Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. szeptember 26., csütörtök

A whole lotta fun

Tegnap voltam terhesgondozáson, vizelet tiszta, vérnyomás alacsony, méhszáj zárt, Kissmajom szíve szépen ver és fejátmérője 71 mm, vagyis korának pontosan megfelelő. Igen, végre mért is, de csak ezt az egy dolgot, és adott egy beutalót a Hepinet rendelőjébe; ezt eddig is megtette, de én még sosem mentem, mert gondoltam, hogy ha már fizetős helyre megyek, akkor a legjobbat választom, ami elérhető - ehhez képest most kiderült, hogy ez ingyenes, vagyis elszalasztottam néhány jó kis bekukkantós potya-alkalmat. Úgyhogy jövő héten pótolok: szerdán elmegyek ide egyedül, és mivel a csütörtöki babamozis időpontot már csak olyan későre lehetett volna áttenni, amikor már nem lenne értelme (ha túl nagy a gyerek, nincs megfelelő hely ahhoz, hogy jól látszódjon a pofikája), másnap megnézzük úgy, hogy velem jön M. is.
Aztán legközelebb megint duplázás, mert jövő hónap 21-én megyek a következő havi nőgyógyászáshoz, három nap múlva meg a Magzati Diagnosztikai Központba a kötelező ultrahangra. Egy kicsit hülyén jött ki ez, hogy heti kettő, aztán hetekig semmi, de mivel a babamozi is meg a harmadik trimeszter eleji szűrés is eléggé pontos időszakhoz kötött, és mindenhol hetekkel előre lehet csak időpontot kapni, most ez van. Igazából nem is annyira bánom, mert jó az, ha gyakrabban ránéznek a benti helyzetekre, főleg mert IR és csökkent glükóztolerancia és fenyegető terhességi diabétesz esetén fontos, hogy a magzat ne nőjön nagyobbra a koránál, és a méhlepény is maradjon jó sokáig üde és friss.

Ma 26w4d vagyok egyébként, bármilyen felfoghatatlan, még pár nap és belépek a harmadik trimeszterbe. Ennek örömére már harmadik napja, hogy szinte folyamatosan be van dugulva a fél fülem, már kezdek beletörődni, hogy ez szülésig nem is fog javulni, és erősen reménykedek, hogy nem terjed át a túloldalra is. És már második éjszaka ébredtem iszonyatos lábgörcsökre, percekig olyan volt, mintha konkrétan kést forgatnának a vádlimban, növelni fogom a magnézium adagomat. De azon túl nem érdekel az egész, olyan lazán megúsztam ezt az egész terhesség dolgot, hogy ennyi kellemetlenség bőven belefér.
A hasam nagyon viccesen viselkedve önálló életet él, elképzelni sem tudom, mi lenne, ha hátul tapadna a méhlepényem, és nem lenne útban, talán ki is kandikálna egy kis térd a köldökömön. Néha erős egyenkénti ütésekkel random kidobol a gyerek, máskor teljesen eltorzítja a kerekségemet azzal, hogy lassú mozdulatokkal kinyomul egyik oldalon - olyankor mindig azt képzelem, hogy biztos álmában forgolódik, és meg akarom zabálni az édes fejét. A kis programján kívül teljesen kiszámíthatatlan a csibész, tegnap Apuval töltöttem az egész délutánt, és meg sem moccant, hogy megmutathassam, és szinte mindig így van, hogy amikor várom és figyelem, fegyelmezetten ücsörög csak. Ma délelőtt is tök lusta volt a szokásoshoz képest (aggódtam is persze), most kezd csak beindulni... de már mindegy, jegyzetelem ám az ilyen alkalmakat, amikor hibázik, és amint kijön, mindegyikért kap egy bemutatót a véget nem érő baba-bántó arzenálomból: hosszasan szimatolom a tarkóját, megrágicsálom a talpát, és beleberregek a meztelen pocakjába - már olyan négyéves koráig betöltött minden napot büntetéssel, és szava sem lehet, no sir.

2013. szeptember 24., kedd

Nesting

Tegnap lomtalanítás volt nálunk, megszabadultunk egy csomó kacattól, amit a tárolóban és a teraszon halmozgattunk már egy ideje, olyan jó tágas helyünk maradt. Az elmúlt egy hétben átszerveztem az ágyneműtartókban (hatalmas franciaágyunk van, úgyhogy négy darab van belőlük alatta, plusz két hatalmas doboz) a ruhákat, csomó régebbi farmert és pulóvert kiraktam a hajléktalanoknak, és helyükre betettem a síelős cuccainkat - évi kétszer simán elő lehet túrni akár onnan is, és mivel ilyen pufik, sok hely felszabadult utánuk. Az előszobai gardróbokban a saját ruháimat már elintéztem, elpakoltam a nyáriakat, elővettem a vastagabbakat, még M. pólói között kell rendet rakni, de azt halogatom egy kicsit, mert ő csak nagyon hidegben hajlandó hosszú ujjúakat hordani. Hétvégén a háló maradék része kerül sorra, szelektálok a komód fiókjaiban, és legalább egy nagyot és egy kicsit közülük kiürítek, hogy legyen helye a már kimosott babaholmiknak. Zacsikban akarom majd berakni őket egyelőre, azt később is ráér kiválogatni, hogy mi az, ami mondjuk az első pár hónapban lesz szükséges, és mi az, amit muszáj volt megvennem, mert cuki volt, de tulajdonképpen nagyjából egyéves gyerekre való.
Jut eszembe a ruhákról: tapasztalt szülők mindig azt mondják, hogy az elsőnél még minden rugdalózó sterilre főzve és élre vasalva várja haza a csemetét, a másodiknál már egy kilencven fokos mosás megteszi, aztán kész. Mosóport meg öblítőt természetesen direkt piciknek valót használok ezekre a holmikra, de egy lépést átugrok, mert vasalni utálok és nem is tudok, nem is látom értelmét a ropogós ruháknak (egyrészt nem hinném, hogy egy újszülött baba bőrének az annyira kényelmes lenne, hiszen mindenhol kiemelik, hogy sokkal jobb a használt, mint a vadiúj, másrészt úgyis bukik, nem sokáig tartana), és amúgy sem akarom a gyereket érintetlen búra alatt nevelgetni, mert látok a környezetemben elég sok kellemetlen következményt, ami ilyen jellegű túlféltésből adódik.

