam (januárban hármat), végig makacsul a monitort nézte mindenki, semmihez sem fűztek egy szónyi magyarázatot sem, az egyetlen félmondat egymás között hangzott el, mégpedig a tarkóredő mérésekor, miszerint: "Ez biztos nem Turner szindrómás." Ezt tudta mondani a doktornő még egyszer, miközben a Kissmalacz tarkóredője a 11w6d mérésüknél 1,5 mm (ő úgy emlékezett, hogy 1,9 mm) volt, a Kissmajomé meg ma 1,8 mm - mindhárom vékonynak számít, nem is ez a lényeg, hanem hogy erre, komolyan, mi szükség volt...?! Egyszer már belebukott ebbe a marha nagy magabiztosságba, tényleg elő kellett adni újra, pont előttem...? És miért? Hiszen akármennyire szerettem volna, ha valóban beledörgölhette volna az orrounkat a szúráshoz való kitartó ragaszkodásunkba, de sajnos nem volt ám igaza...
Csomó helyen olvastam amúgy, hogy istenségként áradoznak róla, mert mikor rossz kombinált teszt meg AFP eredményekkel mentek hozzá tanácsért, ő szemrebbenés nélkül kijelentette egy ultrahang alapján, hogy ez a magzat bizony egészséges - aminek hogy ne örülne egy kétségbeesett, rettegő szülő...? És nyilván, legtöbbször igaza lesz, mert valahogy úgy vannak az arányok, hogy valószínűségszámítós szűréseknél tízből kilenc esetben a kedvezőtlen prognózis valóban nem jelent beteg babát... de mi van az eggyel, aki ezek után hazamegy megnyugodva? Gondolom, ha már megszületik a gyereke ilyen vagy olyan rendellenességgel, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy harcba szálljon egy országos szaktekintéllyel, főleg miután a papíron, amit aláírás ellenében adnak az ember kezébe, egyértelműen le van írva, hogy "nem szűri ki 100% hatásfokkal az esetleges magzati betegségeket". Valójában nekem ennek a jelen esetnek a tekintetében mindegy, ez eleve egy pontos diagnosztikus vizsgálat, ahol nem lehet mellébeszélni, de abban már nem vagyok annyira biztos, hogy egy sokfajta képpen értelmezhető genetikai ultrahang elemzését rá merném hagyni egy olyan emberre, aki a hajlamos egészen másképpen definiálni a bizonyosság fogalmát, mint amit az számomra jelent. És persze, szeretem azt gondolni, hogy én annyira betegesen kutatok és utánaolvasok mindennek, hogy tudok válogatni a konkrét adatok és magánvélemények között (ahogy eddig többnyire sikerült is megtenni, amikor szükség volt rá), de végülis az ember azért fordul szakemberekhez, hogy legalább az alap tájékoztatás tényszerű és teljes mértékben hiteles legyen. Na mindegy, van épp elég izgulnivalóm mostanra is, a jövőn most nem vagyok hajlandó aggódni - alapvetően megbízok az orvosokban, nem sok csalódás ért részükről eddigi tapasztalataim alapján, majd csak találok olyant ezen a területen is, akinek maradéktalanul hihetek; we'll cross that bridge when we get there.

És hogy felhőtlenül boldogan zárjam: szépséges K. tegnap pozitívat tesztelt, ma már el is merte újságolni... jó, csak visszafogottan persze, mert évek küszködései után hogy lehet felfogni, hogy végre teljesült egy álom...? Hát nem baj, ha kételkedsz, szöszi, majd mi hisszük helyetted... :)

2013. június 13., csütörtök

Gondolatok utolsó százon

Hihetetlen, hogy ma már 11w4d vagyok, a kis kütyüm szerint csak 199 nap szülésig... és pár nap van addig a CVS-ig, ami időpontfoglaláskor csak valahol egy ködbe vesző jövőben sejlett fel... most gyakorlatilag az eredményig van még egy hét. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom, ha erre gondolok, pedig teljesen logikátlan: semmi sem ez alatt a hét alatt fog megoldódni, se elromlani, ez a drága baba már most is olyan, amilyennek valamiért mindig is lennie kellett, attól kezdve, hogy két sejt találkozott.

