Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. június 16., hétfő

Idegen pályás siker

Az utóbbi pár napban M.Anyukájéknál vendégeskedtünk, mert nálunk könnyebben és alaposabban tisztítható laminált padlóra cseréltettük a klasszikus fa parkettát, felkészülendő Kissmajom kúszós-mászós periódusára. Nem mondom, hogy nem izgultunk, hogy vajon milyen lesz idegenben - eddig összesen egy alkalommal éjszakáztunk (ha jól emlékszem, kettőt) nem-otthon a gyerekkel, ugyancsak M. szüleinél, de akkor nagyon picike volt, rajtam aludt még; mondjuk ahhoz képest, hogy anno épp a hasfájós időszak kellős közepére esett a kiruccanás, akkor is meglepően jól viselte a változást. Hónap végén egy hétig nyaralunk majd, és ez pont jó alkalomnak ígérkezett arra, hogy leteszteljük, vajon milyen problémákra számíthatunk házon kívül. Jelentem: úgy tűnik, a világon semmilyenekre.
Kezdetnek csütörtökön Apu átjött hozzánk egész napos babázásra, hogy amíg mi pakolászunk, addig Kissmajom le legyen foglalva. Ez úgy nézett ki, hogy délelőtt tizenegy körül elvitte, és délután hat után hozta haza. Közben sétáltak és piknikeztek, beszélgettek és énekeltek, madarakat és autókat figyelgettek, a baba egy percet sem sírt, annyit evett, amennyit mi hónapok óta nem bírunk beleszuszakolni, és annyit aludt, amennyit velünk legbravúrosabb altatós napjainkon sem. Mondjuk az tény, hogy Apu tényleg csak és kizárólag vele foglalkozott végig, minden másodpercben, teljes beleéléssel, szerintem minimum tíz kilométeren át tologatta hegyen fel és le (hetven évesen jobb kondiban van, mint legtöbb harmincas, akit ismerek), folyamatosan szórakoztatta, dúdolt és mesélt neki, gyakran kivette a babakocsiból, és ölben vitte, hogy még többet lásson… royal treatment, nem kevesebb. Mikor visszatértek, úgy néztek ki, mint két csintalan jóbarát, akik hatalamas kalandok emlékén vigyorognak fáradtan - addigra meg mi készen áltunk a vendégségbe menős csomagunkkal.

Első este easy-peasy volt, pedig aggódtunk, hogy nem lesz egyszerű, a nagyon élménydús nap miatt, és mivel több mint egy órával csúszott a szokásos lefekvési rituálé. Kissmajom érkezéskor még aludt az autósülésben, aztán meglepődve ébredt, fürdetéskor nagyon érdeklődve szkennelte a környezetét (nehezített felállás volt, mert az ismeretlen hely mellett még a látványosságra odagyűlt nagymamája is új elem volt), majd öltöztetés alatt komolyan szemlélődve átgondolta, hogy vajon érdemes-e szomorkodnia, és úgy döntött, hogy nem fog, sőt. Míg otthon az utóbbi időben van némi elalvás körüli harcolászás (ő inkább játszana, így panaszkodik az ágyba-zártságra, a sötétítésre, az ingerszegény csendre, a reakcióink hiányára), itt vacsora után letette a fejét, és mondhatni reggelig úgy aludt, mint akit agyonvertek. Inkább megszokásból, mint éhségérzettől, a két étkezős időpontjában (éjfél és hajnali négy körül) mocorgott egy-egy kicsit, mire kivettem, de szoptatni nem tudtam, mert olyan mélyen aludt, hogy ki sem nyitotta a száját; reggel hétkor félálomban tettem tisztába, mert tovább nem akartam vele várni, és utána még másfél órára visszaszundikált.
Na, gondoltuk, mostantól viszont kipihent, lesz itt nemulass. A nappalokat gond nélkül vette, pedig volt ott minden, durva fogzástól (áttörni készül a bal felső), rikácsoló unokatesós körülugráláson át, tipikus olasz-családos szülinapozásig. Ő mindeközben intézte a saját kis dolgait, úgy mint: mindenféle dolgok alapos összenyálazása és megrágcsálása, hétszázhuszonkettedszerre is hasra való fordulás és onnan támaszkodva hosszas körülnézés, apja ölében előadott laza lajhárkodás vagy hiperaktív mocorgolódás, bohóckodókra való csodálkozó bámulás vagy kegyes mosolygás (kinek mi jutott), általános ellenállhatatlannak levés, ilyesmik. A lefekvéstől tartottunk leginkább, hiszen gyanítottuk, hogy előző este annyira ki volt ütve, hogy észre sem vette, hova tesszük le - és bizony, egy nagyon mély, puha aljú, rácsok helyett hálós, saját kis belógó plüss-barátait nélkülöző utazóágyba, felkészítésképpen, mert a nyaraláson majd valószínűleg nem a mi giga-franciaágyunk méretű fekvőfelület lesz, és szűkebb helyen nem merjük magunk között altatni, nehogy M. ráforgolódjon. Ez sem érdekelte, ahogy az sem, hogy amikor altattam, a sötétítő függöny résein át még vígan besütött a nap (otthon mindig lehúzzuk a redőnyt, és majdnem teljesen sötét van); azért a közelbe raktam a kis zöld éjjeli fényét, hogy a szín ismerős legyen, de semmi szükség nem volt rá, végig hallgattuk a babaőrrel miközben mi lent a nappaliban focit néztünk, még annyit sem nyüzsgött, hogy egyáltalán bekapcsoljon a készülék. Mikor ébredt, úgy tette, mint otthon, nyugodt forgolódással, szuszmákolással, és a cicizésbe szintén akárcsak otthon, mindig beleszenderedett végül. Enni evett, tápban többet mint otthon, hozzátáplálósban jóízűen (végül első gyümölcsként üveges körtét, mert nem akartam ott főzicskézni neki - szerette nagyon), egyedül a nappali alvások voltak az otthoniakhoz hasonlóan nyögvenyelősek: ölben nyüsszögött, babakocsiban kimerülésig magyarázott, míg végül rövid nyafogásba fúlás után hagyta magát elringatni benne, a mindenkori szűk fél órácskájára.

