Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. március 24., hétfő

Meg kell a szívnek szakadni...

Kissmajom fogzik. Alig lett túl a hasfájós szenvedésen, itt van ez a másik - mi meg ezt is csak nézni tudjuk tehetetlenül. Szörnyű, nekem senki sem mondta, hogy ez a szülőség ennyi szívfájással jár…

Anno állítólag nekem is megvolt az első négy fogam négyhónapos koromra, úgy látszik nem csak az ajkaimat, hanem a szám belsejét is örökölte szegény bogárka. De a legszarabb az, hogy igazából az ínyén per pillanat semmi sem látszik (nem piros, nem dudorodik), amiből arra lehetne következtetni, hogy hamarosan kibújik onnan valami, így elképzelni is rossz, hogy meddig fog tartani ez a mostani állapot…
Már egy ideje nyáladzgatott és rágicsálta az öklét, de az elején még nem folyamatosan, így a védőnőnek hittem, hogy ilyenkor csak az éhséget kell kizárni, de egyébként teljesen normális ez, mert most fedezte fel, hogy van keze, és egyelőre csak így tudja használni. Persze volt még egy csomó jel, de azokról csak későbbi utánaolvasáskor derült ki, hogy jelek: nyálbuborékokat fújt, nyújtogatta a nyelvét, tépegette a füleit meg karmolta az arcát (ilyenkor oda is kisugárzik a fájdalom), nyugtalanul aludt, és kevesebbet evett. De most már egyre egyértelműbb minden, szinte sosincs olyan éber pillanata, amikor a keze ne lenne a szájában, és nagyon szereti, ha a kisujjammal masszírozgatom az ínyét, emellett meg gyakran nyűgös, sírós, kedvetlen, visszafogott, a szokásosnál sokkal ritkábban mosolyog, csak néz komolyan a nagy kék szemeivel… borzalmas, bőgni tudnék.
Az a legnehezebb, hogy mivel még ilyen kicsi, az ő fájdalmát nem tudjuk olyan módszerekkel enyhíteni, amik nagyobb babáknál ilyenkor segítenek. Vannak a hűthető rágókák például, de azok egyrészt túl nagyok az ő picike szájához, másrészt nem is tudja még magának szájba adni és ott tartani őket, és mivel annyira kemény műanyagból készülnek (Hol vannak a régi jó gumikacsák…?), félek is kísérletezni hagyni, mert szofisztikált finommozgás híján megütheti velük a szemét. A lidokain tartalmú Dentinox gélt használjuk fájdalomcsillapításra, de azon meg azt írja, hogy nem alkalmazandó 3-4 hónapos kor alatt (marhára tudományos megfogalmazás, mit mondhatnék), meg egyébként sem lehet csak párszor egy nap, szóval spórolnunk kell vele; este lefekvéskor mindig kap, mert különben el sem bír aludni, csak keservesen ordít. Egyébként ez volt a végső bizonyíték is arra, hogy tényleg a fogai bántják, hogy egyik este másfél órán keresztül torkaszakadtából üvöltött, de szinte levegővételnyi szünet nélkül, konkrétan mintha nyúztuk volna, és végül mikor semmilyen más ötletünk nem volt, M. kétségbeesésében bekente az ínyét - rekedten, kimerülten, csuromvizesre izzadva alélt el másodperceken belül, édes kincsem.

A legjobban most az aggaszt, hogy már körülbelül egy hete, mióta bedurvult a helyzet, nagyon rosszul eszik. Ő most szinte kereken 6 kiló, vagyis a napi kajaadagja a képlet szerint olyan 900 millinek kellene lennie - we are nowhere near that. Este nyolctól reggel nyolcig, ha nagyon szerencsések vagyunk, megeszik olyan 300 millit (ez csak megközelítőleg ennyi, mert éjjel nem méricskélem, tehát csak az átlagban 200 milli pótlás része biztos), aztán napközben olyan három, de inkább négyóránként fogad el csak bármit is: az abszolút rekord 130 volt, de a legjellemzőbb inkább a 100, és volt már többször, hogy 60-70 után egyszerűen nem kért többet, kilökdösi a szájából és sír; vagyis összességében alig eszik többet, mint a napi szükségletének fele. Tudom, hogy az étvágytalanság a fogzás egyik jele, én sem szívesen zabálnék, ha szaggat a fejem közben, így most csak arra gyúrunk, hogy legalább egy-egy kicsit gyarapodjon majd, nem baj, ha nem hízik egy kilót havonta, mint eddig, az állítólag úgyis túl sok volt.
Az étkezés más szempontból is elég érdekesen alakul: ugye ő most sima cumiból kapja a pótlást, ráadásul nagyobb lyukúra cseréltem az eddigieket (mondjuk ez még mindig csak kéthónapos méret), hogy ne kelljen nagyon küzdenie szíváskor. Ennek ellenére éjjel még mindig minden étkezésnél szopizik (bele is aludna, csak én szuszakolok még bele tápszert, hogy legalább akkor lakjon jól), és sokszor nappal is elfogadja a cicit. Erről több ellentétes véleményt hallottam: van aki azt mondja/írja, hogy ilyenkor a babák általában elutasítják a mellet, mert az erős szívó mozdulatok fokozzák a kellemetlen érzést, van aki azt, hogy épp ellenkezőleg, a cicizés masszírozza az ínyüket, ezért többször igénylik. Én semmit sem erőltetek, persze nagyon örülök, amikor akar szopni, mindig meg is kínálom, de ha nem, akkor egyszerűen kifejem (így legalább azt is megutdtam, hogy a két mellemben olyan 120 milli szokott összegyűlni négy-öt óra alatt), és megkapja üvegből.