Fárasztó binnisz ez a fészekrakás amúgy, pedig még nem is olyan nagy a hasam; de azért két órás hajlongás és emelgetés (nem tízkilókra kell gondolni) után már megérzem a derekamat, kizárt dolog, hogy egy egész napot ilyesmivel töltsek, még ha lenne is időm rá - pedig igazából még élvezem is, annak ellenére, hogy nem vagyok egy tipikus házitündér. Azt hiszem, az lehet az oka, hogy azáltal, hogy M. testvérétől gyakorlatilag mindent megkaptunk, eddig egy kicsit kimaradtam az egész kismamai készülődési lázból, nem kellett apránként bevásárolgatni mindent, két kezemet meg tudom számolni, hogy hány darab dolgot kell saját magunknak beszerezni. Egyik ilyen (és egyetlen jelentős) a kiságy, amit tegnap sikeresen le is vadásztam egy használt bútoros aukción, ugyanis a hálógarnitúránk gyártását már beszüntették, így újonnan nem kapható; M. már el is hozta este, csak össze kell szerelni, és be kell rendezni a babasarokba. Amint ebből kiderül, Kissmajom az elején velünk egy szobában fog lakni, tőlem karnyújtásnyira lesz a fekhelye, sőt, ha majd ügyesen tudok szoptatni, akkor az is lehet, hogy az első pár hónapban leszereljük az oldalrácsot és éjszakára összetoljuk az ágyainkat, hogy csak át kelljen fordulnom hozzá; teljes együttalvást nem szeretnénk, mert jó lenne nem rászokni és rászoktatni, na meg attól tartok, hogy amilyen mélyen alszik és lendületesen forgolódik át a szomszéd térfélre, M. ki is lapítaná azonmód.
Ami nagyobb dolgokat még mindenképp vennünk kell, az két falra szerelhető polc a hálószobába a kéznél tartandó kellékeknek, és egy a mostaninál sokkal kényelmesebb nyitható kanapé a nappaliba, hogy ha éjjel nagyon nagy lesz a gyerek szomorúsága, akkor ki tudjak menekülni vele, és legalább az apja alhasson nyugodtan munkába indulás előtt. Ezen kívül gyakorlatilag néhány cumit, a téli body-készletet (lassan szezon van, úgyhogy meg is ejtem, nyáron nem nagyon lehetett kapni), és persze a sok ápolószert meg a pelenkákat leszámítva we're all set; legalábbis azt hiszem.
Amit utolsó percre (december elejét neveztem ki annak, amikor majd a munkát is abba szándékozom hagyni) akarok halasztani, az egy hatalmas nagytakarítás a lakás minden zugában. Ezt persze nem én akarom megoldani ide-oda gurulva, hanem az a terv, hogy a takarítónőnk, aki amúgy heti egyszer szokott jönni pár órára, átjárna annyi teljes napig, ahány kell ahhoz, hogy minden csillogjon-villogjon, szekrények tetejétől ablakokon át szőnyeg alattig, hogy nekem szülés előtt már csak annyi dolgom legyen, hogy mindenhol alaposan áttörölgetek, mert nálunk a profi nyílászárók ellenére nagyon durván porosodik minden.

Még azt akartam elmesélni, hogy így a második trimeszter végére és a peer pressure hatására, tegnap végre vettem egy direkt terheshas kenegetésére való olajat, amitől tényleg nagyon kellemes puha lett a bőröm, teljesen más mint akár a legzsírosabb testápolótól. Nem hiszem, hogy repedni fogok amúgy, mert ennél voltam már húsz kilóval is nehezebb életemben, és akkor szerintem épp eléggé kinyúlt a bőröm ahhoz, hogy szokva legyen az extrém ingadozáshoz (a csípőmön és a belső combomon vannak is striák sajnos)... de legalább most igényes modern nőnek nevezhetem magam.
Továbbá van egy baromi idegesítő tünetem, ami néha percekre eddig is jelentkezett, de tegnap egész nap kínzott, és ma is örvendeztet: be van dugulva a jobb fülem. Megnéztem, és orrdugulással egyetemben állítólag előfordul terhességben, továbbá magas vérnyomást is jelezhet, ami ugye nekem egész biztosan nincs, sőt. Amikor épp eszek valamit, akkor egy kicsit alábbhagy, gondolom a szájtátogatástól kiegyenlítődik a nyomáskülönbség a fejemben vagymi, de aztán visszaáll bármit is csinálok, orrbefogás és hasonlók sem segítenek. Szerdán esedékes a havi nőgyógyászozás, akkor majd megemlítem neki, hátha mond okosat.
A jó hír viszont az, hogy a cukrom egész ügyesen alakul, a múltkori ijedelem utáni egy hétben csak egyszer ment a megengedett fölé (7,4 a reggeli utáni), tudom is, hogy mi okozta, kerülöm is azóta, és működik is. Hétfőn a diabetológussal azért egyeztetek, hogy ennyi kiugrás milyen gyakran fér bele - olvastam egy csomó fórumot és orvosválaszolós oldalt ezügyben, és egyértelműen az derült ki, hogy bizony ekkora (meg még nagyobb) ingadozások inzulinhasználat esetén is vannak, pont ugyanígy nem lehet kiszámítani a szervezet reakcióját, még egyes előzőleg bevált kajákra se. Sőt ott ugye fennáll a hipoglikémia kialakulásának a veszélye is, ha valami nem az elvártak szerint sül el, és az viszont sokkal közvetlenebb veszélyt jelent a magzatra, szóval ha mindenképpen kísérletezgetésről van szó valamilyen szinten, akkor szívesebben csinálnám ezen a módon, amíg csak lehet. Egyébként nagyon érdekes, hogy ahány kórház, annyi különböző hozzáállás van ehhez a cukor dologhoz: sok kismama írja, hogy az ő értékei akár kétnaponta egyszer is tíz körülre ugranak, mégis csak diétáznia kell, és nem is olyan szigorúan, mint nekem, aztán olyan hely is van, ahol csak elmondják a szénhidrát-számolgatás alapjait, és attól kezdve semmilyen önszurkodós ellenőrzés nincs, csak heti egyszeri kötelező vérvétel, máshol evés után másfél vagy két órával kell mérni, sőt őszinte meglepetésemre olyan diabetológia is létezik, ahol harmadik trimeszterhez közeledő terheseknek metformint írnak fel inzulin helyett úgy, hogy annak eleve van ugye egy fokozatos adagnövelési periódusa, ha valaki sosem szedte előtte. A Meforalt amúgy egy csomóan szedik hivatalosan, úgy látszik, csak én fogtam ki ilyen törvénytisztelő ellenőröket, és állítólag 34. hét körül el kell kezdeni leépíteni, egyrészt mert akkor már a hormonok hatására általában javul az inzulinérzékenység, másrészt, hogy ne kavarjon bele a szülésbe.
Hát így állunk jelenleg.

2013. szeptember 21., szombat

Only 99 days to go!

Ezt mondja a kis visszaszámlálós device ma, mikoris 25w6d vagyok - vagyis beléptünk a várakozás kétszámjegyes szakaszába, hurrá!
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...

On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).

Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...

Megint menni kell, megint evésidő...

