Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. január 26., vasárnap

Szülősös

Na megpróbálom ezt is összefoglalni, mielőtt elfelejteném a részleteket... a szülés. Nagyon röviden: megúszós volt.
Hosszabban... Azt az okoskodást most is ökörségnek tartom, hogy aki császárral hozza világra a gyerekét, az nem kötődik annyira hozzá, és kevésbé jó anya, és hasonló bullshit, mert az már így csekély öt hét után is kristálytisztán kiderült számomra (pedig ugye ez még semmi ahhoz képest, ami az elkövetkező években-évtizedekben következik), hogy marhára nem arról szól az anyaság, hogy a nunimon nyomtam-e ki a gyereket vagy sem. De tény és való, hogy császárral szülni egy vicc volt, valószínűleg ezerszer könnyebb, mint hagyományosan, és őszintén szólva amit én produkáltam az tényleg nem nevezhető klasszikus szülésnek; volt egy hasi műtétem, bár állítólag egész komoly, de számomra nem különösebben kellemetlen, és a következményeképpen lett egy gyerekem, ennyi. Nem akarom bagatellizálni, biztos az én fájdalomküszöböm nagyon magas vagy a szerencsém nagyon nagy, és vannak olyan nők, akiket valóban erősen megvisel a dolog fizikai oldala, a szobatárnőm például olyan volt - és vele együtt egész sokan, beleértve a kórházi személyzetet, nagyon csodálkoztak, hogy én már pár óra után vígan felpattantam, folyamatosan elláttam a babát, és másnap konkrétan összevissza rohangáltam. Nem volt tiszteletreméltó bravúr, őszintén mondom, hogy szinte meg sem kottyant, egyszer sem vettem be a kiosztogatott fájdalomcsillapító gyógyszert, és az egyetlen dolog, amivel napokkal később is problémám volt, az a vízszintes helyzetből kapaszkodó nélküli felülés volt, főleg a mellemre fektetett Kissmajommal megnehezítve.
Nem ragaszkodtam foggal-körömmel a császárhoz, és nem is én "rendeltem" azt, de nem tagadom, hogy ahogy a kiírás időpontja közeledett, egyre jobban örültem neki, hogy az okos fiam nem fordult be, és ezáltal automatikusan eldőlt a sorsunk. Elsősorban amiatt, hogy számára így biztonságosabb és kevésbé megerőltető volt a születés, hiszen igazából ez volt az egyetlen szempont, ami fontos volt - ha az lett volna a legjobb neki, hogy a bal orrlyukamat tágítják tíz centisre, és ott húzkodják ki, akkor azt is szó nélkül eltűrtem volna. De bevallom, hogy ha ettől függetlenül is opció kérdése lett volna a császár, akkor is lett volna egy kényelmi ok, amiért talán kértem volna: amennyire control freak vagyok, nekem marhára nehezemre esett volna nem tudni, hogy mikor számíthatok a beindulásra, mi hogyan történik majd, és egyáltalán meddig kell várakozni, hogy végre célba érjünk. Bentlétem alatt az NST/CTG szobában csomó mindenórás és még több túlhordós kismamával beszélgettem, és minden elismerésem amiért annyira jól bírták a sok bizonytalanságot, hogy most akkor pontosan mit mutat a gép, és ahhoz képest valójában mennyire is fáj, és vajon mikor gyorsulnak be az események, és hogyan készüljenek mire; én a finisben még így is nagyon rosszul viseltem a várakozást, hogy jó előre pontosan meg volt tervezve a találkozás napja és órája.

