Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. július 25., csütörtök

Türelmetlen

Én úgydeúgy szeretem ezt a babát, és ó olyan rossz, hogy még csak nyár van, és olyan soká szorongathatom meg... meg olyan jó is, mert imádok terhes lenni, és máris azon jár az eszem, hogy szülés után én legszívesebben azonnal újra teherbe esnék - mintha az olyan egyszerű lenne... de minden esetre megpróbálnám.

Tegnap voltam a szokásos havi dokizáson, és megint nem mérte meg a Kissmajmot, grrr! Ez vajon normális, és csak én vagyok ilyen mindent akarós, vagy más doki minden ultrahangozáskor mér is...? Oké, tudom, hogy anyáinknak ennyi sem jutott, sőt a nyugati országokban még manapság is alig háromszor szokás benézni a kilenc hónap alatt, de akkor is, több mint egy hónapja volt a CVS, azóta rajtunk kívül senkit sem érdekel, hogy hogy fejlődik ez a bogárgyerek, hát miezmár?!
Méhszájam zárt, nem rövidült, a hasam szépen növekszik és jóféle puha, megdicsérte a doki, azt mondta látszik rajta, hogy nem görcsöl; a méhem egy ujjnyival van a köldököm alatt, szóval már az egész alsó részt betölti az albérlet. Azért bekukkantottunk egy pillanatra, vert a drága pici szíve erősen (ettől mindig sírhatnékom támad), és kalimpált a lábacskáival, és forgatta a nagy fejét... hogy is lehet ennyire szeretni valakit vajon...?
Már két hetet sem kell kibírni, és augusztus hatodikára van időpontunk a következő genetikai ultrahangra (végül mindenféle utánaolvasások után a Magzati Diagnosztikai Központra esett a választásom, és azon belül Dr. Kisfalvi Istvánra), ahol is végre meg lesz mérve a Kissmajom, és lesz róla képünk is, plusz az a tervem, hogy az egész vizsgálatot felvetetem lemezre, és amikor elkap a szeretethullám, majd nézegetni fogom órákon át.
Ma vagyok 17w4d amúgy, és már nagyon várom, hogy megérezzem a rugdalását. Tudom, hogy ha az ember nem kifejezetten vékony, ráadásul első gyereket vár, ez még több hetet is csúszhat, de azért mikor háton fekszem, mindig szoktam egy kicsit figyelni, hogy hátha... Olyan jó lesz nem csak a technika kényéhez-kedvéhez kötötten tudni, hogy ott van... kommunikálni vele, megsimogatni vagy -bökni a falát, és nem csak elképzelni, hogy olyankor odabújik vagy el-, hanem érezni is, hogy merre mit csinál éppen. Szerintem ha már határozottan érzem majd, képtelen leszek addig elaludni, amíg ő még mocorog este...

Jah az AFP eredményem még nem volt meg, úgyhogy azt majd következőkor megtudom - mondjuk nem is érdekel különösebben. És mint örök életemben, most is enyhe vashiányom van, úgyhogy azt most szedek minden nap, remélem elég lesz. A vérnyomásom továbbra is alacsony (ha jól emlékszem 110/60 volt, és ez nekem extrém magasnak számít), és a doki azt mondta, hogy a magas pulzusszámon ne aggódjak, kánikulában terhesen rendben van a 90 fölötti is. Kilóilag változatlanul 65 vagyok, az étvágyam nem sokat javult, hiába nem émelygek már; inni próbálok, napi másfél liter szokott sikerülni, ami az én szervezetemnek valóságok folyadéközön.
Jövő szerdán védőnő, addig hasnövelés... és minden fényes felület mellett elhaladva rácsodálkozás, hogy lakik bennem egy édes kisfiú... <3

2013. július 22., hétfő

My best friend's wedding

Megpróbálok mesélni az esküvőről, hátha sikerül röviden, mert ugyan rengeteg a munkám, de mind csak halogatom, és ha most sem írom meg, akkor nem tudom, mikor fogom: holnap Bécsbe megyünk Hugh Laurie koncertre, holnapután a nőgyógyászomhoz terhesgondozásra, utána meg hét végéig kánikula, vagyis valószínűleg minden szabadidőmet alvással fogom tölteni...

