Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. február 28., péntek

Zavar az Erőben 1. - Alvászavar

Volt a cumizavaron kívül egy másikunk is az elmúlt hetekben, éspedig az alvás-. Ezúttal sem a Kissmajom "hibája" volt az összezavarodás és annak sleepless in Budapest eredménye, hanem kizárólag a mi hülyeségünk következménye. A cumizavarral ellentétben* ez egyelőre quite miraculously megoldódni látszik - mesélem, hosszú lesz...

Úgy kezdődött, hogy az ismerősök csemetéit elnézve, és a tanuljunk más hibáiból elvből kiindulva, mi már elég régen kitaláltuk többek között azt, hogy ha nekünk egyszer gyerekünk lesz, akkor mi soha de soha nem fogunk lábujjhegyen közlekedni körülötte, és majd jól megtanítjuk háttérzajban aludni. Pechünkre kiválóan működött is: közvetlenül a kórházból való hazaérkezés után Kissmajomnak alkalma volt a világ összes hangjával találkozni, kezdve a bugyuta karácsonyi nótákkal, és befejezve az ünnepek alatt és között lenyomott sok-sok film és számítógépes játék mindenféle lármájával; és akkor még nem is beszéltünk a mi itthoni életünk neszeiről. A világon semmi sem zökkentette ki, pontosan egyformán nem érdekelte a kedvenc sorozatunkban előadott drámai veszekedés ricsaja, az FPS-es lövöldözés zaja, az iszonyúan idegesítő kapucsengőnk csörömpölése, vagy a véletlenül leejtett telefon koppanása - diadalittasan el is könyveltük, hogy itt aztán mehet a buli hajnalig, bezzeg a mi csecsemőnknek meg sem kottyan.
Annak következményeképpen, hogy ilyen kiválóan alkalmazkodott hozzánk mindenféle erőszakoskodás és idomítás nélkül, teljesen a fejünkbe szállt a dicsőség, hogy mi milyen ügyes szülők vagyunk, és gondoltuk, hogy francba a hagyományos nevelési elvekkel… na jó, újszülöttről beszélünk, nincs szó nevelésről... nevezzük szoktatásnak és programnak, szóval a francba velük, mi majd éljük szépen nyugodtan az eddigi életünket, annyi különbséggel, hogy csatlakozott hozzánk egy picike csoda, akitől az életünk milliószor szebb lett, milyenjónekünk. Amivel a világon semmi baj nem lett volna, ha úgy éljük azt az életet, hogy oké, mi nézünk filmeket napokon keresztül hajnalig, de közben figyelembe vesszük a picike csoda korának megfelelő igényeit, és neki nem kell résztvenni ezekben a maratonokban, hanem mondjuk a másik szobában pihen. De igazából valahogy bele sem gondoltunk, csak imádtuk, hogy folyamatosan velünk van, a mellünkön fekszik miközben beszélgetünk, dolgozunk, játszunk, tévézünk - és ő csalókán megkönnyítette az egészet, mert panasz-szava sem volt soha, nyilván ő is jól érezte magát velünk/rajtunk, csak hát nem neki kellett észnél lenni és kéthetesen tudni, hogy mi az, ami igazán jó neki.
Így éltünk majdnem két hónapon át: mindig ott volt, ahol mi, az éjszakát a mi alvásidőnket bármikor is volt az, az etetés-szüneteken kívül átaludta ő is, végig a mellkasomon feküdve; a maradék időben meg szintén végig velünk volt, többnyire kint a nappaliban, előbb mindkettőnkön, aztán mikor M.-nek megkezdődött az idei munkaév, akkor inkább rajtam. Akkor aludt, amikor elálmosodott - hittük mi.

Aztán olyan két héttel ezelőtt bekövetkezett az, hogy M.-nek ideiglenesen nagyon megszaporodott a munkája, legkésőbb éjfélkor le akartunk volna feküdni, és természetesnek hittük, hogy amikor mi, akkor ő is, Kissmajom viszont nem így gondolta; ahogy már írtam, nagyon éber volt, és esze ágában sem állt lehiggadni, keze-lába járt rendületlenül, ha a szokásos alvási pózba (hasra fektetve a mellkasomra) helyeztem, mérgesen zokogni kezdett és rúgkapált. Napokig nagyon nehezen aludt el (és persze mi is), általában olyan egy óra körül, úgy, hogy M. félig ülve eldőlt az ágyon, a gyereket meg a saját mellkasára helyezte hanyatt, hogy bámészkodni és mozgolódni tudjon, majd addig ringatta magukat, amíg végkimerülésben mindketten elaléltak. És amikor visszapörgetve emlékeinket, rájöttünk, hogy Kissmajom napközben szinte semennyit sem alszik, akkor kezdtünk csak lelkifurdalni azon, hogy basszus mi a francot gondoltunk mi vajon…?! Hiszen ez egy apró csecsemő, akinek 16-18 óra az alap alvásigénye. És hiába engedjük meg neki nagylelkűen, hogy bármikor bárhol elaludjon, és hiába képes aludni bármekkora háttérzajban, a gyerek nem süket, csak edzett - vagyis lehet, hogy megy neki az ilyen fajta alvás, de ki tudja, mennyire pihentetőtlen az, hogy folyton beleszivárog az álmába is a sok új információ, mindez miután nappal eleve több inger éri, mint a vele egyidős babákat, akik alig vannak ébren.
Kitaláltuk tehát, hogy ideje valami rendszert vinni az alvásidejébe, és mivel az egymáson alvás sem volt már kényelmes a megnövekedett méretei miatt, kézenfekvő volt, hogy egyúttal átköltöztessük a kiságyába. Előbb többször elhalasztottuk a kezdést, mert aggódtam, hogy nem fogok felébredni amikor éhes (ő nagyon sokáig nem sír fel, csak forgolódik, táplálékforrást keresve), utána meg elég esetlegesen jött be a terv, néha valóban sikerült pihennie már este tíztől, és volt olyan, hogy az egész éjjelt a helyén töltötte, de mire elkönyveltük volna a győzelmet, a következő éjszaka mindig katasztrofálisra sikeredett (szoptatás után nem tudott visszaaludni, így megint nálunk kötött ki). Ugyanekkor a túlstimulációtól valahogy elérhették a kritikus pontot az össze-vissza szikrázó szinapszisai és telítődhetett a tolerancia-zsákja, mert egyszerre csak elkezdett nagyon feszült lenni, vigasztalhatatlanul üvöltött, és miután ásítozott, dörzsölgette a szemét, el-elpilledt, majd összerezzenve újra feléledt, rögtön látszott, hogy mi a bánat oka. Megoldásunk nem volt, csak szerencsétlekedtünk, és össze-vissza beszéltünk meg dolgokat, hogy akkor most mi is legyen, hány órakor fürdessünk, de nem lehet minden nap akkor, mert nincsenek fix evésidőpontjaink, de hogy fektessük le a gyereket korán a hálószobában, miközben abból nyílik a fürdő, amiben elég későn szoktunk zuhanyozni, de mért nem figyelsz arra, hogy halkan csukd be az ajtót, de minek hiszen petárdaszóra is aludni tud, de nem érted hogy nem is azzal van a baj, hanem azzal hogy teljesen kiszámíthatatlan hogy mikor alszik el, stb. Elég kiábrándítónak tűnt az egész, meg voltunk győződve, hogy igazi idióták módjára végképp jól tönkretettük a tökéletes tabula rasa fiunkat, és innen már nincs más kiút, mint a drasztikus sírvahagynis módszer, amire mi nem vagyunk hajlandóak - vagyis patthelyzet, meg kell szokni ezt az állapotot, és túlélésre kell játszani minimum az elkövetkező két évig, vagy mittudjukmi mikor lehet már annyira kommunikálni egy gyerekkel, hogy észérvekkel megértessük vele, hogy aludni márpedig kell, és a szülők sokkal jobban tudják, hogy mikor érdemes.