És akkor a történések... December 18. volt ugye megbeszélve szül(et)ésnapnak, nem is volt más páciens beírva akkorra csak a hüvelyi szülésesek, úgyhogy már előző este kiderült, hogy velem kezdünk, ha semmi sürgősség nem jön közbe a műtőben. Hétkor kellett jelentkeznem a szülőszobán, előtte még volt egy gyors ellenőrző ultrahang, amin megkönnyebbülésemre kiderült, hogy Kissmajom még mindig farfekvéses, tehát we are a go. A szülőszoba vadiúj volt és nagyon puritán, nem tudom, hogy van-e otthonosabb alternatíva is valamelyik szomszéd helyiségben, de ez kifejezetten profi kórházias környezet volt, amit én egyébként kicsit sem bántam, és akkor sem bántam volna, ha vajúdni mentem volna be, nem vágatásra készülni. Mindenki végtelenül kedves volt, beleértve a középkorú szülésznőt, akihez random kerültem; mondta, hogy vetkőzzek le meztelenre, és feküdjek fel az ágyra, betakart, rárakott az NST/CTG gépre, bekötötte az infúziót, aztán kiment és hozta a folyosón várakozó apajelöltet, aki belépés után rémülten körülnézett, és hálát adott a sorsnak, hogy nem az ő vérnyomását mérik, mert arról azt tippelte, hogy jóval kétszáz fölött lenne (miközben enyém meg szokásához híven száz alatt volt ott is, úgyhogy belém is nyomtak gyorsan vagy három palack löttyöt... ami nem változtatott semmin). A várakozás alatt beköszönt a dokim, akivel gyorsan leegyeztettük, hogy milyen formában szeretnénk az őssejt-levételt, bejelentkezett az aneszteziológus, aki nem nagyon értette, hogy miért olyan kicsi a vérnyomásom, és többször bejöttek különböző nővérkék rápillantani a görbémre, amiből kiderült, hogy egész durva és gyakori méhösszehúzódásaim vannak, amikből én továbbra sem éreztem semmit egy minimális keményedésen kívül. (Mondta is a szülésznő, hogy biztos nagyon könnyen szülnék természetes úton is, mert a hozzám hasonló vékony nőknek ez gyorsan szokott menni, én meg nagyot vigyorogtam azon, hogy életemben kb. először kilenc hónapos terhesen lesoványoznak itten.) További várakozás következett, ami alatt a szomszéd szobából áthallatszott a nőgyógyászok beszélgetése, miszerint valakinél épp burkot repesztettek, és most üvölt - na ekkor néztem M.-re és böktem ki, hogy basszus semmi pénzért nem cserélnék az illetővel, mire gyorsan mondta hogy ő sem a párjával, és megegyeztünk, hogy minden hagyományos úton szülő nő és hagyományos szülésnél jelen levő nem-orvos férfi egy igazi hősök, és jajdejó, hogy nekünk nem kell azoknak lenni. Negyed kilenc körül szóltak M.-nek, hogy lassan öltözzön be az automatából vásárolt steril kék cuccba, mert indul a móka.
A szomszédos műtőbe egy bácsi vitt be gurulós ágyon, és ő pakolt át az asztalra is, pedig akkor még semmi bajom nem volt; egy csomóan vidáman sürgölődtek bent mindenfélével, ami tényleg nagyon megnyugtató, mint valami szorgos hangyák, akik gépiesen tudják és végzik a kis dolgukat. Megérkezett az aneszteziológus, megint csodálkozott egy sort a stabilan kilencven körüli vérnyomásomon, többször is rákérdezett, hogy mindig ilyen alacsony-e, aztán mikor a dokim is megnyugtatta, hogy egész terhesség alatt nem ment száz fölé, mondta, hogy üljek az asztal szélére görbített háttal, és megspinális-érzéstelenít. Egy kis miniszúrást érzékeltem csak, ami a tompító injekció volt, aztán le kellett feküdnöm, lekötöztetni és mondta, hogy most majd elkezdek zsibbadást és melegséget érezni, aztán megböködte az alsó részemet több helyen is, hogy szóljak, ha fáj; nem fájt, csak nyomást éreztem, közölte, hogy ilyesmit fogok majd végig, illetve egy kis rángatást, amikor bepakolják a méhemet a hasamba (M. itt eléggé elsápadt a szemszínéhez harmonikusan illő maszkja mögött).
Jött a dokim, ránkmosolygott a meleg barna szemével, és felépítette a szemem elé az akciót eltakaró "sátrat" (amit kicsit bántam, mert szívesen végigasszisztáltam volna a procedúrát), aztán csatlakoztak különböző emberek, akiknek csak a hangját hallottam, és annyira beindultak az események, hogy gondolkozni sem volt idő. Nagyon érdekes élmény volt amúgy, eleve maga az állapot, hogy pakolták ide-oda a lábaimat, én meg láttam, hogy velem történik, de semmit sem éreztem belőle, meg azok a kis cibálás-félék is, amiket műtét közben érzékeltem - azon kívül, hogy baromi hideg volt, egyetlen egyszer volt kellemetlen, a legvégén, a varrás előtti művelet, gondolom az lehetett a belső szerveim visszatuszkolása, de az sem fájdalom volt, inkább ilyen erőteljes húzás-rángatás. Az aneszteziológus továbbra is rágódott a vérnyomásomon, egyfolytában kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nincs-e szédülés vagy hányinger, és M. feje is elég aggódós volt, de azért jól szórakoztunk, beszélgettünk és nevetgéltünk, meg is jegyezte a szülésznő, hogy ilyen mosolygós klientúra még sosem feküdt a műtőasztalon.
Az egész cécó olyan háromnegyed óráig tartott (úgy, hogy a végén varrást még komótosan tanítgatta is valakinek rajtam a dokim), de a nagy része körítés volt, a baba az első tíz percben már ki is került. Ami úgy volt, hogy a legelején volt egy kis csend, aztán a doki hangját hallottuk, hogy "Itt van az egyik... itt meg a másik..." (gondolom a pici lábakat vagy karokat szabadította ki épp), és egyszer csak, pontban 08:47-kor, felcsendült egy keservesen nyöszörgős, de erőteljes kiabálás. Na azt az érzést nem tudom leírni, ha úgy jellemzem, hogy megható, akkor az olyan, mintha az univerzumra azt mondanám, hogy nagyocska. Kontrollálhatatlanul kitört belőlem a sírás, M. szemébe néztem, könnyes volt az is... és akkor egy pillanat alatt szülők lettünk. A szülésznő a fejemhez lépett, és odadugott egy takaróba bugyolált rugkapáló-jajveszékelő kis valamit; olyan gyorsan történt, hogy az agyammal csak annyira emlékszem, hogy koszos volt és szürkés rózsaszín, és a szegény gyűrött jobb füle teljesen magára volt csukva - a lelkembe viszont örökre belevésődött az az érzés, amikor megpusziltam a kis fejét, ami nedves volt, és meleg, és olyan mennyei illata volt, amihez hasonlóval soha nem találkoztam, és gyanítom, hogy nem is fogok, pedig az sem semmi, amit azóta áraszt magából.
Attól kezdve ott feküdtem euforikus állapotban, bamba vigyorral a képemen, miközben a babával kivonultak a vizsgálóba, és M.-nek szóltak, hogy csatlakozzon. Amíg engem összeraktak, addig Kissmajmot kint letörölgették, megméregették, és az apukája meztelen mellkasára fektették, ahol azonnal megnyugodott (ami jó szokást a mai napig is megtartott). Mikor végeztek velem, visszatoltak a szülőszobára megfigyeltetni, kaptam oxitocint, és a méhösszehúzódás segítése végett súlyt pakoltak a hasamra. A szomszéd szobából áthallatszott egy apuka, aki a Happy birthday dallamát dúdolta az épp megszületett kislányának, nekünk meg egy kis várakozás után kihozták a világ legtökéletesebb kisfiúját.

