Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. február 14., péntek

My funny Valentine...

Nem, nem ünnepeljük a Bálint-napot, de Tamko megint megelőzött azzal, amit írni akartam, sőt ezúttal a címmel is, miszerint szerelmesek vagyunk, úgyhogy ennél maradok, úgyis mindennél igazabb, hogy ő a "my favourite work of art"... Kissmajom, aki nyolc hete és két napja esélyt sem adva uralkodik fölöttünk. Igaz, ő a történelem legédesebb és legnagylelkűbb diktátora, egyetlen nyakunkba fúrt meleg golyó-fejecskéjébe, egyetlen mennyei illatú leheletébe, egyetlen kemény hörcsögpofi- vagy puha szájacska-érintésébe, egyetlen fogatlan mosolyába, egyetlen heőzésébe kerül, és rögtön térdre rogyva könyörgünk, hogy hadd szolgáljuk még egy kicsit - és ő bőségesen osztogatja ezeket az aranyos kegyeket hű rajongóinak, nap mint nap.
Tamkoékkal ellentétben nekünk eszünkbe sem jut ésszerűen viselkedni, nem próbáljuk megnevelni, nemkényeztetni, türelemre tanítani. Ez volt a terv már akkor is, mikor még nem volt velünk, hogy mi azért vállalunk gyereket, mert agyon akarjuk imádni, mert megelégeltük a harmincsok évnyi önző életet (még akkor is, ha nyilván csak részben volt az, hiszen egymást és családjainkat is nagyon szeretjük), többet akarunk érezni valakiért, mint ami valaha is elképzelhető, és ennek megfelelően szándékozunk viselkedni: mint két igazi idióta, akiknek csak csettinteni kell, és boldogan hajtják igába a fejüket.