2013. szeptember 16., hétfő

Cukorfelmenős - Updated

Hosszú leszek, mert mérges vagyok; most hogy "megnyugodtam", sokkal mérgesebb, mint a reggeli események hevében, úgyhogy még jó, hogy van további két órám valóban ellazulni, mert különben még csúnyán csinálnék...
Ugye ma kellett jelentkeznem a diabetológián azzal, hogy akkor másfél hétig írkáltam az étrendemet és a cukrom alakulását, most átbeszéljük az eredményeket, és meglátjuk, hogy milyen további intézkedéseket igényel a dolog, ha egyáltalán. Az értékeim egyébként végig példásak voltak, volt olyan nap, hogy többször is mértem (többnyire ha épp nem éreztem megfelelően szigorúnak magamat: a Balatonon rétes volt a desszertem a kovászos uborkás sült kolbász után, vagy minap babarugdalás-előidézési szándékkal tejcsokit uzsonnáztam), volt olyan, hogy egyszer, és volt olyan, hogy egyszer sem, mert eleve alul-ettem vagy hánytam, amitől viszont túl alacsony nem lett, mert azt érzékelni szoktam. A rekord 6,9 volt, egyik szállodai reggeli után (egyébként is reggel ugrik meg legjobban mindig, akkor meg ráadásul ettem egy szelet kalácsot és pár szem kompót meggyet a tojások, sajtok és felvágottak sora után), de amúgy 5 körül mozogtam mindig, éhgyomorra vagy evés előtt rendszerint alatta, egy órával evés után meg kicsit fölötte.
Most részletesen írok a napi rutinomról, csak hogy később emlékezzek rá - akit nem érdekel, ugorhat egy nagy bekezdést, és utána majd folytatom a mai eseményekkel.

Az már kiderült az elmúlt hétben, hogy a korai reggelire valóban szükségem van: én, aki fél életemben délután öt körül ettem napi először (amint látjuk, jól el is csesztem vele az anyagcserémet), nyolckor óramű pontossággal érzem az éhség tipikus gyengítő-szédelgető hatását, és ugyan a torkomon nem egykönnyen megy le a falat (ezért nem is tudnám közvetlenül ébredés utánra, hét órára áttenni, hiába lenne az a tankönyvi), evés után egyértelműen kiderül, hogy igenis kellett, mert azonnal jobban leszek.
A tízórai munkanapokon rendben van, nem kívánom különösebben, de mivel ilyenkor mehet bármilyen gyümölcs, rendszerint jól esik végül. Hétvégén neccesebb a helyzet, mert éjjel későn fekszem, amitől legalább egy órát csúszik a nyolc órás kezdő étkezés, utána még heverészek egy kicsit, úgyhogy délre sehogy sem éhezem meg, és néha muszáj kihagynom, mert különben nem lesz jó vége (tegnap például konkrétan kihánytam egyik legkedvencebb kajámat, a padlizsánkrémet).
Ebédkor szinte kivétel nélkül minden nap sikeresen beviszem a szükséges mennyiséget kalóriailag és szénhidrátilag is, csak az a baj, hogy ez viszonylag ritkán jön össze az ajánlott főtt fogások formájában: főzni nem szeretek, hétközben az esti szabadidőt sajnálom is rá, és nem is tudok annyira, hogy a korlátozott számú engedélyezett alapanyagból kreatívan tudjak változatos dolgokat varázsolni. Általában vagy valamilyen párolt zöldség és sült sovány hús kombinációval próbálkozom sok-sok savanyúsággal, vagy maradok a jóleső szendvicseknél: csökkentett szénhidrát tartalmú magvas kenyereken valamilyen felvágottféle vagy kenegetős (körözött, tojás- vagy májkrém, majonézes karfiol vagy -padlizsán, stb.), szintén sok-sok savanyúsággal.
Az uzsonna az munkanapokon mindig megvan, amikor hazaérek benyomok egy gyümölcsöt, vagy ha a tízórai már az volt, akkor két-három darab lassan felszívódó kekszet vagy egy kis müzliszeletet; bevallom, hétvégén legtöbbször a már említett csúszás miatt elcsalom a dolgot, és kihagyom.
A vacsora talán a legküzdősebb, és az egyetlen, ami viszont hétvégén becsületesebb, mint máskor, mert ha az ötből egy étkezés kimarad, akkor az utolsó az a szokásosnál korábban lesz esedékes, amikor még jól is esik. Hétköznapokon, amikor minden időpontot betartok, az esti kajálást nyolckor kell megejteni, és én már olyankor annyira de annyira nem vágyok rá, hogy néha szó szerint le kell erőszakolnom a falatokat. Ilyenkor van az, hogy ha mindenképpen össze akarom hozni a diabetológus által szigorúan előírt minimum 150 gramm szénhidrátot (nem is beszélve az 1500 kalóriáról, ami muszáj ahhoz, hogy ne fogyjak), ami állítólag kötelező a baba normális növekedése érdekében, bevetek egy negyed táblányit a 90% kakaótartalmú csokiból.
Vagyis összességében nem okoz gondot a diéta betartása - azaz igen, de inkább az átlaghoz képest ellenkező módon: nem hogy túllépném, hanem elég nehezen jön össze a kért szénhidrát mennyiség is.

Reggel tehát bevonultam a diabetológiára evés után egy órával; ez azt jelenti, hogy mivel nyolcra kellett mennem, a szokásosnál pont egy órával korábban reggeliztem, vagyis az éhgyomri cukor is jobb lett, mint máskor: 4,8 (ez normális, állítólag minél később reggelizik az ember, annál jobban elszabadulnak a helyzetet rontó hormonok). Mivel nem azonnal kerültem sorra, a váróban mértem egy evés utáni egy órás szintet, és majdnem leájultam a székről: 8,3 (amennyit eddig még soha nem láttam, és amennyi terhességben bizony már veszélyes). További egy óra múlva jutottam be végre, a múltkori nametag-gel nem rendelkező nővér/asszisztens/whatever fogadott, aki azonnal elszörnyülködött a számon, és kijelentette, hogy hát akkor ez bizony inzulin. Szerencsére nem tudtam meg, hogy most ennyi bizonyíték alapján képes lenne-e vajon azonnal feliratni és be is adatni velem, mert mondtam neki, hogy múltkor nem egészen erről volt szó, hanem arról, hogy én egy orvossal* átbeszélem az eddigieket és azok alapján a teendőket. Nem nagyon van mit átbeszélni szerinte, hiszen ez egy rossz érték - igen, ezt én is látom, mondom, csakhogy az utóbbi másfél hétben ugyanilyen étkezéssel egyszer sem közelítettem meg, és nem lehet-e esetleg, hogy előbb utána kellene nézni az okoknak, mert én tényleg szart eszek ezért a gyerekért ha az kell, hogy egészséges legyen, de potyára nem szúrkodnám magam inzulinnal, mert azzal esetleg többet ártok, mint használok. Erre átdörmögött a szomszédos irodába, magukra csukta az ajtót, majd pár perc múlva szólt, hogy menjek.
A doktornő egyedül ült bent, és adminisztrált, miheztartás végett bejelentette, hogy fél lábbal már szabadságon van, de azért hallgat; röviden előadtam neki is, hogy nem jó a cukor, de csak a mai ilyen kiugró, és van is ötletem, hogy miért: máskor nyolckor reggelizek, közvetlenül utána beveszem a Meforalt, utána egy órával mérek, de ma hétkor ettem, így csak a nyolcas mérés után vettem be a gyógyszert. Na ekkor már érdeklődve felkapta a fejét, hogy miféle Meforal, hát én terhes vagyok - mondom igen, és legutóbb említettem is, hogy ennek ellenére nem hagytam abba, és ő miket válaszolt arra... de hogy ő arra nem célzott, hogy szedjem tovább, és akkor itt és most ezt rögzítsük, és írjam alá, hogy saját felelősségre döntöttem így. Nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pontosan értettem, amit mondott, tisztában vagyok vele, hogy ő nem javasolt semmi nem hivatalosat, és nem is állítottam ilyent, de a tények akkor is ezek, és nem lehetséges-e, hogy összefüggésbe hozhatók a metformin adagommal. Elgondolkozott, méretett egy új cukrot, ami 4,8 lett, de mivel több mint két órával kajálás után voltam már, a biztonság kedvéért azt kérte, hogy menjek vissza egy órával a mai ebédem után, és akkor minden kiderül - ő ugyan már nem lesz ott, és a következő három hétben sem, de mondott egy nevet, akinek majd megemlít ő is, és akinél jelentkeznem kell.
Most tehát az van, hogy mindjárt eszek, és indulok vissza. Jót tett az írás, mert mostanra már nem vagyok dühös, de őszintén szólva ez életemben azon kevés alkalmak egyike, amikor negatívnak kell értékelnem egy orvosos élményemet. Persze tudom, ennyi bajom legyen, másoknak ennyiért eszükbe sem jutna panaszkodni, de én nem ehhez vagyok szokva, egy kezemen megszámolható kivétellel nekem minden egészségügyes tapasztalatom kiemelkedően jó volt, a megismert dokik többsége nagyon profi és egészen kedves volt, áldom is a szerencsémet. Ez meg ráadásul egy a területén jól ismert doktornő, a páciensek is imádják, mert állítólag jófej (sógornőm is hozzá járt anno)... én tényleg nem azt várom el, hogy egyetlen felületes találkozás után emlékezzen rám, de abba mégis csak rossz belegondolni, hogy mi lett volna vajon, ha nem inszisztálok (értsd: okoskodok), hogy itt valami furcsaság van... mert miért kell nekem egyáltalán tudni, hogy van, én csak egy egyszerű beteg vagyok...
(Délután jövök hírekkel és kiegészítem a posztot.)

