Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. március 8., szombat

Felfedezés…?

Tudom, hogy nem kellene elkiabálnom itt, mert már többeknél bebizonyosodott, hogy amit az ember a blogjára kiír, az utána nagyon hamar nemúgy lesz, de két okból is megosztom, amit kifejlesztettem: egyrészt mert nagyon örülök neki, másrészt mert hátha egy kis személyre szabással segít valaki másnak is.

Van ugye a nappali altatás mizéria, amire nem és nem vagyok hajlandó panaszkodni, mert akkor rögtön eszembe jutnak Audrey és társai, akik éjjel sem alszanak, és a világ legszerencsésebb szüleinek tartom magunkat, amiért Kissmajom este és reggel hét között végig békésen szunyál (két darab közbeiktatott szoptatással, amelyek alatt fel sem ébred). De bevallom, hogy amióta az éjszakák nyugodtak, ráadásul a rutin beállása óta úgy kezdődnek, hogy akár teljesen élénken is letehetem, mert addig-addig magyaráz a kiságyában a plüssállatoknak, amíg álomba nem szenderül - szóval amióta ez beállt, a nappalok minimum frusztrálóak, de sokszor idegesítőek is voltak (telhetetlen liba), mert egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy miért nem tud akkor is ügyesen elaludni. Nem magam miatt, tényleg, én szívesen elhallgatnám a gagyarászását napestig, mert borzasztó szórakoztató és vicces és aranyos, csak hát nem az van, hogy akkor vígan létezünk ébren egész álló nap, hanem láthatóan szenved szegényem. Olyan két, maximum két és fél órára van kalibrálva, ami után elkezd házsártos lenni, ezzel elvan olyan tíz percig, aztán meg minden átmenet nélkül  szörnyen szomorú lesz, és előbb sír, aztán egyre dühösebben ordít, míg végül remegve, fuldokolva, piros fejjel és rekedt hanggal panaszolja a világba, hogy ő fáhááárahaaaaadt!
Már kísérletezek pár napja, hogy hogyan és mikor kellene közbelépni ebben a folyamatban, hogy csendes vége legyen, mert az eléggé kikészített, hogy ha belelovalja magát, akkor már csak úgy tudom kiütni, ha addig hagyom üvölteni ölelésbe szorítva, amíg le nem merül az összes energiája. És lehet hogy valóban szüksége van erre a feszültséglevezetésre, de én önző módon akkor is jobban érezném magam, ha csak arról venném észre, hogy elaludt, hogy fekszik mozdulatlanul, kisimult arccal, és jó mélyeket lélegez.

Arra már egy ideje rájöttem, hogy a hideg elálmosítja, mert télen ahányszor kiléptünk a házból, szinte mindig elaludt még a vállamon, úgyhogy amint megkaptuk a babakocsit, kitaláltam, hogy rá kellene szoktatni a teraszon pihenésre, hogy mire jön a meleg, automatizálódjon a dolog. Olvastam, hogy mások ezt tologatással oldják meg, én is próbálkozom vele, de sok szerepe nincs a dolognak szerintem, mert Kissmajom egy extrém körülményeket favorizáló klambó, séta közben sem díjazza, ha sima, bökkenőmentes aszfalton haladunk (ellenben amint két utcával odébb elindulunk dombon fel és dombról le, a murva egyenletességével vetekedő burkolaton, és akkora bukkanókon, hogy az autósok is csak öttel mernek átgurulni rajtuk, menten agyrázkódást kap durmolni kezd); azért tologatom a teraszon is, azon ne múljon, csak hogy ne álldogáljak tétlenül mellette, és félálomban is érezze, hogy nincs magára hagyva. A hűvös levegőn kívül a másik barátunk az a konstans morajlás, amit a közelünkben levő forgalmas út ad; nem közvetlenül mellettünk van, tehát nem túl hangos (kivétel ha mentőkocsi vagy rendőrautó szirénázik, vagy idióta motoros bőgeti a gépét), de épp eléggé ahhoz, hogy fehérzajszerű hátteret adjon.
A hogyan terve tehát megvolt, maradt a sokkal lényegesebb mikor. Mert ha túl hamar próbálom elaltatni, akkor még annyira éber, hogy már akkor nem áll jól a simlis szeme, amikor elkezdem öltöztetni, és mikor végül kilépünk a teraszra, lelkesen forgolódni kezd, hogy felfedezze az új helyet. Ha meg túl sokáig kivárok, annyira nyűgös, hogy sehol sem marad meg letéve, kézben is csak pár percig, és aztán bármit csinálok, kezdődik is a cirkusz. Az van, hogy nagyon résen kell lenni, és figyelni a jeleket: lelassult mozdulatok, hosszas bambulás, lapos pillantások, szemdörzsölés, ásítás - ha ezek olyan egy percen belül több mint kétszer ismétlődnek, bármilyen kombinációban, akkor itt az idő.
Akár az esti lefektetésnél, itt is csak annyit beszélgetünk, hogy elmondom neki, hogy most aluszás következik, jól megpuszilom, és többet nem is szólok. Kiviszem a teraszra, bepakolom a babakocsiba, ha kell, betakargatom, és a szemkontaktust kerülve tologatni kezdem, miközben dudorászok.
Ami még fontos (erre csak ma jöttem rá), hogy nem sötétítem le azonnal a fej felőli részt a mózeskosáron, csak miután már szundikál. Amíg megtettem, a kényelmes félhomályban rögtön elkezdett körülnézgelődni, de ha gonosz módon elhalasztom, akkor a hirtelen világosság (nyilván nem a napot süttetem a szemébe, de a benthez képest már egy borús égbolt is nagy változás) rákényszeríti a hunyorgásra, és egész hamar rájön, hogy onnan már csak egy fél lépés az ultimate kényelem, amit a szeme lehunyása jelent.

Fél óra gyenge teljesítménynek számít, bár ugye máris megvan annyi, amennyit az eddigi módszerekkel el tudtam érni, de azért a rosszkedvet csak nagyon kicsit tolja ki. Egy-másfél óra már szerez egy körülbelül ugyanolyan hosszú aktív ébrenlétet, de azért azalatt általában be kell iktatni egy etetést is, mert pont úgy jön ki, plusz végig intenzíven foglalkozni kell vele, mert különben unatkozik és hamar bánatos lesz. Két óra az kielégítő lazítás, az után nagyon sokáig jókedvű és nyűglődésmentes, rövid időtartamokig (legfeljebb tíz perc) akár magára is hagyható a játékaival. Két és fél óra (ez volt az eddigi rekord) az maga a nirvána, kisimultan és vidáman kel fel utána, és akár szórakoztató személyzet jelenléte nélkül is egész sokáig olyan marad.
Hogyha viszonylag korán (lehetőleg a délelőtti, de legalább a koradélutáni szieszta idején) sikerül a hosszabb pihenést beiktatni, akkor egész nap könnyebb dolgunk van, mintha megtanulná, hogy hogyan kell elaludni, és már olyan is volt, hogy utána bent is egyszerűen csak elszenderedett, ahányszor kókadozni kezdett. Ki tudja, az is lehet hogy idővel, ahogy fokozatosan fejlődik a kis goldfish memóriája, már egyik napról a másikra is emlékezni fog, hogy aludni nem olyan ördögtől való iszonyat...

1 megjegyzés:

Mondd!