Közben meg szerdán elmúlt három hónapos, ezen a héten megyünk majd oltásra megint. Az ultrahang is megvolt, minden rendben van, csak egy minimális vízsérvet látott az orvos, de azt mondta, ez gyakran előfordul, mert a herék a hasüregből erekszednek le, és néha folyadék is jön velük; semmi teendő nincs vele, egy éves korra általában felszívódik. Az éjszakai alvás még mindig fixen este héttől reggel hatig tart, két álométkezéssel, és most már a nappali is elkezdett stabilizálódni: kétszer vagy háromszor fél óra, és egyszer egy hosszabb periódus (egy és két és fél óra között minden volt már). Szeret a játszószőnyegén heverészni és a lelógó cuccokat ütögetni meg rángatni, szeret szembenézősen beszélgetni bárkivel bármiről bármeddig, szeret a szűkítőtől megszabadított kiskádjában vízkirugdosósan fürdeni, és imád az apjával kurblis repülőgépeset játszani - ezzel gyakorlatilag bármikor meg lehet nevettetni.
Gyönyörű nagyfiú, mindenkit azonnal levesz a lábáról, sokszor semmit sem kell tennie, egyszerűen annyira szép, hogy az valami hihetetlen (idegen emberek odajönnek és megállnak bámulni, néha egészen kínos), de legtöbbször azért bedob egy ellenállhatatlan mosolyt is a biztonság kedvéért. Most, hogy fáj a nemlétező foga, egyszerre nagyon bújós is lett, szinte bármeddig elvan a nyakamban lógva, teljesen hozzámsimulva fúrja a kis meleg kobakját a vállamba… annyira de annyira szeretem, és imádom, hogy ilyen szívesen ölelőzik, de utálom az okot, és sokkal jobban örülnék, ha soha nem engedné szeretgetni magát, de semmije se fájna. Drága-drága kisfiam...

2014. március 14., péntek

Körtefa

Kilenc évvel ezelőtt nagyjából ilyenkor épp arról faggatott, hogy mire vágyom leginkább az életben felnőttségem végállomásaként, én meg azt mondtam, hogy egyszer, valamikor, majd szeretnék egy szép házat nagy kerttel, a házban lépcsőt, amin lehet kuporogni, a kertben körtefát, ami alatt ülhetek a családommal. Akkor még nem éreztem magam felnőttnek, és valami nagyon távoli jövőbe képzeltem ezt a képet; ezt is megbeszéltük, ahogy azt is, hogy előbb nagyon sok kalandot szeretnék még - és amint később kiderült, gondolatban nem csak én tettem hozzá, hogy "együtt"…
Aztán hetek leforgása alatt valóban eljöttek az együtt-évek, és a kalandok, amelyek között végül egyik az volt, hogy megpróbáltuk a különt is. Nem emlékszem egészen pontosan, hogy meddig bírtuk, azt hiszem valami fél év lehetett, tavasztól talán őszig, ami alatt mindketten elköltöztünk a közös kuckónkból, és csak szeretők voltunk… amíg egyszer ott nem ragadtam a legénylakásán… Ahol azóta velünk él a kisfiunk, aki az ő lehetetlenül kék szemeit örökölte, és aki a közös kedvenc versünkről kapta a nevét, ahogy megálmodtuk akkor, 2005 tavaszán...

Most nem azt a verset osztom meg, hanem ezt, amit ő írt nekünk/rólunk amikor elbúcsúztunk, és elindultunk egymás nélkül a nagyvilágba.
A nagy kert már megvan, a szép ház tervrajza szintén - lépcső is van benne; és amint a körtefát elültetjük, máris legalább négyen fogunk alatta ülni.
Kedvenc versem, kedvenc révbeérésem.


Az önzés gyümölcsei

Mit érdekel: önző vagy bármilyen
amit teszek, ha nekem úgy a jó?
Mások életét én nem élhetem,
leszek tehát az elúszó hajó.

Bár innen nézve a part úszik el,
és ott maradnak édes körtefák,
ha kiáltok, már senki nem felel,
és ismeretlen vizek illatát

hozza a bús szél s a csúnya vihar,
és lehet, hogy elsüllyedek hamar,
de ha nem fújna szél, az lenne baj,
és nem születne újra ennyi dal.

És kikötök majd tudom valahogy,
messzi vízen, egy messzi rév ölén,
lekötöm hajóm, bár recseg-ropog,
egy időre az én parancsom él.

Aztán lassan foszlani kezd a tél,
csöndes vízből kalandok árja lesz,
büszke hajóm elindul, újra él,
és valahol majd megint partra tesz.

Hogy hol, nem tudom, én most nem tudom,
de remélem, ha sok-sok vízen át
megérkezem, majd megpillanthatom
még egyszer azt az édes körtefát.

2014. március 13., csütörtök

Titspervert

Igen, fixa ideám a csöcs, megint arról fogok hadoválni - teljesen megértem, ha valakinek már elege van, ugorjon nyugodtan, ígérem a holnapi poszt másról fog szólni.

