Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. február 28., péntek

Zavar az Erőben 1. - Alvászavar

Volt a cumizavaron kívül egy másikunk is az elmúlt hetekben, éspedig az alvás-. Ezúttal sem a Kissmajom "hibája" volt az összezavarodás és annak sleepless in Budapest eredménye, hanem kizárólag a mi hülyeségünk következménye. A cumizavarral ellentétben* ez egyelőre quite miraculously megoldódni látszik - mesélem, hosszú lesz...

Úgy kezdődött, hogy az ismerősök csemetéit elnézve, és a tanuljunk más hibáiból elvből kiindulva, mi már elég régen kitaláltuk többek között azt, hogy ha nekünk egyszer gyerekünk lesz, akkor mi soha de soha nem fogunk lábujjhegyen közlekedni körülötte, és majd jól megtanítjuk háttérzajban aludni. Pechünkre kiválóan működött is: közvetlenül a kórházból való hazaérkezés után Kissmajomnak alkalma volt a világ összes hangjával találkozni, kezdve a bugyuta karácsonyi nótákkal, és befejezve az ünnepek alatt és között lenyomott sok-sok film és számítógépes játék mindenféle lármájával; és akkor még nem is beszéltünk a mi itthoni életünk neszeiről. A világon semmi sem zökkentette ki, pontosan egyformán nem érdekelte a kedvenc sorozatunkban előadott drámai veszekedés ricsaja, az FPS-es lövöldözés zaja, az iszonyúan idegesítő kapucsengőnk csörömpölése, vagy a véletlenül leejtett telefon koppanása - diadalittasan el is könyveltük, hogy itt aztán mehet a buli hajnalig, bezzeg a mi csecsemőnknek meg sem kottyan.
Annak következményeképpen, hogy ilyen kiválóan alkalmazkodott hozzánk mindenféle erőszakoskodás és idomítás nélkül, teljesen a fejünkbe szállt a dicsőség, hogy mi milyen ügyes szülők vagyunk, és gondoltuk, hogy francba a hagyományos nevelési elvekkel… na jó, újszülöttről beszélünk, nincs szó nevelésről... nevezzük szoktatásnak és programnak, szóval a francba velük, mi majd éljük szépen nyugodtan az eddigi életünket, annyi különbséggel, hogy csatlakozott hozzánk egy picike csoda, akitől az életünk milliószor szebb lett, milyenjónekünk. Amivel a világon semmi baj nem lett volna, ha úgy éljük azt az életet, hogy oké, mi nézünk filmeket napokon keresztül hajnalig, de közben figyelembe vesszük a picike csoda korának megfelelő igényeit, és neki nem kell résztvenni ezekben a maratonokban, hanem mondjuk a másik szobában pihen. De igazából valahogy bele sem gondoltunk, csak imádtuk, hogy folyamatosan velünk van, a mellünkön fekszik miközben beszélgetünk, dolgozunk, játszunk, tévézünk - és ő csalókán megkönnyítette az egészet, mert panasz-szava sem volt soha, nyilván ő is jól érezte magát velünk/rajtunk, csak hát nem neki kellett észnél lenni és kéthetesen tudni, hogy mi az, ami igazán jó neki.
Így éltünk majdnem két hónapon át: mindig ott volt, ahol mi, az éjszakát a mi alvásidőnket bármikor is volt az, az etetés-szüneteken kívül átaludta ő is, végig a mellkasomon feküdve; a maradék időben meg szintén végig velünk volt, többnyire kint a nappaliban, előbb mindkettőnkön, aztán mikor M.-nek megkezdődött az idei munkaév, akkor inkább rajtam. Akkor aludt, amikor elálmosodott - hittük mi.

