Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. június 21., szombat

A félig tele pohár

Az utóbbi pár éjszakánk nagyon nehézkes volt, vacakolt a soron következő bal felső fog, már egy jó hete ott virított jól láthatóan, de semennyire sem haladt. Ahhoz képest Kissmajom egész simán kidőlt a rendes lefekvési idejében, de első ébredés után már nem tudott visszaaludni a fájdalomtól; ilyenkor az a baj, hogy nem éled fel teljesen, ki sem nyitja a szemét, csak átmenet nélkül elkezd keservesen sírni, végül már talán nem is emlékszik, hogy miért, de tutibiztosan abbahagyni csak akkor tudja, ha szó szerint felrázom álmából, hogy haló, vajon biztos-e, hogy olyan szörnyen nagy a baj. Azért nyilván próbálgattam mindent: ha kivettem, ölben ringatva azonnal abba is hagyta, ha a kiságyában fekve bújtam hozzá, akkor majdnem mindig elcsendesedett (ha már nagyon ordítós fázisban volt, akkor persze nem), ha csak behajoltam és simogattam, akkor néha elhallgatott, de leginkább üvöltött tovább, mintha ott sem lennék. Viszont ha sikerült is valamennyire megnyugtatni, csendesen akkor is nyüsszögött-nyöszörgött tovább, párszor vissza is szenderedett, de leginkább csak úgy tűnt, mintha, aztán öt perc múlva megint felsírt.
Ehhez nekem nagyjából fél óráig van türelmem, fáradt vagyok, frusztrált vagyok, de főleg nagyon-nagyon sajnálom... addigra már M. is régen fel van zavarva álmából, úgyhogy gyorsan lezárjuk a dolgot: egy gyors pillantásváltás (látom, hogy neki is szakad meg a szíve a kis legörbülő száj látványától), majd kikapom a gyereket a helyéről, és pakolom be közénk a franciaágyba, ahol természetesen elájul még mielőtt matracot érne. Éjjeli háromtól reggel nyolcig aztán olyan egy-kétszer még megébred, olyankor kap cicit és ölelést, és alszunk tovább mindannyian; majd arra ébredünk, hogy előbb halkan, aztán egyre határozottabban mondja a magáét, és ha nem sikerül felverni senkit, akkor valamelyikőnkhöz odaforgolódik, és meg is csipkedi - és amint kinyíló szemet lát, akkorát vigyorog, hogy majd kiesik a kétfogú száján.

Ma talán, ha nagyon akarom, ujjal is érezni véltem a fenti ínyen egy minimálcsücsköt, úgyhogy remélhettük, hogy ennek a menetnek is vége egy darabig, erre most tegnap reggel óta nem volt kaka. Manapság ez ritkaságnak számít, minden délelőtt jön a napi adag like clockwork, ráadásul az utóbbi két nap kajája (céklaléval higított gesztenyepüré) sem hasfogós elvileg, szóval nem tudom, mi történt, reméljük hamarosan megoldódik, mert még csak szélcsövünk sincs itthon.
Mióta megy a foci világbajnokság, úgy néz kis az esti program, hogy M. megnézi a hat órás meccs első félidejét, szünetben fürdetünk, majd én altatok, ő tévézik tovább. Kissmajom ma is elaludt tíz perc alatt, de közben kegyetlenül szenvedett, erőlködött vörös fejjel, és a világ legaranyosabban panaszkodó nyögdécselésével. Letettem, és jöttem ki a nappaliba beszámolni, hogy lehet, hogy a fogzós mizérián túl vagyunk, de most a változatosság kedvéért itt van ez a hülye szorulás, szóval lehet, hogy ezúttal sem lesz egyszerű az éjjel. M. kicsit ráncolta a szemöldökét, megeresztett egy őszinte óIstenemnaszegénykisbabánk sóhajt, majd egy kis csend után, ugyanolyan őszintén elmosolyodott: "Ó, de akkor legalább ma is odavesszük hozzánk!" There's atyai szigor for ya. :)

2014. június 18., szerda

Feledik

Fél év - életem leggyönyörűbb és leggyorsabban elröpült hat hónapja. Többet nem mondom, hogy most álljon meg az idő, mert ne álljon, és vissza se menjünk mégse, végtelenítve megélni ugyanezt: annyira jó minden napunk vele, és annyival egyre jobb, amennyit elképzelni sem tudtunk. Inkább csak sose érjen véget!
Azt persze nem is szoktuk gondolni, hogy kimaxolta az szeretnivalóságos aranyosságát, de amikor ébredéstől elalvásig annyira édes, hogy szó szerint fáj a szívünk a boldogságtól és hálától, ha mélyebben belegondolunk, hogy megadatik nekünk ennél jelen lenni… szóval ilyenkor azért nem számít arra az ember, hogy holnapra még többet kaphat tőle; pedig de. Mindig van egy új grimasz, egy új hang, egy új nézés, ami más, ami több, mint eddig bármikor - hihetetlen ritmusban változik, fejlődik, mostanra már szinte napról napra produkál valami elsőt.

