Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. április 23., szerda

Izgalmas szerda

Kissmajom ma délelőtt egyszer csak fogta magát, és hasrafordult, miután már napok óta egyre ügyesebben billengetett oldalra, és dühöngött, hogy tovább nem tud. Kissmajom ma délután egyszer csak fogta magát, és lepotyogott a kanapéról, miután én balga, azt hittem, hogy minden szükséges óvintézkedést megtettem, hogy ez ne történhessen meg. És bármilyen hihetetlen, a két akciónak egyáltalán semmilyen köze nincs egymáshoz.

Nem tagadom, ami a gyerek mocorgását illeti, nem vagyok voltam egy paraanya. Tudom, a védőnő első figyelmeztetése mindig az, hogy csecsemőt soha, semmilyen körülmények között nem hagyunk egyedül, legfeljebb a földön, de én okosabb vagyok, és meggyőződésem, hogy bárkinél jobban ismerem a gyerekemet. Manapság már korántsem vagyok olyan bátor, mint újszülött korában, első hetekben pár percre valóban ott mertem hagyni csomó helyen (nyilván nem úgy, hogy fél órára leléptem, de nem volt végig rajta az egyik kezem, ahogy javasolják), mert lássuk be, olyankor tevékenység szempontjából még leginkább egy homokkal töltött zoknihoz hasonlítanak a babák. Mi pelenkázót nem használunk, mindig a franciaágyon vagy kanapén teszem tisztába egy vízhatlan alátéten, tehát ha esik, akkor sem egy métert fog - nem mintha így oké lenne. De azt joggal feltételeztem, hogy ahol az öltöztetés után hagyom, a két méter széles franciaágy közepéről, vagy az ugyanolyan hosszú kanapéról, nem fog lemászkálni, hiszen csak többszörös tengely körüli gurulgatással tudná megtenni. Persze a baj nem is úgy történik, ahogy számítunk rá...
Ma egy csomót játszodtunk a nappaliban a kanapén, végig ott voltam mellette, de még úgy sem engedtem olyan irányban feküdni, hogy oldalra fordulva esetleg leeshessen. Aztán egy adott pillanatban fejnem kellett, úgyhogy magam mellé fektettem (szó szerint tíz centire, babrált a nadrágom szárával), merőlegesen a kanapé szélére, de sajnos úgy, hogy a feje kívül volt, hogy közben tudjunk beszélgetni és egymás szemébe nézni. És az én kamikaze kisfiam egyszer csak fogta magát, egy hatalmasat dobbantott, ezzel kilökte a nehéz fejét vagy húsz centivel a kanapé szélén túlra, tökéletes hátraszaltóban átfordult, és mire elkaphattam volna, a szoba közepén landolt hason. Nem mondom, hogy megállt a szívem, mert egyszerűen fel sem fogtam, hogy mi van, rögtön ugrottam és kaptam fel - nyilván utólag józan ésszel tudom, hogy jó nagy barom voltam, mert gerincsérülés esetén ez a legrosszabb, amit tehet az ember, de sajnos akkor nem igazán gondolkoztam. Szerencsére amúgy akkora volt a lendülete, hogy nem fejre esett, és onnan csuklott össze tovább, hanem tényleg egészen átpördült, de annyira, hogy még csak egy csúszásos horzsolás sem keletkezett sehol rajta.
Nagyon megrémülhetett szegényem, mert ahogy felemeltem, olyan borzasztó hangosan elkezdett sírni, ahogy csak párszor hallottam eddig, de amikor megölelgettem és beszéltem hozzá, szinte mindjárt megnyugodott, egy percig sem tartott, és már mosolygott rám. Elkezdtem árgus szemekkel vizslatni, hogy vajon most mi van, de a világon semmi különöset nem láttam rajta: tapogatásra nem reagált úgy, mint akinek valamije fáj, követett a normálisan táguló pupillájú szemeivel, a taplreflexe működött, lelkesen kalimpált és rugdalt, szokás szerint gagyogott, és amint letettem, azonnal oldalra fordult, hogy gyakorolja az új tudományát. M.-nek írtam gyorsan cseten, de nem volt különösebben meghatva, és rögtön csitítgatott, hogy ez bárkivel megeshet, legtöbb szülővel meg is fog, ha eddig még nem történt meg, és nyilván figyeljem, hogy látok-e bármilyen viselkedésbeli változást, de alapvetően ne aggódjak. Nagyon nehezen visszafogtam magam a pániktól, amikor Kissmajom az intenzív hason-rugózástól bukott egyet, majd ásítozni kezdett, egyre csak ismételgettem magamnak, hogy nyugi, erőlködéskor szokott visszajönni kaja, illetve pont alvásidő következik - és egyrészt fellélegeztem, amikor pontban fél óra múlva ébredezősen nyújtózkodott, mint mindig, másrészt az a fél óra pont elég volt ahhoz, hogy a világ összes rémtörténetét elolvasgassam a neten…

