Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. október 31., csütörtök

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (1.)

Úgy döntöttem, indítok egy posztsorozatot, amiben megkérek minden kedves rendszeres olvasót és néha erre járó látogatót, hogy segítsen a világ legfogalmatlanabb és -ügyetlenebb anyájának, aki hamarosan leszek - mert hol vállalhatja fel az ember lánya bátran a buta kérdéseit és végtelen bénaságát, ha egy anonim blogon sem...?
Szóval sokgyerekes tapasztalt asszonyok és néha-láttak-már-babát-közelről sorstársak, ösztönösen cselekvők és mániákus információgyűjtők, and everyone in between, nagyon örülnék, ha mondanátok mindenféle okosságot, hátha sikerül majd minél több véleményre alapozva jó döntéseket hozni, és nem kárt tenni a Kissmajomban...

Most épp az van, hogy szülinapi és karácsonyi kívánságlistát irkálok, a prózaibb fajtából, mert a legigazibb ajándékom az ugye ki van pipálva. Nyilván az materialistább vágyak is elsősorban hozzá kapcsolódnak ebben az évben, mert úgyis venni fog mindenki mindenfélét, és most nem akarok meglepetést - én például kifejezetten utálom, amikor rám van bízva, hogy mit vásároljak ilyen alkalmakra, mert tuti hogy olyant választok, aminek nem sok hasznát veszi az illető, vagy már van neki olyanja. Úgyhogy úgy értékelem, hogy végülis szívességet teszek a konkrétumokkal, és pofátlanul kérni fogok...
Említettem, hogy nagyon sok életbevágóan fontosat és valószínűleg fölöslegeset kaptunk M. tesójának gyerekeitől, a hiányzó apróságok (ruhák az első pár hónapra, egy adag netes teszteken jól szereplő pelenka, legalább öt különböző fajta popsitörlő próbaképpen, stb.) beszerzésével meg már lassan végeztem, nagyjából csak az maradt már, amihez recept kell (fürdető, kenőcs, stb.). Meg még amikről itt kérdezgetni fogok az elkövetkező hetekben-hónapokban, mert lövésem sincs, hogy merre induljak.
A kívánságlistámra tehát a még feltétlenül elolvasandó könyveken kívül (azokról majd külön bejegyzés lesz valamikor) három nagyobb dolog került, amiket igazából megvehetnék én is, de épp azért nem akarok, mert kedves vagyok és előzékeny, és segíteni akarok az ajándékozóknak: egy kiságy fölé szerelhető forgó-világító-zenélő-megmégamitezekcsinálnak szórakoztató központ, egy játékokkal alaposan körülaggatott és bébipoparezegtető-funkciós pihenőszék, és egy hordozó; ma az utóbbiról akarok közvéleménykutatni.

Öröklés következményeképpen van már egy felcsatolhatós kengurunk, ilyen állítólag jófajta, ami elvileg nulla napos kortól kezdve használható; de hiába tanúsítja a sok tudományos kutatás, hogy tökéletesen kényelmes, nekem valahogy újszülöttnek nem tűnik annyira ideálisnak. Eleve egy olyan pici baba nem tud még a seggén ücsörögni, nem is szabad támasztgatni semmilyen irányban, akkor nem értem, hogy lehet neki jó a függőleges és terpeszben láblógatós pozíció...? Persze ölben is tartható úgy, de nekem valahogy akkor is természetesebbnek tűnik, ha a végtagjai szilárdan meg vannak támasztva, illetve oldalra is fektethetem, hogy keresztben simuljon hozzám, mert akkor látom az arcát és nem aggódok, hogy fuldoklik, meg ilyenek. Szóval azt rögtön eldöntöttem, hogy a legelején mindenképpen szeretnék egy kendőt is, hogy legyen alternatívám.
Aztán nézegettem, és kiderült, hogy létezik rugalmas és rugalmatlan szövetből készült változat is, és agyalni kezdtem, hogy akkor viszont melyiket érdemes vajon?
Jelenleg egyértelműen a rugalmas felé hajlok, mert kézügyességileg elég béna vagyok, és abba állítólag könnyebb sérülésmentesen bepakolni a nyüfedéket, már magamra bogozott állapotban is. De az értékeléseket leadó felhasználók szerint, hiába reklámozzák úgy némelyiket, hogy 10-12 kilóig hurcolászható benne a baba, mivel könnyen elgyengül az anyag, olyan 6-7 kiló a maximum amíg biztonságosan lehet kötözni bármilyen irányban.

Na most töredelmesen bevallom, hogy a lányoktól megkérdeztem, hogy nagyjából mennyi idős egy 6-7 kilós gyerek, mert magamtól tippelni sem tudtam volna. Úgy logikáztam, hogy ha az már stabilan elvan a kenguruban például, akkor semmi gond, attól kezdve áttérnénk arra. De persze semmi sem egyszerű, mert van akinek három hónaposan már ekkora volt a babája, másé meg állítólag csak félévesen érte el ezt a súlyt, azt meg még én is tudom, hogy az előbbit kifejezetten tilos ültetni, de talán még az utóbbinál sem biztos, hogy szabad erőltetni a dolgot, ha magától nem igyekszik. Vagyis nem sokra jutottam eddig.
Az lenne tehát a kér(d)ésem, hogy mondjátok meg, mi legyen? Mit, honnan, mennyiért, hogyan érdemes (gondolok itt arra, hogy használtan talán nem feltétlenül, ha amúgy is gyorsan nyúlik)? Nem vagyok a reklámok ellensége, ha valaki tényleg már saját bőrön bevált dolgot ajánlgat, akkor nyugodtan küldjön márkaneveket és/vagy linkeket, nekem biztos hasznomra válik, de hátha valamikor később másnak is.

2013. október 30., szerda

Egészségünkre!

Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:

A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.

A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!

Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és  biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.

2013. október 25., péntek

Lil' man

Gyors munkaidőbeni összefoglaló, mert mindjárt értem jön M. és lelépek jól, bele a szépséges meleg őszbe; nagyonjónekem!

Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.

Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.

Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.

2013. október 20., vasárnap

Kerekszámos - a jó fajtából...

Aszondja a ketyere, hogy "30 weeks and 0 days pregnant. Only 70 days to go!" Vagyis két hónap, basszus... két hónap, és meglátjuk és összeszeretgetjük a fiunkat...
Már ezerszer elképzeltük, ahogy hazahozzuk ide az imádott meleg nappalinkba, ahol majd a karácsonyfa fényei világítanak és finom narancsillat lesz, lepakoljuk a kanapéra a hordozójában, aztán körbeüljük, mi ketten meg a cicák, és csak nézünk nagyokat, hogy milyen csoda történt velünk.

Épp ma írta Audrey, hogy az ő gyerekük mintha felismerné az apját - szerintem nem butaság, komolyan Kissmajom is csinál ilyeneket, hogy nagyon csendben elvan egy rövid ideig, aztán mikor már hiányolom az aktivitást, csak szólok M.-nek, aki bebzzzget hozzá (ez úgy történik, hogy a hasamra rakja mindkét kezét, és áramütést imitálva "megráz" az ehhez illő hangeffekttel egyetemben), és a gyerek másodperceken belül beindul; és már most kirekesztős szövetséget gyanítok, mert ugyanezt nekem akkor sem adja elő, ha hosszasan ugrándozok és közben kedvesen szólongatom. Egyébként manapság nagyon elégedett vagyok vele, nincs alkalmam aggódni, mert szinte folyamatosan mocorog, amikor épp nem intenzív bulizás megy, akkor is helyezkedik, forgolódik, ki-kirúg... most úgy érzem, hogy már megfordult fejjel lefelébe, mert pár napja csak a hasam alsó részén vannak már azok az apró kis éles böködések, amiket tippem szerint a kezecskéivel produkál, és közvetlenül a köldököm fölötti bal oldalon és a mellem alatt a nagyobb dobbantások, amiket azt hiszem a lábaival. És van már olyan jellezetes durva hashullámzásom is, amin mások videóin annyiszor szörnyülködtem - saját bőrön leginkább nagyon vicces dolog, és teljesen mesmerizing, órákig el tudnám nézegetni, majd fel is veszem mutatóba, ha egyszer eszembe jut nem csak bámulni.

