Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. június 18., szerda

Feledik

Fél év - életem leggyönyörűbb és leggyorsabban elröpült hat hónapja. Többet nem mondom, hogy most álljon meg az idő, mert ne álljon, és vissza se menjünk mégse, végtelenítve megélni ugyanezt: annyira jó minden napunk vele, és annyival egyre jobb, amennyit elképzelni sem tudtunk. Inkább csak sose érjen véget!
Azt persze nem is szoktuk gondolni, hogy kimaxolta az szeretnivalóságos aranyosságát, de amikor ébredéstől elalvásig annyira édes, hogy szó szerint fáj a szívünk a boldogságtól és hálától, ha mélyebben belegondolunk, hogy megadatik nekünk ennél jelen lenni… szóval ilyenkor azért nem számít arra az ember, hogy holnapra még többet kaphat tőle; pedig de. Mindig van egy új grimasz, egy új hang, egy új nézés, ami más, ami több, mint eddig bármikor - hihetetlen ritmusban változik, fejlődik, mostanra már szinte napról napra produkál valami elsőt.

Hétvégén megmutattam neki a lábát közelről. Nem tudom, hogy a pocakméret a ludas vagy egyszerűen nem annyira hajlékony, mint más babák, de tény, hogy eddig magától sosem emelgette annyira magasra, hogy kellőképpen szemrevételezni tudja (ha volt mire felpakolni, megtette mindig is, de olyankor a tartóeszköz rugdosása lekötötte minden figyelmét, nem volt idő vizsgálgatásra). Felhúztam én neki egészen a feje közelébe, és ott tartottam, amíg megtapogatta - szinte láttam a kis arcán a felismerést, amikor összekötötte, hogy jé, ez ugyanaz a cucc, amit odalent érezni szoktam, nahát, ez is az én alkatrészem, most egyszerre érzek vele és a kezemmel is, király. Tegnap megint tatázós kalandja volt, mert én bevásároltam, hogy takarítás után elvégezhessem az utolsó simításokat a lakáson, és mikor hazajöttem a boltból, épp egy parkban ücsörögtek, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk. Kissmajom a babakocsiban fekve játszott, és egyszer csak azt vettük észre, hogy felemeli és elkapja a lábát, majd húzza fel a szájához; a kóstolás nem sikerült, mert az utolsó fél centiméteren mindig kicsúszott az a fránya talpacska, így csak az öklét kapta be, némileg csalódott fejjel. Tudom, hogy nem szenzáció, és más gyerekek sokkal hamarabb művelik, de nekem akkor is annyira fantasztikus élmény volt ezt így folyamatában látni: hogy megpróbáltam megtanítani neki valamit, és ő két nap múlva felhasználta és továbbfejlesztette… elképesztő kis lény!
Másik überdrágasága manapság, hogy teljesen elvarázsolják az arcok. Mikor egy eddig ismeretlen vagy csak néhányszor látott új fej kerül a látóterébe, teljesen lefagy, és valósággal milliméterről milliméterre leszkenneli az egészet; olyankor tök komoly, és kizökkenthetetlenül fixál az érdeklődés tárgyára olyan másfél percig, minekutána a szerencsésebbekre óriásit mosolyog. Családi arcokhoz ugye sokkal gyakrabban és sokkal közelebb kerül, azokat alaposan megkarmolássza, -gyűrögeti, -simogatja, -csavargatja, -csipkedi, különös tekintettel a szúrós borostával rendelkezők állára. Múlt héten a vendégeskedés miatt másképp kezdtem altatni, mint eddig, nem ölben vagy a saját helyén, hanem úgy, hogy szorosan magam mellé fektettem a franciaágyra: ő hanyatt, én az oldalamon, hogy a felhúzott térdeimre fel tudja tenni a lábait, át tudjam ölelni, és szopizni is tudjon, ha szeretne. Mivel kiflibe görnyedek, a fejünk nagyjából egy vonalban van ilyenkor - egyszer csak oldalra hempergett, és már készültem is finoman visszatolni, hogy ne kezdjünk egy kizökkentő tornagyakorlatba, amikor láttam, hogy nem a szokásos felpörgős aktivizálódás következik. Egyszerűen szembefordult velem félarasznyi közelségben, jól éreztem az illatos leheletét, az alsó tenyerével (pici, meleg, puha párna) megtámasztotta az egyik orcámat, a felsővel meg elkezdett óvatosan játszadozni rajtam, átsimított a homlokomon, megnyomkodta az orromat, az ujjaival végigkövette a szemem vonalát, kis körmeit hozzáfente az ajkaimhoz… és közben a nagy kék szemeivel csak nézett, nézett, a lelkemig és azon túl, és tőle szokatlan igazi halk babahangon gőgicsélt, majd amikor a pásztázás közepette találkozott a tekintetünk, hatalmasat mosolygott. Ez volt eddigi életem legtökéletesebb pillanata - és azóta minden nap legalább egyszer megajándékoz vele, kezdek is elfegyelmetlenedni, és ma már napközben is így altattam egyszer a babakocsi helyett, csak hogy kapjak még ebből a finomságból.
Az is új, hogy azonnal, még kóstolás előtt tátja a száját a szilárdkajás tízórainál, amikor beültetem a pihenőszékébe, és mellére terítem a partedlit, és most már akkor is, ha cumis etetéshez készülődve rázogatom a tápszeres üveget. És ugyan már igazából csak éjszaka van cicizés, pontosan tudja, hogy a ruhám alatt kell keresni a táplálékforrást, és amint szoptatási pozícióba helyezem vagy elkezdem felhúzni a pólómat, szintén fordítja a fejét és rögtön nyitja a száját.
És észrevétlenül megszokta és igényelni kezdte az alvórongyiját. Két héttel ezelőtt még erőltetni próbáltam, hogy hátha segíti a lenyugvásban, de tudomásul se vette, nem fogott rá, vagy ha én ráfontam az ujjait, elengedte. Aztán feladtam, és már csak odatettem mellé, mert szájtörlésre is jól jött, és most hétvégén vettem észre, hogy félálomban mindig szorongatja, az ágyvándorlásban magával hurcolja, és ha a túlálmosságtól nyugtalan, a szemére pakolva elcsendesedik tőle.