Szóval a férjhezmenés a legjobb barátomhoz úgy kezdődött, hogy szerdán felkeltünk, tartottunk egy utolsó törvényen kívüli szexreggelt, aztán elkezdtünk készülődni, nulla izgalommal - ezen csodálkoztam is, mert én minden szokatlan eseménytől gyomorideges leszek, és hát ennél újszerűbbet nem sokat csináltam életemben, de úgy tűnik nagyon jó döntés lehetett ez a házasság dolog és nagyon jó választás ez a férj perszóna, mert egy porcikám sem tiltakozott ellene, beleértve a gombócokat a torkomban.
Kezdetnek sminkeltem egyet sajátkezűleg, alig észrevehető világosbarnát a szemhéjamra, csak hogy legyen az amúgy mindig túl sápadt fejemen valami szín is, felvettem azt a ruhácskámat, amibe az esemény után át szándékoztam öltözni, és átvonultunk M. szüleihez, ahol gyorsan kaptunk néhány elnéző mosolyt ("Kids..."), mikor meglátták M. piros cipőjét, borzas fejét és borostás pofiját (nem engedtem hajat vágatni és borotválkozni, mert nekem ő így ő, nem frissen fésült frizurával és simára vaxolt arccal). Aztán M.Anyuka beleszuszakolt a menyasszonyi gúnyámba, ami érdekes módon a hasamon egész kényelmesnek bizonyult, viszont a mellemnél négykezes mutatvány volt behúzni a cipzárt; addig úgy gondoltuk, hogy külön autóval menjünk, és M. csak a helyszínen lásson majd meg beöltözve, de ott gyorsan eldöntöttük, hogy semmi értelme egy ilyen bohóckodásnak, úgysem akarunk olyan műfotókat, ahol látványosan meglepődve mered rám... szóval egyszer csak szóltam, hogy nem ér nevetni a nagy pocakomon, mert egy tízdekás ember van benne, és hopp ki is léptem elé - tetszhettem neki, mert azt mondta, akkor akkor lassan indulhatunk is, mert elvesz.
Útközben semmi említésre méltó nem történt, azon kívül, hogy nagyon kényelmetlen volt fegyelmezetten és gyűrődésmentesen ülni a nagy ruhámmal, én nem tudom, hogy az abroncsosokban hogy oldják meg elegánsan a nők. A hátsó ülésen sokat szorongattuk egymás kezét, néha énekelgettünk meg táncikáltunk meg vigyorogtunk, néha elérzékenyültünk, amikor a csokromra pillantottunk: az íriszek remegtek, mint valami türelmetlen kék pillangók, a pici sárga nap-csillagok meg szerényen meghúzódtak a zöld levelek ölében - pont olyan volt, amilyennek megálmodtam, amilyen réten a kislányunkat látom mosolyogni, ha behunyom a szemem.
Visegrádon csatlakozott hozzánk a társaság másik fele, ők mind beültek kávézni, mi ketten meg bementünk terepszemlére. A házasságkötő terem egyszerű volt és hűvös, tökéletesebb nem is lehetett volna, jött a kedves anyakönyvvezető néni és kihozta a saját cuccait, végül magunkra hagyott minket, ami további kézszorongatást, énekelgetést és táncikát és vigyort, valamint elérzékenyülést eredményezett. Kettőkor begyűlt mindenki, mi meg a "Star Wars: A New Hope" tróntermes zárójelenetének indulójára bevonultunk, mindenki nagy derültségére. A szertartás nem volt az a kifejezetten formális, sokat nevetgéltünk, néha oldalba böktük egymást, hogy milyen vicces már ez az egész helyzet, néha H. besuttogott, hogy hajoljak már balra, mert a fél fejem lemarad a videóról, néha a ceremóniamester oldalra lépegetett szövegmondás közben, hogy lehúzza a Leia hercegnő és Han Solo szerelmét túl hangosan ünneplő romantikus zenét. Egyébként nagyon tetszett, ahogy beszélt, nem volt túlzottan fennkölt és nyálas, de azért voltak megható pillanatok, amikor M.-re néztem, és a szeme (és nem csak az övé) könnyes volt, és persze az enyém is az lett... szép volt nagyon. A végén felcsendült Elvis meg a Beatles, aláírtuk a nagykönyvet, egy kicsit emésztgettük, hogy nahát mostantól férjem-feleségem vagyunk, és készült néhány kép is, majd elindultunk vissza Budapestre.
A késői ebéd/korai vacsora az Árnyas Étterem kerthelyiségében volt, ahol, miután az utcán parkoló autóban átöltöztem a kényelmes bő ruhámba, nagyon finomakat ettünk és ittunk, és jókat beszélgettünk valamivel éjfél utánig, amikor is hatan begyömöszkölődtünk az autóba, és elszállítottam magunkat a Kopaszi gátra (amire nagyon büszke vagyok, mert a sok fejtől és lufitól csak egyetlen egy tükröt tudtam használni). B.-től ugyanis kaptunk ajándékba egy hatalmas csokor színes lufit, amikben hélium volt és egy-egy pici fénypötty, és azokra saját magunknak címzett képeslapokat kötöztünk, amikre ráírtuk, hogy mi ma just married népek vagyunk, és nagyon fogunk örülni, ha visszaküldik, esetleg írnak is rá valamit - ezeket eregettük fel az égbe némi manőverezés után... méltó zárása volt a napunknak...