Tegnap voltam védőnőnél, megkaptam a terheskönyvecskémet - eszembe jutott, hogy kár, hogy Kissmalacznak nincs ilyen, mert vele már nem volt alkalmam elmenni, de végsősoron teljesen mindegy, akkora hatalmasság ő az életemben, hogy azon egy pár plusz emlékbe-papírlap elég nehezen változtatna.
A csaj minimum egy tízessel fiatalabb mint én, kedves, segítőkész, de persze sok újat nem tudott mondani (jó, igazából én mondtam neki, mert például nem egészen volt tisztában azzal, hogy mi is a különbség a chorion-biopszia és az amniocentézis között); illetve mégis, adminisztratív dolgokat, kiderült, hogy hogy működik az adókedvezmény, és hogy, ha végre valamelyikünk bejelentkezik a tényleges lakhelyünkre, kapunk majd babaköszöntő ajándékpénzt a kerülettől... mondtam én, hogy tiszta haszon ez a Kissmajom, eddig ingyen gyerek volt, erre most még esetleg keresünk is rajta. :) A vérnyomásom továbbra is elég alacsony, a magasságomat és súlyomat elhitte mérés nélkül, legközelebb július 31-én találkozunk, addig ezzel kapcsolatos teendő nincs.

Visszatérve a CVS-re... beteges, tudom, de fejben gyászos forgatókönyveket gyártok. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha játszásiból másodpercre pontosan elképzelem azt, ahogy csörög a telefon, és bejelentik a rossz hírt, és mi lereagáljuk azt, akkor az már a valóságban nem tud megtörténni, mert alapvetően nagyon tehetségtelen jós vagyok, és amit néha kínkeservesen megpróbálok előrevetíteni, az soha-soha nem jön be. A múltkor például semmi vészjósló nem jutott eszembe, gyakorlatilag csak azért vártam a hívást, hogy vajon kinek lesz igaza, kisfiú-e vagy kislány az utód - az én fejemben az teljesen egyértelmű volt, hogy az egészséges-e nem is kérdés.
És ezzel végre tisztázni szeretném azt a félreértést is, ami valahogy kialakult kézen-közön, pedig biztos nem tőlem származik: már többen is kérdezték, vagy inkább feltételezték, hogy mi azért csináltattuk meg a vizsgálatot anno, mert valahogy, valahol mélyen tudtam, hogy valami nincs rendben. Értem én, hogy kiábrándító, mert az ember szereti őrizgetni az illúziót, hogy az ösztönös megérzések és az önszuggesztió működni tudnak, de ez esetben tényleg szó sem volt erről, sőt, ha valamiben biztos voltam, az az volt, hogy minden csodálatosságos. Normális, panaszmentes, mondhatni tankönyvi koraterhesség volt, a kezdeti sokk után egész hamar el mertem hinni, hogy nekünk gyerekünk lesz, és saját aggodalmas lelkemhez képest végül már arról is egész bátran fantáziálgattam, hogy milyen lesz az életünk hármasban. Arról nem is beszélve, hogy mekkora nyugalom szállt meg, amikor az ország legújabb-profibb-felszereltebb ultrahang készülékére alapozva az ország leghíres-neves-nevezetesebb szonográfusa arról áradozott, hogy mennyire tökéletes ez a magzat, nem is titkolva helytelenítését, amiért továbbra is ragaszkodunk a beavatkozáshoz. Kizárólag azért tettük, mert előre eldöntöttük, évekkel előre, egymástól teljesen függetlenül, mikor még nem is gondolkoztunk családalapításon. És nem bizony, nem sejtettem semmit, nem aggódtam semmi miatt, legfeljebb a vetélési kockázattól tartottam, attól is csak egy egészen picit, és inkább azért, mert olyan határozottan kitartottunk a szúrás mellett, hogy az adott körülmények között az már a sors provokálásának tűnt szinte.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy a villám sosem csap be kétszer ugyanoda, but who am I kidding...? Olyan sztorikat olvas az ember, és nem, nem rémregényekben, simán blogokon, emberekről, akik melletünk élnek (túl), hogy azokhoz képest a mi Kálváriánk nem több egy laposka dombnál. Ezzel együtt és ennek ellenére én hiszek most is, a BalToronyLakóban, a sorsban, ebben az édes kis lényben, aki nem is remélten eljött hozzánk - és most is úgy érzem, hogy minden jó lesz, hogy ebben az évben is gyönyörű karácsonyunk lesz, és ezúttal a mese átnyúlik sok következő éven és évtizeden is. And we'll live happily ever after.