De nem csak az ilyen jelentős változások miatt jó vele. Ő már egész picike kora óta elmondhatlanul partner volt mindenben, az orrszívástól a mindenféle alternatív etetőeszközök kipróbálásáig, és mostanság ezek a közös programok még érdekesebbek, mert már nem ilyen válogatott kínzásokban kell együttműködni, hanem mindkét fél számára élvezetes kis és nagy dolgokban. Szeret például résztvenni a soppingolásban, nyugisan üldögélni a hordozójában, és szemlélődni, miközben körbetologatjuk a bevásárolókocsival, de legalább ugyanennyire szeret egyszerűen szembeállni az ölünkben, és tanulmányozni a fejünk tartozékait, az arckifejezéseinket, jókat nevetni, ha hangos berregést nyomunk a nyaka tövébe, vagy ha magunk fölé emeljük egy menet repülésre és nyálcsorgatásra. Gyönyörű egyenes háttal ülne már amúgy, ha hagynánk neki (nem fogjuk, amíg saját maga nem képes felülni is), és ha egyensúlyérzéke ugyanolyan jó lenne, mint az erőnléte, akkor álldogálni is simán tudna már; az előbbire már nagyon készülődik, megállás nélkül húzódzkodik és edzegeti a hasizmait, ha egy icipicit fennebb kerül a teljesen vízszintesnél, máris elkezd erőlködni, az utóbbit egyelőre esélytelennek látom, mert a kis talpai gyakorlatilag ovális alakúak a hájtól, nem tudom, mikor és hogyan lehet majd azokra felcsimpaszkodni. Jah és mindene olyan tökéletesen és ennivalóan kerek, pedig nem egy kifejezetten kövér baba… de a combjaitól a kobakjáig csupa gömb az egész, lyukad a könyöke és az összes kis hajlat a kezein és ujjain, akkorákat lehet cuppantani bármelyik testrészén, hogy csak úgy visszhangzik.
Jajjj… nem fogom tovább sorolni, hogy mekkora, és milyen, és miket csinál már, mert regény lenne belőle, úgyis minden posztban le szoktam jegyezni a fontos dolgokat, most nem összesítek. Nagy-nagy kisfiú, és egyik percben bánom, hogy már ilyen nagy, a másikban meg várom, hogy mi lesz ennek a nagyságnak a következő érdekes következménye. Szerintem napok kérdése, és vagy a kúszás vagy a mászás beindul, mert göröngyös terepen, ahol nem csúszik el és ki tud támasztani (pl. vetetlen ágy), már  egészen szépen halad, és lelkiismeretesen küzd a további fejlődésért. Tegnap megvettem a dugaszokat a konnektorokba, és a biztonsági zárakat a hűtőszekrényre, és sarokvédőket ragasztgattam az élesebb bútorainkra… nagy-nagy kisfiunk…

Ma rossz napja volt, azok a fránya felső fogak szemét módon ellustálkodják az áttörést, pedig négyet is fel vélek fedezni, de kettő egész biztosan ott fehérlik. Éjszaka közepén felébredt, és nem tudott visszaaludni, folyton felriasztotta a fájdalom, úgyhogy odavettük magunkhoz, és ölelős kupacban virradt ránk. Gyanítom, hogy ma sem lesz másként, mert egész nap sírókás volt és bújós, le sem tudtam tenni szinte egyáltalán, csak ha odafeküdtem melléje mesélni, játszani, énekelgetni - nincs az a szenvedés, amit egy kiadós dumaparti, egy hosszas kukucsolás, vagy egy ad hoc butanóta el ne felejtetne vele. Egyik pillanatban még ott hízik a könny a szeme sarkában (Ez is milyen elviselhetetlen már: könnyekkel sír!), a másikban már irányt is vált a legörbült szája, és előbb csak mosolyog a két fogával, aztán már nevet is a kis rekedtes hangján… nem is próbálom megfogalmazni, hogy ez milyen, ennél szebben úgysem tudnám...
Fél évvel ezelőtt elkezdődött az első éjszakánk együtt. Ilyenkor már túl voltunk azon, hogy kitoltam fürdetésre, majd eltotyogtam érte, és a zörgő-döcögő fémkosárban visszavittem a meleg szobánkba. Nehezen, lassan elhelyezkedtem az ágyamon, majd óvatosan kivettem a helyéről, a mellemre fektettem, és a félhomályban is tisztán láttam, ahogy hosszan, erősen fürkészett a mindentudó sötét szemeivel, amíg le nem győzte az álom. Megsuttogtam neki, hogy aludjon csak nyugodtan, én majd itt leszek és vigyázok rá jól - és tényleg ébren voltam órákon át, nem tudtam betelni vele. Na ez kivételesen olyan valami, ami nem változott az utóbbi hat hónapban: még mindig nem tudok.

3 megjegyzés:

  1. Jaj Est, majdnem minden posztodon elpityeredek.

    VálaszTörlés
  2. Érdekes, hogy úgy érzed, gyorsan ment az idő, én pont fordítva: lelassult. Főleg az első három hónapban, amikor még minden új volt! Most viszont nálunk is kezd begyorsulni, talán úgy két hónapja... napok múlva lesz 8 hónapos, te jó ég.

    VálaszTörlés

Mondd!