Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. január 15., szerda

Négy hetes csoda...

Pontosan négy héttel ezelőtt türelmetlenül vártuk, hogy leteljen a műtét utáni hat óra, felkelhessek, és odaadják a Kissmajmot. Mert ugyan elméletben a bababarát kórházság azt jelenti, hogy azonnal megkapja az anyuka a babát, gyakorlatban úgy működik a dolog, hogy néha kis időkre kihozzák ugyan, de aztán visszaviszik az újszülött osztályra megfigyelni és vizsgálgatni. És hiába biztosítottak róla a nővérek, hogy a teljes folyamatot békésen végigaludta, elég rossz volt úgy feküdni és semmittenni, hogy közben lehetett volna végig rajtam, velünk.
Nagyjából ilyen időtájt aztán végre M. kiharcolta, hogy véglegesen megkapjuk - és attól kezdve vissza sem adtam senkinek, kivétel a kötelező gyerekorvosi vizitek és az esti fürdetés meg méregetés idejére. A csecsemősök egy kicsit zakkantnak gondoltak, amikor kijelentettem, hogy eszem ágában sincs leadni őt első este csak azért, hogy kipihenhessem a császár fáradalmait; több különböző ember többször is rákérdezett, hogy biztosbiztos-e, mert ne felejtsem a friss sebemet és fájdalmakat és a legyengülést. Megköszöntem szépen az aggódást, és nehezen ugyan, de visszafogtam egy őszintén kíváncsi kérdést: én úgy leginkább magamnak, magunknak szültem ezt a babát, most tényleg az lenne a normális, hogy az alig megismert gyerekemet idegenek gondjaira bízom élete első éjszakáján...? Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félsz, hogy hogy fogok én itt helytállni... nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egy kézen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor tartottam ölben újszülöttet, és nyilván akkor sem voltam teljesen egyedül, ott voltak a komoly felnőttek, akiknek rögtön vissza lehetett adni, amint vigasztalhatatlanul elsírta magát, vagy bármilyen teendő akadt vele - most meg tessék, nekem kellene felelős szülőnek lenni...
Azzal kezdtem, hogy megbeszéltem a Kissmajommal, hogy előre is bocsánatot kérek, ha béna leszek, üvöltsön majd jó hangosan, ha valamit rosszul csinálok, vagy nem úgy, ahogy neki tökéletes, és majd nagyon igyekszem javítani és gyorsan tanulni. És felvetettem, hogy mi lenne ha nem fektetném hasra a bevásárlókosárba, ahogy javasolták, sőt egyáltalán nem tenném bele, sőtsőt a kiságyba sem, hanem fognánk magunkat és együtt bandáznánk a nagy ágyamon. A fal melletti részen jó puha fészket raktam neki textilpelusból és pici takaróból, és lefektettem magammal szemben, aztán úgy egy órányi bizonytalankodás után bátran felpakoltam a mellemre, és csak öleltem és bámultam, miközben ő békésen aludt éjfél előttől a reggel hét órás vizitig (majd ugyanezt folytattam kisebb megszakításokkal a teljes kórházi tartózkodásunk alatt, és igazából a mai napig). Csodálásunkra járt egyébként a teljes szülészeti személyzet és minden elcsigázott friss anyuka az osztályról, mert Kissmajom gyakorlatilag úgy viselkedett végig, mint egy játékbaba: sosem sírt, egész nap nyugisan a nyakamba bújt, és ha letettem, azonnal kíváncsian nézelődni (igen, tudom, hogy egyelőre csak centikre lát és homályosan, de ő akkor is nagyon is okosan nézelődik a gyönyörűszép szemeivel) vagy mélyen aludni kezdett.
A besárgulást csodával határos módon a jelentős súlyveszteség ellenére megúszta, vagyis hát szemre én ugyan elég citromkának láttam, de a vérből mért adatok alapján nem érte el azt a határértéket, ami kezelést igényelt volna; itthon még pár napig színes és aluszékony volt, aztán ahogy elkezdett gyarapodni, megszűnt az is, a születéskori csúnya piros bőrfoltokkal egyetemben. A születési súlya 3160 gramm volt (és 55 centi), három nap múlva 2860 grammal engedték haza, tíz naposan 3080 gramm, három hetesen 3680 gramm volt, most meg 3860, vagyis hízik, mint egy kis disznyó.