2013. június 9., vasárnap

Többnyire költői kérdések

Még egy hét a CVS-ig, majdnem kettő az eredményig... time just can't fly by fast enough...

Addig is múlt héten, legalábbis ideiglenesen, kihúztam egy pontot a paralistámról:
Toxoplasma gondii IgM: 0,2 IU/ml - negatív
Toxoplasma gondii IgG: 0,0 IU/ml - negatív
Vagyis úgy macskáztam végig az elmúlt nyolc évet, két kijáró és mindenféle állatra aktívan vadászó sajáttal, féltucat ideiglenesen nevelt találtkával, és minden egyes cica összeszeretgetésével, akivel valaha is összefutottam, hogy nem voltam képes fertőződni. Ami tényleg teljességgel érthetetlen, mert terhesség előttig DápDáp és Kissca rendszeresen kapott puszit a homlokára, napi szinten együtt aludtunk velük (idegen macskákkal is amúgy, pl. akiket hazahoztam, vagy akikkel vendégségben egy légtérbe kerültem), és hát lássuk be, nem vagyok az az állatsimogatás után fertőtlenítővel azonnal kezetmosó típus.
Aggódtam ám erősen, bevallom, még akkor is, ha ősz óta fokozottam vigyázok ezügyben, M.-nek sem mondtam el, mennyire. Legutóbb ugye az inszem előtt a BMC nézette meg, hogy negatívan állunk ezzel, de utána semmiféle follow-up nem volt, mert a saját dokim szerint nem érdemes ezen pörögni, nagyon el van túlozva a dolog, minimális az esély, hogy elkapja az ember, ha normális higiéniás körülmények között él és étkezik. És értem én, hogy külföldön is valóban mindenhol kevesebb jelentőséget tulajdonítanak ennek (Angliában pl. lombikozás elkezdése előtt sem tesztelnek rá), de azért én ennél biztosabbra szeretek menni, főleg olyan körülmények között, hogy első trimeszteri friss fertőződés esetén azonnali terhességmegszakítás javasolt, annyira durva következményei lehetnek a baba egészségére nézve az anyában amúgy teljesen tünetmentes betegségnek. Úgyhogy őszintén szólva nekem ez az eredményvárás is legalábbis annyira félelmetes volt, mint majd a CVS lesz, majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam a labor levelét. Nem tudom, amúgy a későbbi ismétlésekre a védőnő vagy a háziorvos tud-e adni beutalót, de ha nem, akkor majd elmegyek magánba másfél havonta, hatezer forintot nekem megér ez a nyugalom.
Apropó védőnő, szerdán megyek majd hozzá; nagyjából tudom, hogy mik fognak történni ilyenkor, de azért kíváncsi vagyok, főleg arra, hogy milyen maga a nő... telefonban ilyen kedves, visszafogott, fiatalos hangja van.

