Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. július 3., szerda

Never say never

Két hét múlva esküvő. Múlt héten megrendeltük a csokromat (apró sárga nap-csillagok és kék íriszek...), kiválasztottuk és leelőlegeztük a gyűrűket (amint kiderült, utolsó pillanatban, mikor még épp van idő legyártani őket), ma voltam ruhapróbán (pont olyan lesz, amilyennek szerettem volna, csak nyilván a Hepburn-féle bő szoknyarész nélkül, mert ugye már nem nagyon van derekam, amire ráilleszteni), így már csak annyi van hátra, hogy M.-nek vegyünk egy olyan fehér inget, ami a hatalmas vállai és a lapos hasa miatt nem lóg rajta mell alatt. Még mindig elég szürreális, tiszta szerencse, hogy növekszik a hasamban egy ember, mert így van, ami döbbenetességével ellensúlyozza az egészet.

Két társadalmilag elvárt dolgot elleneztem hevesen egész életemben.
Az egyik a házasság - egyszerűen nem hiszek benne, nem látom értelmét, úgy érzem nem más, mint bugyuta ragaszkodás egy elavult szokáshoz, ami a világon semmit sem tesz hozzá két ember kapcsolatához. Zavar a vak konformizmusa, hogy megismerkedünk, szerelembe esünk (szerencsés helyzetben), összeköltözünk, és akkor illik meglépni ezt is, mert ez a kötelező következő lépcsőfok a szaporodás előtt. És zavar az egészet körülvevő világ szemének előadott cirkusz, az álhagyományos szertartások, és az még inkább, hogy akárhányszor mondom el (kizárólag kitartó vallatások után, nem mintha magamtól buzgón emlegetném a témát), hogy nálunk gyakorlatilag nincs is mit szervezni, tehát nem jár folyton ezen az eszem, még most sem, nem hogy az utóbbi fél évben, és nem foglalkoztat különösebben a ruhám, és annál kevésbé a kiegészítői, és igen, valóban csak három jóbarát lesz ott a párjaikkal, és nem, a szüleink valóban nem, és bármilyen hallatlan, az ünnepi ebédre nem fogunk előre asztalt foglalni, csak beesünk majd valahova és egy jót eszünk-iszunk... szóval már akinek négyszer elmondtam, valamiért az is újrakérdezi, mintha remélné, hogy időközben benőtt a fejem lágya, és engem is elkapott végre a lázas lelkesedés. Igen, by all means, én is csináltatok egy olyan sminket és műfrizurát, amiben a szerencsétlen férjjelölt is alig fog rámismerni, és sosem-olvasott Bibliára esküszöm egy pap előtt, akinek utoljára tizenéves fejjel hittem őszintén, és egy fél havi fizetésért felfogadok egy vadidegen pasast, aki majd vacsora közben malac viccekkel körítve ecseteli a nászéjszakánkon várható akciókat a vendégeknek, és egy kis vagyont adok egy magát profinak tituláló fotósnak, aki kivisz egy bámészkodó sétálókkal teli parkba, és kétpercenként figyelmeztet, hogy nézzünk már szerelmesen egymás szemébe a csipkenapernyő alatt - és mindeközben hősiesen tűröm, hogy zsibbad a szám az egész napos kényszermosolygástól, és soha nem látott hatod-ági rokonok puszilják az arcomra az izzadságcseppjeiket, miközben egymásnak adogatva körberángatnak a táncparketten. Tudom, nem minden egyes lakodalom gyűjti össze a teljes fenti katasztrófaarzenált, de én még olyan esküvőről személyesen nem hallottam, ahol ne lett volna valamilyen részletnyi kompromisszum, amit a fiatal pár szíve szerint másképp csinált volna, csak akkor megsértődik az ángyó, hogy nincs mulatószene, vagy nem tetszik az apósnak, hogy kimarad a menüről a húsleves-rántotthús kombó, vagy épp muszáj véresre hólyagosodott talppal is keringőzni a borgőzös meghívottakkal, mert különben veszteséges lesz a buli, és nem jut pénz a nászútra. És tudom, biztos túlzok, biztos sokaknak tényleg "az életünk legszebb napja, ami csak rólunk szól" az esemény, és biztos őket meg attól rázza ki a hideg, hogy végülis én is egy klisén lovagolok: egy életre szóló jó kapcsolathoz semmi szükség se igazolásra, se anyakönyvvezetőre, se papra. De én tényleg úgy gondolom, hogy csak két ember kell hozzá, aki szereti egymást és felnéz egymásra, és tiszteletben tartja a másik személyiségét és szabadságát; semmi több, minden más szükségtelen sallang.
A másik dolog a terhesen férjhez menés - jó, egy kicsit nyilván árnyaltabb a dolog... ahogy nehezen bár, de el tudok képzelni esküvőt is, ami attól még, hogy tíz főnél többen jelennek meg rajta, nem feltétlenül erőltetett menet, úgy még inkább el tudok képzelni olyan helyzetet, ahol csak egy gyerek megjelenése teszi időszerűvé a dolgot. Vannak olyanok, aki már hosszú évek óta élnek együtt boldogan, és valamiért fontos nekik, hogy a kicsi hivatalos családba szülessen, vagy eleve már rég készültek a házasságra, csak sosem volt rá megfelelőbb pillanat, mint az, hogy szó szerint egy lett belőlük, vagy igazából nekem az is elég jó érv, hogy úgy kedvezőbbek az adófeltételek (nyilván normális kapcsolatról beszélek, nem arról, hogy húbasszus, jön a kölök, akkor legalább egy kis pénz is álljon a házhoz, ha már így egymáshoz lettünk láncolva). De én nem egy házasságot ismerek, ami a véletlen teherbeesés nélkül szóba sem került volna, vagy még rosszabb, a pasinak évekig eszébe sem jutott elvenni a nőt mondjuk csak azért, mert az őszintén vágyott rá, jó kényelmesen elvoltak egy valójában csak egyikük számára ideális helyzetben - aztán amikor jött a gyerek, akkor persze jogot formált az anyára is, mint valami haszonállatra, aki már bizonyított, és elvonszolta hordóként az oltár elé, meg sem kérdezve, hogy ha már erre várt kislány kora óta, akkor esetleg nem szeretne-e mégis egy év halasztást, hogy legalább a megálmodott csinos ruhába öltözhessen. És ettől kezdve, hogy az esetek többsége ilyen, nekem egyszerűen visszataszító az egész nagyhasú menyasszonyság.

