Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. július 29., kedd

What's in a name?

Ígértem egy neves posztot… Hát az úgy van, hogy mi amúgy is messzi földön elég híresek vagyunk a buta elnevezéseinkkel, egymást és a macskáinkat is elég érdekesen szólítgatjuk, a család és barátok már megszokták, de távolabbi ismerősök és idegenek nagyot szoktak nézni, amikor kiderül, hogy én például többek között Fej vagyok (igen, Fej) meg Nyápocska, M. pedig BogárBogár vagy Mák vagy hasonló okosságok, és mindketten vagyunk Csillag is. Várható volt tehát, hogy ha gyerekeink lesznek, ez a helyzet csak romlani fog.

Kissmajom becsületes polgári nevében ugye nem volt kihívás, tudtuk már kilenc éve, hogy mi lesz, ha/mikor lesz. Ő itt most marad He-Who-Must-Not-Be-Named, mert ha én nem mutatkozom be, akkor az ő kis személyiségi jogait is be szeretném tartani, de maradjunk annyiban, hogy külföldön sem egy Kevin szinten elterjedt, de Magyarországon még annál is sokkal ritkább (a FaceBook száznál kevesebb találatot hoz ki rá), legtöbben elsőre meg sem értik, és egy hasonló hangzású, sokkal ismertebb fiúnévvel kérdeznek vissza. A másik extrasága az, hogy hál'Istennek nem nagyon becézhető (maximum rövidítéssel vagy kicsinyítő képzővel), viszont egy ilyen picurka gyereknek egy kicsit furán hat teljes terjedelmében, úgyhogy ha szerettük volna nevén nevezni, de mégsem nagyon komolyan, akkor amúgy is muszáj lett volna belendítenünk a fantáziánkat - és mivel ez nekünk alapból is menni szokott, ezúttal a plusz igyekezettől hát… eléggé elszalad a ló velünk.
Csak a saját névből képzett dolgok szemléltetése kedvéért tegyük fel, hogy ő egy szintén kevés beceneves Kristóf - és akkor abból nálunk ilyenek lesznek, hogyaszongya: Kristoáz, Krismó, Krisetti, Krismák, Krismantyú, Krispa, Krisadék, Krisma-misma, Krisóca-móca, Krisó-misó… vagyis nem valami szokványos na.

De ez még mind semmiség ahhoz képest, amikre képesek vagyunk…
Talán az első név, amit adtunk neki, az a Teknőc Rosetti volt - M. találta ki, mert mikor újszülöttként hasra tettük, mindig a felhúzott lábú kisbéka pózban feküdt, fentről csak a háta meg a feje volt látható. Mese is járt hozzá, miszerint Rosetti egy híres-neves-nevezetes rabló volt, aki azért lett ismert ilyen formában, mert egyszer egy múzeumból ellopott egy szépséges ezüst tálcát, amit meneküléskor a kabátja alá dugott, majd mikor a rendőrök hátbalőtték, az megmentette az életét. Innen aztán variációk egész sora született, például a Rosetti Kapitány akkor, mikor már elég nagy volt hozzá, hogy az up-we-go játékot űzve pilótává avanzsáljon: M. leült rakétakilövő állomásnak, a babát a széttett lábai közé "állította" Szputnyiknak, majd magasba lendítette, mindkét fél hatalmas nevetései közepette. Mivel viszont ezek közül egyik sem volt megfelelő ritmusú egy általunk költött dalszöveghez, lett egy olyan is, hogy Rosetti Metti (ebből származtattuk későbbiekben a The Met nevet, aminek nagy hasznát fogja venni, ha valaha ketrecharcos szeretne lenni), illetve egy Rosencrantz (Shakespeare és Stoppard rajongásunk jeléül), egy Rozsomák (Wolverine fans all the way!), és egy Rozipók (ez csak úgy kedvtelésből).
Szintén az elsők között kereszteltük el Stinky Poo-nak, amire valószínűleg nem szükségeltetik magyarázat - viszont csak úgy teljes a kép, ha az ehhez szervesen kapcsolódó nótát is bemutatjuk majd a poszt végén, ahogy régebben már szintén megígértem. (Előre is köszönjük szépen a tapsvihart!)
Aztán ugyancsak elég érdekes irányba ágazott el az egyszer csak ráragadt komplikálásmentes Cuca - ebből lett később teljes értékű név a Cucácska, a Cucadék, a Cucenka meg a Cucálé, valamint a két utóbbi kombinációja, a Cucalenka.
Ezen kívül hivatalos berkekben (úgy mint 11. kerületi Önkormányzat vagy János Kórház ügyelete) való szereplése okán ő az Alulírott is, a.k.a. Ügyvezető Igazgató Úr.
Mikor elkezdte felfedezni a hangját, és rikoltozás irányba kísérletezni vele, szinte magától adódott az Antonio Riccanti Bíboros - ahogy szintén majdhogynem automatikus volt az utóbbi hónapokban szerzett Fjodor Fjodorovics Fogacsek Aladár, for (immáron egészen pontosan hat darab) obvious reasons.
És végezetül íme egy pár példa a semmihez sem kapcsolódó sorozatunkból: Trézsi, Rézi, Kaketti, Majmacsek, Nyünyett, Picipók, Pispirika, Pizetti és Piselli (mindkettő olaszos kiejtéssel),  Zsorzsetta Clark, Zsuzsenka Zsenka, Júliusz Békánszki.

Biztos van még csomó olyan, ami most nem jut eszembe, a fentiek igazából csak a gyakran visszatérő darabok, de nem fukarkodunk, majdnem minden nap vannak párszor használatos találmányok, attól függően, hogy épp mik történnek vele; mind teljesen logikus, szépen hangzó példány. Egy kicsit tartunk tőle, hogy ha így folytatjuk (márpedig magunkat ismerve nagy változáskora nem számítok), szegény gyereknek olyan négyéves kora előtt esélye sem lesz rájönni, hogy őt tulajdonképpen kicsodának is anyakönyvezték, vagy hogy egyáltalán van olyan, hogy embereket csak egy-két fajta képpen szólítanak. Egyetlen remény a normalitásra a környezet, bízunk benne, hogy mások gondoskodnak majd az egyensúlyról, és legalább ők nem fogják Mettikézni...