Later edit: Cliffhanger beszüntetve, jöttem a fejleményekkel és sok lábjegyzettel.
Tehát a megbeszélt időpontra mentem, a reggeli nő soron kívül behívott, ideadta a másfél héttel ezelőtt általa levett vér eredményét (gyönyörű 4,6, csak sajnos nem emlékszem, hogy aznap ettem-e előtte - de mivel tíz óra utáni értékről beszélünk, mindenképp jó, akkor is ha éhgyomri, akkor is, ha nem), és két külön gépen is néztünk egy-egy cukrot: az övén 5,1 volt, az enyémen 5,8; megdicsérte M.Apuka kütyüjét, hogy ez egy kiváló minőségű darab, és azt mondta, ha normál tartományban van mindkét érték, akkor ennyi eltérés még belefér, mert a tesztcsíkok érzékenysége egy picit változó lehet, akár azonos dobozon belül is.
Aztán odamehettem az orvoshoz, aki egy nyugis negyvenes pasi, megmutattam neki az összes papírt, amire a doktornő se múltkor se ma reggel nem vetett egy pillantást sem, nézegette az eddigi számokat, majd a mait, hogy hát ez bizony erősen romlott. Első látásra még ő is rávágta, hogy 7 fölött már inzulint szokás adni, de aztán tisztáztuk, hogy nekem ez az egyetlen értékem, ami ennyire felkúszott, és ezt meg úgy produkáltam, hogy nem vettem be előtte a Meforalt. Közben én elmondtam a full történetet, hogy mikor diagnosztizáltak inzulin rezisztenciával, miként diétáztam, és mennyi metformint kaptam rá, és hogy hol mit mondtak eddig a terhesség alatti szedésre. Biztosítottam róla őt is, hogy saját felelősségre döntöttem így, tudok a hazai protokollról, sőt arról is, hogy mondjuk az FDA állásfoglalása** micsoda, és nem egy renitens problémázó vagyok, aki majd ő sokkal jobban tudja, mint az, aki ezt tanulta az egyetemen és a szakmai karrierje során, hanem tényleg minden fellelhető érvet és ellenérvet rongyosra rágtam, mire azt választottam, amit. Értelmes, kommunikatív és végtelenül türelmes volt, figyelmesen végighallgatta a teljes sztorit, több mindenre rákérdezett, és közbeszólás nélkül várta meg az én kérdéseimet, még azt is, ami spontán ott született, tehát valószínűleg nem a legfrappánsabban fogalmaztam meg. Egyszer sem oktatott ki, gondolkodni tudó felnőttként, sőt partnerként kezelt, értékelte, hogy alaposan tájékozódtam és utánaolvastam mindennek, és érthetően, de kicsit sem leereszkedően magyarázta el mindazt, ami érdekelt. (Biztos, hogy mindenki másnak egyértelmű ez, de én, mint egy igazi bugyuta, most jöttem rá például arra, ami teljesen logikus, hogy a metformin tulajdonképpen nem csak a vércukorszintet csökkenti, hanem a sejtek inzulinérzékenységét is növeli.) Megkérdeztem tőle azt is, hogy azon túl, hogy a metformin, mint hatóanyag ártalmatlansága a magzatra nincs alátámasztva megfelelő mennyiségű kutatással, van-e más oka is annak, hogy itthon az inzulint használják helyette - nem, nincs, a terhességi cukorbetegségben a magas vércukorszint bántja a babát, az, hogy azt mivel nyomja be az ember a megfelelő korlátok közé, inzulininjekcióval, tablettákkal vagy szentelt vízzel, teljesen irreleváns.
Tőle is elhangzott a már hallott szöveg: ő is tudja, hogy külföldön ez másképp történik, és az is tény, hogy vannak dolgok, amik nálunk később kerülnek csak bevezetésre, tehát több mint valószínű, hogy előbb-utóbb a kinti gyakorlatot követve itt is át fog menni a standard eljárások közé a metforminos cukorszabályozás terheseknél, mivel 2-es típusú cukorbetegségben kiválóan alkalmazható. De jelenleg ez van, neki ehhez kell alkalmazkodnia, ő például nem is írná nekem fel a gyógyszert, hiába kérném, sőt ha komplikáció esetén perelnék, valószínűleg a házidokim esetében sem mutatna jól, hogy megtette***. Amúgy meg nézzem, mennyire elképesztően működik a Meforal, egyetlen egyszer nem vettem be, és máris mekkorát robbant a cukrom - ebben egyetértettünk, valóban eléggé mind-blowing****.
Röviden: faith in doctors restored. Úgy látszik megint bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, hogy nem az életkor, a híres név és/vagy a hangzatos rang számít abban, hogy mennyire hozzáértő szakember***** valaki… vagy csak egyszerűen a pasikkal jobban összecseng a kémiám. Mindenesetre remélem, hogy a doktornő nem vesz vissza tőle a szabadsága után, mert ugyan a koradélutáni rendelési ideje mindig egy fél nap szabimba kerülne, de őszintén szólva sokkal szívesebben járnék hozzá, hiába nem kifejezetten terhesekkel foglalkozik.

