Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. augusztus 29., csütörtök

Almost perfect

Ma egy olyan jó nap van! Jó, csak most kezdődött, de érzem, hogy az lesz és kész. Pedig öt óra alvás után kellett kelni (valamiért nem volt kedvem még lefeküdni a szokásos éjfélkor), és álmosféle vagyok, de közben meg kiléptem a lakásból és igazi esőillatú őszi reggel volt, ragyogó napsütéssel, szinte üres utcákkal, és a Taylor Swift énekelt velem vidám dalokat jó hangosan. És mikor beléptem a dolgozóban az épületbe, a nagy össznépi köszöngetés közepette az egyetlen nem közvetlen munkatárs, aki tud a terhességről (egy aranyos huszonéves fiú, aki teljesen magától jött rá, hogy szokatlanul hízok, mert nekem olyankor is inkább lapos hasam és növekvő seggem szokott lenni... gihi), mosolyogva (nem sejtelmesen, hanem kedvesen - big difference!) odasúgta, hogy "Sziasztok!" - amit először nem értettem, mert egyedül voltam, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és elöntött egy hatalmas szeretethullám, és felgurított egészen az ötödik emeletig. Ahol most ülök a finom citromos teámmal, és belülről erősen rugdalja a hasamat egy drága kincs...

Tegnap voltam a havi terhesgondozáson, méhszájam zárt, Kissmajom szívműködése rendben, vérnyomásom változatlanul alacsony, meg lett dicsérve a hasam nagysága; gyerekméricskélés megint nem volt, csak egy pár másodpercre láttam az édes nagy fejét odabent, de most annyira nem zavart, mert tegnap egész nap nagyon mocorgós tücsök volt, úgyhogy remélem jól van. Megkaptam az AFP eredményt is, aminek ugyan jelentősége kevesebb, mint nulla, de azért leírom, hogy meglegyen itt is, hogy egy tökéletesnek mondott 1,55 MoM. Jövő kedden meg mennem kell általános laborra, aminek keretén belül meglesz a cukorterhelés is, kicsit furán, mert éhgyomri értéket most nem néznek, otthon be kell nyomnom a glükózt, és két óra múlva kell jelentkeznem vérvételre.

Akartam még jelenteni, hogy felvettem életem első terhesnadrágját. Eddig a minimum tíz kilóval súlyosabb korszakomból származó nyári vászongatyóimat hordtam, de lassan már csak kettő maradt, amelyik hasnál akkor is kényelmes, ha ülök benne, a többit ki kell gombolnom; ráadásul tegnap hűvösebb is volt, úgyhogy előszedtem a sógornőmtől örökölt ruhatárat, kiválasztottam a legkisebb méretű farmert, és lelkesen beöltöztem. Hát elég nevetségesen festettem, be kell látni. Az egy dolog, hogy csípőben túl bő rám, és ettől aztán pár lépés után máris lennebb csúszik, és trottyosra ereszkedik a seggemen, de felül a rugalmas anyagból készült hasi része is pár centire eláll a testemtől... amolyan kengurumamás mutatvány, de a ráhúzott póló úgyis eltakarja a hiányt, úgyhogy azért ma is abban vagyok. Egy kicsit olyan, mint amikor ötévesen illegettem magam Anyu elegáns piros ruhájában, ami felül lógott rajtam, alul bokáig ért, de én attól még a legszépségesebb királykisasszonynak láttam magam benne.

Van nemolyanjó dolog is, ami hátha jó lesz végül, nagyon-nagyon drukkolunk. M. barátjának a három poszttal ezelőtt említett kislányáról van szó - a másodikról, aki akkor még pocakban volt. Feltűnt ugye ultrahangon a gyanús folyadék a fejében, sikerült is bekéredzkedniük az Istenhegyire egy plusz vizsgálatra, ahol megnyugtatták őket, hogy nincs semmi baj a gyerekkel, biztos valamilyen árnyékot láthattak a kollegák, mert odabent minden tökéletes, következett egy hétvégnyi nagy nyugalom, ami után hétfőn az anyuka érezte, hogy valahogy nem annyira aktív a baba, amennyire szokott. Bementek a kórházba, megnézték a szívműködését meg a méhlepény állapotát, egy kicsit még vártak, hogy javul-e bármi is, aztán életveszélyes állapotban kikapták császárral; november elejére volt kiírva a szülés, úgyhogy maximum két hete léphettek a harmadik trimeszterbe, a baba egy kiló húsz deka. Túl sok információjuk továbbra sincs (nem tudom, hogy lehet ilyenkor nem követelni, mondjanak el mindent részletesen), de elvileg stabil, egyedül lélegzik, tegnap már kis kaját is kapott, és most már csak várni lehet, hogy erősödjön, és kiderüljön, hogy milyen károsodást okozhatott az oxigénhiány - mert állítólag a köldökzsinórral volt valami baj (nem, itt sem tudni, hogy pontosan mi), ami miatt már nem tudta megfelelően táplálni őt.
És annyira ijesztő, hogy pár nappal azelőtt egy vérprofinak mondott csapat ellenőrizte (tehát nem csak rápillantott, hanem eleve bajt keresett), és semmit sem észlelt... akkor is nagyon aggasztó, ha ők nem vettek észre valamit, és akkor is, ha nem is lehetett volna észrevenni. Mert akkor nincs ám hiába a sok aggódás, a görcsös hasonlítgatás, hogy eleget mozog-e egy adott napon vagy sem, a kételkedő számolás, hogy vajon mennyi az elég - egyszerűen van olyan, hogy valóban azon múlik minden, hogy figyelünk-e eléggé, ha fél nappal később jelentkeznek az ügyeleten, lehet, hogy már menthetetlen lett volna a baba.
Ha lesz valami új hír, mindenképpen beszámolok, addig gondoljatok ti is egy percre erre a harcos pici kislányra... olyan szép ez a nyárvég, jövő ilyenkor feltétlenül ki kell próbálnia.

2013. augusztus 27., kedd

"Hatalmasabb a királynál is..."

Ma hatvankilenc éves. Vagy lehet, hogy nem épp ma - harcok közepette született, az édesanyja erdőn-mezőn át menekítgette a családot, nem biztos, hogy amikor hetek múlva volt alkalom hivatalosan is bejelenteni a legkisebb fia világrajöttét, pontosan emlékezett még a napra.
Ő a világ legjobb embere. Becsületes, jóindulatú, elfogadó, segítőkész, önzetlen, bátor; benne van az egyszerű székely paraszt minden bölcsessége és viccessége és makacssága... igen, az utóbbit két helyről is örököltem, esélytelen lett volna másmilyennek lennem.

Tizenketten voltak testvérek (ebből hat nagyapám első házasságából származó félárva, akiket magával hozott az özvegységből), Apu volt az utolsó, és mire ő következett, a háború meg az államosítás miatt nagyon elszegényedett a család, a testvéreivel együtt egész kis kora óta segítenie kellett, a földeken munkálkodni, tehenekre vigyázni, hiába volt ígéretes tanuló, esély sem volt rá, hogy a kis faluból messzebbre mehessen, egy jó iskolába. Tizenhat éves volt, amikor a szülővárosomba került, a legnagyobb testvére vette magához, aki akkor ment férjhez; attól kezdve egész életében keményen dolgozott, megtanult románul, szakmát választott, esti képzésekre járt, hogy minél előbb saját keresete legyen.
Szép fiatal évei voltak, rengetegen keresték a barátságát, mert tudott ésszel szórakozni, a nők bolondultak érte, mert jóképű volt, csomót utazott mindenhova, ahova csak a kommunista Romániából lehetett. Aztán megismerte Anyut, és amint harmincas évei elején úgy érezte, hogy ideje családot alapítani, valahogy nem volt kérdés, hogy őt választja, pedig bizonyára minden ujjára akadt volna tíz olyan, aki nem öt évvel idősebb nála - de nem érdekelték az okoskodó pletykák, és mennyire igaza lett... Nagyon szerettek volna gyereket, mindennél jobban lányt, ebben annyira egyetértettek, hogy fiú névvel nem is készültek egyáltalán, úgyhogy tiszta szerencse hogy én lettem nekik.