Pár napja Kissmajom kitalálta, hogy nem szeretne többet fecskendőből pótlást kapni. Nem értjük miért, semmi sem változott, ugyanúgy csak M. adta neki, mert rólam már régebben kiderült, hogy ügyetlen vagyok hozzá, nem is erőltettem, nehogy az én bénázásom miatt utálja meg. Elkezdte nem rácsukni a száját, pont mint ahogy a mellemmel tette a cumizavar kialakulásakor, és csak sírt, ha M. egy cseppnyit rápöttyentett a nyelvére, hogy hátha úgy eszébe jut, miről is van szó. Nem nagyon törődtünk a dologgal, mert miattam addigra már ki volt már találva a másik alternatíva is, a pipettázás, és rájöttünk, hogy rutinosan csinálva az sem olyan lassú, amilyennek tűnik: 40-50 milli tápszer simán lemegy öt perc alatt.
Hétvégén viszont kölcsönöztünk egy babamérleget - így három hónap után tudni szerettük volna, hogy pontosan mennyi tejem is van, mert eddig fogalmunk sem volt, szoptatás után mindig csak adtuk neki a pótlást addig, ameddig kérte, amikor jelezte hogy jóllakott, leálltunk, és a kért mennyiségből következtettük ki, hogy mennyi lehetett a tej (nagyjából egy vele egykorú babának előírt standard adagból kiindulva, hiszen azt feltételeztük, hogy ő tudja legjobban, mikor lakott jól). A mérlegelésből viszont kiderült, hogy nem valami fényes a helyzet, ugyanis a mennyiség enyhén szólva változó: van olyan, hogy 60-70 milli (ez a leggyakoribb), de olyan is hogy csak 30, az abszolút rekord öt órás távollét után is csupán 90 volt, és éjszaka folyamán a két etetés együtt is csak 110, hiába éreztem én legalább duplájának (minden szám két mellre vonatkozik). Egyértelműen beazonosítható párhuzamot nem láttam aközött, hogy mit és mennyit iszok, nyomatom-e a görögszénamag teát, szaporítófejek-e vagy sem. Az adatok tudatában persze elkezdtem szorongani etetéskor, frusztrált ha Kissmajom abbahagyta a szopást mikor még volt tej a mellemben, ideges voltam ha pipettával csak annyit evett meg, hogy a cicizéssel együtt sem közelítette meg a szükséges adagot, és minden alkalommal kértem M.-et, hogy próbálkozzon a fecskendővel újra, hátha visszakattan valami (azzal ugyanis anno sokkal többet elfogadott, mint pipettával). Nem kattant, csak üvöltött, az elmúlt három napban az etetés csupa stressz volt, hiába mondta a logikám, hogy de hát hízik a gyerek, és nem sír az éhségtől, tehát semmi ok aggodalomra - amit másnak lazán tanácsolok, azt nekem nem sikerült megfogadni.
Tegnap este egy pokol volt. Azzal kezdődött, hogy az első harmad könnyű kortyai után Kissmajom elkezdte elengedni a mellemet: mohón ráharapott, majd amint rájött, hogy egy egyszerű szájösszeszorításra már nem zúdul belőle a tej, rázta a fejét és sírt. A cumizavar tipikus jele, csak épp teljesen logikátlanul, ugyanis cumi nem volt a képben hetek óta, plusz a fecskendőt is elutasította ugye, pedig abból aztán tényleg dőlt a cucc. Jöttek a szokásos próbakörök, de ezúttal már a pipettát sem akarta, sőt, amikor feladtam és bőgve mondtam M.-nek, hogy hagyjuk a francba, adja oda a cumit, ne éhezzen már az a gyerek, akkor azt sem kérte! Csak sírt és sírt, zokogott, nyöszörgött, hüppögött egy órán keresztül, nekem meg megszakadt a szívem, hogy kínozzuk ezt a babát, úgyhogy sírtam én is vele, amíg el nem aludt az ölelésemben. Olyan fél óra múlva ébredt az éhségtől, és mivel már egész nyugodtnak tűnt, gyorsan mellre tettem - szívni kezdett, én meg írtam a szomszéd szobában dolgozó M.-nek egy üzenetet, hogy hozza a cumisüveges pótlást. Miután a mellemből már nem jött elég gyorsan, benyomott üvegből 90 millit, aztán a világ legaranyosabb mosolyával rámnézett, és azonnal békésen elaludt.

Éjszaka szokás szerint kétszer kelt enni, mindkétszer mellből kapott, és mindkétszer belealudt még mielőtt kifogyott volna a tár. Néztem a drága pici arcát, sírtam még egyet, ezúttal a boldogságtól, hogy van nekem, és reggelre megérett bennem az elhatározás: befejezem. Nem küzdetem tovább minden cseppért, mert egyrészt gonosz dolog, olyan mintha engem arra kényszerítenének, hogy morzsánként eszegessem meg az ebédemet, másrészt semmi értelme, ha lett is tőle egy kicsit több tejem (nem tudom, az is lehet, hogy nem is), annyi már akkor sem lesz sose, hogy kizárólag anyatejes baba legyen - és nem tisztességes ennek kitenni őt csak azért, hogy nekem egyszerűbb legyen az életem. Mert valójában a kizárólagos szoptatás nagyrészt az én kényelmemet szolgálja, ő akkor is hozzájut az értékes tápanyagokhoz, ha én csak fejek; persze sarkítok, mert a fejés nem annyira hatékony, és attól lassanként elapad majd a tej, de őszintén szólva bármennyire is tudom ezt, semmilyen mennyei nedű nem ér annyit, hogy ez az édes kisbaba egy további percig is szenvedjen érte.
Nem tudom jobban mint ő, és az orvostudomány sem tudja jobban - ő csak enni szeretne, amikor éhes, ez ennyire egyszerű, úgyhogy mostantól megpróbálom mellre tenni minden alkalommal, eszik ha/amennyit akar, utána kap tápot (ha jókedvű és türelmes, pipettával kínálom, ha nem, akkor rögtön cumival), én meg kifejem, ami bentmaradt, illetve napi legalább egyszer szaporítósan fejek. Időben nagyjából ugyanott leszünk, körülbelül fél óra, mert a cumis pótlás hamar lemegy; csak annyi gond van ezzel, hogy nem minden kajálás után van el egyedül annyi ideig, úgyhogy nem garantált a három-négyóránkénti ürítés. Ezt megoldandó gondolkoztunk kórházi brutálfejő bérlésén, de igazából fölösleges annyi pénzt kiadni érte, mert kézzel nagyon ügyesen és gyorsan megy nekem, annak meg az alapja ugyanaz a kézi gép, amim nekem van, és nem hatékony rajtam; úgy meg semmit sem érek vele, ha az csak erőteljesebben szív mint a kézi, mert nem az erősséggel van a baj, hanem a technikával. Szoptatási tanácsadót nem vagyok hajlandó hívni, nekem annyira szar élmény volt a jelenlétük a kórházban, hogy egy életre elegem lett belőlük sajnos: minden nap jött minimum egy, és elszajkózta ugyanazt a fos általános szöveget, amit a legalapabb babásmamás cikk is tartalmaz, semmilyen rugalmasságot nem tanúsított egyik sem, hiába mondtam, hogy az egyenmegoldások nekem nem bizonyultak jónak. Majd a következő gyereknél első percben felkeresek egy igazán profit, lehetőleg konkrét ajánlás alapján, hátha úgy reális segítséget kapok, de most ebben a helyzetben már mindegy, annyi tejet úgysem lehet már belém varázsolni, hogy pótlás egyáltalán ne kelljen, és ha meg kell, akkor mindegy, mert a cumizavar már adott.