Holnap délre megyek diabetológiás ellenőrzésre, délután nőgyógyászhoz terhesgondozásra, este háziorvoshoz feliratni az utolsó adag Meforalt (ami már gyakorlatilag a leépítős fázisra kell majd), aztán csütörtökre a Magzati Diagnosztikai Központba van időpontunk az aktuális nagy UH-ra.
A cukrom jó, sőt mondhatni nevetségesen jó, hál'Istennek. Délután konkrétan még sosem tudtam olyasmit enni, ami 5,5 fölé vitte volna, pedig tényleg kísérletezek (jó, persze nem ész nélkül, de egy-egy kis méretű túrórudi, müzli- illetve fehérjeszelet, vagy egy cseppnyi karamellel összeragasztott csupa-magokból álló "keksz" volt már próbából a hús-zöldség kombó mellé), néha teljesen fölöslegesnek is érzem uzsonna vagy vacsora utánra időzíteni a napi szúrópróbámat. Az éhgyomri érték mindig ideális, a reggeli utáni szintén, mondjuk ott a jó eredmény érdekében ritkán érem el a 20 gramm szénhidrátot, és amit megeszek az is mind lassú felszívódású, a kenyeret például teljesen hanyagolom, még a diabetikusat is. A tízóraisat párszor sikerült 6,5 körülire ugratni, hiába eszek csak gyümölcsöt, úgyhogy ott figyelek nagyon, hogy ne gigakörtét válasszak és ne nagyon édes almát; ahol néha rezeg a léc az az ebéd, ott néha volt 6,9 is, amiből arra következtetek, hogy ha desszertet is szeretnék (vagyis valami gyors felszívódású finomságot a végére), akkor nekem összeségében sok az ott előírt 50 gramm szénhidrát - így nem is erőltetek ennyit, bátran zárok két kocka 80% kakaótartalmú csokival, viszont az előtte elfogyasztott dolgokkal sosem megyek 30 gramm fölé. Most épp azt remélem, hogy menni fog ez végig, és nem kell majd durvítani és inzulinra váltani, de nem akarom elszólni magam, mert gondolom majd még holnap is derülnek ki dolgok, amikor beviszem nekik a gyűjtött vizeletmintát.

Jah, és van valami teljesen freak dolog! Én mániákus szőrtelenítő voltam világ életemben, gyűlölöm mindenhol a fejem kivételével, és vad következetességgel és gyakorisággal irtom, mert a bőröm hófehér, a rondaság meg fekete és erős szálú, és a testképzavaromnak meghatározó része volt mindig is, hogy már akkor is jetinek éreztem magam, ha szabad szemmel láthatatlan (értsd: félmilliméteres) volt a kibújó termés. Ez azt jelenti, hogy konkrétan idegbajt kapok, ha heti egyszer nem epilálhatok mindenhol, még a karjaimon is egész fel (ahol M. szerint csak képzeletbeli szőrzettel rendelkezem); gondolkoztam már végleges lézeres megoldáson is, de senkit sem ismerek, akinél normálisan működött volna, az meg nekem nem segítség, ha csak kevesebb lesz, mert mindenképp bajlódni fogok vele akkor is. Réges-régen gyantáztam illetve -tattam, de amióta felfedeztem a számomra ideális géptípust, azóta egyszerűbben oldok meg mindent; ritkult is sokat és meg is szoktam, szóval mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt mindenféle fájdalomérzet mindenhol (beleértve a bikinivonalat és hónaljat is), csak az időt sajnálom rá néha, mert a beteges alaposságom miatt másfél óráig is eltart egy menet.
Mikor félidő körül elkezdett pihésedni a hasam, készültem arra, hogy gyakorítanom kell majd az akcióimat, mert különben bemajmulok, nagy meglepetésemre azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, újabban bőven elég háromhetente leszedni, és még akkor is alig van mit. Ilyen szép természetesen simának és makulátlannak utoljára kamaszkorom előtt érezhettem magamat - gondolom szülés után megszűnik a hatás és térhetek vissza a régiekhez, de kibírom ezután is, csak nagyon furcsa...  mert most elméletileg több tesztoszteron kering bennem, és akkor hogy lehet ez vajon...?
Jut eszembe: most jön el lassan az, hogy borotválni viszont már csak vakon tudok, esetleg tükörrel, ami elég időigényesnek, szerencsétlenkedősnek, és őszintén szólva balesetveszélyesnek tűnik. Nem tudom, kismamáknak ér-e menni full intim-gyantára, vagy intézzük el családilag, és nem egészségügyis idegen inkább ne piszkáljon a bejárat közelében, ha nem muszáj... first world problems...