Later edit: Slambiti Banána, Réz Aladár (Rézi), Rogáta, Morác

2014. július 27., vasárnap

The negotiator

Mondtam már, hogy gyűlöl aludni…? Igen, még mindig.
Már egész pici kora óta minden egyes altatás előtt bepróbálkozik mindennel: beveti az összes aranyosságos trükkjét (nem kevés van, és még külön-külön is elég ellenállhatatlanok), a világ legédesebb mosolyát és legfélelmetesebb dühét, és ha minden kötél szakad, akkor akár a legkeservesebb sírását is; végül valamelyikbe mindig belealszik.
Most a tárgyalói tehetségére látunk hallunk egy tipikus példát - ez a legújabb fejlesztésű ellenállása, olyan egy hónapja műveli, mióta rájött, hogy két nyelven is tud tiltakozni (lásd: nemnemnem, valamint neinneinnein). Friss, ropogós, fél órája adta elő:


2014. július 25., péntek

P.S.: Évforduló

Azt már említettem, hogy M. a világ legeslegeslegjobb ajándékozója. Először is, amit tőle kapok, az mindig hatalmas meglepetés, még egyetlen egyszer sem sikerült nem hogy rájönnöm, de még csak sejtenem se előre, hogy mit talált ki egy-egy jeles alkalomra. Aztán meg mindig olyasmit ad, amire titokban, legtöbbször még magamnak sem bevallva, vágyom, vagy amire vágynék, ha tudnám, hogy létezik. És ami a kedvencem: nem mindig tárgyakról van szó.
Nyilván, semmi baj sincs a tárgyakkal, sőt, én nagyjából betege is vagyok ennek: annyira megkedvelem őket, hogy nagyon nehezemre esik elengedni bármit is. Konkrét szeretetet tápláltam például a Kuka becenevű kütyünk iránt, ami egy médialejátszó/hálozati tárhely volt, és amit évekig nem engedtem lecserélni, hiába volt már nagyon elavult és működésében erősen korlátozott; végül muszáj volt megtartani, és venni egy újat is mellé. De ugyanez a helyzet a telefonjaimmal is, tíz év alatt most tartok a negyedik mobilnál, és eddig mindegyik végelgyengülésben pusztult el, hogy a könyvekről ne is beszéljek - ugyanitt két méter magas IKEA Billy tölgy polcot keresünk megvételre (sajnos ezt a színt már nem gyártják).
Tárgyaknál maradva… Első közös karácsonyunkon M.-től kaptam életem első laptopját, úgy, hogy előtte még saját asztali gépem sem volt soha, mert nem volt pénzem net-előfizetésre (ezek után nyilván számítógépről szó sem lehetett); imádtam, most is megvan, néha elő is veszem (csomó dolgom csak arra van lementve), semmi pénzért nem adnám senkinek, majd ha Kissmajom felnő, ő megkaphatja, akkorra már értékes muzeális darabnak fog számítani. Aztán tavalyelőtt meglepett egy itthon épp frissen piacra dobott iPhone5 csodával, amire áhítozni sem mertem volna, mert még a legvadabb Apple-bolondoknak is csak eggyel régebbi verziójuk volt akkoriban; imádom, azóta is elválaszthatatlanok vagyunk, el sem tudom képzelni a mindennapokat nélküle. És volt iPod, videokamera, Kinect… de nem csak nagy dolgok, számtalanszor kaptam már könyvet, filmet, zenealbumot is tőle, többnyire olyasmik, amiket azonnal becsomagolnék, ha lakatlan szigetre száműznének. Ja és virágot, mindenfélét, minden mennyiségben, legalább annyiszor csakúgy, ahányszor igazi ünnepekre.

És akkor vannak a nem-tárgyak, "csak" örök emlékek... Ezekből a legemlékezetesebb az két évvel ezelőtt volt, ráadásul for no particular reason, semmit sem ünnepeltünk épp. Egy késő estén bepakolt az autóba, és vitt, vitt, anélkül, hogy megmondta volna, hova; az éjszaka közepén aztán megérkeztünk a Zselici Csillagparkba, mert jöttek a Perszeidák, és meg akarta mutatni őket… Tavaly visszamentünk már hárman, és idén ugyan kihagyjuk, mert állítólag ezúttal sokkal kevésbé lesz látványos, és még Kissmajom is picike ahhoz, hogy élvezze, de a jövőben ebből családi hagyományt akarunk teremteni, mezőn alvással and all.
És van a surprise-movie. Ez már évek óta olyan havi rendszerességgel visszatérő dolog nálunk, hogy elvisz moziba, de nem mondja meg, hogy mire - általában nem szoktam képben lenni a hazai premierekkel, és megérkezéskor direkt nem nézegetem a kiállított plakátokat se, mert olyan izgalmas úgy beülni a terembe, hogy fogalmam sincs, mi fog történni a következő két órában. Néha én is próbálkoztam viszonzással, de legtöbbször esélytelenül, annyira hebrencs vagyok ugyanis, hogy egyszer pár perccel kezdés előtt a vécére indulva, az előtérben akkurátusan a kezébe nyomtam a jegyeket a jól látható címmel felfelé, miután addig nagy nehezen sikerült megtartanom a titkot…
És úgy egyáltalán én vele ellentétben legendásan rossz ajándékozó vagyok, hiába jut eszembe időben az összes jelentéktelen közös emlékünknek az évfordulója, legtöbbször teljesen reménytelen a helyzet, fogalmam sincs, hogy mivel lephetném meg. Sokszor el is keseredek ezen a bénaságomon, legutóbb pont a mostani egy évünk kapcsán, mert olyan jó lenne legalább töredékét visszaadni annak a boldogságnak, amit ő okoz nekem... Mondtam is neki, szégyenkezve, szomorkodva, hogy sablonos/unalmas/csakmertillik valamit nem akartam, különleges öltetem meg nem volt… vállat vont, és azt válaszolta, hogy nincs jobb jutalom, mint az örömöm*, és különben is mindkettőnknek van hiányossága-tartozása a másikkal szemben, az enyém ez, az övé az, hogy mindig elfelejt fényképezni, így fotóink nagyon nagy részén mindig csak ő van megörökítve - csak ennyi bajunk legyen egymással az elkövetkezendő hetven évben is, és máris jók vagyunk.

Szóval az első házassági évforduló… Kezdetnek surprise-movie volt beígérve, ami nekem önmagában óriási dolog, hiszen több, mint nyolc hónapja nem voltam a babázástól távoli esti programokon, most meg egy héten belül ez is, meg Hugh Laurie koncert is, hát ez a szabadság maga. A helyszín a Lurdy-ház mozija, ahol becsületesen távol tartom magamat mindenféle terembeosztásos kiírástól és filmcímeket hirdető posztertől. A teremben csak mi ketten, de ez nem furcsa, mert gyakran járunk már régen futó filmekre, amikre senki más nem kíváncsi, hiszen ingyenesen letölthetőek. A szokásos bevezető reklámblokk a közeledő bemutatókkal, aztán sötét, és indul a felvétel, én meg türelmetlenül figyelem, hogy vajon mi kezdődik. És egyszer csak meglátom… magunkat…
Már akkor megállathatatlanul folytak a könnyeim, amikor előszóként a vásznon megjelent az első közös fotónk, amin összebújva ülünk a Frank Zappa Café asztalánál... mire kiíródott a "Vallomás", már csak buzgó szemtörölgetés árán láttam a háttérként szolgáló Lőrinc pap téri templomot… és még csak utána következett a lényeg, az együtt bejárt út, mindennel, amit felölelt az elmúlt tíz év, a könnyed viccestől a fájdalmas tragikusig. Benne volt az útszéli motelünk**, a félelmetes tengerreszállásunk***, a két hobbit síelni tanul epizód****, a cicáink pici korukban, M. első metrózása a balesete óta (20+ év után), az én először vezetett autóm (25+ évesen), kuckós otthonlevések és kalandos utazások hosszú sora. Benne volt életem első legboldogabb napja, és az összes esemény, ami abból következett - néhány képsor csupán, és mégis kristálytisztán minden, a mennyektől a pokolig, majd megint a mennyekig. És zárásként benne volt az új mese kezdete: kisbabánk első gőgicsélése pár hónappal ezelőttről.
Mondanom sem kell, hogy ennyire szárnyalva és szédelegve még sosem jöttem ki moziból. És azt hittem, hogy múlni fog az érzés, de nem múlik - teljesen random pillanatokban jut eszembe a levetített életünk, és csodálkozom rá, hogy hát ennyire szeret engem ez a fiú... Én vagyok a világ legszerencsésebb nője, vajon hogy történhetett ez…?


* Állítólag nekem egy öröm örömöt szerezni, mert én annyira de annyira őszintén és bőrömből kiugrósan boldog vagyok a legapróbb ajándéktól is, hogy az mindent megér. Amúgy ez tényleg igaz, a megszokott surprise-movie elején is rendszeresen hangosan ujjongok és tapsolok, ha valami rég várt történet indul… mondjuk ez valójában inkább ciki a velem egy társaságban levőknek, de M. már edzett darab. 
** Apropó meglepetés… pár hetes szerelmesek lehettünk, mert még nem költöztünk össze, a kis szobám egyszemélyes ágyán aludtunk szorosan összeölelkezve, és alig vártuk, hogy péntekenként hazautazzanak a lakótársaim, hogy kettesben maradhassunk a lakásban; egész héten ez tartotta bennem a lelket, amikor egyszer bejelentették, hogy valami kihagyhatatlan buli okán kivételesen Pesten maradnak. Mikor kiderült, teljesen összetörtem, hol dührohamot kaptam, hol zokogógörcsöt, hogy micsoda sorsüldözött pár vagyunk, és milyen nehéz nekünk, és hogy történhet velünk ilyen szerencsétlenség… M. helyében körülbelül akkor rúgtam volna ki magamat a francba, de ehelyett ő felhívott az autóból, hogy van három percem összepakolni egy bugyit meg egy fogkefét, majd dudált a ház előtt, levitt Velencére,  kivette az egyetlen hétvégére szabadon maradt szobát a környéken, és megalkotta a veszélyes precendenst, miszerint váratlan bonyodalom esetén én hisztizek, ő meg megoldja a problémát.
*** Újabb énhisztizek-őmegoldja incidens, amikor is én pánikrohamot kaptam az Adria tajtékzó hullámai által dobált csónakon, ő meg higgadtan kievezett egy csodaszép lagúnába.
**** Amelyben én nekicsúsztam egy hüttének, és csúnyán felszakítottam a számat - ő a Schischule ünnepelt reklámarca lett, és az oktatókkal együtt fellépett az iskola bemutató estjén, mert két nap alatt tanult meg monosín száduldozni.

2014. július 17., csütörtök

Egy évesek vagyunk - Egy éves lenne

Hát eltelt egy év azóta
Még sosem voltam boldogabb és teljesebb, sosem tűnt szebbnek és ígéretesebbnek a jövő, sosem tudtam biztosabban, hogy jól választottam majdnemtíz évvel, és egy évvel ezelőtt is.
Szeretem őket; ők a minden.
Ennél többet nem akarok, és nem is tudnék írni. Rakok inkább pár fotót, amik annyira pontosan elmesélik helyettem az utat, amit bejártunk, hogy nincs is szükség szavakra...

A nap, és háttérben az oka
 Anya és tizenhét hetes fia
Itt is voltunk...
És valahogy sikerült ide jutni...

2014. július 10., csütörtök

Napi program félévesen

Ez az egyszerű kis cím bizony szenzációs sikert takar, mert sosem gondoltam, hogy nekünk ilyenünk is lesz a belátható jövőben. Mondjuk nem is igyekeztem semennyire sem, egyedül az esti/éjszakai rutinhoz ragaszkodtam, a többit hagytam alakulni és alakítani Kissmajom által - úgy tűnik, hat hónap kellett neki ahhoz, hogy kitalálja, mi legyen, és nagyjából fixen tartsa is magát hozzá. Oké, legtöbb ismerős baba már fele ennyi idősen jól kiszámítható órarend szerint élt, de ahhoz képest, hogy tényleg semmit sem erőltettem, én több mint elégedett vagyok ezzel az eredménnyel.
A harmadéves állásról itt írtam, ahhoz képest igazából nem sok változott, de ami igen, az igencsak számottevő: nappal is lettek étkezési időpontjaink. Továbbra is igény szerint eszik, de mostanra kialakult egy pattern, és majdnem minden nap ugyanakkor éhezik meg; nem katonás ám a rend, csak viszonylagos pontosságról beszélek, a fél- vagy akár egy órás csúszás simán benne van a pakliban, de legalább van valami, amihez lehet tartani magunkat.

Szóval így néz ki egy Kissmajom-nap mostanság:
- este hat és hét között fürdés (fokozatosan előbbre hoztuk, mert ennél később már nagyon fáradt), majd 120-200 milli táp (attól függően, hogy legutóbb mennyit kért);
- éjjel egy és hajnali öt körül álomevés (vagy inkább komfortszopizás, elég hamar belealszik ugyanis), az utóbbi után tisztába teszem, és átköltöztetem magunk közé;
- hét körül felébred, szopizik (mennyiséget nem tudok, de a régebbi mérésekből kiindulva max 50 millire tippelnék), és nagyjából fél kilencig visszaalszunk együtt;
- utána olyan fél órát családilag játszunk az ágyban, majd ő visszamegy a kiságyába, és egyedül játszik, amíg ágyat vetek, előkészítem a nappalit (gyors takarítás, habtapi és babaszőnyeg lerakása, bedobozolt játékok elővevése, stb.), és elkészül a kajája;
- fél tíz és fél tizenegy között szilárd ételes tízórai a pihenőszékben (150-200 gramm, ha kevesebb, akkor egy kis táppal kiegészítve);
- utána körülbelül fél órás ejtőzés rezegtetett üzemmódban (ami rendszerint kakit eredményez), majd játék;
- tizenegy és tizenkettő között valamikor elálmosodik, és fél-másfél óra közötti periódusra alszik el (általában előbbi, de ha van időm végig mellette feküdni és szorosan összebújni, akkor egyre többször borítékolható a hosszabb változat);
- ébredés után folytatódik a játék, majd egy és két óra között valamikor ebéd (180-200 milli táp);
- a délutáni órákban játszunk és elmászkálunk itthonról, az autózós programpontot többnyire átalussza, bármikorra esik, ha ilyen nincs, akkor legkésőbb háromkor altatni kell (ez szigorúan csak fél óra);
- bárhova megyünk, a hazaindulást öt körülre szoktuk szervezni, és ekkor kapja az uzsonnát is (180-200 milli táp, de lassan itt is bevezetem a szilárdot);
- autóban hazaúton mindig kidől, de egyébként csak akkor ragaszkodom még egy menetnyi alváshoz, ha látom hogy nagyon fáradt és nyűgös, mert van hogy simán kibírja ébren a lefekvésig fennmaradó időt.

A megéhezést mindig is félreérthetetlenül jelezte, olyankor szinte egyik pillanatról a másikra kezd el nyűgösen kiabálgatni - itt annyi fejlődés van, hogy most már nem teljesen meglepetésszerű a hangulatváltozás, hanem maximum három perc még rendelkezésre áll a kaja előkészítéséhez, mielőtt tényleg keservesen sírni kezdene. Ha valami miatt kicsit tolni akarom az étkezés időpontját (mondjuk már majdnem délután hat óra van, és azt szeretném, hogy inkább közvetlenül lefekvés előtt lakjon jól), akkor olyan 80 milli az, amivel halogatásként már megelégszik, annál kevesebbet becsapásként értékel, és tiltakozik.
Az álmosságot csak az utóbbi időben kezdte el teljesen egyértelműen jelezni, de most már kivétel nélkül mindig együtt mutatkozik mindhárom azonosítója: ásítás, szemdörzsölés, fülhuzigálás - sőt a gyengébbek kedvéért ki szoktak egészülni félig lehúnyt szemmel előadott fejdobálással is (régebben ez nem volt, csak az egyre hosszabb elbambulásokból lehetett következtetni). A konkrét elalvás ellen továbbra is hősiesen küzd, még olyan helyzetben is, amikor tényleg kivétel nélkül mindig beadja a derekát előbb-utóbb (például ha épp aktuális a pihenőidő plusz közben épp autózunk), utolsó erejével többször is felpattintja a szemét és még párszor félájultan körülnéz.
Az unatkozást és a játék közbeni fizikai fáradtságot panaszos nyöszörgéssel-nyafogással jelzi, ilyenkor a leggyorsabb orvoslási mód természetesen az ölbevétel - ettől aztán kivétel nélkül mindig aktivizálódik (igen, fizikai fáradtság esetén is), alaposan megtapogatja/gyűrögeti/karmolássza/csipkedi az áldozat fejének minden négyzetcentiméterét, majd lelkesen álldogál, rugózik, ugrándozik, rúgkapál, lépked (persze mindeközben a hóna alatt tartani szoktuk), végül feltérképezi a közvetlen környezetet, és ellentmondást nem tűrően nyúlkálni kezd a legérdekesebbnek tűnő szerelnivaló felé. Néha, mikor azért szomorkodik, mert már nincs ereje támaszkodni (akár hason, akár négykézláb), lekenyerezhető hanyattfordítással, és villámgyorsan a kezébe nyomott ismeretlen tárgyakkal is.
Egy féléves majmocska vicces kis jószág indeed… :)

2014. július 9., szerda

Hiszti, harag, bűntudat, all's well that ends well

Ez megint egy előre nem tervezett poszt, de muszáj megírni, mert fontos: megvolt az első hiszti! Tiszta jó, mert már frusztrált a dolog, annyit állították már a miénknél hónapokkal kisebb babák anyukái, hogy márpedig azok fondorlatos és számító módon hisztiznek, hogy mondom, lehet hogy tévednek a tudósok, aztán mégis így van ez rendjén, csak a mi gyerekünk túl butácska és/vagy akaratgyenge a manipulációhoz. Viccen kívül, tisztára aggasztott már, hogy túl könnyű nekünk ez a szülőség, mikor nem könnybelábadt szemmel vettem tudomásul, hogy egyszerűen nem tudjuk olyan szituáció elé állítani ezt a kisklambót, hogy ne a lehető legjobbfejebben és számunkra legkedvezőbben oldja meg... szóval mikor nem érzékenyülgettem el épp, akkor mindig eszembe jutott, hogy visszaüt egyszercsak ez a sok jóság, és Kissmajom sátáni kacajjal a kis kerek képén elviselhetetlenül aranyosból átmenet nélkül lesz... elviselhetetlen, period.
Előrebocsátom, hogy ez most sem történt meg, és most meg már nem is érdekel, ha meg fog, mert már az első hiszti olyan önismereti oktatást hozott anyaságból, amilyenre csak dackorszak környékén, esetleg sokkal később számítottam.

Az egy hétben, mióta hazajöttünk, Kissmajom pár estén beiktatott egy-egy plusz felébredést olyan tíz óra körül. Éhes olyankor még nem nagyon lehetett, mert az utóbbi időben magához képest egészen jó mennyiségeket eszik nap közben meg vacsorára is, úgyhogy gyanakodva figyeltük, hogy mit akar kihozni ebből; minden esetre kapott cicit, amin visszaaludt, majd a számára szokásos egy óra körül megint ébredt, de magunk mellé továbbra is csak a még következőbb ébredéskor (már hajnalban), tettem át, nem rögtön, ahogy nyaralás alatt. Erre tegnapelőtt szintet lépett: hétkor altattunk, ami után kilenckor, tizenegykor és éjjel egykor is felnyöszörgött, vagyis szépen kétóránként - ilyent soha életében nem csinált, még akkor sem, amikor még nem volt kialakult éjszakai alvásrendje. Miután akkorra már teljesen megbizonyosodott, hogy baja az nincs (has- vagy fogfájás, illetve éhség jöhetett szóba), háromkor már M. kelt hozzá, mert az aludni tanítós könyvből még emlékeztem, hogy ilyenkor a szoptatás lehetőleg elkerülendő, mert az további próbálkozásokra motiválja.
Próbálkozásokat mondok, mert az is igen hamar kiderült, hogy a mi pici ártatlan babánk, kéremszépen, igenis ravaszkodik ezzel a műsorral. Eleve az (általunk várakozó állásponton ignorált) első nyöszört követő bőgicsélés rutinhiányból kifolyólag eléggé műre sikeredett, inkább mérges rikoltozás volt, erőteljes rugdosással kiegészítve. Aztán meg mikor M. odahajolt megnyugtatni, drámakirályfink azonnal abba is hagyta a lamentálást, és fülig érő szájjal rávigyorodott - vagyis nem sok nyugtalanság és nyugtatnivaló maradt. Igen ám, de ahogy eltűnt az apja a látótérből, megint bőgicsélt tovább, majd mikor megjelent vigasztalni, megint mosolyogva szemrevételezve a hatást, és így tovább. Gyors kupaktanácsban megtanakodtuk, hogy itt bizony átverési kísérletről van szó, és persze ötletünk sem volt, hogy hogy kellene kezelni, azon kívül, hogy egymást közt rötyörésztünk egy jót ezen az aranyos új kunszton. Végül azt találtuk ki, hogy ebbe a játékba semmiképpen sem szabad belemenni, mert éjszaka közepén nem ez a kívánatos és jutalmazandó tevékenység, úgyhogy szemkontaktust és szavakat kerülve, M. Kissmajom hasára tette a kezét, és vártunk. Egy ideig még erőltette a huncut cukiskodást, bevetette minden tudományát (magyarázott, nevetgélt, siránkozott), majd mikor semmi sem működött, mert hősiesen ellenálltunk, akkor előbb mérgelődve ordított egy sort, majd tiszta szívből nekiszomorodott, és elkezdett valóban sírni. Teljes tanácstalanságunkban hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy minden elvünkkel ellenkezően, hagyjuk - na nem ridegtartós cry-it-out módszerrel, M. továbbra is simogatta és csitította, de nem vette ki a kiságyból. Olyan három perc telhetett el talán, és már a megtörés határán néztünk egymásra, és beszéltük meg suttogva, hogy ezt nem bírjuk tovább, össze kellene ölelgetni, oké, de akkor mi lesz, ha rászokik, és minden éjjel előadja nekünk ezt a mutatványt, jó, de hallgasd meg, hogy most már tényleg szenved… Szerencsére nem derült ki a gyerek számára, hogy következetességre teljesen alkalmatlan puhány szülők vagyunk, mert nem volt túl kitartó: még abban a percben out of the blue megunta az egészet, és mint gombnyomásra, abbahagyta a keserves üvöltést, egy lemondó "Fffff!"-t sóhajtott, majd a fejét a fal felé fordította, és rajtaütésszerűen elaludt.

Reggel azonban folytatódott a dili. Ötkor szokás szerint szólt, tisztába tettem, és átköltöztettem hozzánk. Olyankor általában az van, hogy azonnal elalszik, majd hét körül feléled, cicit kér, és alszunk mindannyian még másfél-két órát, utána meg bandázunk egy darabig családilag - hogy pontosan meddig, az Kissmajmon múlik, aki ellentmondást nem tűrően jelez, ha már úgy gondolja, hogy elég ideig pihentünk, és utána elég ideje voltunk fent, és nyafogással adja értésünkre, hogy akkor végre kezdődhet a nap, húzzuk fel a redőnyt, oltsuk el az éjjeli fényt, és menjünk ki a hálóból reggelizni, játszani, élni. De ezúttal ezt is borította, és közöttünk sem akart lecsillapodni: felváltva kuncogott és nyűglődött, rúgkapált vidáman és dobálta magát kétségbeesetten, dörzsölte a szemeit és tekergette a fülét, szóval teljesen egyértelmű volt, hogy alig él az álmosságtól, viszont ha mellre tettem, elrángatta a fejét (és ezáltal harapott), ha megpróbáltam a jól bevállt közös alvópozíciónkba helyezni, virgoncan hasra fordulgatott, majd idegesen óbégatott, hogy ő hason van. Néha el-elbóbiskolt egy-egy negyedórára, de utána folytatta a cirkuszt; M. fél hét körül kiment dolgozni, én még küszködtem egy ideig az altatással, de félig kómás voltam még az éjszakai menet után, meg fájt a fejem, meg aggódtam, hogy most már minden elromlik örökre, és én tehetetlen vagyok.
Úgyhogy miután megint végigzongoráztam minden trükkömet, és a gyerek továbbra is hisztizett, magamhoz képest hangosan rászóltam, hogy hagyja abba, és határozottan felköltöttem, ami azt jelenti, hogy magasra emelve finoman megrázogatom a testét, vagy fekve kicsit felemelgetem és elengedem a lábait, és ha semmi más nem hat, akkor óvatosan az arcára fújok. Erre kicsit sem vagyok büszke, és nem is csináltam ötnél többször az elmúlt fél év alatt, de sajnos az van Kissmajommal, hogy ha nagyon belelendül a bömbölésbe, akkor semmilyen más módon nem lehet kizökkenteni - márpedig ki kell, mert eddig mindig beigazolódott (még a kezdeti durván pocakfájós időkben is), hogy ilyenkor, ha még egyáltalán fennáll, a kezdeti ok csak sokadlagos jelentőségű, és végül már szinte kizárólag azért jajveszékel, mert belelovalta magát, és nem képes magától lehiggadni. Működött is a csillapítás, és mint ilyenkor mindig, szinte csodálkozva körülnézett, hogy vajon pontosan mi is lehetett az eredeti gondja, de aludni továbbra sem volt hajlandó, így pár perc múlva kezdődött előlről a vergődés és rinyálás. Ekkor, még mielőtt tovább hergelte volna magát, vettem egy nagy levegőt, és először életében betettem a kiságyába, mondtam neki, hogy sajnálom kicsim, én most ennél többet nem tudok segíteni, kivonultam a konyhába főzni, és útközben mondtam M.-nek, hogy kész, nekem ennyire futotta az erőmből és leleményességemből. M. pár percig hallgatózott a bébiőrön, majd amikor a felemás nyavalygás kezdett volna őszinte bánatba fordulni, bement hozzá, és elkerülő hadműveletekkel egy idő után kibékítette. (Játékkal elterelte a figyelmét, szóval az alapprobléma, a fáradtság nem oldódott meg, de végül szerencsénk volt, és mikor negyed óra múlva újrakezdte a kimerültség miatti pityergést, az apján fekve nagy nehezen rávehető volt az alvásra is.)

Eddig tartott az incidens, tegnap éjjel és ma reggel már minden a legnagyobb rendben ment, sőt csak egy ébredés volt, kettő körül, ami után reggel hétig egy szó nélkül alvás. Arra a következtetésre jutottunk, hogy éjszaka valószínűleg a nagy meleg viselte meg, mert hiába van rajta csak egy szál rövidujjú body ilyenkor, úgy is megizzad szegényem, légkondi meg csak azután van, miután mi is lefekszünk, és felszabadul a hűvösítés útja a nappali és hálószoba közötti ajtó kinyitásával. Hogy reggeli produkciót mi okozta, azt még mindig nem tudjuk, illetve nyilván a túlfáradtság, de arra azért még máskor nem volt példa, hogy ezen az úton ilyen reménytelenül megállíthatatlan lett volna - de pont mivel premier volt, most ezzel nem is akarunk foglalkozni, bízunk benne, hogy nem ismétlődik többször.
Mikor a nehezen kiharcolt alvás után bementem hozzá, Kissmajom haragudott rám: míg máskor ragyogó pofival fogad, most szabályosan kerülte a tekintetemet, látványosan nem figyelt rám, és sokáig csak komoly fejjel szöszölt a vállamon, mikor magamhoz szorítottam. Megszakadt a szívem. Addigra már egyébként is darabokban hevertem, folyamatosan azon rágódtam, hogy hogy reagálhattam ilyen barom módjára a legelső ilyen jellegű krízishelyzetben, fájt, hogy nem voltam találékonyabb, meg sem hallottam M. érvelését, hogy de hát n-szer végigpróbáltam n dolgot... utáltam magamat, amiért nem jutott eszembe egy n+1. Aztán egyszercsak a kisfiam a szemembe nézett és elmosolyodott, én meg sírtam egy nagyot és felszabadítót, mert rájöttem, hogy mi az az egy dolog, amit igazán megbántam: hogy otthagytam.
Még millió dolog fog történni velünk nevelésileg és neveltetésileg, de igyekszek megbocsátani magamnak, mert ismerem magam annyira, hogy itt és most ki merem jelenteni: számomra ez az a határ, ameddig a szigorúság tart. Most már biztosan tudom, hogy nem érdekel, ha ezt majd kihasználja és teszteli és feszegeti, ha szófogadatlan lesz, szemtelen, rakoncátlan, csintalan, csibész, ha a fejemre nő - jogot nyert ezekre is, mint mindenre a mi közös kis világunkban, pusztán azzal, hogy én mindennél jobban vágytam rá, ő meg lett nekem. Én meg lehetek, és biztos leszek is dühös, lestrapált, irritált, bosszúvágyó, türelmetlen, akár kiabálós is néha, de soha nem tehetek olyant, ami miatt akár egy percre is kérdésessé vagy kétségessé válik számára, hogy mindig és bármilyen körülmények között mindennél fontosabb nekem, és mindennél jobban szeretem. Soha nem fogom büntetési célzattal megvonni tőle az ölelésemet, sosem kell másképp sírnia, csak hozzám bújva, úgy, ahogy eddig is tehette.
Meg lettem leckéztetve, látom és belátom, hogy "veszítettem", és ez boldoggá tesz. Bolond vagyok én.

