Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. október 11., péntek

Meet the parents

Már elég régóta készülök írni erről, bánom is, hogy nem tettem eddig, mert most meg fura apropója van... de azért remélem átmegy a lényeg, ami egyáltalán nem ez a furaság... M. szüleiről van szó, akiket nem is tudom, hogy hívhatnék, mert az anyós/após szavak engem mindig egy kicsit a mostohaanya/mostohaapa megnevezésekre emlékeztettek - és ez, ahogy a körülöttem levő vagy elmesélt kapcsolatokból látom, az emberek nagy részénél találó is, de esetünkben nagyon nem. Szóval legyenek csak továbbra is M.Anyuka meg M.Apuka, mert én tudom, hogy egyáltalán nem divat, sőt mondhatni anomália, de őszintén imádom őket.

Gyakorlatilag nincs olyan exem, akinek a szüleit ismertem volna; majd valamikor az exekről is lesz egy összefoglalóm, de a lényeg az, hogy későn érő típus voltam, csak olyan húsz évesen kezdtem el "pasizni", addig mindenféle frusztrációmból és önértékelési zavaromból kifolyólag nagyjából csak reménytelenül epekedtem elérhetetlen fiúkért, miközben amint utólag kiderült, reménytelen fiúk epekedtek az elérhetetlen értem (és a két halmaz egész gyakran metszette is egymást). Egyetem alatt más városba költöztem, egyetem után más országba is, M.-ig a férfiak is mindig valahonnan máshonnan származtak, mint az épp aktuális tartózkodási helyünk, és hát ahhoz már elég tartós és komoly kapcsolat kellett volna, hogy elinduljon valamiféle hivatalos bemutatási procedúra - ami eléggé hiánycikk volt, mert sem én, sem azok, akikkel egymásba gabalyodtunk, nem voltunk egészen normálisak, a viszonyaink meg most definitely betegesek voltak.
Mikor M. a képbe került, bizonyos szempontból nagyon hirtelen fordulatot vett ez a szokás, mert március közepén megismerkedtünk, májustól összeköltöztünk, és a kettő között ő egy elég komoly műtéten esett át, úgyhogy a látogatások alkalmával egyszer csak elkerülhetetlenül össze kellett futnom M.Anyukával. Emlékszem, hogy gyönyörű napsütéses április volt, mikor megérkeztem a kórház teraszára, ahova ők kiültek cigizni, M.Anyuka kedves volt, visszafogott és egyszerű, mégis valahogy letaglózó: teljesen lazán volt felöltözve, egy szemernyi smink sem volt rajta, és viselkedésében meg beszédében sem volt semmilyen hivalkodás (az első szó, ami eszembe jutott róla, az a "lady" volt), mégis valahogy azonnal azt képzeltem, hogy fiatal korában ha belépett valahova, biztos minden szem rátapadt, és mindenki a közelébe akart kerülni (azóta már tudom, és meg is értem, hogy tényleg így volt). M.Apukával a találkozás ezután legalább másfél évig váratott magára, tőle egyszerűen féltem, mert tudtam, hogy M. volt barátnőjét nagyon nem kedvelte, és emiatt mindig rossz volt a hangulat, amikor vasárnapi ebédekre összeültek - aztán egy ősszel, első találkaként eljött velünk kaszinóba, ahol egy csomó pénzt nyertünk és sokat nevetgéltünk, én meg rájöttem, hogy az ember egy két méteres száz kilós aranyos maci, és azóta is őt bírom legjobban az egész családból.

