Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. augusztus 27., kedd

"Hatalmasabb a királynál is..."

Ma hatvankilenc éves. Vagy lehet, hogy nem épp ma - harcok közepette született, az édesanyja erdőn-mezőn át menekítgette a családot, nem biztos, hogy amikor hetek múlva volt alkalom hivatalosan is bejelenteni a legkisebb fia világrajöttét, pontosan emlékezett még a napra.
Ő a világ legjobb embere. Becsületes, jóindulatú, elfogadó, segítőkész, önzetlen, bátor; benne van az egyszerű székely paraszt minden bölcsessége és viccessége és makacssága... igen, az utóbbit két helyről is örököltem, esélytelen lett volna másmilyennek lennem.

Tizenketten voltak testvérek (ebből hat nagyapám első házasságából származó félárva, akiket magával hozott az özvegységből), Apu volt az utolsó, és mire ő következett, a háború meg az államosítás miatt nagyon elszegényedett a család, a testvéreivel együtt egész kis kora óta segítenie kellett, a földeken munkálkodni, tehenekre vigyázni, hiába volt ígéretes tanuló, esély sem volt rá, hogy a kis faluból messzebbre mehessen, egy jó iskolába. Tizenhat éves volt, amikor a szülővárosomba került, a legnagyobb testvére vette magához, aki akkor ment férjhez; attól kezdve egész életében keményen dolgozott, megtanult románul, szakmát választott, esti képzésekre járt, hogy minél előbb saját keresete legyen.
Szép fiatal évei voltak, rengetegen keresték a barátságát, mert tudott ésszel szórakozni, a nők bolondultak érte, mert jóképű volt, csomót utazott mindenhova, ahova csak a kommunista Romániából lehetett. Aztán megismerte Anyut, és amint harmincas évei elején úgy érezte, hogy ideje családot alapítani, valahogy nem volt kérdés, hogy őt választja, pedig bizonyára minden ujjára akadt volna tíz olyan, aki nem öt évvel idősebb nála - de nem érdekelték az okoskodó pletykák, és mennyire igaza lett... Nagyon szerettek volna gyereket, mindennél jobban lányt, ebben annyira egyetértettek, hogy fiú névvel nem is készültek egyáltalán, úgyhogy tiszta szerencse hogy én lettem nekik.