Kissmajommal az élet piece of cake azóta is, el vagyunk kényeztetve: eszik, alszik, nézgelődik, és ha valamilyen extra program van, igazi jófej módon partner benne. Eddigi kis léte során összesítve nem sírt három óránál többet, annak is nagy része egy hasfájós éjszakán történt, még mielőtt bevetettük volna az Infacol nevezetű csodaszert. Mindezt úgy, hogy múlt hét elején már nem bírta tovább a kórházból hazahozott vírusaim támadását, és annak ellenére, hogy maszkot hordtam, ő is benáthásodott - szerencsére láza nem volt, de szívszaggatóan szörtyögött és köhögött, amire a gyerekorvos adott mindenféle beletöltendő löttyöket (vitaminok, orrcsepp, köptető - az utóbbi az egyetlen édes ízű, és az egyetlen, amelyiket utálja). Mint mindennel, az orrszívással is hihetetlen a kisklambó, szó nélkül tűri, sőt amint beindítjuk a gépet, tágra nyílt szemekkel elkezd intenzíven figyelni, és ha sokáig tart a művelet, néha el is bóbiskol közben. A köldökcsonkja olyan egy héttel a hazajövetel utánra szépen megszáradt és leesett - annak a kezelését végig M. intézte, én hozzá sem mertem érni, csak pánikolva sírva fakadtam, ahányszor az alkoholos tisztogatáskor enyhén vérezni kezdett. A szeme szintén kéthetes kora körül begyulladt és összeragadt a csipától, előbb a jobb, másnap a bal - mivel állítólag a kamillatea erősen allergizál, sima forralt vizes steril vattával mostuk meg neki, reggelre el is múlt nyomtalanul (nem hiába néztünk meg terhesség alatt jelentős mennyiségű Wolverine részt). A koszmót, a tejkiütést illetve a durva bukásokat úgy tűnik megússzuk, és remélhetőleg a popsiérzékenységet is; ez utóbbi tekintetében dolgoznom kell még magamon, mert viszonylag ritkán teszem tisztába - ha kaka van, akkor nyilván azonnal, de ha csak pisi, mindig mérlegelgetek, és ha édes-mélyen alszik, nincs szívem bolygatni, ami azt jelenti, hogy nem minden kajálásra jut egy pelenkázás (ilyen kicsinél nagyjából az az ajánlott), hanem van amikor egy kimarad, és az bizony öt-hat órányi szünet.

Más tudnivaló a Kissmajomról, hogy mi már előre eldöntöttük, hogy nem szeretnénk lábujjhegyen osongatni a közelében, akkor sem, ha épp alszik, úgyhogy első pillanattól normál hangon beszélgettünk mellette, és a háttérzajokat sem kerültük sosem, ennek következményeképpen kiválóan lehet vele filmeket nézni illetve számítógépes játékokba bonyolódni, nem zavarja se a zombihörgés se a gépfegyveres lövöldözés; ami szerencse, mert borzalmas, amikor "megijed" - van ez a méhen belülről magával hozott teljes testét megrázó összerezzenés (ami az első napokban elég gyakori volt, aztán fokozatosan ritkult, és ma már alig van), hát azzal a lelkemet meg lehet szakasztani. Autózni nagyon szeret a békánk, illetve az ülésbe pakolva rajtaütésszerűen elalszik, és eddig még nem tudtunk eleget menni vele ahhoz, hogy kiderüljön, mennyi idő után ébredne fel tiltakozni. A fürdetés és tisztába tevés kapcsán egyelőre meglehetősen határozatlan, legtöbbször teljesen kinyúlva relaxál a kádban, és a pelenkacserét is csendben forgolódva tűri, de teljesen kiszámíthatatlanul van olyan, hogy a vízbe érkezéskor keservesen felordít és vadul kapaszkodni kezd a kezünkbe, vagy mérgesen végignyekergi a pelenkázást, és a végén bosszúból jól lepisil mindent, beleértve minket is. Evéssel úgy állunk, hogy sosem sír, ha enne, csak elkezd forgolódni és keresni a kajaforrást, és közben aranyosan nyüszög, úgyhogy aggódok is, hogy mi lesz, mikor már külön fog aludni, vajon hogy fogom időben észrevenni, hogy éhes...
Az alvás... na az érdekes dolog, ugyanis a kórházas szokásunkat követve itthon is azonnal úgy feküdtünk le, hogy magamra pakoltam - valami mennyei érzés, ahogy a hasamon érzem a kis lélegző mozgásait, a mellemen a kiszuszogott forró levegőjét, és az állammal hozzáérek a napsütötte barackra emlékeztető illatos, pihés, meleg fejéhez. Ilyen korban nyilván nem lehet elkényeztetni, még nincs annyi esze, hogy manipuláljon, és összekösse hogy ha sír, akkor annak összebújás lesz a következménye, egyszerűen végtelenül őszinte, és pontosan attól nyugszik meg, ami neki jó: a méhen belüli élethez hasonló körülményektől (kellemes időjárás, szívverés hangja, stb.). De őszintén szólva szerintem nekem sokkal jobb érzés az, hogy ölelőzünk, mint amennyire neki fontos, szóval azt játszuk, hogy M. észnél van, és megpróbál leszoktatni az együttalvásról, mert most ugyan még mindegy nekünk (hat hétig kímélő életmódban kell éldegélnem, plusz vérezgetek is még kicsit), de azért igencsak jó lenne már végre szexelni például... és egyáltalán, nem akarok átmenni ősanyába, akinek a gyerekén kívül és túl nincs saját magáról és a pasijával való kapcsolatáról szóló cselekedete. Most tehát az van, hogy spártai szigorral viseltetünk szegény gyerek iránt: ha napközben elaltatom (természetesen többnyire ölben - nem mintha feltétlenül igényelné, hanem mert ölelőzni nappal is olyan jó dolog), akkor az a szabály, hogy utána minél előbb le kell tennem, hogy megszokja az egyedül sziesztázást; a következő mérföldkő az lesz, hogy este az első etetésig, vagyis három kerek órára, betesszük a kiságyába (amit jelenleg a macskák bitorolnak); és végül valahova oda fogunk eljutni, hogy leérettségizik és külföldi egyetemre megy, és évi kétszer fogjuk csak látni, óistenem egyre hosszabbakat fog aludni, és éjszaka egyre ritkábban találkozunk majd, és önálló baba lesz jól.

Most kiposztolom ezt, mert már egy hete gyűjtögetem a gondolatokat, és sokan várják nagyon, de persze számtalan apróság van még, amikkel annyira de annyira nehéz betelni, és amik kapcsán már most fáj, hogy egyszer, túl hamar, el fognak múlni. Hogy nem lesz mindig ilyen nagyon picike, és nem fog mindig magzatpózba felhúzott lábacskákkal és teknőcháttal feküdni. Hogy le fog szokni arról a sok édes grimaszról, amit produkál, amikor valami számára új ízzel találkozik (párat csettint, aztán ráncolt homlokkal csücsörít), amikor elégedetten nyújtózkodik (mindkét keze az égben, azaz a fülecskéi mellett, mert csak addig érnek szinte teljesen kinyújtva), amikor ásítás után csámcsog (csukott, majd hirtelen felpattanó szemekkel, amikkel a lelkemen is túl lát), amikor majdnem elsírja magát, de végül inkább csodálkozva körülnéz (szélesre nyíló, és kicsit megremegő, kicsit lefelé görbülő fogatlan szájacska). Hogy nem fog mindig "varázsolni" a hosszú vékony ujjacskáit lassan a szeme előtt mozgatva, nem fog mindig szorosan belénk kapaszkodni a kis kezeivel, és nem fogja mindig begörbíteni a kis talpát mikor végigsimítjuk. Hogy nem lesz mindig szőke pihehaj a formás kerek fején, áttetsző selyem-bőr a domború pocakján, és dús fehér szőrpamacs a fülecskéin meg a vállain. Hogy egyszer majd tudatosan ad ki különböző állathangokat, és nem spontánul tör fel belőle álmában a gumikacsa-sípolás, evés közben a delfinül kekekegés, buzgó forgolódásban a pacinyerítés.
Soha nem gondoltam volna, hogy lehet valakit így és ennyire szeretni, pedig én egy igen szeretős fajta vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora boldogsághullám tud elönteni csak attól, hogy rápillantok egy maroknyi lényre. Soha nem gondoltam volna, hogy nem vagyok teljes, egész, kerek, hogy lesz olyan, hogy egyszer csak egyetlen pillanatra sejlik majd fel, hogy milyen volt a teljesség-egészség-kerekség illuziója: amikor magamhoz szorítom - és csak addig tart, amíg rájövök, hogy csak ölelni tudom, de soha nem tudok eggyé olvadni vele. És tudom, hogy egyszer egy voltunk, de ez az érzés egyáltalán nem hasonlít ahhoz; M. fogalmazta meg legjobban, mikor azt mondta, hogy ő akkor vált apává, amikor hazajöttünk itthon családnak lenni, mert én is akkor lettem csak valóban anya, amikor megkaptam őt - hiába alakult a ráhangolódás már a babatervezési fázisban, hiába volt kilenc hónapnyi terhesség, hiába imádtam már akkor, amikor belülről rugdalt, és csak elképzeltem, hogy milyen lesz a karjaimban... ezt egyszerűen nem lehetett előre sejteni, mert még egy ilyen mindent felülíró, megsemmisítően intenzív érzés nem létezik a világon. És nem, nem tudtam elképzelni se, hogy ez a szeretet még tud hova erősödni - aztán valahogy mégis erősödik; minden egyes másodpercben, ami eltelik.