Gyerekkoromból nagyon kevés dolog maradt meg bármiről is, de Apu kapcsán arra tisztán emlékszem, hogy akármire rávehető volt, hogy boldoggá tegyen. Őt mindig lehetett szeretgetni (babaként sokáig csak úgy tudtam elaludni, ha az ujjaim között gyűrögettem a fülcimpáját), nyúzni, magammal hurcolni... ízületi problémák miatt fiatal kora óta fájós volt a dereka meg a háta, de ez sosem tudta megállítani.
Volt olyan mániám például, hogy minden nap ki akartam menni vonatokat nézni - valamiféle korai elvágyódás lehetett, vagy nem tudom, de hiába rettegtem a mozdonyfüttytől, ott szerettem ülni a fapadon, és nézni, ahogy búcsúznak az emberek, pakolják a bőröndöket, integetnek a távolodó fülkeablakokból... és Apu minden kemény munkanapja után hajlandó volt lesétálni velem azt a valamennyi kilométert az állomásig, aztán estefelé vissza.  Volt egy nehéz fekete biciklije, rajta pici piros gyerekülés: az izmos combjai között ültem, lábaimat gondosan feltette két kis vas tartóra, hogy ne lóbáljam, kapaszkodtam a kormányba, és száguldoztunk mindenfelé; sosem féltem, bármekkora volt a forgalom, bármilyen gödrös az út és bármennyire meredek egy-egy lejtő, azt élveztem a legjobban, amikor indultunk, megfutamodott, aztán egyik lába a pedálon, a másikat már útközben emelte át a vázon (nekem ez mai napig varázslat, sosem voltam képes megtanulni), olyan erős volt és magabiztos, hogy az is természetesnek tűnt volna, ha egyszer csak felemelkedünk és repülni kezdünk.
Imádtunk együtt mászkálni. Tavasszal és ősszel virágot szedni meg gombászni jártunk az erdőbe, nyáron strandra vitt minden délután, télen szánkózni a közeli dombokra, nem csak engem, hanem a kis barátaimat is; amikor Anyu nem kapott szabadnapot, néha hétvégén ketten elutaztunk egy-egy távolabbi látnivalóhoz is. Ahányszor baleset történt velem, mindig az ő gondjaira bízva sikerült, mert ő sosem szólt rám vagy rohant utánam korlátokkal, szabadon engedett felfedezni: zuhantam rózsabokor tövisei közé parkban szaladgálva, potyogtam csövekre elmozdult csatornafedélre lépve, estem arcra lépcsőn lerohanva, aminek felrepedt alsó ajak lett a vége, és csúsztam betonkerítésnek havas lejtőn, aminek csuklótörés. De ezekre mind csak elmesélésekből emlékszem - azzal a mindent betöltő jó érzéssel ellentétben, amikor a nyakába vett, és a sűrű fekete hajába kapaszkodva ismerkedhettem a világgal.
Amikor lebontották a házunkat, és lakótelepre kellett költöznünk, a gyár, ahol évtizedekig esztergályosként dolgozott, látszott a negyedik emeleti ablakunkból; amint a suliból hazaértem, Anyuval együtt miden nap izgatottan lestem, hogy mikor jelenik meg a hangyányi alakja a messzi domboldalon (hiába volt jobb szemem, Anyu valahogy mindig hamarabb felismerte, és máris elkezdte melegíteni az ebédjét). Néha pár órával hamarabb ellógott és a kollegáival elment sörözni - sosem rúgott be, de Anyu imádta ezeket az alkalmakat, mert olyankor mosolygós lett és csibészesen csillogtak a szemei. Amúgy komoly, vastag szemöldökével kicsit morcosnak tűnő fizimiskája volt mindig is, és az ezzel társuló határozott, érces hangja miatt aki előbb csak látásból ismerte, majd később beszélt is vele, rendszerint csodálkozott, hogy milyen kedves, barátságos úriember.
Otthon sosem emelte fel a hangját, így számomra ijesztő volt, ha néha idegenekkel vitába szállt, és megtörtént; ilyenkor bármilyen apró a termete, óriásinak láttam, legyőzhetetlennek, mintha egy más ember lett volna. Életemben egyetlen egyszer emelt rám kezet: három éves lehettem, amikor a bűnrossz szomszéd szerelmemmel egy teljes napra eltűntünk a ház elől, estére az egész környék minket keresett; amikor vigyorogva előbukkantunk az utca sarkán, odarohant és dühében a fenekemre ütött... majd pszichológusok-rémálma szülőhöz illően napokig mindenfélével kényeztetett, mert örült, hogy nem esett bajom.

Anyu betegségének súlyosságát több mint fél évig titkolta mindenki előtt, hogy nekem könnyebb legyen, és amikor meghalt, összetört; akkor éreztem, hogy ha én nem lennék, és nem tartanám benne a lelket, hetek alatt feladná, és utána sietne... csak most, mikor már nekem is van valaki igazim, értem meg, hogy milyen hihetetlenül nehéz lehetett neki. A gerincsérve miatt betegnyugdíjba került, az egyetemi éveim alatt nagyon lefogyott és legyengült, anyagilag nagyon rosszul álltunk, és folyton aggódott, hogy nem tud eleget segíteni nekem. Mikor Budapestre jöttem, és már én tudtam pénzt küldeni neki, valamennyire megnyugodott, hogy rendben lesznek a dolgok - persze félre tett minden fillért, amikor pár év múlva végül kihoztam őt is, örömmel újságolta, hogy bizony a fele illetékre elegendő pénz ott lapul a táskájában.
Gondolkodás nélkül hagyott mindent és mindenkit maga mögött, adta el a lakást, és költözött a közelembe, nem változott semmit a harminchat éve élő bizonyosság, hogy ha hívom, jön, bárhova, bármikor. És most, itt jó neki: vidám és kiegyensúlyozott, akár társasággal akár egyedül rengeteget járkál, szép időben heti rendszerességgel kirándulgat, bejárta már az országot keresztül-kasul. A nyugalomnak meg a sok mozgásnak köszönhetően az egészsége jobb, mint valaha, és annyira de annyira szeretném, ha ez még pár évtizedig így is maradna; mert tudom, hogy az ő viszonya az elmúlással teljesen más, mint bárkié, akit ismerek, tudom, hogy ő nem fél az öregségtől és a haláltól, de én még nagyon nem vagyok kész nélküle létezni, hiába van teljesen független saját életem.
Mint mindenki, én is sokszor érdeklődtem, hogy miért nem választ magának új párt, hiszen gyakran derül ki, hogy még most is lenne rá jelentkező bőven. De azt mondja, nincs szüksége kompromisszumra: olyan tökéletes úgysem lehet senki, amilyen Anyu volt, olyan boldog úgysem lenne senkivel többet, ezt érzi és tudja - akkor meg mi értelme...? Megértem és tisztelem a döntését, és ugyan tudom, hogy csak egyedül van, de nem magányos, annyira örülök neki, hogy pár hónap múlva meg tudom ajándékozni valakivel, aki teljesebbé teszi az életét. Sosem piszkált unokáért, mindig kérdés és kérés nélkül elfogadta, hogy úgy alakítom a sorsomat, ahogy nekem a legmegfelelőbb, és csak akkor csinálok dolgokat, amikor szerintem elérkezett az idejük... de örök életében rajongott a gyerekekért, és Kissmajom a földkerekség legszerencsésebb kisfiúja lesz, hogy ő az egyik nagypapája (arról nem is beszélve, hogy a másikra sem lehet panasza). Alig várom, hogy most már vele sétáljon hatalmasakat, neki meséljen a tájszólástól és ízes kifejezésektől még mindig színes nyelvén, őt tanítgassa úszni és biciklizni és működőképesre szerelni bármit a világon.
Boldog születésnapot, drága kicsi Apucim! Jövőben ugyanitt, eggyel többen... <3

1969 - Apu huszonöt évesen

2013. augusztus 25., vasárnap

Evil plan

Audrey blogján kommentelve született a gonosz ötlet, mert az a helyzet, hogy ezen a hányan-tudják agybajon (is) osztozom vele. Oké, így a hatodik hónap közelében már annyira nem óvatoskodom túl a dolgot, tudja már az egész család, a kiterjedtebb baráti kör, a közeli irodaszobákban dolgozó beosztottjaim. De például a minden ismerősöm által elérhető FaceBook falamon sosem jelenteném be, és akivel csak telefonon vagy levelezéssel tartom a kapcsolatot, azoknak sem szoktam elújságolni, ha csak szóba nem kerül a téma, vagy direkt módon rá nem kérdeznek.
Valamiért egyszerűen zavar, hogy olyan emberek is csámcsognak rajta, akiknek semmi közük hozzá - és tényleg szeretném, de nem tudom megindokolni, hogy miért. Egészen biztos, hogy nem babona, azon már túl vagyok: Kissmalaczról a sorstársakon kívül összesen kevesebb mint tíz ember (a közvetlen család és három jó barát) tudott csak végig, CVS eredmény utánra halasztottam a védőnőt, semmit sem vásároltam neki, és hát nem sok szerencsét hozott a titkolózás; most mindez nem érdekelt, csak a híreszteléssel fogtuk vissza magunkat, de kiskönyvet normál időben csináltattam, és nem vadásztam ugyan, de ha véletlenül megláttam valamilyen aranyos babacuccot egy boltban, bizony azt sem hagytam ott sosem. Valami ösztönös bolondanyai védelem lehet ez, hogy legalább addig legyen nyugta a kíváncsiskodó tömegektől, amíg bennem van, elrejtve előlük... vagy nem tudom nah... agybaj, kééész.

Viszont ugye már tagadhatatlanul kezd látszani a változás a testemen, a kényelmes bő nyári ruháim lassan nem időszerűek, és őszintén szólva elegem van a mindenfelé lógó nagy zsákpólókból: igenis tetszem magamnak, amikor szűk felsőben egyértelműen kidomborodik a hasam, és kismamának nézek ki, nem dagadtnak. (Jah, mert hogy tovább komplikáljuk: idegenek tekintete egyáltalán nem idegesít, sőt, büszkén hordok testhezálló blúzokat, ahányszor elmászkálunk valahova szórakozni.)
A munkahelyem az igazi probléma tulajdonképpen, mert ott futótűzként terjed minden újdonság, és csak idő kérdése, hogy kiszivárog a dolog a saját csapatomon túlra is, onnan meg megállíthatatlanul kürtölik széjjel. És egyfelől ilyenkor mindenki besértődik, hogy jaj neki mért nem mondtam, másfelől meg ugye most volt az esküvő (amiről amúgy szintén nem szóltam, nem láttam értelmét, legtöbbjükkel olyan a kapcsolat, hogy azt sem tudták szingli vagyok-e vagy mióta van pasim - most is a gyűrűmet vette észre valaki, és akkor indult a lavina), és a kettő közötti okosan kikövetkeztetett kapcsolattól, miszerint nyilván felcsináltak és kénytelen-kelletlen elvettek, aztán a teljes besértődött társaság nagyon bennfentesnek fogja érezni magát, és mindenféle szellemesnek gondolt vicceket fog csattogtatni.
Na most én szívből-lélekből gyűlölöm a pletykát. Örök életemben küzdenem kellett vele, huszonéveim elejére voltam csak képes megérteni, hogy egyszerűen le kell szarni az irigy és/vagy rosszindulatú emberek véleményét, és élni kell tovább, pont úgy, ahogy nekem a legjobb. És ugyan most már ezek a kibeszélős dolgok egyáltalán semmiféle hatással nincsenek rám lelkileg, de attól függetlenül változatlanul mérges vagyok tőlük, mert emlékezni jól emlékszem, hogy milyen volt szenvedni miattuk. Meg óhatatlanul eszembe jut, hogy a világon mindig lesz egy félénk gyerek- vagy frusztrált tiniváltozata az egykori énemnek, sőt valószínűleg olyan is, akinek felnőtt korra sem sikerül kellő magabiztosságot szereznie, és akkor nekem igenis feladatom értük és helyettük is küzdeni a hírszomjas hordák ellen.

Úgyhogy az eredeti visszavágós tervem az volt, hogy amint lelepleződöm, és valaki nem civilizált emberként érdeklődik (úgy, hogy tényleg odajön, és megmondja, hogy hallott a babáról, és igaz-e), hanem sejtelmes vigyorral a pocakomra sandítva rámszól, hogy naszóvalterhesvagy, én majd csak lesütött szemmel pislogok szégyenlősen, hogy: "Ki mondta? Nem, dehogy vagyok! Jaj, tényleg ennyire meghíztam?!"; esetleg annak a típusnak, aki ettől a reakciótól nem érezné kínosan magát, agresszív kismalac módjára beszólok jól, hogy: "Én nem. És te? Rád is felment ám pár kiló..."
Ezzel sikeresen visszavágnék minden nőismerősöm leforrázásáért, akit valaha leterheseztek csak azért, mert nem volt manöken-homorú a hasa - és az örökké bennem élő testképzavaros csaj hálás mosollyal jutalmazna érte. De persze ugyanakkor furdalna a lelkiismeret, hogy ezek közül egyesek esetleg itt őszintén örülnek nekem, és meg minek vagyok ilyen bunkó liba - és az örökké bennem élő meddő nő meg emiatt adna igazat. Ohwell; first world problems...

2013. augusztus 22., csütörtök

"Aki ölni tud és temetni..."

Kétszázadik posztom állítólag, és attól félek úgy alakult, hogy nem lesz túl ünnepélyes vagy mosolygós; valószínűleg tl;dr lesz és egészen biztosan megosztó kérdésektől hemzsegő, de ígérem, hogy majd a következő kerek számnál üde leszek és könnyed.
Nem is tudom, hol kezdjem... ott nem fogom, hogy manapság rengeteget gondolok a Kissmalaczra, mert ez annyira egyértelmű bármikorra, hogy kimondani sem érdemes. Hiányzik nagyon, ez adott, az viszont érdekes, hogy egyre inkább nem úgy, mint egy elveszített lehetőség, hanem mint egy létező személy: nem az ugrik be a Kissmajom mozgolódásáról, hogy vele ilyenünk már nem volt, vagy hogy ez ő is lehetett volna, inkább az, hogy most itt kényeztethetnénk és ölelgethetnénk agyon, miközben együtt várnánk a kistestvért.
Három élmény is ért az utóbbi időben, ami miatt az elmúlt napokban nem csak az egyre végtelenülő szeretet dominálta ezeket a gondolatokat, hanem a velőig hatoló elemzés is...

Említettem már több mint egy éve egy irigykedős posztban M. egyik barátját, ahol csak úgy becsúszott egy "baleset" egy nem éppen ideális helyzetbe; láttuk is azóta a kislányt, születéstől kezdve egy igazi zen-baba, nyugodt kis hájpacni, mindig is átaludta az éjszakát, bármeddig elbámészkodik és -szöszmötöl egymagában ott, ahova leteszik, és szinte soha nem sír. A kapcsolat tehát különösebb megpróbáltatások nélkül túlélte az összeköltözést és gyarapodást, és részben az eredeti kényelemmegoldás miatt, részben azért, mert a kicsit mindketten imádják, azóta is együtt van a pár - idénre meg, szintén véletlenül, besikerült egy második terhesség. Ahogy nagyon sokan, ők is teljesen informálatlanul estek bele az egészbe, gondolom logikus is, hogy akinek csak úgy összejön a dolog, és nem tölt el éveket a tervezgetéssel és várakozással, az minden további lépést lazán kezel, természetesnek veszi, hogy a klasszikus műsorrend szerint a felvonás vége az lesz, hogy kilenc hónap múlva világra jön egy egészséges újszülött. És nyilván az embernek bármennyi keserű tapasztalata van bármiben, nem szeret belerondítani mások habos álmaiba, így miután kiderült, hogy úton van a Kissmajom, M. szó nélkül és türelmesen végighallgatta az apuka oktató óráját (aki semmit sem tud a Kissmalaczos előzményről), hogy nekünk most miféle vizsgálatokat kell elvégeztetni, hogy kiderüljön minden rendben van-e, és ahogy sejthető volt, a kombinált tesztet ajánlotta, mint bombabiztos garanciát. Ők ezt csináltatták a másodikkal is, akit októberre várnak, minden eredményük tökéletes lett; minap, a harmadik trimeszteri kötelező ultrahangon kiderült, hogy a baba koponyájában folyadék van, azonnal tovább küldték őket genetikai konzultációra, és most arra várnak tűkön ülve, hogy eljöjjön az időpontjuk egy alaposabb vizsgálatra. Nem tudunk semmi további fejleményt egyelőre, valószínűleg ők nem is kérdeztek rá ennél pontosabban, pedig nyilván nem mindegy, hogy cisztáról van szó (ami sok magzatnál megjelenik, és gyakran már méhen belül, de legkésőbb a születés utáni hetekben magától fel is szívódik) vagy esetleg hidrokefáliáról (ami maradandó agykárosodást is okozhat). A lényeg a csalódottság, a hamis biztonságérzet miatti pofáraesés, és (nagyon remélem-kívánom nekik a legjobbakat, de hát magunknak is azt reméltem-kívántam) ha tényleg baj van, akkor a megváltoztathatatlanba való belekényszerülés: most már nincs választási lehetőség, ha ez a gyerek élni tud, akkor muszáj lesz élnie, addig és olyan körülmények között, ameddig bír és amilyenek jutnak neki. És ez annyira nem tisztességes!
Tudom, tudom, nem kell újra elprédikálni a szokásos litániát: az életben bármikor jöhet egy szörnyűség, bárki tankönyvileg fejlődő magzata születhet oxigénhiányosan, bárki tökéletes kisbabája lehet autista, bárki makkegészséges gyerekét támadhatja meg a rák, bárki kicsattanó kamaszát teheti tönkre egy autós baleset, és bárki felnőtt lányát verheti nyomorékra egy agresszív vadállat; semmire sincs ígéret. Kiszámíthatatlan borzalmak igenis vannak, de attól még azt akkor sem tudom megérteni, hogy valaki tudatosan miért választana szenvedést annak, akit a világon a legjobban szeret... vagy jó, nem túlzok, fogalmazzunk úgy, hogy miért ne kerülné el azt, ha van rá elérhető lehetőség...