Hétvégén megmutattam neki a lábát közelről. Nem tudom, hogy a pocakméret a ludas vagy egyszerűen nem annyira hajlékony, mint más babák, de tény, hogy eddig magától sosem emelgette annyira magasra, hogy kellőképpen szemrevételezni tudja (ha volt mire felpakolni, megtette mindig is, de olyankor a tartóeszköz rugdosása lekötötte minden figyelmét, nem volt idő vizsgálgatásra). Felhúztam én neki egészen a feje közelébe, és ott tartottam, amíg megtapogatta - szinte láttam a kis arcán a felismerést, amikor összekötötte, hogy jé, ez ugyanaz a cucc, amit odalent érezni szoktam, nahát, ez is az én alkatrészem, most egyszerre érzek vele és a kezemmel is, király. Tegnap megint tatázós kalandja volt, mert én bevásároltam, hogy takarítás után elvégezhessem az utolsó simításokat a lakáson, és mikor hazajöttem a boltból, épp egy parkban ücsörögtek, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk. Kissmajom a babakocsiban fekve játszott, és egyszer csak azt vettük észre, hogy felemeli és elkapja a lábát, majd húzza fel a szájához; a kóstolás nem sikerült, mert az utolsó fél centiméteren mindig kicsúszott az a fránya talpacska, így csak az öklét kapta be, némileg csalódott fejjel. Tudom, hogy nem szenzáció, és más gyerekek sokkal hamarabb művelik, de nekem akkor is annyira fantasztikus élmény volt ezt így folyamatában látni: hogy megpróbáltam megtanítani neki valamit, és ő két nap múlva felhasználta és továbbfejlesztette… elképesztő kis lény!
Másik überdrágasága manapság, hogy teljesen elvarázsolják az arcok. Mikor egy eddig ismeretlen vagy csak néhányszor látott új fej kerül a látóterébe, teljesen lefagy, és valósággal milliméterről milliméterre leszkenneli az egészet; olyankor tök komoly, és kizökkenthetetlenül fixál az érdeklődés tárgyára olyan másfél percig, minekutána a szerencsésebbekre óriásit mosolyog. Családi arcokhoz ugye sokkal gyakrabban és sokkal közelebb kerül, azokat alaposan megkarmolássza, -gyűrögeti, -simogatja, -csavargatja, -csipkedi, különös tekintettel a szúrós borostával rendelkezők állára. Múlt héten a vendégeskedés miatt másképp kezdtem altatni, mint eddig, nem ölben vagy a saját helyén, hanem úgy, hogy szorosan magam mellé fektettem a franciaágyra: ő hanyatt, én az oldalamon, hogy a felhúzott térdeimre fel tudja tenni a lábait, át tudjam ölelni, és szopizni is tudjon, ha szeretne. Mivel kiflibe görnyedek, a fejünk nagyjából egy vonalban van ilyenkor - egyszer csak oldalra hempergett, és már készültem is finoman visszatolni, hogy ne kezdjünk egy kizökkentő tornagyakorlatba, amikor láttam, hogy nem a szokásos felpörgős aktivizálódás következik. Egyszerűen szembefordult velem félarasznyi közelségben, jól éreztem az illatos leheletét, az alsó tenyerével (pici, meleg, puha párna) megtámasztotta az egyik orcámat, a felsővel meg elkezdett óvatosan játszadozni rajtam, átsimított a homlokomon, megnyomkodta az orromat, az ujjaival végigkövette a szemem vonalát, kis körmeit hozzáfente az ajkaimhoz… és közben a nagy kék szemeivel csak nézett, nézett, a lelkemig és azon túl, és tőle szokatlan igazi halk babahangon gőgicsélt, majd amikor a pásztázás közepette találkozott a tekintetünk, hatalmasat mosolygott. Ez volt eddigi életem legtökéletesebb pillanata - és azóta minden nap legalább egyszer megajándékoz vele, kezdek is elfegyelmetlenedni, és ma már napközben is így altattam egyszer a babakocsi helyett, csak hogy kapjak még ebből a finomságból.
Az is új, hogy azonnal, még kóstolás előtt tátja a száját a szilárdkajás tízórainál, amikor beültetem a pihenőszékébe, és mellére terítem a partedlit, és most már akkor is, ha cumis etetéshez készülődve rázogatom a tápszeres üveget. És ugyan már igazából csak éjszaka van cicizés, pontosan tudja, hogy a ruhám alatt kell keresni a táplálékforrást, és amint szoptatási pozícióba helyezem vagy elkezdem felhúzni a pólómat, szintén fordítja a fejét és rögtön nyitja a száját.
És észrevétlenül megszokta és igényelni kezdte az alvórongyiját. Két héttel ezelőtt még erőltetni próbáltam, hogy hátha segíti a lenyugvásban, de tudomásul se vette, nem fogott rá, vagy ha én ráfontam az ujjait, elengedte. Aztán feladtam, és már csak odatettem mellé, mert szájtörlésre is jól jött, és most hétvégén vettem észre, hogy félálomban mindig szorongatja, az ágyvándorlásban magával hurcolja, és ha a túlálmosságtól nyugtalan, a szemére pakolva elcsendesedik tőle.

De nem csak az ilyen jelentős változások miatt jó vele. Ő már egész picike kora óta elmondhatlanul partner volt mindenben, az orrszívástól a mindenféle alternatív etetőeszközök kipróbálásáig, és mostanság ezek a közös programok még érdekesebbek, mert már nem ilyen válogatott kínzásokban kell együttműködni, hanem mindkét fél számára élvezetes kis és nagy dolgokban. Szeret például résztvenni a soppingolásban, nyugisan üldögélni a hordozójában, és szemlélődni, miközben körbetologatjuk a bevásárolókocsival, de legalább ugyanennyire szeret egyszerűen szembeállni az ölünkben, és tanulmányozni a fejünk tartozékait, az arckifejezéseinket, jókat nevetni, ha hangos berregést nyomunk a nyaka tövébe, vagy ha magunk fölé emeljük egy menet repülésre és nyálcsorgatásra. Gyönyörű egyenes háttal ülne már amúgy, ha hagynánk neki (nem fogjuk, amíg saját maga nem képes felülni is), és ha egyensúlyérzéke ugyanolyan jó lenne, mint az erőnléte, akkor álldogálni is simán tudna már; az előbbire már nagyon készülődik, megállás nélkül húzódzkodik és edzegeti a hasizmait, ha egy icipicit fennebb kerül a teljesen vízszintesnél, máris elkezd erőlködni, az utóbbit egyelőre esélytelennek látom, mert a kis talpai gyakorlatilag ovális alakúak a hájtól, nem tudom, mikor és hogyan lehet majd azokra felcsimpaszkodni. Jah és mindene olyan tökéletesen és ennivalóan kerek, pedig nem egy kifejezetten kövér baba… de a combjaitól a kobakjáig csupa gömb az egész, lyukad a könyöke és az összes kis hajlat a kezein és ujjain, akkorákat lehet cuppantani bármelyik testrészén, hogy csak úgy visszhangzik.
Jajjj… nem fogom tovább sorolni, hogy mekkora, és milyen, és miket csinál már, mert regény lenne belőle, úgyis minden posztban le szoktam jegyezni a fontos dolgokat, most nem összesítek. Nagy-nagy kisfiú, és egyik percben bánom, hogy már ilyen nagy, a másikban meg várom, hogy mi lesz ennek a nagyságnak a következő érdekes következménye. Szerintem napok kérdése, és vagy a kúszás vagy a mászás beindul, mert göröngyös terepen, ahol nem csúszik el és ki tud támasztani (pl. vetetlen ágy), már  egészen szépen halad, és lelkiismeretesen küzd a további fejlődésért. Tegnap megvettem a dugaszokat a konnektorokba, és a biztonsági zárakat a hűtőszekrényre, és sarokvédőket ragasztgattam az élesebb bútorainkra… nagy-nagy kisfiunk…

Ma rossz napja volt, azok a fránya felső fogak szemét módon ellustálkodják az áttörést, pedig négyet is fel vélek fedezni, de kettő egész biztosan ott fehérlik. Éjszaka közepén felébredt, és nem tudott visszaaludni, folyton felriasztotta a fájdalom, úgyhogy odavettük magunkhoz, és ölelős kupacban virradt ránk. Gyanítom, hogy ma sem lesz másként, mert egész nap sírókás volt és bújós, le sem tudtam tenni szinte egyáltalán, csak ha odafeküdtem melléje mesélni, játszani, énekelgetni - nincs az a szenvedés, amit egy kiadós dumaparti, egy hosszas kukucsolás, vagy egy ad hoc butanóta el ne felejtetne vele. Egyik pillanatban még ott hízik a könny a szeme sarkában (Ez is milyen elviselhetetlen már: könnyekkel sír!), a másikban már irányt is vált a legörbült szája, és előbb csak mosolyog a két fogával, aztán már nevet is a kis rekedtes hangján… nem is próbálom megfogalmazni, hogy ez milyen, ennél szebben úgysem tudnám...
Fél évvel ezelőtt elkezdődött az első éjszakánk együtt. Ilyenkor már túl voltunk azon, hogy kitoltam fürdetésre, majd eltotyogtam érte, és a zörgő-döcögő fémkosárban visszavittem a meleg szobánkba. Nehezen, lassan elhelyezkedtem az ágyamon, majd óvatosan kivettem a helyéről, a mellemre fektettem, és a félhomályban is tisztán láttam, ahogy hosszan, erősen fürkészett a mindentudó sötét szemeivel, amíg le nem győzte az álom. Megsuttogtam neki, hogy aludjon csak nyugodtan, én majd itt leszek és vigyázok rá jól - és tényleg ébren voltam órákon át, nem tudtam betelni vele. Na ez kivételesen olyan valami, ami nem változott az utóbbi hat hónapban: még mindig nem tudok.