Van a románoknak egy tök jó mondása: de ce ţi-e frică, nu scapi - vagyis valami olyasmi, hogy az, amitől félsz, az elől nem menekülhetsz, előbb-utóbb utolér. Hát utolért, elkapott. Nem érdekes. Teljesült a legnagyobb vágyam a világon: van egy gyönyörű egészséges gyerekem. Minden más lényegtelen körítés.
Persze titokban remélem, hogy a cumi és cumizavar ellenére is lesz majd kedve azért megpróbálgatni a cicit legalább pár korty erejéig, amikor tele van és ömlik belőle a tej, mert imádok összebújni vele szoptatáskor, imádom, ahogy a szemembe néz közben, és ahogy fogdossa a kezemet... de ha nem, hát nem, összebújunk napi százszor úgyis. Szóval igazából egy dologra vágyok csak, hogy ügyesen tudjak fejni, minél többször, minimum hatóránként, és bízom benne, hogy kitart a tej legalább Kissmajom fél éves koráig - ezt mondtam M.-nek is ma délben, amikor aggódva rámcsetelt a munkából, hogy na hogy állunk az esti fiaszkó után.
M.: biztos ki
knowing you
ha valaki megkérdezné most tőlem miért szeretem a feleségemet, azt mondanám neki, hogy ezért: overnight eljutottál a sírásszomortól eddig :)

Hosszú és nagyon göröngyös út volt, de végülis egész jó kis nap lett ez, így, évforduló előtt…
Függöny.

2014. március 11., kedd

Boys will be boys

Ma apás napja volt a gyereknek, M. felajánlotta, hogy ne mindig csak rohanjak haza bárhonnan is, menjek el nyugodtan egy egész napra, majd ők ellesznek, férfiak egymás között. Délelőtt tizenegykor tehát szoptattam egyet, és az volt a terv, hogy csak fürdetés környékére érkezem haza, addig épp lesz alkalmuk kipróbálni egymást hosszabb távú kettesben is. Én meg elindultam "a városba" - szuper volt, hét ágra sütött a nap, gyér volt a forgalom, a rádió jó zenét nyomatott, igazi tavaszi hangulat volt, én meg nem is tudtam mit kezdjek magammal ennyi szabadidő közepette.

Ruhashoppinggal indítottam, mert az őszi beszerző körút során, amikor azt hittem, hogy egyéves koráig mindenét megvettem a gyereknek, úgy tűnik valahogy kimaradtak a 62-es méretű rugdalózók és a tavaszi kimenős cuccok, amikre márpedig égető szükség van; persze csomó fölösleges dolgot is kiválasztottam, ami aranyos volt, tehát otthagyhatatlan (többnyire superheroes illetve Star Wars témakörben). Utánára terveztem egy nagybevásárlást is, de mivel egy ideje nem érkeztek otthonról beszámolós üzenetek meg fotók, gondoltam rákérdezek, hogy hogy vannak a fiúim - ekkor voltam négy órája távol. A válasz esemm nem volt valami bíztató: Kissmajom egyszer csak nem volt hajlandó elfogadni a fecskendős pótlást (ezzel az elmúlt napokban már voltak gondjaink, az okról egyelőre fogalmunk sincs), mire rátértek a pipettára, már annyira beleélte magát a dührohamba, hogy azt se nagyon, és épp félórája folyamatban van a próbálkozás apai és a tiltakozás fiúi részről. Mondtam M.-nek, hogy ha minden kötél szakad, akkor nyugodtan vesse be a cumit, majd megoldjuk később az azáltal okozott problémát, de a gyerek ne éhezzen.

Aztán, it figures, egyszer csak felcsendült egy olyan dal, amit eddig még az életben nem hallottam rádióban: a Cserháti-féle Édes kisfiam… Már eleve tomboltak a hormonjaim, mert a boltban egy nőre rá volt kötözve egy nagyjából Kissmajom korú kislány, aki keservesen sírt, ugyanazzal az aranyos panasznyikorgással, amivel az én drágám szokott, alig bírtam ki, hogy ne menjek oda hozzá megvigasztalni. Hát mit mondhatnék, a Keleti pályaudvartól az Erzsébet hídig hangosan zokogtam, hogy jövök már kincsem, hozom a nagy kövér cicit, és ígérem, hogy soha-soha többet nem hagyom el a babát! Botladozva rohanok be a parkolótól, remegő kézzel nyitom az ajtót... a nappaliban csend, félhomály, a kanapén bóbiskol M., mellkasán meg a világ legnyugodtabb pofijával alszik Kissmajom. M. elmeséli, hogy milyen dráma volt, kiköpködte a tápot és sííírt, és a végén a beleküzdött adag felét kihányta, borzasztó volt nézni is; namondom adsza gyorsan, felköltöm, hát belealudt szerencsétlen kis béka az éhségbe. Szerencsétlen kis béka nagyon nehezen ébred, ami nappal egyáltalán nem jellemző rá (eleve az sem, hogy el bír aludni ugye, de apparently M. egy varázsló), úgyhogy gyanút fogok és rárakom a mérlegre: 140 grammal nehezebb, mint amikor elmentem, nem csoda, hogy fülig érő szájjal vigyorog, amint kinyitja a szemét. Amint kiderült, M. érzésre azt tippelte, hogy már nagyon sok órája van kettesben a gyerekkel, minimum egy étkezés kimaradt tehát, plusz a nehézkes belediktálás és a bukás… meg volt győződve szegény, hogy üres a fia pocakja, és a sokktól alélt el annyira, amikor nyugtatni próbálta; eközben meg Kissmajom valószínűleg azért bőgött meg köpködött, mert meg volt tömve, és tényleg nem kért többet.

Holnap megejtem a nagybevásárlást. M.-nek meg a lelkére kötöm, hogy mérje meg a gyereket, mielőtt kitalálná, hogy éhen fog halni.
Hát eléggé szeretni kell őket… :)

2014. március 8., szombat

Felfedezés…?

Tudom, hogy nem kellene elkiabálnom itt, mert már többeknél bebizonyosodott, hogy amit az ember a blogjára kiír, az utána nagyon hamar nemúgy lesz, de két okból is megosztom, amit kifejlesztettem: egyrészt mert nagyon örülök neki, másrészt mert hátha egy kis személyre szabással segít valaki másnak is.

Van ugye a nappali altatás mizéria, amire nem és nem vagyok hajlandó panaszkodni, mert akkor rögtön eszembe jutnak Audrey és társai, akik éjjel sem alszanak, és a világ legszerencsésebb szüleinek tartom magunkat, amiért Kissmajom este és reggel hét között végig békésen szunyál (két darab közbeiktatott szoptatással, amelyek alatt fel sem ébred). De bevallom, hogy amióta az éjszakák nyugodtak, ráadásul a rutin beállása óta úgy kezdődnek, hogy akár teljesen élénken is letehetem, mert addig-addig magyaráz a kiságyában a plüssállatoknak, amíg álomba nem szenderül - szóval amióta ez beállt, a nappalok minimum frusztrálóak, de sokszor idegesítőek is voltak (telhetetlen liba), mert egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy miért nem tud akkor is ügyesen elaludni. Nem magam miatt, tényleg, én szívesen elhallgatnám a gagyarászását napestig, mert borzasztó szórakoztató és vicces és aranyos, csak hát nem az van, hogy akkor vígan létezünk ébren egész álló nap, hanem láthatóan szenved szegényem. Olyan két, maximum két és fél órára van kalibrálva, ami után elkezd házsártos lenni, ezzel elvan olyan tíz percig, aztán meg minden átmenet nélkül  szörnyen szomorú lesz, és előbb sír, aztán egyre dühösebben ordít, míg végül remegve, fuldokolva, piros fejjel és rekedt hanggal panaszolja a világba, hogy ő fáhááárahaaaaadt!
Már kísérletezek pár napja, hogy hogyan és mikor kellene közbelépni ebben a folyamatban, hogy csendes vége legyen, mert az eléggé kikészített, hogy ha belelovalja magát, akkor már csak úgy tudom kiütni, ha addig hagyom üvölteni ölelésbe szorítva, amíg le nem merül az összes energiája. És lehet hogy valóban szüksége van erre a feszültséglevezetésre, de én önző módon akkor is jobban érezném magam, ha csak arról venném észre, hogy elaludt, hogy fekszik mozdulatlanul, kisimult arccal, és jó mélyeket lélegez.

Arra már egy ideje rájöttem, hogy a hideg elálmosítja, mert télen ahányszor kiléptünk a házból, szinte mindig elaludt még a vállamon, úgyhogy amint megkaptuk a babakocsit, kitaláltam, hogy rá kellene szoktatni a teraszon pihenésre, hogy mire jön a meleg, automatizálódjon a dolog. Olvastam, hogy mások ezt tologatással oldják meg, én is próbálkozom vele, de sok szerepe nincs a dolognak szerintem, mert Kissmajom egy extrém körülményeket favorizáló klambó, séta közben sem díjazza, ha sima, bökkenőmentes aszfalton haladunk (ellenben amint két utcával odébb elindulunk dombon fel és dombról le, a murva egyenletességével vetekedő burkolaton, és akkora bukkanókon, hogy az autósok is csak öttel mernek átgurulni rajtuk, menten agyrázkódást kap durmolni kezd); azért tologatom a teraszon is, azon ne múljon, csak hogy ne álldogáljak tétlenül mellette, és félálomban is érezze, hogy nincs magára hagyva. A hűvös levegőn kívül a másik barátunk az a konstans morajlás, amit a közelünkben levő forgalmas út ad; nem közvetlenül mellettünk van, tehát nem túl hangos (kivétel ha mentőkocsi vagy rendőrautó szirénázik, vagy idióta motoros bőgeti a gépét), de épp eléggé ahhoz, hogy fehérzajszerű hátteret adjon.
A hogyan terve tehát megvolt, maradt a sokkal lényegesebb mikor. Mert ha túl hamar próbálom elaltatni, akkor még annyira éber, hogy már akkor nem áll jól a simlis szeme, amikor elkezdem öltöztetni, és mikor végül kilépünk a teraszra, lelkesen forgolódni kezd, hogy felfedezze az új helyet. Ha meg túl sokáig kivárok, annyira nyűgös, hogy sehol sem marad meg letéve, kézben is csak pár percig, és aztán bármit csinálok, kezdődik is a cirkusz. Az van, hogy nagyon résen kell lenni, és figyelni a jeleket: lelassult mozdulatok, hosszas bambulás, lapos pillantások, szemdörzsölés, ásítás - ha ezek olyan egy percen belül több mint kétszer ismétlődnek, bármilyen kombinációban, akkor itt az idő.
Akár az esti lefektetésnél, itt is csak annyit beszélgetünk, hogy elmondom neki, hogy most aluszás következik, jól megpuszilom, és többet nem is szólok. Kiviszem a teraszra, bepakolom a babakocsiba, ha kell, betakargatom, és a szemkontaktust kerülve tologatni kezdem, miközben dudorászok.
Ami még fontos (erre csak ma jöttem rá), hogy nem sötétítem le azonnal a fej felőli részt a mózeskosáron, csak miután már szundikál. Amíg megtettem, a kényelmes félhomályban rögtön elkezdett körülnézgelődni, de ha gonosz módon elhalasztom, akkor a hirtelen világosság (nyilván nem a napot süttetem a szemébe, de a benthez képest már egy borús égbolt is nagy változás) rákényszeríti a hunyorgásra, és egész hamar rájön, hogy onnan már csak egy fél lépés az ultimate kényelem, amit a szeme lehunyása jelent.