Múlt héten egy szusszra végigolvastam két szívszaggató blogot, amiket amerikai édesanyák írtak kisfiaik első és egyben utolsó éveiről; bár az alaphelyzet nagyjából azonos, mindkettő más-más miatt volt durva... persze ugyanaz miatt is, de megpróbálom elmagyarázni mindjárt... Az első Ty története, akinél három évesen fedezték fel az agydaganatot, és két évet élt még borzasztó kínok közepette (huszonsok műtét, számtalan sorozat kemoterápia és sugárkezelés), amiből összesen négy hónap volt kívánatosnak nevezhető élet (minimális fájdalmai voltak, tolószékben és ölben tudott közlekedni, volt ereje és kedve játszani), a többi olyan tortúra, amit a világ leggonoszabb emberének se osztana ki senki: nagyon erős gyógyszerezéssel is épp csak elviselhető szinten tartható fájdalmak, nyaktól lefelé teljes mozgásképtelenség (miközben érezni ott is mindent késvagdosásként érzett, tehát pokol volt neki még egy egyszerű összebújás is), a kommunikációs képességek fokozatos elvesztése... feküdt szótlanul, mint egy nyílt seb, tucatnyi kórház tucatnyi ágyán, és várta a megváltó enyhülést. A második Ronan meséje, akinek szintén abban a korban állapították meg a betegségét, de ő csak nyolc hónapig bírta a harcot a mindenfelé terjedő neuroblasztóma ellen; a rövidebb ideig tartó agónián kívül ő más szempontból is "jobban járt", mint a kis társa: nem kellett ismételten össze-vissza vagdosni, viszonylag hosszú ideig jól csillapítható fájdalmai voltak, végig tudott beszélni, és bár a végén már csak nehézkesen, de járni is.
Mindkét esetben brutális kegyetlenséggel ellopott gyerekkorról, ártatlanok értelmetlen szenvedéséről, igazságtalanul korai halálról volt szó; értelemszerűen mindkét család együtt kínlódott a gyerekével, egyformán holtvágányra helyezte az egész életét azért, hogy minél több időt szenteljen a gyógyításnak és az együttlétnek, egyformán sírt és rettegett, egyformán remélt és küzdött a végsőkig, és mindkét édesanya úgy írta le az egész hullámvasutat, hogy így utólag, tudva a végeredményt, az olvasó lelkének tőrdöfés minden egyes szava. A nagy különbség a két sztoriban mégis a szülők hozzáállása volt - egyik esetben emberfeletti erőfeszítéssel megértették, hogy mikor kell önzetlennek lenni. Annak ellenére, hogy a kisfiuk egyszer már csodával határos módon az orvosokat is meglepő részleges gyógyulást produkált, Ty szülei egy adott pillanatban elfogadták az elkerülhetetlent, és belátták, hogy az élet és az életminőség nem szinonimák: elutasították a felajánlott élethosszabbító műtétet, egy hospice szolgálattól palliatív ellátást kértek, a beteg kívánságának eleget téve hazavitték őt a megszokott környezetébe, és napokig kényeztetve búcsúztak tőle. Ezzel szemben Ronan szülei képtelenek voltak feladni a próbálkozásokat, minden áron, minden józan észnek és szakmai javaslatnak ellentmondva akarták menteni őt, még utolsó napjaiban is több városon át hurcolták az egyértelműen haldokló gyereket, rendelőről rendelőre, doktortól doktorig, kísérleti kezelésről kísérleti kezelésre, amíg egyszer csak el nem múlt szegény úgy, hogy szinte nem is volt idő és alkalom elköszönni tőle.
Félreértés ne essék, nem elítélem* az utóbbiakat, sajnos szívem mélyén én is pontosan ez a fajta tagadás nagymestere extrém módon ragaszkodó ember vagyok; ha engedélyezem magamnak a zsigeri cselekvést, én is képes vagyok a lehetetlenbe vágtatni azokért, akiket szeretek, képes vagyok a legabszurdabb határokon túl is kapaszkodni a vak hitbe, képes vagyok nem tudomásul venni a vitathatatlant, az ésszerűt, a valóságot. De ugyanakkor, ha felismerem (vagy valaki jól megráz és felismerteti velem), hogy túlságosan az ösztöneimre hagyatkoztam, direkt kényszeríteni szoktam magam a racionális tettekre, és olyankor többnyire sikerül túllépni a közvetlen érzelemáradaton, és helyesen dönteni. Mert ha másról van szó, kell egy mesterséges fék, egy pont, ahol az ember visszafogja magát, és megálljt parancsol akkor is, ha minden porcikája ellenkezik ezzel - ha saját maga kapcsán kell ilyen vagy olyan irányba elköteleződni, akkor szabad az út, mert magunkat pontosan addig van felhatalmazásunk sanyargatni, ameddig épp akarjuk, de semmilyen mértékű szeretet nem lehet magyarázat egy másik lény önkényes magunkhoz láncolásához, különösen, de nem kizárólag akkor, ha az a személy törvényileg, érzelmileg, anyagilag, stb. (esetleg minden szinten) valóban ki van szolgáltatva nekünk. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy gyerek, attól hogy mi találtuk ki és csináltuk meg őt és nem ő minket, még nem a tulajdonunk, attól hogy önrendelkezési joga még nincs, a fair-play szabályainak még vonatkozniuk kell rá.