2014. június 16., hétfő

Idegen pályás siker

Az utóbbi pár napban M.Anyukájéknál vendégeskedtünk, mert nálunk könnyebben és alaposabban tisztítható laminált padlóra cseréltettük a klasszikus fa parkettát, felkészülendő Kissmajom kúszós-mászós periódusára. Nem mondom, hogy nem izgultunk, hogy vajon milyen lesz idegenben - eddig összesen egy alkalommal éjszakáztunk (ha jól emlékszem, kettőt) nem-otthon a gyerekkel, ugyancsak M. szüleinél, de akkor nagyon picike volt, rajtam aludt még; mondjuk ahhoz képest, hogy anno épp a hasfájós időszak kellős közepére esett a kiruccanás, akkor is meglepően jól viselte a változást. Hónap végén egy hétig nyaralunk majd, és ez pont jó alkalomnak ígérkezett arra, hogy leteszteljük, vajon milyen problémákra számíthatunk házon kívül. Jelentem: úgy tűnik, a világon semmilyenekre.
Kezdetnek csütörtökön Apu átjött hozzánk egész napos babázásra, hogy amíg mi pakolászunk, addig Kissmajom le legyen foglalva. Ez úgy nézett ki, hogy délelőtt tizenegy körül elvitte, és délután hat után hozta haza. Közben sétáltak és piknikeztek, beszélgettek és énekeltek, madarakat és autókat figyelgettek, a baba egy percet sem sírt, annyit evett, amennyit mi hónapok óta nem bírunk beleszuszakolni, és annyit aludt, amennyit velünk legbravúrosabb altatós napjainkon sem. Mondjuk az tény, hogy Apu tényleg csak és kizárólag vele foglalkozott végig, minden másodpercben, teljes beleéléssel, szerintem minimum tíz kilométeren át tologatta hegyen fel és le (hetven évesen jobb kondiban van, mint legtöbb harmincas, akit ismerek), folyamatosan szórakoztatta, dúdolt és mesélt neki, gyakran kivette a babakocsiból, és ölben vitte, hogy még többet lásson… royal treatment, nem kevesebb. Mikor visszatértek, úgy néztek ki, mint két csintalan jóbarát, akik hatalamas kalandok emlékén vigyorognak fáradtan - addigra meg mi készen áltunk a vendégségbe menős csomagunkkal.

Első este easy-peasy volt, pedig aggódtunk, hogy nem lesz egyszerű, a nagyon élménydús nap miatt, és mivel több mint egy órával csúszott a szokásos lefekvési rituálé. Kissmajom érkezéskor még aludt az autósülésben, aztán meglepődve ébredt, fürdetéskor nagyon érdeklődve szkennelte a környezetét (nehezített felállás volt, mert az ismeretlen hely mellett még a látványosságra odagyűlt nagymamája is új elem volt), majd öltöztetés alatt komolyan szemlélődve átgondolta, hogy vajon érdemes-e szomorkodnia, és úgy döntött, hogy nem fog, sőt. Míg otthon az utóbbi időben van némi elalvás körüli harcolászás (ő inkább játszana, így panaszkodik az ágyba-zártságra, a sötétítésre, az ingerszegény csendre, a reakcióink hiányára), itt vacsora után letette a fejét, és mondhatni reggelig úgy aludt, mint akit agyonvertek. Inkább megszokásból, mint éhségérzettől, a két étkezős időpontjában (éjfél és hajnali négy körül) mocorgott egy-egy kicsit, mire kivettem, de szoptatni nem tudtam, mert olyan mélyen aludt, hogy ki sem nyitotta a száját; reggel hétkor félálomban tettem tisztába, mert tovább nem akartam vele várni, és utána még másfél órára visszaszundikált.
Na, gondoltuk, mostantól viszont kipihent, lesz itt nemulass. A nappalokat gond nélkül vette, pedig volt ott minden, durva fogzástól (áttörni készül a bal felső), rikácsoló unokatesós körülugráláson át, tipikus olasz-családos szülinapozásig. Ő mindeközben intézte a saját kis dolgait, úgy mint: mindenféle dolgok alapos összenyálazása és megrágcsálása, hétszázhuszonkettedszerre is hasra való fordulás és onnan támaszkodva hosszas körülnézés, apja ölében előadott laza lajhárkodás vagy hiperaktív mocorgolódás, bohóckodókra való csodálkozó bámulás vagy kegyes mosolygás (kinek mi jutott), általános ellenállhatatlannak levés, ilyesmik. A lefekvéstől tartottunk leginkább, hiszen gyanítottuk, hogy előző este annyira ki volt ütve, hogy észre sem vette, hova tesszük le - és bizony, egy nagyon mély, puha aljú, rácsok helyett hálós, saját kis belógó plüss-barátait nélkülöző utazóágyba, felkészítésképpen, mert a nyaraláson majd valószínűleg nem a mi giga-franciaágyunk méretű fekvőfelület lesz, és szűkebb helyen nem merjük magunk között altatni, nehogy M. ráforgolódjon. Ez sem érdekelte, ahogy az sem, hogy amikor altattam, a sötétítő függöny résein át még vígan besütött a nap (otthon mindig lehúzzuk a redőnyt, és majdnem teljesen sötét van); azért a közelbe raktam a kis zöld éjjeli fényét, hogy a szín ismerős legyen, de semmi szükség nem volt rá, végig hallgattuk a babaőrrel miközben mi lent a nappaliban focit néztünk, még annyit sem nyüzsgött, hogy egyáltalán bekapcsoljon a készülék. Mikor ébredt, úgy tette, mint otthon, nyugodt forgolódással, szuszmákolással, és a cicizésbe szintén akárcsak otthon, mindig beleszenderedett végül. Enni evett, tápban többet mint otthon, hozzátáplálósban jóízűen (végül első gyümölcsként üveges körtét, mert nem akartam ott főzicskézni neki - szerette nagyon), egyedül a nappali alvások voltak az otthoniakhoz hasonlóan nyögvenyelősek: ölben nyüsszögött, babakocsiban kimerülésig magyarázott, míg végül rövid nyafogásba fúlás után hagyta magát elringatni benne, a mindenkori szűk fél órácskájára.

Hogy keretbe foglaljuk a hétvégét, ma megint tatás napot rendeztek Apuval, az előzőhöz hasonló paraméterekkel, hogy mi mindent helyre tudjunk pakolni (hét darab egyenként hat emeletes könyvespolc, négy darab filmes és zenealbumos torony, és társai), mielőtt holnap jönne a takarítónő a szokásos heti rendrakásra.
Szóval zsúfolt öt nap áll mögöttünk, és még egyszer, ki tudja hányadszor már, bebizonyosodott, hogy egyértelműen a miénk a világ legeslegjobbfejebb gyereke. M.Apuka nem győzött csodálkozni, hogy hogy létezik ilyen, hiszen még egy felnőttet is összezavar egy kicsit, ha kiszakítják a közegéből. Nekünk meg mindig eszünkbe jutott, hogy hát valószínűleg annak is nagy köze van hozzá, hogy nem hallgattunk rá (sem), ahányszor az elmúlt hónapokban fejcsóválva ellenezte, hogy minden kis nyekkenésre felkapkodjuk a babát, és sosem hagyjuk sírni, hogy megtudja: nem körülötte forog a világ. Biztos vagyok benne, hogy ez alaptermészet kérdése is, nem csak nevelésé - egyszerűen szerencsések vagyunk, hogy nem egy kis kényes, túlérzékeny nyafigépet kaptunk, hanem ilyen zen-bébit. De az is tény, hogy tettünk, és mindig is tenni fogunk érte, hogy ez a nyugalma és kiegyensúlyozottsága érintetlen maradjon, és minden változással vagy akadállyal való szembesüléskor tudja-érezze, hogy bízhat bennünk, sosem hagyjuk magára, és amíg mi ott vagyunk neki, addig bárhol lenne és bármi történik éppen, it's business as usual, semmi baj nem történhet.
Jaj, nagyon várjuk már az első közös kis nyári utazásunkat, minden nap többször kiszámoljuk, hogy még hányat kell aludni addig (ma épp tizenegyet). Remélem lesz ideje megérkezni az egyenesen Amerikából megrendelt szuper új babakocsinak addig, mert jó volna nem azt a mostanit cipelni, mert hiába terepre való és kényelmes, sajnos baromi nehéz is; a válogatásról majd írok valamikor, mert elég zűrzavaros menet volt, nem szeretném elfelejteni.