Még nem is volt időnk panaszkodni senkinek, csak egymás között keseregtünk, amikor is, mint valami deus ex machina, belépett Isolde, és megkaptam tőle ezt a könyvet - itt is mondom, hogy végtelen hálám, konkrétan életmentő volt, Kissmajom a nyugalmát, mi az ép eszünket köszönhetjük neki. Még aznap elolvastuk, és másnap már próbálkoztunk vele, vagyis hiába intett türelemre a szerző, én csak nagyjából huszonnégy óráról vezettem alvásnaplót, úgy éreztem, hogy úgyis pontosan tudom, hogy hol és mit rontottunk el, és hogy mennyiket alszik a baba és hányszor ébred, ha egyáltalán elalszik. Szokásos okoskodásom volt ez persze, és most utólag könnyű leinteni a javasolt több napig jegyzetelős módszert, mert elégnek bizonyult ennyi is, de egyszerűen annyira szimpatikus volt minden, amit írt, és annyira logikusnak és egyszerű-de-nagyszerűnek tűnt, hogy egyértelmű volt, hogy működni fog. Nagyon címszavasan megpróbálom itt is leírni az egész lényegét, tényleg nagyon apró, és homlokracsapósan alap dolgok, de magától valahogy nem jön ezekre rá az ember… legalábbis mi nem, lehet hogy épp azért, mert nem olyan komplikált tudományosságok, amikre számítanánk. A nő megkülönbözteti a négyhónapos alatti kategóriát, mert szerinte akkor még minden képlékeny, hiszen nincsenek kialakult alvási szokások a babáknál; én most főleg erről írok, de a könyv nagyobb gyerekekkel foglalkozó része is nagyon érdekes, mert minden fejezetben megjelöl olyan dolgokat, amik mindenkire vonatkozhatnak, korcsoporttól függetlenül. Többek között ilyen szinte közhelyszerű előírásokat is elismétel, hogy a gyerekeknek a harmóniához szüksége van naponta ismétlődő rutintevékenységekre, ezért egy előrejelzős órarendféleség elengedhetetlen: nagyjából pontos időben kell elkezdeni az esti készülődést, majd következetesen betartani a kialakított sorrendet, a fürdetést, etetést, lefekvést, stb. Ezekhez a lépésekhez olyan támpontokat kell társítani, amiket a gyerek könnyen beazonosít és asszociálhat az alvással, például alvós rongy vagy játék bevezetése, mesemondás, egy bizonyos altatódalhoz való ragaszkodás, elbúcsúzás, lámpaoltás, illetve ébredés esetén mindig ugyanazoknak a csitító szavaknak a suttogása (mert összevissza énekelgetéssel vagy hosszas nyugtató szövegekkel felkeltjük a baba érdeklődését ahelyett, hogy tompítanánk azt).
Nagyon tetszett, hogy mindenre több alternatívát is kínál, mert nálunk például nem játszik a bepólyálás, hiába oldaná meg a folyamatos mocorgás problémáját, amivel Kissmajom felébreszti saját magát - ha szorosabban takarom be, korlátozva ezzel a kezeit, dührohamot kap, és oda lesz az addig elért elpilledés is, a teljes betekerést ezért aztán meg sem próbáltam. És nem játszik az sem, amit mindenhol unos-untalan javasolnak, hogy ha Kissmajom félálomban szomorúan nyöszörögni kezd az ágyában, akkor én csak benyúlok és megsimogatom és mondogatom hogy itt vagyok - ő ettől nem csendesedik el, hanem ellenkezőleg, egyre kétségbeesettebb lesz, és végül teljes felébredésbe és üvöltésbe torkollik a nyugtatgatás. A kiságyba szoktatásra is vannak tanácsok (például egy ismerős anya-illatú póló behelyezése a baba fejéhez), de azokra végül nem volt szükség, mert mire alkalmaztuk volna, Kissmajom magától elfogadta az új felállást, és most már nem riad föl attól, hogy beteszem a saját helyére. Olyant is írt, amit nem tartunk be, mert úgy döntöttünk, hogy nem muszáj egy csapásra megreformálni mindent: azzal kezdünk, ami égetően fontos, és csak lépésenként fogunk tovább haladni, nem is a Kissmajmot kímélendő, hanem többnyire miattam - épp elég trauma volt nekem az, hogy nem rámfeküdve tér már nyugovóra, és a meglepetés, hogy önállóan elvan, és még boldogan mosolyog is hozzá, arra még nem készültem fel, hogy ne hagyjam szoptatás alatt bealudni, vagy minden alkalommal tegyem le, ha nappali szieszta közepette rajtam alszik el (ezekről állítólag később egyre nehezebb lesz majd leszoktatni, úgyhogy lehet hogy valamikor a közeljövőben mégis ráveszem magam a megvalósításra). És olyan is van, amit ösztönösen jól csináltunk: az éjszakai és nappali alvás megkülönböztetése úgy, hogy az előbbi sötétben és csendben történjen a kiságyában, az utóbbiak meg világosban és lehetőleg mozgalmas és változatos helyszíneken (tevékenykedő család közepette a nappaliban, autóban utaztatva, babakocsiban vagy anyára kötve sétáltatva, hűvös levegőjű teraszra kirakva, elringatva, stb.).
És akkor íme a már említett egyszerű-nagyszerű mentőötletek és trükkök, amik számunkra revelációszerűek voltak (különösen az utolsó), és amik miatt gyakorlatilag sikerült a projekt:
- el kell fogadni, hogy az időben lefekvés nem egyenlő sok ébredéssel és korán keléssel: hiába hisszük, hogy ha éjfélig fent van a gyerek, akkor majd könnyebben és gyorsabban beájul, épp az ellenkezője igaz, mert ha átbillen azon a ponton, amikor nagyon álmos és automatikusan elaludna, már túl fáradt lesz a fokozatos ellazuláshoz, és átcsap a hangulata hosszasan nyűglődő mindenbajavan kínlódásba;
- követni kell a gyerek természetes bioritmusát, és olyankor letenni, amikor az éber-álmos-túlfáradt-megintéber ciklus a pihenéshez optimális ponthoz ér (ezt ő félreérthetetlenül jelzi ásítással, szemdörzsöléssel, elbambuló tekintettel, leragadó szemekkel, lecsukló fejjel, stb.);
- figyelni kell az alvásfázisokat, és ha egy mód van rá, nem szabad átverni és a könnyebbség kedvéért olyankor letenni, mikor nagyon mélyen alszik, mert ha máshol kerül újra felületesebb alvási ciklusba, mint amire emlékszik, nyugtalan lesz vagy meg is ijed, és nem tud visszaaludni;
- nem szabad éjszakai tisztába tevéssel bolygatni a babát etetések után se, ha nem muszáj: jó minőségű pelusban, alaposan bekrémezve kell lefektetni, és ha csak pisil, akkor békén kell hagyni reggelig, bármilyen szokatlan a gondolat, hiszen az egész éjszakát átalvó gyerekeket sem költi fel senki peluscserére (ha muszáj cserélni, minél gyorsabban és mozgatásmentesebben kell, melegített törlőkendőkkel tisztogatva, hogy lehetőleg ne zavarja fel semmi);
- helyesen kell beazonosítani a baba éjszakai hangjait (night noises): meg kell tanulni, hogy mik azok, amiket a felületes alvási szakasz (lásd fentebb a linken) vált ki belőle, de nincs jelentőségük, mert magától túllép rajtuk, és segítség nélkül alszik tovább, és mik azok, amik miatt tényleg be kell avatkozni (például rossz álom vagy éhség), még mielőtt beleélné magát és ordítani kezdene; nekem ez volt a legnagyobb felfedezés, mert addig hajlamos voltam felkapni az első nyikkanásra, és legtöbbször én magam ráztam fel ezzel, pedig semmi gond nem volt, csak épp nyüzsgött egy kicsit, ahogy egyébként mi felnőttek is tesszük, anélkül hogy tudnánk róla vagy emlékeznénk rá később (átfordulunk, ágyneműt igazítunk, megnézzük az órát, esetleg még válaszolunk is, ha kérdeznek).

A könyv szerint minimum tíz napig kell következetesen kitartani az alvásterv mellett, hogy észlelni lehessen legalább minimális változásokat, ami esetünkben annyit jelentett, hogy olyan éjféltől reggel tízig tartó éjszakai, és gyakorlatilag nulla nappali alvás helyett, este nyolctól kezdődő, minimum tíz órányi éjszakai, és három darab legalább másfél-két órás nappali alvás. Első este szerencsések voltunk egy fél óra utáni bátorító sikerrel (nyilván nem a mi érdemünk volt, csak véletlen), második este több mint egy óra szívtépően jajveszékelős ellenkezésbe ütköztünk (borzasztó volt, kétszer váltottuk egymást a fülünkbe óbégató gyerek ölelgetésében, mert huzamosabb ideig nem bírtuk elviselni), harmadik este negyven perc kevésbé heves tiltakozásba (pityergett, de összebújással és komfortcicizéssel hagyta vigasztalni magát), tegnapelőtt konkrétan két perc alatt aludt el (letettem az ágyába, elkezdett galagyolni, kimentem fogat mosni, és mire le akartam ülni a szokásos módon melléje, már aludt), tegnap negyed óra alatt (sírt kicsit, de ezúttal mi csesztük el, mert túl hosszúra nyújtottuk az előkészületeket, és már átlépett a jófajta és a nyűgös fáradtság közötti vékony határvonalon). Plusz-mínusz fél óra csúszással hétkor fürdetés van, aztán etetés úgy, hogy előbb szoptatás, aztán M.-től pótlás, aztán megint szoptatás (ebbe tud belealudni legkönnyebben és legkómásabban), aztán a babának pihenés, nekünk meglepett egymásra meredés, hogy vajon mit is kezdjünk a hirtelen ránk szakadt több órányi csendes kettesben maradással (megoldjuk, nem kell sajnálni); utána ideális esetben tizenkettő körül és valamivel három óra után egy-egy etetés, és hat körül ébredés, majd felkelésig olyan másfél órás összebújás a mi ágyunkban.
Két akción kell még finomítani. Az egyik az, hogy ahogy halad az éjszaka, Kissmajom egyre felébreszthetetlenebbül belelaszik a szopizásba, és mivel így nem lakik jól, olyan is van, hogy óránként kér enni; egyelőre nem sikerült olyan módszert találni, amivel ilyenkor magához téríthetném (akár születés után a kórházban, az ilyenkor javasolt dolgok most sem működnek), egyedül a tisztába tevést nem próbáltam még, hogy M.-et ne verjük fel, de arra is sor fog kerülni, majd legfeljebb kivonulunk a nappaliba végrehajtani. A másik, hogy nappal továbbra is küszködünk, hihetetlen hogy félig ájultan is mennyire nincs fogalma, hogyan kellene elaludni, csak szenved és bőg kimerülésig, vagy amíg valamilyen elterelő hadművelettel rá nem veszem, hogy engedje el végre magát, hunyja be a szemét, és go with the flow; autóban, babakocsiban, cicin simán megy neki, legtöbbször a teraszon hidegben is, de jó volna végre minden extra nélkül is elérni.
Tegnap volt kerek egy hete, hogy elkezdtük a kalandot. Kedden már variáltunk is, mert az oltás után bepirosodott combjával nem akartuk megfürdetni, de a kimaradt lépés nem zavarta össze. Kavarásilag vasárnap éjjel ugrik majd a majom a vízbe, mert az éves hagyományunkhoz híven meg szándékozzuk nézni az Oscar díjátadót, de ehhez valamikor (még nem döntöttük el, hogy már fürdés vagy csak az éjféli etetés után) át kell mennünk M. szüleihez, mert nekünk nincs olyan adónk, amin élőben közvetítenék; mi a nappaliban tévézünk majd, Kissmajom ottani ágyát meg betesszük a szomszédos dolgozószobába, remélhetőleg nem bánja majd, hogy nem a megszokott környezete veszi körül.
Nah kész, hirtelen fejezem be, mert így is kilométeres. Megyek szórakoztatni - a törpök élete csupa játék és mese… :)


* Igen, sajnos jól olvastátok, it's back; majd visszatérek megint a témára, ha kikristályosodik egy végső stádium - jelenleg elég kétségbeejtő a helyzet, szorítsatok a tejemnek!

2014. február 26., szerda

Days of our lives

Ez a gyerek csúcs: esik le a feje olyan álmos, belassulva nyűglődik, namondom milyen jó, alszunk egy nagyot kettencsén, festménybe illő napsütéses délutáni idill. Amint ledőlök mellé a kanapéra, azonnal feléled és elkezd "szeletelni" - így hívja M. azt a soha meg nem szűnő négyvégtagos tornagyakorlatot, amit az ébrenléte minden pillanatában, sőt néha álmában is előad. Olyan öt percig bírja, utána megint kezd leragadni a szeme, és megint nyöszörög közben, mert nem tudja mi a baja; megint bepróbálkozok az összebújással, megint aktivizálódik tőle. Újabb öt perc múlva már sírdogál a fáradtságtól, de én akkor se feküdjek oda, mert akkor ugyan ki hajol föléje egy kis álom előtti arctanulmányozásra - maradjak csak szépen haptákban megfelelő magasságban, de el se távolodjak, ha nem akarok bömbölést; jah, és ha lehetne, ringassam is, köszöniszépen. Hát imádom na! :)
Ha napközben már végképp nem tud elaludni, de ásít és szemet dörzsöl és minden baja van (Már megint alvás... már készül a nagy alvós összefoglaló poszt is, csak még kivárok, nehogy elkiabáljak valamit…), akkor felöltöztetem (ezt rendszerint végigüvölti), bedugom a hálózsákjába (ekkor már csak hüppög), berakom a pihenőszékébe (itt már a szeme is le-lekoppan), és mire kiviszem a teraszra már rajtaütésszerűen el is alszik, olyan mélyen, hogy a nagy robajjal a korlátra ugráló macskák sem tudják felébreszteni. Most is ott van közel két és fél órája, azért érek ennyire rá; rálátok, de annyira mozdulatlan, hogy néha aggódva közelebb megyek, hogy biztos jól van-e, és szomorúan állapítom meg, hogy egyre hosszabb időközöket bír ki két kajálás között, már nem is picibaba, ó. Mondjuk ezt a mai sziesztát megelőzően, a két mell kiürítését egy röpke óra múlva megtetézte kerek száz milli tápszer benyakalásával, szóval van tartalék - harmadik hónapos fejlődési ugrás, here we come!

Tegnap már dolgozott a gyerekorvosunk, úgyhogy elvittem a Kissmajmot oltásra, hogy holnapra már csak az ultrahang maradjon - a múlt heti szabadság miatt nagy tömegre számítottam, de végül szerencsére csak hárman voltak előttünk. Elégedetten konstatáltam, hogy továbbra is megfelelően antiszociális vagyok, attól tartottam ugyanis, hogy a bezártság miatt desperate leszek, és amint a család kivételével más felnőttek is a társaságomba kerülnek, szívesen elcseverészek majd bármilyen unalmas témáról, csak hogy emberi szót halljak; de nem, a váróban is többnyire füleltem csak, nem nagyon volt giényem bekapcsolódni a szopibüfi-kakipisi-bölcsiovi tárgyalásokba. Amúgy egészen szimpatikus anyukák álltak sorban, semmi baj nem volt velük, és igazából pont olyan dolgokról eszmecseréltek, amikkel itt a blogon én is foglalkozom, szóval nem lenézem őket, de én itt kiélem minden baba-related bizonytalankodásomat, csakúgy barátkozni meg nem sok kedvem van, too old for this shit.
Kissmajom amúgy itt is hódított, akár a múltkor a fül-orr-gégészeten. Azt nem is meséltem: az elhúzódó nátha miatt küldött oda a doki olyan két hete, hogy teljesen takonymentesüljön a gyerek, mire aktuális lesz a kéthónapos oltás. Bementünk a Fehérvári úti szakrendelőbe, és a recepción beálltunk a sorba, hogy útba igazítsanak, amikor is az ott tartózkodó három hölgy annyira el kezdett olvadozni a gyerektől, hogy hangos sápítozásukra odagyűlt még két kolleganő, és további sorukra váró emberek léptek elő a hátunk mögül, megnézni hogy vajon tényleg olyan kivételesen szép-e ez az agyondicsért valaki (természetesen az). Aztán az ottani orvosnő meg az asszisztense is elájultak, hogy jaj ez a szabályos arcocska és a kis pisze orrocska és a húsos száj… mondjuk tény, hogy néha M. meg én is megállunk bámulni, hogy mi a jóégtől lett olyan tökéletes ez a gyerek, mert nem vagyunk ugyan bányarémek mi sem, de azért szépségversenyeken sem sok eséllyel indulnánk. Tegnap a gyerekorvos és a segédkező védőnő a karakteres állától és a dundi pofijától volt oda - és arra külön büszke voltam, hogy a tetőtől talpig egőpirosba öltöztetett Kissmajomról kivétel nélkül mindenki rögtön tudta, hogy kisfiú, merthogy igazi pasis feje van (amit meg kell zabálni)...

Közben úgy látom ébredezni kezd, úgyhogy a maradékot gyorsan elhadarom…
Iszom a görögszénamag teát. Hát, aki úgy érzi, hogy kecskeszart is szívesen vacsorázgat, csak végre teherbe essen, esetleg már sikerült, és azért teszi ugyanezt, hogy jól fejlődjön a magzat, annak üzenem, hogy a szüléssel sem ér véget a hajsza. Ez jó eséllyel a legrosszabb ízű valami, amit valaha is megittam, nekem messze felülmúlja a cickafark-palástfű kombót, amit gyűlötem - de ha több tejem lesz tőle, persze nem érdekel. Nagyobb gyerekes anyukák igazán szólhatnának, ha ez a továbbiakban is folytatódik, és van vallami speciális főzet, amit pár év múlva azért vedelhetek, hogy ne viszkessen a himlős kiütése vagy fájdalommentesen cserélődjenek a tejfogai vagy mittudomén, csak hogy időben fel tudjak készülni lelkileg.
Tegnap vettem egy Medela Calma cumisüveget. Észrevettem ugyanis két pici fehér pöttyöt Kissmajom szájpadlásán, amiről kis utánaolvasással kiderült, hogy afta lehet (szerencsére még nem volt ideje szétterjedni, és azóta egy napos ecseteléstől már el is múlt), és ami fájhatott szegénynek, mert már M.-től sem akarta elfogadni a fecskendőt. És mivel arra úgyis kellett valami megoldás, hogy én is tudjak pótlást adni neki, gondoltuk, hogy egy próbát megér, mert nem olcsó ugyan, de annyira nem vészesen drága, hogy ki se derítsük, működne-e. Elfogadási gondok nem voltak, nem fuldokolt tőle, és szívni is azonnal tudta, de néha azt hiszi hogy hagyományos cumival van dolga (ezek szerint azt sem felejtette el), mert a nyelvével ide-oda tologatva próbálja kinyerni belőle a cuccot, és mikor nem jön semmi, elég döbbent fejet vág, borzasztó aranyos. Szóval most keeping our fingers crossed, és izgatottan várjuk, hogy összezavarodik-e ettől is.
Elvileg ma hozzák át a babakocsinkat, úgyhogy holnaptól egy napot sem hagyunk ki sétából. Neki is jobb, mint a teraszon ücsörögni, mert a pihenőszéket nem alvásra találták ki, nekem meg… hízok, mint egy disznyó, a sok rohanva magamba tömött kaja, és a szénhidrátmentes diéta hiánya megtették a hatásukat - az utóbbira is vissza akarok állni, csak elég nehéz, mert csomó mindent, amit imádtam enni (karfiol, brokkoli, káposzta, stb.), nem lehet a szoptatás miatt, ha nem akarom, hogy fájjon Kissmajom hasa. Sétálni eddig hordozóval jártunk, egy Close Caboo volt nálunk bérbe, ő imádta, azonnal elaludt benne, de öt kilós súllyal nekem már fájt a derekam tőle a sok dombon fel és le - lehet hogy azért, mert használt volt és kinyújtották, de a hátamon rögzített keresztkötés mindig felcsúszott, és már ötven méter után is kényelmetlen volt. Később, ha megerősödik a háta és stabilan tartja a fejét, venni fogunk egy Manduca-t, de egyelőre nem szabad, hiába hirdetik úgy, hogy újszülött kortól jó, maga az eladónő is figyelmeztetett, hogy még semmiképpen ne használjuk.
Végezetül: mivel a terhességi ticker elefántnak nézett, és negyvensokadik hét után is kitartóan tovább számolt, végre lecseréltem egy Kissmajom korásra; a rajta megjelenő Stinky Poo senkit se tévesszen meg, ez ugyanis az uraság egyik fő művészneve. Az apjával egy saját nótát is írtunk róla, két nyelven, ha egyik este bekonyakozgat munka közben, megpróbálom rávenni, hogy adjuk elő, úgyis rég volt videó itt…
Most meg megyek, behozom a békát, mert már erősen magyaráz.

2014. február 23., vasárnap

Kilenc és fél hét

Kicsit előrehozom a tízhetes jelentést, mert ma ráérek, szerdán ki tudja mi lesz, elég sok múlik manapság a naccsás úrfi szeszélyein... De leszögezném, hogy hangulatingadozások ide meg oda, ez a gyerek még mindig a legideálisabb partner mindenben, amit teszünk: jókedvű, türelmes, alkalmazkodó, mindent megkönnyít, pont ilyen béna kezdő szülőknek találták ki, mint amilyenek mi vagyunk - egy csoda... :)

Szellemileges lépések:
- Olyan két hete szinte egyik napról a másikra elkezdett gőzerővel gügyögni. A kezdeti szomorú glááá (általában hasfájást jelent, vagy valami egyéb komoly bánatot) előbb kiegészült az örök klasszikus heőőő-vel és annak rövidített változatával, az áőőő-vel (mindkettő amolyan "aztanemjóját"-féle rácsodálkozás az élet mindenféle dolgaira), majd gyors egymásutánban követte a gááá vagy mááá (méltatlankodás moderált bánat esetén), valamint az ágűűű és a gőőő, és rengeteg különböző betűkombináció többnyire vidám, néha csücsöri ajkú rosszalló kurjongatása. Az időzítés és gyakoriság elég változó, de olyan óra ritkán van, amikor csendben marad; monológokat is előad, ha magára hagyjuk pár percre, és velünk is szívesen beszélget, aztán van amikor sokáig bámészkodik és alig mond valamit, és van amikor komplett magyarázkodó mondatokkal osztja meg a véleményét.
- Fejét hangosan beszélő vagy lassan mozgó tárgy/ember irányába fordítja, és szemmel is követi azt; a szemkontaktust hosszasan tartja, hozzábeszédre és éneklésre nagyon figyel, néha az ő nyelvén vissza is válaszol.
- Ismerős dalokra vagy mosolyra reagálva nevet, M.-re sokkal gyakrabban, mint rám, de ha olyan kedvében van, bárkire, aki közel hajol és kommunikálni próbál.
- Egyre gyakrabban találja meg az öklét; először a vállunkon pihenve véletlenül találkozott vele, akkor még azt hittük, hogy az éhség miatt rágja, de azóta rájöttünk, hogy csak szórakozásból is. (Cumi nálunk nincs, nem elvből, egyszer hasfájós síráskor megkínáltuk vele, de nem kérte, azóta meg nem próbáltuk, mert nem akarjuk, hogy azzal nyugtassa magát csak azért, hogy nekünk jó csend legyen; állítólag anno én is rögtön rájöttem, hogy átverés, semmi sem folyik belőle, és kiköptem.)

Fizikai kunsztok:
- A születéskori önmagához képest teljesen más gyerek már, felismerhetetlenségig változott az arca, hatalmasat nőtt, ami látszik a ruháin, meg azon is, ahogy rajtunk fekszik, illetve ahogy rólunk mostanra már minden oldalon lelóg. A mi mérlegünk szerint 5240 gramm, kíváncsi vagyok a gyerekorvos mennyit mér majd.
- Fejét minden irányba könnyedén forgatja, ölben és fekve is.
- Hason fekve fejét felemelgeti (ezt már kéthetesen is próbálgatta, de most már egész sokáig tartja is), könyökölve kinyomja magát, ha a lábait kitámasztjuk, elrugaszkodik és kúszva kicsit haladni is tud. (Amúgy elképesztő ereje van, a karjait például képtelenség teljesen mozdulatlanra lefogni, és függőleges pozícióban ölben tartva, ha épp befeszíti a lábait, simán meg bírna állni, ha engednénk.)
- Hanyatt fekve egyik lábát begörbítve megtámaszkodik és oldalfekvér felé tolja magát (ezt most találta ki, és egyelőre csak jobbról bal oldalra csinálja, és még nem sikerül neki teljesen), állítólag ebből lesz majd a hasrafordulás.