Hogy keretbe foglaljuk a hétvégét, ma megint tatás napot rendeztek Apuval, az előzőhöz hasonló paraméterekkel, hogy mi mindent helyre tudjunk pakolni (hét darab egyenként hat emeletes könyvespolc, négy darab filmes és zenealbumos torony, és társai), mielőtt holnap jönne a takarítónő a szokásos heti rendrakásra.
Szóval zsúfolt öt nap áll mögöttünk, és még egyszer, ki tudja hányadszor már, bebizonyosodott, hogy egyértelműen a miénk a világ legeslegjobbfejebb gyereke. M.Apuka nem győzött csodálkozni, hogy hogy létezik ilyen, hiszen még egy felnőttet is összezavar egy kicsit, ha kiszakítják a közegéből. Nekünk meg mindig eszünkbe jutott, hogy hát valószínűleg annak is nagy köze van hozzá, hogy nem hallgattunk rá (sem), ahányszor az elmúlt hónapokban fejcsóválva ellenezte, hogy minden kis nyekkenésre felkapkodjuk a babát, és sosem hagyjuk sírni, hogy megtudja: nem körülötte forog a világ. Biztos vagyok benne, hogy ez alaptermészet kérdése is, nem csak nevelésé - egyszerűen szerencsések vagyunk, hogy nem egy kis kényes, túlérzékeny nyafigépet kaptunk, hanem ilyen zen-bébit. De az is tény, hogy tettünk, és mindig is tenni fogunk érte, hogy ez a nyugalma és kiegyensúlyozottsága érintetlen maradjon, és minden változással vagy akadállyal való szembesüléskor tudja-érezze, hogy bízhat bennünk, sosem hagyjuk magára, és amíg mi ott vagyunk neki, addig bárhol lenne és bármi történik éppen, it's business as usual, semmi baj nem történhet.
Jaj, nagyon várjuk már az első közös kis nyári utazásunkat, minden nap többször kiszámoljuk, hogy még hányat kell aludni addig (ma épp tizenegyet). Remélem lesz ideje megérkezni az egyenesen Amerikából megrendelt szuper új babakocsinak addig, mert jó volna nem azt a mostanit cipelni, mert hiába terepre való és kényelmes, sajnos baromi nehéz is; a válogatásról majd írok valamikor, mert elég zűrzavaros menet volt, nem szeretném elfelejteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd!