Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. január 28., kedd

Funny lil man

Sokszor hallottam már, hogy a szülőségben az az egyik legjobb dolog, hogy a gyerekek viccesek, és jól lehet rajtuk és velük szórakozni, de mindig azt hittem, hogy ez már arra a periódusra vonatkozik, amikor beszélni tudnak, vagy legalább tanulnak. Hát nem. Kissmajom már az első napjaiban is számtalanszor megmosolyogtatott minket, mert borzasztó édes volt a folyamatosan változó arcocskájával és teljesen koordinálatlan mozdulataival, manapság meg már napi többször kacagunk hangosan a különböző mutatványain; ezek többnyire grimaszok - de konkrétan többszáz van belőlük, és mind-mind imádnivaló.

Egyik kedvencünk a "részeg manó" (Tamko szavaival élve), amit akkor ad elő, amikor nagyon jóllakott és meglehetősen álmos; ez abból áll, hogy ilyen elégedett és nyugis Buddha-fejet vág (amin jelentősen segít az is, hogy tökéletesen kerek kobakja és pufók hörcsögpofija van), a szemét résnyire nyitja/csukja, a száját félig ásítósra, félig mosolygósra húzza, és a nevetségesen rövid kis karjaival (Az milyen már, hogy a könyöke a fülével van egy vonalban, és kinyújtva is alig ér a feje búbjáig a kezecskéje!) slow motion mode-ban kaszabolja a levegőt.
Na, ma részegmanó nap van, azért is érek ennyire rá. Miután múlt héten volt néhány nehézkesebb pillanatunk különböző napszakokban jeletkező hasgörcsök miatt (szívszaggatóan legörbülő fogatlan szájacska, fájdalmas nyöszörgés, vigasztalhatatlan sírás - elviselhetetlen aranyosság mind), kezdtük megszokni, hogy amikor épp nem alszik, nem eszik, és nem kesereg, akkor egyre hosszabb ideig bámészkodik a világra. Ehhez képest ma minden szoptatást félálomban abszolvált, a kesergései pár másodpercig tartottak csak, a bámészkodás meg teljesen elmaradt: szó szerint egész nap teljesen kómás volt, felébreszthetetlenül alszik most is, pedig az utolsó órában megetettem, tisztába tettem, átöltöztettem, kiporszívóztam az orrát, háromszor is átpakoltam egyik helyről a másikra, és mindezek között többször is ölben szállítgattam különböző pozíciókban - őszintén szólva valószínűnek tartom, hogy egy alapos fürdetést is simán le lehetne nyomni anélkül, hogy észrevenné.

Állítólag hat hetes (holnap lesz annyi) kor körül van egy úgynevezett growth spurt, amikor is a babák minden energiájukkal a növekedésre és fejlődésre koncentrálnak. Ezt erősíti meg az is, hogy tegnapelőtt óta elkezdett napközben két és fél óránként megéhezni, éjszaka meg négy-öt órákat aludni (sőt, ma éjjel volt egy rekord hat is), gyakorlatilag egyik napról a másikra kinőtte egy egész fióknyi kis ruháját, és egyszer csak 4300 grammot mutatott a mérleg.
Olyan nagy fiú már, hogy gyakran azon kapom magam, hogy máris nosztalgiázok, és legszívesebben megállítanám az időt, hogy mindig ugyanilyen maradjon és a végtelenségig kiélvezhessünk minden drága apróságot. De persze aztán inkább mégsem, mert látom, hogy mennyire más nap mint nap, és tudom, hogy igazatok van, és elképzelhetetlen csodák várnak ránk minden egyes órában, amit majd együtt töltünk vele. Azt hiszem, csak akkor lennék teljesen elégedett, ha nagyjából háromnaponta* megtöbbszöröződne a gyerek, és egyik példány maradna változatlan mindigre, a másik meg módosulna normál ütemben tovább... a végén lenne kétszáz Kissmajmunk, és én bugyuta elfogult rajongással csüngenék mindegyiken. Szegény M.-nek komoly erőfeszítéseibe fog kerülni, hogy ne legyek tipikus fiús anya, akinek semmi és senki sem elég jó a csemetéjéhez képest - vajon az orvosolná az enyhén szemellenzős állapotomat, ha sürgősen gyártanánk még egy tesót**...?


* Ette fene, később, mikor nem változik ilyen őrült iramban, csökkenhetne három hétre, majd akár hónapra. 
** Most attól eltekintve, hogy nyilván ez nem lesz olyan nagyon egyszerű menet (már ha egyáltalán menni fog), de azt sem igazán tudom elképzelni, hogy hogy lehetne még egyet/kettőt/többet ugyanennyire kiélvezni, hiszen oszlana a figyelem... folyton attól tartanék, hogy valamelyiknél valamiről tuti lemaradok - és én semmiről sem akarok lemaradni!

2014. január 26., vasárnap

Szülősös

Na megpróbálom ezt is összefoglalni, mielőtt elfelejteném a részleteket... a szülés. Nagyon röviden: megúszós volt.
Hosszabban... Azt az okoskodást most is ökörségnek tartom, hogy aki császárral hozza világra a gyerekét, az nem kötődik annyira hozzá, és kevésbé jó anya, és hasonló bullshit, mert az már így csekély öt hét után is kristálytisztán kiderült számomra (pedig ugye ez még semmi ahhoz képest, ami az elkövetkező években-évtizedekben következik), hogy marhára nem arról szól az anyaság, hogy a nunimon nyomtam-e ki a gyereket vagy sem. De tény és való, hogy császárral szülni egy vicc volt, valószínűleg ezerszer könnyebb, mint hagyományosan, és őszintén szólva amit én produkáltam az tényleg nem nevezhető klasszikus szülésnek; volt egy hasi műtétem, bár állítólag egész komoly, de számomra nem különösebben kellemetlen, és a következményeképpen lett egy gyerekem, ennyi. Nem akarom bagatellizálni, biztos az én fájdalomküszöböm nagyon magas vagy a szerencsém nagyon nagy, és vannak olyan nők, akiket valóban erősen megvisel a dolog fizikai oldala, a szobatárnőm például olyan volt - és vele együtt egész sokan, beleértve a kórházi személyzetet, nagyon csodálkoztak, hogy én már pár óra után vígan felpattantam, folyamatosan elláttam a babát, és másnap konkrétan összevissza rohangáltam. Nem volt tiszteletreméltó bravúr, őszintén mondom, hogy szinte meg sem kottyant, egyszer sem vettem be a kiosztogatott fájdalomcsillapító gyógyszert, és az egyetlen dolog, amivel napokkal később is problémám volt, az a vízszintes helyzetből kapaszkodó nélküli felülés volt, főleg a mellemre fektetett Kissmajommal megnehezítve.
Nem ragaszkodtam foggal-körömmel a császárhoz, és nem is én "rendeltem" azt, de nem tagadom, hogy ahogy a kiírás időpontja közeledett, egyre jobban örültem neki, hogy az okos fiam nem fordult be, és ezáltal automatikusan eldőlt a sorsunk. Elsősorban amiatt, hogy számára így biztonságosabb és kevésbé megerőltető volt a születés, hiszen igazából ez volt az egyetlen szempont, ami fontos volt - ha az lett volna a legjobb neki, hogy a bal orrlyukamat tágítják tíz centisre, és ott húzkodják ki, akkor azt is szó nélkül eltűrtem volna. De bevallom, hogy ha ettől függetlenül is opció kérdése lett volna a császár, akkor is lett volna egy kényelmi ok, amiért talán kértem volna: amennyire control freak vagyok, nekem marhára nehezemre esett volna nem tudni, hogy mikor számíthatok a beindulásra, mi hogyan történik majd, és egyáltalán meddig kell várakozni, hogy végre célba érjünk. Bentlétem alatt az NST/CTG szobában csomó mindenórás és még több túlhordós kismamával beszélgettem, és minden elismerésem amiért annyira jól bírták a sok bizonytalanságot, hogy most akkor pontosan mit mutat a gép, és ahhoz képest valójában mennyire is fáj, és vajon mikor gyorsulnak be az események, és hogyan készüljenek mire; én a finisben még így is nagyon rosszul viseltem a várakozást, hogy jó előre pontosan meg volt tervezve a találkozás napja és órája.