Fél óra gyenge teljesítménynek számít, bár ugye máris megvan annyi, amennyit az eddigi módszerekkel el tudtam érni, de azért a rosszkedvet csak nagyon kicsit tolja ki. Egy-másfél óra már szerez egy körülbelül ugyanolyan hosszú aktív ébrenlétet, de azért azalatt általában be kell iktatni egy etetést is, mert pont úgy jön ki, plusz végig intenzíven foglalkozni kell vele, mert különben unatkozik és hamar bánatos lesz. Két óra az kielégítő lazítás, az után nagyon sokáig jókedvű és nyűglődésmentes, rövid időtartamokig (legfeljebb tíz perc) akár magára is hagyható a játékaival. Két és fél óra (ez volt az eddigi rekord) az maga a nirvána, kisimultan és vidáman kel fel utána, és akár szórakoztató személyzet jelenléte nélkül is egész sokáig olyan marad.
Hogyha viszonylag korán (lehetőleg a délelőtti, de legalább a koradélutáni szieszta idején) sikerül a hosszabb pihenést beiktatni, akkor egész nap könnyebb dolgunk van, mintha megtanulná, hogy hogyan kell elaludni, és már olyan is volt, hogy utána bent is egyszerűen csak elszenderedett, ahányszor kókadozni kezdett. Ki tudja, az is lehet hogy idővel, ahogy fokozatosan fejlődik a kis goldfish memóriája, már egyik napról a másikra is emlékezni fog, hogy aludni nem olyan ördögtől való iszonyat...

2014. március 5., szerda

A szaranyaságról

Ezt a posztot buta-buta Popinak dedikálom, mert nélküle sosem írtam volna az érem másik oldaláról - el is felejtettem már, hogy volt ilyen, hihetetlenül repül az idő manapság, és nagyon nehéz felidézni azokat a napokat, amikor Kissmajom csak egy szuszogó krumpli volt, hiszen most már egy kommunikatív kis lény, aki folyamatosan beszélget velünk, mindenre ezerrel koncentrálva figyel, és minden nap látványosan fejlődik (tegnap reggel például felfedezte a kezét, és meglepetten konstatálta, hogy meg tudja fogni vele a piros plüssnyúl szív alakú orrát).
Itt nálam a szülés után időhiány miatt elég sokáig elmaradt a dokumentálás, amikor meg írtam, akkor is leginkább a Kissmajomról, akiről továbbra is csak azt tudom elismételni, amit akkor, hogy egy tökéletes, csodálatos mintagyerek, első perctől fogva. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy én is olyan anyának éreztem magam, sőt: azáltal, hogy jófej baba volt, és mindenben segítőkész partner, engem még jobban frusztrált, hogy ha ő pár naposan ennyire megkönnyíti a dolgomat, akkor én meg mi a lószarért vagyok ilyen béna és ügyetlen… neki sokkal jobb anya járna. Sokszor órákig csak ültem, és néztem, és nem tudtam betelni vele, meg a hálával, hogy van nekem, és ha olyankor valamilyen anyaságosságot épp nem sikerült úgy végrehajtanom, ahogy ideálisnak tartottam, azt éreztem, hogy nem érdemlem meg őt, nem vagyok méltó rá - sokáig várt és küzdelmesen elért babák esetében szerintem gyakran vannak így ezzel a nők, nehéz szembesülni azzal, hogy egy évekig kergetett álom teljesül, mi meg nem vagyunk mindenben a helyzet magaslatán. Szóval nem volt mindig minden rózsaszínű nálunk sem, bőgtem ám én is épp eleget, és most utólag ugyan látom, hogy eléggé ok nélkül, de akkor ez nem így csapódott le....