És akkor az a bizonyos forró kása, amit nem csak itt kerülgetek ám, hanem az agyamban is: ma vagyok 11w0d, holnaphoz egy hét chorion-biopsziára megyünk. Az előzményekhez képest meglepően nyugodt vagyok. Nyilván ebben erősen benne van az is, hogy most már lépésről lépésre pontosan tudom, hogy mik fognak történni, hogy egyáltalán nem fájdalmas vagy ijesztő az egész, hogy a testem jól viseli a piszkálást. Ez a terhesség amúgy egy kicsit eseménydúsabb olyan szempontból, hogy míg a múltkor a beágyazódás környéke után nem sok mindent éreztem belülről, most olyan egy-kéthetente meg-megjelenik egy kis alhasi szurkálódás - nem teljesen magától, hanem leginkább ilyen rándulós fajta, ha valami olyant mozdulok; de nem tűnik olyan méhösszehúzódósnak, szóval remélem ezúttal sem lesz ezzel különösebb esemény. Azt a hetet bejelentettem már betegszabira, jó sokat fogok pihenni, és bízok benne, hogy a fizikai reakciót illetően nem lesz gond.
A lelki az másik mese. Az valószínűleg egyértelmű, hogy nem volt kérdéses, hogy elvégeztetjük-e a beavatkozást ezúttal is, ezt most nem is részletezném különösebben, tavaly már minden elemezgetést felsoroltam, ami idevezetett minket. Egy esetleges "ellenérvet" azért megemlítenék, ami a múltkor fel sem merült bennünk, és tulajdonképpen most se, de az utóbbi időben mások terhessége kapcsán előjött a szűrések véleményezésében - oka van az idézőjelnek, személy szerint én oltári nagy butaságnak tartom, de annyiszor volt már ez a válasz a miénkhez hasonló választásokra, hogy pár sort megér. Nevezetesen úgy hangzik, hogy minek a vizsgálat, úgysem lehet ám mindent kiszűrni, jöhet még ezer féle baj, amire nem is gondol az ember, úgyhogy néhánynak a kizárása csak a védelem illuziója, nincs is tényleges jelentősége. Ez szerény véleményem szerint nemes egyszerűséggel ökörség, mert ilyen erővel minek járni nőgyógyászati rákszűrésre vagy mellultrahangra vagy prosztatakontrollra vagy tüdőröntgenre, mikor az ember annak ellenére, hogy ott látszólag minden rendben találtatik, simán megdögölhet mondjuk vastagbélrákban is, amit általában úgyis csak végső stádiumban ismernek fel. Persze, hogy sok szar leselkedik mindenkire, a babára is majd sajnos, de teljesen abszurd emiatt nem törődni azzal se, ami előre látható, mert akkor végülis minek oltatunk, csomó olyan betegség van, ami ellen nincs is oltás, hadd kapjon egyenlő lehetőséget mind...
Olyan okosságot is mondtak ennek kapcsán, hogy nem szabad ennyire elzárkózni a tökéletlenségtől, mert mi van, ha születés után derül ki valami, vagy a későbbi élete során történik olyan a gyerekkel, amitől majd valami nem stimmel vele, visszaadom-e akkor vajon, hogy bocsánat, de én nem egy selejtes darabot kértem...? Természetesen igen, gondolkodás nélkül otthagynám a kórházban, és azonnal beszereznék egy újat, remélve, hogy az jobban szuperál... WTF?! Azt nem fogják fel valahogy ezek a nők (pedig elvileg anyábbak mint én, hiszen nem csak terhességhez volt szerencséjük, hanem az eredményéhez is), hogy kurvára nem mindegy megválni egy magzattól, akinek még soha nem volt rossz az élet, mert egyelőre azt sem érzi, ha épp haldoklik, vagy megszülni, és végül arra kényszeredni, hogy később válj meg tőle, mikor már saját kezűleg kitetted egy csomó fájdalomnak. (A szeretet mértékében valóban mindegy, én hiszem azt, hogy az összes következő gyerekemet is pontosan annyira fogom szeretni, mint a Kissmalaczot; sokkal több közös emlékünk lesz, így sokkal több apró dologról fog szólni az a szeretet, tehát mennyiségileg lehet hogy több lesz, de minőségében nem tudok elképzelni annál intenzívebb érzést, ma is pontosan ugyanazt érzem a bennem élő kis lény iránt.) És nem mindegy, hogy elengeded és majd te megszenveded a világ összes poklát, de neki legalább nem kell, vagy végignézed az ő szenvedését, amit valamilyen szinten te magad okoztál, hiszen lehetőséged lett volna a tudás által a könnyebb utat választani neki - én egyszerűen nem látom a kapcsolatot ezek között és aközött, hogy mi lesz később, ha esetleg megbetegszik valamiben, amibe már valóban nincs beleszólásod, amitől valóban nem óvhatod meg, bármennyire szeretnéd, és bármilyen poklokat lennél hajlandó bejárni érte. Tudom, hogy én extrém vonalat képviselek, mert hiszek az öngyilkosságban, hiszek az euthanáziában, hiszek abban, hogy az embernek joga van kiválasztani azt a pillanatot, amikor neki már elég, és méltósággal elmúlni. És igen, egyetértek azzal, hogy ezek valamilyen szinten önző gesztusok, ahogy azt is aláírom, hogy szintén önző dolog egy magzat helyet eldönteni, hogy valóban feladná-e ő is vagy vállalni akarná-e a harcot... de se nem kisebb se nem nagyobb önzés, mint érzelmi zsarolással maradást vagy fölösleges kezeléseket erőltetni egy halált vágyó vagy halálra ítélt emberre, se nem kisebb se nem nagyobb önzés, mint életet adni egy beteg gyereknek, és ezzel az ő nevében vállalni a kínokat.
Ugyanezek a nők nagyrésze ugyanakkor mindenféle statisztikán alapuló kockázatbecslős vizsgálatot elvégeztet kromoszómarendellenességekre, aztán az eredmények alapján eldönti, hogy legyen-e invazív beavatkozás vagy sem (tehát attól sem zárkóznak el, úgyhogy valószínűleg nem attól a minimális vetélési kockázattól való rémület vezérli őket) - na ezt értem legkevésbé. Mert aki egyáltalán szűret, az nyilván azért teszi, mert érdekli és valószínűleg befolyásolná az eredmény... viszont a genetikai ultrahangok, az AFP számok, a kombinált és integrált teszt nem konkrét eredmények, tippek csupán. Ha nekik ez megfelel, akkor nekem tényleg mindegy, de ez akkora átverés, komolyan, hogy nem értem, hogy képes ezeknek hinni bárki is, hiszen gyakorlatilag hamis nyugalmat vásárol... visszatérve az előbbi hasonlatomra, ez olyan, mintha elmennénk rákszűrésekre, és az orvos mindenféle vizsgálat nélkül kijelentené, hogy mivel még fiatalok vagyunk, nem volt a családban daganatos előzmény, sosem voltunk sugárterhelve, nem napoztuk szénné magunkat, nem szexeltünk fűvel-fával, nem dohányoztunk és egészségesen étkezünk, fölösleges tüzetesebben keresgélni, biztos nincs semmi bajunk - tényleg van olyan, aki ezzel beérné...? És ha ő maga nem, akkor a gyerekének miért tart elegendőnek ennyit, hiszen valaki gyereke mindig volt az az 1:3000-hez, de még az 1:30000-hez is, aki mindenfajta tökéletes előrejelzések ellenére sem volt egészséges végül (például a mienk). Ennél számomra még az a csoport is logikusabban viselkedik, amellyel ugyan semmilyen szinten nem tudok azonosulni, de belátom, hogy ugyanolyan erős meggyőződéssel akar a saját magzata fölött rendelkezni, mint én az enyém fölött - ők azok, akik azt mondják, hogy nem kell semmilyen prognózis, majd elfogadják azt, ami jön, és az lesz, amit az élet/sors/természet/Isten akart; fair enough.
Jól elkalandoztam... igazából ez mind csak filozofálgatás, mert mindig őszintén érdekelnek mások miértjei, bármennyire szilárdak a sajátok. A lelki bizonytalankodásom most a CVS kapcsán csupán annyiból áll, hogy milyen érzés lesz vajon visszamennyi arra a helyre, és szembesülni azzal, aki életünk legrosszabb perceit okozta olyan teljesen felelőtlen kijelentésekkel, amik a mai napig is nagyon rejtélyesek* számomra. Az nem kérdés, hogy ugyanoda megyünk, mert szakmailag vérprofik voltak, de remélem, nem fog emlékezni rám (bár a hasamon olyan egyedi tetoválás van, hogy nagyon esélyes), és nem fog rákérdezni, hogy miért nem hallgattunk rá és vártunk, mert nem biztos, hogy úrihölgy tudok majd maradni. Ezen túl meg megint: félek ugyan, de nem aggódok, a kocka el van vetve, it is as it is.

És még valami, ha már így beindultam, csak hogy kis színes legyen a vége. Ez a terhességi hányás akkora egy vicces dolog, komolyan. Mondtam már a múltkor is, hogy egyrészt egyáltalán nem kellemetlen vagy megerőltető, mint az, ami mondjuk másnaposan van. A mai reggelim, egy marék hasábburgonya és hozzá (Surprise!) öt-hat kovászos uborka is perceken belül visszaköszönt például, nyilván még semmilyen undorító mellékíz nem társult hozzá; aztán mikor már semmi sem volt, ami kijöhetne, követte pár kedélyes öklendezés, ami szintén nem volt különösebben rossz érzés. És aztán, mint egy igazi paraszt, egyszerűen megettem a maradék pár szem krumplit plusz további másfél uborkát, mintha mi sem történt volna. Ohwell...


* Nyilván a Turner-szindrómával kapcsolatos keresgéléseim azóta sem értek véget, és minél több tanulmányt olvasok, annál inkább megerősítenek abban, hogy még az akkor általunk elképzelt (és nem általa lefestett!) legideálisabb szcenárió is teljesen irreálisan optimista volt - azóta tudtam meg például, hogy amit mi egy százalék élve születési rátának gondoltunk 45X0 kariotípus esetén, az tulajdonképpen több kutatás szerint még kevesebb, csupán 0,3%.