2013. október 12., szombat

Második rész: A fura apropó

És akkor az előző posztban említett furaság: tegnapelőtt átmentünk M. szüleihez vacsorázni (valami istenien főznek, és M.Apuka egy angyal, mindig kapok olyan extrát tőle, ami csak nekem készült, és megengedett a diétámban), szokás szerint elég sokáig ott ragadtunk, és beszélgettünk mindenfélékről. Már nem is tudom minek kapcsán (talán szoptatás) került szóba az, hogy mostanság mennyi fajta ételről állítják, hogy valamennyi idős kor előtt tilos adni, mert allergizál, mikor megemlítettem, hogy ezeknek ugyan még nem olvastam utána annyira alaposan, de az például elég szomorú, hogy Kissmajom majd nem ihat grízes tejet, mert azt mi mennyire szerettük kiskorunkban; viszont hogy azzal abszolút egyetértek, és alkalmazni is akarom, hogy egy kétéves ne tömjön már magába mindenféle édességeket. Mire M.Apuka mosolyogva ugyan, de halál komolyan rámszólt, hogy ugyan miért ne tehetné, ha jólesik neki, hát B.-nek is (M. unokaöccse) mi baja van tőle - és akkor majd ad ő az unokájának csokit, úgysem lehetek mindig mellette. Ezen annyira ledöbbentem, hogy több évre visszamenőleg precedens nélküli eseményként, keletkezett egy fél percnyi kínos csend, amit végül M. igyekezett enyhíteni valami olyasmivel, hogy hát persze nem óvodás korú gyerekre és spártai szigorra kell gondolni.
A helyzet feltérképezésébe természetesen beletartozik M. testvérének családja is, ahol az elsőszülött kisfiú esetében egész pici kora óta azt az elvet követte a sógornőm, hogy mivel borzasztó rossz evő, legalább valamit hajlandó legyen elfogyasztani, amiből energiát szerez, úgyhogy a gyereknek másfél évesen (és később a kislánynak* még hamarabb, hiszen látta a nagynál, nem lehetett megtagadni tőle) alapkajája volt a napi minimum egy tábla tejcsokoládé, és később voltak (és még most is vannak) olyan napok, amikor kizárólag gyorséttermi hasábburgonyán, zsömlehéjon, nápolyin és gumicukron élt. Erről nyilván mindannyiunknak megvan a véleménye (most egészségről nem is beszélve, de már csak azért is, mert mikor egy bölcsis este kilenckor egy szusszra benyom három Kinder-tojást, akkor nem feltétlenül lesz kezelhető, főleg ha eleve nem egy nyugodt fajta), mint ahogy egy csomó más nevelési kérdésről is, ami nekik rutin, de mi nem feltétlenül ítéljünk alkalmazandónak, de értelemszerűen nem bunkóztunk sosem, egymás között megbeszéltük, hogy mi miért nem tetszik, és miért kellene/fogjuk másképp, és kész. Ami rendben is van így, nem vagyunk egyformák, én sem bánom egyáltalán, ha a hátam mögött vagy akár szemtől szemben kritizálnak, elviselem a fejcsóválást, az ellenvetéseket, a rosszallást, az érvelést, sőt az iróniát külön értékelem; de ez a megfogalmazás azért egy kicsit sokkoló volt... egyrészt, hogy B. sem halt bele a Milka-túladagolásba, másrészt, hogy majd úgysem leszek mindig jelen.
Mert oké, a múlt századok parasztasszonyai is úgy neveltek fel generációkat, hogy pálinkás kenyérrel nyugtatták őket csecsemőkorban, de azért azt csak nem kívánjuk utánuk csinálni, még akkor sem, ha sokkal könnyebb, mint a magunkra kötözős folyamatos ringatás... Tudom, túlzok megint, az alkohol némileg ártalmasabb a kakaónál, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy szülőként lehetőségem van meghozni bizonyos döntéseket a gyerekem helyett és (legalábbis a saját belátásom szerint) érdekében, és jogom van elvárni a környezetemtől, hogy a döntéseimet maradéktalanul tiszteletben tartsa; bizony még akkor is, amikor éppen nem látom. És ennek magától értetődőnek kellene lennie, nem kellene se harcolnom se magyarázkodnom se mentegetőznöm érte senki előtt, aki nem a gyerek apja. Főleg hogy mindenki más szemszögéből egy pitiáner ügyről van szó, ha úgy tetszik csupán megspórolom a családnak a chips-adót: nem veszélyeztetni akarom az unokát azzal, hogy nem adatom be az oltásait, csak úgy gondolom, hogy amíg nem muszáj, addig üres kalóriákkal és főleg értelmetlen cukrokkal nem kellene kínálgatni. Attól még ugyanúgy lehet vele szórakozni, tanulni, játszani, elnyerni és megtartani a szeretetét, mert ha sikerül bármit is átadni neki magunkból, akkor nem azon fog múlni a nagyszülőkkel kialakított kötődése, hogy bezzeg a kis barátja vaníliakrémes süteményt kap a papájától, ő meg csak banános kölesgolyót.

Bármennyire úgy tűnik, tényleg nem szándékozok bio-reform-vega-kutyafasza ősanyává lényegülni, nem gondolom azt, ahogy hú, Anyu de felelőtlen volt, amiért egyévesen húszcentis virslivel a kezemben pózolhattam a szülinapi fotóimon, amit utána állítólag jóízűen el is nyammogtam, és leöblítettem egy szelet tortával meg jó édes teával. Akkor annyit tudtak a világról, és igen, még most is vannak családok, ahol az ülni alig bíró apróság is kap a pörköltszaftos kenyérből - sőt az is megeshet, hogy ő majd kilencven évig éldegél virulva, miközben elővigyázatosék ötvenesen kimúlnak rákban. De azért mégis csak hál'Istennek, hogy ma már a tanultabb réteg esetében egy kattintásra vannak azok a komoly kutatásokon alapuló információk, amik per pillanat bizonyítják, hogy nem jó, ha egy gyerek túl kicsin kap nehezen emészthető ételeket, mert ugyan épp látványos gond nélkül megküzd velük a szervezete, de később lehet baj belőle (nem, valóban nem kategorikusan lesz, de valahogy nekem a -hat/-het sem szimpatikus), nem jó, ha túl korán kóstol meg mindenféle feldolgozott és gyors felszívódású cukrokat, mert igenis kinyírja a fogakat és a hasnyálmirigyet, arról nem is beszélve, hogy mennyire addiktív... hát most komolyan, melyik épeszű ember választaná a szilvát, ha az alternatíva a bejgli...? (Kérdezem ezt én, azon diétám közepette, amire minden kétség nélkül a tinikori helytelen táplálkozással beszerzett betegség miatt van szükségem...)
Egész pontosan egyébként még nem néztem utána annak, hogy mit gondoljak Kissmajom ellátásáról; azon kívül, hogy jelenleg soha meg nem kísérelt mértékben odafigyelek az étkezésemre (nem csak a szénhidrátok szempontjából, hanem úgy általában is, hogy tényleg minőségi dolgokat vigyek be), és azt leszámítva, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy anyatejet biztosítsak neki, egyelőre nagyjából annyit sejtek, hogy olyan féléves kor körül érdemes elkezdeni a hozzátáplálást. De azt például nagyon szeretném, hogy amennyire lehet később is elkerüljük a mesterséges ízeket és túlságosan mű ételeket, legalább amíg közösségbe nem kerül a gyerek, mert nyilván ott nem fognak kivételezni vele, és én sem akarom, hogy fogalma se legyen, mi az a párizsis kenyér vagy Pilóta-keksz, amit a többiek kapnak. Szeretném, ha örömmel enne zöldségeket és főzelékeket, és lehet hogy naivitás részemről, de úgy képzelem, hogy a gyerekek nem utálják ezeket zsigerből, csak persze nem is annyira hülyék, hogy egy agyonízfokozott tartós puding helyett inkább karalábét követeljenek. Szeretnék főzni szülés után M.-nek meg magamnak is, bármilyen béna szakács is vagyok, mert ha végre életemben először lesz alkalmam napközbeni itthontartózkodásra, akkor hátha nem leszek hullafáradt, és lesz energiám napi egy órányi konyhai sürgölődésre egy egészségesebb életmód érdekében.