Aztán olyan két héttel ezelőtt bekövetkezett az, hogy M.-nek ideiglenesen nagyon megszaporodott a munkája, legkésőbb éjfélkor le akartunk volna feküdni, és természetesnek hittük, hogy amikor mi, akkor ő is, Kissmajom viszont nem így gondolta; ahogy már írtam, nagyon éber volt, és esze ágában sem állt lehiggadni, keze-lába járt rendületlenül, ha a szokásos alvási pózba (hasra fektetve a mellkasomra) helyeztem, mérgesen zokogni kezdett és rúgkapált. Napokig nagyon nehezen aludt el (és persze mi is), általában olyan egy óra körül, úgy, hogy M. félig ülve eldőlt az ágyon, a gyereket meg a saját mellkasára helyezte hanyatt, hogy bámészkodni és mozgolódni tudjon, majd addig ringatta magukat, amíg végkimerülésben mindketten elaléltak. És amikor visszapörgetve emlékeinket, rájöttünk, hogy Kissmajom napközben szinte semennyit sem alszik, akkor kezdtünk csak lelkifurdalni azon, hogy basszus mi a francot gondoltunk mi vajon…?! Hiszen ez egy apró csecsemő, akinek 16-18 óra az alap alvásigénye. És hiába engedjük meg neki nagylelkűen, hogy bármikor bárhol elaludjon, és hiába képes aludni bármekkora háttérzajban, a gyerek nem süket, csak edzett - vagyis lehet, hogy megy neki az ilyen fajta alvás, de ki tudja, mennyire pihentetőtlen az, hogy folyton beleszivárog az álmába is a sok új információ, mindez miután nappal eleve több inger éri, mint a vele egyidős babákat, akik alig vannak ébren.
Kitaláltuk tehát, hogy ideje valami rendszert vinni az alvásidejébe, és mivel az egymáson alvás sem volt már kényelmes a megnövekedett méretei miatt, kézenfekvő volt, hogy egyúttal átköltöztessük a kiságyába. Előbb többször elhalasztottuk a kezdést, mert aggódtam, hogy nem fogok felébredni amikor éhes (ő nagyon sokáig nem sír fel, csak forgolódik, táplálékforrást keresve), utána meg elég esetlegesen jött be a terv, néha valóban sikerült pihennie már este tíztől, és volt olyan, hogy az egész éjjelt a helyén töltötte, de mire elkönyveltük volna a győzelmet, a következő éjszaka mindig katasztrofálisra sikeredett (szoptatás után nem tudott visszaaludni, így megint nálunk kötött ki). Ugyanekkor a túlstimulációtól valahogy elérhették a kritikus pontot az össze-vissza szikrázó szinapszisai és telítődhetett a tolerancia-zsákja, mert egyszerre csak elkezdett nagyon feszült lenni, vigasztalhatatlanul üvöltött, és miután ásítozott, dörzsölgette a szemét, el-elpilledt, majd összerezzenve újra feléledt, rögtön látszott, hogy mi a bánat oka. Megoldásunk nem volt, csak szerencsétlekedtünk, és össze-vissza beszéltünk meg dolgokat, hogy akkor most mi is legyen, hány órakor fürdessünk, de nem lehet minden nap akkor, mert nincsenek fix evésidőpontjaink, de hogy fektessük le a gyereket korán a hálószobában, miközben abból nyílik a fürdő, amiben elég későn szoktunk zuhanyozni, de mért nem figyelsz arra, hogy halkan csukd be az ajtót, de minek hiszen petárdaszóra is aludni tud, de nem érted hogy nem is azzal van a baj, hanem azzal hogy teljesen kiszámíthatatlan hogy mikor alszik el, stb. Elég kiábrándítónak tűnt az egész, meg voltunk győződve, hogy igazi idióták módjára végképp jól tönkretettük a tökéletes tabula rasa fiunkat, és innen már nincs más kiút, mint a drasztikus sírvahagynis módszer, amire mi nem vagyunk hajlandóak - vagyis patthelyzet, meg kell szokni ezt az állapotot, és túlélésre kell játszani minimum az elkövetkező két évig, vagy mittudjukmi mikor lehet már annyira kommunikálni egy gyerekkel, hogy észérvekkel megértessük vele, hogy aludni márpedig kell, és a szülők sokkal jobban tudják, hogy mikor érdemes.