Nálunk ugye a nagy mumus a szoptatás volt, az első hetekben még jobban stresszelt a téma (Tudom, szinte lehetetlen, lévén, hogy mostanában is folyton ezen kattogok…), még erősebb volt a teljesítménykényszerem. Itt is added pressure volt, hogy Kissmajom első pillanattól annyira de annyira ügyes volt, valósággal fizikai fájdalmat okozott, ahányszor ránéztem az édes fejére, ahogy szorgalmasan szopizott bármeddig, minden különösebb eredmény nélkül is akár. Az összeomlás akkor jött el, amikor egy ismerősöm példáját követve, aki a sírós babáját egyfolytában mellen tartotta, így aztán rengeteg teje lett (vagy legalábbis nekem akkor teljesen megkérdőjelezhetetlennek tűnt az összefüggés), rendeztem egy majdnem huszonnégy órás szoptatásmaratont, hogy hátha. Már a kórházban is volt ilyen próbálkozásom, a második napon, de akkor még eléggé friss voltam és üde és euforizált - ugyanez a mutatvány egy kéthetes babával, vagyis alapjáraton is nagyon kialvatlanul és elhasználtan, elég rossz ötlet volt. Eleve abból állt minden nap, hogy háromóránként szoptattam, egy órát (néha többet is) tartott a szoptatás, és utána tejszaporítási céllal még egyet fejtem, vagyis maradt olyan egy órám aludni vagy bármire, mielőtt megint szoptatni kellett. És azon az ominózus éjszakán gyakorlatilag csak annyi pihenőidőt adtam magamnak, amíg a pótlást (mert egyértelmű volt, hogy kell, éheztetni meg nem akartuk Kissmajmot a kísérletem idejére sem) oda nem adtuk; azaz oda nem próbáltuk adni, mert akkoriban volt az, hogy még hittünk a poharazásban… éjnek idején tehát, össze-vissza repedt mellbimbóval, sajgó derékkal és háttal, zsibbadt végtagokkal, félkómás állapotban asszisztáltam M. kínlódásánál, aki a tápszer nagy részét a gyerek nyakába öntögette… a gyerek ordított, én hüppögtem, szegény M. meg próbált az agyvérzés határán egyensúlyozni.
A világ legszarabb anyájának éreztem magam, gyűlöltem a testemet, amiért képtelen követni a lelkem szárnyalását, és a túlcsorduló szeretetemből tejet gyártani a fiamnak, mindenféle szörnyűségeket vizionáltam, amik mind az én alkalmatlanságomból származnak majd, hiszen íme, nekem megint nem megy az, ami mindenkinek természetes (igen, ez kísértetiesen hasonlít a meddőség körüli szomorkodáshoz)... M. mentett meg, mert megérttette velem, hogy igenis jól csinálom, hogy a bravúros áttörés hiánya nem rajtam múlik, én mindent megteszek, és egyébként is, van egy egészséges, gyönyörű fiunk, ugyan kit érdekel, ha nem kizárólag anyatejet eszik… Azóta még számtalanszor robbant bele az önsajnálatomba és -sanyargatásomba, mindig ugyanezzel az érvvel, ami ellen tényleg nem tudok (és ne is tudjak soha!) mit mondani. De mostanában már általában nem is látom annyira tragikusan a dolgokat, megedződtem, és mivel érzem, hogy mennyire repül az idő, mindig az jut eszembe, hogy ez is el fog múlni, és bizony, már most meg vagyok győződve, hogy ezt is visszasírom majd.
Manapság nem ritka a napi többszöri negyvenperces óbégatás, mert Kissmajom legújabb kunsztja az, hogy bár hullafáradt, nappal nem hajlandó elaludni, általában sürgős rúgkapálni- és gügyögnivalók okán. Két hónapja idegösszeroppanást kaptam volna, ha sétáltatás, ringatás, énekléses ölben altatás után, rajtam fekve is változatlanul, esetleg még erősebben üvölt, és én sehogy sem bírom megnyugtatni. Ezzel szemben tegnap például cseteltem közben, mert elfogadom, hogy véges az erőm, mindent nem tudok megoldani, bármennyire is szeretném. Amikor minden lehetőségből kifogyok, csak ölelem és szorítom erősen, ez minden, amit adni tudok a nyugalma érdekében, és ha ez nem elég, akkor nincs többem. Persze továbbra is frusztrál, hogy végül a kimerüléstől alszik el, és ugyanúgy szenvedek, ha a drága pici könnyes arcára nézek, de már nem vagyok hajlandó őrületbe kergetni magam az önostorozással.
Minden tiszteletem azoké, akik napi több órán át síró babák mellett ép ésszel túléltek heteket-hónapokat, nekem nem menne, beleőrülnék, és hál'Istennek úgy tűnik, hogy a sors nem is ad többet, mint amit el tud viselni az ember. Így is volt már olyan pillanat, amikor a hormonoktól és a tehetetlenségtől magamon kívül átadtam a harcteret M.-nek, még mielőtt felrobbannék. Ilyenkor több-kevesebb sikerrel próbálom lelkifurdalás nélkül kezelni a szó szerinti kitörésemet, és azt ismételgetni, hogy amíg tele van a pocakja, és van egy meleg test, amihez hozzábújhat, ebben a korban még nem esik baja - kevésbé fontos az, hogy épp ki vigyáz rá, és sokkal inkább az, hogy ne legyen magára hagyva, és főleg az, hogy hosszútávon normális maradjon az anyja.

Egyébként mondanom sem kell, hogy M. nélkül egyszerűen nem tudnám ezt csinálni. A jó részeket sem, mert annyira csodás az, hogy valaki velem együtt rajong ezért a kisfiúért, és nem néz teljesen idiótának, amiért bamba vigyorral bámulom ahányszor elereszt egy aranyos grimaszt, hanem ő is bohócot csinál magából, csak hogy kicsikarjon egy félmosolyt. És a rosszakat sem, mert akkora erőt ad a támogatása, annyira megkönnyíti a bizonytalankodásaimat az, ha viccet gyárt a drama queen reakcióimból, hogy még a legnehezebb napokból is többnyire a vihogásaink emléke marad meg.
Most, hogy az éjszakákat két kajaszünettel átalusszuk, nincs soha olyan, hogy napközben alig bírom nyitva tartani a szememet, de az elején sokszor volt; nekem olyankor az segített, hogy elmentem (Nem röhög!) a Tescoba (leginkább azért oda, mert autóval három percre van, és össze tudtam kötni a kellemeset a hasznossal, egyúttal megejtve a nagybevásárlást). Mondtam M.-nek, hogy akkor most nekem szükségem van pár órára, ő átvette a babát, én meg leléptem, és az akciós narancslés stand meg a sajtpult között ténferegve úgy éreztem magam, mintha egy all-inclusive full-extrás római vakáción a Via Condotti luxusboltjait fedezhettem volna fel.
Nem fenékig tejfel, de nem adnám semmiért, nem cserélnék senkivel. Néha siránkozok, zokogok, hisztizek, kiakadok én is, leteszem a babát fél percre, amikor nem tudom elviselni a számomra indokolatlan nyivákolását, sőt, megharagszom rá amiért nem hallgat rám, és határozottan rászólok, hogy most már legyen szíves hagyja abba, mintha értené… aztán rögtön felkapom újra, szégyenkezve és bűnbánva, mert eszembe jut, hogy mennyire boldoggá tud tenni, mikor a nyakamba bújik. Egy hullámvasút ez az anyaság nah.