És akkor a történések... December 18. volt ugye megbeszélve szül(et)ésnapnak, nem is volt más páciens beírva akkorra csak a hüvelyi szülésesek, úgyhogy már előző este kiderült, hogy velem kezdünk, ha semmi sürgősség nem jön közbe a műtőben. Hétkor kellett jelentkeznem a szülőszobán, előtte még volt egy gyors ellenőrző ultrahang, amin megkönnyebbülésemre kiderült, hogy Kissmajom még mindig farfekvéses, tehát we are a go. A szülőszoba vadiúj volt és nagyon puritán, nem tudom, hogy van-e otthonosabb alternatíva is valamelyik szomszéd helyiségben, de ez kifejezetten profi kórházias környezet volt, amit én egyébként kicsit sem bántam, és akkor sem bántam volna, ha vajúdni mentem volna be, nem vágatásra készülni. Mindenki végtelenül kedves volt, beleértve a középkorú szülésznőt, akihez random kerültem; mondta, hogy vetkőzzek le meztelenre, és feküdjek fel az ágyra, betakart, rárakott az NST/CTG gépre, bekötötte az infúziót, aztán kiment és hozta a folyosón várakozó apajelöltet, aki belépés után rémülten körülnézett, és hálát adott a sorsnak, hogy nem az ő vérnyomását mérik, mert arról azt tippelte, hogy jóval kétszáz fölött lenne (miközben enyém meg szokásához híven száz alatt volt ott is, úgyhogy belém is nyomtak gyorsan vagy három palack löttyöt... ami nem változtatott semmin). A várakozás alatt beköszönt a dokim, akivel gyorsan leegyeztettük, hogy milyen formában szeretnénk az őssejt-levételt, bejelentkezett az aneszteziológus, aki nem nagyon értette, hogy miért olyan kicsi a vérnyomásom, és többször bejöttek különböző nővérkék rápillantani a görbémre, amiből kiderült, hogy egész durva és gyakori méhösszehúzódásaim vannak, amikből én továbbra sem éreztem semmit egy minimális keményedésen kívül. (Mondta is a szülésznő, hogy biztos nagyon könnyen szülnék természetes úton is, mert a hozzám hasonló vékony nőknek ez gyorsan szokott menni, én meg nagyot vigyorogtam azon, hogy életemben kb. először kilenc hónapos terhesen lesoványoznak itten.) További várakozás következett, ami alatt a szomszéd szobából áthallatszott a nőgyógyászok beszélgetése, miszerint valakinél épp burkot repesztettek, és most üvölt - na ekkor néztem M.-re és böktem ki, hogy basszus semmi pénzért nem cserélnék az illetővel, mire gyorsan mondta hogy ő sem a párjával, és megegyeztünk, hogy minden hagyományos úton szülő nő és hagyományos szülésnél jelen levő nem-orvos férfi egy igazi hősök, és jajdejó, hogy nekünk nem kell azoknak lenni. Negyed kilenc körül szóltak M.-nek, hogy lassan öltözzön be az automatából vásárolt steril kék cuccba, mert indul a móka.
A szomszédos műtőbe egy bácsi vitt be gurulós ágyon, és ő pakolt át az asztalra is, pedig akkor még semmi bajom nem volt; egy csomóan vidáman sürgölődtek bent mindenfélével, ami tényleg nagyon megnyugtató, mint valami szorgos hangyák, akik gépiesen tudják és végzik a kis dolgukat. Megérkezett az aneszteziológus, megint csodálkozott egy sort a stabilan kilencven körüli vérnyomásomon, többször is rákérdezett, hogy mindig ilyen alacsony-e, aztán mikor a dokim is megnyugtatta, hogy egész terhesség alatt nem ment száz fölé, mondta, hogy üljek az asztal szélére görbített háttal, és megspinális-érzéstelenít. Egy kis miniszúrást érzékeltem csak, ami a tompító injekció volt, aztán le kellett feküdnöm, lekötöztetni és mondta, hogy most majd elkezdek zsibbadást és melegséget érezni, aztán megböködte az alsó részemet több helyen is, hogy szóljak, ha fáj; nem fájt, csak nyomást éreztem, közölte, hogy ilyesmit fogok majd végig, illetve egy kis rángatást, amikor bepakolják a méhemet a hasamba (M. itt eléggé elsápadt a szemszínéhez harmonikusan illő maszkja mögött).
Jött a dokim, ránkmosolygott a meleg barna szemével, és felépítette a szemem elé az akciót eltakaró "sátrat" (amit kicsit bántam, mert szívesen végigasszisztáltam volna a procedúrát), aztán csatlakoztak különböző emberek, akiknek csak a hangját hallottam, és annyira beindultak az események, hogy gondolkozni sem volt idő. Nagyon érdekes élmény volt amúgy, eleve maga az állapot, hogy pakolták ide-oda a lábaimat, én meg láttam, hogy velem történik, de semmit sem éreztem belőle, meg azok a kis cibálás-félék is, amiket műtét közben érzékeltem - azon kívül, hogy baromi hideg volt, egyetlen egyszer volt kellemetlen, a legvégén, a varrás előtti művelet, gondolom az lehetett a belső szerveim visszatuszkolása, de az sem fájdalom volt, inkább ilyen erőteljes húzás-rángatás. Az aneszteziológus továbbra is rágódott a vérnyomásomon, egyfolytában kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nincs-e szédülés vagy hányinger, és M. feje is elég aggódós volt, de azért jól szórakoztunk, beszélgettünk és nevetgéltünk, meg is jegyezte a szülésznő, hogy ilyen mosolygós klientúra még sosem feküdt a műtőasztalon.
Az egész cécó olyan háromnegyed óráig tartott (úgy, hogy a végén varrást még komótosan tanítgatta is valakinek rajtam a dokim), de a nagy része körítés volt, a baba az első tíz percben már ki is került. Ami úgy volt, hogy a legelején volt egy kis csend, aztán a doki hangját hallottuk, hogy "Itt van az egyik... itt meg a másik..." (gondolom a pici lábakat vagy karokat szabadította ki épp), és egyszer csak, pontban 08:47-kor, felcsendült egy keservesen nyöszörgős, de erőteljes kiabálás. Na azt az érzést nem tudom leírni, ha úgy jellemzem, hogy megható, akkor az olyan, mintha az univerzumra azt mondanám, hogy nagyocska. Kontrollálhatatlanul kitört belőlem a sírás, M. szemébe néztem, könnyes volt az is... és akkor egy pillanat alatt szülők lettünk. A szülésznő a fejemhez lépett, és odadugott egy takaróba bugyolált rugkapáló-jajveszékelő kis valamit; olyan gyorsan történt, hogy az agyammal csak annyira emlékszem, hogy koszos volt és szürkés rózsaszín, és a szegény gyűrött jobb füle teljesen magára volt csukva - a lelkembe viszont örökre belevésődött az az érzés, amikor megpusziltam a kis fejét, ami nedves volt, és meleg, és olyan mennyei illata volt, amihez hasonlóval soha nem találkoztam, és gyanítom, hogy nem is fogok, pedig az sem semmi, amit azóta áraszt magából.
Attól kezdve ott feküdtem euforikus állapotban, bamba vigyorral a képemen, miközben a babával kivonultak a vizsgálóba, és M.-nek szóltak, hogy csatlakozzon. Amíg engem összeraktak, addig Kissmajmot kint letörölgették, megméregették, és az apukája meztelen mellkasára fektették, ahol azonnal megnyugodott (ami jó szokást a mai napig is megtartott). Mikor végeztek velem, visszatoltak a szülőszobára megfigyeltetni, kaptam oxitocint, és a méhösszehúzódás segítése végett súlyt pakoltak a hasamra. A szomszéd szobából áthallatszott egy apuka, aki a Happy birthday dallamát dúdolta az épp megszületett kislányának, nekünk meg egy kis várakozás után kihozták a világ legtökéletesebb kisfiúját.