Más:
- Evésről csak pár szót, mert már részleteztem az előző posztban: stabil háromóránként kér enni, ha nem lakik jól (mert mondjuk nem gyűlt elég tej a melleimbe), akkor gyakrabban, éjszaka inkább négyóránként, de néha összejön az öt is. Nagy változás, hogy legtöbbször már nem üvölt, ha nincs tele a hasa, meg tud állni fél adagnál, és kicsit később visszatérni a következő félért. Ha nagyon éhes, akkor nincs pardon, üres mellen próbálkozva vagy fecskendős pótlásra várva egyaránt azonnal dühösen visít, utóbbinál konkrétan annyi ideig sincs türelme csendben maradni, amíg egy új adagot felszívunk.
- Felső fertály: Nagyon ritkán bukik, azt is leginkább közvetlenül kajálás után, tehát nem hányás állagú, hanem sima visszafolyó tápszer (az anyatejjel spórol, az gyakorlatilag soha nem jön vissza). Olyan napi egyszer csuklik, amit továbbra is szívből gyűlölök - ő inkább csak meglepődik a rándulásokon, és kíváncsi pofit vág. Nyáladzik - először azt hittük, hogy jön a foga (nekem négy hónaposan már négy volt), de a védőnő mondta, hogy ez normális akkor is, ha még nem; szép többkarikás buborékokat tud fújkálni a produktumból (ezt az olimpia ideje alatt fejlesztette ki, szerintem nyilván tudatosan).
- Alfél: Előszeretettel fingolászik, sokszor kajálás közben is ereget, és amikor kaki van készülőben, akkor annyira büdöseket, hogy bármelyik babkonzerv-zabáló kamionosnak becsületére válna. Széklete inkább csak minden második-harmadik napon van, de egyszer volt egy hat napos kimaradás is, amit szélcsővel kellett megoldanunk; ez állítólag az anyatej miatt van, aminek nagyon nagy százaléka hasznosul, ezért a kevéske maradék sokáig van bent, és pasztás állagúvá szárad.
- Az alvásról külön poszt lesz hamarosan, mert épp kísérletezünk: ma van a harmadik napja egy új rendszernek, amivel egyelőre csak moderált sikereket értünk el, de optimisták vagyunk, mert már most egyértelmű, hogy neki is és nekünk is kellemesebb lesz az élet némi szabályozás után. Alapvetően szeret aludni, csak az elalvás ellen küszködik szegényem mindig - elvégre millió felfedeznivaló van a világban, pazarlás minden nem ébren töltött perc. Autóban azonnal elalszik, friss, hűvös levegőn szintén, úgyhogy legtöbbször el sem jutunk a parkolóig, máris kidől.
- Többek szerint rám hasonlít, de ez szerintem igazából csak azért van, mert a leglátványosabb elem az arcocskáján a vastag ajak, és mivel azt tőlem örökölte, rögtön feltűnik mindenkinek; amit viszont szerintem is egyértelműen tőlem kapott, az a helytelenítő homlokráncolás. Én egy csomó mindenben M.-et vélem felfedezni benne, a jókora toka alól is kisejlő éles álla például tagadhatatlanul az övé (ez már a huszonvalahányadik heti ultrahangon is látszott), a sötétszőke haja meg a szemöldök-íve szintén, és persze a szeme - még nem tudjuk, milyenre áll majd be a végleges árnyalat (állítólag harmadik hónap végére dől el), de annyi már most tutibiztos, hogy hatalmas és kék lesz.
- Vannak dolgok, amiket inkább az apjával szeret csinálni, ilyen például az elalvás nyűgösség esetén: M. hátradől az irodai székében, Kissmajmot a mellkasára fekteti kifele nézősre, simogatja a hasát, és hintázik vele - szinte nincs olyan sírás, amit ne tudna így megszüntetni. Amint írtam, ő nevetést is sokkal többet kap, mint én, hiába vagyok egész nap vele, elég sokat kell bohóckodnom egy fogatlan vigyorért, míg M. csak rámosolyog, és máris szalad fel a szája széle, és bújik elő a rózsaszínű ínye. (M.Anyuka szerint nem valami szép dolog, hogy hazajön az apa, és rögtön el vagyunk felejtve, mert érdekes újdonságot képvisel, de hát a gyerekek értékítélete nem valami kifinomult, így hát ez az anyák sorsa, szokjam meg.) Van egy másik érdekes kötelék is közöttük, éspedig a szinkronalvás: a kiságy elhelyezéséhez képest M. a franciaágyunk másik végében alszik, tehát jókora távolság van közöttük, plusz M. nagyon mély alvó, és igazából Kissmajom is nehezen ébreszthető ha már elaludt, mégis többször megfigyeltem, hogy teljesen egyszerre kezdenek el mocorogni vagy forgolódnak éjjel - elvileg a baba és az anya alvásfázisainak kellene egymásra hangolódniuk, de nálunk úgy tűnik én kimaradtam a mókából, hiába aludt hetekig rajtam, és hiába nem tettem sose közvetlenül M. mellé az ágyba, attól félve, hogy rágurul.

Mégmásabb: csütörtökön megyünk majd megkapni a két hónaposan kötelező oltást (múlt héten lett volna aktuális, csak elutazott a gyerekorvos), és megyünk ultrahangra is, ahol a csípőjét, a koponyáját és a hasüregét vizsgálják majd. Ezt még a kórházban javasolták a kevés magzatvíz miatt, mi meg nem tiltakoztunk - igazából esetünkben semmi szükség rá, mert ilyenkor genetikai betegségeket szűrnek (azok okozhatnak rendellenes magzatvíz mennyiséget), nekünk meg volt ugye CVS, tehát ezek kizárhatóak, de igazából nem szoktuk soha említeni, hogy elvégeztettük, pont azért, mert nem árt ha annak ellenére ránéznek.
Most ezt kirakom, mert evés-idő közeledik, és majd kiegészítem, ha valami még eszembe jut.

2014. február 22., szombat

Mytits reloaded

Gondoltam beszámolok, hol tart a szopás-projekt; most már csak a szó csecsemő-a-mellen értelmében, mert javult a helyzet. Pontosabban jobb mint volt, de még mindig nem tökéletes - és a "még mindig" azt jelenti, hogy javíthatatlan optimistaként még nem adtam fel, hogy egyszer kizárólag anyatejes legyen a kölköm... jó nah, ette fene, ha nem ez, akkor majd a következő.
Köszönöm szépen a tanácsaitokat, és főleg a sok bíztatást meg nyugtatást, hogy próbálkozzak csak lelkesen, de nem dől össze a világ egy kis tápszertől. Egyetértek, úgy tűnik, hogy tényleg nem, hál'Istennek a gyerek egészséges, mint a makk, és nő, mint a gomba, én meg kézen-közön előteremtek annyit, hogy immunizáljam, sőt jelenleg annyit is, hogy napi sokszor összebújhassunk komoly etetésre is, ne csak cumizásra.

De ne vágjunk a dolgok elébe. Az úgy volt, hogy konkrétan aznap, amikor kommentben valakinek magabiztosan válaszoltam, hogy nálunk szó sincs cumizavarról, a gyerek all of a sudden cumizavaros lett. Vagyis szerencsére csak kezdett lenni, mert állítólag a full-blown probléma olyan, hogy az ember csak szoptatási pozícióba helyezi a babát, és még elő sem veszi a mellét, mikor az máris elkezd üvöltve tiltakozni. Mi idáig nem jutottunk el, mert annak köszönhetően hogy említettétek nekem ezt a "betegséget", már az első változásra felfigyeltem - ami az volt, hogy Kissmajom a session elején lelkesen ivott, de amint elkezdett lassabban kijönni a tej, és dolgozósabban kellett szívni, folyton elengedett, elfordítgatta a fejét, és hiába akartam visszaadni neki, csak sírt mérgesen, tátott szájjal, benne a mellemmel, anélkül hogy ráharapott volna. Még aznap alaposabban utánaolvastam, rájöttem, hogy ez bizony az, és elkezdtünk agyalni, hogy mi legyen.
Azt már az elején szinte biztosra kizártuk, hogy visszatérjünk a poharas tápláláshoz, de azért becsülettel tettünk még egy kísérletet, hogy most már nagyobb a gyerek, mi is tapasztaltabbak lettünk, stb.; de már az első korty után visszaköszönt a párnapos szülőként elszenvedett trauma, muszáj volt más megoldás után nézni. A kanalazás sem volt valami szimpatikus, mert több mint fél decit egy türelmetlenül vonagló csecsemő másfél centis szájnyílásába lapátolni, gyakorlatilag kortyonként, elég szomorú alternatívának tűnt - azért azt is megpróbáltuk, tényleg szomorú volt, ő is, mi is. A Szoptanít módszert, hiába segíthetett volna a tejszaporításban is, eleve elutasítottam, biztos maradi vagyok (vagy nem elég odaadó anya), de nekem az már túl sci-fi, hogy lóg egy üveg tej a nyakamban, amiből kijön egy plasztik csőrendszer, ami a mellemhez van ragasztva... egyszerűen nem akartam tejgyárnak kinézni, már az is éppen eléggé megtépázta a nőies mi(lf)voltomat, hogy első hetekben napi több órán át meztelen felsőtesttel kellett flangálnom a lakásban, hogy a kisebesedett mellbimbóim megfelelően levegőzzenek. Gondolkoztam még az általatok javasolt Medela Calma cumisüvegen, de végül letettem róla, mert csomó angol fórumon olvastam, hogy mivel nagyon mélyen belóg a babák szájába, sokan fuldokolnak tőle, ezért elutasítják (hiába olyan ebből a szempontból, mint a mellbimbó, a keményebb anyaga miatt valószínűleg mégsem kényelmes nekik).
Maradt a fecskendő, ami egy kis kezdeti küszködés után bevált végül. A szerencsétlenkedés oka az volt, hogy féltünk, hogy a durva pöcök felsérti a nyüzsgő gyerek ínyét, ezért nem mertük jól szívhatóan betolni a kis szájába. De aztán (being the queen of improvisation that I am) eszembe jutott, hogy a porszívós orrszívó tartozékaként kaptunk egy kétcentis vékony szilikoncsőrt, amit kiválóan rá lehet húzni a fecskendő végére, és az kiküszöböli a problémát. M. először egy kicsit ellenkezett, mert oké, hogy kifőztük, de miazmár, hogy a gyerek szájába dugdossuk azt, amivel pár napja a taknyát takarítottuk, de aztán emlékezettem, hogy mint mindenkinek, biztos neki is volt olyan ovis csoporttársa, aki előszeretettel zabálta a golyósított fikáját, aztán felnőtt korára mégis sikeres menedzser lett belőle (a csoporttársból, nem a fikából), úgyhogy beadta a derekát, és összeszerelte a cuccot. Ezzel részben megoldódott a pótlás kérdése, Kissmajom olyan profin rácuppan, hogy őszintén aggódunk, hogy előbb-utóbb fecskendőzavaros lesz (nem viccelek, tényleg valami félelmetes, hogy milyen hamar megtanulta, és mennyire természetesen kezeli). Amúgy azért csak részben, mert én teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra, a mutatvány kizárólag father & son teamwork: M. tolja a fogantyút, Kissmajom nyeli a másik végét, és van egy olyan közös ritmusuk, amitől másodperceken belül eltűnik húsz milli tápszer, és jöhet a következő adag - na ezt a ritmust én egyszerűen képtelen vagyok felvenni, és szegény gyerek vagy sír, mert sosem telik meg a kis szája, vagy fuldoklik, mert túl nagy falatot kap egyszerre.

Ilyenformán mindhármunkra szükség van a tápszerrel kiegészített etetésekhez, ami elég nehezen lenne kivitelezhető, lévén hogy M. újabban nem csak otthonról dolgozik; csodával határos módon viszont tiszta furcsán módosult a pótlás kérdés. Ugyan nem sok mindent változtattam - talán csak annyit, hogy a minimum két liter folyadékot most már minden nap beviszem (ez nálam dicséretre méltó teljesítmény, alaphelyzetben ennek fele volt a maximumom), illetve kétszer bevetettem az ajánlott 7/7-5/5-3/3-1/1 perces szaporító fejést -, valahogy mégis úgy alakult, hogy éjfél és másnap délután között elég a tejem. Éjszaka még sok is, bealvás okán szinte sosem ürül ki teljesen a mellem, sőt néha olyan is van, hogy csak egy oldalból is jóllakik a Kissmajom; délelőtt pont elég a nagyjából háromóránkénti megéhezéséhez; dél körül elkezd csökkengetni, gyakrabban eszik, és mindig csak épp annyi jut, hogy kibírja az egy-másfél órát, amíg megint termelődik egy kicsi adag; és hogy, hogy nem, pont akkorra fogy ki a tár, amikor M. hazajön (érdekes, hogy ha háromkor, akkor háromra, ha ötkor, akkor ötre), úgyhogy attól kezdve ő is az étkezés része. Gondolom, hogy végül nekem is meg kell majd tanulni valahogy a segédkezést, ha csak nem áll be egy újabb fordulat, és nem leszek igazi tejcsárda, de ahhoz előbb be kell szereznünk egy hosszabb csövet, hogy a kemény műanyag résszel még a közelébe se kelljen mennem a gyerek szájának. A pótolt mennyiség egyébként olyan 40-80 milli között mozog, délután kevesebb, este egyre több - vagyis teljesen hiába okoskodta ki természet anyánk, hogy az éjjelre tankolós üzemanyag zsírosabb és táplálóbb, Kissmajom erről nem hajlandó tudomást venni, és csak akkor lakik jól, ha alaposan meg is telik a gyomra.
Így állunk jelenleg, illetve további jó hír szoptatás fronton, hogy a mellbimbóim mostanra teljesen megedződtek, már nem kell semmilyen kenegetés, simán bírják a hascsikarós alkalmakat is, amikor Kissmajom periodikusan hirtelen el-elrántja a fejét úgy, hogy én meg épp benne vagyok (vákuummal and all, nem kellemes).