Azt hiszem ennyit akartam... örülök neki, hogy túl vagyok ezen a napon, és remélem két hét múlva az újabb kontrollra már kifogástalan cukorértékek tökéletes sorozatával jelenek meg.
Meg még azt, hogy tudom, hogy valamikor azt mondtam, hogy a blogon említett orvosok kilétét mindig fel fogom fedni, mert különben mi értelme akár a dicséretnek, akár a kritikának, senkinek sem segít - most mégis kivételt teszek, mert úgy tűnik ez egy olyan kényes téma, amiből baja származhat annak, aki nem ragaszkodik a jól bejáratott regulákhoz; ez esetben tehát nevek a szerkesztőségben, ha valakit esetleg érint/érdekel.
Meg még azt is, hogy ebben a témában is elfogadom, ha valaki másképp érvel és cselekszik, mint én, felfogom, hogy én most a gyerekem nevében egy bizonyos értelemben kockázatot vállalok, és remélem senkinek sem jut eszébe, hogy a szúrásokat akarom megúszni ezzel (mondom ezt épp szitává lőtt mutatóujjal). Igen, életképes alternatíva lenne az inzulin (és nyilván, ha valóban romlanak a dolgok, lesz is), ha előre tudtam volna, hogy ez vár, és ha eleve az lenne az egységes álláspont metformin tekintetében, hogy teherbeeséskor szigorúan stop, akkor nem lett volna kérdés. De nem így volt, a nemzetközi praktikáktól is eltekintve, magyar orvosok, és ismerősök orvosai, akiknek a szakértelmében feltétel nélkül bízok, és akik segítettek a meddőségünk gyógyításában/felfüggesztésében, elejtettek egy-egy megjegyzést amiből az derült ki, hogy a helyzet nem annyira fekete-fehér, hogy az annyi küzdelemmel elért cél akár ezen is múlhat; akkor úgy tűnt jónak, ha legalább a legelső időszakban folytatom a sikeres terápiát. És ha abban a kritikus fejlődési periódusban nem okozott semmilyen szörnyűséget a gyógyszer, akkor úgy ítélem meg, hogy most a végén már nem is volna mit, úgyhogy mivel cukor-ügyben nálam nem derült égből kialakult, hanem mindig is létező, és metformin segítségével ügyesen kordában tartott állapotról van szó, most nem tűnik érdemesnek és értelmesnek a bevált módszer lecserélése. Mi meghánytuk-vetettük, és úgy érezzük, hogy ez egy a rendelkezésre álló adatok alapján legjobb tudásunk szerint meghozott informed decision - ez minden.


* Az már a múltkor is feltűnt, hogy a hármasával behívott terhesek közül maga a diabetológus csak azokkal foglalkozott tüzetesen, akik már inzulinszúrosok voltak, és annak ellenére is ingadozott a cukruk, a többiek pár mondat után mind ezzel a másik nővel ültünk le adatokat felvetetni és részleteket egyeztetni; de első találkozáskor ez nem is zavart, hiszen a diétát nekem nem kellett túlságosan magyarázgatni, másról meg akkor még nem volt mit tárgyalni. 
** Amikor egy az anya által bevett gyógyszernek egy kis része átmegy a méhlepényen, és így eljut a magzathoz is, csak hosszú évtizedek hosszú kísérletei után merik kijelenteni, hogy az alkalmazása kismamák esetében is teljesen veszélytelen; a metformin kapcsán ez még nem történt meg, sőt a hatóanyag használata egyelőre még inzulin rezisztencia és policisztás petefészkek esetén is off-label, hiába működik eredményesen számtalan betegnél - amit, lévén hogy egyikük vagyok, én magam részére elfogadok döntő érvként. Tény, hogy az emberi tesztelések száma egyelőre korlátozott, és többnyire kisebb számú mintákon került elvégzésre, és hogy jelenleg azt, hogy tutibiztos nincs káros hatás, kizárólag állatkísérletek alapján hangoztatják, nyilván mert ott tudtak a folyamatot felgyorsítandó akár sokszoros túladagolással is próbálkozni, és ha még úgy sincs gond, akkor feltételezhetően alap helyzetben sem lehet. Ugyanakkor külföldön erre alapozva évek óta kurrens módon alkalmazzák a metformint terheseknél is, anélkül hogy bármiről beszámolnának a nyilvánvalón kívül: hogy az anyai vércukorszintet sikeresen szabályozza, és ezáltal megakadályozza a cukortöbblet által okozott magzati szövődményeket.
*** Ezt amúgy nem egészen értem, mert konkrétan ismerek több olyan kismamát, akinek a nőgyógyásza írja fel - ami ezek szerint szintén illegális, még akkor is, ha csak az első trimeszteri vetélést elkerülendő teszi, hiszen Magyarországon jelenleg azonnal be kell szüntetni a gyógyszert pozitív teszt esetén.
**** Újra beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha valóban abbahagyom a Meforalt a 12. héten, vagy bármikor is a köztes időben... Mennyit ártottam volna a Kissmajomnak azzal, ha úgy múlik az idő, hogy ez a probléma kezeletlen? Egyáltalán mi van azokkal, akiknél tényleg kialakul a terhességi cukorbetegség, és mondjuk csak a 28. héten mennek el terhelésre, ami szintén szabályos - ők hetekig élnek vígan akkora cukorral, amire ma nekem azonnal inzulint javasoltak?!
***** Félreértés ne essék, nem attól vagyok oda, hogy kvázi megerősítette azt, amit én magamtól elhatároztam, hanem attól,  hogy egyáltalán végighallgatta a mondanivalómat mielőtt hazazavart volna a saját igazával.

2013. szeptember 15., vasárnap

Frász

Tegnap volt egy szolid kis pánikrohamom, hogy nem érzem a Kissmajmot. Délelőtt még rugdalt, de nem túl intenzíven, aztán késő délután beugrott, hogy órák óta semmi sem volt; és nem nemvettem észre, mert egy ideje már mindig meg szoktam érezni, még járás közben is, ráadásul szinte egész nap játszottunk, vagyis egy kis főzöcskézésen kívül csak ültem a gép előtt, nem sok minden tudta elvonni a figyelmemet. Kétségbeesetten járt az agyam, mindent kipróbáltam a mozdulatlan bal oldalamra fekvéstől az ugrálásig és kegyetlen hasrázogatásig, pedig az utóbbit eddig azt hittem, hogy sosem fogom bevetni, mert bunkó dolognak tartom. Szegény M. sehogy sem tudott megvigasztalni, ugyan ő annyira nem parázott, mint a család bolondja, de javasolta, hogy menjünk moziba mert az ottani hang mindig beindítja a gyereket, és végül már azt is felvetette, hogy üljünk be az autóba, és állítsunk be az ügyeletre, valaki csak megultrahangoz. Aztán egyszer csak feldühödtem, és eldöntöttem, hogy hagyjuk az egészet a francba - eszembe jutott a Kissmalacz, hogy mennyire semmi de semmi befolyásunk nem volt, és nincs is az egészre, hiába készítem ki magam, attól se jobb se rosszabb nem lesz, hiszen pontosan az van, ami van; visszaültünk a kis detektívsztorinkhoz, nagyjából egy óra múlva jelentkezett is pár kósza bökés, és este lefekvéskor akkora ramazurit csapott a kis büdös, mint talán még soha... hiába, éjjel éledő, gamer's son...