Ahogy említettem, a posztoperatív időszak szemérmetlenül zökkenőmentes volt: konkrétan én segítgettem a  hüvelyi-szült ismerősöknek, mert gátmetszésekből kifolyólag elég nehézkesen jártak-keltek, és ülni nem nagyon tudtak csak félseggen. A műtét utáni hat órát alig bírtam kivárni (állítólag a fejfájás elkerülése végett volt rá szükség, de igazából én már előtte egy csomót forgolódtam és felülögettem, szóval most nem tudom, hogy urban legend vagy valóban fennáll a veszélye és én csak megúsztam), mert akkor jött be a nővérke felállítani, és csak utánára ígérték oda a babát ottmaradósra; le lettem mosva, segített felöltözni, aztán tennem kellett pár lépést, demonstrálni, hogy nem vagyok ájulós - mindez meglepően fájdalommentes volt. Másnap jöttek átkötözni, és ilyen vízhatlan cuccal ragasztották le a felszívódó varratokkal lezárt sebet, amire azt mondták, hogy ha nem ázik át (óvatos zuhanyzásokat kibír), akkor egy hétig legyen rajtam, utána meg vegyem le, és semmit sem kell a helyére tenni - én azért egy textilpelust tettem rá derékmelegítővel rögzítve, hogy mégse a ruhámhoz érjen az akkor már egész stabil és gyógyulósan viszkető heg.
Ami viszont tényleg fájt, az a hasam nyomkorászása volt, mert minden vizitkor, plusz a saját dokim napközben is párszor, így ellenőrizték, hogy megfelelően zsugorodik-e a méhem; de gondolom ez sima szülésnél nem ilyen rossz érzés, nekem csak azért fájt, mert ugye mindenemet kipakolták és vissza. Nagyon jó ötlet volt, amint kiderült, a saját fürdő; én eredetileg azért mentem alapítványi szobába, hogy friss sebbel ne kelljen a folyosó végi zuhanyzóba caplatnom, de végül az nem is lett volna probléma - ellenben a tiszta, rövid fertőtlenítős törlés után bátran ráülhetős vécé az áldott egy ajándék volt, mert nagyon nehezemre esett volna félig guggolós pózban intézni a dolgaimat (és a sok muszáj-ivás meg a mindenféle vérezgetés miatt egész gyakran voltak dolgaim). Szintén jól jöttek az egyszer használatos bugyik és a giga-betétek; utóbbiból nekem nem kellett tíznél több, mert harmadik naptól már jelentősen mérséklődött a vérzés, és egy közepes menstruációval ért fel körülbelül.