Emlékszem, pár héttel szülés előtt volt egy vitám egy friss anyákból és anyaságra vágyó nőkből álló csoportban, ahol állítólag beszóltam (szerintem csak szóltam, és főként egy népes tábort ellensúlyozandó tettem azt), mert ráripakodtak egy lányra, aki kijelentette, hogy ő képtelen sírni hagyni a kéthetes babáját, azonnal megsajnálja és felveszi, ha rákezd. Ők figyelmeztették, hogy ne csináljon már ekkora hülyeséget, hiszen elkapatja, és később le sem tudja majd vakarni magáról, én meg kértem, hogy hagyják már a saját érzései szerint cselekedni, mert azt anyaság igenis azt (is) jelenti, hogy egy tőlünk mindenben függő, kiszolgáltatott, védtelen kis lényt egy pillanatig sem hagyunk fölöslegesen szomorkodni, netán szenvedni. És ha már ott tartunk, tudományosan bebizonyított tény, hogy a sírni hagyás konkrét és közvetlen hatással van az agyra, mert olyan kémiai anyagokat szabadít fel, amik egy életre tönkreteszik az adekvát érzelmi reakciókat bizonyos komplex helyzetekre; illetve az is, hogy a gyerekek hat hónapos korukig nem tudnak manipulálni (egy ideig később is csak nagyon korlátozottan), egyszerűen nincs hozzá elég eszük, hogy összekössék a tetteiket a következményekkel. Az igaz, hogy elhallgatnak, ha ölbe veszik őket, de nem azért, mert fondorlatosan kiszámították, hogy ezt meg ezt kell tenniük annak érdekében, hogy legoptimálisabban kihasználják a felnőtteket, hanem azért, mert az ölelés, a meleg és az anyaszag által adott biztonságérzet egy olyan állapot, amire ösztönösen vágynak, amit megszoktak a méhben, és aminek "örülnek" akárhányszor visszaköszön, mert megnyugtatja őket ebben a nagy ismeretlen világban.
A vita persze tovább fajult, mert a fenti problémához való hozzáállás nagyjából meghatározza a szülők nevelési stílusát és módszereit, tehát ha már ezzel nem ért egyet valaki, akkor annak nagyjából fölösleges magyarázni bármit is, ami a feltétel nélküli szeretetről szól. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy aki másképp viselkedik, mint én, az kevésbé szereti a gyerekét, csak annyit, hogy másképp szereti, és igenis feltételekkel (például főleg akkor, ha nem bőg "indokolatlanul", és ha ilyenkor nem várja el, hogy "ok nélkül" ölbe vegyék). Ami nem ördögtől való gonosztett, attól még nem lesz pszichopata a gyerek, de én egyszerűen nem csak ennyit szeretnék, nem azért vártam ilyen későig a gyerekvállalással, hogy még most se legyek képes a saját kényelmemet, nyugalmamat és elégedettségemet alárendelni neki. És nem, ettől még nem leszek se ősanya, se mártíranya, én sem teszek meg mindent, vannak személyes korlátaim, és azoknak megfelelően vannak határok, amiknél megállok: nem adom fel a személyiségemet, nem teszem tönkre a párkapcsolatomat, nem kockáztatom a boldogságomat alkotó részleteket az ő kényéért-kedvéért, mert annak csak az lenne a vége, hogy neheztelnék rá, amiért erre "kényszerített". De nem is mentegetőzök és kognitív disszonálok, vagyok annyira biztos a személyes döntéseimben, hogy nem találom ki, hogy az enyém a mindenekfeletti igazság, és amit én nem teszek meg, az már túlzás és badarság - és főleg nem állítom szembe a háromgyerekes szomszédasszony tapasztalatát a legkomolyabb kutatások eredményeivel, csak azért mert engem támogat.
És ha már elkezdtem, megemlíteném a másik kedvenc érvet a sírni hagyás mellett, amivel úton-útfélen találkozom, mind altatás mind különböző hisztinek titulált szituációk kezelése kapcsán (kisbabákról beszélek, nem dackorszakos háromévesekről). Az ebben hívő szülők mindig azzal önigazolnak, hogy az idomítás márpedig kiválóan működik, hiszen velük ugyan csak kétszer játszotta el a büdös kölök, hogy álomba/kimerülésbe bőgi magát, ők bizony nem dőltek be a trükknek, és lám, megtanulta, hogy ki a főnök. És vérig sértődnek, ha meg merem említeni, hogy van egy kísérlet, amiben egy tetszőleges laboratóriumi állatkát áramütéssel büntettek bárhová kuporodott; az elején visított és hanyatt-homlok elfutott szegény, de nemsokára azt vették észre, hogy semmire sem válaszol már - annyira megszokta a bántást, hogy fölöslegesenek ítélt bárminemű ellenkezést, és inkább elfogadta a sorsát. Persze sarkítva, de ugyanez az elv a sírni hagyás mögött is: ha egy patkány kondícionálható, hogy ne reagáljon tiltakozással/meneküléssel a fájdalom ellen, mert semmi értelme, akkor mennyivel inkább elérhető ez egy csecsemőnél, aki az egyedüllét miatt szenved. Valóban van olyan iskola, hogy ellenőrizzük az alapokat (nem éhes, nem fázik/nincs melege, tisztába van téve, stb.), és ha minden rendbennek tűnik, nyugodtan rá lehet csukni az ajtót, majd csak elhallgat - és tényleg. De ne áltassuk már magunkat, nem azért nem sír tovább, mert nem kívánja már azt a közelséget, amit megtagadtak tőle, hanem azért, mert rezignáltan tudomásul vette, hogy hiába is fejezi ki vágyait, senki sem igyekszik oda hozzá vigasztalni, segíteni. És lássuk be, elég rossz lehet úgy létezni ebben az életben, hogy pici vagy és semmit sem tudsz megoldani egyedül, aki meg meg tudná helyetted, az leszarja.