9 megjegyzés:

  1. Szuper hogy ennyire nagy az összhang!

    Ezek a nagyonmini-újszülöttkori dolgok el fognak múlni, de helyette jön más még cukibb szokása, grimasza, nevetése, viselkedése, egy gyerkőc mindig tud majd hatalmas mosolyokat csalni az arcunkra :)

    További jó babázást :)))

    VálaszTörlés
  2. Jaj, de jó poszt ez! :) És én is azt mondom, amit te nekem: ezt akár én is írhattam volna másfél hónapja. És képzeld, Bonhomme-nál már múlik az, hogy tátogatja a száját, ha éhes (már bömböl), meg hogy kis részeg manónak néz ki evés után és én is annyzira nosztalgiázok! (fényképezzetek és videózzatok sokat, SOHA nem elég!!)

    Én is hordtam maszkot egy hétig, szörnyű volt, utáltam, tök melegem volt tőle, és nem puszilhattam, szörnyű volt!

    VálaszTörlés
  3. Csodálatos szimbiózis lehet, egyre erősebb, de soha csordulásig nem érő szeretet ez köztetek, jó olvasni rólatok! :)

    VálaszTörlés
  4. De jó, de jó :) szuper az is, hogy ilyen jó alvó! :)

    VálaszTörlés
  5. Szia!

    Olvastam Tamkónál a szoptatásos kérdéseid, és az én fiammal az elején ugyanez volt, mint nálatok (40, majd 25 perces szoptatások, és az érzés, hogy soha nem fogom utolérni a kínálattal a keresletet). Szóval a 6. héten volt az első fordulat, a 25 perc egyre rövidült, a 3. hónapra oda jutottunk, hogy az éjszakai szoptatás 15 perc volt a felkeléstől az újra lefekvésig... A 3. hónapra meg sikerült eltörnöm az elektromos szívófejet, kézzel meg nem szenvedtem hajnalban, így abbahagytam a fejést, és kiderült, hogy éppen beértem magam, este egyre ritkábban kérte a gyerkőc a pótlást (én az éjszaka lefejt tejet adtam neki este). Viszont mostanra az is kiderült számomra, hogy azért OLYAN NAGYON nem erőlteti meg magát a kisfiam a szopival: előfordul, hogy bár van tej, de nem szopik, aztán viszont pl. a tejpépből bevág egy nagy adagot, tehát nem éppen jóllakott. Szóval nálunk a gondot az okozta, hogy a kicsifiú azért elég lusta :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gigi, nagyon-nagyon köszönöm, hogy ezt leírtad, jó hallani, hogy később is jöhet fordulat - annyi helyen olvastam/hallottam, hogy első hónap végére tuti be kell állnia a keresletkövetésnek, hogy már kezdtem beletörődni, hogy én sosem leszek képes felzárkózni, és elégedjek csak meg a felemás kajával, örüljek, hogy van valamennyi anyatej is...
      A sok idő annyira nem is zavar, bármennyit engedném mellen lenni, ha végül jóllakna belőle... amúgy meg nálunk is látványosan rövidül, sokkal hatékonyabban szívja ki - de abban hasonlít a kisfiadra Kissmajom is, hogy nem mindig kitartó: mellen elalszik, amikor már csak nagyon munkásan lehet tejet nyerni, de ha adom a cumis pótlást, rögtön feléled (illetve persze akkor is, ha elvenném a mellemet). :)

      Törlés
  6. Ilyen szépen én nem tudtam volna megfogalmazni. Jó babázást :-)

    VálaszTörlés

Mondd!