2013. június 7., péntek

36 ok, amiért szeretem (in no particular order)

Mert képes volt úgy abbahagyni a cigit, húsz év majdnem-láncdohányzás után egy teljesen banális hétköznapon, hogy közben ott volt egy majdnem teljes karton a fiókjában és egy megbontott doboznyi a zsebében - és mert képes élvezni az új állapotot, és sosem néz vissza vágyakozva.

Mert ismer és használ minden helyesírási szabályt, és imádja a magyar nyelvet, mégis a világ legliberálisabb nyelvésze, és legalább annyi angol kifejezést kever a mindennapi beszédébe, mint én magam.

Mert a világ legtoleránsabb, legbátrabb, leglojálisabb, legnyitottabb, legizgalmasabb, legnagylelkűbb, legszellemesebb, legerősebb, legsokszínűbb, legszabadabb férfija.

Mert olyan sima a bőre, mint a selyem, és úgy tud simogatni, hogy a világ minden csecsemőjét az ő karjaiba kellene odaadni először, hogy tudják: ez az élet egy jó kis hely lesz.

Mert lábra állt (szó szerint és átvitt értelemben) akkor, amikor minden orvosi magyarázat és ésszerű érv szerint lent kellett volna maradnia, kétségbeesetten és verve.

Mert mindenkivel olyan kedvesen kommunikál, hogy flörtnek hiszik, és ettől barátságosak vele, a nyugdíjas-korban levő hivatalnok nénitől a huszonéves pincérfiúig.

Mert általa és vele lett meg életem első cicája, és egy-egy kis műfejcsóva után titokban mindig lelkesen várta, ahányszor hazavittem egy-egy új találtkát.

Mert cseppet sem lekezelően, de replikára esélyt sem adva kezeli a hisztijeimet, mérgeskedéseimet, morgolódásaimat, túlreagálásaimat.

Mert együltében megeszik két BigMac-et, egy sajtburgert, egy közepes burgonyát, bekanalaz utána egy fél üveg Nutellát, és mégis lapos a hasa.

Mert gyönyörű szonettet és tökéletesen működő JavaScriptet és félelmetes Cthulhu kalandot is tud írni, ha kell, mindet ugyanazon az estén.

Mert olyan meggyőződéssel nem ismer lehetetlent, hogy mellette akár azt is elhiszi az ember, hogy saját erőből megtanulhat repülni.

Mert lassan két évtized után még most is tisztelettel hajlonganak előtte a fiatal FPS kedvelők, amikor belép egy Quake-szerverre.

Mert amikor megölel, pontosan beférek a vállgödrébe, és ha éjjel hozzábújok, tökéletesen hozzá tudok simulni a háta ívéhez.

Mert megszerettette velem a zombifilmeket, a horgászatot, a síelést, a csokis mekifagyit, a németeket és a Bayern Münchent.

Mert mindennek ugyanolyan intenzitással tud örülni, legyen az jelentéktelennek tűnő apróság vagy hatalmas csoda.

Mert mindent ezer százalékos beleéléssel csinál, az evés-ivástól, a szexen át, az utazásig és mesélésig és és és...

Mert gyönyörű hosszú ujjai vannak és hatalmas tenyere, és az én kezemet teljesen el tudja tüntetni a sajátjában.

Mert mindig meg tud nevettetni... ami neki biztos nem nehéz, hiszen ő a legviccesebb ember, akit ismerek.

Mert teljes szívvel-lélekkel tud játszani mindent, XBox-tól társasjátékon és legón át, szerepjátékig.

Mert mindenki, aki ismeri, szeret a társaságában lenni, és minden baráti csoportulásban ő a lélek.

Mert mindig vidáman ébred - csak kinyitja a nagy kék szemeit, és már mosolyog is.

Mert bölcsész és programozó és könyvelő egyszerre, de egyikben sem tipikus.

Mert ugyanolyan boldog lelkesedéssel készül a tengerre és a hegyekbe.

Mert minden elektronikai kütyüt erőfeszítés nélkül meg tud javítani.

Mert mindig meg tud lepni: ő találja ki a világ legjobb ajándékait.