Apropó Kissmajom, ezen a héten elmúlt két hónapos, jövő szerdán lesz kerek tíz hetes, akkor majd megpróbálok írni egy összefoglalót, mert ijesztő, hogy mekkorát fejlődött itt észrevétlenül... most csak annyit említek meg, hogy pár napja elérte az öt kilót, és egy egész szatyornyi kis ruhája már nem jó rá, van amit nem is volt alkalma hordani, elképesztő.
Most meg megyek visszaaltatni - na az még egy érdekes menet, hamarosan arról is hozok részleteket, csak egyelőre még magam is kíváncsian várom a fejleményeket. Sokatalvós éjszakát mindenkinek!

2014. február 16., vasárnap

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (3.)

Hát ez is bekövetkezett. Egyedül aludt a kiságyában, teljesen nyugodtan, éjféltől reggel hétig, és csak azért nem tovább, mert akkor már nem bírtam, és etetés után nem raktam vissza, hanem öleltem inkább...
Nyolc hétig egyáltalán nem aludtunk külön, már a kórházban odavettem magamhoz az ágyba, aztán itthon sem bírtunk volna távol maradni tőle. Bármilyen hatalmas, a franciaágyunkon középre nem mertem tenni, mert féltem, hogy az örökmozgó M. kilapítja, kívülre nem mertem tenni, mert féltem, hogy leszotyog, úgyhogy magamra fektettem. Nem esett nehezemre, nem vagyok egy forgolódós fajta, és ha az is lennék... ha egy rajtam alvó macskáért képes vagyok megtenni, hogy órákig nem moccantom az elgémberedett-megzsibbadt végtagjaimat, akkor érte mennyivel inkább.
Úgy ébredni, hogy ott hallom a kis pihegését a mellemen és ott érzem a hasamon, miközben a puhameleg barackfeje öt centire illatozik az orromtól, és lenézve látom a sűrű szempilláit meg a fénylő hörcsögpofiját - ez a mennyország maga.

Az utóbbi időben viszont elkezdett nagyon aggasztó lenni, hogy amikor lefeküdtünk, annyira éber volt, hogy képtelenség volt altatni vagy aludni tőle. Itt bevallom, hogy következetes nevelésileg teljesen alkalmatlan szülők vagyunk, semmilyen rendszer nincs szegény gyerek életében, akkor kel és fekszik, amikor mi, mert elvakult függőségünkben mindig hurcoljuk magunkkal, amikor a nappaliban vagyunk, akkor oda, amikor a hálóban, akkor oda. Az igény szerinti szoptatás miatt a fürdésnek sincs (és nem is nagyon lesz szerintem) fix időpontja, mert hiába találtuk ki a nyolc órát, ha egy órával azelőtt enni kér, akkor nem fogom közvetlenül utána a kádba cibálni a tele pocakját, ahogy közvetlenül evés előtt sem, mert akkor meg ott üvölt szegényem, amint tisztogatási szándékkal az arcához érünk; és akkor a random elalvásokról nem is beszéltünk, ha felébresztem és álmosan bevizezzük, torkaszakadtából ordítja végig azt a fürdetést, amit amúgy imád. Kissmajom így eléggé éjjeli bagoly lett, mint a gamer apja, és éjfél előtt eszébe sem jut elálmosodni, mi meg ezt szívesen megengedtük neki... magyarán úgy kezeltük, mint egy vendégségbe érkezett jóbarátot, nem úgy, mint egy csecsemőt - ami, tudom, nem feltétlenül jó. Napközben sokszor alszik, de akkor sem úgy, hogy letesszük egy adott időpontban, és szépen szabályosan pihen, hanem mikor például ölbe vesszük vigasztalni, akkor ott felejtjük, mert az olyan jó dolog, és egy idő után ebóbiskol rajtunk, miközben mi például dolgozunk vagy filmet nézünk.
Már többször beszéltünk róla, hogy ideje lenne némi szigornak, de aztán minden okos könyvem azt írta, hogy három-négy hónapos kora előtt erre többnyire csak akkor van esély, ha az ember hajlandó sírni hagyni, mert ha azonnal felkapja, amint nyikkan, rögtön megbomlik a jó eltervezett órarend - amit mi persze nem is bánunk, mert napközben is elég mennyei úgy létezni, hogy közben rajtunk szuszmákol. De végül megegyeztünk abban, hogy legalább éjjel, mikor tényleg nagyon mélyen-kómásan alszik, tegyük be a kiságyába, elsősorban mert már olyan nagy, hogy neki is kényelmesebb ott (például ha a mellemen fekszik, a karjai most már lelógnak kétoldalt, és mozgolódni is olyan erővel szokott, hogy néha teljesen átküzdi magát keresztbe-irányba), másrészt mert a páros intimitásba is eléggé bekavar.
Úgyhogy különösebb tervezés nélkül ugyan, de az utóbbi napokban elkezdtem azt, hogy este vagy az éjszakai etetés után, ha megfelelően álmos volt, letettem a kiságyába. Ettől rendszerint feléledt, akkor is ha amúgy felébreszthetetlen állapotban volt; ha sírt, felvettem, megnyugtattam, és egyszer újra próbálkoztam - ha újra sírvafakadt, átraktam magunkhoz mielőtt jobban belelovalta volna magát, és csak következő kajáláskor tettem újabb kísérletet. Eddig csak egy-egy szakaszra maradt magára, ma éjjel történt először az, hogy egymás után kétszer is sikerült az akció, és az egyedülalvás lefedte az egész éjszakát.
Nem volt könnyű, elég sokszor néztünk egymásra kétségbeesetten, hogy ómilyenédes, jó volna összepuszilgatni, és hogy nagyfiú a kisfiunk, meg kell a szívnek szakadni. De őt a legkevésbé sem zavarta a dolog, reggel vidáman kelt, és fülig érő vigyorral nézett ránk - hát nincsenek szavak rá, hogy mennyire szeretjük!

És most megint kérdésem van: hogyan tovább? Hogy lehet ezt az önálló alvást rendszeresíteni? Hogy lehet előrehozni a lefekvés időpontját legalább olyan tíz órára? És hogy lehet síró babát elringatni felkeltés nélkül?
Mindenképpen figyelembe kell venni a fizikai akadályokat, annak tudatában vagyok: a kiságy a hálószobánkban van, és ugyanonnan nyílik a fürdőszobánk is. Ugyan Kissmajom legkevésbé sem zajérzékeny (tehát ha már elaludt, ágyúlövésre sem rezzen össze), de ha éber vagy félálomban van, rögtön hiperaktivizálódik, ha körülötte mozgás van. Tehát az egész csak valahogy úgy képzelhető el, hogy mi megágyazunk, lezuhanyzunk, levetkőzünk még mielőtt őt lefektetnénk, majd alváshoz öltözve vonulunk ki a nappaliba még pár órára.
De amivel bajban vagyok, az a sokkal fontosabb a lelki oldala: amint az előző posztomból már egyértelműen kiderült, az nem opció, hogy sírni hagyjam, két percre se, és per pillanat arra is képtelen vagyok, hogy letegyem és magára hagyjam egy halvány éjjeli fénynél, miközben ő még szívesen gagyarászna nekünk. Ki lehet fárasztani napközben anélkül, hogy ébresztgetéssel gyötörném, úgy, hogy korrigáljuk olyan négy órával a bioritmusát, és fürdés utánra már álmos legyen? Ha igen, hogyan? És ha ő sírás közben csak simogatásra nem nyugszik meg, tehát minden alkalommal ki kell vennem, ölben megvigasztalnom, és utána visszatennem, akkor hogyan kerüljem el, hogy a bóbiskolásból teljesen felpörögjön a pakolgatástól? Mert én benne lennék, hogy pár éjszakát rááldozzak, és akár negyvenszer is eljátszam ezt, de nem látom értelmét, mert nyilván negyvenedszerre már a hajnaltáji kimerüléstől aludna el, és a követzező alkalommal az első harmincegynéhány próbálkozásra megint nem reagálna. Vagy lehet abban bízni, hogy növekedne a hatékonyság, és másnap már húsznál sikerem lesz?
Micsináljunk...? Van értelme ilyen pici babánál határozott szabályokat felállítani egyáltalán? Vagy az a jó, ami neki jó, és ha majd szükségét érzi, változtat, mi meg egyelőre alkalmazkodjunk? Ti mikor kezdtétek, és hogy csináltátok? Légyszi akkor is meséljétek el, ha a bolondériáim miatt biztos, hogy nem követem majd!

2014. február 14., péntek

My funny Valentine...

Nem, nem ünnepeljük a Bálint-napot, de Tamko megint megelőzött azzal, amit írni akartam, sőt ezúttal a címmel is, miszerint szerelmesek vagyunk, úgyhogy ennél maradok, úgyis mindennél igazabb, hogy ő a "my favourite work of art"... Kissmajom, aki nyolc hete és két napja esélyt sem adva uralkodik fölöttünk. Igaz, ő a történelem legédesebb és legnagylelkűbb diktátora, egyetlen nyakunkba fúrt meleg golyó-fejecskéjébe, egyetlen mennyei illatú leheletébe, egyetlen kemény hörcsögpofi- vagy puha szájacska-érintésébe, egyetlen fogatlan mosolyába, egyetlen heőzésébe kerül, és rögtön térdre rogyva könyörgünk, hogy hadd szolgáljuk még egy kicsit - és ő bőségesen osztogatja ezeket az aranyos kegyeket hű rajongóinak, nap mint nap.
Tamkoékkal ellentétben nekünk eszünkbe sem jut ésszerűen viselkedni, nem próbáljuk megnevelni, nemkényeztetni, türelemre tanítani. Ez volt a terv már akkor is, mikor még nem volt velünk, hogy mi azért vállalunk gyereket, mert agyon akarjuk imádni, mert megelégeltük a harmincsok évnyi önző életet (még akkor is, ha nyilván csak részben volt az, hiszen egymást és családjainkat is nagyon szeretjük), többet akarunk érezni valakiért, mint ami valaha is elképzelhető, és ennek megfelelően szándékozunk viselkedni: mint két igazi idióta, akiknek csak csettinteni kell, és boldogan hajtják igába a fejüket.