Gyerekkoromból nagyon kevés dolog maradt meg bármiről is, de Apu kapcsán arra tisztán emlékszem, hogy akármire rávehető volt, hogy boldoggá tegyen. Őt mindig lehetett szeretgetni (babaként sokáig csak úgy tudtam elaludni, ha az ujjaim között gyűrögettem a fülcimpáját), nyúzni, magammal hurcolni... ízületi problémák miatt fiatal kora óta fájós volt a dereka meg a háta, de ez sosem tudta megállítani.
Volt olyan mániám például, hogy minden nap ki akartam menni vonatokat nézni - valamiféle korai elvágyódás lehetett, vagy nem tudom, de hiába rettegtem a mozdonyfüttytől, ott szerettem ülni a fapadon, és nézni, ahogy búcsúznak az emberek, pakolják a bőröndöket, integetnek a távolodó fülkeablakokból... és Apu minden kemény munkanapja után hajlandó volt lesétálni velem azt a valamennyi kilométert az állomásig, aztán estefelé vissza.  Volt egy nehéz fekete biciklije, rajta pici piros gyerekülés: az izmos combjai között ültem, lábaimat gondosan feltette két kis vas tartóra, hogy ne lóbáljam, kapaszkodtam a kormányba, és száguldoztunk mindenfelé; sosem féltem, bármekkora volt a forgalom, bármilyen gödrös az út és bármennyire meredek egy-egy lejtő, azt élveztem a legjobban, amikor indultunk, megfutamodott, aztán egyik lába a pedálon, a másikat már útközben emelte át a vázon (nekem ez mai napig varázslat, sosem voltam képes megtanulni), olyan erős volt és magabiztos, hogy az is természetesnek tűnt volna, ha egyszer csak felemelkedünk és repülni kezdünk.
Imádtunk együtt mászkálni. Tavasszal és ősszel virágot szedni meg gombászni jártunk az erdőbe, nyáron strandra vitt minden délután, télen szánkózni a közeli dombokra, nem csak engem, hanem a kis barátaimat is; amikor Anyu nem kapott szabadnapot, néha hétvégén ketten elutaztunk egy-egy távolabbi látnivalóhoz is. Ahányszor baleset történt velem, mindig az ő gondjaira bízva sikerült, mert ő sosem szólt rám vagy rohant utánam korlátokkal, szabadon engedett felfedezni: zuhantam rózsabokor tövisei közé parkban szaladgálva, potyogtam csövekre elmozdult csatornafedélre lépve, estem arcra lépcsőn lerohanva, aminek felrepedt alsó ajak lett a vége, és csúsztam betonkerítésnek havas lejtőn, aminek csuklótörés. De ezekre mind csak elmesélésekből emlékszem - azzal a mindent betöltő jó érzéssel ellentétben, amikor a nyakába vett, és a sűrű fekete hajába kapaszkodva ismerkedhettem a világgal.
Amikor lebontották a házunkat, és lakótelepre kellett költöznünk, a gyár, ahol évtizedekig esztergályosként dolgozott, látszott a negyedik emeleti ablakunkból; amint a suliból hazaértem, Anyuval együtt miden nap izgatottan lestem, hogy mikor jelenik meg a hangyányi alakja a messzi domboldalon (hiába volt jobb szemem, Anyu valahogy mindig hamarabb felismerte, és máris elkezdte melegíteni az ebédjét). Néha pár órával hamarabb ellógott és a kollegáival elment sörözni - sosem rúgott be, de Anyu imádta ezeket az alkalmakat, mert olyankor mosolygós lett és csibészesen csillogtak a szemei. Amúgy komoly, vastag szemöldökével kicsit morcosnak tűnő fizimiskája volt mindig is, és az ezzel társuló határozott, érces hangja miatt aki előbb csak látásból ismerte, majd később beszélt is vele, rendszerint csodálkozott, hogy milyen kedves, barátságos úriember.
Otthon sosem emelte fel a hangját, így számomra ijesztő volt, ha néha idegenekkel vitába szállt, és megtörtént; ilyenkor bármilyen apró a termete, óriásinak láttam, legyőzhetetlennek, mintha egy más ember lett volna. Életemben egyetlen egyszer emelt rám kezet: három éves lehettem, amikor a bűnrossz szomszéd szerelmemmel egy teljes napra eltűntünk a ház elől, estére az egész környék minket keresett; amikor vigyorogva előbukkantunk az utca sarkán, odarohant és dühében a fenekemre ütött... majd pszichológusok-rémálma szülőhöz illően napokig mindenfélével kényeztetett, mert örült, hogy nem esett bajom.

