Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. augusztus 25., vasárnap

Evil plan

Audrey blogján kommentelve született a gonosz ötlet, mert az a helyzet, hogy ezen a hányan-tudják agybajon (is) osztozom vele. Oké, így a hatodik hónap közelében már annyira nem óvatoskodom túl a dolgot, tudja már az egész család, a kiterjedtebb baráti kör, a közeli irodaszobákban dolgozó beosztottjaim. De például a minden ismerősöm által elérhető FaceBook falamon sosem jelenteném be, és akivel csak telefonon vagy levelezéssel tartom a kapcsolatot, azoknak sem szoktam elújságolni, ha csak szóba nem kerül a téma, vagy direkt módon rá nem kérdeznek.
Valamiért egyszerűen zavar, hogy olyan emberek is csámcsognak rajta, akiknek semmi közük hozzá - és tényleg szeretném, de nem tudom megindokolni, hogy miért. Egészen biztos, hogy nem babona, azon már túl vagyok: Kissmalaczról a sorstársakon kívül összesen kevesebb mint tíz ember (a közvetlen család és három jó barát) tudott csak végig, CVS eredmény utánra halasztottam a védőnőt, semmit sem vásároltam neki, és hát nem sok szerencsét hozott a titkolózás; most mindez nem érdekelt, csak a híreszteléssel fogtuk vissza magunkat, de kiskönyvet normál időben csináltattam, és nem vadásztam ugyan, de ha véletlenül megláttam valamilyen aranyos babacuccot egy boltban, bizony azt sem hagytam ott sosem. Valami ösztönös bolondanyai védelem lehet ez, hogy legalább addig legyen nyugta a kíváncsiskodó tömegektől, amíg bennem van, elrejtve előlük... vagy nem tudom nah... agybaj, kééész.

Viszont ugye már tagadhatatlanul kezd látszani a változás a testemen, a kényelmes bő nyári ruháim lassan nem időszerűek, és őszintén szólva elegem van a mindenfelé lógó nagy zsákpólókból: igenis tetszem magamnak, amikor szűk felsőben egyértelműen kidomborodik a hasam, és kismamának nézek ki, nem dagadtnak. (Jah, mert hogy tovább komplikáljuk: idegenek tekintete egyáltalán nem idegesít, sőt, büszkén hordok testhezálló blúzokat, ahányszor elmászkálunk valahova szórakozni.)
A munkahelyem az igazi probléma tulajdonképpen, mert ott futótűzként terjed minden újdonság, és csak idő kérdése, hogy kiszivárog a dolog a saját csapatomon túlra is, onnan meg megállíthatatlanul kürtölik széjjel. És egyfelől ilyenkor mindenki besértődik, hogy jaj neki mért nem mondtam, másfelől meg ugye most volt az esküvő (amiről amúgy szintén nem szóltam, nem láttam értelmét, legtöbbjükkel olyan a kapcsolat, hogy azt sem tudták szingli vagyok-e vagy mióta van pasim - most is a gyűrűmet vette észre valaki, és akkor indult a lavina), és a kettő közötti okosan kikövetkeztetett kapcsolattól, miszerint nyilván felcsináltak és kénytelen-kelletlen elvettek, aztán a teljes besértődött társaság nagyon bennfentesnek fogja érezni magát, és mindenféle szellemesnek gondolt vicceket fog csattogtatni.
Na most én szívből-lélekből gyűlölöm a pletykát. Örök életemben küzdenem kellett vele, huszonéveim elejére voltam csak képes megérteni, hogy egyszerűen le kell szarni az irigy és/vagy rosszindulatú emberek véleményét, és élni kell tovább, pont úgy, ahogy nekem a legjobb. És ugyan most már ezek a kibeszélős dolgok egyáltalán semmiféle hatással nincsenek rám lelkileg, de attól függetlenül változatlanul mérges vagyok tőlük, mert emlékezni jól emlékszem, hogy milyen volt szenvedni miattuk. Meg óhatatlanul eszembe jut, hogy a világon mindig lesz egy félénk gyerek- vagy frusztrált tiniváltozata az egykori énemnek, sőt valószínűleg olyan is, akinek felnőtt korra sem sikerül kellő magabiztosságot szereznie, és akkor nekem igenis feladatom értük és helyettük is küzdeni a hírszomjas hordák ellen.

Úgyhogy az eredeti visszavágós tervem az volt, hogy amint lelepleződöm, és valaki nem civilizált emberként érdeklődik (úgy, hogy tényleg odajön, és megmondja, hogy hallott a babáról, és igaz-e), hanem sejtelmes vigyorral a pocakomra sandítva rámszól, hogy naszóvalterhesvagy, én majd csak lesütött szemmel pislogok szégyenlősen, hogy: "Ki mondta? Nem, dehogy vagyok! Jaj, tényleg ennyire meghíztam?!"; esetleg annak a típusnak, aki ettől a reakciótól nem érezné kínosan magát, agresszív kismalac módjára beszólok jól, hogy: "Én nem. És te? Rád is felment ám pár kiló..."
Ezzel sikeresen visszavágnék minden nőismerősöm leforrázásáért, akit valaha leterheseztek csak azért, mert nem volt manöken-homorú a hasa - és az örökké bennem élő testképzavaros csaj hálás mosollyal jutalmazna érte. De persze ugyanakkor furdalna a lelkiismeret, hogy ezek közül egyesek esetleg itt őszintén örülnek nekem, és meg minek vagyok ilyen bunkó liba - és az örökké bennem élő meddő nő meg emiatt adna igazat. Ohwell; first world problems...

2 megjegyzés:

  1. Már a húszas éveid elejére rájöttél, hogy a pletykát le kell szarni? Bevallom én sokkal később. Én a húszas éveim elején döbbentem rá pár dologra... miszerint pl. 1) engem nem bír mindenki (ez most nagyon-nagyon egocentrikusnak tűnik, és hát van is benne valami elismerem) de ez engem őszintén megdöbbentett 2) hogy nem örül mindenki a velem történt jónak, viszont tud örülni a velem történt rossznak (ez is) 3) és hogy elferdíthetnek sőt! kitalálhatnak rólam dolgokat és esetlegesen nem tudom megvédeni magam. Pár évvel ezelőttre szerencsére én is beláttam, le kell szarni, de még mindig bennem van az egoista ősnaivitás, miszerint velem boldog mindenki, a mosolyok őszinték ésatöbbi. A nyolc hetes hasamat is kidüllesztettem már és szívem szerint még a kiskönyvem is mutogatnám (nem, nyugi, nem teszem). Persze nekem könnyű bizonyos praktikus okokból tudta ezt már mindenki az elején (én meg bár babonaságból féltem is emiatt, de ugyanakkor örültem is). Különbözőek vagyunk és sok lényeges téren (ennek így nincs értelme de te érted) mégis mennyire egyformák, jelen posztodról is ez jutott eszembe :)

    VálaszTörlés
  2. Én is agyalok valami szellemes riposzton, de nem jutott eddig semmi épkézláb az eszembe . Őszintén a letagadástól hasonlóan rossz érzésem van, mint a bizalmaskodó beszásoktól, így egyelőre tanácstalan vagyok :)

    VálaszTörlés

Mondd!