Én (túlságosan is) jó evő voltam kicsiként, és most optimistán okoskodok, de igazság szerint tényleg nem tudhatom, mennyire rossz érzés lehet, ha küzdelem minden kajaidő, ha látod, hogy a gyereked nem eszik eleget és elég jó étvággyal, ha sovány és fejletlen a többiekhez képest, és mégis elég önfejű ahhoz, hogy ne fogadja el azt, ami jót tenne neki. Biztos én is kétségbeesnék egyszer csak, és kilószámra vásárolnám a bolti panírozott halrudacskát meg a metrómegállókban árusított fahéjas csigát, csak nőjön és erősödjön. De akkor is az van, hogy legalább a kezdetek kezdetén meg szeretném próbálni, hátha múlik valami rajtam is - és egy kicsit szar érzés úgy nekiindulni, hogy már az első lépés előtt is beígért buktatók után kell szimatolnom.
Visszatérve tehát M. szüleire, most ez ennyiben marad valószínűleg, legalábbis amíg a baba pár hónapos nem lesz, mert nem hinném, hogy egyhamar előhozakodna bárki is a témával, vagy ha igen, akkor én nem fogom erőltetni az ellenkezést, nem látom értelmét - meggyőzni valószínűleg nem fogok senkit, M. szülei még a régi hagyományok szerint nevelkedtek és neveltek, tesójától meg a feleségétől meg abszolút nem számítok arra, hogy belátják, hogy ők bármit is másképp illetve helyesebben csinálhattak volna. Nem fogok visszakozni persze csupán a békesség kedvéért, de örülök, hogy ezúttal megálltam a spontán replikát, és nem vágtam rá ösztönösen a fenyegetőzésre, hogy oké, hát akkor meg nem fog idejárni a gyerekünk felügyelet nélkül. Azért moderáltam magam, mert erősen bízok egy normális megoldásban: M. tesójáék is csomó olyan abszurd döntést hoztak a gyerekeik kapcsán, amiktől megrökönyödtek a nagyszülők (is), de tapintatos helytelenítésen kívül gyakorlatban azokba sem szóltak bele, és mindig betartották a legbugyutább szülői szabályokat is. És nekünk is bizonyítottak már rugalmasságot, amikor teljes egyet nem értés közepette, ami a telekvásárlásunkat illette (miért olyan messze, miért olyan nagyot, miért domboldalit, stb.), M.Apuka ajándék gyanánt kifizette az ár egyharmadát, és M.Anyuka megtervezte rá a világ leggyönyörűbb házát.
Szóval számítok rá, hogy ez egy kemény menet lesz, de egyelőre csak örülök neki, hogy M. támogat, és Apu (aki az első számú baby-sitter lesz nálunk) a kéréseimnek megfelelően jár majd el. A többi miatti kedvetlenség, most hogy már kiírtam magamtól, el is illan valószínűleg.


* G. most három éves, M.-en és rajtam kívül minden egyes családtagot irigylésre méltó sikerrel manipulál és zsarol, és ha nem ismerném én sem hinném, de esküszöm, hogy egyszerűen gonosz. Értelemszerűen nem a Sátán kölykeként született, de hivatalosan hiába maradt továbbra is stay-at-home mom idén nyárig, sógornőm fél évesen bölcsődébe adta, mert elege lett a gyereknevelésből - ott meg csupa nagyobb csoporttárs között meg kellett tanulnia a leghatékonyabban túlélni. És M.Apuka őt hozta fel pozitív példaként arra, hogy semmi szükség nem lesz korlátozni a gyerekünket, mert hogy lám, pár napja még a nagyon édesszájú G. is "csak" két rudacska (ez az elérhető legkisebb kiszereléssel számolva is 60 gramm) csokit evett meg uzsonnára, hiába kaphatott volna akár többet is. Nem, nem mondtam, hogy az az ő súlyához mérten olyasmi, mintha én együltömben bekanalaznék egy komplett befőttes üvegnyi Nutellát; és azt sem, hogy szerintem nem normális dolog, hogy egy gyerek belátására bízzuk, hogy mikor mennyi édességgel akarja jutalmazni magát.

2013. október 11., péntek

Meet the parents

Már elég régóta készülök írni erről, bánom is, hogy nem tettem eddig, mert most meg fura apropója van... de azért remélem átmegy a lényeg, ami egyáltalán nem ez a furaság... M. szüleiről van szó, akiket nem is tudom, hogy hívhatnék, mert az anyós/após szavak engem mindig egy kicsit a mostohaanya/mostohaapa megnevezésekre emlékeztettek - és ez, ahogy a körülöttem levő vagy elmesélt kapcsolatokból látom, az emberek nagy részénél találó is, de esetünkben nagyon nem. Szóval legyenek csak továbbra is M.Anyuka meg M.Apuka, mert én tudom, hogy egyáltalán nem divat, sőt mondhatni anomália, de őszintén imádom őket.

Gyakorlatilag nincs olyan exem, akinek a szüleit ismertem volna; majd valamikor az exekről is lesz egy összefoglalóm, de a lényeg az, hogy későn érő típus voltam, csak olyan húsz évesen kezdtem el "pasizni", addig mindenféle frusztrációmból és önértékelési zavaromból kifolyólag nagyjából csak reménytelenül epekedtem elérhetetlen fiúkért, miközben amint utólag kiderült, reménytelen fiúk epekedtek az elérhetetlen értem (és a két halmaz egész gyakran metszette is egymást). Egyetem alatt más városba költöztem, egyetem után más országba is, M.-ig a férfiak is mindig valahonnan máshonnan származtak, mint az épp aktuális tartózkodási helyünk, és hát ahhoz már elég tartós és komoly kapcsolat kellett volna, hogy elinduljon valamiféle hivatalos bemutatási procedúra - ami eléggé hiánycikk volt, mert sem én, sem azok, akikkel egymásba gabalyodtunk, nem voltunk egészen normálisak, a viszonyaink meg most definitely betegesek voltak.
Mikor M. a képbe került, bizonyos szempontból nagyon hirtelen fordulatot vett ez a szokás, mert március közepén megismerkedtünk, májustól összeköltöztünk, és a kettő között ő egy elég komoly műtéten esett át, úgyhogy a látogatások alkalmával egyszer csak elkerülhetetlenül össze kellett futnom M.Anyukával. Emlékszem, hogy gyönyörű napsütéses április volt, mikor megérkeztem a kórház teraszára, ahova ők kiültek cigizni, M.Anyuka kedves volt, visszafogott és egyszerű, mégis valahogy letaglózó: teljesen lazán volt felöltözve, egy szemernyi smink sem volt rajta, és viselkedésében meg beszédében sem volt semmilyen hivalkodás (az első szó, ami eszembe jutott róla, az a "lady" volt), mégis valahogy azonnal azt képzeltem, hogy fiatal korában ha belépett valahova, biztos minden szem rátapadt, és mindenki a közelébe akart kerülni (azóta már tudom, és meg is értem, hogy tényleg így volt). M.Apukával a találkozás ezután legalább másfél évig váratott magára, tőle egyszerűen féltem, mert tudtam, hogy M. volt barátnőjét nagyon nem kedvelte, és emiatt mindig rossz volt a hangulat, amikor vasárnapi ebédekre összeültek - aztán egy ősszel, első találkaként eljött velünk kaszinóba, ahol egy csomó pénzt nyertünk és sokat nevetgéltünk, én meg rájöttem, hogy az ember egy két méteres száz kilós aranyos maci, és azóta is őt bírom legjobban az egész családból.