A fentiekről amúgy nincs túl sok fotó, mert nem vagyunk egy nagyon pózolós társaság, meg egyébként is ott az volt a fontosabb, hogy legyen meg filmen az egész, hogy a hangulatát teljesen visszakapjuk majd. És ami van, az sincs még nálunk, mert B. magával vitt minden kártyát, hogy majd még játszik velük mielőtt visszaadná; úgyhogy a csinos anyakönyvi kivonaton és a telefonunkon található maximum tíz darab képen kívül semmilyen bizonyítékunk nincs az eseményre...
Utójátékként szombaton felkerekedtünk, és B. kivitt minket a Bakonyba, egy elhagyatott szovjet laktanyába, ahol viszont egész fasza sorozatok készültek rólunk. A környezet egészen posztapokaliptikus: egy óriási világvégi területen ilyen Prypiat-szerű árválkodó épületcsoportok, amiken az elmúlt huszonpár év alatt teljesen eluralkodott a természet, a törött ablakokon bekandikálnak a bokrok, a háztetőkön méretes fák nőnek, az omlásnak indult téglafalak repedésein bekúszik a fűsáv, és az egész zöld birodalomban vígan szaporodik egy csomó jól fejlett csúszómászó. Hazaúton, a Velencei tó partján megejtett keszegezés előtt, azért behódoltunk a romantikának is, és pár kattintás erejéig megálltunk egy napraforgóföld mellett, szóval vicces lesz, és mint egy igazi klasszikus asszonyka, alig várom, hogy megkapjuk az egész paksamétát gyönyörködésre.
Audrey kérdésére válaszolva: "rémesen konvencionális" nászút valóban nem lesz, mert az utóbbi időben annyit hiányozgattam, hogy dolgozásilag nagyon úszok mindennel; ilyen hétvégés Balaton meg Őrség a terv egyelőre, és majd szeptemberben, ha kitart a jó idő és még meleg lesz a tenger, akkor pár napos Isztria; és boldognak levés, mert boldognak lenni olyan jó dolog...

2013. július 16., kedd

Due date - The date

Holnap. Igen, holnap lesz az esküvő... és azért épp holnap, mert holnap lenne a Kissmalacz születésének napja...

Nem mondom, hogy kizárólag felhőtlen érzések töltenek csordultig, ha erre gondolok, de egy percig sem bántam meg, hogy ezt a dátumot tűztük ki - így annyi minden van benne azon kívül, hogy ünneplőbe öltözünk, és hivatalosan is egy párrá válunk... benne van az egész életünk, jóval és rosszal, kezdetekkel és végekkel. És ettől annyira szerethetően valódi az egész, nyoma sincs benne semmilyen műlelkesedésnek vagy muszájvidámságnak; ami van, az mind igazi öröm, attól csak még igazibb, hogy ott van ellenpólusul az a soha nem múló szomorúság-csepp, mintegy intő jelül never to take anything for granted.
Mikor én holnap igent mondok, nem csak annak a férfinak mondom majd, aki ebben az életben a legboldogabbá tett és tesz és valószínűleg tenni fog, akivel sok év ezer apró emléke köt össze millió színes szállal; annak is mondom, aki szavak nélkül megértette a poklot, amit bejártam, leereszkedett velem a legmélyére, és a karjában hozott fel onnan, amikor olyan lépés következett, amit egyedül nem bírtam megmászni. Abban az igenben benne lesz minden, amit valaha is végigcsináltunk együtt, a borzalmasan nehéz és az egyszerűen mesés és a más számára értelmezhetetlen dolgok, beleértve az eddigi két legfontosabbat: a babáinkat.