A mához közeledve: M. szülei mondhatni legjobb barátaink, nincs olyan velünk egyidős pár, akikkel szívesebben járnánk össze egy-egy délutánra, sőt nincs olyan velünk egyidős pár akikkel szívesen mennénk egy hétig vakációzni at all, miközben velük már teleltünk síelésben és nyaraltunk tengerparton, és minden alkalom kurvajó volt. Szellemesek, tájékozottak, modernek, érdeklődőek, isteni a humoruk, és szinte bármiről lehet velük élvezhetően beszélgetni. M.Apuka a világ egyik leggondoskodóbb embere, nagylelkű, igazságos, segítőkész, becsületes, csomó mindenben hasonlít Apura, ugyanakkor vele, Apuval ellentétben, ezer dologban hasonlít a gondolkodásunk és viselkedésünk is. M.Anyuka egy álleesősen csodálatos elme, akiről erős meggyőződésünk, hogy ha kutató orvos lett volna, már egy ideje meglenne a rák ellenszere, ugyanakkor agya másik része egy csillogó bulvárlexikon, amiből olyan hetven évre visszamenőleg bármikor előkapja bármelyik hollywoodi sztárocska bármilyen szaftos szerelmi ügyét. Nem tökéletesek, és így felnőtt fejjel persze ki tudjuk vesézni minden múltbeli hibájukat, és tudjuk kritizálni a jelenüket; látjuk, hogy mennyire rosszul kezelték anno M. balesetét és az azt követő gyógyulási periódust, hogy mekkora butaság az, hogy M.Anyukát makacssága és perfekcionizmusa a mai napig a munkaholizmusba hajtja, és az, hogy M.Apuka túl tisztelettudó és konfliktuskerülő úriember ahhoz, hogy erőteljesen fellépjen ez ellen. De alapvetően ez mind nem fontos, M. teljesen egyedül felépítette magát a külső és belső sérüléseiből, és mindenkinél teljesebb életet él, ők meg nem olyan aktívak ugyan mint régen, de élvezik egymás társaságát, és többnyire sikeresen maradnak egyensúlyban.
Nem valami érzelgősek, Anyura emlékeztetnek ebben, nem ölelkeznek-puszilkodnak még az unokákkal sem, M. úgy emlékszik, hogy kiskorukban velük is hasonlóan távolságtartóan viselkedtek, de ettől függetlenül azok a fajta emberek, akikről egy perc alatt kiderül, hogy bármit megtennének a gyerekeik boldogságáért, akkor is, ha épp semmivel sem értenek egyet abból, amit azok a gyerekek terveznek vagy tesznek. Vérbeli mérnökemberekként teljesen elutasítanak mindenféle lelkizést, a depresszió nem létezik, pszichológiára semmi szükség, a zavaros érzéseket ássuk el jó mélyre, ugyanakkor mindketten végtelenül érzékenyek, és azonnal észrevesznek olyan apró nüanszokat is a környezetük belső életéből, amiket néha az adott személy sem fedez fel önmagában. A két unokájukért rajonganak (és teljesen odavannak azért, hogy jön egy újabb), és M.Apuka konkrétan a funkcionális autizmus határáról rángatta vissza egyiket azzal, hogy rengeteget figyelt rá, és foglalkozott vele, olyan ösztönös találmányokkal, amelyek alkalmazására a legelismertebb fejlesztőközpontok is nagyon büszkék.
Nekem családom helyett családom lettek (Apun kívül egyik élő vérrokonommal sem kerültem soha ennyire közeli kapcsolatba, nagynéniket, unokatestvéreket beleértve), szerencsések vagyunk, hogy vannak nekünk, és hogy lesznek a gyerekeinknek, szívből remélem, hogy még hosszú-hosszú évtizedekig. Soha semmilyen nézeteltérésünk nem volt, és legalábbis amióta együtt vagyunk, azóta M.-nek sem... és akkor tegnap történt valami, amit utálok, mert utána bennem maradt a kétely, hogy bármennyire is közhelyes, de vajon eljön-e lassan a pillanat, amikor az idilli kapcsolatunkba beleszól az élet...?

Itt abbahagyom, hogy ne legyen kilométeres, meg mert a többi már nem kifejezetten vagy kizárólag róluk szól. És folytatás következik, a fordulatos résznél, mint egy gagyi sorozatban; ígérem, hogy megpróbálom még holnap tovább mesélni.

6 megjegyzés:

  1. Ne mááár, hogy abbahagyod!!! :) Folytatást! :)

    VálaszTörlés
  2. :) Anyósomat tök birtam - mig meg nem született Peti. Onnantól kezdve nagyon elkezdett irritálni, hogy MINDENT jobban tud, mindenre van megoldása, mindenről van határozott véleménye... Remélem nálatok nem ez lesz... :)

    VálaszTörlés
  3. Hűűű , hogy te mindenben milyen szerencsés vagy :)))
    Azon elgondolkodtál már, hogy ha együtt laknátok ,akkor is ilyen meseszerű lenne minden ?
    De nem is fontos .

    Kívánom ,hogy örökké ilyen szép legyen a kapcsolatotok ! :)

    VálaszTörlés
  4. De jó Est, ez olyan megható:) Bárcsak én tudnék ilyeneket írni anyósomról és apósomról!

    VálaszTörlés
  5. Klassz fazonok M.szülők, folytatás nélkül hogy fogok így elaludni? :)

    VálaszTörlés
  6. Kérjük a DE után következő részt is, h ne érezzem magam ilyn kicsinyes pi*ának, h mérsékelt a kapcsolatom az anyósommal.. ! :)

    VálaszTörlés

Mondd!