Hát nagyon nyersen és lényegretörően nagyjából ennyi, majd még kiegészítgetek, ha eszembe jut kimaradt rész.
Szülők vagyunk, öt hete és négy napja; a világ legeslegjobb dolga, sosem gondoltam/-tuk, hogy ennyire, ha tudtuk volna, szerintem már jóval hamarabb elkezdtünk volna próbálkozni... és persze az is igaz, hogy sokkal rosszabb lett volna a hosszas várakozás és a bizonytalanság hogy vajon sikerül-e valaha.
Aki még úton van, annak csak azt tudom mondani, hogy soha-soha ne adja fel, hogy valamilyen, bármilyen úton-módon gyereke legyen - és ezt én állítom, aki imádtam terhes lenni: a szülés semmi, egy jelentéktelen pillanat csupán a sok csodához képest, ami következik.

2014. január 15., szerda

Négy hetes csoda...

Pontosan négy héttel ezelőtt türelmetlenül vártuk, hogy leteljen a műtét utáni hat óra, felkelhessek, és odaadják a Kissmajmot. Mert ugyan elméletben a bababarát kórházság azt jelenti, hogy azonnal megkapja az anyuka a babát, gyakorlatban úgy működik a dolog, hogy néha kis időkre kihozzák ugyan, de aztán visszaviszik az újszülött osztályra megfigyelni és vizsgálgatni. És hiába biztosítottak róla a nővérek, hogy a teljes folyamatot békésen végigaludta, elég rossz volt úgy feküdni és semmittenni, hogy közben lehetett volna végig rajtam, velünk.
Nagyjából ilyen időtájt aztán végre M. kiharcolta, hogy véglegesen megkapjuk - és attól kezdve vissza sem adtam senkinek, kivétel a kötelező gyerekorvosi vizitek és az esti fürdetés meg méregetés idejére. A csecsemősök egy kicsit zakkantnak gondoltak, amikor kijelentettem, hogy eszem ágában sincs leadni őt első este csak azért, hogy kipihenhessem a császár fáradalmait; több különböző ember többször is rákérdezett, hogy biztosbiztos-e, mert ne felejtsem a friss sebemet és fájdalmakat és a legyengülést. Megköszöntem szépen az aggódást, és nehezen ugyan, de visszafogtam egy őszintén kíváncsi kérdést: én úgy leginkább magamnak, magunknak szültem ezt a babát, most tényleg az lenne a normális, hogy az alig megismert gyerekemet idegenek gondjaira bízom élete első éjszakáján...? Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félsz, hogy hogy fogok én itt helytállni... nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egy kézen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor tartottam ölben újszülöttet, és nyilván akkor sem voltam teljesen egyedül, ott voltak a komoly felnőttek, akiknek rögtön vissza lehetett adni, amint vigasztalhatatlanul elsírta magát, vagy bármilyen teendő akadt vele - most meg tessék, nekem kellene felelős szülőnek lenni...
Azzal kezdtem, hogy megbeszéltem a Kissmajommal, hogy előre is bocsánatot kérek, ha béna leszek, üvöltsön majd jó hangosan, ha valamit rosszul csinálok, vagy nem úgy, ahogy neki tökéletes, és majd nagyon igyekszem javítani és gyorsan tanulni. És felvetettem, hogy mi lenne ha nem fektetném hasra a bevásárlókosárba, ahogy javasolták, sőt egyáltalán nem tenném bele, sőtsőt a kiságyba sem, hanem fognánk magunkat és együtt bandáznánk a nagy ágyamon. A fal melletti részen jó puha fészket raktam neki textilpelusból és pici takaróból, és lefektettem magammal szemben, aztán úgy egy órányi bizonytalankodás után bátran felpakoltam a mellemre, és csak öleltem és bámultam, miközben ő békésen aludt éjfél előttől a reggel hét órás vizitig (majd ugyanezt folytattam kisebb megszakításokkal a teljes kórházi tartózkodásunk alatt, és igazából a mai napig). Csodálásunkra járt egyébként a teljes szülészeti személyzet és minden elcsigázott friss anyuka az osztályról, mert Kissmajom gyakorlatilag úgy viselkedett végig, mint egy játékbaba: sosem sírt, egész nap nyugisan a nyakamba bújt, és ha letettem, azonnal kíváncsian nézelődni (igen, tudom, hogy egyelőre csak centikre lát és homályosan, de ő akkor is nagyon is okosan nézelődik a gyönyörűszép szemeivel) vagy mélyen aludni kezdett.
A besárgulást csodával határos módon a jelentős súlyveszteség ellenére megúszta, vagyis hát szemre én ugyan elég citromkának láttam, de a vérből mért adatok alapján nem érte el azt a határértéket, ami kezelést igényelt volna; itthon még pár napig színes és aluszékony volt, aztán ahogy elkezdett gyarapodni, megszűnt az is, a születéskori csúnya piros bőrfoltokkal egyetemben. A születési súlya 3160 gramm volt (és 55 centi), három nap múlva 2860 grammal engedték haza, tíz naposan 3080 gramm, három hetesen 3680 gramm volt, most meg 3860, vagyis hízik, mint egy kis disznyó.