Ahogy említettem, a posztoperatív időszak szemérmetlenül zökkenőmentes volt: konkrétan én segítgettem a  hüvelyi-szült ismerősöknek, mert gátmetszésekből kifolyólag elég nehézkesen jártak-keltek, és ülni nem nagyon tudtak csak félseggen. A műtét utáni hat órát alig bírtam kivárni (állítólag a fejfájás elkerülése végett volt rá szükség, de igazából én már előtte egy csomót forgolódtam és felülögettem, szóval most nem tudom, hogy urban legend vagy valóban fennáll a veszélye és én csak megúsztam), mert akkor jött be a nővérke felállítani, és csak utánára ígérték oda a babát ottmaradósra; le lettem mosva, segített felöltözni, aztán tennem kellett pár lépést, demonstrálni, hogy nem vagyok ájulós - mindez meglepően fájdalommentes volt. Másnap jöttek átkötözni, és ilyen vízhatlan cuccal ragasztották le a felszívódó varratokkal lezárt sebet, amire azt mondták, hogy ha nem ázik át (óvatos zuhanyzásokat kibír), akkor egy hétig legyen rajtam, utána meg vegyem le, és semmit sem kell a helyére tenni - én azért egy textilpelust tettem rá derékmelegítővel rögzítve, hogy mégse a ruhámhoz érjen az akkor már egész stabil és gyógyulósan viszkető heg.
Ami viszont tényleg fájt, az a hasam nyomkorászása volt, mert minden vizitkor, plusz a saját dokim napközben is párszor, így ellenőrizték, hogy megfelelően zsugorodik-e a méhem; de gondolom ez sima szülésnél nem ilyen rossz érzés, nekem csak azért fájt, mert ugye mindenemet kipakolták és vissza. Nagyon jó ötlet volt, amint kiderült, a saját fürdő; én eredetileg azért mentem alapítványi szobába, hogy friss sebbel ne kelljen a folyosó végi zuhanyzóba caplatnom, de végül az nem is lett volna probléma - ellenben a tiszta, rövid fertőtlenítős törlés után bátran ráülhetős vécé az áldott egy ajándék volt, mert nagyon nehezemre esett volna félig guggolós pózban intézni a dolgaimat (és a sok muszáj-ivás meg a mindenféle vérezgetés miatt egész gyakran voltak dolgaim). Szintén jól jöttek az egyszer használatos bugyik és a giga-betétek; utóbbiból nekem nem kellett tíznél több, mert harmadik naptól már jelentősen mérséklődött a vérzés, és egy közepes menstruációval ért fel körülbelül.