Emlékszem, pár héttel szülés előtt volt egy vitám egy friss anyákból és anyaságra vágyó nőkből álló csoportban, ahol állítólag beszóltam (szerintem csak szóltam, és főként egy népes tábort ellensúlyozandó tettem azt), mert ráripakodtak egy lányra, aki kijelentette, hogy ő képtelen sírni hagyni a kéthetes babáját, azonnal megsajnálja és felveszi, ha rákezd. Ők figyelmeztették, hogy ne csináljon már ekkora hülyeséget, hiszen elkapatja, és később le sem tudja majd vakarni magáról, én meg kértem, hogy hagyják már a saját érzései szerint cselekedni, mert azt anyaság igenis azt (is) jelenti, hogy egy tőlünk mindenben függő, kiszolgáltatott, védtelen kis lényt egy pillanatig sem hagyunk fölöslegesen szomorkodni, netán szenvedni. És ha már ott tartunk, tudományosan bebizonyított tény, hogy a sírni hagyás konkrét és közvetlen hatással van az agyra, mert olyan kémiai anyagokat szabadít fel, amik egy életre tönkreteszik az adekvát érzelmi reakciókat bizonyos komplex helyzetekre; illetve az is, hogy a gyerekek hat hónapos korukig nem tudnak manipulálni (egy ideig később is csak nagyon korlátozottan), egyszerűen nincs hozzá elég eszük, hogy összekössék a tetteiket a következményekkel. Az igaz, hogy elhallgatnak, ha ölbe veszik őket, de nem azért, mert fondorlatosan kiszámították, hogy ezt meg ezt kell tenniük annak érdekében, hogy legoptimálisabban kihasználják a felnőtteket, hanem azért, mert az ölelés, a meleg és az anyaszag által adott biztonságérzet egy olyan állapot, amire ösztönösen vágynak, amit megszoktak a méhben, és aminek "örülnek" akárhányszor visszaköszön, mert megnyugtatja őket ebben a nagy ismeretlen világban.
A vita persze tovább fajult, mert a fenti problémához való hozzáállás nagyjából meghatározza a szülők nevelési stílusát és módszereit, tehát ha már ezzel nem ért egyet valaki, akkor annak nagyjából fölösleges magyarázni bármit is, ami a feltétel nélküli szeretetről szól. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy aki másképp viselkedik, mint én, az kevésbé szereti a gyerekét, csak annyit, hogy másképp szereti, és igenis feltételekkel (például főleg akkor, ha nem bőg "indokolatlanul", és ha ilyenkor nem várja el, hogy "ok nélkül" ölbe vegyék). Ami nem ördögtől való gonosztett, attól még nem lesz pszichopata a gyerek, de én egyszerűen nem csak ennyit szeretnék, nem azért vártam ilyen későig a gyerekvállalással, hogy még most se legyek képes a saját kényelmemet, nyugalmamat és elégedettségemet alárendelni neki. És nem, ettől még nem leszek se ősanya, se mártíranya, én sem teszek meg mindent, vannak személyes korlátaim, és azoknak megfelelően vannak határok, amiknél megállok: nem adom fel a személyiségemet, nem teszem tönkre a párkapcsolatomat, nem kockáztatom a boldogságomat alkotó részleteket az ő kényéért-kedvéért, mert annak csak az lenne a vége, hogy neheztelnék rá, amiért erre "kényszerített". De nem is mentegetőzök és kognitív disszonálok, vagyok annyira biztos a személyes döntéseimben, hogy nem találom ki, hogy az enyém a mindenekfeletti igazság, és amit én nem teszek meg, az már túlzás és badarság - és főleg nem állítom szembe a háromgyerekes szomszédasszony tapasztalatát a legkomolyabb kutatások eredményeivel, csak azért mert engem támogat.
És ha már elkezdtem, megemlíteném a másik kedvenc érvet a sírni hagyás mellett, amivel úton-útfélen találkozom, mind altatás mind különböző hisztinek titulált szituációk kezelése kapcsán (kisbabákról beszélek, nem dackorszakos háromévesekről). Az ebben hívő szülők mindig azzal önigazolnak, hogy az idomítás márpedig kiválóan működik, hiszen velük ugyan csak kétszer játszotta el a büdös kölök, hogy álomba/kimerülésbe bőgi magát, ők bizony nem dőltek be a trükknek, és lám, megtanulta, hogy ki a főnök. És vérig sértődnek, ha meg merem említeni, hogy van egy kísérlet, amiben egy tetszőleges laboratóriumi állatkát áramütéssel büntettek bárhová kuporodott; az elején visított és hanyatt-homlok elfutott szegény, de nemsokára azt vették észre, hogy semmire sem válaszol már - annyira megszokta a bántást, hogy fölöslegesenek ítélt bárminemű ellenkezést, és inkább elfogadta a sorsát. Persze sarkítva, de ugyanez az elv a sírni hagyás mögött is: ha egy patkány kondícionálható, hogy ne reagáljon tiltakozással/meneküléssel a fájdalom ellen, mert semmi értelme, akkor mennyivel inkább elérhető ez egy csecsemőnél, aki az egyedüllét miatt szenved. Valóban van olyan iskola, hogy ellenőrizzük az alapokat (nem éhes, nem fázik/nincs melege, tisztába van téve, stb.), és ha minden rendbennek tűnik, nyugodtan rá lehet csukni az ajtót, majd csak elhallgat - és tényleg. De ne áltassuk már magunkat, nem azért nem sír tovább, mert nem kívánja már azt a közelséget, amit megtagadtak tőle, hanem azért, mert rezignáltan tudomásul vette, hogy hiába is fejezi ki vágyait, senki sem igyekszik oda hozzá vigasztalni, segíteni. És lássuk be, elég rossz lehet úgy létezni ebben az életben, hogy pici vagy és semmit sem tudsz megoldani egyedül, aki meg meg tudná helyetted, az leszarja.

Visszatérve saját mosolyogva vállalt kihasználtságunkhoz, ahogy Tamkonál is írtam, Kissmajom eddig még soha sem tudta elsírni magát nem-kézben; amint nyekken vagy legörbül a pici szája, máris ugrik valamelyikünk, és kapja fel - elég trauma nekünk így is az, hogy ilyenkor néha valóban igazi baja van (például pocakfájás, és nem csak olyan egyszerű nyűglődés, amit mi magánybánatnak hívunk), és ölben sem tudjuk elég gyorsan megvigasztalni. Nem mondom, hogy ez a jó út, sőt tudatában vagyok, hogy a ló tulsó oldala; magyarázatul mondhatnám, hogy nem ő kérte, hogy szülessen, tartozom neki ezzel, és ezért is vagyok itthon huszonnégy órában feladatot ellátni. De én örömmel teszem, olyan borzalmasan hamar nő és változik, olyan kevés ideig lesz tényleg szüksége ránk... pár hete még egy tehetetlen kis csomag volt, ha letettük csak a semmibe meredt és hallgatott, mintha ott sem lett volna - ma már huzamos ideig követ a szemével, ránk mosolyog, és a saját kis nyelvén kommunikál velünk. Azóta a függőségben is szintet léptem, most már nem csak sírni hagyni nem bírom, de képtelen vagyok otthagyni a kiságyában este, amikor még éber. Itt van ez a kis emberke, akinek mondanivalója van, amit a maga kis korlátozott kifejezőkészletével próbál átadni nekünk... egyszerűen nem megy, hogy oké kisfiam, beszéld meg a plüssállataiddal, én kimegyek netezgetni. Nincs olyan sürgős csoda virtuáliában, ami fontosabb, mint az, hogy neki interakcióra van szüksége, vagy mittudomén, csak jobban szeret az én mozgó pofámhoz gagyogni, mint a passzív játékmaciéhoz. Lúzer vagyok és a fejemre nő, I've heard it all, és egy csöppet sem érdekel. Szeretéssel nem lehet elrontani egy embert, még kevésbé egy gyereket; mert nincs olyan, hogy túl sok szeretet - ha valakinek kétségei támadnának, javaslom elolvasni ezt a könyvet (sajnos tudtommal magyar fordítás nem készült).

2014. február 11., kedd

Mi vagyunk Petri országa

Éjfél körül van, M. zuhanyozni megy, E. tévét néz, Gyerek táplálkozik. Az előbbi kettő reményei szerint az utóbbi perceken belül jóllakik, elájul a cicin, letehető aludni, és mehet egy kis khm... versenyen kívüli gyakorlás a jövendőbeli tesó-projektre.

Nagyjából húsz perc múlva M. kijön a fürdőből, E. tanácstalanul ül a franciaágy közepén, előtte Gyerek wide awake, széles gesztusokkal galagyol a létező legaranyosabb babanyelven, és a kép kiegészül a mellette kinyúlva fekvő, nevetségesen hangosan doromboló Macskával - cuteness level through the roof.
M. rájuk néz, majd E.-re (E. lemondóan vállat von), majd megint rájuk, aztán rezignáltan az ágyhoz battyog, jól betakarózik, és olvasni kezd.
M. (tárgyilagosan): Plüssmacid lesz neked, kisfiam, nem húgod vagy öcséd. "Dugom is el a rémült hernyót."

Ennyit a gátlástalanságról. :)

2014. február 10., hétfő

Gátlástalanul

Múlt szerdán, pontban hét héttel a szülés után, elmentem a hathetes kontrollra. A doki megtapogatta a hasamat, megnézte a hegemet, megrákszűrt, aztán leültünk megbeszélni a fogamzásgátlást. Ami annyiból állt, hogy megkérdezte, hogy ha teherbe esnék, megtartanánk-e a babát, és mikor mondtam, hogy természetesen, akkor azt javasolta, hogy szerinte ne fogamzásgátoljunk. Nem bántam, mert egyik módszer sem valami szimpatikus: a gumit és az aktus előtt felhelyezendő helyi cuccokat nem szeretjük, a spirál túl invazívnak tűnik, gyógyszereket meg nagyon nem akartam volna. Ugye eleve nem vagyok az a termékeny fajta, idős is vagyok már, és baromi nehéz volt legalább valamennyire beállítani a kusza hormonjaimat anno, ha reménykedünk további gyerekben (And oh boy, do we ever!), akkor nem kellene most összezavarni mindent. Az égbe szökött prolaktin szintem véd valamennyire, amennyire tudunk, majd egyelőre "vigyázunk" is, a többit meg a sorsra bízzuk. Kérdeztem a dokit, hogy mi lesz, ha besikerül a tesó, de nem pánikoltatott, azt mondta, legfeljebb lesz még egy közös császárunk.

Később utánanéztem a neten, és kiderült, hogy akár a vetélés akár megszakító műtét esetében, csak itthon szigorúskodnak túlzottan a dokik, és javasolnak hosszú szünetet (abortusz után minimum fél évet, szülés után minimum egyet, de inkább másfelet vagy kettőt), külföldön ezt is lazán kezelik, és ha császár után valaki nem ragaszkodik hüvelyi szüléshez (a túlzott erőlködésből baj lehetne), akkor akár azonnal is lehet próbálkozni - a heg két hónap után már biztonságosan össze van gyógyulva, és mire az új magzat akkora méretű lesz, hogy feszülni kezdjen a méh fala, már semmilyen veszély nem fenyeget. Persze legalább egy fél évig jó ilyenkor nem teherbe esni, mert a testnek más módon is regenerálódnia kell (pl. vitaminhiány egyensúlyba kerülése, vaskészlet feltöltése, stb.), de elvileg ha megfogan, megtapad és meg is marad egy baba, akkor az többnyire azt jelenti, hogy az anya a kihordásra is fel van készülve már.
Nekem most alig egy-két hete maradt abba a gyermekágyi vérzés (a végén nyilván már csak barnázás-féle volt), és a menzesz egyelőre nem jött meg még, de azóta mintha lettek volna már ovulációs jelek (pattanások és EWCM) - felírtam, hogy mikor, két tippem van, és várom a pontosan 14 napos luteálisom letelését, mert kíváncsi vagyok, hogy a szoptatás ellenére valóban van-e peteérésem.

Hát így állunk. És persze teljesen esélytelen és valószínűtlen a dolog, de azért belemondom a blogoverzumba a világ legszemtelenebb, de legeslegőszintébb vágyát: dejó is lenne jövő tavasszal megint szülni!