És akkor az ideológián kívül hogyan kapcsolódik ez hozzám...? A múlt heti zselici kaland után leugrottunk a Balatonhoz, egy bóbiskolásra meg egy lábmártózásra kedvenc szemesi strandunkon, és néhány mennyei házifagyi gombócra a szokásos helyi teraszunkon. Délelőtti édességezés volt, madárcsicsergős vidéki hétköznap, még kellemesen meleg levegő, a partmenti utcákon mindenhol gumimatracokkal caplató emberek... rendeltünk és leültünk élvezni a finomságot, és akaratlanul is mosolyogva figyelni azt a három kedves, udvarias, aranyos kisfiút, akik egy hatalmas kutya társaságában a szomszédos asztalhoz telepedtek útban a strand felé. Egyszer csak a bejárat közelében leparkolt egy autó, ajtó csapódott, nagyon fura torokhangon, hangos artikulálatlannak tűnő beszéd hallatszott be a kerítésen túlról, majd miközben valaki épp rászólt, hogy várjon, berohant az udvarra egy fürdőruhás tinilány. Én nem vagyok egy szemtelenül bámulós fajta, de a kép annyira groteszk volt, hogy önkéntelenül is hosszú másodpercekig rajta ragadt a szemem: nagyon magas, arányosan vékony lány volt, mondhatni modell-alkat, vállig érő dús hullámos sötétszőke hajjal, makulátlan fényes bőrrel, egyenletesen szép aranybarnára sülve - az arca viszont furcsa volt, akkor hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi miatt, de tipikusan olyan vonások, amikről az embernek valamiért** a szellemi fogyatékosok jutnak eszébe. Nagyjából egy csintalan hároméves szintjén lehetett, az anyja és a nővére egyre szajkózott fegyelmezési kísérletei ellenére trappolva odaugrált a pulthoz, kiabálva rácsodálkozott, hogy milyen színes fagyikínálat és milyen sokféle ostya sorakozik, majd elszökellt egy asztalhoz, kirángatta a széket majdnem felborítva a virágdíszítést, és letelepedés után hiába fenyegetőztek és könyörögtek neki felváltva, hogy ne egyen bele mindenki poharába, csak feleselgetett a maga számomra nehezen érthető nyelvén, és zavartalanul hadonászott a kanalával mindenfelé. A boltos egyébként ismerte őket, pár szót váltott is a nővel, amíg a lány közbe nem vágott elsorolni, hogy ő miket kérne; a kisfiúk megszeppenten maguk elé bámultak, és diszkréten igyekeztek visszafogni a szokatlan hangerőre erősen koncentráló kutyát; mi próbáltunk folytatni a beszélgetésünket, de a hangzavar miatt nehéz volt, feltűnően csendben lenni nem akartunk, úgyhogy gyorsan elfogyasztattuk a maradékjainkat, és elindultunk. Nem beszéltük meg a dolgot utána sem, mert nem akartunk nyomasztó hangulatot, csak annyit mondtunk ki, hogy milyen szomorú volt ez az egész helyzet, a látvány, a kontrasztok, az ezernyi láthatatlan kis részlet ami egy ilyen élet mögött van, minden érintett tekintetében.
Nekem viszont később több dolog is eszembe jutott... Valaki egy kommentben megkérdezte egyszer, hogy ha a kislányunk Down-szindrómás lett volna, akkor is így döntünk-e, hiszen ott az élve születések száma például nagyon magas - habozás nélkül válaszoltam igent, és ez a mostani eset ha lehet, csak jobban meggyőzött. Hasonló vitákban az első érvem mindig az, hogy bármennyire poster-child lett ebben a témában hazai netes körökben, ez a kór nagyon nem egyenlő ám Szirkával, aki kivételesen egy átlagos fizikai állapotnak örvendő, egyelőre egy vele egykorú neurotipikus gyerektől értelmi szintben nem sokban elmaradott érintett (mondjuk az sem mellékes, hogy ez utóbbiban az anyukájának, aki pszichológus, több éves kemény fejlesztő munkája van benne), és még így is örök életében mások (szerecsés esetben csak a család) jóindulatára lesz utalva; sok DS ehhez képest szívrendelenességek kapcsán operációk sorozatával kezdi az életét, hipotónia miatt évekig gyógytornára jár és azzal együtt is csökevényes marad a mobilitása, iskolaérettség címen esetleg hibátlanul megtanul beszélni és sikeresen szobatiszta lesz, és ezek csak a nagyobb dolgok... és persze van a világon egy maroknyi csoda, aki használható szakmát tanul, biztos munkahelyet talál, és viszonylag önálló felnőttkora van... Egy lottónyereményével felérő valószínűség, ami az esélyt illeti, és persze ugyanakkora szerencse is, ha véletlenül bejön.
Be szabad-e vállalni ezt a kockázatot más helyett? Régebben úgy gondoltam, hogy be, csak én vagyok gyenge hozzá, de minden tiszteletem azoké, akik megteszik; ma, túl azon, amin át kellett mennünk, úgy gondolom, hogy önzés. Nyilván eszem ágában sincs azt állítani, hogy könnyebb felnevelni egy beteg gyereket, mint elengedni őt és együttélni ezzel a lemondással, és igen, amit mi választottunk, abban is van egy jó adag önzés: nem mertünk szenvedni attól, hogy a gyerekünk szenvedni fog. De emlékszem, hogy Kissmalacz kapcsán a legnagyobb fájdalmam és ugyanakkor megerősítésem, hogy jól cselekszünk, a kórházi személyzet hozzámállása volt... Ahányszor a kórlapomból valaki megtudta, hogy miért nem tartom meg a babát, rögtön kiült az arcára egy semmihez sem hasonlítható és semmivel sem összetéveszthető együttérző-bíztató meleg mosolytöredék, amiért rendkívül hálás voltam, aztán a következő találkozásunkkor rendszerint ugyanazok az orvosok szánakozva és lesütött szemmel informálták a kollegáikat, hogy "Ő a Turneres...", amiért szívemből meggyűlöltem őket - és az a vegyes érzés mindig el fog kísérni, nem tudom lerázni és lezárni sem, pedig az eszemmel felfogom, hogy bennem is nagyon vékony az elválasztó vonal az empátia és a sajnálat között. Üvölteni akartam, mintha egy forró vasat forgatnának bennem, hogy nem, itt senki sem "A Turneres", ez a mi vágyott és imádott kislányunk, nem egy tünetegyüttes, és nem egy diagnózis... aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy bármennyire is elviselhetetlen és megbocsáthatatlan számomra ez a leminősítő elnevezés, alapvetően támadhatatlan, hiszen nekünk hiába az életünk legnagyobb ajándéka ő, a kíméletlenül objektív tudomány szemében nem más, mint biológiai selejt. Csak egy neszomorkodjjobbígy részvétnyilvánítás lesz, ha a méhemben meghal, csak egy fejcsóválós-vállveregetős kitartásra bíztatás, ha súlyos állapotban megszületik, csak egy minden emberi méltóságától megfosztott társadalom-hátán-púp, ha esetleg ő az az egy a több tízezerhez, aki kizárólag a szindróma "enyhébb" átkait hordozza. És ezt éreztetni fogják vele a legnemesebb szándékú emberek is, hiszen ugyebár minden nyitottságom és elfogadásom és ilyen irányú érzékenységem ellenére bizony én is megbabonázva szemrevételeztem a balatoni lányt.

Bármennyire is úgy tűnt, hogy halad valamerre ez a túl hosszú eszmefuttatás, nincs konklúzióm. Minden látszat ellenére se az, hogy minden terhes végeztessen génvizsgálatot, és vetesse el a rendellenes magzatát, se az, hogy a rokonság minden végzetes betegséget zárjon rövidre euthanáziával, se az, hogy a biztos halált választani más helyett korrektebb megoldás, mint egy gyötrelmes és/vagy megalázó életet. Csak történtek a dolgok körülöttem, és felkavarták a nyugodt vizeim alján az iszapot, és muszáj volt kiírnom magamból. Ha valakinek volt türelme végigülni, annak köszönöm, hogy meghallgatott.
És olvassatok Nadányit, gyönyörű!


* Illetve őszintén szólva talán mégis... nem akartam ebbe belemenni, mert első ránézésre nem szorosan tartozik ide, de végülis arra jutottam, hogy pár sor erejéig felvázolom. Gondolom lélektanilag van jól körülírható oka annak, hogy miért támogatja egy szülő többet és jobban az elesettebb gyerekét; ez tesz emberekké, ebben különbözünk az állatoktól, akik elhagyják a gyengébb vagy sérült utódokat, hogy több táplálék jusson az esélyesebbeknek. És nem tudom, ne is tudjam meg soha, hogy milyen egy rákos kisgyerek anyjának lenni, de nekem nagyon visszataszító, ahogy ez a nő a kisebbik fiához fűző kötelékéről ír, főleg annak fényében hogy sztárbloggerként számíthat rá, hogy a másik két fia is olvasni fogja valamikor a gondolatait. Mert az egy dolog, hogy egy gyereket nem lehet pótolni hat másikkal se, és az is elfogadható, hogy ilyenkor megáll a világ, és amíg a csata tart, addig minden(ki) mást hanyagolni kell, és az a legfontosabb, aki szenved - de a visszafordíthatatlan bekövetkezte után évekkel is folyamatosan azt hangoztatni, hogy ő volt a kezdet és a vég, szemrebbenés nélkül kijelenteni, hogy őt szerette a legjobban, és ez örökre így is marad... nekem ez egy kicsit nagyon ízléstelen.

** Utána sokat gondolkoztam ezen, mert hiába akartam elhessegetni a képet, nagyon felkavaró volt, és folyton visszaköszönt - és egyszer csak beugrott, hogy akkor láttam ilyesmit, amikor anno a Turner-szindróma kapcsán kutakodtam, és különböző genetikai betegségek fizikai jellemzőibe botlottam a keresgélés során. Ezek nem olyan egyértelmű jelek, mint a joviális kerek pofi, pici orr és mandulavágású szemek a Down esetében, de szintén szokatlan arcberendezés, csak nehéz meghatározni az apróságokat: szögletes vonalak, túl lent vagy túl elöl elhelyezkedő, kagylóhéj helyett csigaház alakú fülek (kicsi, de kiálló és nagyon gömbre kunkorodó), lefele ívelt szemek és lefittyedő ajkak.