2014. június 15., vasárnap

Apa nap

Azzal kezdem, hogy boldog apák napját, kicsi Apucim! Köszönlek mindennek, amitől kaphattalak, és remélem, hogy itt leszel majd dédtatának is… :)

Aztán: mielőtt M. belépett volna az életembe, soha nem jutott eszembe, hogy bárkivel is gyereket szeretnék vállalni. Eleve magam is túl fiatal voltam még ahhoz (oké, húszas éveim közepén túl, de én ilyen későn érő fajta vagyok), hogy ilyesmiken gondolkozzak, és hát a felhozatal sem volt valami ígéretes egy potenciális utód szempontjából - bárkivel bármennyire szerelembe estem, azzal mindig is tisztában voltam, hogy ha én szívesen is élnék együtt az illetővel (akkoriban abszolút dráma-függő mazochista voltam), a gyerekemmel sosem csesznék ki annyira, hogy egy zagyva anyát meg egy beteg lelkű apát, és ezáltal konfliktusokkal és bizonytalanságokkal teletűzdelt mindennapokat adjak csak neki. Ha valamikor lehorgonyzok, amit nagyon sokáig elképzelni sem tudtam, én olyan férjet/apát szerettem volna, mint az enyém, aki imádja a családját, nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog életre vágyik, továbbá imád a gyerekével lenni és mindenféléket csinálni együtt.

Az előzményeink, fura önmagunkhoz híven, elég zűrzavarosak.
M. már első közös napunkon átküldte egy elbeszélő költeményét Dr. Bogárról, a rét orvosáról - olvastam, mosolyogtam, és azt éreztem, hogy na ennek a fiúnak szülnék; valamikor az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőben, de megtenném, mert aki így mesél, abból csak jó apa lehet. Említettem már, hogy szintén az első randik valamelyikén azt is megbeszéltük, hogy hogyan fogják hívni a közös fiunkat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy komolyan gondoltuk; illetve de, csak valamikor az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőbe képzeltük az egészet, úgyhogy sokkal inkább túlfűtött romantikus fantáziálásnak nevezhető a dolog, mint tervnek.
Tulajdonképpen több év telt el úgy, hogy tökéletesen kerek volt a világunk a két macskával, és a gyerek-téma szóba sem került közöttünk, mert egyikünket sem érdekelt különösebben. Engem kezdett el először foglalkoztatni, nem olyan szinten, hogy jajszeretnékmáris, hanem inkább enyhén aggódósan, hogy legalább elméleti síkon foglalkozni kellene a kérdéssel, mert ha netalántán egyszer csak eljöttnek látom majd azt az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőt, simán benne van a pakliban, hogy a mindenféle hormonügyemet és rendszertelen menzeszemet figyelembe véve, nem fog ám az olyan egyszerűen menni.
Volt 2008-ban néhány szakítós, csakszeretőkvagyunkos hónapunk, amikor mindketten kerestük önmagunkat, próbáltuk kitalálni, hogy pontosan mire vágyunk, és hogy vajon tudnánk-e egyáltalán működni együtt úgy, hogy nem csak a pillanatnyi elégedettség a fontos, hanem a holnap is. M.-ben még mindig élénken élt az exe által következetesen gyakorolt érzelmi zsarolás (ami többek között a családalapítás sürgetésére ment ki), félt beleélni magát a jövőépítésbe, tartott mindentől, ami hosszú távú kötöttség - én meg semennyire sem vagyok az a manipulálós-rábeszélős-magamhozkötözős típus, képtelen voltam ígérgetni neki bármit is, csak azért, hogy ösztönözzem a közös életre, főleg úgy, hogy én sem vágytam kifejezetten a kőbevésésre (teljesen abszurdnak tűnt például a házasság ötlete). Egy dologban viszont egészen biztos voltam: hogy én valamikor majd igenis szeretnék gyereket; és mivel neki voltak kételyei ezügyben (hiszen egy gyerek ugye nem más, mint az ultimate commitment), szétköltöztünk átgondolni a hogyantovábbot.
Végül együtt lett a tovább is. Kiderült, hogy tulajdonképpen ugyanazokra a dolgokra vágyunk, amikor elképzeljük, hogy mi lesz az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőben: szeretnénk házat nagy kerttel, mindenféle állatkákkal, és as it turns out, gyerekekkel is. Hogy konkrétan lépünk is ezügyben, azt csak 2011-ben döntöttük el (mondhatni elég lassúkák vagyunk), úgy, hogy egy délután megbeszéltük, hogy mi lenne ha, és este már tettünk is az ügy érdekében. És hát nem egyenes és sima úton ugyan, de az lett a vége, ami.

M. olyan apa, amilyent remélni sem mertem volna a gyerekeimnek; az univerzum legjobb apája - és ezt úgy merem kimondani, hogy azért Apu sem egy kispályás. Nem tudom, hogy ő imádja-e jobban Kissmajmot, vagy Kissmajom van jobban oda érte, de amikor együtt vannak, egy nagy örömbuborék az egész világ, sugárzik a boldog szőke fejük, és ragyognak a nevető kék szemeik. Nem gondoltam volna, hogy egy párhónaposnál egyértelműen meg lehet különböztetni, hogy mikor mosolyog szeretetből, és mikor azért, mert valaki bohóckodik neki; de meg lehet, és az apjára olyan szeretettel mosolyog, amit néha egy kicsit még én is irigyelni szoktam*.
Hatalmasakat játszanak együtt. A kedvenc up-we-go, amikor Kissmajom a vigyorgó rakéta, M. meg a vigyorgó kilövő állomás, csak egyik a sokfajta, mindkét felet alaposan lefárasztó mókájuk közül; például minden reggel azzal indul, hogy Kissmajom egy kis talptámasz segítségével combtól nyakig felkúszik a hanyatt fekvő M. testén, és napi többször előadják a nagy klasszikusukat is, amikor Kissmajom különböző módokon fekszik, majd különböző módokon lecsúszkál a pihenő M.-ről, mígnem végül ott piheg az apja valamelyik végtagján lógva, mint egy lazító lajhárkölyök. És akkor még nem említettem a mindenféle buta szövegű nótát és mondókát, amiket ugyanolyan szívesen költöget a fiának és fiáról, mint én magam.
Agyonpuszilja és -öleli és -gyűri és -csócsálja; sosem gondoltam volna, hogy egy fizikai megnyilvánulások tekintetében szegényesen kommunikáló ember képes lesz ennyiszer és ennyi módon kimutatni az érzéseit, de Kissmajommal legalább olyan gyakran és intenzíven megteszi mint én, akinek kifejezetten ez a szeretetnyelvem.
Sokkal több türelme van, mint nekem, soha nem zökken ki a nyugalmából, soha nem haragszik, amiért munka közben fel kell pattannia a babához, mert én épp nem érek rá vagy nyűny vagyok. Miközben én mérgeskedve hőbörgök Kissmajomra, hogy mért nem fogadja el végre az ételt, mikor tudom, hogy éhes, vagy mért nem hajlandó végre lehunyni a szemét, hiszen egyértelmű, hogy álmos, M. huszadszorra is ugyanolyan higgadtan dugja a kis szájába a cumit, és tizedszerre is ugyanolyan fáradhatatlanul kezdi újra az altatást. Egy pillanatnyi hezitálás nélkül merem vele hagyni a babát gyakorlatilag első perctől fogva - körülbelül akkor érezném csak nagyobb biztonságban, ha egy kiváló pedagógiai érzékkel megáldott diplomás neonatológus bébiszittelné. És akárhányszor el akarok menni valahova, akár heti többször több órára is, ő mindig szívesen babázik úgy, hogy miközben én napi maximum egy-két órát dolgozom, az utóbbi hónapokban neki rengeteg munkája volt, nem kevés benti túlórával és otthoni ráhúzással. Mindezt nem alkalmanként, hanem rendszeresen, és úgy, hogy sosem kell azt éreznem, hogy ő most szívességet tesz, és nagylelkűen segít abban, ami tulajdonképpen az én feladatom lenne.
Nem volt mindig pontosan így, ő is bevallja hogy első napokban-hetekben teljesen másképp érzett Kissmajom iránt - természetesen akkor is szerette úgy, ahogy csak egy belőle született, mindenben rá utalt védtelen pici lényt lehet, de amióta reakció jön a tetteire, amióta visszajelzéseket kap és kommunikálnak és egyre inkább megismerik és -értik egymást, azóta elképzelhetetlen dimenzókban szárnyal ez a rajongás. És bizony az sem ritka, hogy könnybe lábad a szeme (és vele együtt rögtön az enyém is), amikor esténként felidézi, hogy mennyire elképesztően aranyos volt a fia, amikor egy rikkantás és egy hörögcsélés között teleszájjal rámosolygott.

"Ha van valaki, akit annyira szeretek, mint őt, akkor az még nem született meg." - ezt mondta minap, miközben elérzékenyülten bámulta Kissmajmot. Hát boldog első apák napját, Mák! És minden vágyam, hogy szülessen, mert pazarlás lenne, ha csak egy gyerek lehetne a világ legszerencsésebbje…


* Jó, nem igazi irigység ez, inkább csak olyan elkámpicsorodás, hogy basszus a két macska után immár a harmadik neveltünk is egyértelműen apás lett. M.Anyuka sokszor mondogatja, hogy bizony, ismerős dolog ez, és egyáltalán nem fair, de el kell fogadni, hogy ha van alternatíva, akkor hiába gürcöl az ember naphosszat a kiszolgálásáért, a gyerek nem az unalomig megszokott szülőt részesíti előnyben, ha valakinek lelkesen a nyakába kell csimpaszkodni. És most magam is láthatom, főleg olyan napokon, amikor M. nem otthonról dolgozik: majdnem teljes szinkronban a macskával, aki egyszercsak feláll és a bejárati ajtó elé telepszik, Kissmajom már a kulcs fordulására felkapja a fejét, átszellemülten követi a szemével, majd olyan szívből-lélekből jövő boldog mosollyal köszönti, amivel engem ritkán ajándékoz meg.

2014. június 11., szerda

Undiság

Amikor kisgyerek voltam, egy társasházban laktunk egy román családdal, ahol volt két kislány, talán három meg öt évvel kisebbek nálam. Akkoriban olyan primitív világ volt arrafelé (hiába nah, vén vagyok, mint az országút…) meg olyan kommunizmus, hogy látni sem láttunk botmixert vagy egyéb elektromos vagdaló-pépesítő eszközt, nem hogy használtuk volna őket. És az utóbbi időben sokszor eszembe jutott, hogy (Vigyázat, TMI!) Vali néni szépen megrágta az ételt, majd kibányászta a szájából, és odaadta a kisbabáinak - én szóltam, hogy ne olvassátok tovább, engem minden alkalommal kiráz a hideg, amikor beugrik, eeew. Nemrég hallottam, hogy Drew Barrymore oltári botrányt kavart… az oltásellenes bugyutaságaival (amiktől szintén mindig kiakadok, de most nem erről lesz szó), meg ezzel, hogy előrágja a gyerekének a kaját. Akkor gyorsan megeskettem Aput, hogy ugye-ugye Anyu ilyent soha de soha nem csinált, és csak remélni merem, hogy bízhatok a szavában, és csak azért mosolygott fejrázás közben, mert szórakoztatta a borzongásom. Hát kötődő nevelés ide meg oda, ez számomra egyszerűen hányingerkeltő, és nem mellesleg túlzottan higiénikusnak sem tűnik.
Nálunk játszócumi nincs, amit le kellene nyalni fertőtlenítésileg, ha nincs kéznél tiszta víz, de én attól is ódzkodom, hogy megszívjam Kissmajom etetőcumiját, amikor egy-egy feloldhatatlan csomókától eldugul a tápszer útja. Valahogy annyira steril mindene egy kisbabának, a lehelete még közvetlenül hányás után is olyan tiszta és jó illatú, hogy a saját szám alapos fogselymezés és négyperces mosásciklus és szemkiugrasztó szájvíz után is egy bacitenyészetnek tűnik hozzá képest. Persze ez korántsem olyan durva, mint a madár-style etetés, ha muszáj, mert ordít a türelmetlen baba az éhségtől, és a kétségbeesett rázogatás nem segít a feloldásban, akkor én is megteszem, de tényleg csak végső esetben. Hiába nah, érzékeny vagyok ezekre, azt is utálom, amikor a felnőttek megnyalják a zsepit, és azzal törlik le a kicsik arcát - igen, nem csak nagyanyáink csinálták, manapság is láttam ilyent.