2014. február 3., hétfő

The one about my tits

Szóval szoptatás... Azzal fogom kezdeni, hogy amint ti is tudjátok, én valahogy éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet nekem - sokat foglalkoztatott a téma, és annyira vágytam rá és szerettem volna, ha tökéletesen sikerül, ahogy a babázás kezdő lépései közül semmi másra. Azt is említettem, hogy terhesség alatt, beleértve a legvégét, nem volt semennyi előtejem se; olvastam is, és mondták is a tapasztaltabbak, hogy ez nem releváns, nincs összefüggésben a beindulással és a későbbi mennyiségekkel sem, de engem akkor is aggasztott.
Először úgy tűnt, hogy nem lesz baj. Mikor már kezemben volt a táplálandó célszemély, az elolvasott könyvekből (különös tekintettel az Isolde által ajánlottra) a számunkra ideális szoptatási pozíciókat elég hamar sikerült belőni, így gyorsan és könnyen és rutinosan kapcsolódtunk össze. És a technika is jó volt, mert Kissmajom ebben is egy tünemény: első pillanattól, amikor a szülőszobán a mellemre igazították, tudta a dolgát, tökéletes halacskaszájjal tökéletesen rávákumolt a megfelelő helyre, és olyan erővel szívott, hogy szinte felkiáltottam meglepetésemben.

Na és akkor a nem olyan rózsaszínű részletek... Miután első napját és éjszakáját egyhuzamban végigaludta, Kissmajom második napon egész végig a cicimen volt, egyik oldalról a másikra pakoltam folyamatosan, ő meg, drága pici kincsem, szorgalmasan szívta órákon át - csak épp nem volt mit. Csütörtökön még nem aggódtam túlságosan, mert eleve azt mondják, hogy császárosoknál később indul be a tej, meg a tisztába tevésnél láttam, hogy még mindig ürül belőle a mekónium, és ebből, meg abból, hogy sosem sírt, arra következtettem, hogy biztos van még méhből hozott tartaléka a pocakban, nem éhes. De az azért nem tetszett, hogy bármennyit masszíroztam és nyüstöltem (miközben ő is dolgozott a kis szájával, és alvásszünetekben is), egy árva csepp nem sok, annyit sem sikerült kipréselni magamból, és a mellemen sem látszott semmilyen változás, ugyanannyira volt nagy és puha, mint terhesség alatt. Ezt természetesen megosztottam a szakemberekkel is: egy csecsemős nővér, egy védőnő és két különböző szoptatási tanácsadó jött "segíteni" minden nap, és elmondák mindig ugyanazt (hogyan fejjek, hogyan helyezkedjünk el etetéshez, hogyan rakjam a szájába a mellbimbót, hogyan válasszam le róla, stb.), amit egyébként ugye már tudtam, és ami ment is, mint a karikacsapás.
Azzal, hogy lassan huszonnégy órányi kemény munkája után a babába még mindig nem került táplálék, még a következő délután (ez péntek volt, szülés utáni második nap) sem tartották érdemesnek foglalkozni. Türelem, anyuka, van ott tej, anyuka, nem lát bele a gyerekbe, anyuka, pont elég az a minimális mennyiség is abba a miniatűr pocakba, anyuka, alig veszített a súlyából, anyuka - ezeket szajkózták elég lekezelően*, és ironikusan mosolyogva hajtogatták a felkeltési technikákat. Akkorra ugyanis Kissmajom már egyre sárgább volt és egyre aluszékonyabb, az addigi energiája és lelkesedése sehol, egyszerűen képtelen voltam rávenni, hogy kinyissa a száját, ha meg én szedtem szét az ajkait és erőszakoltam bele a cicit, akkor csak nézett álmosan, és nem volt hajlandó próbálkozni sem. A hozzáértők szerint ilyenkor csiklandozzam a talpát, csipkedjem a nyakát, függőlegesre emelve rázogassam jobbra-balra, és ha semmi más nem működik, vetkőztessem pelenkára, ezektől tuti feléled; hát az én fiam nem éledt, és ezt ők is tudták (végigcsinálták vele az összes javasolt okosságot, fél percre nyitotta ki a szemét mindig, és közvetlenül miután elhangzott a diadalmas nalátjaanyuka, mellre helyezve azonnal beájult újra), csak épp nem kommentálták, mert nem illett be a tankönyvi pattern-be, és ciki lett volna bevallani, hogy befuccsolt a tudományuk.
Pénteken este már eléggé kétségbe voltam esve, mert a baba gyakorlatilag felébreszthetetlen volt, így már nem az volt a fő bajom, hogy csak sajátkezű stimulálással biztos nem sokra megyek tejtermelésileg, hanem az is, hogy egy hajszál választja el a besárgulástól, ha ezt így folytatjuk (semmi sem jut bele, tehát a billirubin semmivel sem tud ürülni), arról nem is beszélve, hogy  a gyerekem éhezik... Beszéltem a dokim egy másik páciensével, aki előttem pár nappal szült, és akinél kék fény lett a fogyás vége, neki sem volt se teje, se mentőötlete; de azért jól esett a sorstársaság, ha ő nem lett volna, lehet hogy csúnyán kiborulok. Azért nem tudtam visszafogni magam, és sírdogáltam egy sort, mire a csecsemősök rémülten felajánlották, hogy elviszik a gyereket és lazítsak, én meg megnyugtattam őket, hogy nem vagyok sem ön- sem babaveszélyes, csak egyszerűen frusztrál ez a tehetetlenség, és örülnék, ha valaki nem csak közhelyekkel** dobálózna, hanem reális támogatást nyújtana, hogy hogyan javítsak a dolgokon; a válasz a szokásos nyugianyuka volt.
Mikor bevittem fürdetésre, megint elmondtam nekik, hogy szerintem ez így nincs rendben, de megint csak egy legyintés volt a válasz - akkor viszont már elég ideges voltam ahhoz, hogy határozottabban lépjek fel. Elismételtem, hogy semennyi tejem sincs, nem bizony, előtej se, és követeltem, hogy mondják meg, hogy pontosan mennyi is az a "nem túl nagy" súlyveszteség, amire hivatkoznak; végül elértem, hogy ott előttem megmérjék a babát, aki már csak 2800 grammnál tartott. Akkor eléggé elszállt az agyam, és kiabálni kezdtem velük, hogy mi a fenét képzelnek, a 10% súlyveszteség az a megengedettnek a felső határa (olyan 8% az átlagos, és mi ahhoz képest ekkor már 13%-nál tartottunk), érdeklődtem, hogy mikor szándékoztak tájékoztatni, és kértem, hogy azonnal szerezzenek egy gyerekorvost, aki engedélyezi a tápszeres pótlást, mert én vagyok az utolsó ember a világon, aki meg akarja úszni a szoptatást, de ezt nem tűröm tovább. Egyikük morogva elbattyogott, majd mikor visszajött, kérte, hogy menjek el még egy utolsó körre, szoptassak mindkét mellből, utána megint lesz mérlegelés, és ha valóban szükséges, lépünk. Jó szenvedősen sikerült rávenni a Kissmajmot, hogy szopizzon, majd méricskélés, és az általam sejtett eredmény: nulla gramm gyarapodás. Utolsó utáni kísérletként (gondolom remélte, hogy végül mégis neki lesz igaza, nem a béna anyukának), megszorította a mellemet annyira, hogy majdnem kiugrott a szemem, mire megjelent egyetlen apró átlátszó kolosztrum csepp, ahol az apró annyit jelentett, hogy szinte mikroszkopikus, nagyjából tizede egy gyufa fejének.
Ekkor végül elhitték, hogy nem kamuhisztivel álltam elő, és... nem, nem megkönnyebbülés következett. Bekevertek ugyanis egy kis pohárnyi tápszert, majd megtanulandó bemutató címén előttem adták oda a Kissmajomnak. Ami úgy nézett ki, hogy félig ülő helyzetben megtámasztották a fejét, és egyszusszra (konkrétan öklendezve nyelt szerencsétlen) a szájába töltötték az egészet, nagyjából tíz másodperc alatt, mindezt háromóránként. Ezt követően reggelig keservesen szenvedett szegényem, ami nem is csoda, hiszen egy újszülöttnek elvileg meggymagnyi a gyomra, az övé ugye nem tudott tágulni addig, mert nem volt mitől, és akkor zutty bele egy fél deci lötty... Ölelőzve végigsétálgattuk az éjszakát, nyugtattuk egymást, ő nyöszörgött, én bőgtem, és írtam M.-nek, hogy reggel saját felelősségre haza fogunk menni, mert ezt én tovább nem engedem.
Hajnalban jött a váltás, és vele egy normális csecsemős, aki nem éreztette velem, hogy én vagyok a világ legalkalmatlanabb anyja, amiért nem ontom rögtön az anyagot a mellemből. De persze ő is megríkatott, mert úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha nincs tej, de tegyem csak mellre a Kissmajmot minél gyakrabban, mert az neki nem csak kajaforrás, hanem az illatom és a melegem miatt az egyetlen ismerős és jó dolog, amije van ezen a világon. Amitől a végletekig elérzékenyültem, hogy édes hős bogárkám, tényleg sosem panaszkodott, hogy nincs mit ennie, csak most nyüsszög halkan, mikor a hirtelen pótlástól fáj a kis pocakja... És mikor már robbantam volna a hormonok által okozott érzelemtengertől, valahogy volt egy fordulat; talán mert délelőtt bejött a gyerekorvos azzal, hogy a legutóbbi mérés alapján a baba hízott ötven grammot, úgyhogy hazaengednek. Mire elkészült a zárójelentés, a nővér segítségével már több cseppnyi előtejet sikerült kinyomni a mellemből, kisütött a decemberi nap is, M. is jött értünk, úgyhogy hazaúton már sugároztam a boldogságtól.

Na nem, még itt sincs vége szoptatós a hullámvasútnak, otthon ugyanis egy sor újabb problémába ütköztünk... ott áll az ember ugye mindenféle olyan irányú félelmekkel tele, hogy hogy a fenébe fogja életben tartani ezt az öklömnyi maszatot, próbál kialakítani egy új életritmust, megfeleléskényszeres és kialvatlan - a disaster waiting to happen...
Mivel éjjel el-elbóbiskolva szoptattam, sajnos nem mindig figyeltem arra, hogy Kissmajom megfelelően csatlakozzon rám, úgyhogy a mellbimbóim elviselhetetlenül sajogtak***, de arról hallani sem akartam, hogy szünetet tartsak vagy kihagyjak egy-egy etetést, mert eleve túl kevés volt a termés. A pótlás katasztrofális volt, mert mindenáron be akartuk tartani a profik úton-útfélen szembejövő figyelmeztetését, miszerint pohárból itassuk a babát, mert különben cumizavaros lesz, és soha többet nem akar majd másképp enni. Így természetesen M. nélkül semmit sem tudtam tenni, mert a művelet kétemberes volt: egyikünk kitámasztotta a gyereket, lefogta a karjait, és irányba állította a fejét, a másik igyekezett a szájába találni a pohár peremével, és úgy megitatni, hogy se túl gyors ne legyen (akkor a szája sarkaiból patakzott a cucc, és fuldokolt), se túl lassú (akkor csomó levegőt nyelt, és a kortyoló mozdulatokkal felét visszajköpte). Ennek az lett a következménye, hogy hatalmas mennyiségű textilpelus használódott el, és napi hatszor kellett átöltöztetni az ordító Kissmajmot, mert minimum fele mennyiséget folyton a gallérjába öntöttük; és nyilván képtelenség volt mérni, hogy pontosan mennyit is fogyasztott el valójában, és mennyi az, amit sikeresen kilötyböltünk; a gyerek meg továbbra is egyfolytában éhes volt. Egy héten belül idegroncsok voltunk már csak az etetés gondolatától is, és egy éjszaka, kudarcunk romjain ücsörögve, megbeszéltük, hogy hát ennyi volt akkor, többet nem vagyunk hajlandóak kínozni ezt a szerencsétlen babát, ha majd nem fogadja el a mellemet, mert a cumizás túl könnyű, akkor fejek****, amennyit és ameddig tudok, és kész.
Szívesen mondanám, hogy onnantól aztán tényleg minden rendbejött, de nem így történt, volt még egy szörnyű lépés, ugyanis valamilyen módon valóban összezavarodott a Kissmajom. Néha képtelen volt megfelelően rácsatlakozni a mellemre (igazából teljesen kiszámthatatlan volt, hogy mikor, de általában olyankor, ha nagyon későn kapott észbe, és több mint három óra telt el étkezések között, úgyhogy már nagyon-nagyon éhes volt), és olyankor dührohamot kapott, és lihegett és üvöltött és remegett és vadul forgatta a fejét*****, amitől még kevesebb esélye volt igazán jó vákuumot kialakítani, tehát még mérgesebb lett... ördögi kör. De ez az állapot szerencsére nem tartott két napnál tovább, mert M. előállt a zseniális megoldással: ilyenkor kezdetnek mindig kapott cumiból pár korty tápszert, amitől megnyugodott, és türelmesebben próbálkozott, mikor visszatértünk a mellemhez.