Még nem is volt időnk panaszkodni senkinek, csak egymás között keseregtünk, amikor is, mint valami deus ex machina, belépett Isolde, és megkaptam tőle ezt a könyvet - itt is mondom, hogy végtelen hálám, konkrétan életmentő volt, Kissmajom a nyugalmát, mi az ép eszünket köszönhetjük neki. Még aznap elolvastuk, és másnap már próbálkoztunk vele, vagyis hiába intett türelemre a szerző, én csak nagyjából huszonnégy óráról vezettem alvásnaplót, úgy éreztem, hogy úgyis pontosan tudom, hogy hol és mit rontottunk el, és hogy mennyiket alszik a baba és hányszor ébred, ha egyáltalán elalszik. Szokásos okoskodásom volt ez persze, és most utólag könnyű leinteni a javasolt több napig jegyzetelős módszert, mert elégnek bizonyult ennyi is, de egyszerűen annyira szimpatikus volt minden, amit írt, és annyira logikusnak és egyszerű-de-nagyszerűnek tűnt, hogy egyértelmű volt, hogy működni fog. Nagyon címszavasan megpróbálom itt is leírni az egész lényegét, tényleg nagyon apró, és homlokracsapósan alap dolgok, de magától valahogy nem jön ezekre rá az ember… legalábbis mi nem, lehet hogy épp azért, mert nem olyan komplikált tudományosságok, amikre számítanánk. A nő megkülönbözteti a négyhónapos alatti kategóriát, mert szerinte akkor még minden képlékeny, hiszen nincsenek kialakult alvási szokások a babáknál; én most főleg erről írok, de a könyv nagyobb gyerekekkel foglalkozó része is nagyon érdekes, mert minden fejezetben megjelöl olyan dolgokat, amik mindenkire vonatkozhatnak, korcsoporttól függetlenül. Többek között ilyen szinte közhelyszerű előírásokat is elismétel, hogy a gyerekeknek a harmóniához szüksége van naponta ismétlődő rutintevékenységekre, ezért egy előrejelzős órarendféleség elengedhetetlen: nagyjából pontos időben kell elkezdeni az esti készülődést, majd következetesen betartani a kialakított sorrendet, a fürdetést, etetést, lefekvést, stb. Ezekhez a lépésekhez olyan támpontokat kell társítani, amiket a gyerek könnyen beazonosít és asszociálhat az alvással, például alvós rongy vagy játék bevezetése, mesemondás, egy bizonyos altatódalhoz való ragaszkodás, elbúcsúzás, lámpaoltás, illetve ébredés esetén mindig ugyanazoknak a csitító szavaknak a suttogása (mert összevissza énekelgetéssel vagy hosszas nyugtató szövegekkel felkeltjük a baba érdeklődését ahelyett, hogy tompítanánk azt).
Nagyon tetszett, hogy mindenre több alternatívát is kínál, mert nálunk például nem játszik a bepólyálás, hiába oldaná meg a folyamatos mocorgás problémáját, amivel Kissmajom felébreszti saját magát - ha szorosabban takarom be, korlátozva ezzel a kezeit, dührohamot kap, és oda lesz az addig elért elpilledés is, a teljes betekerést ezért aztán meg sem próbáltam. És nem játszik az sem, amit mindenhol unos-untalan javasolnak, hogy ha Kissmajom félálomban szomorúan nyöszörögni kezd az ágyában, akkor én csak benyúlok és megsimogatom és mondogatom hogy itt vagyok - ő ettől nem csendesedik el, hanem ellenkezőleg, egyre kétségbeesettebb lesz, és végül teljes felébredésbe és üvöltésbe torkollik a nyugtatgatás. A kiságyba szoktatásra is vannak tanácsok (például egy ismerős anya-illatú póló behelyezése a baba fejéhez), de azokra végül nem volt szükség, mert mire alkalmaztuk volna, Kissmajom magától elfogadta az új felállást, és most már nem riad föl attól, hogy beteszem a saját helyére. Olyant is írt, amit nem tartunk be, mert úgy döntöttünk, hogy nem muszáj egy