Viszont most szaranya leszek meglepetést fogok okozni, mert számomra ez fordítva is igaz.
Emlékszem, amikor pár éve először láttam sógornőmet főzeléket adogatni az akkor nagyjából Kissmajommal egyidős kislányának, és ami a szája szélén kifolyt, vagy amit kiköpött, azt a kiskanállal letakarította, és bekapta; mikor fintorogtam, azt mondta, hogy namajdmeglátom, mikor én is anya leszek - hát nem fogom meglátni, úgy tűnik. Félreértés ne essék, nem vagyok egy különösebben visszafogott típus ilyen téren, evőeszközt például simán használok szeretteim után, M. félig elnyalogatott fagyiját természetesen jóízűen megeszem, imádok érdekeseket csókolózni, mindeféle izgalmas kelléket bevetve, sőt bizonyos szituációkban (Khm.) ennél sokkal extrémebb dolgokat is szívesen csinálok. És nyilván Kissmajom megunt maradékát is el fogom majd fogyasztani minden további nélkül, de azért mi tagadás, ennek a posztnak, illetve annak, hogy ezt egy pszichiáter írta, eléggé örültem, mert én nagyon sok mindent megtennék azért, hogy a gyerekemnek egészéges lelke legyen, de nekem is vannak határaim, amiket át tudnék ugyan, de nem szeretnék lépni.
Ugye fogzik a baba, mindent eláraszt a nyála, méretes buborékokat fújkál belőle, és élvezettel gargarizál vele, és mintha ez nem volna elég, a kis mancsai folyton könyökig a szájában vannak, csöpög az ujjairól a lé, és folyik végig az alkarján. Én gyakran cserélem az átázott ruháit, és buzgón törölgetem mindenét, már csak azért is, mert nem akarom, hogy az arca kiszáradjon és -cserepesedjen, és a kezeire mindenféle ráragadjon. Meg mert sosem értettem, hogy egyes szülők hogy viselik el, mikor a gyerekük nyakig nyálas, neadjIsten bukásos vagy taknyos, és hogy nem jut eszükbe, hogy ők hogy éreznék magukat mindenféle váladékkal összekenve.
Namostakkor: egyetlen imádott kisfiam az ölemben, nézeget át a vállam fölött, pici puha testével szorosan hozzám bújik, kis meleg fejét a nyakamba fúrja, csiklandoz a pihehaja… odafordulok, beleszagolok, nyári réten érzem magam, ultimate boldogságban... Épp lenyugszik a nap, virágoznak a pipacsok, ciripelnek a tücskök, szárad a széna, kaszás parasztember ballag hazafelé, oldalán farkát csóváló kutyával - egyszóval mennyország. És akkor Kissmajom hirtelen megfordul, nedves tenyerével az orromra támaszkodik, erősen a számhoz nyomja pufók, ruganyos arcocskáját, és basszus csupa hideg-nyirkos-csúszós-nyúlós trutyi az egész. Minden sejtemmel rajongok ezért a kölökért, meghalnék érte without a second thought, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem meglehetősen fújságos. Remélem, nem okozok neki maradandó traumát azzal, ha akaratlanul is grimaszolva, azonnal letisztogatom magamról a nyomokat… :)

2014. június 10., kedd

Hozzátáplálás, helyváltoztatás, könnyek

Nahszóval miután az új tápszer megoldotta a kaki-kérdést, bele mertem vágni én is nagy kajakalandba, ami úgy kezdődött, hogy céklalevet kapott Kissmajom, mert gondoltam hogy elsőre legalább az állag legyen ismerős, ha már az íz új. Vettem tehát bio céklalevet, amiben semmi más nincs csak az - és rögtön rá volt írva, hogy kisbabáknak nem ajánlott (valószínűleg azért mert nyers zöldségből készül…?); de miután alaposan utánaolvastam, kiderült, hogy nyugodtan mehet pici mennyiség, így három napig kapott 5/10/20 millit belőle. Nagyon aranyos volt, borzasztó pofit vágott már akkor, amikor a kanál a szájához ért, és még semmi más nem történt, majd minden újabb korty előtt következetesen fintorgott, de ha már érezte a szájában a löttyöt, szélesen vigyorogva nyelte, és máris tátogott, hogy jöhet a következő. A művelet során bőven jutott a cuccból a környék minden tereptárgyára: kanapé és szőnyeg (én balga, a nappaliban etettem), pihenőszék és rajta lógó játékok, nadrágom és pólóm, plusz a gyerek minden ruhája és ruhából kilátszó porcikája.
A következő három napban a sütőtök került sorra, DM-es, bio pép (semmi sincs benne, csak tök meg víz), az is egyre több: 20/40/60 gramm. Érdekes, hogy nem előítélet-grimasszal kezdte a kajálást, hanem konkrétan várakozva kapta be a kanalat, és a pépes állag sem tántorította el (mondjuk nagyon selymes és elég híg volt, szinte folyatni lehetett, szerintem cumiból is simán kiszívható). Első pár falatnál egy kicsit bénázott, hogy most vajon mit is kezdjen a nyelvével, de utána már tök ügyesen intézte a nyelést, nem tolt ki semmit a szájából, alig kellett takarítanom az állát. És ezt is szerette, végig lelkesen nyitogatta a száját, hogy gyerünk, lapátoljam csak a következő adagot - szerintem simán ette volna jóllakásig, csak én nem mertem neki többet adni így a legelején.
Ma meg elkezdtük az édesburgonyát... hááát… Ez már nem vásárolt volt, hanem én magam főztem meg, majd a saját levével összekeverve pépesítettem; nem passzíroztam, mert tényleg gyakorlatilag csomómentesre össze tudtam törni, de azért nem lett annyira sima, mint a bolti változat, plusz az elviselhetetlen kánikula miatt csak szobahőmérsékleten adtam oda neki, mindenféle langyosítás nélkül - így aztán nem tudom, hogy ezen körülmények egyike miatt, vagy az íze miatt, de nem volt áttörő siker. Hogy azért annyira nem utálta, azt onnan tudom, hogy rögtön 80 grammal indítottam (olyan elgondolásból, hogy ha bármi rossz hatása lesz, az fele annyitól is lenne), és mindet kérte, csak közben végig nagyon mókás citromfejet vágott. Holnap meg fogom próbálni egy picit melegebben, hogy azt teljesen ki tudjam zárni, mint nemtetszés okát, de igazából szinte biztosra merem mondani, hogy nem ez volt a gond, mert Kissmajom a tápszert is szobahőmérsékleten issza csak, másképpen el sem fogadja.
Jah ezek egyébként mind tízóraik, és a fentiek után természetesen mindig kínáltam tápival is, amiből az elején még a teljes adagját (130 milli) megitta, de most már inkább csak kétharmadát-felét. A következő bevezetős állomásokat szintén háromnapontára tervezem: gesztenye (céklalével lágyítva), avokádó, körte, és ha minden rendben lesz a széklettel továbbra is, akkor megpróbálom a krumplit, sárgarépát és almát is. Egyébként a szorulás eddig, lekopogom, elkerülte, de persze minden, amit eddig kapott, direkt kifejezetten nem-hasfogós volt. A legnagyobb kihagyás az két nap volt, de az azutáni adag is simán kijött spontánul, és tökéletes állaga volt; a mennyiségéről és szagáról nem nyilatkozom, maradjunk annyiban, hogy egy húsimádó ötévesnek is dicséretére válna.
Azt még lejegyzem gyorsan, hogy az ivás egy katasztrófa, úgy tűnik sajnos ebben engem örökölt Kissmajom, nem az apját, ami ebben a kánikulában különösen aggasztó. Mintha már látszana az íny bőre alatt a bal felső fogacska is, amitől ezerrel ömlik a nyála, körülbelül tízszer annyira, mint eddig, és izzad is szegényem eléggé, vizet mégis csak becsapósan tudunk elfogadtatni vele, amikor nagyon éhes, és csakis addig, amíg rá nem jön, hogy mit szivolázgat épp. Gyümölcsleveket nem nagyon szeretnék neki adni még vizezve sem, de ha így megy tovább, akkor tervbe van némi nagyon hígított cékla- vagy répalé.