Egy óra múlva hazaért M., aki szintén úgy látta, hogy a gyereknek kutya baja, és őszinte mosollyal nyugtatgatott, amikor folyton Liam Neeson feleségén rugóztam, aki ugye azt hitte, hogy semmi gond, aztán meg jól meghalt. Együtt is ellenőrzigettünk mindenféle jeleket, és tényleg úgy tűnt egyébként, hogy túl vagyunk a dolgon: Kissmajom az apjának is gyorsan bemutatta a vadonatúj produkcióját, majd gyorsan rátromfolt azzal, hogy hirtelen vissza is fordult hasról hátra. Vidám volt és élénk, vigyorgott, mozgolódott, mérgeskedett - nem tökéletes ugyanis még a hasra-dolog, mert az alsó oldali keze beszorul a teste alá, és nem bírja kihúzni, tehát mérgeskedni továbbra is kell, de egész magabiztos, bármikor ismételni tudja a mutatványt. Hatkor elmentem zuhanyozni, és mikor kijöttem, a fiúk vártak a kanapén, ahogy szoktak: M. hátradőlve, baba a mellkasán hanyattfekve. Épp indultunk volna fürdetni, amikor mindkettőnknek feltűnt, hogy Kissmajom nagyon bágyadt, ragadnak le a szemei, és mindene elnehezült - ilyent ritkán szokott, ebben a periódusban inkább nyüzsgős-nyűgös szokott lenni, amíg el nem indul az esti rutinunk; mivel nem tudtuk eldönteni, hogy most ez csak rendkívüli álmosság-e, vagy több, nem gondolkodtunk tovább, körülbelül öt perc múlva már úton is voltunk az ügyeletre.
A János Kórházról nekünk kizárólag jó emlékeink vannak: ott sikerült az inszem és láttam meg először Kissmalacz édes szívét, oda jártunk szülésfelkészítőre Kissmajomra várva, és az évek során ott, az urológián, csomó jófej fiatal doki vizsgálta már meg soron kívül M. gyulladt mellékheréjét. A kórházhoz vezető út utolsó kanyaránál, egy panzió előtt, sűrű sorokban gyönyörű kék íriszek virágoztak a járda mellett - akkor már sejtettem, hogy ez az őrangyalunk jele, és megint minden rendben lesz… Egy kis szerencsétlenkedés után (előbb a háziorvosi ügyeletre irányítottak, aztán a fekvőbeteg osztályra) máris a megfelelő váróba kerültünk, amely két gipszelésre várakozó kisgyereken kívül üres volt, úgyhogy szólítottak is. Dr. Papp György hívott be - drága, drága ember! Már első látásra szimpatikus volt: olyan ötven körüli, őszes hajjal és szakállal, kedves mosollyal… amint rápillantott a babára, és amint előadtuk a problémánkat, azonnal megértette, hogy itt elsősorban az én lelkemmel és lelkiismeretemmel kell foglalkozni. Megkérdezte, hogy milyen magas a kanapé (maximum 40 centi) és mi van alatta (parketta és rajta szőnyeg), ezt hallva már bíztatóan bólogatva meséltette, hogy hogyan zajlott a balszerencsés esemény, majd vicceskedve irányított be a rendelőbe, miszerint anyuka miért dobálja le a gyereket, illetve nézze már meg, nincs ennek semmi baja, csak terpeszkedik, mint egy török basa, és bámészkodik. Természetesen azért alaposan megvizsgálgatta, Kissmajom végig tiszta zen volt, ellazulva feküdt és érdeklődve nézte, majd mikor szőke hercegnek nevezte, és megdicsérte, hogy milyen szépséges (és rácsodálkozott, hogy mennyire hasonlítanak a vonásai az apjához), olyan aranyosan elmosolyodott, hogy a doki azonmód homlokon is puszilta. A biztonság kedvéért átküldött azért egy koponya röntgenre, ahol egy nem túl kedves hölgy elég durván mutatta meg, hogy hogyan kell lefognom a baba fejét, de akkorra már annyira hálás voltam a kollegájának, hogy az sem tudott érdekelni. Mikor végeztünk, nagyjából öt perc várakozás után megint odajött hozzánk a doki, és elmondta, hogy semmi okot nem lát aggodalomra, minden jel arra mutat, hogy a gyerek tökéletesen egészséges, de ilyenkor fel kell ajánlaniuk a 48 órás befekvős verziót (ami alatt megnézi egy neurológus is, vérnyomást mérnek és vérképet ellenőriznek), vagy dönthetünk úgy is, hogy saját felelősségre hazamegyünk, ő nyugodt szívvel elenged, csak otthon figyeljünk nagyon, és az esetleges első normálistól eltérő jelre induljunk vissza; mi az utóbbit választottuk, mert Kissmajom addigra feléledt és mohón megvacsorázott, és egyértelmű volt, hogy csak fáradt, nem beteg.

