Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. április 16., szerda

Ma lenne 75...

Kicsit több, mint harmichét és fél volt, amikor megszülettem neki, lassan harminchét és fél leszek én is, és itt van a kisbabám.
Viszonylag ritkán gondolok rá, és még ritkábban gondolkodok rajta - nyilván védőmechanizmus, elfojtás, mittudomén milyen pszichológiai kategória; a lényeg az, hogy nem szeretek emlékezni, mert rohadtul fáj. És rohadtul irigy vagyok mindenkire, akinek ott volt az anyukája, amikor mindenféle nyavalyával küszködött, egész életet meghatározó nagy dolgokkal, pályaválasztással, karrierrel, párkapcsolatokkal, családtervezéssel, gyerekvállalással… Nem tudom, mennyire könnyítette volna meg a meddőséges ügyeimet az, ha ő még él és tartja bennem a lelket, mert sosem volt alkalmunk elemezgetni semmi ehhez hasonlót; az a legvalószínűbb egyébként, hogy semennyire, mert ő nem ült ezen a hullámvasúton, a kora ellenére nagyon rövid időn belül teherbe is esett velem, miután Apuval összejöttek. De a gyerekezésben és anyává válásban tudna segíteni, mert nála soha senki nem értett jobban a gyerekekhez és az anyasághoz.

Tipikusan lányos anyuka volt, arra is vágyott terhessége során végig, mert azokkal lehet sütni-főzni, és színes, fodros ruhácskákat lehet varrni nekik, sőt később a játékbabáiknak is; de ha úgy alakult, akkor pöpec csúzlit gyártott, és remek öltetekkel járult hozzá a házi készítésű csapágyos szekér összerakásához, a környékbeli fiúcskák (is) mind rajongtak érte.
Imádná az unokáját. Sétálna vele ölelőzve és táncikálva, órákig fel-alá a szobában, pont ahogy Apu teszi, akkor is, ha semmi szükség rá, mert Kissmajom a kanapén fekve vagy a pihenőszékében ülve is ugyanolyan jól elvan, ha közben valaki foglalkozik vele. És ő szívesen foglalkozva vele... ringatná, babusgatná, énekelne, mesélne, és kötne neki minikardigánt meg rongyállatkákat.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy elég ritkán éreztem át igazán a hiányát - akár az emlékezést, ezt sem mertem megengedni magamnak soha; de amióta megszületett a saját gyerekem, egyre gyakrabban jut eszembe teljesen váratlanul. Most fogom fel csak, hogy mennyire szerethetett, és mennyire nehéz lehetett neki itthagyni. Olyan jó volna beszélgetni vele legalább egy kicsit, megmondani, hogy mindent értek, megnyugtatni, hogy megbocsájtok minden vélt vagy valós hibáért, megköszönni, hogy első sorban általa, és később a hiánya által lettem azzá az emberré, aki ma vagyok. És aki minden erejével azon lesz, hogy megpróbáljon hozzá hasonló anya lenni.

Idén a születésnapjára teljesült a vágyam is: mostantól már még egy nagyonszeretett személy által nézhetek bele bármikor a hihetetlenül kék szemeibe…

8 megjegyzés:

Mondd!