Egy kicsit félek annyira boldog lenni, amennyire boldog vagyok. Amikor legutóbb bátorkodtam, akkor hatalmasat zuhantam, és azóta van bennem egy gát, ami még mindig nem nyílt fel teljesen, de nap mint nap igyekszem noszogatni.... Mert ugyanakkor persze az is igaz, hogy hálás vagyok, amiért egyáltalán vannak olyan végtelen magasságaim, ahonnan akkorát lehet; mert jaj, nagyon szeretem azt a kislányt és ezt a kisfiút, ami fájt és fájhat még, de amolyan Lord Tennyson módra én ezt vallom azért:
I hold it true, whate'er befall;
         I feel it, when I sorrow most;
         'Tis better to have loved and lost
Than never to have loved at all.
És mindezt azért merem, mert olyan védőhálóm van, amilyen. Here's looking at you, kid.

2013. július 12., péntek

Pride and pregnancy

Rég nem voltam, egy gyors összefoglalót írok azért, mert a dolgok közben történtek, a fontosaknak maradjon nyoma...

Múlt hét szombaton volt a Pride, amire mi is felelőtlenül kimentünk, annak ellenére, hogy ugye az én állapotomban érdemes lenne óvatosnak lenni, mert esetleg véletlenül elkapunk valamit, és még a végén meleg lesz a gyerek... De komolyra fordítva a szót, majdnem elkényelmesedkedtük a délutáni tervet, és otthon örvendeztük végig, hogy idén olyan példátlanul sokan csatlakoztak, de aztán kurvára felhúztam magam azon a maroknyi agyatlan seggfejen, aki karlendítgetett a szánalmas ellentüntetésen. Életemben először bántam, hogy pont nekem nincs székely zászlóm, mert esküszöm, hogy rávarrtam volna egy jó nagy szivárványt és egy kövér Dávid-csillagot és egy mittudomén-mi-a-cigányok-szimbólumát, és bájosan a pofájukba mosolyogtam volna, hogy hátha idegösszeroppanást kapnak - de végül csak felvettem egy "Love is love" pólót, mert hát őszintén szólva eléggé kiröhögtették ők magukat önerőből is. (Azt azért itt is megjegyezném, hogy a büdös kutyaúristenit annak a köcsögnek, aki azt a zászlót lobogtatta az én nevemben meg az apáméban, aki a világ legtoleránsabb embere, és mellesleg genetikailag székelyebb, mint a sok turuljelvényes-rovásírásos divatnagymagyar összesen.)
Mivel M.-et nem feltétlenül akartam több kilométert gyalogoltatni, ezért csak a felvonulás végére mentünk oda, a régi utcánkba, és onnan sétáltunk ki az Olimpia parkba, a zárórendezvényre. A rendőrkordon nagyon helyesen egészen komolyan vette a feladatát, és tényleg nem engedett senkit útközben csatlakozni, de szerencsére nekünk második próbálkozásra sikerült egy kedves és értelmes egyenruhással beszélnünk, aki külön engedélyt kért a parancsnokától, hogy esetünkben kivételt tehessenek - nem csak Rómában van ilyen ezek szerint... A továbbiakat inkább nem részletezném, mert csak elszomorodok tőle: a társaság ezerszínű, a hangulat fantasztikus volt, egy kis szelet európai mentalitás a középkori Balkán közepén... ilyenkor azért nehéz nem úgy érezni, hogy butaság ebbe az országba szülni a Kissmajmot, ő olyan világot érdemel, mint amilyen azon a téren összeállt egy délutánra, nem olyant, amilyenből az anyja egyszer már elmenekült...