2014. március 2., vasárnap

Zavar az Erőben 2. - Cumizavar

Kissmajom cumizavaros - ez most már tutibiztos és hivatalos.
Ahogy már említettem, érdekesen alakult ki a probléma, szinte egyik napról a másikra, miután egyhetes korától több mint egy hónapon át a világon semmi baja nem volt a mell és cumisüveg közötti váltástól: mindkettőt a megfelelő technikával szopta, és még akkor sem rebbent a szeme, amikor váltogattam őket. Sokszor volt ugyanis olyan, hogy ha nagyon éhes volt, képtelen volt helyesen ráharapni a mellemre, amitől persze sírni kezdett, így még kevesebb eséllyel indult a következő kísérletnek, és olyankor kapott pár korty tápot, hogy lenyugodjon, aztán folytattuk a szoptatást; így utólag könnyű okosnak lenni, simán lehet, hogy az a dühös bánat, amivel ilyenkor reagált, már a cumizavar első jele volt.
A lényeg az, hogy mikor egyértelműsödött, hogy van ez a gond, a pótlást egy kis kísérletezés után elkezdtük fecskendővel adni - erre viszont csak M. volt képes, nekem sehogy sem ment. Gondolom eleve bénán raktam a szájába a szilikon csőrt, mert sosem zárta rá az ajkait úgy, ahogy M.-nek teszi, amiből aztán rögtön következett, hogy a belenyomott táp egy része kifolyt a szája szélén. Aztán meg adagolni sem tudtam normálisan, mert a fecskendők a gőzös fertőtlenítések után mindig egyre jobban elromlanak, már nem olyan smooth a cucc bejuttatása, hanem ilyen ugrálósan-darabosan halad a benyomóka; ilyenkor vagy az volt, hogy nem ment be elég táp egyszerre, mert nem mertem eléggé megnyomni, vagy túl nagy lett a korty, mert mikor megnyomtam, megszaladt. Utálta, és én is utáltam, így M.-nek mindig nagyon sietnie kellett haza, ha pótlásra volt szükség, mert én nem tudtam megoldani egyedül.
Ekkor vettem meg a Medela Calma etetőeszközt, amitől az elején meglepődött Kissmajom, de elég hamar rájött, hogy hogyan kell enni belőle, és rendben is lett volna a dolog. Egyébként mi magunk is kipróbáltuk (stílusosan egy kis bort töltöttünk az üvegbe), tényleg teljesen másképpen kell kezelni, mint a cumit, vákuumot kell hozzá képezni, és nem lehet elérni, hogy egyszerre egy kortynál több cucc dőljön belőle. Szóval alapvetően jó a koncepció, de rajtunk már nem segített - amint a szájába vette, és elkezdte (volna) úgy szívni, mint a klasszikus cumiját, valószínűleg visszajöttek az emlékei vagy nem tudom, a lényeg az, hogy attól kezdve megint türelmetlen kezdett lenni mellretételkor, rázta a fejét, nem csukta be a száját, nyafogott. Természetesen nem vártuk meg, hogy mi lesz a vége, nem akartunk kockáztatni, így csak másfél napig használtuk, aztán visszatértünk a jó öreg fecskendőhöz. Nem bántam meg, hogy megvettem, egy próbát megért, majd elvaterázom vagy jó lesz a tesónak, de azért nyilván nagyon sajnálom, hogy nem jött be, mert ezerszer könnyebb lett volna vele az élet.

Hogy hogy állunk most...? Talán-talán egyelőre megoldódtunk szerencsére - tiszta véletlenül egyébként. Még régebben, a hasfájós napokban, M. vett a gyógyszertárból valamilyen ánizsos-kamillás löttyöt, aminek az ízét a Kissmajom nagyon szereti, kajálások előtt szoktunk adni neki belőle. És miközben az utolsó kudarc után épp keseregtem, hogy mi lesz szegény gyerekkel most, hogy megint fecskendőzni kell, és az anyja túl balfasz hozzá, egyszer csak beugrott a pipetta, amit a pocaknyugtató adagolásához adtak. Elővettem, felszívtam vele egy kis tápot, és megkérdeztem a Kissmajmot, hogy mit szól hozzá. Drága pici bogaram, rögtön megértette, hogy mi történik, ügyesen lenyelte, és a harmadik falatnál már tátotta is a kis száját - azóta, ha M. nincs itthon, tőlem így kapja a tápot, hihetetlen, hogy a kis okosom mennyire alkalmazkodott ehhez is, mint mindenhez, amivel találkoztatjuk. Nulláról indítva az etetést egyébként valószínűleg nem működne a dolog, mert amikor nagyon éhes, akkor mérges lesz, ha apró kortyonként kap csak enni (ezzel a módszerrel egyszerre olyan egy-két milli juttatható be), de így, hogy előbb kiüríti a melleimet, és csak utána térünk rá a pótlásra, már van annyi a hasában, hogy ki tudja várni, amíg teleszívogatom a pipettát.
Szóval így jártunk mi, végigbotladozva gyakorlatilag mindenen, amivel egy aranyos babaszájba táplálékot lehet juttatni. Tanácsom is van annak, aki szoptat és mellette cumis pótlást is ad: ha nem megy jól a poharazás/kanalazás/fecskendőzés, én mindenképpen javasolnám a Medela Calma beszerzését azonnal, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nincs rá szükség, mert jobb megelőzni a zavart, mint utána küzdeni ellene, és utolsó percben alternatívákat keresni. A mi tapasztalatunkból kiindulva a cumizavar olyasmi lehet, mint az alkoholizmus: sokáig lappang, és mire észbekapna az ember, hogy változtatni kellene, már visszavonhatatlanul ki is alakult; utána meg ideiglenesen meg lehet ugyan szüntetni, de a háttérben mindig ott leselkedik, és valószínűleg egyszeri trigger is elég, hogy visszalopakodjon. Hát így, a kisfiunk cumiholista.