Anyu betegségének súlyosságát több mint fél évig titkolta mindenki előtt, hogy nekem könnyebb legyen, és amikor meghalt, összetört; akkor éreztem, hogy ha én nem lennék, és nem tartanám benne a lelket, hetek alatt feladná, és utána sietne... csak most, mikor már nekem is van valaki igazim, értem meg, hogy milyen hihetetlenül nehéz lehetett neki. A gerincsérve miatt betegnyugdíjba került, az egyetemi éveim alatt nagyon lefogyott és legyengült, anyagilag nagyon rosszul álltunk, és folyton aggódott, hogy nem tud eleget segíteni nekem. Mikor Budapestre jöttem, és már én tudtam pénzt küldeni neki, valamennyire megnyugodott, hogy rendben lesznek a dolgok - persze félre tett minden fillért, amikor pár év múlva végül kihoztam őt is, örömmel újságolta, hogy bizony a fele illetékre elegendő pénz ott lapul a táskájában.
Gondolkodás nélkül hagyott mindent és mindenkit maga mögött, adta el a lakást, és költözött a közelembe, nem változott semmit a harminchat éve élő bizonyosság, hogy ha hívom, jön, bárhova, bármikor. És most, itt jó neki: vidám és kiegyensúlyozott, akár társasággal akár egyedül rengeteget járkál, szép időben heti rendszerességgel kirándulgat, bejárta már az országot keresztül-kasul. A nyugalomnak meg a sok mozgásnak köszönhetően az egészsége jobb, mint valaha, és annyira de annyira szeretném, ha ez még pár évtizedig így is maradna; mert tudom, hogy az ő viszonya az elmúlással teljesen más, mint bárkié, akit ismerek, tudom, hogy ő nem fél az öregségtől és a haláltól, de én még nagyon nem vagyok kész nélküle létezni, hiába van teljesen független saját életem.
Mint mindenki, én is sokszor érdeklődtem, hogy miért nem választ magának új párt, hiszen gyakran derül ki, hogy még most is lenne rá jelentkező bőven. De azt mondja, nincs szüksége kompromisszumra: olyan tökéletes úgysem lehet senki, amilyen Anyu volt, olyan boldog úgysem lenne senkivel többet, ezt érzi és tudja - akkor meg mi értelme...? Megértem és tisztelem a döntését, és ugyan tudom, hogy csak egyedül van, de nem magányos, annyira örülök neki, hogy pár hónap múlva meg tudom ajándékozni valakivel, aki teljesebbé teszi az életét. Sosem piszkált unokáért, mindig kérdés és kérés nélkül elfogadta, hogy úgy alakítom a sorsomat, ahogy nekem a legmegfelelőbb, és csak akkor csinálok dolgokat, amikor szerintem elérkezett az idejük... de örök életében rajongott a gyerekekért, és Kissmajom a földkerekség legszerencsésebb kisfiúja lesz, hogy ő az egyik nagypapája (arról nem is beszélve, hogy a másikra sem lehet panasza). Alig várom, hogy most már vele sétáljon hatalmasakat, neki meséljen a tájszólástól és ízes kifejezésektől még mindig színes nyelvén, őt tanítgassa úszni és biciklizni és működőképesre szerelni bármit a világon.
Boldog születésnapot, drága kicsi Apucim! Jövőben ugyanitt, eggyel többen... <3

1969 - Apu huszonöt évesen

13 megjegyzés:

  1. Boldog Születésnapot Neki!
    Hatalmas csodálattal írsz róla, és megkönnyeztem...

    VálaszTörlés
  2. :) egy ilyen nagyszerű lánynak csak egy ilyen nagyszerű apukája lehet :)

    Boldog-boldog szülinapot Neki!

    VálaszTörlés
  3. Isten éltesse nagyon sokáig! Nagyon megszerettem az apukádat a bejegyzésed alapján rögtön.
    ETAMA

    VálaszTörlés
  4. Ezt bizony megkönnyeztem... Azért nem sok Apuka büszkélkedhet azzal, hogy ilyen őszintén és szépen írjanak róla, szerencsés ám ő is a lányával, nem csak a kisfiad lesz az a nagypapával! Még sok sok boldog születésnapot neki!

    VálaszTörlés
  5. Boldog születesnapot Edesapadnak !Megint nagyon szepen, szivhez szoloan fogalmaztal :)

    VálaszTörlés
  6. Üzenem Apukádnak, hogy csodás lánya van, büszke lehet Rád! Isten éltesse!

    VálaszTörlés
  7. Barcsak en is tudnek ilyen szepen irni, es osszegyujteni a gondolataimat, emlekeimet :) Nagyon Sok Boldog evet-evtizedet meg Edesapadnak!

    VálaszTörlés
  8. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  9. Nagyon-nagyon boldog szulinapot a kicsi-apukadnak <3

    VálaszTörlés
  10. könnyátyolos LIKE. És természetesen Isten éltesse sokáig!

    VálaszTörlés
  11. Isten éltesse sokáig ezt a nagyszerű embert, akinek ilyen remek lánya van! Nagyon boldog születésnapot kívánok és hosszú, boldog életet! :)

    VálaszTörlés
  12. Köszönöm szépen mindenkinek, át is fogom adni neki, amikor ma jól összepuszilom. :)

    VálaszTörlés

Mondd!