Kissmajommal az élet piece of cake azóta is, el vagyunk kényeztetve: eszik, alszik, nézgelődik, és ha valamilyen extra program van, igazi jófej módon partner benne. Eddigi kis léte során összesítve nem sírt három óránál többet, annak is nagy része egy hasfájós éjszakán történt, még mielőtt bevetettük volna az Infacol nevezetű csodaszert. Mindezt úgy, hogy múlt hét elején már nem bírta tovább a kórházból hazahozott vírusaim támadását, és annak ellenére, hogy maszkot hordtam, ő is benáthásodott - szerencsére láza nem volt, de szívszaggatóan szörtyögött és köhögött, amire a gyerekorvos adott mindenféle beletöltendő löttyöket (vitaminok, orrcsepp, köptető - az utóbbi az egyetlen édes ízű, és az egyetlen, amelyiket utálja). Mint mindennel, az orrszívással is hihetetlen a kisklambó, szó nélkül tűri, sőt amint beindítjuk a gépet, tágra nyílt szemekkel elkezd intenzíven figyelni, és ha sokáig tart a művelet, néha el is bóbiskol közben. A köldökcsonkja olyan egy héttel a hazajövetel utánra szépen megszáradt és leesett - annak a kezelését végig M. intézte, én hozzá sem mertem érni, csak pánikolva sírva fakadtam, ahányszor az alkoholos tisztogatáskor enyhén vérezni kezdett. A szeme szintén kéthetes kora körül begyulladt és összeragadt a csipától, előbb a jobb, másnap a bal - mivel állítólag a kamillatea erősen allergizál, sima forralt vizes steril vattával mostuk meg neki, reggelre el is múlt nyomtalanul (nem hiába néztünk meg terhesség alatt jelentős mennyiségű Wolverine részt). A koszmót, a tejkiütést illetve a durva bukásokat úgy tűnik megússzuk, és remélhetőleg a popsiérzékenységet is; ez utóbbi tekintetében dolgoznom kell még magamon, mert viszonylag ritkán teszem tisztába - ha kaka van, akkor nyilván azonnal, de ha csak pisi, mindig mérlegelgetek, és ha édes-mélyen alszik, nincs szívem bolygatni, ami azt jelenti, hogy nem minden kajálásra jut egy pelenkázás (ilyen kicsinél nagyjából az az ajánlott), hanem van amikor egy kimarad, és az bizony öt-hat órányi szünet.