Szóval nem, soha nem akartam házasságot kötni, még akkor sem, amikor már biztos voltam benne, hogy megtaláltam a világ legcsodálatosabb férfiját, és az valamiért pont engem tart a világ legcsodálatosabb nőjének, és ezt bizonyítandó leélt mellettem majdnem nyolc évet, anélkül, hogy bármi jelét mutatná, hogy szívesen abbahagyná. És akkor három hónap leforgása alatt elért minket a világ legnagyobb boldogsága és legnagyobb bánata, ami úgy összeforrasztotta a már addig is egymáséba érő lelkeinket, hogy most már biztos: sosem fogjuk megtalálni, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Valahogy minden kimondható szó, minden logikus tett kevés volt ahhoz, hogy lefordítható módon kifejezzük, amit érzünk - egymás iránt, és az iránt, aki eljött a kislányunk és tanítónk lenni. Úgyhogy szinte egyértelműen következett az az egyetlen dolog, ami számunkra mindig is annyira ésszerűtlen volt, hogy illett a helyzet abszurditásához: amire soha semmi és senki sem tudott volna rávenni minket, arra rávett ő, aki ezen a világon csak nekünk létezett, de nekünk mindenek felett.
És nem, még sohább nem akartam terhesen férjhez menni, de ő ezt is felülírta, és amilyen hamar csak lehetett, maga után küldött egy még hihetetlenebb második csodát, amitől minden érv és elv és elhatározás jelentőségét vesztette. Így már nem fog érdekelni, ha majd a hasamra kacsintva mindenki megtoldja a gratulációját egy szellemesnek gondolt végre-rászántátok-magatokat megjegyzéssel... így már nem csak egy papírt írunk alá, hanem lelkünk és testünk mellett a földi nyomunkat is az ő nevével, így már nem csak egy kétszemélyes ékszer az a gyűrű, hanem a közös végtelenünk szimbóluma, ahol mi négyen egy csapat vagyunk.