Hogy hol tartunk most...? Még mindig nem tökéletes a dolog, de egy hozzászólásra alapozva kicsit még reménykedek, hogy nem késő, hátha valamikor csak összehozzuk a happy end-et mi is. Két héttel ezelőtt úgy is tűnt, hogy karnyújtásnyira a cél, lassan de biztosan elértük, hogy már csak 10-20 milliliter tápszeres pótlás kellett. De mire örvendezni kezdtünk volna, Kissmajom elérte a hatodik hetét és, a tankönyvi növekedési ugráshoz ragaszkodva, turbó fokozatra kapcsolt: napközben két és fél óránként kér enni, és a két cici tartalma mellé mindig betol 50-80 milli tápszert (éjszaka négy-öt órákat alszik, és olyankor elég neki a cicizés).
Most az van, hogy erősen próbálok többet inni, és szoptatni amilyen sokszor csak lehet - az előbbi nekem mindig is nehezemre esett, úgyhogy küzdök vele, az utóbbi meg... az a helyzet, hogy hiába igényli Kissmajom gyakran, ha három óra sem telik el két etetés között, akkor egyszerűen nem gyűl elég tej ahhoz, hogy jól lakjon vele; és ennél a gyereknél nem opció a keveset-gyakrabban módszer, ha nincs tele a hasa, addig sír, amíg meg nem töltjük. És tudom, hogy az elmélet szerint minél többször szoptatok, annál több tejem lesz, de egyelőre nem látom, hogy nálam ez így működne: míg éjjel öt óra alvás után nehezek és szinte fájdalmasan feszülősek a melleim, napközben fele ennyi időre szinte alig látszik rajtuk, hogy nagyobbak lennének, és valóban elég üresek.
Konkrét mennyiségekről fogalmam sincs sajnos, mindig elfelejtem megmérni a gyereket etetés előtt, és mikor már jelzi hogy éhes, akkor olyan vehemensen teszi, hogy a rúgkapálás miatt nem pontos az eredmény; de a legtöbb, amit mértem, az 60 milli volt (két mellből), olyan három héttel ezelőtt; fejni ugye csak kajálás után szoktam, akkor a baba félmunkája után a két mellből 50 milli körül préselhető még ki.
Na befejezem. Ha van okosságotok, osszátok meg légyszi, bármit szívesen fogadok.


* Megvolt tehát az első kórházi személyzetes csalódásom, és nagyon szomorú, hogy pont azon az osztályon, ahol egyébként nem lehetnek annyira megterhelőek a körülmények, hiszen nem súlyos betegekkel, hanem aranyos újszülöttekkel és boldog szüleikkel kell foglalkozni.
**Ahányszor valaki azt mondta, hogy ne stresszeljek, mert az árt a tejtermelésnek, pontosan oda kívántam, ahol azoknak is helye van, akik azt hajtogatták nyugtatólag, hogy nem kell a teherbeesésen görcsölni, jön majd az a kicsi lélek, ha akar...
*** Életmentő volt a bimbóvédő kenőcs, ami már bent a kórházban kellett, és amit még most is használok a sebesedés megelőzéseképpen: kommentjeitek tanácsára a Medela Purelan100 típussal kezdtem, de azóta lecseréltem a Lansinoh márka HPA Lanolinjára, mert tök ugyanaz, de jóval nagyobb kiszerelés, és kicsit talán olcsóbban is jön ki.
**** A fejőgép, egy kézi Avent, nekem egyáltalán nem vált be,  úgyhogy az elektromosat már meg sem próbáltam, mert nem az erejével vagy a türelmemmel volt baj, hanem egyszerűen nem szívta ki normálisan mindenhonnan, sok bennemaradt különböző helyeken, és elkezdett csomósodni és keményedni a mellem; most már csak nagyon ritkán fejek (például ha Kissmajom annyira bealszik, hogy nem szívja ki üresre), és azt kézzel csinálom. 
***** Ettől rendszeresen zokogógörcsöt kaptam, mert mindig beugrott, hogy biztos úgy érzi magát, mint a kisfiú József Attila Iszonyat című versében - be se linkelem, borzalmas, el ne olvassátok, komolyan!

2014. február 2., vasárnap

Ismerkedős játék

Etama hívott meg a következő játékra, aminek az a lényege, hogy írjunk hét érdekes dolgot magunkról.
Van még piszkozatban egy hosszabb bejegyzés-tervem a szoptatásról, de gondoltam ezt addig is megírom, mert gyorsabb és, mi tagadás, szórakoztatóbb.

1. A nevemet Apu fiatalkori szerelméről kaptam - azon túl, hogy nagyon tetszett neki maga a név, Anyu viccelve azt szokta mondani, hogy ez a legjobb módszer elfeledtetni egy exet; és jó eséllyel igaza volt: miután megszülettem, nem valószínű, hogy hallattán Apunak bármikor is rajtam kívül más jutott volna eszébe. Amúgy azt hiszem szeretem a nevemet, még akkor is, ha az én generációmban eléggé divatos volt, és a nagyon gyakori (lánykori) vezetéknevemmel együtt igencsak tucatnévnek számít; mondjuk ez most, az internet virágkorában inkább előny, mert megtalálhatatlan vagyok.

2. Végzettségileg újságíró vagyok; tinikoromban annyira szerettem volna az lenni "amikor nagy leszek", hogy miután közvetlenül érettségi után nem jutottam be az egyetemre (abban az évben betegedett és halt meg Anyu, tehát nem tudtam annyira a tanulásra koncentrálni, plusz hatalmas volt a túljelentkezés, országosan tíz helyre többszázan özönlöttek), a következő évben újra próbálkoztam. Nagyjából a második szemeszterben már rájöttem, hogy se a szak, se a szakma nem nekem való, a tantárgyak érdekesek voltak, de a gyakorlat fos, utáltam a fontoskodó évfolyamtársakat és a már akkor túlzottan bulvárosodó médiát. Azonban mivel nem volt jobb ötletem, a legkisebb-rossz alapon végigcsináltam, csak azért, hogy legyen egy diplomám, és mehessek magiszteri képzésre - na az viszont már jó választás volt, amerikanisztikát tanultam két évig, imádtam.

3. Nincs egy darab nyelvvizsgám sem, de nagyon jó a nyelvérzékem, és a románon kívül minden másnak olyan 70%-a filmekből meg tévéből ragadt rám. Anyanyelvi szinten tudok románul, majdnem ugyanolyan jól angolul (mínusz a kiejtés, azon nyilván felismerhető, hogy nem vagyok native speaker), társalgási szinten olaszul, alapnál egy kicsit jobban németül, és pár neolatin nyelven (francia, spanyol) olyan 50%-ban megértem amit mondanak, csak beszélni nem tudok. Mivel az én időmben az egyetemi felvételinek része volt egy egész komoly nyelvi felmérés is, a végén már nem kellett ismételni, a mesterin eleve angolul folyt a tanítás, tehát ott sem, később meg a munkahelyeimen mindenhol az volt a fontos, hogy ismerem-e a kért nyelveket, nem az, hogy van-e róluk papírom, így sosem mentem el megnézetni, hogy mennyire is mennek nekem. A nagy fájdalmam, hogy a cirill betűknek csak felét ismerem még olvasásilag is, pedig az orosz nyelv hangzás szempontjából szerintem egyik legszebb a világon.

4. M. előtt (vagyis 27 éves koromig) egyetlen pár hónaposnál hosszabb kapcsolatom sem volt, és egyetlen normális pasival sem jártam. Rövid és dráma-dús szerelmekbe estem amerikai katonatiszttel, olasz nőcsábásszal, új-zélandi bűnözővel, lelkisérült szexmániással, Asperger szindrómás matekzsenivel, mennyasszonnyal rendelkező pappal, és majdnem egy évig együtt éltem egyfajta beteg ménage à trois felállásban a legjobb barátommal, aki évekig egyben szeretőm is volt, és az ő nőjével, aki semmit sem tudott a múltunkról. Mielőtt M.-et megismertem, sosem gondoltam volna, hogy éveket is kibírnék egy férfi mellett úgy, hogy ne unjam meg, és minden elkövetkező napomon örömmel választom majd azt, hogy mellette maradok.

5. Hosszútávon még soha az életben nem voltam képes életben tartani egy növényt sem. Az igényes orchideától a szerényke fokföldi ibolyáig előbb-utóbb mindent kinyírok, pedig szorgalmasan öntözgetem, és nagyon szeretem őket. Legkitartóbb túlélőm egy kis bokor bazsalikom volt, amit pesztó-gyártási céllal szereztem be, de pár hete az is elpusztult.

6. Van két tetoválásom, és szeretnék legalább még kettőt, csak nem tudom, mikor lesz időm megcsináltatni őket: a Kissmalacz és a Kissmajom neveit, és egy csokor virágot, amiben van egy Anyu által rajzolt margaréta, egy Van Gogh festményről kiválasztott írisz, és egy nap-csillag.

7. Mérsékelten nyelvtan-náci vagyok, lazán kezelem például a vesszőkre és az egybe/külön/kötőjellel írt szavakra vonatkozó szabályokat (értsd: mindig úgy írok, ahogy az adott szituációban a mondanivalót figyelembe véve kifejezőbbnek tűnik), de azt vallom, hogy az ember csak akkor engedje meg magának, hogy helytelenül írjon, ha egyébként pontosan tisztában van vele, hogy mi a helyes. Ugyanakkor mindig elszégyellem magam, amikor M.-hez vagy Nádasdihoz hasonló liberális nyelvészek rávilágítanak, hogy nincs olyan, hogy helyes vagy nem, mindenkinek az a helyes, amit az édesanyjától tanult. (Arról viszont nem tehetek, hogy egyszerűen gyű-lö-löm, mikor valaki úgy mondja, hogy "hanyadik".)

Az is a játék része lenne, hogy kérjek meg hét embert, hogy meséljen ugyanígy, de ezt a lépést kihagyom, mert annyira a végére maradtam, hogy szerintem teljesen körbejárt a dolog, mindenki megkapta már, csak esetleg van olyan, aki még nem ért rá válaszolni. Ha van ilyen, akkor tegye meg, mert tényleg tök érdekes ez az ismerkedősdi, nagyon élvezem olvasni a vallomásokat mindenkinél.