Nyilván, mint tudjuk, nem egészen ilyen egyszerű ez a megnyugvás dolog, mert igenis van olyan, hogy van értelme idegeskedni: ha M. barátjáék ráhagyták volna a természetre a dolgokat, valószínűleg ma nem élne a korababájuk - aki egyébként hál'Istennek már egész jól van, kikerült az intenzívről, és ügyesen gyarapszik. Őt például egy egész napig nem érezte az anyukája, másnap mentek be a kórházba, és életveszély miatt órákon belül meg is császározták. Szóval nem minden helyzetben butaság a túlzottnak tűnő aggódás, és mivel nehéz eldönteni, hogy hol a határ, a továbbiakban nem ígérem meg azért, hogy laza leszek és gondtalan, még ha ez esetben elhessegetéssel is oldottam meg a problémát. Persze mantrázgatom kitartóan, hogy ez egy minden eddigi bizonyíték szerint makkegészséges baba, túl vagyunk már a magzati lét legsérülékenyebb időszakán, amikor tényleg bármi bekövetkezhet, most már a fejlődésnek csak az utolsó száz métere van hátra, és onnantól gyakorlatilag csak híznia kell - miért történne baj...? De a terhes elme beszámíthatatlan, úgyhogy én is elmondom mindenkinek, aki utánam következik, azt, amire az én figyelmemet is felhívták az előttem járók: it never ends. Valóban egy fokkal jobb, amikor már nap mint nap tapintható jele van annak, hogy odabent rendben van a lakó, de az idill továbra is csak pillanatnyi, a legkisebb eltérés is elég ahhoz, hogy a rémképek újra előbújjanak. Simán frászt lehet kapni attól, ha egy nap lustább a tevékenység, mert mi van ha betegség miatt fárad a pici, és természetesen az ellenkezőjétől is, ha nagy az aktivitás, mert minden bizonnyal keservesen vergődik. És nincsenek illúzióim, ahogy olvasom többeknél, szülést követően csak tovább romlik az állapot... stay tuned!

2013. szeptember 12., csütörtök

Mocorka

Hiába na, megmondtam: megszokhatatlan. Reggel alig várom, hogy felkeljen, napközben fülig ér a szám, amint beindul (vagyis jó gyakran), este alig várom, hogy lefeküdjek, és a hasamra tegyem a kezemet, és nem, továbbra sem bírok elaludni, amíg lelkesen rúgkapál odabent, don't want to miss a thing. Ma vagyok 24w4d, és a táblázataim szerint maximum két héten belül eléri az egy kilót és a harminc centit... elképesztő! Egyébként a mozgolódásból is egyértelműen érzem, hogy nődögél, mert eddig leginkább puha, tompa lökéseket produkált, gondolom csak a nagyobb testrészeivel (a fejével vagy a seggével) volt ereje érezhetően megnyomkodni, de néhány napja új kunsztot fejlesztett ki, ilyen apró, éles kis böködések formájában, gyakran többször egymás után ugyanazon a helyen - valószínűleg ezt már a kis végtagjaival intézi, és hát hogy lehet megállni mosolygás nélkül, amikor elképzeli az ember, hogy a miniatűr lábacskáival toporog épp...?!

Tegnap voltam védőnőnél, bírom ezt a csajt, nem pörgi túl a dolgokat, legközelebb október 30-án kell csak visszamennem. Említettem neki a cukor-ügyet, mondta, hogy ne aggódjak, ha esetleg fogynék a szigorított diéta miatt, sokaknál megtörténik, de Kissmajom úgyis megoldja a saját szükségleteit, nem fog nélkülözni, legfeljebb én leszek egy kicsit lelakottabb.
Megkérdeztem, hogy milyen gyakran kell mozgást éreznem, mert persze simán képes vagyok aggódni, ha pár óra teljes nyugi van, hiába tudom, hogy a baba ilyen korban 12-16 órát alszik, és hiába ébredtem már éjjel hatalmas bulikra, ami ugye azt jelenti, hogy az akcióinak minimum feléről eleve lemaradok. Azt mondta, ha minden nap érzem valamennyire, akkor már bőven jók vagyunk, sőt akkor se pánikoljak, ha esetleg egy nap kimarad, mert bármi lehet (például fronthatás miatt álmosabb), de a két nap csend már jelenthet rosszat, úgyhogy ha előfordulna, menjek el a nőgyógyászhoz, vagy akár hozzá is, szívhang ellenőrzésre.

Más újdonság most nincs velünk, jövő hétfőn diabetológia kontroll, két hét múlva havi terhesgondozás, utána október 3-ára már bejelentkeztem babamozira, és három hétre rá akarok majd a Magzati Diagnosztikai Központ ultrahangjára. És egyre nehezebben állok ellen a fészekrakási ösztönömnek, ami szerint teljesen át kellene szervezni az otthoni pakolmányokat (gardróbszekrények és ágyneműtartók tartalma) ahhoz, hogy helyet csináljak a sok babacuccnak, amit M. tesójától fogunk áthozni. Csak munka mellett egyelőre nincs se kedvem se energiám hozzáfogni, és az igazság az, hogy amíg nem sikerül beszerezni a kiszemelt éjjeliszekrényt (már nem gyártják, úgyhogy használtra vadászunk), és nem vesszük meg a babaágyat (egyetlen dolog, amit nem öröklünk), addig nincs is értelme rendezkedni.
Nah, rákezdett - megyek vigyorogni... :)

2013. szeptember 5., csütörtök

Kesernyés utóíz

Natessék, tulajdonképpen ez a kétszázadik posztom (a múltkor a piszkozatokat is beleszámolta, úgy jött ki neki), és úgy tűnik, a kerek számok nem a barátaim, mert ez sem felhőtlen. Tegnap délután hívott a nőgyógyászom, hogy rossz lett a terheléses eredményem - nem nagyon, de a terhesség közbeni normál felső határérték feletti: 8,7* mmol/l. Nyilván nem repesek az örömtől, de kétségbe sem estem, számítottam rá, az inzulin rezisztens nők nagyon nagy arányban lesznek terhességi diabéteszesek, szóval mondhatni eddig még könnyen megúsztam, ez egyelőre csak csökkent glükóztolerancia, lehetett volna azonnal full-blown cukorbetegség.