Mert vezetés közben énekel, és néha minimáltáncikál is hozzá.

Mert a létező legszebb testvérszeretettel imádja a bátyját.

Mert egyszusszra kiolvas egy több száz oldalas könyvet.

Mert végérvényesen kigyógyított a sznobériámból.

Mert kívül-belül a leggyönyörűbb lény, aki létezik.

Mert szereti a kisgyerekeket és az állatokat.

Mert minden Beatles szöveget kívülről tud.

Az arcéle és az álla, amivel vágni lehetne.

A gödröcskéi, mikor nevet.

A heg a halántékán.

A szemei.


Légy boldog, te legnagyobb kincs... csakúgy is, meg velünk is! Olyan jó, hogy vagy... <3

2013. június 3., hétfő

Life finds a way...

Jó volt a hétvégi mini-break... pihentető, lazítós, vicces - amilyennek megálmodtuk; mégsem arról akarok mesélni, hogy miket csináltunk. Hanem egy anyukáról...

Mikor pénteken kora délután odaértünk, azonnal észrevettük a parkolóban a cirmost, ahogy az álló autók alatt osont. Látszott, hogy felnőtt cica, de legalábbis a mieinkhez képest elég kicsi volt (jó, DápDáp egy hiúz méretű bestia, de Kissca olyan normál macskaméret), és bár pocakja telinek tűnt, elég szakadt-soványka volt szegényem - M. meg is jegyezte, hogy biztos picinyei vannak. És igaza lett: amint az épülethez értünk, a szálloda egyik alkalmazottja épp guggolt egy víztől csöpögő bokor alatt, a bejárat mellett, és egy esőtől védett sarokba rendezgetett egy kopott törölközőt, amin már négy apró cicababa szorongott egymás hegyén-hátán, miközben a mama pár lépés távolságból aggodalmaskodva figyelte az ötödiket, egy kis rémült szürkét, aki a sűrű ágak közé menekülve nyávikolt. Később párszor kiosontam hozzájuk, akkorra már teljes létszámban ott feküdt a társaság: a szegény tejgépként használt nyúzott mama és az olyan négy-öthetes kis pihések: a félénk szürke, egy élelmes tarka, egy nyüzsgős vörös, és két lusta-dagadt fekete. Nagyon idegesítő volt, hogy egy csomó vendég egész közel ment hozzájuk, fényképeztek és hangosan sápítoztak, miközben egyértelmű volt, hogy mennyire nyugtalankodik a nagy (folyton felugrált és körülkémlelt), és mennyire rettegnek a picik (egyre összébb tömörültek, és ilyen aranyos kis köhögős hangot adtak ki, amiről végül kiderült, hogy fújás akart lenni). Aznap este csak egy kis véres marhahúst loptam a büféasztalról, hogy odaadhassam, de mikor a mama azonnal odamerészkedett hozzám és hálásan-mohón megette, megbeszéltem vele, hogy majd holnap kitalálunk valami okosságot, hogy könnyebb legyen nekik - mert alapvetően nagyon ügyes volt, hogy az ajtóhoz közelre hozta a családot, ahol kap egy kis segítséget, de az mégsem állapot, hogy mindenki zaklatja.
Reggel elmentünk egy környéknéző körre, és bevásároltam egy csomó macskakonzervet: délutánra már négyszáz grammnál jártunk csak tőlem, de addigra szerencsére több bámészkodó is észbe kapott, hogy talán nem csak szájat tátogatni kellene, úgyhogy bővült a kajaforrás. Ami jól jött, mert estére előkerült egy sokkal nagyobb (valószínűleg kandúr) macska, akire először haragudtam, hogy miért lop egy megviselt mamától, aztán majdnem megszakadt érte a szívem, mert észrevettem, hogy sánta... szóval volt bajom; mama egyébként vele szemben is nagyon bátor volt, azonnal előugrott a babái mellől, és az ellenség elé állt felborzolt szőrrel. Amúgy a csodáskodó vendégekkel szemben is nagyon óvatosan és távolságtartóan viselkedett, de hozzám továbbra is odajött, egyre közelebb engedett, és végül még egy doromboló simit is adott - ez azután volt, hogy elmeséltem neki, hogy az én hasamban is lakik egy övéihez hasonló kis mók, aki ugyan szőrtelen, és egyedül van, és egyelőre sokkal kisebb, mint akikről neki kell gondoskodnia, de alapvetően arra is vigyázni kell, és remélem majd olyan jól fogok tudni, mint ő.
Később volt egy kis vitám az éjszakás recepcióssal, aki azt mondta, hogy ő "nem illetékes" abban, hogy adjon egy papírdobozt, mert ha itt elkezdünk kedveskedni mindenféle vadállattal, akkor még a fejünkre nőnek, és átjárnak minden szomszédtól enni, és elszaporodnak; mondtam, hogy ezek márpedig most itt vannak, és ha már ennyire felelős, akkor egész nyugodtan lehet kampányolni, és majd a kicsiket pár hónap múlva el lehet vitetni a gazdájukkal ivartalanítani, de ha ez eddig nem volt annyira égetően fontos, akkor most talán mégse nyuvasszuk őket a Rábába; aztán az aranyos báros lányoktól kaptam egy jó nagy piáskartont, és kivonultam vele átszervezni. A mama teljesen megbízott bennem, pedig tartottam tőle, hogy dühös lesz, ha átlépem a biztonsági határt és a babákhoz közelítek: egészen nyugodtan leült egy lépésnyi távolságba, és végignézte, ahogy egyenként elkapom a kismákokat - ők persze puffogtak és kapaszkodtak kegyetlenül a miniatűr lábacskáikkal, kivétel az utolsónak maradt kövér fekete, aki teljes beletörődéssel simult a tenyerembe. Aztán a törölközőt becsúsztattam alájuk, a teljes kis garzont behelyeztem az eresz alatti betonlapra, és a mamának adtam egy kis pótvacsorát, ezzel jelezve, hogy befejeztem a háborgatásukat. Pár méterről még megnéztem, ahogy eszik, majd (édes-drága okos bogaram) lefekszik keresztbe a doboz kijáratához, elzárva azt a külvilág veszélyeitől, és pihen.
Másnap hazaindulás előtt még kimentem egyszer etetni, és örömmel konstatáltam, hogy valaki már megelőzött, úgyhogy az én konzervemet otthagytam egy párkányon későbbre. A karton-lak egy kicsit meg volt ereszkedve a párás levegőtől, úgyhogy a két oldalán faágakkal kitámasztottam a bejáratot, és a tetejét lefedtem egy nagy nejlon bevásárlószatyorral. Jó volt látni, hogy a babák mind bent vannak a száraz melegben, a mama meg a közelben ücsörög, és sokkal békésebben nézelődik így, hogy senki sem visítozza körbe az ideiglenes otthonát.