On to happier things...
Elkészültek a gyűrűink, nagyon csinosak, egyszerű sárga aranyból egyszerű karikák, olyanok mint The One Ring - a belevésetést azt későbbre halasztjuk, mert nem lesz egyszerű menet, egyáltalán találni kell valakit előbb, aki meg tudja csinálni.
Tegnap szabadnapot vettünk ki, és elmentünk a ruhámért (az autópálya szélén megálltunk hányni) - nagyon tetszik, pont úgy néz ki, mint a fejemben, tökéletesen elégedett vagyok a készítőkkel. Kiegészítőim nem lesznek, ugyanazokat az ékszereket fogom hordani, amik minden nap rajtam vannak, a fejemen sem lesz semmi; egy kis szütyőn gondolkozom, mert mégis bele kellene pakolni valamibe az iratainkat és egy papírzsepit, de vásárolni csak holnap szándékozom, és ennyi idő alatt valószínűleg nem fogok találni olyant, ami tetszene, és színben is illene, úgyhogy majd max M. zsebrevágja őket. Cipőt is szereznem kell még, mindenképpen lapos sarkút - ha nem lesz megfelelő, akkor veszek majd egy pár piros magasszárú Converse-t, és partner look-ban nyomatjuk, mert M. abban lesz. Menyecskeruhám szintén nem lesz, majd valami egyszerű nyáriba átöltözök, mikor megyünk kajálni, és attól kezdve semmi további ünnepélyes sem fog történni, már csak nagyon boldogak leszünk.

On to the happiest thing...
Ma vagyok 15w5d - nagyon gyorsan telik az idő... Reggel mentem volna AFP miatt vérvételre, de közben rájöttem, hogy rossz napot beszéltünk meg, valószínűleg a menzesz alapján számolta ki a doki, nem az UH alapján, mert ezt ugye betöltött tizenhatodik héten kell; nem mintha esetemben (vagy úgy egyáltalán bárkiében) nagy jelentősége lenne az eredménynek, de azért átrakattam hétfőre az időpontot.
Baba-vásár is van, egyre gyakrabban esik meg, hogy bemegyek egy-egy boltba teljesen másért, aztán meglátok valamit, amit egész egyszerűen nem tudok otthagyni; pedig amint kiderült, nem lesz szükség nagy költekezésre, gyakorlatilag pelenkán és az első pár hónap öltözékein kívül semmit sem kell megvennünk, Sz. és H. mindent megőriztek, így kókuszmatractól és légzésfigyelőtől kezdve, mellszívón és fertőtlenítő gépezeten át, különböző méretű autósülésekig és hordozókig mindent megöröklünk.
És az igazi szenzáció: nő a hasam, de valami rohamosan, elő kellett vennem a biztonsági öv elterelő cuccot. A menyasszonyi ruhán lepődtem meg leginkább, hogy a múlt heti próbán még nem látszott semmi egy kis jóllakottságon kívül, és elölről továbbra is változatlan, de oldalról most már definitely vastag vagyok; jó, hogy ilyen későn varrták meg, különben nem férnék bele. A nyári nadrágjaim nagyrésze a minimum tíz kilóval nehezebb időszakomból származnak, akkor szűkösek voltak, most kellemesen lógó bő gatyók, azokat simán kényelmesen hordom most is, szóval nekem továbbra sem tűnt fel semmi azon kívül, hogy nem tudom behúzni a hasamat, és még fekve sem lesz lapos. De tegnap kezdődött a ruhával, aztán néhányszor megpillantottam a kerek önmagam kirakatokban, aztán rájöttem, hogy az egy hónapja még lötyögő farmeromat csak muffin-top árán tudnám begombolni, aztán a napi kajaadaggal együtt már akkora volt, hogy elképedtem rajta, főleg hogy kilóra semmi sem változott... M. jól kis is röhögött, hogy nem tudja mit képzeltem, mégis hol fog megnőni a Kissmajom...? Aztán megbeszéltük, hogy valószínűleg két oka is van a hitetlenkedésemnek... Az első, hogy valahogy nekem még most is felfoghatatlan, hogy lesz egy igazi kisbabám: én már voltam terhes, nekem már van egy gyerekem, akivel egyszercsak vége szakadt a várakozásnak, és az eredmény nem az lett, hogy itt szuszog az ölemben - most, hogy azon a been there done that stádiumon túl vagyok, nekem olyan ez az egyébként teljesen normális dolog, mint egy teljesen ismeretlen élethelyzet, egy hatalmas meglepetés, egy vadonatúj csoda. A másik ok az az egész életem át tartó testkép probléma és súlyingadozás, először a evészavar, később az elcseszett anyagcsere, még később a diagnosztizálatlan inzulin-rezisztencia miatt: eleve megszoktam már, hogy nem vagyok folyamatosan ugyanakkora, nem sokkol különösebben az sem, ha egyik hónapban beesett az arcom, másikban meg van egy kis tokám, és hát vannak ugye régebbről megmaradt ruhadarabjaim, amik miatt nem olyan drasztikus az átállás még így sem, hogy csak egy töredékem indult növekedésnek. Minden esetre erősen vicces, hogy reggel gyakorlatilag egy enyhén hízásnak indult feltűnésmentes zsírpocaknak néz ki, estére meg már igazi simogatható, tagadhatatlan terheshas, imádom!