2014. július 8., kedd

Hozzátáplálás - First round over

Nagyjából egy hónapja hozzátáplálunk, így ideje megírni valamiféle összefoglalót. Igen, valóban majdnem kivártam a hathónaposságot, mert valahogy didn't feel right, hogy egy kezdetleges emésztőrendszerű babába felnőtt-kaját adagoljak, még akkor sem, ha sosem volt kizárólag anyatejes, és sajnos egyre kevésbé az (már csak éjszaka és reggelire van cicizés, a tejmennyiséget nem tudom, de nagyjából tíz óráig nem kér mást, úgyhogy vélhetőleg nem csak pár kortyról beszélünk). Olvastam persze mindenfélét, olyan anyukák beszámolóit is, akiknek a gyerekorvos és védőnő már két (kettő!) hónaposan gyümölcspépeket ajánlott, de a tudomány mai álláspontja alapján legtöbb országban az öt, sőt inkább a hat hónapos kor betöltésének megvárását javasolják, hogy se azonnal se később ne legyenek gondok. Mikor már negyedik nyelven kezdtem információkat gyűjteni, hogy melyik világrészen mit, mikor, mivel és hogyan szabad/szokás/érdemes, érezni kezdtem, hogy épp eléggé begolyóztam, és sürgősen bele kellene vágni, még mielőtt elhatározom, hogy kivárom a gyerek ovis korát a próbálkozással.
A döntés meghozatala utáni következő problémám az volt, hogy mit kapjon Kissmajom. Sokáig küszködtünk ugye a székrekedéssel, amit végül a laktózmentes Milumil Pepti megoldott, de akkoriban még csak nagyon friss (olyan másfél hetes) élmény volt a jó állagú széklet, úgyhogy semmiképpen sem akartam kockáztatni - márpedig a klasszikus kezdő ételek (alma, krumpli, répa) mind szorulást okozhatnak. Itt már írtam részletesen az első három választottamról: céklalé (szerette, de a cékla maga azóta is elmaradt, csak tervezem kipróbára), sütőtök (bolti pép, imádta) és édesburgonya (én pépesítettem, nem volt egy sikersztori). Kizárólag ezek voltak amúgy, amiket valóban fokozatosan adtam, előbb kisebb, aztán egyre nagyobb adagokban (akkoriban ez maximum fél-étkezést jelentett, a többi táp volt), minden következőt úgy kapta, hogy evett, amennyit kért, és ha még éhes maradt, megkínáltam táppal - nem láttam értelmét az óvatoskodásnak, mert úgy okoskodtam, hogy ha valamire allergiás, akkor néhány kanálnyitól is kiderül, ha nem nem, akkor minek korlátozzam, mikor annyira boldogan eszik. Mert boldogan eszik, az nem kérdés, eddig még nem tudtam olyasmit adni neki, amit ne lapátolt volna be lelkesen, ha rajta múlna, szerintem már minimum két étkezést teljesen kiváltottunk volna szilárd élelemmel…

Na de visszatérve: a következő bevezetett végül a körte lett, szintén bolti pép formájában, mert épp M. szüleinél laktunk, és ott nem akartam én kotyvasztgatni. Azt is nagyon szerette, azóta már többször is kapott, amikor bármi egy kicsit keményebb kakit eredményez, akkor egy-két nap erejéig mindig bevetem.
Utána jött a sütőtök+krumpli, ez is bolti pép, de valahogy szárazabb volt, mint az addigiak (nem is volt oda érte annyira, az ízével nem volt baja, de láthatóan nehezebb volt nyelni), úgyhogy második napon higítottam egy kis céklalével; végül a két nap után szorulása lett, úgyhogy tovább nem is kísérleteztem, krumpli egyelőre kilőve.
Az avokádó volt a soros, ami érdekesnek bizonyult, mert önmagában szerintem tök ízetlen valami, de ő rajongott érte - sajnos felbátorodtam, és a harmadik napon már bolti almapéppel kombinálva adtam oda neki, és megint szorulás lett a vége, illetve búcsú az almától is.
Gesztenye következett, céklalével higítva, ami kaki-szempontból sajna szintén nem volt nyerő, de mivel nem vagyok biztos benne, hogy nem az alma utóhatása, ezzel még teszek majd egy próbát. Kissmajomnak nagyon tetszett, még úgy is, hogy ez volt az első, amit nem pépesítettem, csak ilyen gyümölcshöz való mozsártörővel zúztam apróra.
A szilva+körte bolti pép jött, meg is oldotta a szorulást, ahogy vártam, és a körte+sárgabarack szintén rendben volt; ezeket semlegeseknek nyilvánítom íz szempontjából, mert tesztalanyunk szokásos örömmel ette őket ugyan, de én is kóstoltam, és különösebben nem volt nagy élmény egyik sem (ellentétben például a gesztenyével, ami finom különleges fogás még számomra is). Amúgy mindkét kombót a nyaralásunk alatt sütöttem el, és azért esett rájuk a választás, mert biztosra akartam menni, hogy semmilyen pocak-ügy nem kavar be idegenben. Egy premiert így is bevállaltunk, mert egyszer kifogytunk a tuti-meghajtós üvegesekből, így bementünk vásárolni a legközelebbi városba, ahol volt DM; és mivel ezt a kis kiruccanást délután ejtettük meg, tízóraira tápot kapott Kissmajom, és ezúttal az uzsonnát váltottuk ki szilárddal - szerencsére nem lett belőle probléma, nem fájt a hasa úgy sem.
Következő napon még merészebben jártunk el: megette a maradék körte+sárgabarack pépet tízóraira, táppal kiegészítve, majd uzsonnára, nem tervezetten, csak épp kéznél volt, és nagyon nézte, ahogy mi esszük, kapott egy őszibarackot (kettőt is benyomott volna, ha tovább adogatom). Egy teljes egészet, kisebbet és nagyon puhát-leveset, meghámozva - még csak össze sem törtem, a kezemmel tépkedtem le neki a szájméretéhez illő pici falatkákat. (Közvetlenül utána pedig teljesen depressziós lettem, hogy lezárult egy korszak, nagy-naaagy fiam van már…)
Aztán kipróbáltam a meggyet is, ugyanilyen tépkedős módszerrel, előbb pár szemet üresen, a következő napon meg egy teljes étkezésnyi adagot, azt már zabbal, mert nekem a nem kifejezetten édes gyümölcsöktől mindig ég a gyomrom, és nem akartam, hogy esetleg neki is. Két nagy kanál teljes kiörlésű zabpelyhet főztem pár percig egy kis vízben, majd mikor jól megdagadt, hozzáadtam az összetört meggyet - így egyszerre pipáltuk ki a glutént, és a savanyú ízt, az előbbitől nem lett baja, az utóbbit egy kis ismerkedős grimaszolás után nagyon ette.
Tegnapelőtt és tegnap eljött a répa ideje is, de azt is kihúztam a listánkról egy időre: az első adag után még jó volt a kaki, de ma már nagyon szenvedős-erőlködős lett, pedig M.Apuka vasárnapi húsleveséből származott az anyag, úgyhogy nyomokban még akár zsírt is tartalmazhatott.
A mai tízórai őszibarack volt, megint zabpehellyel, holnapra ugyanezt tervezem, csak pár szem meggyet is adok hozzá.
Utána visszatérünk a nagy kedvenc avokádóhoz, majd a következő új jelöltjeim a spenót és zöldbab, és ha valamelyik hétvégén csirkehúsból készül leves M. szüleinél, akkor az is lehet, hogy azt is megkóstoltatom Kissmajommal - csak az a gondom, hogy így, hogy a krumpli és a répa is tiltólistás, nem tudom, mivel keverjem neki, a tojásmentes durumtészta jó lenne talán, de még körülnézek. (Olyasmit nem vagyok hajlandó adni, amit magam sem ennék meg, vagyis az őszibarackos vagy körtés hús ki van zárva.)