Először akkor néztem utána ennek, amikor három és fél évvel ezelőtt a sógornőm** terhes lett a második gyerekével, és egész korán kiújult nála az elsőnél már jelentkezett diabétesz. Én akkor még nem tudtam a saját szénhidrát-anyagcserezavaromról, tehát meglehetősen képzetlen voltam ezügyben, de még laikus fejjel is teljesen agyatlannak tűnt az a mód, ahogy ő hozzáállt a dologhoz: simán belapátolt egy méretes tálnyi somlóit desszertként, aztán a cukrát szabályozandó, egyszerűen csak a szokásosnál nagyobb adag inzulint lőtt be. Mivel M.-et meg engem is aggasztott a dolog, olvasni kezdtem a témáról, és hát jogos volt a félelem - ilyenkor nem csak saját maga ellen orosz rulettezik az ember, hanem a magzata egészségével, sőt életével is játszik.
Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is működik ez az egész. Magába a már kialakult terhességi diabéteszbe nem nagyon megyek bele, arról rengeteg anyag van mindenhol, inkább ezt a köztes állapotot elemezném (amikor a cukor már túl magas ahhoz hogy változatlanul étkezzünk, de még nem eléggé ahhoz, hogy inzulint kelljen használni a szabályozásához), meg azt, hogy a babára milyen hatással van a jelenség. Kezdem azzal, hogy a "csak" inzulin rezisztens kismamának nem kell pánikolnia amíg annyi az eltérés csupán, hogy túl sok inzulint produkál, mert inzulinon nincs közösködés, a baba hasnyálmirigye teljesen függetlenül intézi a saját kis termelését (Hát milyen aranyos már!), és pont annyit gyárt, amennyi az ő tökéletes működéséhez szükséges. A probléma akkor kezdődik, ha az anya bármennyi inzulinja már nem tudja kordában tartani a cukrát, mert a cukor viszont átmegy a méhlepényen, és keveredik a magzatéval... aki ügyes, mert rögtön elkezd több inzulint termelni, és sokáig képes is lépést tartani a túlkínálattal, DE! Ha az anya szervezetében túl sok a cukor, méreganyagok képződnek, amik sejtelhalást okoznak, károsodik a méhlepény, így fokozatosan csökken a baba tápanyag- és oxigénellátása; ezzel párhuzamosan a túl sok cukor (energia) miatt a baba folyamatosan hízik, a felhalmozódó zsírszövet és víz miatt egyre több oxigénre lenne szüksége, ami viszont ilyen körülmények között a terhesség előrehaladtával pont hogy egyre inkább hiánycikk. Ezek után csak egy borzalom a sok közül az, ami már evidens, hogy születéskor a kiegyenlítés hiánya miatt a baba akár hipoglikémiás sokkot is kaphat, és kómába eshet (a hasnyálmirigye ugyanis még mindig az anya cukrához szokottan termel sok-sok semlegesítő inzulint, miközben a kötelék megszűnésekor már elég lenne annyi, amennyi a saját cukrát rendezi), hiszen a baj legtöbbször már méhen belül megtörténik: oxigénhiány miatt agykárosodás lép fel, vagy akár a halál is beállhat.

Ma tehát bevonultam a kórházba, és kaptam beutalót a diabetológiára, hogy kiderüljön a hogyan tovább. Sejtettem, hogy a szakdoki előírása a napi 150 gramm szénhidrátos diéta lesz, persze kicsit szigorúbban, mint ahogy én azt az akár legkomolyabb időszakomban (pl. tavaly ilyenkor) műveltem. Én ugyanis a percre pontos étkezési időpontokat sosem voltam képes betartani, úgyhogy ragaszkodtam ugyan a napi több étkezéshez, de az öt ritkán jött össze, mert este már egyszerűen képtelen voltam enni. Szintén nem mindig tartottam be a lassú-gyors felszívódású szénhidrát megfelelő váltakoztatását, mert rendszerint úgyis az ajánlott mennyiségnél kevesebbet vittem be, és úgy gondoltam, ha már csak az előírtnak fele a gramm, belefér néha egy annyi csalás, hogy mondjuk pár kocka fekete csoki. Ennél részletesebb nem is lett végül az oktatás, a doki elég gyorsan rájött, hogy nem idegen nekem a szénhidrát számolgatás, úgyhogy nem ragozta túl a dolgot: tartsam a diétát, írjam egy füzetkébe, hogy minden étkezéskor miket eszek, és szeptember 16-án menjek vissza vérvételre és egyeztetésre.
Otthoni vércukor méregetésre nem lenne szükség, de M.Apukától kölcsön kaptam a kis műszerét, és ezt megemlítettem, úgyhogy azt mondta, örül neki, ha minden nap mérek egyet, mindig más-más napszakbeli kajálás után egy órával, hogy lássuk, mi hogyan és mennyire befolyásol. Mondtam a Meforalt is, hogy azzal most mi legyen - ugyanazt válaszolta, amit anno a BMC-ben: mivel a hazai protokoll az azonnali abbahagyás terhesség esetén, csak saját elhatározásból szedhetem, őt jogilag eltiltják bármilyen más javaslattól, hogy a kórházat ne terhelje semmilyen felelősség, ha esetleg ártana a babának. Ami amúgy szerinte lehetetlen, de nyilván problémás esetekben mindig arra fogják a bajt, amire épp lehet; szintén magánemberként jegyezte meg, hogy így a 24. héten már nem valószínű az sem, hogy a gyógyszer abbahagyásától történne bármi szörnyűség. Úgyhogy én most már szedni fogom végig, úgy döntöttem, ki tudja mennyire lett volna rossz az eredményem, ha már hetek óta abbahagytam volna. Örülök amúgy nagyon, hogy ilyen korai időpontban ellenőriztünk (a terhelést 24-28. hét között szokás elvégeztetni, ha nincs olyan előzmény, ami komoly aggodalmat indokolna), ilyenkor szokott állítólag kezdődni az inzulinelégtelenség is, tehát sikeresen megelőztünk minden potenciális rosszat.

A többi laboradat nem változott a legutóbbi alkalom óta, a vörösvérsejt, hemoglobin és hematokrit kicsit kevesebb, mint az alsó határ, de ez nem meglepetés, örök életemben vérszegény voltam, nem pont akkor fogok megjavulni, amikor általában minden nőnek romlanak az értékei. És megint jó hír a végére: a toxoplazma még mindig negatív - ez volt az egyetlen, ami miatt igazán paráztam, a többi nem gond, megoldom. Úgyhogy a kissé hatásvadász cím ellenére a végkövetkeztetés továbbra is az, hogy szeretjük mi egymást ezzel a terhességgel, csak így tovább még minimum három és fél hónapig!


* Terhesség során a szervezet hormonok által valamennyire blokkolja az inzulin hatását, állítólag azért hogy a megnövekedett cukor-/energiamennyiség által a babát jobban tudjuk táplálni, ezért ilyenkor a referenciatartomány nem a szokásos, hanem kibővül 7,8 mmol/l-ig; utána egy kis sávban jön a csökkent glükóztolerancia, és 11,1 mmol/l fölött már cukorbetegségről beszélünk.
** Egyszer majd mesélek róla is részletesen, megpróbálok minél előbb, mert meg akarom előzni, hogy olyankor tegyem, amikor igazán kiakaszt valamivel. Alapvetően végtelenül jóindulatú, egyszerű lélek, de főleg anyaság-ügyben, vagy a gyerekekhez való viszonyulásunk ügyében, vagy hogy mondjam, nem hinném, hogy valaha is lett volna bármi közös bennünk.