Hát nagyon nyersen és lényegretörően nagyjából ennyi, majd még kiegészítgetek, ha eszembe jut kimaradt rész.
Szülők vagyunk, öt hete és négy napja; a világ legeslegjobb dolga, sosem gondoltam/-tuk, hogy ennyire, ha tudtuk volna, szerintem már jóval hamarabb elkezdtünk volna próbálkozni... és persze az is igaz, hogy sokkal rosszabb lett volna a hosszas várakozás és a bizonytalanság hogy vajon sikerül-e valaha.
Aki még úton van, annak csak azt tudom mondani, hogy soha-soha ne adja fel, hogy valamilyen, bármilyen úton-módon gyereke legyen - és ezt én állítom, aki imádtam terhes lenni: a szülés semmi, egy jelentéktelen pillanat csupán a sok csodához képest, ami következik.

12 megjegyzés:

  1. Még mindig ríkatóan írsz...drága gyermek...

    VálaszTörlés
  2. Én mind3 kicsi fiamat hüvelyi úton szültem, és bizony engem felspanolt, doppingolt az a dolog, hogy "nemtudtam" most szülünk-e vagy sem (amúgy szültünk, mert nem volt téves riasztás)... még a 3.-nál is le kellett döbbennem, amikor elfolyt a víz, hogy óóóó, én most szülök. Ok, akkor menjünk.
    :)))
    Én emiatt az érzés miatt akartam mindenáron elkerülni a császárt, mert én szó szerint élveztem azt, hogy számolgattam a fájásokat, hosszát, sűrűségét :))

    Szuper, hogy ilyen jól bírtad a császár utáni felépülést.

    Jó babázást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fura vagy na... vagy én vagyok fura... :) Bele is bolondultam volna a nemtudásba...

      Törlés
  3. Mintha az első császáromat irtad volna le, imádtam. :) :)
    (A másodikról most itt nem ejtenék szót. :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valamikor-valahol majd ejts azért, engem érdekel!

      Törlés
  4. Nem legenda :) De Te nagyon nagyon szerencsés vagy sok szempontból :)
    Jó olvasni, hogy ilyen szép élmény volt, nehézségek nélkül (szinte).
    Így tovább :)

    ui.: valóban megvan a szépsége az izgatott várakozásnak is :) Mellesleg programozott császáros baba is átírhatja a programtervet, akkor van aztán csak meglepi :)

    Moon

    VálaszTörlés
  5. u.u.i: Mit szólnál felülre egy frissített vonalzóhoz? :)
    Pl: http://vonalzo.picibaba.hu/ vagy: http://www.csaladinet.hu/vonalzo
    Moon

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. SZándékomban áll cserélni, csak egyelőre megnézném, hogy meddig akar tovább számolni... lehet, hogy elefántok is használják a vonalzóikat...? :)

      Törlés
  6. Na végre :)
    Szuper, hogy minden ilyen pozitív emléket hagyott maga után!
    További szépségeket kívánok!

    VálaszTörlés
  7. Lillus itt csacsog a fülembe,nekem meg potyognak a könnyeim, teljesen átéltem a veletek történteket, oly csodás :-)))

    VálaszTörlés
  8. Már ide is ült az ölembe a kedvenc könyvével,ki tudja mikor , de visszanézek, mert az utolsó sorok kissé homályosak lettek :))

    VálaszTörlés

Mondd!