A mához közeledve: M. szülei mondhatni legjobb barátaink, nincs olyan velünk egyidős pár, akikkel szívesebben járnánk össze egy-egy délutánra, sőt nincs olyan velünk egyidős pár akikkel szívesen mennénk egy hétig vakációzni at all, miközben velük már teleltünk síelésben és nyaraltunk tengerparton, és minden alkalom kurvajó volt. Szellemesek, tájékozottak, modernek, érdeklődőek, isteni a humoruk, és szinte bármiről lehet velük élvezhetően beszélgetni. M.Apuka a világ egyik leggondoskodóbb embere, nagylelkű, igazságos, segítőkész, becsületes, csomó mindenben hasonlít Apura, ugyanakkor vele, Apuval ellentétben, ezer dologban hasonlít a gondolkodásunk és viselkedésünk is. M.Anyuka egy álleesősen csodálatos elme, akiről erős meggyőződésünk, hogy ha kutató orvos lett volna, már egy ideje meglenne a rák ellenszere, ugyanakkor agya másik része egy csillogó bulvárlexikon, amiből olyan hetven évre visszamenőleg bármikor előkapja bármelyik hollywoodi sztárocska bármilyen szaftos szerelmi ügyét. Nem tökéletesek, és így felnőtt fejjel persze ki tudjuk vesézni minden múltbeli hibájukat, és tudjuk kritizálni a jelenüket; látjuk, hogy mennyire rosszul kezelték anno M. balesetét és az azt követő gyógyulási periódust, hogy mekkora butaság az, hogy M.Anyukát makacssága és perfekcionizmusa a mai napig a munkaholizmusba hajtja, és az, hogy M.Apuka túl tisztelettudó és konfliktuskerülő úriember ahhoz, hogy erőteljesen fellépjen ez ellen. De alapvetően ez mind nem fontos, M. teljesen egyedül felépítette magát a külső és belső sérüléseiből, és mindenkinél teljesebb életet él, ők meg nem olyan aktívak ugyan mint régen, de élvezik egymás társaságát, és többnyire sikeresen maradnak egyensúlyban.
Nem valami érzelgősek, Anyura emlékeztetnek ebben, nem ölelkeznek-puszilkodnak még az unokákkal sem, M. úgy emlékszik, hogy kiskorukban velük is hasonlóan távolságtartóan viselkedtek, de ettől függetlenül azok a fajta emberek, akikről egy perc alatt kiderül, hogy bármit megtennének a gyerekeik boldogságáért, akkor is, ha épp semmivel sem értenek egyet abból, amit azok a gyerekek terveznek vagy tesznek. Vérbeli mérnökemberekként teljesen elutasítanak mindenféle lelkizést, a depresszió nem létezik, pszichológiára semmi szükség, a zavaros érzéseket ássuk el jó mélyre, ugyanakkor mindketten végtelenül érzékenyek, és azonnal észrevesznek olyan apró nüanszokat is a környezetük belső életéből, amiket néha az adott személy sem fedez fel önmagában. A két unokájukért rajonganak (és teljesen odavannak azért, hogy jön egy újabb), és M.Apuka konkrétan a funkcionális autizmus határáról rángatta vissza egyiket azzal, hogy rengeteget figyelt rá, és foglalkozott vele, olyan ösztönös találmányokkal, amelyek alkalmazására a legelismertebb fejlesztőközpontok is nagyon büszkék.
Nekem családom helyett családom lettek (Apun kívül egyik élő vérrokonommal sem kerültem soha ennyire közeli kapcsolatba, nagynéniket, unokatestvéreket beleértve), szerencsések vagyunk, hogy vannak nekünk, és hogy lesznek a gyerekeinknek, szívből remélem, hogy még hosszú-hosszú évtizedekig. Soha semmilyen nézeteltérésünk nem volt, és legalábbis amióta együtt vagyunk, azóta M.-nek sem... és akkor tegnap történt valami, amit utálok, mert utána bennem maradt a kétely, hogy bármennyire is közhelyes, de vajon eljön-e lassan a pillanat, amikor az idilli kapcsolatunkba beleszól az élet...?

Itt abbahagyom, hogy ne legyen kilométeres, meg mert a többi már nem kifejezetten vagy kizárólag róluk szól. És folytatás következik, a fordulatos résznél, mint egy gagyi sorozatban; ígérem, hogy megpróbálom még holnap tovább mesélni.

2013. október 9., szerda

It's a miracle!

Van egy nagyon kínos vallomásom, kéretik csak diszkréten kiröhögni, ha muszáj. (Muszáj lesz.) Ez is cukor-vonatkozású, ugyanis hál'Istennek manapság ez a legnagyobb gondom - hogy mekkora, az mindjárt kiderül alább.

Hétfőn reggel a diabetológián kezdtem, ahol annyi érdemlegeset sikerült csak intézni, hogy ezúttal hivatalosan is átkerültem a jófej fiatal doki betegei közé; aki ugyan épp nem volt ott, de amint kiderült bizonyos napokon asszisztensileg osztozik a doktornővel az inzulin-szakértő nővéren, úgyhogy végül mégis bekerültem az utóbbi "rendelésére". Feljegyzett engem meg a vérnyomásomat (64,3 kiló valamint 110/80-88), végigfutotta a méricskélt cukorértékeimet, mondta, hogy egy pár tizedet valóban ugrálhat a idegeskedéstől, úgyhogy ne idegeskedjek (Okey-dokey then!), adott beutalót a szemészetre, ahol szemfenék vizsgálatot fognak végezni ellenőrzésképpen, és mondta, hogy várnak vissza két hét múlva délután, amikor már nem csak egyedül lesz; gyűjtögetnem kell tizenkét órán át a pisimet egy üvegbe, majd összerázni és a keverékből vinni nekik egy kémcsővel, it should be fun.
Ezek után a tegnap eseménytelennek ígérkezett, legalábbis amíg végre nem hajtottam a szokásos napi szúrópróbaszerű mérésemet, ezúttal egy órával a tízóraira elfogyasztott húsz dekás alma után. Nézem a kijelzőt, 7,2 - közel s távol semmilyen stresszforrás, se olyasmi, amitől normál esetben valóban felmehetne (kenyértől volt ilyen legutóbb, vagyis hát akkor még azt hittem). Düh, szomorúság, pánik, lemondás: picsábais, de hát ez van, eddig lehetett húzni, nincs miért tovább reménykedni, holnap megyek inzulint íratni, javíthatatlanul romlik, mert ha már egy szaros közepes méretű engedélyezett gyümölcstől is ennyi, akkor én kérem szépen valóban igazi diabéteszes vagyok, nincs mit szépíteni. És miközben ezen pörög az agyam, bánatosan nyalom le az ujjamról a kibuggyanó vércseppet... ami édes, és kifejezetten alma ízű... Igen, a rámfolyt almaleves keveréket méregettem - külön a véremben csak 5,3 volt a cukor...
Persze miután hazamentem az volt az első, hogy elővettem a kajanaplómat: minden alkalommal, amikor a határvonalas 7,0-nél magasabbat mértem (nem sokszor, talán négyszer az elmúlt egy hónapban, mióta figyelem), vagy jó lédús őszibarackot ettem előtte, vagy túrórudit, amit én mindig akkurátusan szétszedek, előbb a csokirétegét eszem le róla, aztán a túrós részhez fogok hozzá, vagyis jó alapos az összefogdosása. Szóval lehet, sőt biztos, hogy az UH előtti aggódás is befolyásolta az eredményeimet, de igazából a kaja utáni kézmosás lenne itt a lényeg, és máris megvan a csudálatos gyógyulás.

Attól még persze inzulin rezisztensen indultam, és a terhelésem nem volt fényes, tehát változatlanul veszélyeztetett vagyok, nyilván eszem ágában sincs hanyagolni vagy akár csak enyhíteni is a diétát. De azt hiszem egy kicsit megnyugodtam.
Mikor M.-nek megírtam a kis kalandom rövid összefoglalását sms-ben, visszakérdezett, hogy ezt egy fórumról idéztem-e - mondtam, hogy sajnos nem, ezt vetted feleségül; azóta kommentár nélkül somolyog, ahányszor szúrni lát...