Más tudnivaló a Kissmajomról, hogy mi már előre eldöntöttük, hogy nem szeretnénk lábujjhegyen osongatni a közelében, akkor sem, ha épp alszik, úgyhogy első pillanattól normál hangon beszélgettünk mellette, és a háttérzajokat sem kerültük sosem, ennek következményeképpen kiválóan lehet vele filmeket nézni illetve számítógépes játékokba bonyolódni, nem zavarja se a zombihörgés se a gépfegyveres lövöldözés; ami szerencse, mert borzalmas, amikor "megijed" - van ez a méhen belülről magával hozott teljes testét megrázó összerezzenés (ami az első napokban elég gyakori volt, aztán fokozatosan ritkult, és ma már alig van), hát azzal a lelkemet meg lehet szakasztani. Autózni nagyon szeret a békánk, illetve az ülésbe pakolva rajtaütésszerűen elalszik, és eddig még nem tudtunk eleget menni vele ahhoz, hogy kiderüljön, mennyi idő után ébredne fel tiltakozni. A fürdetés és tisztába tevés kapcsán egyelőre meglehetősen határozatlan, legtöbbször teljesen kinyúlva relaxál a kádban, és a pelenkacserét is csendben forgolódva tűri, de teljesen kiszámíthatatlanul van olyan, hogy a vízbe érkezéskor keservesen felordít és vadul kapaszkodni kezd a kezünkbe, vagy mérgesen végignyekergi a pelenkázást, és a végén bosszúból jól lepisil mindent, beleértve minket is. Evéssel úgy állunk, hogy sosem sír, ha enne, csak elkezd forgolódni és keresni a kajaforrást, és közben aranyosan nyüszög, úgyhogy aggódok is, hogy mi lesz, mikor már külön fog aludni, vajon hogy fogom időben észrevenni, hogy éhes...
Az alvás... na az érdekes dolog, ugyanis a kórházas szokásunkat követve itthon is azonnal úgy feküdtünk le, hogy magamra pakoltam - valami mennyei érzés, ahogy a hasamon érzem a kis lélegző mozgásait, a mellemen a kiszuszogott forró levegőjét, és az állammal hozzáérek a napsütötte barackra emlékeztető illatos, pihés, meleg fejéhez. Ilyen korban nyilván nem lehet elkényeztetni, még nincs annyi esze, hogy manipuláljon, és összekösse hogy ha sír, akkor annak összebújás lesz a következménye, egyszerűen végtelenül őszinte, és pontosan attól nyugszik meg, ami neki jó: a méhen belüli élethez hasonló körülményektől (kellemes időjárás, szívverés hangja, stb.). De őszintén szólva szerintem nekem sokkal jobb érzés az, hogy ölelőzünk, mint amennyire neki fontos, szóval azt játszuk, hogy M. észnél van, és megpróbál leszoktatni az együttalvásról, mert most ugyan még mindegy nekünk (hat hétig kímélő életmódban kell éldegélnem, plusz vérezgetek is még kicsit), de azért igencsak jó lenne már végre szexelni például... és egyáltalán, nem akarok átmenni ősanyába, akinek a gyerekén kívül és túl nincs saját magáról és a pasijával való kapcsolatáról szóló cselekedete. Most tehát az van, hogy spártai szigorral viseltetünk szegény gyerek iránt: ha napközben elaltatom (természetesen többnyire ölben - nem mintha feltétlenül igényelné, hanem mert ölelőzni nappal is olyan jó dolog), akkor az a szabály, hogy utána minél előbb le kell tennem, hogy megszokja az egyedül sziesztázást; a következő mérföldkő az lesz, hogy este az első etetésig, vagyis három kerek órára, betesszük a kiságyába (amit jelenleg a macskák bitorolnak); és végül valahova oda fogunk eljutni, hogy leérettségizik és külföldi egyetemre megy, és évi kétszer fogjuk csak látni, óistenem egyre hosszabbakat fog aludni, és éjszaka egyre ritkábban találkozunk majd, és önálló baba lesz jól.