15 megjegyzés:

  1. "Az emberi nemnek száma egy volt. Ez az egy egyesítette magában a férfit és a nőt. Androgünnek hívták. Erejük szörnyű volt, gondolkodásuk nagyratörő. Az égbe próbáltak felmenni és ott rátámadni az istenekre. Az istenek úgy döntöttek, kettévágják őket, hogy gyengébbek legyenek. Miután pedig az egységes természet kettéhasadt, mind a két felet a másikhoz húzta a vágy, átkarolták egymást és összefonódtak, egyesülésre áhítozva. Kettő lett egyből és most szüntelenül keresi ki-ki a maga felét... hanem megtalálni csak keveseknek sikerül." Jaj, erősödjetek tovább, kedveseim!
    (Szerettem volna ideszúrni Neked a Kisstibi féle változatot, mer az mókásabb de sehol sem lelem...)

    VálaszTörlés
  2. Úgy örülök nektek, hogy látok még hozzánk hasonló boldogságosokat:) (amúgy bakker, ez a bejegyzésed egy kész novella!) Az esküvő iszonyod abszolút átérzem, anno én is voltam vele (csak én egy icipicit több kompromisszumba mentem bele.) A "szertartásra", vagy hogy nevezik, mi is úgy estünk be, hogy előtte semmit nem egyeztettünk le, mert nem érdekelt, aztán mégis végigbőgtem azt az 5percet :S

    VálaszTörlés
  3. Jaj, elfelejtettem majdnem! Amikor a tervezett naaagy nap előtt 4 hónappal bejelentkeztünk a helyi polg. hiv-ban, elküldtek a jófrancba, hogy az ember, már aki komolyan gondolja a házasodást, na az korábban jelentkezzen ennél! Bosszúból elmentünk a szomszéd faluba és ott elvállaltak vadidegenül, kapásból. Ott volt a mi igazi, kétszemélyes esküvőnk, még a tanúkat is a hivatal biztosította... Nem eshetett volna meg soha szebben...

    VálaszTörlés
  4. na,most aztán teljesen egyetértünk:)

    VálaszTörlés
  5. Nekem nagyon klassz esküvőm és lagzim volt, minden úgy volt, ahogy szerettük volna, pár rokon, sok barát, ruha, smink, bulizás. Nem tetszik, hogy ilyen kíméletlenül leszólod, nekem fontos volt.

    VálaszTörlés
  6. Egyetértek Est, mint általában :-):-) Nekünk 7 év együttlélés után volt az esküvőnk, teljesen egyszerű, bensőséges szertartással, ahol a tanúk az anyáink voltak. Persze mindketten végig síyrtunk, sőt még az anyakönyvezető is !!! :-):-) Aztán egy tóparti koktélozás és egyszerű estebéd. Másnap pedig kora reggel ( újból felöltözve ) 2 óra alatt elkészültek a képek. Semmi idegeskedés, semmi feszélyezettség, csak jókedv, vidámság és boldogság. Én sem akartam soha férjhez menni, nem is volt különösebb indoka sem, egyszerűen akkor így éreztünk - döntöttünk. Semmi nem változott közöttünk, de valami mégis. Olyan jó azt mondani - érezni, hogy a férjem :-):-)

    VálaszTörlés
  7. Mi kimentünk Vegasba, és ott összeházasodtunk ketten. Szép emlék, csak magunknak szerveztük az egészet.
    Nagyon sok puccparádés esküvőn voltam, rá meg elváltak a legtöbben. Nem ezen múlik. Lehet, kíméletlen amit írok, de én az ilyen esküvőket, amik csak arról szólnak, hogy meg hívunk olyan rokonokat akikkel egyébként nem is tartjuk a kapcsolatot, meg számolgatjuk mennyi pénz jön össze a menyecsketáncból, meg jópofizzunk mindenkivel, no ezeket én majomparádénak hívom.
    K.

    VálaszTörlés
  8. Én máshogy vélekedek ezekről a dolgokról,de nagyon tetszik az,ahogy írsz. Szerintem teljesen mindegy ki hogyan házasodik össze,ha valami nem működik,így is-úgy is szét fognak menni. Nekünk volt "majomparádénk"(nem értek egyet a kifejezéssel),de életünk egyik legszebb napja volt és egy percét sem bántuk meg,mert a mai napig gyönyörű emlékeket őrzünk magunkban.A szeretteinkkel voltunk körülvéve,akik ugyanúgy örültek nekünk,mintha csak a saját esküvőjük lett volna. Nem szabad általánosítani,és nem kell leszólni sem azért,csak mert valakinek nagy esküvője volt.
    Drága Est,ez nem neked szólt! Én totálisan megértem az érveket,de ennyire nem szabad súlykolni a másikra véleményünket ahogy azt egy hozzászóló tette.:))

    VálaszTörlés
  9. A mi esküvőnk középutas megoldás volt, mert akartam esküvőt, ruhát, hajat, sminket, de nem akartam lagzit semmiáron, így nálunk csak kis vacsora volt 30 emberrel.