2013. október 4., péntek

Dokis furcsaságok

Ez egy háromdokis hét lett volna, de végül csak kettős lett, hétfőn ugyanis két órás hiábavaló várakozás után úgy döntöttem, hogy nem megyek be a diabetológiára. Több kismama is voltunk, akiket a doktornő elméletben átpasszolt a jófej dokinak, csak épp az asszisztense (az inzulinhoz oly jól értő) felejtette el adminisztrálni a dolgokat, vagyis mikor már ő sem volt ott, csak a fiatal doki és a saját embere, senkinek sem volt fogalma, hogy minket miért is hívtak vissza, és nagyjából mikor fogunk sorra kerülni, vagy fogunk-e egyáltalán (mert a doki, egyébként jogosan, a megszokott pácienseit vette előre). Ültem a váróban a sok közléskényszeres beteg között, és jobb híján hallgatóztam - hát sajnos meg kell mondanom, hogy nem velem történtek a legfurcsább dolgok arrafelé. Egy velem egyidős és nagyjából hasonló helyzetű (enyhén emelkedett terhelt értékre rendelt próbadiéta) terhes nőci például elkövette azt a hibát, hogy az első magasabb szám alkalmával pánikolva felhívta őket, és megkérdezte, hogy mi a teendő; berendelték, és anélkül hogy orvossal találkozott volna (!), a már említett asszisztens (aki egyébként nővér, a neve alapján utánanéztem a kórház honlapján) a kezébe nyomott két doboz inzulint, gyorstalpalóban elmagyarázta az adagolást, és ráparancsolt, hogy még aznap kezdje el beadni... WTF?! Szerencsére a nőnek volt annyi esze, hogy elment egy másik diabetológus magánrendelésére, akit kissé lesokkolt ez az eljárás, és mondta, hogy ilyen ritka és minimális kiugrás, ha egyáltalán az (mert pár tizedet simán téved a műszer is), még jól rendbehozható diétával, figyeljen jobban oda az étkezésre, mérjen sűrűbben, és ha több napon keresztül fent marad a határérték fölött, akkor valóban lépni kell. Úgyhogy beírattam egy időpontot hétfő reggelre, amikor még mindig a fiatal doki lesz, majd fogtam magam, összepakoltam a kis motyómat, és eljöttem szépen.
Egyébként M. szerint én stressz-cukros vagyok, és logikusnak is tűnik, mert tegnapelőtt, egy hét tökéletes egyensúly után, szokásos kajálással mértem egy 7,4-et, majd tegnap egy 7,9-et - mindkettőt fegyelmezetten kiszámolt ebéd után (ilyenkor egyébként sosem volt még rossz, csak reggel, de manapság reggel is konstans módon kifogástalan), épp miközben agyonaggódtam magam, mert rendelőkben várakoztam. Állítólag az idegesség meg az időjárásváltozás valóban tudja befolyásolni a működést, ami rossz, mert akkor viszont azt jelenti, hogy én mégsem tarthatom teljesen kontroll alatt a dolgokat, de jó olyan szempontból, hogy alaphelyzetben én tök nyugis ember vagyok, és a frontokra sem vagyok érzékeny. Szóval továbbra is figyelek, és ha izgalom-gyanús helyzet közeleg, megpróbálom majd úgy alakítani a menümet, hogy ne legyen benne semmennyi gyors felszívódású szénhidrát és eleve fele annyi legyen az adag, mint a javasolt, lássuk akkor is képes vagyok-e átlépni a határt.
Még két lejegyzendő van, amiket szintén idebiggyesztek, hogy legyenek kéznél. Egyik, hogy egy hónappal ezelőtt néztek nálam HbA1c szintet is, ami 27 mmol/mol lett (referenciatartomány: 20-42) százalékosan meg 4,6 (normál: 4-6%), tehát az átlagértékeim visszamenőleg is jók voltak, ami annyit jelent, hogy nem késtünk el a terheléssel, nem volt magas előtte a cukrom (ettől egy kicsit tartottam ugyanis, hogy ki tudja mióta volt gond az inzulinrezisztencia miatt, és esetleg hamarabb kellett volna terhelni); remélem a közeljövőben megismétlik ezt a vérvételt, mert kíváncsi vagyok, változott-e valami. A másik az, hogy tegnap vizelet-tesztcsíkkal megnéztem a reggeli állást, és minden rendben van ott is, nincs glükóz és aceton és keton a pisimben (meg még fehérje sem, és a többi minden is negatív, amikre nem emlékszem), úgyhogy a jelek szerint nem árt, ha néha nem érem el a napi 150 gramm szénhidrátot.
Azért persze továbbra sem hagyom abba a dokumentálódást cukor-ügyben, most például az American Diabetes Association terhesekre vonatkozó protokollját tanulmányozom, és egyelőre annyira jutottam, hogy ott is vannak azért tétovázások abban, hogy mekkora és mennyire rendszeres eltéréseknél kezdenek el aggódni és inzulint kiírni. De alapjában véve valamivel engedékenyebbek mint itthon: nem ritkán eleve 7,5 körül húzzák meg a határt, és a heti egyszeri kiugró értékekkel nem foglalkoznak, olyan vonal is van, ahol kizárólag az éhgyomri értékeket elemzik, nagyon gyakori az étkezés után két órával történő mérés, és egyes helyeken a huszonöt év alatti nőket nem is szűrik, hacsak családi precedens nem volt a betegségre.

Aztán szerdán voltam sima ultrahangon, ahol alaposan átnézték a gyerek minden porcikáját, és végre megmérték becsületesen. A biometriai adatok alapján az eddigi tippeknél két nappal idősebbnek mondták, vagyis 27w5d korúnak aznap, amikor szerintem (és minden eddigi UH alapján) csak 27w3d volt. Úgy tűnik, hogy a saját nőgyógyászom rozoga gépe múlt héten nem volt valami ügyes, és én is benéztem a kis táblázataimat, mert a feje még most sem akkora, amekkorát ő említett. Tehát: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat, akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140-et ver szép szabályosan, fejátmérője 68 mm, fejkörfogata 253 mm, haskörfogata 228 mm, combcsont hossza 52 mm, felkar hossza 47 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1089 gramm - vagyis ezennel majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay!
Mondtam a doktornőnek az emelkedett cukrot, de azt válaszolta, hogy odabent semmi jele annak, hogy bármit is befolyásolt volna: baj esetén a baba nagyobb, a magzatvíz több szokott lenni, meg a méhlepény vérkeringése gyengébb, de nálam jelenleg semmi ilyenről nincs szó, megfelelő a lötyi mennyisége, és meszesedésileg 0 a besorolásom.