Most kiposztolom ezt, mert már egy hete gyűjtögetem a gondolatokat, és sokan várják nagyon, de persze számtalan apróság van még, amikkel annyira de annyira nehéz betelni, és amik kapcsán már most fáj, hogy egyszer, túl hamar, el fognak múlni. Hogy nem lesz mindig ilyen nagyon picike, és nem fog mindig magzatpózba felhúzott lábacskákkal és teknőcháttal feküdni. Hogy le fog szokni arról a sok édes grimaszról, amit produkál, amikor valami számára új ízzel találkozik (párat csettint, aztán ráncolt homlokkal csücsörít), amikor elégedetten nyújtózkodik (mindkét keze az égben, azaz a fülecskéi mellett, mert csak addig érnek szinte teljesen kinyújtva), amikor ásítás után csámcsog (csukott, majd hirtelen felpattanó szemekkel, amikkel a lelkemen is túl lát), amikor majdnem elsírja magát, de végül inkább csodálkozva körülnéz (szélesre nyíló, és kicsit megremegő, kicsit lefelé görbülő fogatlan szájacska). Hogy nem fog mindig "varázsolni" a hosszú vékony ujjacskáit lassan a szeme előtt mozgatva, nem fog mindig szorosan belénk kapaszkodni a kis kezeivel, és nem fogja mindig begörbíteni a kis talpát mikor végigsimítjuk. Hogy nem lesz mindig szőke pihehaj a formás kerek fején, áttetsző selyem-bőr a domború pocakján, és dús fehér szőrpamacs a fülecskéin meg a vállain. Hogy egyszer majd tudatosan ad ki különböző állathangokat, és nem spontánul tör fel belőle álmában a gumikacsa-sípolás, evés közben a delfinül kekekegés, buzgó forgolódásban a pacinyerítés.
Soha nem gondoltam volna, hogy lehet valakit így és ennyire szeretni, pedig én egy igen szeretős fajta vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora boldogsághullám tud elönteni csak attól, hogy rápillantok egy maroknyi lényre. Soha nem gondoltam volna, hogy nem vagyok teljes, egész, kerek, hogy lesz olyan, hogy egyszer csak egyetlen pillanatra sejlik majd fel, hogy milyen volt a teljesség-egészség-kerekség illuziója: amikor magamhoz szorítom - és csak addig tart, amíg rájövök, hogy csak ölelni tudom, de soha nem tudok eggyé olvadni vele. És tudom, hogy egyszer egy voltunk, de ez az érzés egyáltalán nem hasonlít ahhoz; M. fogalmazta meg legjobban, mikor azt mondta, hogy ő akkor vált apává, amikor hazajöttünk itthon családnak lenni, mert én is akkor lettem csak valóban anya, amikor megkaptam őt - hiába alakult a ráhangolódás már a babatervezési fázisban, hiába volt kilenc hónapnyi terhesség, hiába imádtam már akkor, amikor belülről rugdalt, és csak elképzeltem, hogy milyen lesz a karjaimban... ezt egyszerűen nem lehetett előre sejteni, mert még egy ilyen mindent felülíró, megsemmisítően intenzív érzés nem létezik a világon. És nem, nem tudtam elképzelni se, hogy ez a szeretet még tud hova erősödni - aztán valahogy mégis erősödik; minden egyes másodpercben, ami eltelik.

2014. január 9., csütörtök

"...most látom, milyen óriás ő..."

Tavaly sokszor találkoztam ezzel a verssel, olyan nők tollából, akik igazán gyászolhattak. Akiknek úgy halt meg a gyereke, hogy nem tehettek semmit ellene, akik nem dönthették el maguk, hogy tudatosan választják-e a veszteséget, csak megtörténtek velük a dolgok, és muszáj volt elfogadniuk a megváltoztathatatlant. Nem éreztem azt, hogy pontosan rólam szól, hogy jogom lenne így fájni, még akkor se, ha a Kissmalacz állapota ugyanolyan igazságtalan volt, és ugyanolyan szenvedést okozott nekem, mint bármelyik másik anyának a gyereke betegsége. Egyrészt az én búcsúm önként vállalt következmény volt valamilyen szinten, másrészt amint elég hamar kiderült, azáltal hogy őt elengedtem, csodás ajándéknak adtam szabad utat, akinek ugyanolyan elmondhatatlanul örültem, amennyire rossz volt előtte a lemondás - végül azt reméltem, hogy bármekkora is a hátrahagyott űr, egy velem-lehet-baba majd nagy részét sikeresen tölti be, hiszen sokkal több időnk és élményünk lesz együtt.
Azért valamiért mégis félretettem a verset, őrizgettem, el-elolvastam néha... és minél inkább közeledett a  találkozásom a velem-lehet-babával, annál inkább igaz lett rám is. Nem egészen szó szerint; nem gyászolom a Kissmalaczot ahelyett, hogy a Kissmajomra koncentrálnék, nem csak félig élek, nem sír egyik szemem miközben a fiamra mosolygok, és nem hagytam el a fél szívemet, inkább kaptam még egyet, és most kétszer annyira bírok szeretni.
De ma már tudom, mit veszítettem, hogy milyen lehetett volna a nyarunk... és ugyan a domináns érzés továbbra is a boldogság, hogy a telünk ilyen lett, a hiány egyre égetőbben él bennem, ahányszor rápillantok erre a kis selymes, meleg, szuszogó csomagra, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen ők ketten vannak, csak egyikükkel nem adatott meg az összebújás. És emiatt szomorú vagyok, igen, de ugyanakkor nem csak ma, az elválás évfordulóján, hanem minden egyes napon érzem a végtelen hálát: hogy van egy kisfiam - és hogy van egy kislányom is.


Várnai Zseni: Holt gyermek anyja

Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént.
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.

2014. január 3., péntek

Gyerekszáj

Hát ha már sehogy sem haladok a posztírással, legyen legalább egy újabb babarészlet... 


Szilikonos ajakfeltöltésre nem valószínű, hogy költeni kell majd... :)