2013. július 3., szerda

Never say never

Két hét múlva esküvő. Múlt héten megrendeltük a csokromat (apró sárga nap-csillagok és kék íriszek...), kiválasztottuk és leelőlegeztük a gyűrűket (amint kiderült, utolsó pillanatban, mikor még épp van idő legyártani őket), ma voltam ruhapróbán (pont olyan lesz, amilyennek szerettem volna, csak nyilván a Hepburn-féle bő szoknyarész nélkül, mert ugye már nem nagyon van derekam, amire ráilleszteni), így már csak annyi van hátra, hogy M.-nek vegyünk egy olyan fehér inget, ami a hatalmas vállai és a lapos hasa miatt nem lóg rajta mell alatt. Még mindig elég szürreális, tiszta szerencse, hogy növekszik a hasamban egy ember, mert így van, ami döbbenetességével ellensúlyozza az egészet.

Két társadalmilag elvárt dolgot elleneztem hevesen egész életemben.
Az egyik a házasság - egyszerűen nem hiszek benne, nem látom értelmét, úgy érzem nem más, mint bugyuta ragaszkodás egy elavult szokáshoz, ami a világon semmit sem tesz hozzá két ember kapcsolatához. Zavar a vak konformizmusa, hogy megismerkedünk, szerelembe esünk (szerencsés helyzetben), összeköltözünk, és akkor illik meglépni ezt is, mert ez a kötelező következő lépcsőfok a szaporodás előtt. És zavar az egészet körülvevő világ szemének előadott cirkusz, az álhagyományos szertartások, és az még inkább, hogy akárhányszor mondom el (kizárólag kitartó vallatások után, nem mintha magamtól buzgón emlegetném a témát), hogy nálunk gyakorlatilag nincs is mit szervezni, tehát nem jár folyton ezen az eszem, még most sem, nem hogy az utóbbi fél évben, és nem foglalkoztat különösebben a ruhám, és annál kevésbé a kiegészítői, és igen, valóban csak három jóbarát lesz ott a párjaikkal, és nem, a szüleink valóban nem, és bármilyen hallatlan, az ünnepi ebédre nem fogunk előre asztalt foglalni, csak beesünk majd valahova és egy jót eszünk-iszunk... szóval már akinek négyszer elmondtam, valamiért az is újrakérdezi, mintha remélné, hogy időközben benőtt a fejem lágya, és engem is elkapott végre a lázas lelkesedés. Igen, by all means, én is csináltatok egy olyan sminket és műfrizurát, amiben a szerencsétlen férjjelölt is alig fog rámismerni, és sosem-olvasott Bibliára esküszöm egy pap előtt, akinek utoljára tizenéves fejjel hittem őszintén, és egy fél havi fizetésért felfogadok egy vadidegen pasast, aki majd vacsora közben malac viccekkel körítve ecseteli a nászéjszakánkon várható akciókat a vendégeknek, és egy kis vagyont adok egy magát profinak tituláló fotósnak, aki kivisz egy bámészkodó sétálókkal teli parkba, és kétpercenként figyelmeztet, hogy nézzünk már szerelmesen egymás szemébe a csipkenapernyő alatt - és mindeközben hősiesen tűröm, hogy zsibbad a szám az egész napos kényszermosolygástól, és soha nem látott hatod-ági rokonok puszilják az arcomra az izzadságcseppjeiket, miközben egymásnak adogatva körberángatnak a táncparketten. Tudom, nem minden egyes lakodalom gyűjti össze a teljes fenti katasztrófaarzenált, de én még olyan esküvőről személyesen nem hallottam, ahol ne lett volna valamilyen részletnyi kompromisszum, amit a fiatal pár szíve szerint másképp csinált volna, csak akkor megsértődik az ángyó, hogy nincs mulatószene, vagy nem tetszik az apósnak, hogy kimarad a menüről a húsleves-rántotthús kombó, vagy épp muszáj véresre hólyagosodott talppal is keringőzni a borgőzös meghívottakkal, mert különben veszteséges lesz a buli, és nem jut pénz a nászútra. És tudom, biztos túlzok, biztos sokaknak tényleg "az életünk legszebb napja, ami csak rólunk szól" az esemény, és biztos őket meg attól rázza ki a hideg, hogy végülis én is egy klisén lovagolok: egy életre szóló jó kapcsolathoz semmi szükség se igazolásra, se anyakönyvvezetőre, se papra. De én tényleg úgy gondolom, hogy csak két ember kell hozzá, aki szereti egymást és felnéz egymásra, és tiszteletben tartja a másik személyiségét és szabadságát; semmi több, minden más szükségtelen sallang.
A másik dolog a terhesen férjhez menés - jó, egy kicsit nyilván árnyaltabb a dolog... ahogy nehezen bár, de el tudok képzelni esküvőt is, ami attól még, hogy tíz főnél többen jelennek meg rajta, nem feltétlenül erőltetett menet, úgy még inkább el tudok képzelni olyan helyzetet, ahol csak egy gyerek megjelenése teszi időszerűvé a dolgot. Vannak olyanok, aki már hosszú évek óta élnek együtt boldogan, és valamiért fontos nekik, hogy a kicsi hivatalos családba szülessen, vagy eleve már rég készültek a házasságra, csak sosem volt rá megfelelőbb pillanat, mint az, hogy szó szerint egy lett belőlük, vagy igazából nekem az is elég jó érv, hogy úgy kedvezőbbek az adófeltételek (nyilván normális kapcsolatról beszélek, nem arról, hogy húbasszus, jön a kölök, akkor legalább egy kis pénz is álljon a házhoz, ha már így egymáshoz lettünk láncolva). De én nem egy házasságot ismerek, ami a véletlen teherbeesés nélkül szóba sem került volna, vagy még rosszabb, a pasinak évekig eszébe sem jutott elvenni a nőt mondjuk csak azért, mert az őszintén vágyott rá, jó kényelmesen elvoltak egy valójában csak egyikük számára ideális helyzetben - aztán amikor jött a gyerek, akkor persze jogot formált az anyára is, mint valami haszonállatra, aki már bizonyított, és elvonszolta hordóként az oltár elé, meg sem kérdezve, hogy ha már erre várt kislány kora óta, akkor esetleg nem szeretne-e mégis egy év halasztást, hogy legalább a megálmodott csinos ruhába öltözhessen. És ettől kezdve, hogy az esetek többsége ilyen, nekem egyszerűen visszataszító az egész nagyhasú menyasszonyság.