És akkor eljutottunk a tegnap délutánhoz, amikorra akciós jegyet váltottunk babamozira. Az eddigi bekukucsok alapján, beleértve az előző napit, meg voltam győződve, hogy a Kissmajom megint két keze fedezékében fogja tölteni a vizsgálati időt, és semmit sem fogunk látni a kis pofijából; hát nem lett igazam... legalábbis nem egészen... Kissmajom a két lába fedezékében töltötte a vizsgálati időt, és semmit sem láttunk a kis pofijából. Jó, túlzok, néha profillal előbújt, amiből rögtön kiderült, hogy az apja gyönyörű éles állát örökölte, és néha a két lába között is kikémlelt, amiből meg az, hogy zabálnivalóan pufók arcocskája van máris. A felkínált szőlőcukrot nem fogadtam el az időzítés miatt, ezért a doktornő egy kis forgatással meg rázogatással próbálta jobb belátásra bírni a gyereket, hogy csomagolja már ki magát, de az továbbra is hű maradt a génekhez: kényelmesen hátradőlve seggen ült, és a lábait függőlegesen kinyújtva maga előtt a méhfalamon pihentette, szorosan az arca előtt (úgy kell elképzelni, mint egy nagyon szűk szárú V betűt, M. szokott ilyen akrobatapózban olvasni esténként), sőt néha makacsul a karjaival is átölelte őket, hogy még véletlenül se csússzanak szét (igen, a makacsság az tőlem jön). Mindegy, attól még elég erősen cuki volt és elég erősen tetszett nekünk, szóval úgy döntöttük, most már nem adjuk oda senkinek, bármilyen megátalkodott lesz.
Volt két érdekesség is, amire felhívnám minden paraterhes szíves figyelmét. A kisebbik az, hogy néha rajtaütésszerűen elaludt, ami elég szokatlan előfordulás így többször egy összesen fél órás session alatt; a doktornő megnyugtatott, hogy nem narkolepsziás az utód, ez teljesen szokványos viselkedés magzatéknál - vagyis nem kell idegbajt kapni, ha két vad ütés után hirtelen sokáig nem érzünk semmit bentről, nem azt jelenti, hogy túlszorult a köldökzsinór, és nincs erő vergődni, csupán annyit, hogy... hát fura szerzetek ezek a babák na. A nagyobbik, az elég megdöbbentő, ugyanis ez a nő is méricskélt, és íme mit tudtunk meg: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat (előző naphoz képest a köldökömhöz viszonyítva a másik oldalon, este láttam is a kinyomuló buksiját, mikor átforgolódott, tök amorf lett tőle a hasam), akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140 körül ver szép szabályosan, fejátmérője 70 mm/92 mm, fejkörfogata 257 mm, haskörfogata 233 mm, combcsont hossza 50 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1082 gramm - vagyis továbbra is majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay! És az még logikus is, hogy egy nap alatt nőtt pár millimétert minden irányba, kivétel a súlya, ami ugye amúgy is csak egy becslés, de (és itt a meglepetés) ez a gép még a kicsit nagyobb adatok alapján is csak 27w1d kort állapított meg, vagyis teljes négy napnyi eltérést az előző ultrahanghoz, és három napnyit  az ellenkező irányba az én számításaimhoz képest. Ez nyilván nem jelent semmit most már, egyrészt nagy már a gyerek, ennyi bármerre csúszás semmit sem befolyásol, plusz amíg nem hetekről beszélünk addig akár abból is adódhat a különbség, hogy a mérés indítását jelző pontocskákat egy icipicit közelebb vagy távolabb tette le az orvos - az viszont már érdekes, hogy bizony ezek szerint a szerkentyű beállításán múlik minden. Arra nem is sikerült rájönnöm, hogy pontosan milyen módon, mert ha megnézem az összefoglaló táblázatot, akkor külön minden szám mellé kiírja, hogy az százalékosan melyik fejlődési sávba helyezi a babát, és egy kivételével az összes mérete egyenként jóval előbbre sorolja (hosszanti fejátmérő alapján például egyenesen a 30. hétbe), az ultrahang összegzés szerinti kora 28w1d, a végső diagnózis mégis ellentmond a részleteknek. Nem lényeges igazából ez sem, csak azért említettem meg, hogy a továbbiakban senki se csodálkozzon rajta, ha egy-egy új UH eredmény teljesen felborít minden addigit, mert ki érti ezt...?

2013. október 1., kedd

So far just theory

Három dolog foglalkoztat manapság, másoknál is felmerültek nemrég, meg magamtól is jöttek, és bár talán még korai, de mindegyik közelebb van a gyerekességhez, mint a terhességhez: szülés, szoptatás, gyerekorvos. Nem sokra jutottam még velük, de egyre gyakrabban eszembe jutnak, igyekszem tájékozódni, és próbálom eldönteni, hogy mit is gondolok róluk - nem könnyű feladat...

Kezdem a legegyszerűbbel, ami persze mint téma egyáltalán nem az, de annyiban igen, hogy legalább tudom, mi a saját álláspontom ezügyben. Nagyon-nagyon-nagyon vágyok rá, hogy tudjak szoptatni. Nem misztifikálom a dolgot, nem tudom, hogy felemelő egymásbaolvadós élményként fogom-e megélni, de nyilvánvalótól és legfontosabbtól eltekintve, hogy az anyatejnél nincs jobb táplálék egy kisbaba számára, úgy tűnik, hogy ha ez a lépés sikeres, akkor egy csomó minden leegyszerűsödik abban az amúgy is nagyon megterhelő és zűrös szülés utáni időszakban - kezdve attól, hogy az egész család sokkal mobilisabb (nem kell háromóránként hazarohanni, vagy azon agyalni, hogy idegen helyen vajon hogyan lehet megoldani az etetést), egészen addig, hogy maga az otthoni etetés sem egy soha véget nem érő művelet (mosd ki ezt, sterilizáld azt, szedd elő emezt, pakold el amazt, vegyítsd össze, melegítsd meg, készítsd elő a következő adagot, stb.). Persze attól még nem gondolom, hogy egy joyride lenne az egész, házon kívül amúgy sem szándékoznám csak úgy egy plázában előkapni a csicsemet, hogy nesze fiam uzsonna, és azzal is tisztában vagyok, hogy a baba nem mindig akar majd annyit szopni, amennyi bennem felgyülemlett, szóval számítok rá, hogy fejni és tárolni kell, hogy tortúra lesz, mert lázasodok, keményedik, begyullad, kisebesedik, és egyáltalán lesznek pillanatok, amikor elegem lesz az egészből, és minden vágyam az lesz, hogy csatlakoztassuk rá az utódot egy anyakecskére. De attól még nagyon szeretném, ha ügyes lennék (már ha van köze az ügyességhez), és működne.
Anyu egy kicsit több mint egy éves koromig szoptatott engem, úgyhogy remélem velem lesz a genetika is, és legalábbis az elején igény szerint akarom intézni a dolgot, szóval hátha az segít abban, hogy megfelelő mennyiségű tejet termeljek. Mert attól félek a legjobban, hogy bármit csinálok, nem lesz elég. Nincs olyan, amit ne tennék meg, nem félek szenvedéstől vagy kellemetlenségektől, soha nem értettem azokat a nőket, akik azért hagynak fel a szoptatással pár próbahét után, mert fájdalmas vagy mert fárasztó. Nem hiszem el, hogy annyit nem tesz meg valaki a gyerekéért, akinek minden hipermodern csodatápszer ellenére is egyértelműen ez a létező legegészségesebb alternatívája a gyarapodásra, hogy basszus igenis kibírja azt is, ha leszakad a melle, és igenis kipréseli magából a lelket is, amíg van esély még egy cseppre, és elviseli akár az éjszakánkénti ötszöri felkelést is, hiába lenne könnyebb úgy, ha az apa is állhatna készenlétben - mert más is túlélte már, mert ez csak egy rövid időszak abból az életből, amiben már nem a saját kényelem a legfontosabb, hanem az, hogy a gyerek, akiért felelősséget vállaltunk, a legtökéletesebbet kapja. (Nyilván nem arról beszélek, aki egy éves korban abbahagyja a szoptatást, sőt most azt mondom, hogy szerintem én ha tudnék sem szoptatnék a gyerek másfél éves koránál tovább, nekem lelkileg nem tűnik egészségesnek egy ilyen fokú önfeladás az anya részéről, és ilyen fokú függés sem a gyerekéről.)
Tudom-tudom, ez megint nagyon vehemens állásfoglalás, ami valószínűleg abból is adódik, hogy nem csak csettintettem és máris teherbe estem, hanem küzdeni kellett azért is, meg persze abból is, hogy még sosem duzzadt dinnyényire és akart szétrepedni egy testrészem. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez a véleményem, és másnak meg más, és lehet bízni benne, hogy majd behúzott farokkal kullogok ide fél év múlva bocsánatot kérni; de azért ha bármi is múlik majd rajtam, komoly összegben nem fogadnék ellenem... nekem minden vágyam csak annyi, hogy múljon.