Visszatérve saját mosolyogva vállalt kihasználtságunkhoz, ahogy Tamkonál is írtam, Kissmajom eddig még soha sem tudta elsírni magát nem-kézben; amint nyekken vagy legörbül a pici szája, máris ugrik valamelyikünk, és kapja fel - elég trauma nekünk így is az, hogy ilyenkor néha valóban igazi baja van (például pocakfájás, és nem csak olyan egyszerű nyűglődés, amit mi magánybánatnak hívunk), és ölben sem tudjuk elég gyorsan megvigasztalni. Nem mondom, hogy ez a jó út, sőt tudatában vagyok, hogy a ló tulsó oldala; magyarázatul mondhatnám, hogy nem ő kérte, hogy szülessen, tartozom neki ezzel, és ezért is vagyok itthon huszonnégy órában feladatot ellátni. De én örömmel teszem, olyan borzalmasan hamar nő és változik, olyan kevés ideig lesz tényleg szüksége ránk... pár hete még egy tehetetlen kis csomag volt, ha letettük csak a semmibe meredt és hallgatott, mintha ott sem lett volna - ma már huzamos ideig követ a szemével, ránk mosolyog, és a saját kis nyelvén kommunikál velünk. Azóta a függőségben is szintet léptem, most már nem csak sírni hagyni nem bírom, de képtelen vagyok otthagyni a kiságyában este, amikor még éber. Itt van ez a kis emberke, akinek mondanivalója van, amit a maga kis korlátozott kifejezőkészletével próbál átadni nekünk... egyszerűen nem megy, hogy oké kisfiam, beszéld meg a plüssállataiddal, én kimegyek netezgetni. Nincs olyan sürgős csoda virtuáliában, ami fontosabb, mint az, hogy neki interakcióra van szüksége, vagy mittudomén, csak jobban szeret az én mozgó pofámhoz gagyogni, mint a passzív játékmaciéhoz. Lúzer vagyok és a fejemre nő, I've heard it all, és egy csöppet sem érdekel. Szeretéssel nem lehet elrontani egy embert, még kevésbé egy gyereket; mert nincs olyan, hogy túl sok szeretet - ha valakinek kétségei támadnának, javaslom elolvasni ezt a könyvet (sajnos tudtommal magyar fordítás nem készült).

11 megjegyzés:

  1. Szerintem azért annyival nem árt árnyalni a képet, hogy az agyfejlődésre a gyakori, ismétlődő dolgok hatnak, szóval 2 alkalommal való sírni hagyástól még lesz agya, a rendszeres, több órás elhanyagolás az, ami az idegrendszer fejlődésére káros; valamint a sírni hagyás atyja, dr. Ferber négy hónapos kor után javasolta csak a módszert, követői pedig már hat hónapos korra módosították ezt. Persze én is ismerek olyat, aki a 3 napos babát "tanította meg aludni" fenti módszerrel, de az eredeti elképzelés az az, hogy ezt féléves kor után csinálod. Amikorra már kifejlődött az orbitofrontális kérge.

    Én se tudom sírni hagyni, de most, hogy már nagyobb, sokkal könnyebb különbséget tenni a sírásai között, a "nem akarok felöltözni" c. műsor séta előtt pl. egyáltalán nem hat meg, ő sír, én öltöztetem, amikor meg felhömbölödik és megüti magát, akkor azonnal ölelgetni és vigasztalni kell. A "most rögtön hagyd abba a teregetést és vegyél fel és hurcolj körbe a lakásban" a kettő között van. A full kötődős Kismama magazin is arra szavaz, hogy egyéves kora körül el kell kezdeni "frusztrálni", azaz néha nemet mondani, megvárakoztatni, mert szüksége van határokra. Szerintem sok félreértés abból ered, hogy nem a különböző életkoroknak megfelelően reagálunk (3 napos babát sírni hagynak vs. kétévesnek is mindent szabad).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ezt az ismétlődős dolgot nem írtam, de persze én is azokra gondoltam, akik a sírni hagyós elmélet követői, tehát következetesen teszik ezt (másképp gondolom nem is működne); talán nem órákig, mert addigra kimerül a baba és elalszik, de mondjuk altatásonként - és hát napi ötször fél óra is durva nekem, és ez csak nőni fog, mert ugye ha altatáskor működött, akkor mért ne próbálkoznának más alkalmakkor is... És itt kifejezetten egész pici babáról volt szó, aki még most sincs féléves.

