Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. június 13., csütörtök

Gondolatok utolsó százon

Hihetetlen, hogy ma már 11w4d vagyok, a kis kütyüm szerint csak 199 nap szülésig... és pár nap van addig a CVS-ig, ami időpontfoglaláskor csak valahol egy ködbe vesző jövőben sejlett fel... most gyakorlatilag az eredményig van még egy hét. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom, ha erre gondolok, pedig teljesen logikátlan: semmi sem ez alatt a hét alatt fog megoldódni, se elromlani, ez a drága baba már most is olyan, amilyennek valamiért mindig is lennie kellett, attól kezdve, hogy két sejt találkozott.

Tegnap voltam védőnőnél, megkaptam a terheskönyvecskémet - eszembe jutott, hogy kár, hogy Kissmalacznak nincs ilyen, mert vele már nem volt alkalmam elmenni, de végsősoron teljesen mindegy, akkora hatalmasság ő az életemben, hogy azon egy pár plusz emlékbe-papírlap elég nehezen változtatna.
A csaj minimum egy tízessel fiatalabb mint én, kedves, segítőkész, de persze sok újat nem tudott mondani (jó, igazából én mondtam neki, mert például nem egészen volt tisztában azzal, hogy mi is a különbség a chorion-biopszia és az amniocentézis között); illetve mégis, adminisztratív dolgokat, kiderült, hogy hogy működik az adókedvezmény, és hogy, ha végre valamelyikünk bejelentkezik a tényleges lakhelyünkre, kapunk majd babaköszöntő ajándékpénzt a kerülettől... mondtam én, hogy tiszta haszon ez a Kissmajom, eddig ingyen gyerek volt, erre most még esetleg keresünk is rajta. :) A vérnyomásom továbbra is elég alacsony, a magasságomat és súlyomat elhitte mérés nélkül, legközelebb július 31-én találkozunk, addig ezzel kapcsolatos teendő nincs.

Visszatérve a CVS-re... beteges, tudom, de fejben gyászos forgatókönyveket gyártok. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha játszásiból másodpercre pontosan elképzelem azt, ahogy csörög a telefon, és bejelentik a rossz hírt, és mi lereagáljuk azt, akkor az már a valóságban nem tud megtörténni, mert alapvetően nagyon tehetségtelen jós vagyok, és amit néha kínkeservesen megpróbálok előrevetíteni, az soha-soha nem jön be. A múltkor például semmi vészjósló nem jutott eszembe, gyakorlatilag csak azért vártam a hívást, hogy vajon kinek lesz igaza, kisfiú-e vagy kislány az utód - az én fejemben az teljesen egyértelmű volt, hogy az egészséges-e nem is kérdés.
És ezzel végre tisztázni szeretném azt a félreértést is, ami valahogy kialakult kézen-közön, pedig biztos nem tőlem származik: már többen is kérdezték, vagy inkább feltételezték, hogy mi azért csináltattuk meg a vizsgálatot anno, mert valahogy, valahol mélyen tudtam, hogy valami nincs rendben. Értem én, hogy kiábrándító, mert az ember szereti őrizgetni az illúziót, hogy az ösztönös megérzések és az önszuggesztió működni tudnak, de ez esetben tényleg szó sem volt erről, sőt, ha valamiben biztos voltam, az az volt, hogy minden csodálatosságos. Normális, panaszmentes, mondhatni tankönyvi koraterhesség volt, a kezdeti sokk után egész hamar el mertem hinni, hogy nekünk gyerekünk lesz, és saját aggodalmas lelkemhez képest végül már arról is egész bátran fantáziálgattam, hogy milyen lesz az életünk hármasban. Arról nem is beszélve, hogy mekkora nyugalom szállt meg, amikor az ország legújabb-profibb-felszereltebb ultrahang készülékére alapozva az ország leghíres-neves-nevezetesebb szonográfusa arról áradozott, hogy mennyire tökéletes ez a magzat, nem is titkolva helytelenítését, amiért továbbra is ragaszkodunk a beavatkozáshoz. Kizárólag azért tettük, mert előre eldöntöttük, évekkel előre, egymástól teljesen függetlenül, mikor még nem is gondolkoztunk családalapításon. És nem bizony, nem sejtettem semmit, nem aggódtam semmi miatt, legfeljebb a vetélési kockázattól tartottam, attól is csak egy egészen picit, és inkább azért, mert olyan határozottan kitartottunk a szúrás mellett, hogy az adott körülmények között az már a sors provokálásának tűnt szinte.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy a villám sosem csap be kétszer ugyanoda, but who am I kidding...? Olyan sztorikat olvas az ember, és nem, nem rémregényekben, simán blogokon, emberekről, akik melletünk élnek (túl), hogy azokhoz képest a mi Kálváriánk nem több egy laposka dombnál. Ezzel együtt és ennek ellenére én hiszek most is, a BalToronyLakóban, a sorsban, ebben az édes kis lényben, aki nem is remélten eljött hozzánk - és most is úgy érzem, hogy minden jó lesz, hogy ebben az évben is gyönyörű karácsonyunk lesz, és ezúttal a mese átnyúlik sok következő éven és évtizeden is. And we'll live happily ever after.

5 megjegyzés:

  1. sztem sem csap kétszer ugyanoda...legalábbis nagyon ajánlom neki!

    VálaszTörlés
  2. En is ezt akartam mondani, hogy nem csaphat, mert nem! Es hulyeseg az, hogy azert vizsgaltattatok, mert erezted, de tudom is, hogy nem, olvasva amiket irtal elotte...

    VálaszTörlés
  3. egyszerűen nem csaphat. Ha csap, akkor két lottó ötös is jár mellé, ilyen pedig nemigen van, így indirekte bizonyítást nyert, hogy nem csaphat, és kész. melyik nap mész?

    VálaszTörlés
  4. egyszerűen nem csaphat. Ha csap, akkor két lottó ötös is jár mellé, ilyen pedig nemigen van, így indirekte bizonyítást nyert, hogy nem csaphat, és kész. melyik nap mész?

    VálaszTörlés
  5. Ez lesz a végszó és csakis ez lehet : You'll live happily ever after!!!!!

    VálaszTörlés

Mondd!