Reggeli közben megint esni kezdett, úgyhogy miután kijelentkeztünk, M. elindult az autóért, hogy ne mindketten ázzunk meg, én meg addig elmentem elbúcsúzni a kis családtól. A lelkembe égett a látvány: négy cicababa (jó, igazából amit tisztes távolságot tartva láthattam belőlük, az csupán két kisujjamnyi pelyhes farkinca volt) bent aludt a sötét doboz mélyén, míg a mama a kis vörössel a doboz mellett állt, és szoptatott. Kókadozó, elcsigázott kis vékony semmiség, a bundája foltokban vizes volt, a szeme fáradt, mégis olyan végtelen türelemmel engedte, hogy a kis élősködő egyre erőszakosabban fúrja az éhes pofiját a hasához... Biztos, hogy csak a természet megmásíthatatlan rendjéről, meg az ösztönök örök erejéről volt szó, és biztos, hogy csak a hiperszenzitív terhes nő és az ő kavargó hormonjai túloznak, de az én szívszótáramban a "feltétel nélküli anyai szeretet" résznél mostantól mindig az a kép szerepel majd.

2013. június 1., szombat

A bók

Elegáns hotelben elegáns vacsorához elegáns felső dukál (nem kisestélyit kell elképzelni, csak egy szokásosnál mélyebben dekoltált blúzt).
M. az ágy szélén ül és öltözik és bámészkodik.
E. már felöltözve mászkál a szobában telefont keresve, és közben épp lelkesen mesél valamit; majd visszakérdez.

M. (zavarodott tekintettel összevonja a szemöldökét, majd olyan igazi csak-ő-tud módon elvigyorodik): Csillag, nagy a cicid... már egy ideje nem hallom, hogy mit beszélsz...

Hát lehet ezt nem imádni...?! :D