Elég kalandosan telt tehát a négy hónap plusz egy hét ünneplése. Reméljük, hogy ezennel letudtuk legalább az első év orvoshozjárós penzumát, még akkor is, ha nekünk sokadszorra megint kellemes csalódás volt a sokat ócsárolt magyar egészségüggyel való találkozás. Én meg próbálom nem a világ legfelelőtlenebb anyájának érezni magamat, és hálát adni Istennek, a sorsnak, az univerzumnak, mindenkinek és mindennek, hogy egy kis ijedtséggel és idegességgel megúsztuk a mai napot. (Nyilván igazából nem nyugodtam meg, csak robotpilóta üzemmódra kapcsoltam, hogy ne agyaljam hisztigombóccá magam; pf.)

9 megjegyzés:

  1. Basszus azt olvastam eloszor hogy Dr.Papp Gyorgyi :D mondom ok de miert van neki szakalla??? Egyebkent meg a dokinak meg M-nek is igaza van, ez barkivel megtortenhet es hajjjajjj még meg is fog valoszinuleg, de ugyis hiaba mondana neked barki hisz az anyak meg arra vannak beprogramozva hogy ha ilyen tortenik akkor aggodjon :) Kissmajom jajj de ugyes mar hogy forgolodik :) olellek mindharmotokat <3

    VálaszTörlés
  2. Engem pár hónaposan uncsitesóm kiborított a babakocsiból, aztán rám esett egy disznótor alkalmával egy zsîrosbődön, beszorultam a 2 ágy közé... Mindezeket úgy, hogy nem voltam még egy éves. És kutya bajom sem lett. :)))

    VálaszTörlés
  3. Ó de jó hogy nem esett baja a kislegénynek! :)

    (A János kórházzal nekünk is jó tapasztalataink vannak.
    Középső gyerekem 1 éves szülinapján (2 éve volt) a sürgősségin kötöttünk ki. Akkortájt kezdett el lépegetni, felkapaszkodni. A szülinap miatt -hogy a sok vendég elférjen- át kellett rendeznem a nappalit, így a sarokba kikerült 1m30cm magas 5fiókos szekrényünk középre került a fal mellé állítva. Gyermek odamegy, kihúz fiókot, belecsimpaszkodik, és azzal a lendülettel a 60 kg-os szekrény az 1évesre esik, úgy, hogy a gyerek beszorul két fiók közé. Nem kívánom senkinek, amit akkor éreztem, gondoltam, rettegtem.
    Azonnal rohantunk ide a sebészetre, onnan átküldtek a Jánosba. Végtelenül kedves, jópofa doki vizsgálta meg, nem látott semmi bajt, de azért elküldött minket is koponya rtg-re. Ez volt pénteken.
    Vasárnap megvolt a szülinapi buli, hétfőn kontrollra vissza a Jánosba, és azzal fogadta, hogy a gyereknek KOPONYATÖRÉSE van, azonnali befekvés.
    Hálistennek van egy specialista neurológusunk (CMV miatt), így vele konzultáltunk, elvittük hozzá a Budai Gyerekkórházba, negatív neu státusz, úgyhogy úgy döntöttünk, nem fekszünk be 1 hétre. Hálistennek semmi baja nem lett Zsombinak, semmi szövődménye nem lett!)

    VálaszTörlés
  4. De jó, hogy nincs semmi baj :) csupa ilyen legyen csak :)

    VálaszTörlés
  5. anyám...még nem írtam, de hónapban nálunk Zozi a 2 méteres polc tetejéről rántott magára egy kerámia asztali lámpát...a doki mit mondott amúgy, milyen jelekre és meddig figyeljetek?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát az első 48 óra a kritikus, ha akkor nem lesz baj, drasztikusan csökken a veszély. Sugárban hányás, fényre nem reagáló (vagy nem egyenlő mértékben reagáló) pupillák, aluszékonyság, hosszas "indokolatlan" sírás… nagyjából ezek a rossz jelek, illetve mindenre figyelni kell, ami szokatlan, és azt mondták, "jobb félni, mint megijedni" alapon, vigyük vissza, ha bármire gyanakszunk, legfeljebb kiderül, hogy nincs igazunk.
      Persze másnap tök nyűgös volt Kissmajom, magához képest sokat nyüsszögött, úgyhogy rögtön rettegni kezdtem, hogy biztos valami kis ér megpattant a fejében, és lassan feltelt vérrel, és most már nő a nyomás és fáj neki… szóval teljes pszichózis. Aztán délután észrevettem, hogy áttört a fogacska… :)

      Törlés

Mondd!