    Ettől független kérdés: Est kedves, a CVS-nél hasi vagy hüvelyi UH van? G nem tud jönni velem 22.-én, így a szüleimet kértem meg, de Apámat nem tenném ki annak, hogy oylat kelljen látnia, amit nem akar..

    VálaszTörlés
  10. Először is Audrey: hasi UH van, viheted a nagyszülőket egész nyugodtan... :D (Csak az UH részén lehetnek bent egyébként, szóval még a leszúrkodásodat sem kell végigasszisztálniuk.)

    VálaszTörlés
  11. Aztán: esküvő-téma.
    Valami félreértés is esett itten... én senki saját bejáratú nagy napját nem szóltam le, csak annyit mondtam, hogy én személyesen egy darab párt sem ismerek, akinek a nagy napja csak és kizárólag róluk szólt, pont olyan formában, amilyenben ők ketten szerették volna. És felsoroltam, hogy mi minden miatt: egy csomó olyan kompromisszum, amit szinte szokássá vált bevállalni, mert hát az esküvővel/lakodalommal együtt jár az is, hogy például (hogy csak a legalapabbat említsem) akár illendőségből, akár családi nyomás hatására, akár mert anyagilag jobban megéri, meghívnak olyan embereket is, akikkel egyébként évekig nem találkoznak, mert egyszerűen nem kedvelik egymást eléggé, vagy nulla a közös bennük. Nekem ez még a mezei vasárnapi ebédjeimbe sem fér bele, nem hogy életem legfontosabbnak mondott eseményébe.
    Én örömmel elhiszem bárkinek, hogy neki tökéletes volt az esküvője, akár kétszáz meghívottal is, mert ez is, mint minden prioritások kérdése - és ha neki fontosabb mondjuk a középpontban levés, mint az, hogy a vendégek felét nem is ismeri, és az ő közepükben kell lennie, akkor ő biztosan jól választott, attól függetlenül, hogy én mit gondolok, tehát védekezni sem kell. De ismétlem, én senkit sem ismerek (jelezném, hogy aki itt kommentelt, azt szintén vagy nem ismerem, vagy nem faggattam soha az esküvője kapcsán), aki utólag ne sorolt volna fel minimum féltucat dolgot, amit másképp csinált volna, ha mindent ő maga dönthet el, és bizony másképp csinálna, ha újrázhatna.

    Azt viszont semmiképpen nem gondoltam, hogy vannak nálunk sokkal elvetemültebbek is... :)
    Vegas nálunk is szóba került, de (apropó prioritások) annyira nem volt fontos, hogy megfizessük az árát - annyi pénzből inkább visegrádi esküvő, és később esküvőtlen New York.
    Beus neked meg... szokásos nagy imádlak-ölelés! Mutattam M.-nek a kölcsöntanús megoldásotokat, és ezt írta rá: "kezdem túlzásnak érezni a miénket"... :D

    VálaszTörlés
  12. Nagyon jót mosolyogtam a bejegyzésed azon részén, ahol felsoroltad, hogy mit is nem szeretnél az esküvődön. Nekünk majdnem mind megvolt, de abban a módosult tudatállapotban valahogy mégis jó volt. Legalábbis én így emlékszem.
    Én másodjára tényleg nem akartam papírt az én Emberemről, főleg, hogy egyszer már ez nem jött be, de Ő annyira "hisz a gyűrű aranyában", és gyakorlatilag az ismeretségünk második hetében már "megkért". Tényleg nem tökölődtünk sokáig, mert január utolsó napján láttam először, és 2007.07.07-én már zúgtak az esküvői harangok. És "így volt jó". ;-)
    Ettől függetlenül el tudom fogadni az álláspontodat, ahogyan a másét is, mert "mindenki másképp csinálja". (Ma ilyen idézgetős napom van.)
    ETAMA

    VálaszTörlés

Mondd!