2013. augusztus 20., kedd

Rugócsillag-várás

Kissmajom egy igazi mocorka. Mindig mondogattam, hogy milyen kis nyugis mikor benézünk hozzá - hát ezt kéremszépen azóta kinőtte, és úgy tűnik nyüzsögésileg az apjára fog hasonlítani... visszatérő vendégek leszünk az ügyeleten pár év múlva, akárki meglássa. Nem mondom, hogy egész nap mozgolódik, de néhány napja gyakorlatilag folyamatosan érzem, mikor igen; így aztán megállapíthatjuk, hogy ezt a mérföldkövet a türelmetlenségem előtt fejet hajtva hamarabb abszolválta, mint szokás, mert a könyvek csak pár hét múlvára ígérték az állandósulást.
Illetve túlzás ez az "egész nap", mert a gyereknek saját külön kis programja van kéremszépen. Éjjel nem tudom mit csinál, mert én nagyon mélyen szoktam aludni, se hanggal, se fénnyel, se bökdöséssel nem vagyok könnyen ébreszthető (reméljük ezt tőlem örökli), úgyhogy ha álmomban bulizgat, akkor arról nem tudok. Reggel olyan kilenc-tíz körül ébred, és akkor lenyom egy fél órácskás frissítő tornát, aztán kora délután olyan kettőtől megint van egy élénk periódus, estefelé hat után még egy, és éjfél körül egy búcsúmenet, ami természetesen szintén annyira aranyos, hogy képtelenség belealudnom, ha akkoriban még épp fent vagyok; és a köztes időszakokban is van néha egy-egy nagyobb rúgás, gondolom nyújtózkodik vagy álmában átforgolódik, és olyankor.
Ami engem illet, számomra a mocorgás továbbra is megszokhatatlan, mindig széles vigyor ül ki a képemre, ha rákezd, és miközben csinálja, szinte mindig lefekszem vagy minimum hátradőlök, és a hasamra tapasztom a tenyeremet, mert egy pillanatát sem akarom elvesztegetni (ez jelentősen csökkenti a munkahelyi produktivitásomat, de a bamba vigyoromon mindenki más vigyorog, úgyhogy we're good). Már nagyon nagy ereje van egyébként (ma vagyok 21w2d, és ő elvileg ilyenkor lassan fél kiló felé araszol), szinte minden nagyobb mozgást érzek a kezemmel is, nem csak belülről. És kétszer már M.-nek is sikerült levadásznia a pillanatot - ez azért nem olyan egyszerű ám, mert ha nem számít rá az ember, akkor szívesen kapálózik fél percig egyhuzamban, hogy csak úgy reng a hasam, ha meg direkt figyeljük, akkor simán tart két perces pihenőket is, nehogy már idő előtt ellaposodjon a kapcsolat. M. szerint olyan ez, mint a hullócsillag-várás volt múlt héten, ott is teljesen random összeállításban kényeztetett egy-egy konkrét nagy meteor shower, és váltotta fel egy tíz perces szünet.
Most csak ennyit akartam, félig piszkozatban félig fejben van még egy nagyon hosszú és nem feltétlenül vidám bejegyzésem (Nem rólunk, hál'Istennek!), de most nincs kedvem foglalkozni vele: hétvég van, bugyikában flangálás, és sorozat előtt döglés... megyek is, le ne maradjak valamiről...

2013. augusztus 17., szombat

Néha el sem hiszem...

...hogy létezel - és hogy szabad várnom rád, mert jönni fogsz... Mikor felfogom, mindig sírnom kell a boldogságtól; de jó könnyek, ne félj.
Köszönöm, hogy vagy. Nagyon szeretlek.

2013. augusztus 14., szerda

City folk - Amazing adventures

Tavaly nagyjából ilyenkor M. egy nap kijelentette, hogy van egy meglepetése számomra: öltözzek melegebben, mint augusztus indokolná, készítsem a lelkem arra, hogy másnap reggel nem lesz könnyű felkelni, és este indulunk. Fogalmam sem volt, mit ötölt ki, párat próbáltam találgatni, de annyira triviális tippek jutottak csak eszembe, hogy elég hamar elszégyelltem magam - elvégre a világ legötletesebb ajándékozójáról beszélünk... Annyit megtettem az ügy érdekében, hogy útközben próbáltam nem nézni a városneves táblákat, mert akkor már fontosabb volt a meglepetés izgalma, mint a végcél kiderítése. De amint egy két és fél órás autóút után kiderült, esélyem sem lett volna kiokoskodni semmit, a Kaposvár feliratot vettem észre ugyanis egyszer csak, ott meg nem hogy nem jártam, de szégyenszemre hirtelen azt sem tudtam, melyik országrészben van. A Zselici Nemzetközi Csillagoségbolt-park volt a meglepetésem, a Perszeidák éves felbukkanásának egyik éjszakáján - és idén ismételtünk.
Most már tudtam, mire készülünk, és M. is jobban dokumentálódott, úgyhogy nem csak kiültünk egy random rétre két órácskára, hanem ott is aludtunk; sikerült sokkal jobb helyet is találni, mint tavaly, még annyi fényszennyeződés sem volt, mint ami akkor jöhetett a dombok mögötti pár házból. A nap már lement, de még nem volt teljesen sötét, mikor megérkeztünk, és rögtön két gyönyörű szarvassal álltunk szemben, akik olyan száz méterre legelésztek nyugodtan. Ha semmilyen furcsa jelenség nem történt volna az elkövetkező órákban, amit tapasztaltunk, már akkor is leírhatatlan lenne. Már tavaly is teljesen lenyűgözött minket az égbolt látványa, egyszerűen hihetetlen, hogy ha az ember Budapesten felnéz, ugyanaz van fölötte, hiszen normál esetben a "Hű, milyen csillagos az ég!" felkiáltás alig jelent egy kicsit többet, mint a Sarkcsillag meg a Nagy Göncöl - ott meg szabad szemmel látszik a Tejút! Egyszerűen ott van a fejed fölött egy tisztán kivehető vastag sáv, ami pilláncsolva ragyog, és aminek ködfelhő-szerű mélysége van, és ami egyértelműen elkülönül az ég többi részétől, ahol egyébként szintén elmondhatatlan mennyiségű csillag ragyog. Percekig hevertünk szótlanul, aztán elmakogtunk minden létező klisét, attól kezdve, hogy milyen-milyen pici dolgok is vagyunk mi az univerzumban, azon át, hogy milyen lehetett a sok ezer évvel ezelőtt élő embernek felnézni erre a megmagyarázhatatlan csodára, addig, hogy ki tudja hány van a fénypontok között, ami már felfoghatatlan idők óta kihunyt, és ma mégis elérnek hozzánk.

És akkor szinte varázsütésre elkezdődött a show. Nem túlzás, amit olvastunk, hogy szó szerint percenként akár több tucatnyi látványosság is van ilyenkor; tavaly is sok hulló csillagot láttunk, de az a mostaninak csak töredéke volt. Leggyakoribbak persze a klasszikus apró csillámok voltak, amik egy másodperc alatt lezuhantak, és mire észbe kaptunk volna egy-egy kívánsággal, el is tűntek. De ezeken kívül ezer fajta volt. Volt olyan, ami az ég egy távoli pontjáról elindult, nagyon-nagyon lassan, és percekig vándorolt, amíg teljesen ki nem halt az ereje. (Nem, nem repülő volt, azt is láttunk rengeteget, pilláncsolva vonultak folyamatosan minden irányból.) Volt olyan, ami egyszer csak kigyulladt, de olyan intenzív fénnyel, mintha egy villanykörtét kapcsoltak volna fel az égbolt sarkán, és közepes sebességgel elhaladt felettünk, bele a semmibe. És volt több méretű és nagyon sok színű konkrét fénygömb, ami szinte robbanásszerűen bukkant fel, és hosszú ideig látható, vastag lángcsóvát hagyott maga után - a nagyobbak egyenesen ijesztőek voltak, eddig csak filmekben láttunk ilyen üstökös-szerű valamiket, és szinte vártuk, hogy dübörgő-sistergő hang fogja kísérni őket, és esetleg be is csapódnak a közeli erdőbe.
Ha ott laknék, szerintem minden este kifeküdnék pár órát csodáskodni, simán jobb, mint bármelyik közepes mozifilm... de a meséléssel nem erőlködök tovább, az élmény úgyis visszaadhatatlan. Csak tényleg semmiképpen ne hagyjátok ki az ott töltött néhány óra lehetőségét, ha véletlenül valamikor abban a térségben jártok - persze augusztus közepe az ideális, de egy közönséges felhőtlen éjszaka is megteszi, mert még úgy is olyant fogtok látni, amit elképzelni sem tudtok.

Most meg mutatok egy képet a hasamról, amit ott lőttünk a mezőn tegnap kora reggel; ma vagyok 20w3d. (A gyerekről is lesz, ahogy ígértem, csak a kinyomtatottak nem valami jók, úgyhogy a filmből kell majd screen-cap, ha végre lesz időnk rá.)