Másik gondom a megfelelő gyerekorvos megtalálása, amit állítólag jó lenne abszolválni az elkövetkező hetekben, hogy ne utolsó pillanatban kelljen rohangászni, vagy választási lehetőség nélkül elfogadni a körzeti rendelőből azt, akihez épp beosztanak. Kisgyerekes ismerősök tanácsai nem nagyon jöhetnek szóba, mert a környékünkön nem ismerek senkit, legalábbis olyant nem, aki kerületen belül járna valakihez. Nem ragaszkodunk mondjuk foggal-körömmel a minél közelebbihez, de azért azt sem akarjuk, hogy minden alkalommal át kelljen bumlizni a városon (esetleg egy beteg gyerekkel), ahányszor szükségünk van rá. A belváros még beleférne, úgyhogy, ha addig nem találunk mást, akkor a házidokimat még kifaggatom a következő látogatásnál, illetve majd megkérdezem a védőnőt is, mert elvileg ahova tartozunk, ott van valaki, aki szóba jöhetne, anyukás fórumokon már próbáltam körülnézni ugyanis, és eléggé ismétlődött a neve.
Hogy milyennek tartom az ideálisat...? Hát nem tudom, legyen isteni diagnoszta és ismerje fel egy szempillantás alatt a legegzotikusabb vírusfertőzést is... de komolyra fordítva: legyen alapos és figyelmes, lehessen bármikor felhívni tanácsért, ha muszáj, jöjjön házhoz (ezt nem használnánk ki valószínűleg túlzottan, de biztos van olyan szituáció, amikor fontos), ne ragaszkodjon minden esetben feltétlenül az antibiotikumokhoz, de ne is próbáljon húszezer liter vízben feloldott és jól összerázogatott két cseppnyi hatóanyagra rábeszélni. Szeresse a gyerekeket és legyen türelmes velük, ne szégyenítse meg őket, ha félnek az injekciótól, inkább szúrjon észrevétlenebbül; kezelje partnerként a szülőket, abból kiindulva, hogy a saját gyereküket ők ismerik legjobban, hallgassa meg az ötleteiket, és válaszoljon legjobb tudása szerint minden kérdésre, de ne érezze kínosnak bevallani, ha valamihez nem ért, inkább nézzen utána a következő alkalomra. Nemben, általános tapasztalataimmal ellentétben, itt azt hiszem inkább nőt preferálnék, mert valahogy a gyerekekhez közelebb állónak érzem, korban inkább fiatalabbat képzelek el, de ehhez egyáltalán nem ragaszkodok. Ha valaki tud ilyent a tizenegyedik kerületben (annak is leginkább Gazdagrét, Kamaraerdő, Kelenvölgy, Őrmező, Sasad részén), ne fogja vissza magát!

Naésakkor az igazán komplikált rész: a szülés. Amire ugye képtelenség felkészülni, mert okoskodhat az ember amennyit akar, egy pillanat alatt minden borulhat, és másképp lesz vége, mint a megálmodott programban. Ilyen szempontból aztán tiszta jó, hogy a világon semmilyen megálmodásom nincs - és ez persze ugyanakkor frusztrál, mert jól felkészült kismamáktól olyanokat hallok, hogyaszongya pontokba szedett szülési terv. Én per pillanat csak a legnagyobb közhelyig jutottam tervileg, miszerint gyerek még bent nem maradt, valamilyen úton-módon előbb vagy utóbb a miénk is ki fog jönni; az utakhoz és módokhoz meg egyelőre elég vegyes érzelmekkel viszonyulok. Jelenleg annyi az egyetlen bizonyosság, hogy minden egykori ellenérzésemet meghazudtolva apás szülést szeretnék. Ez ellen régen (még akár pár évvel ezelőtt is) mindig tiltakoztam, mert engem ugyan ne lásson a pasim vajúdni, teljesen kikelve magamból, mindenféle undi testnedvekkel körítve, még magamat sem szívesen kísérem el, mert mit tudom én, hogy reagálok a több órás gyötrődésre, lehet hogy bedagadt szemekkel zokogok majd, vagy kontrollálhatatlanul üvöltök mint egy vadállat, vagy válogatás nélkül szórom a cifra káromkodásokat. Azóta egy kicsit jobban megismertem magamat és a pasimat is, fizikailag és lelkileg is átmentünk már néhány olyan epizódon, aminél durvábbal nagyjából csak akkor tudok előrukkolni, ha a Kissmajom úgy távozik belőlem, hogy meglepetésszerűen feltépi a mellkasomat, és egy fogvillantós rikácsolás után, csörömpölés közepette villámgyorsan elmászik a vacsora szülőszoba kellékei között.
Bár a nőgyógyászommal még konkrétumokat nem egyeztettem ezügyben (Egyáltalán nagyjából mikor szokás?), azt két okból kifolyólag kétlem, hogy engednének spontánul szülni - ő egyrészt nagyon fixen kitart a december 25-i kiírásom mellett, miközben fogantatásból és ultrahangokból is számolva csak 29-én leszek kereken negyven hetes (értem én, hogy jöhet hamarabb, de első babaként inkább később szokott, ha jól tudom), másrészt úgy, hogy a cukorprobléma is felmerült, és ki tudja még hova vezet, valószínűtlennek tartom, hogy hagynának ki- esetleg túlhordani. Őszintén szólva én sem örülnék neki, ha az ünnepi periódusban egyszer csak kiszámíthatatlanul be kellene rohanni a kórházba, ahol gondolom (és teljesen megértem) nem feltétlenül lelkesen venne részt az akcióban a jóllakottságtól és másnaposságtól lelassult, pihenésben megzavart ügyeletes személyzet; valószínűleg nem véletlenül nem időzítenek még sürgősebb műtéteket se ezekre a napokra, és az sem véletlen, hogy amelyik beteg csak lábra tud állni, azt ilyenkor készségesen hazaengedik. Viszont az indított szüléstől egy kicsit tartok, nem is amiatt, hogy állítólag sokkal brutálisabb (ugyanazt a tágulást sokkal rövidebb idő alatt kell megejteni, és a testnek nincs kellő ideje felkészülni rá), mert arra ott van az epidurális érzéstelenítés, hanem mert nagyon sok olyan történetet olvastam, hogy a mesterséges hormonadagolás és a gyorsított eljárás miatt több komplikáció léphet fel. És én nem akarok komplikációt - nem érdekel a természetesség, a szülésélmény, a fájdalomcsillapítás, a semmise, csak az, hogy a Kissmajom épen és egészségesen kerüljön ki belőlem úgy, hogy az számára minél kevesebb traumával járjon. Épp azért az sem érdekel, hogy mivel jár a császármetszés, hogy nagyműtét lévén veszélyesebb, hogy hosszasabb a gyógyulási idő, hogy szövődmények léphetnek fel, ha én dönthetnék, gondolkodás nélkül azt választanám, hogy vágjanak fel, kapják ki belőlem a babát, és minél gyorsabban hagyják az apukájához bújni.
Addig is jó volna egy kicsit ügyesebbnek lenni felkészülés szempontjából, és legalább utánanézni olyan úri huncutságoknak, mint gátmasszázs, hüvelygyakorlatok, légzéstechnika... Jah és őssejttárolás... na arról még következik egy hosszas és határozatlankodó eszmefuttatásom valamikor...