      Nyilván teljesen papucs én sem vagyok, tehát arról engem sem tud meggyőzni a Kissmajom, hogy ne cseréljem le a ruháit az éjszaka közepén, miután tisztába tevéskor nyakonpisilte magát... pedig kitartóan próbálkozik, nagyon bele tudja lovalni magát a tiltakozó üvöltésbe. Olyan aranyos, nem is tudom mi lesz másfélévesen, pedig azzal egyetértek, hogy amikor már kommunikál annyira, hogy tudom a sírás okát, és tényleg triviális, akkor talán megkísérlem a nevelést... bár magamat ismerve inkább elhiszem majd, hogy csak nekem tűnik apróságnak, neki nagyon fontos, és beadom a derekamat... :)

      Törlés
    2. Hát valamennyire biztos fogod nevelni, mert különben az elektromos vezetékeket fogja rágcsálni és kemény műanyagtárgyakkal verni az üvegajtót és ha mindent eldugtál és full bababiztos a helyszín, akkor a parkettát nyalogatja. Mondjuk amikor teljesen kiborul, mert nem eheti meg a vécépapírt, akkor nehéz nem röhögni :)

      Törlés
    3. Illetve, bocs, nem akarok jósolgatni, nem biztos, hogy ezt fogja csinálni, de a miénk ezt csinálja :)

      Törlés
  2. Vita generálása nélkül, tényleg a puszta érdeklődés hajt: engem ezek a "ne hagyd sírni" tanulmányok tettek majdnem taccsra lelkileg, ugyanis egyik sem írja, hogy mi van akkor, ha bármit csinálsz, nem reagál a gyerek a ringatásra, csitításra, és konstans üvölt kézben, vállon, babakocsiban, ágyban...és akkor ezek szerint a tanulmányok szerint Léda (aki 16 hetes koráig napi 8-12 órát, egy éves koráig pedig 4-8 órát sírt naponta) agya nem fejlődött rendesen? Vagy tesznek azért különbséget a kétfajta sírás közt?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, hogy tesznek, sőt, kézben sírni egyesek szerint direkt jó. A lényeg, hogy jelen legyen az "érzelemszabályozó másik", az már másodlagos kérdés, hogy sikerül-e a szabályozás. Van olyan elmélet is, ami szerint nem is kell nagyon csitítgatni, mert akkor azt tanulja meg, hogy nem fejezheti ki szabadon az érzéseit, hanem csak át kell ölelni és hagyni, hogy sírja ki magát - mondjuk szerintem ez hülyeség. De a lényeg, hogy ne egyedül sírjon, hanem legyen mellette vki.

      Törlés
  3. Jézusom Katity, napi 4+ órát egy évig... hogy nem bolondultál meg...?
    Egyébként az van, amit Isolde mond, sem kisbabasírásnál sem későbbi hisztinél nem az számít, hogy sikerül-e megszüntetned a probléma okát, hanem az, hogy érezze: nem hagytad magára a bánatával, ott vagy vele, együttérzel amikor fáj a hasa, megérted hogy szomorú amiért nem ehet meg egy kiló csokit stb.
    Ez a könyv pl. egész jól elmagyarázza a különbséget: http://www.libri.hu/konyv/margot_sunderland.okosan-nevelni-tudni-kell.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én most akkor nagyon tudatlan leszek így ennyi gyerek után, de akkor miért baj az, ha valaki mondjuk a 4-5-6 hónapos gyerekét "megtanítja" elaludni maga. Nálunk ez nem úgy nézett ki, hogy zutty bele az ágyba, aztán aludjál babám, rácsukni az ajtót, és hadd ordítson. Soha nem hagytam ott. És azt sem jelentette, hogy ha éppen úgy adódott, akkor nem aludt rajtam, vagy velünk egy ágyban, meg a már régen magától elalvós gyereknek éppen arra volt szüksége, hogy ott legyek és fogjam a kezét, vagy rázzam a fenekét, akkor megcsináltam azt is.

      Amúgy én is nagyon nem szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy na én nem hagyom egy percre sem sírni, ez sok gyereknél, főleg kiskorkülönbségnél teljesen kivitelezhetetlen. És azért nem lelki nyomoroncok a sokadik gyerekek sem. Annak ellenére, hogy eleinte egészen biztosan nem érti, hogy anya most azért nem tud futni, vagy ugrani, mert éppen a tesót pelenkázza, vagy a másik tesónak ad enni, vagy feneket töröl. NEkem amúgy az összes gyereknevelési könyvvel ez a bajom, hogy csak arról szólnak, hogy van egy gyerek. Nálunk kulcsfontosságú volt, hogy a gyerek maga aludjon el, mert nem hagyhattam magára mondjuk a 17 hónapost meg a bő 3 évest 30 percre amíg elaltatom a kicsit. Meg ilyenek.