2013. szeptember 2., hétfő

Édes dolgok

Azzal kezdem, hogy ugyan nem lenne muszáj, de becsületesen bevallom, hogy első trimeszterben nem értettem, hogy az emberek vajon miért fizetnek be úgynevezett "babamozi" 4D ultrahangra. Ennek ugye diagnosztikai értéke csekély, nem is célja a tüzetesebb vizsgálódás, tényleg csak gyönyörködés az egész, és akkoriban még azt gondoltam, hogy nem érdekel, hogy néz ki a gyerek, ha egészséges, akkor további kérdésem nincs is, hát most komolyan nem lehet kivárni, hogy megszülessen...?! De csak most látom, hogy az elején könnyű dolgom volt ám, mert négyhetente a saját nőgyógyászom is alaposan megnézte, megméricskélte, addig meg élvezkedhettem a képernyő előtt, most meg olyan mostoha a sorsom, hogy gyakorlatilag anno cikluskövetéskor a tüszőimet gyakrabban láttam, mint most a babát. Jelentem, továbbra sem érdekel, hogy hogy néz ki, hogy kerek az arca vagy ovális, hogy kicsi az orra vagy nagy, hogy van-e már haja vagy nincs - de látni akarom! Ha majd kijön, én leszek a creepy anya, aki az ágya fölé hajlong és a pofijába bámul órákon át, esetleg időközönként a nyakába bújik és megszaglássza, miközben alszik... az utóbbit az apjával is szoktam néha, de vele ellentétben Kissmajom védtelen lesz és tiltakozásra képtelen... jaj, szegény kisfiam mi vár rád...
Na szóval, hogy az elveimet mégse tiporjam teljesen sárba, meg ahhoz is tartva magunkat, hogy ez egy olcsó "mezítlábas" self-made gyerek, aki egy inszemeshez vagy lombikoshoz képest ingyér jött, kompromisszumos megoldásként tegnap vásároltunk egy kupont, és hónap végén fél áron mégis csak bekukkantunk hozzá. Ma vagyok 23w1d, a 27. héten megejtjük ezt, utána meg 30. héten elmegyünk a kötelező harmadik trimeszteri vizsgálatra - ódejó kis őszünk lesz, let the creeping begin.

Más: holnap megyek cukorterhelésre. Volt egy kis dilemmám, hogy vajon hogy is intézzem, de a lányok segítettek dönteni (Itt is köszönöm!), úgyhogy megoldódott közben. Az van ugyanis, hogy én nem építettem le a Meforalt, ahogy elvileg kellett volna... A metformin hatóanyagú gyógyszereket hazai belgyógyászati protokoll szerint terhesség alatt egyáltalán nem szabad szedni, ezt a kis útmutatóban is írja, meg az orvosok is el szokták mondani - amikor tavaly megfogant a Kissmalacz, a BMC-ben rákérdeztem, hogy most ezzel mi legyen, és a doki azt mondta, hogy itthon valóban ez az álláspont, de külföldön már minimum az első trimeszter befejezéséig (vetélést megelőzendő), de gyakran a terhesség végéig (cukorbetegséget megelőzendő) szedetni szokták, cselekedjek belátásom szerint. A saját nőgyógyászommal nem tudtam ezügyben konzultálni, mert ő eleve nem hisz az inzulinrezisztenciában (nem beszélt le a gyógyszerről sosem, de szerinte teljesen fölösleges, a meddőséghez meg végképp nincs köze az egésznek), de a háziorvosom, aki belgyógyász is, támogatta az ötletet, mert ő tanúja volt annak, hogy velem mekkora csodát (mínusz húsz kilót) tett a kezelés. Belátásom tehát Kissmajommal is az volt, hogy szedem, ráadásul minimum 17. hétig, mert időközben utánaolvastam, és beszéltem több hasonló cipőben járó kismamával is, és sok esetben ezt javasolták az orvosok; aztán ahogy haladtunk, egyre több helyen megnéztem, és egyre több már-anyukával egyeztettem, és egyre többször találkoztam azzal, hogy butaság pont a vége felé abbahagyni, amikor a legnagyobb gyakorisággal alakul ki a terhességi diabétesz. Úgyhogy a háziorvossal kiírattam a következő adagot is, és most az a terv, hogy végig szedni fogom majd.
De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nekem most meg kell innom hetvenöt gramm glükózt, és mi legyen akkor a gyógyszeremmel...? Két gondom volt alapvetően ezzel, azon kívül, hogy sugar-high lesz a vége, és egész nap hiperaktívan fogok rohangálni. Az egyik, hogy ha normál napnak megfelelően beveszem a gyógyszer adagomat, akkor nem rejtem-e el a problémát olyan módon, hogy a hatásától látszólag ugyan jó lesz az eredmény, de valójában baj van a cukrommal, és szükség lenne az inzulinos kezelésre? A másik, hogy ha megiszom azt a tömény löttyöt, amihez hasonlóval a szervezetem nemigen találkozott manapság, nem lesz-e az a vége, hogy a sokktól az egekbe ugrik a cukrom, és a mérés alapján elkezdenek inzulinnal szúratni, miközben valójában a szokásos diétámmal jól kordában vagyok tartva? Tudom, hogy a két aggodalom homlokegyenest ellentmond egymásnak, de itt rólam van szó, nem kell benne(m) logikát keresni. A lényeg az, hogy a lányok megerősítettek abban, amihez amúgy is közel álltam: holnap nem zsömle és tej reggelit iktatok be végül, hanem klasszikus módon terhelek, utána meg beveszem a Meforalomat a szokásos napi három részre osztva.
Az étkezésemmel amúgy az van, hogy a szabályokat nem tartom be olyan szigorúan, mint tavaly ilyenkor, a napi 150 gramm szénhidrát helyett olyan 200-230 gramm van inkább, mert annyira nincs étvágyam, hogy képtelen vagyok megfelelő mennyiségű kalóriát bevinni még így is - múlt héten a mérlegre álltam és amikor megláttam a 64 kilót, eléggé megrémültem, hogy éheztetem a Kissmajmot. Szóval megnöveltem a gyümölcs adagjaimat, mert azokat legalább kívánom, de sajnos főleg a szőlőt meg a dinnyét, ami ugye nem kifejezetten diétabarát. Ugyanakkor ez alapján merem remélni, hogy a hajnali glükózbomba sem lesz vészes, mert ugye abban hetvenöt gramm szénhidrát van, és annyit szerintem néha simán beviszek, amikor este észbe kapok, hogy egész nap alig ettem, és benyomok egy fél kiló szőlőt.

És akkor most save the best for last alapon: köszönjük szépen a drukkokat, a korababa jól van. Hétvégén volt egy kis félés légmell miatt, de mára már elmúlt, és lélegzik meg eszik ügyesen, és nagyon sokat mocorog, ami állítólag azt jelenti, hogy ha volt is oxigénhiány, akkor az okozott kár minimális. Hát mekkora egy drága csodakislány ez, most mondjátok meg!