Pár szót lejegyzek a mozgásfejlődésről is gyorsan, hogy el ne felejtődjön, mert már nagyon a helyváltoztatás küszöbén állunk, úgy tűnik. Egyelőre csak annyi van, hogy kitartóan tolja felfele a seggét, de se a térdével se a talpacskáival nem talál fogást a kúszáshoz, ezért többnyire egy helyben mozog ezzel a kukacolós mozdulattal, de számára kedvező terepen (ilyen például a franciaágy, amit valamiért nagyon szeret, forogni is ott kezdett el) araszolni is tud már… Ezt már meséltem máshol, de itt sem maradhat ki: hétvégén parkettacsere lesz, hogy a gyerek mégse ezen a régesrégin kezdje el csúszómászó karrierjét - addig habtapi játszószőnyege van, olyan egyxegy méteres, amit a nappali mostani szőnyegére rakunk le neki, mert az minden porszívózás és tisztogatás ellenére nem egy patikapult, sokszor átcaplatunk rajta utcai cipővel, ott heverésznek a macskák, stb. Tegnap is letettem Kissmajmot a szokásos helyére, ezer játékkal körülvéve, majd olyan húsz másodpercre hagytam magára, öt méterre mentem kidobni valamit a konyhai szemetesbe. A nagy csendre rohantam be, mert örök életemben azt hallottam minden szülőtől, hogy az jó jel nem lehet: miután eddig mindig csak a saját tengelye körül forgott, most életében először valahogy villámgyorsan megtette azt a fél méteres távot, és mind a tíz körmével kapargászta a szőnyegről a bizonyára bőségesen fellelhető macskaszőröket és további mikrokoszokat, és élvezettel nyalogatta a kezét utána. Szóval igencsak elkel az az új padló és a szőnyegfelszámolás...
A mocogás mennyisége és intenzítása most már az esti rutinba is beleszól sajnos, nem olyan egyszerű, mint régen, hogy leteszem hanyatt, és ott nyugodtan álomba merül, vagy ha ez nem működik, akkor M. magára fekteti, és rajta dől ki öt percen belül. Az utóbbi már szinte megoldhatatlan, mert olyan erővel rugdal, hogy az komolyan veszélyezteti a további utódjaink legyártását, de főleg most, hogy a nagy melegek miatt hálózsákot sem adok rá, mert megfőne (tegnap éjjel egy szál rövidujjú body volt rajta, és még úgy is megizzadt kicsit), úgy értelmezi a kiságyba helyezést is, hogy juhhé, izgalmas félhomályban szervezett playtime. Tegnap az altatni próbáló M. esemmet küldött a hálóból, hogy menjek már be, mert ezt látnom kell: Kissmajom hason feküdt az ágyban, az apja ült mellette, és "szigorúan" rászólt, hogy kisfiam, most már ideje aludni, majd egy másodpercre finoman lenyomta a kis fejét - mintha a két testrész mozgatná egymást valamilyen módon, ezzel egyidőben rögtön emelkedett a gyerek segge, majd huncut göcögés jelezte, hogy nope, no way… nyilván nem tudtuk megállni röhögés nélkül, ami gondolom nevelésileg nem annyira célravezető dolog. Hason amúgy nem hajlandó elaludni, de visszafordulni nem tud, és ettől szomorú és még jobban aktivizálódik, így most az van, hogy amíg el nem jutunk mozgásterapeutához, addig egy kicsit kihasználjuk azt, hogy Kissmajom kizárólag jobbra akar hasrafordulni, és úgy fektetjük le, hogy azon az oldalán szorosan a rácshoz van simulva, tehát kénytelen-kelletlen elszenderedik egy idő után.

JajIstenem, annyira nagy már! Ilyenekről írok, hogy szilárd kajákat eszik, meg hogy lerakom, és halad… Csak most volt egy tehetetlen kis semmiség, akinek minden egyes mosolyát és bármilyen környezetre adott reakcióját ujjongva ünnepeltük… sőt, miről beszélek, az is most volt csak, hogy meleg nyári estéken figyelgettem, ahogy megmozdul a meztelen hasam… Most meg csibészkedve játszik velünk, és basszus, ha segítek neki egyensúlyban maradni, simán van ereje megállni már a saját lábán! Édesdrága pici nagyfiam, ezen mindig bőgnöm kell…

2014. június 7., szombat

37.

Idén azért is, mert ahányszor a kisfiunkra néz, megjelenik a lelke a szemeiben, és pont annyira ragyog, amennyire kékek.


Hát, mi tagadás, eléggé szeretünk… :)

2014. június 4., szerda

Finomvegyes

Ma voltunk a meningococcus elleni oltás első menetén, és egyúttal megvolt az öthós státusz-ellenőrzés is, két hét késéssel megint, mert a múltkori csúszás után már ilyen pluszfélhónapos módban maradtunk. Kissmajom 7640 gramm és 71 centi, senki sem érti, hogy mitől nő úgy mint a gomba, mikor a napi kajaadagja változatlanul a szerény 600 milli körül van, és azt is inkább alulról súrolja. De a doktornő szerint amíg ilyen formás hurkák vannak a combjain, továbbra sincs okunk félteni, biztos nagyon spórolósan hasznosítja a kis szervezete a kalóriákat. Az oltást szokás szerint csudijól viselte, épp hogy felsírt amikor beszúrták a tűt, de egy másodperc múlva már vigyorgott is - drága kis katonám…

Azt a fontosságos hírt el is felejtettem mondani, hogy hál'Istennek rendeződni látszik a kakihelyzet! Már több mint egy hete, hogy szinte minden nap van egy-egy spontán adag szép színű és jó állagú termés. Tegnap kicsit aggódtunk, mert két nap kimaradt, de mire eldöntöttük, hogy veszünk egy újabb doboz szélcsőt, már tele is rottyantotta a pelust, aminek kétszeresen is örültünk, hiszen ha már háromnapos produktumot is ki tud nyomni segítség nélkül, az tényleg javulásnak nevezhető. A megoldás egyébként a laktózmentes Milumil Pepti lett, amiből nagyjából másfél dobozzal használtunk el, mire elkezdett hatni. A doktornő szerint ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy laktózérzékeny a béka, egyszerűen csak jobban szereti a gyomra ezt a fajta tápszert, sok baba van így vele, attól még majd az ajánlott időben nyugodtan be lehet vezetni a tejtermékeket próbából. Majd egy éves koában meg kell nézetni egy gasztorenterológussal, és ő leteszteli, hogy valóban van-e gond, vagy kinövős átmeneti ügy volt csak.
Ez a szó szerinti megkönnyebbüléses siker egyben azt is jelenti, hogy terveim szerint holnap elkezdjük a hozzátáplálást. Célkalével akarom kínálni először, és ha tetszik neki, akkor hétvégén majd kap egy kis pürésített változatot is. Következő lépésekben meg terveim szerint jöhet az édesburgonya, gesztenye, avokádó, és ha a már beszerzett répalé nem fogja meg a székletét, akkor a répa is, utána meg szépen sorban a gyümölcsök. Meglepetésemre a védőnő is mondta meg a lányok is, hogy ezekhez a pürékhez már ilyen korán el kell kezdeni adogatni gluténtartalmú dolgokat is; én kekszet nem szeretnék (a bolti összetevőiben van mindenféle szar, én meg nem vagyok egy konyhatündér, hogy sajátkezűleg készítsek), úgyhogy valószínűleg zabpehellyel fogom süríteni a főzelékeit meg gyümölcspépjeit, csak annak kell még utánanéznem, hogy milyen módon. (Meg kell főzni előre vízben, hagyni dagadni, majd hozzákeverni az alapkajához, vagy…?)
Apropó evés, több ötletet is mondtatok tejszaporításra, amit köszönök szépen, következő alkalomra megjegyzem, de sajnos most már nem aktuális. Amint írtam, tönkre mentek a kezeim, ínhüvelygyulladásom van, és mivel Kissmajom csak alkalomszerűen hajlandó cicizni, és géppel nem fejhető a mellem, nem tudom megoldani az ürítést, így igazából szerencse is, hogy nincs sok tejem, mert csak gyulladás lenne a vége. Nappal amikor evés aktuális, mindig mellre teszem, de legtöbbször csak egy-egy kicsit szív ki belőle, amíg könnyedén jön - mivel ezután a maradékot már nem bírom kifejni, gondolom ez egyenes út az elapadáshoz (ha jól tudom elapasztani is így kell, hogy mindig csak annyit kifejni, hogy ne feszüljön), olyan szétrobban-a-mellem érzésem már gyakorlatilag nincs is soha. Ami egyelőre még működni látszik, az az éjjeli szoptatás: az este hét órás lefekvéskor tápszer van, utána másnap délelőtt tíz körülig csak cici, ilyenkor ki is szívja egész jól, úgyhogy remélem, hogy még egy kis ideig fenntartható ez az állapot, hiszen nagyobb babás anyukáknál többször olvastam olyant, hogy hónapokig már csak reggel szoptattak például. (Persze nem nagyon értem, honnan tudja a mell, hogy csak éjszaka kell gyártania a tejet, de nem is kelle nekem mindent érteni, csak működjön.)
Jah, volt olyan is, hogy megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a nappali étkezésbe, mert most már ugye szinte csak tápszert kap, na mondom fasza, tudni fogom a mennyiségeket, lehet előre tervezni. Háááát, izé… not. Kissmajom egészen kiszámíthatatlan, semminemű pattern nem fedezhető fel sem időben sem mennyiségben, teljesen random váltakoznak az olyan alkalmak, amikor benyom 180 millit, és három óra múlva már kiabál, hogy éhes, és az olyanok, amikor csak 120 millit kér, és öt óra múlva is hiába kínálom újabb adaggal. Úgyhogy ezt a projektet egyelőre feladtam, megtömni nem fogom csak azért, hogy az én órarendem szerint történjenek a dolgok, csak reménykedni tudok, hogy majd a szilárd kaja sem fogja megterhelni a gyomrát, ha továbbra is ezt az össze-vissza táplálkozást kívánja követni.