csapásra megreformálni mindent: azzal kezdünk, ami égetően fontos, és csak lépésenként fogunk tovább haladni, nem is a Kissmajmot kímélendő, hanem többnyire miattam - épp elég trauma volt nekem az, hogy nem rámfeküdve tér már nyugovóra, és a meglepetés, hogy önállóan elvan, és még boldogan mosolyog is hozzá, arra még nem készültem fel, hogy ne hagyjam szoptatás alatt bealudni, vagy minden alkalommal tegyem le, ha nappali szieszta közepette rajtam alszik el (ezekről állítólag később egyre nehezebb lesz majd leszoktatni, úgyhogy lehet hogy valamikor a közeljövőben mégis ráveszem magam a megvalósításra). És olyan is van, amit ösztönösen jól csináltunk: az éjszakai és nappali alvás megkülönböztetése úgy, hogy az előbbi sötétben és csendben történjen a kiságyában, az utóbbiak meg világosban és lehetőleg mozgalmas és változatos helyszíneken (tevékenykedő család közepette a nappaliban, autóban utaztatva, babakocsiban vagy anyára kötve sétáltatva, hűvös levegőjű teraszra kirakva, elringatva, stb.).
És akkor íme a már említett egyszerű-nagyszerű mentőötletek és trükkök, amik számunkra revelációszerűek voltak (különösen az utolsó), és amik miatt gyakorlatilag sikerült a projekt:
- el kell fogadni, hogy az időben lefekvés nem egyenlő sok ébredéssel és korán keléssel: hiába hisszük, hogy ha éjfélig fent van a gyerek, akkor majd könnyebben és gyorsabban beájul, épp az ellenkezője igaz, mert ha átbillen azon a ponton, amikor nagyon álmos és automatikusan elaludna, már túl fáradt lesz a fokozatos ellazuláshoz, és átcsap a hangulata hosszasan nyűglődő mindenbajavan kínlódásba;
- követni kell a gyerek természetes bioritmusát, és olyankor letenni, amikor az éber-álmos-túlfáradt-megintéber ciklus a pihenéshez optimális ponthoz ér (ezt ő félreérthetetlenül jelzi ásítással, szemdörzsöléssel, elbambuló tekintettel, leragadó szemekkel, lecsukló fejjel, stb.);
- figyelni kell az alvásfázisokat, és ha egy mód van rá, nem szabad átverni és a könnyebbség kedvéért olyankor letenni, mikor nagyon mélyen alszik, mert ha máshol kerül újra felületesebb alvási ciklusba, mint amire emlékszik, nyugtalan lesz vagy meg is ijed, és nem tud visszaaludni;
- nem szabad éjszakai tisztába tevéssel bolygatni a babát etetések után se, ha nem muszáj: jó minőségű pelusban, alaposan bekrémezve kell lefektetni, és ha csak pisil, akkor békén kell hagyni reggelig, bármilyen szokatlan a gondolat, hiszen az egész éjszakát átalvó gyerekeket sem költi fel senki peluscserére (ha muszáj cserélni, minél gyorsabban és mozgatásmentesebben kell, melegített törlőkendőkkel tisztogatva, hogy lehetőleg ne zavarja fel semmi);
- helyesen kell beazonosítani a baba éjszakai hangjait (night noises): meg kell tanulni, hogy mik azok, amiket a felületes alvási szakasz (lásd fentebb a linken) vált ki belőle, de nincs jelentőségük, mert magától túllép rajtuk, és segítség nélkül alszik tovább, és mik azok, amik miatt tényleg be kell avatkozni (például rossz álom vagy éhség), még mielőtt beleélné magát és ordítani kezdene; nekem ez volt a legnagyobb felfedezés, mert addig hajlamos voltam felkapni az első nyikkanásra, és legtöbbször én magam ráztam fel ezzel, pedig semmi gond nem volt, csak épp nyüzsgött egy kicsit, ahogy egyébként mi felnőttek is tesszük, anélkül hogy tudnánk róla vagy emlékeznénk rá később (átfordulunk, ágyneműt igazítunk, megnézzük az órát, esetleg még válaszolunk is, ha kérdeznek).