      Nagyon tetszett, amit isolde írt, de nagyon-nagyon sok olyan szülőt látok, aki később sem képes sírni hagyni, nevelni, vagy éppen frusztrálni a gyerekét, és ez eléggé rossz irányba vezet. De nem ilyen picike babáról van szó.

      Törlés
    2. Nekem az lenne a bajom vele, hogy egy 4-5-6 hónapos baba nem tanítható, legfeljebb idomítható - vagyis nem érti meg, hogy te pont ugyanannyira szereted a rácsukott ajtó másik oldaláról is, egyszerűen csak megszokja a büntetést, amit az egyedülhagyással kiszabtál rá, és mivel nem tehet mást, elfogadja azt, mikor már belefáradt és -fásult a sírásba. De ha ez nálatok nem így nézett ki, akkor ne is vedd magadra az inget... :)
      A többgyerekes verzióra nincs válaszom, remélem valamikor lesz alkalmam megtapasztalni. Gondolom az olyan családokban a gyerekek eleve megszokják, hogy osztozniuk kell a szülők figyelmén (nem csak altatásügyben, hanem minden téren), de cserébe kapnak tesókat - szerintem, aki egyke vagyok, jó üzlet...

      Azt, hogy nagyobb korban szükség van nevelésre, én sem vitatom, van körülöttem épp elég szülei fejére nőtt boldogtalan gyerek ahhoz, hogy belássam a szükségességét. Hogy kivitelezni hogyan fogjuk, azt még nem tudom, mert elég push-over banda lettünk, mióta megvan a Kissmajom... :)

      Törlés
    3. Na bocs, csak pont szoptattam, és egy kézzel nem tudok normálisan írni. A lényeg az, hogy nem azt írtam, hoyg rácsukjuk az ajtót és hadd sírjon! Hanem, hogy ott vagyok vele végig, csak nem én altatom el, hanem ő maga alszik el. Nyilván eleinte amíg nagyon kicsik nem kell csináni semmit, mert minden kajába bealszanak. Később meg már nem, akkor ha fáradtak, akkor felvettem őket, kicsit járkáltunk a lakásban, vagy a szobában, és amikor már láttam, hogy a pillák nehezednek, csukódnak, vagy nagyobb gyereknél össze vissza ásítgat, akkor szépen leraktam az ágyba, énekeltem és mondta, hogy akkor most aludjál szépen, puszit adtam és kész. Ha sírni kezdett, ott maradtam mellette, susogtam, vagy ilyesmi, és elaludtak. Nem hazudok, a maximális sírás hossz 8 perc volt.Vittem órát, mert sokkal hosszabbnak tűnik amúgy. Aztán már nem kellett ott maradni, mert nem sírtak. De sosem voltak magukra hagyva, főleg nem rájuk csukva az ajtó (sosem csukjuk be még a nagyok ajtaját sem, mert nem szeretnek úgy aludni). Csak muszáj volt (első gyereknél persze mi sem így csináltuk). Nekem el kell látni a többi gyereket is, másképpen nem működik. De ahogy írtam ettől még sokszor fordult elő, hogy náthás volt és rajtam aludt, vagy fogzott, és csak úgy aludt el, hogy fogam a kis kezét, amíg el nem aludt, vagy csak szimplán ott ültem mellette. EZért mondom, hogy ezt a "sírni hagyást" nem úgy kell elképzelni, ahogy sokan teszik.

      Amúgy az egész nevelés, vagy tanítás, tul. idomítás, a gyerek utánzás és rengeteg ismétlés révén tanul.:-) És igen, a 4-5-6 hónapos is tanul rengeteg dolgot. Mi az elején ebbe fektettünk energiát a gyerekeknél és utána soha többet nem kellett foglalkozni az altatás, alvás kérdéskörrel.

      Törlés
  4. Nem hagyom magára és nem csukom rá az ajtót! Pont ez az! Olvasd el pontosan, amit írtam.

    VálaszTörlés

Mondd!