Szóval nem, soha nem akartam házasságot kötni, még akkor sem, amikor már biztos voltam benne, hogy megtaláltam a világ legcsodálatosabb férfiját, és az valamiért pont engem tart a világ legcsodálatosabb nőjének, és ezt bizonyítandó leélt mellettem majdnem nyolc évet, anélkül, hogy bármi jelét mutatná, hogy szívesen abbahagyná. És akkor három hónap leforgása alatt elért minket a világ legnagyobb boldogsága és legnagyobb bánata, ami úgy összeforrasztotta a már addig is egymáséba érő lelkeinket, hogy most már biztos: sosem fogjuk megtalálni, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Valahogy minden kimondható szó, minden logikus tett kevés volt ahhoz, hogy lefordítható módon kifejezzük, amit érzünk - egymás iránt, és az iránt, aki eljött a kislányunk és tanítónk lenni. Úgyhogy szinte egyértelműen következett az az egyetlen dolog, ami számunkra mindig is annyira ésszerűtlen volt, hogy illett a helyzet abszurditásához: amire soha semmi és senki sem tudott volna rávenni minket, arra rávett ő, aki ezen a világon csak nekünk létezett, de nekünk mindenek felett.
És nem, még sohább nem akartam terhesen férjhez menni, de ő ezt is felülírta, és amilyen hamar csak lehetett, maga után küldött egy még hihetetlenebb második csodát, amitől minden érv és elv és elhatározás jelentőségét vesztette. Így már nem fog érdekelni, ha majd a hasamra kacsintva mindenki megtoldja a gratulációját egy szellemesnek gondolt végre-rászántátok-magatokat megjegyzéssel... így már nem csak egy papírt írunk alá, hanem lelkünk és testünk mellett a földi nyomunkat is az ő nevével, így már nem csak egy kétszemélyes ékszer az a gyűrű, hanem a közös végtelenünk szimbóluma, ahol mi négyen egy csapat vagyunk.