2013. augusztus 9., péntek

Az aggódás foka

Felbátorodtam, mert látom, hogy nem én vagyok az egyetlen bolond (Kösz, lányok!), aki képes random idegelni bármely teljesen hétköznapi időpontban, úgyhogy gondoltam gyorsan-röviden elmondom, hogy ez hogy működik nálam.
Az alap aggódási szint az körülbelül hetesen állt eddig (úgy a 14. hétig), most, hogy többé-kevésbé érzem a Kismajmot mozogni, lecsökkent egy erős ötre; persze simán felugrik bármeddig, hogy ha egy napig kimaradósnak érzem a mocorgást, sőt akkor is, ha csak belegondolok, hogy viszonylag nyugiska ez a baba, és vajon miért nem nyüzsögősebb - de mondhatjuk azt, hogy az alap az most öt. Van havonta egy-egy fél perc, amikor lemegy egyre: az ultrahang idejére, miközben én is látom a monitort, és épp benéz hozzá egy szakorvos, és mondja is, hogy minden tökéletesen rendben van; közvetlenül az ultrahangot követően (a rendelő elhagyása után még egy-két óráig) kettő körül mozog, aztán alattomosan visszakúszik mindig az alapra; ultrahang előtt a rendelőben... hohóóó... olyan majdnem-kilenc, igen, még akkor is ha csak egy sima terhesgondozásos bekukk. A CVS eredmény előtti napokban konstans módon tíz volt - na az borzalmas, senkinek sem kívánom, remélem sosem lesz többet annyi (jó, ne áltassuk magunkat: legalább a következő gyerekig).
Most például épp rúg a Kissmajom, és egészen erőteljesen teszi, határozottan érzem, még így is, hogy íróasztalnál ülök, és nem különösebben figyelek magamra; tegnap is aktívkodott többször is, moziban újfent kiemelten, úgyhogy most már tudjuk, hogy nem csak a zombi-kedvelő gént, hanem apja képregény mániáját is örökölte (vagy egyszerűen csak apjához hasonlóan ő is gyengének ítélte az új Wolverine sztorit, és tiltakozását fejezte ki). Na ilyenkor egyébként olyan hármaskán állunk - a három nagyon jó, azt M. már bravúros győzelemnek könyveli el.
Szegény gyerek, meg van áldva velem...

2013. augusztus 7., szerda

Halfway there...

Ma 19w3d... huszadik hét, basszus! Még egy ugyanennyit kell kivárni, és végre össze tudom szorongatni ezt a büdös nyuszibékát, aki tegnapelőtt a frászt hozta a bolond aggódós anyjára. Másfél napig egyáltalán nem jelentkezett - és azon túl, hogy én egyszerűen imádom érezni, és legszívesebben egész álló nap rugdostatnám magam vele, természetesen folyamatosan idegeskedtem, hogy egy ilyen baba ebben a periódusban olyan heti tíz dekát nő, és ha egy hete már simán éreztem, amikor még sokkal picibb volt, akkor most vajon mért nem, hát egész biztosan valami szörnyűnagy baj van. Csak az tartotta bennem a lelket valamennyire, hogy tegnap ötre időpontunk volt bekukkantóra, de persze attól még elég kétségbeesett voltam, hiszen az majd biztos csak megerősíti a sötét félelmeimet... Szóval ebédszünetben ideggombócként lefeküdtem a kanapéra, és mire kimondtam volna, hogy naidefigyelj-teutolsószarházimajmocska, olyan percekig tartó megabulit rendezett odabent, hogy munkaidő végéig kénytelen voltam bamba vigyorral a képemen közlekedni, most már biztos, hogy az irodában mindenki meg van győződve, hogy bediliztem.
Apropó mozgolódás, én komolyan nem értem, hogy a terhes nők, hogy tudják annyira matter-of-factly kezelni, hogy van bennük egy lény, és az ott kényére-kedvére ficánkol; olvasom a nálam előrehaladottabb csajokat, és annyira ritkán emlegetik ezt, meg eleve alig hozták szóba a legelején is, amikor elkezdődött... és nézek egy-egy nagyhasú nőt az utcán, akiben jó eséllyel megy a rugdalás, és nem értem, hogy hogy nem sikongat fel nevetgélve. Én ezt soha de soha nem fogom megszokni! Még ez a mostani kispályás menet is teljesen alien-feeling, de az milyen már, amikor egy kétkilós műveli...?! A legviccesebb az, hogy ugye teljesen váratlan időpontokban csinálja - még az is fura az embernek, ha a mellette ülő valaki hirtelen az oldalába könyököl, pedig egy másodpercre van ideje megpillantani a mozdulatot, és felfogni, hogy mi fog történni... most meg ugyanez megy, csak a semmiből, úgy, hogy közben fogalmam sincs hogy mikor és hogyan és pontosan hol fogok megbökődni. Azért az erőteljesebb és hosszadalmasabb produkciókra még egy kicsit várnom kell sajnos, mert amint tegnap is megállapítást nyert, valóban elöl tapad a méhlepényem, vagyis útban van a külvilág előtt, és ilyenkor nem olyan egyszerű a dolog, mintha csak egy kis bőr meg hájréteg akadályozná a gyereket a kinyúlkálásban.

És akkor a tegnapi nap fénypontja, a genetikai ultrahang... Hát aki csak teheti, az menjen a Magzati Géndiagnosztikai Központba, én azt mondom. Kissmalaczot tizenkettedik héten ugye egy hiperprofi géppel nézegették meg, amitől már akkor el voltam ájulva, hogy mintha teljesen másfajta készülék lenne, mint az általam látott összes eddigi ultrahang - na ez a tegnapi állítólag jelenleg az ország legjobb gépe: csekély harminc millióba került, úgy néz ki, mint egy űrhajó irányítóközpontja, és olyan képet mutat, amin laikusként is simán be tudtuk azonosítani a Kissmajom minden testrészét és szervét. A doki, akit azért választottam, mert az ott dolgozók közül a legtöbb fajta nemzetközi és magyar minősítése van a magzati ultrahangos diagnosztikában, meglepetésemre nem egy idős úriember, hanem egy körülbelül velünk egyidős motoros pasi, aki tök kedves volt és közvetlen, és nagyon megdicsérte a kisfiunkat, különös tekintettel a heréire és a fütyijére. A vizsgálat dupla volt, mert miután mindent alaposan végignézett és megméricskélt, kiderült, hogy a gépben levő cédé, amire rávette az egészet, az valamelyik kollegáé, és nem adhatja nekünk - úgyhogy még olyan tíz plusz percre visszafektetett csak a sima élvezet kedvéért, és moziztunk tovább.
Kissmajom gyönyörűséges! Megint nagyon nyugis volt, ami most különösen jól jött; egy kis kezdeti rúgkapálás után csak ilyen minimál-mozdulatokat végzett, bokszolóhoz is méltó védekező állásba helyezte a kezecskéit, hogy jól látszódjanak az ujjai, illetve aranyosan tátogott, majd amikor elege lett belőlünk, simán hátat fordított. A magzatmáz ellenére (amiről nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen korán egészen vastag réteg, azt hittem olyasmi csak, mint a születés utáni babákon) egész jól láttuk a fejét, a tökéletes kis fülét, a szép száját, a pisze orrát, a már most kerekedő hörcsög-arcocskáját; nekünk a legszebb dolog az mégis a gyöngysorhoz hasonló gerincoszlopa volt és a drága percenként 151-szer dobbanó szíve... elképesztő csoda egy teremtmények vagyunk, ilyenkor egyszerűen képtelen vagyok hinni az evolúcióban...
Persze szakszemmel is alaposan végig lett ellenőrizve minden porcikája, rendben van az egész gyerek, úgy ahogy van, és napra pontosan annyi idős, amennyinek tippeltük. A fejátmérője 46 mm, fejkörfogata 167 mm, has körfogata 138 mm, combcsont hossza 30 mm - ez alapján a becsült súlya 287 gramm, vagyis a korának megfelelő sáv közepén helyezkedik el.

Egyelőre ennyi...dehogy ennyi, de inkább nem ömlengek tovább, mert menne ám, napokig egyfolytában...
Például azt sem mondtam még el, hogy miután M. már hetek óta vihog ahányszor megpillant profilból, én csak tegnap döbbentem rá, hogy ha-tal-mas a hasam. Eddig mindig mindenhol párnával feküdtem, jó naggyal ráadásul, mert nekem úgy kényelmes, és úgy a mellem alatti felsőbb rész is kiáll egy kicsit (jóllakottan jobban), mivel nem vagyok sovány - erre tegnap felfeküdtem a vizsgáló ágyra, ami teljesen vízszintes, én meg teljesen lapos lettem rajta, és basszus a köldököm alatti rész, mint egy dagadt dinnye, meredezett az égnek... hát mit mondjak, én is vihogtam magamon...
És talán azt sem említettem még, hogy mennyire de mennyire végtelenül szeretem ezt a harmincdekás semmiséget... jah, de azt mégis... jó, megyek már. Majd hozok fotót.