Pár napja felfedezett egy új képességet, és annak javára (és nem kis örömömre) kezdi hanyagolni a rikoltozást; helyette a nyálával gargarizálva-gurgulázva hörögcsél, mostanság minden reggel erre ébredünk. Amikor panaszkodik (nem sírás ez, csak ilyen lamentálás-féleség), akkor egyre gyakrabban mondja azt, hogy bbbá-bbbá-bbbá, ami elég szörnyű, főleg most, hogy két fog is társul a legörbülő szájhoz… olyankor nem nagyon lehet nem felkapni és agyonpuszilgatni szerencsétlent, pedig van elég baja anélkül is. Tegnapelőtt volt egy durva fogzós éjszakánk, amikor szinte semmit sem aludtunk a folytonos szenvedős felriadásától, de amúgy ezt is jól viseli, eddig csak egyszer kellett bevetni a Nurofent meg a Dentinoxot - pedig egyértelmű, hogy készül valami felül is, literszámra dől a nyála, és ha odaadom az ujjamat, szinte lerágja, olyan vehemenciával esik neki; az elég idegesítő viszont, hogy ezúttal sem látszik semmi, még csak egy kicsi gyulladás vagy pirosság sem, úgyhogy még legalább egy hónap várakozásra számítunk, amíg áttörnek az újabb recécskések.
Mozgásilag nagyon durva, hogy hogy fejlődik, hátról hasra most már a másodperc töredéke alatt pördül át, mint egy kaszkadőr, és szinte nincs is olyan, hogy a hasonlevős támaszkodásban elfáradna - tök magasra kinyomja magát, mint egy kis fóka, forgatja a fejét és felsőtestét mindenfelé, úgy is, hogy egyik keze a szájában van, vagy tárgyakért nyúlkál vele. Hasról hátra még tudatosan nem fordul, fizikailag megy neki, a fejnehézség és gravitáció ugye jeletősen megkönnyíti a dolgát, de csak ilyen véletlen átbillenések vannak, akaratlagosak nem. Mondjuk annyira szeret hason lenni, hogy szerintem ha tudna tervszerűen visszafordulni, akkor is inkább addig maradna, amíg kimerülten le nem muszáj tenni a fejét az alkarjára - ez amúgy a világ egyik legaranyosabb dolga, olyankor az ökle félig a szájában van, könyökig nyálas a bőre-ruhája, és ilyen fáradt kis hangon motyorog… borzalmas na! Hason egyébként simán körbeforog, és ilyen édes, segget kidüllesztős kukacmozdulatokkal kúszni is tud, olyan egy méter per óra sebességgel (vagy ha a talpát kitámasztjuk, akkor marha gyorsan), ha elég színes kacat van előtte motiválásnak. Mindkét kezével magabiztosan nyúl tárgyak felé, megfogja őket, és a szájába tömködi, vagy egyik kezésől a másikba átrakja; pár napja megmutattam neki, hogy hol van a lába, örömmel ismerte fel, de csak akkor tud játszani vele, ha én a feje közelébe húzom, a pocakmérete miatt egyedül nem megy neki.
Tök jól lehet vele kukucsolni, akár öltöztetéskor, akár valami mögé elbújva - nagyon kis okos, sima szemeltakarással nem lehet becsapni, ha valamilyen tárgy mögött eltűnik az arcom, de a fejem búbja kilátszik, akkor ügyesen követi, és már előre oda néz, ahol a szemem elő fog bukkanni. Gyereknapra kapott egy Adamo hintát - mi naívak, azt hittük, hogy majd a ringató mozgástól el fog aludni benne (a nappali szieszta továbbra is nagyon rövid és nehézkes, kizárólag babakocsis tologatással abszolválható, és a mózesben már kinyújtott lábakkal nem fér el), de erről szó sincs, imádja, ha lökdössük, kurjongat, nevet, rúgkapál… szóval egy biztos: semmiképpen sem alszik.
Oldalra mindkét oldalára fordul, de hasra még mindig csak jobbra, úgyhogy még mindig el szándékozom vinni egy Dévényes terapeutához, hogy lássuk, jelent-e ez bármi gondot a későbbiekre nézve, vagy hagyjuk békén, és majd belejön. Elkezdtem tájékozódni babaúszás-ügyben is, Apuval nagyon jól elvannak kettesben, Apu meg ilyen nagyon aktív nyüzsgős-sétálós fajta, szóval pont jó közös program lenne nekik ez, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy hova kellene beiratni, annyira nagyok a különbségek: van ahol csak negyvenöt perc egy alkalom, máshol két óra, van ahol szigorúbban foglalkozik a párosokkal egy csoportvezető, máshol szabadabb a tevékenység... Állítólag ilyen korban még hagyni kell a kicsiket önállóan felfedezni a lubickolást és egyedi ritmust diktálni maguknak, mert bármilyen beavatkozás összezavarhatja a mozgásfejlődést, úgyhogy fogalmam sincs: mennyi ideig szeret pancsolni egy féléves, és mennyire szükséges az irányítás, és nem fogja-e utálni az egészet a szokatlanul hűvös 29-30 fokos víz miatt, illetve mert már jó eséllyel kinőtte a búvárreflexet…?
Nah megyek aludni, mielőtt még kérdezek huszat.