A könyv szerint minimum tíz napig kell következetesen kitartani az alvásterv mellett, hogy észlelni lehessen legalább minimális változásokat, ami esetünkben annyit jelentett, hogy olyan éjféltől reggel tízig tartó éjszakai, és gyakorlatilag nulla nappali alvás helyett, este nyolctól kezdődő, minimum tíz órányi éjszakai, és három darab legalább másfél-két órás nappali alvás. Első este szerencsések voltunk egy fél óra utáni bátorító sikerrel (nyilván nem a mi érdemünk volt, csak véletlen), második este több mint egy óra szívtépően jajveszékelős ellenkezésbe ütköztünk (borzasztó volt, kétszer váltottuk egymást a fülünkbe óbégató gyerek ölelgetésében, mert huzamosabb ideig nem bírtuk elviselni), harmadik este negyven perc kevésbé heves tiltakozásba (pityergett, de összebújással és komfortcicizéssel hagyta vigasztalni magát), tegnapelőtt konkrétan két perc alatt aludt el (letettem az ágyába, elkezdett galagyolni, kimentem fogat mosni, és mire le akartam ülni a szokásos módon melléje, már aludt), tegnap negyed óra alatt (sírt kicsit, de ezúttal mi csesztük el, mert túl hosszúra nyújtottuk az előkészületeket, és már átlépett a jófajta és a nyűgös fáradtság közötti vékony határvonalon). Plusz-mínusz fél óra csúszással hétkor fürdetés van, aztán etetés úgy, hogy előbb szoptatás, aztán M.-től pótlás, aztán megint szoptatás (ebbe tud belealudni legkönnyebben és legkómásabban), aztán a babának pihenés, nekünk meglepett egymásra meredés, hogy vajon mit is kezdjünk a hirtelen ránk szakadt több órányi csendes kettesben maradással (megoldjuk, nem kell sajnálni); utána ideális esetben tizenkettő körül és valamivel három óra után egy-egy etetés, és hat körül ébredés, majd felkelésig olyan másfél órás összebújás a mi ágyunkban.
Két akción kell még finomítani. Az egyik az, hogy ahogy halad az éjszaka, Kissmajom egyre felébreszthetetlenebbül belelaszik a szopizásba, és mivel így nem lakik jól, olyan is van, hogy óránként kér enni; egyelőre nem sikerült olyan módszert találni, amivel ilyenkor magához téríthetném (akár születés után a kórházban, az ilyenkor javasolt dolgok most sem működnek), egyedül a tisztába tevést nem próbáltam még, hogy M.-et ne verjük fel, de arra is sor fog kerülni, majd legfeljebb kivonulunk a nappaliba végrehajtani. A másik, hogy nappal továbbra is küszködünk, hihetetlen hogy félig ájultan is mennyire nincs fogalma, hogyan kellene elaludni, csak szenved és bőg kimerülésig, vagy amíg valamilyen elterelő hadművelettel rá nem veszem, hogy engedje el végre magát, hunyja be a szemét, és go with the flow; autóban, babakocsiban, cicin simán megy neki, legtöbbször a teraszon hidegben is, de jó volna végre minden extra nélkül is elérni.
Tegnap volt kerek egy hete, hogy elkezdtük a kalandot. Kedden már variáltunk is, mert az oltás után bepirosodott combjával nem akartuk megfürdetni, de a kimaradt lépés nem zavarta össze. Kavarásilag vasárnap éjjel ugrik majd a majom a vízbe, mert az éves hagyományunkhoz híven meg szándékozzuk nézni az Oscar díjátadót, de ehhez valamikor (még nem döntöttük el, hogy már fürdés vagy csak az éjféli etetés után) át kell mennünk M. szüleihez, mert nekünk nincs olyan adónk, amin élőben közvetítenék; mi a nappaliban tévézünk majd, Kissmajom ottani ágyát meg betesszük a szomszédos dolgozószobába, remélhetőleg nem bánja majd, hogy nem a megszokott környezete veszi körül.
Nah kész, hirtelen fejezem be, mert így is kilométeres. Megyek szórakoztatni - a törpök élete csupa játék és mese… :)


* Igen, sajnos jól olvastátok, it's back; majd visszatérek megint a témára, ha kikristályosodik egy végső stádium - jelenleg elég kétségbeejtő a helyzet, szorítsatok a tejemnek!

2 megjegyzés:

  1. Szia Est!

    A napközbeni elaltatáshoz szeretném neked ajánlani az ADAMO hintát. Itt megtalálsz róla minden infot:
    http://adamo.hu/
    Nekünk nagyon bevált,még a nyaralásokra is vittük magunkkal. Azon kívül,hogy nagy segítség az elaltatásban ,nagyon jó hatással van a babák idegrendszerére,egyensúlyérzékére stb.

    Minden jót nektek!

    Kata

    VálaszTörlés
  2. Köszi, Kata! Tetszik a hinta, de pont altatáshoz nekünk alkalmatlan volna: a mozgástól teljesen beindul a Kissmajom, rögtön mocorogni és bámészkodni kezd - azért nem lehet babakocsiban sem úgy altatni, hogy csak egy helyben állva tologatom, mert éberebb benne, mint valaha.

    VálaszTörlés

Mondd!