2013. augusztus 1., csütörtök

Esetem a babbal (és további agymenések)

Van pár új fejlemény, és a második legszenzációsabb az, hogy basszus már 18w4d vagyok - olyan jó gyorsan telik az idő manapság, nagyon elégedett vagyok vele!

Az első számú szenzáció az sokkal nagyobb, de meglehetősen bizonytalan: azt hiszem, érzem a Kissmajmot mozogni... Múlt pénteken történt meg legelőször, és persze teljesen logikus időpontban: épp zombiapokalipszisos filmet néztünk a moziban, BradPitt menekítette a családot a katasztrófa elől, én vörösre szorongattam M. kezét, a gyerek meg úgy vesén rúgott, hogy csak nyekkentem... not. Ez, ha egyáltalán a baba csinálja, akkor nálam egy igen ritkán és akkor is csak alig-alig észrevehető valami, és nem buborékolás vagy pillangóröpködés, ahogy annyi helyen leírják, inkább olyasmi, mintha egy puha, selymes tárggyal végigsimítanák belülről a hasfalamat. (És itt van az, hogy amikor belegondolok, hogy az a puha, selymes tárgy az ő kis karja vagy lába vagy feje, akkor komoly erőfeszítésembe kerül, hogy azonnal sírva ne fakadjak a mindenemet hirtelen elöntő boldogságtól és hálától és szeretettől...)
Pár napig azért vontam kétségbe a dolgot, mert én valahogy úgy képzeltem, hogy ha egyszer megmoccan, akkor attól kezdve többé-kevésbé mindig érezni fogom - és mivel napi egy-két alkalomnál többször nem jelentkezett, a különböző lágy kaják számlájára írtam a dolgot, hogy biztos miattuk kotyorog a gyomrom. M. az ehhez hasonló ügyeimen hatalmasakat röhög egyébként, mert nekem határozottan az a benyomásom, hogy például evés után sokkal látványosabban nagy vagyok, mint mondjuk reggelente - ő meg napközben néha random rámpillant és vigyorogni kezd, hogy jé, milyen terhes vagyok, mire én leintve elmagyarázom, hogy jójó, de épp most ettem meg egy tányér babgulyást és két méretes barackot; úgyhogy újabban közvetlenül miután megmosolyogja a nagy hasamat, mindig elővigyázatosan hozzáteszi, hogy: "Biztos a babtól van!". Szóval megkérdeztem a nálam terhesebb lányokat, és megnyugtattak, hogy bizony a gyerek lesz ez, csak mivel még nagyon kicsi és erőtlen, ritkán ér úgy hozzám, hogy az észlelhető legyen, és csak úgy egy hónap vagy még több múlva számíthatok arra, hogy folyamatossá válik a mocorgás.
Most már naponta többször vélem érezni ugyanazt a típusú furaságot, de annyira hihetetlen, hogy ez ő lehet, mert képtelenség igazán megfigyelni: egyelőre még nagyon kiszámíthatatlan, és tényleg nem úgy működik, hogy ha egyszer mozdul, és utána percekig figyelek, akkor előbb-utóbb ismételni fog, hanem végzem a dolgomat, és egy váratlan pillanatban egyszer csak újra megsimogat. (Natessék, megint bőgök.)

Tegnap voltam védőnőnél is, kiderült, hogy mivel M. hivatalosan örök életében a kerületben lakott, nekem nem kell átjelentkeznem ahhoz, hogy oda tartozónak könyveljenek el mindannyiunkat, és elmondta, hogy nem gond, ha a dokim terhesgondozáskor nem mér, hiszen ha minden rendben, a három fő ultrahangon kívül nincs szükség többre (még bekukkantani sem, amit azért mi szoktunk), legtöbb nőgyógyász azért túlbuzgólkodik csak, hogy valamivel indokolja a magas havi díját - mondjuk én attól még örülnék, ha több ideig nézelődnénk, de nem picsogok, más orvosnál még ultrahang-készülék sincs. Egy kicsit amúgy megint elképedtem azon, hogy mennyire tájékozatlanka a csaj, az előttem levő anyukával egy óráig cseverészett a hozzátáplálásról amolyan szomszédasszony szinten (normál hangerővel kommunikálva minden kihallatszik a szobájából: azszuperhogynagyonszeretiabarackot-éshautáljaasárgadinnyét-akkorpróbáljabarackkalvegyíteni), de mikor szóba került, hogy a CMV értékeim láttán első körben kicsit megijedtem*, csak nézett bután. Úgyhogy inkább csak megmérte a vérnyomásomat (továbbra is alacsony), megnézte a vérképemet (ő is mondta, hogy kicsit vérszegény vagyok), és megdicsért, hogy semmit sem híztam, biztos ügyesen táplálkozom. Yeah, about that: hááát...
Így majdnem félidősen a súlyom stagnálása engem kicsit már kezd aggasztani, mert ugye a hasam és a benne levő mindenféle berendezések egyértelműen nagyobbodnak, ami változatlan kilóknál csak annyit jelenthet, hogy én magam lassan fogyogatok; ami nem csoda, mert az étvágyam soha nem látott módon viselkedik (értsd: nincs). És vajon ez nem káros-e a baba fejlődésére, tényleg megkap-e minden szükségeset a hájamból nyert energiával és a plusz vitaminbevitellel akkor is, ha esetleg a konkrét táplálékmennyiség nem túl sok?
Továbbá vajon jók-e ezek a bizonyos vitaminok, amiket szedek? Dokim javaslatára a Femibion csak minden második nap megy, közötte sima multivitamin (Béres Actival Max), amit ilyenkor kiegészítek Omega-3 kapszulával és folsavval. Plusz minden nap magnézium és vas - de ezekről is annyi mindent olvasni, hogy az előbbi esetében kizárólag a -citrát jó, hiába reklámozza magát a sok -laktát meg -dihidrát meg -karbonát meg -oxid, az utóbbi esetében sem mindegy, hogy milyen formában van a hatóanyag, mert bizonyos változatokból alig szívódik fel valami... én meg basszus csak egy szerencsétlen bölcsész vagyok, mit tudok én...?
Mégtovábbá: nem iszok eleget, és bárhogy erőszakolom magamat, a legnagyobb kánikulában is alig (néha keserves öklendezések közepette) csúszik le a napi másfél liter; ez mindig is gyenge pontom volt, úgyhogy nekem már ez a mennyiség is hatalmas fejlődés. Csak abban tudok reménykedni, hogy a pulzusom nem ettől magas, hanem tényleg attól, hogy egyszerre két emberbe pumpálok vért, és abban, hogy a baba majd jó önzőn elveszi, amire szüksége van, és ha valaki bármiben hiányt szenved, akkor az csakis én leszek.
Amúgy legközelebb szeptember 11-én kell csak visszamennem védve lenni, amikor már valószínűleg meglesz a terheléses cukor eredménye is - amin szintén agyalok, mert az éhgyomrim kicsit magas (mindig az szokott lenni, most épp 5,1 mmol/l), és így talán az lenne a legjobb, ha terhesség végéig tovább szedném a Meforalt (egyébként 17. hét körül abbahagyandó, csak én nem tettem, mert volt még egy dobozzal, gondoltam nem árthat, hiszen külföldön legtöbb helyen ez az alap-protokoll). De vajon az majd a terheléses vizsgálatot mennyire fogja befolyásolni, nehogy ne vegyenek észre valami komolyabbat azért, mert a gyógyszerrel elrejtem a tüneteket... jáj, mennyire nem egyszerű semmise!

Most "csak" ennyi agybajom van, köszönöm a figyelmet. Jövő kedden genetikai ultrahang - na, azt elmondhatatlanul várom. Már csak egy újabb negyven fokos hétvégi aszalódást kell kibírni addig... ó, tengerparton akarunk lenni a hasam meg a hasam koprodukálója** meg én!



* Az úgy volt, hogy nézegettem a laboros papírkámat, és egyszer csak észrevettem, hogy az egyik sorban a CMV mellett nagyon kiugró szám áll (214 AU/ml), amitől rögtön eszembe jutott minden szörnyűség, amit valaha olvastam erről a vírusról, és azonmód halálra rémültem. Aztán kis utánaolvasás következtében kiderült, hogy semmi okom rá, ugyanis az IgG az egy úgynevezett long-term response az immunrendszer részéről, és akkor magas, ha az ember már régen átesett egy fertőzésen (és most szerencsés esetben védett ellene, bár nem tudom, CMV esetén ez így van-e), és csak akkor kell aggódni, ha az IgM van referenciaérték fölött (nekem az alig volt nulla fölött), mert akkor épp lefolyóban van a friss betegség. Google, az ideggyenge anyák hű barátja.

** A "férjem" még mindig túl szürreális, de szokogatom.