Hát röviden ennyi. Többnyire háromnaponta jöttek az új ízek, kihagyott nap úgy emlékszem talán egy volt, a nyaralás alatt, akkor csak tápot kapott. Összességében nem volt olyan nagy cirkusz ez az egész, amennyire tartottam tőle, most már alig várom a tízóraikat minden nap, mert élvezet nézni, hogy mennyire várja, kéri, jóízűen nyeldekli. Nem tudom, mikor kezdem el az uzsonnát is kiváltogatni, a délelőtt zöldség, délután gyümölcs rutin nekünk egyelőre nem valami egyszerű, mert répa- és krumplihiányból, valamint anyai fantáziátlanságból kifolyólag így első körben eléggé korlátozottak vagyunk főzelékileg; borsóban gondolkozom még, de passzírozni utálok, és lassú meg béna is vagyok hozzá, így eddig halogattam.
Pár napon belül öt teljes foga lesz… ha épp nem szomorkodom az idő szemtelenül gyors múlásán, izgatottan nézek a jövő elébe, amikor szendvics-katonákat nyammog majd. Nagy-nagy-nagy fiacskám!

2014. július 7., hétfő

Kissmajomságok

Jaj, nem vagyok rendes beszámolós anya, és igazából bánom nagyon, hogy ilyen fegyelmezetlenül kezeltem ezt a kérdést, mert most olyan jó lenne visszaolvasgatni, hogy miből lett a cserebogár… Vagyis hát azt tudom, hogy miből: egy ici-pici tehetetlen csomagból, aki csak a kis kezeivel varázsolt, de egyébként gyakorlatilag mozdulatlanul feküdt, ott maradt ahova, és úgy ahogy letettük, és még az is nagy attrakciónak számított, ha néha a fejét egyik oldalról a másikra fordította. Jó lett volna valami havi rendszerességű státuszjelentés akkor, amikor még követhetően változtak a dolgok, mert most annyira elszabadult a fejlődés, hogy szó szerint minden napra van minimum egy, de inkább több újdonság. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy ezt ugye most csinálja először, de biztos-e, mert nézd, mennyire határozottan teszi, és azt láttad, hogy már ezt is tudja, és elképesztő, hát milyen ritmusban halad ez…?!
Szóval ünnepélyesen megígérem magamnak, hogy majd kerek hét hónaposan megpróbálok egy igazi összefoglalót, amilyeneket például szokott, de most kicsit hiányos lenne, mert számadataim nincsenek, úgyhogy legyen a rövidített változat csak.

Ezeket csinálja Kissmajom mostanság (biztos fognak még eszembe jutni dolgok, majd kiegészítem, ha még beugrik valami):
- Rengeteget mosolyog: Mosolyog, ahányszor felébred, ahányszor hozzászólunk, ahányszor rámosolygunk, álmában is mosolyog. A hangos nevetést még mindig drágán adja, egyedül talán Apu képes következetesen kicsalni belőle, mindenféle kettejük által kifejlesztett mókázással, de néha azért nekünk is sikerül, ha alaposan beleberregünk a hasába, hirtelen cuppanós puszit nyomunk a nyaka tövébe, vagy megfelelő hangutánzó szavakat alkalmazunk. (Ilyen Apu nagy találmánya, a "guggygulutty" - vidám alaphangulatában ennek eredménye mindig egy felkacagás, de arra sem volt még példa, hogy ne mosolyogtatná meg legalább, akár a legnagyobb szomorúság közepette is.)
- Egyfolytában beszélget: Ha szólunk hozzá, a maga kis halandzsanyelvén legtöbbször azonnal válaszol, de csak úgy egyedül is szokott hosszasan magyarázkodni, ha valamelyik közelben található tárgy elég érdekesnek és/vagy érdeklődőnek tűnik neki. Vannak már saját szavai, amiket napi többször elővesz egy-egy szituációban, ilyenek az ajte, ettye, innye, mpah, ngeh (jó, az utolsó kettő mondjuk nem saját szó, természetesen apát meg igent jelentenek); és vannak a klasszikus ismételgetős kisbabául-dolgok is: bababa, dádádá, gyágyágyá, tátátá, egyeegyeegye. Ezen kívül hörögcsél, berreg, rikoltoz, és énekelget is. A legviccesebb-aranyosabb, hogy ha valamikor éjszakai cicizés után éled fel (általában alva abszolválja), akkor hiába tevékenykedik a kiságyában, nem galagyol szokásos intenzitással, szólni csak egy-egy pár szót szól, és azt is suttogva.
- Megállás nélkül használja a kezét és a lábát: Folyamatosan rugdal és fogdos valamit, ha fekve semmi sincs a közelében, és az egyenletes felület miatt a talajba se lehet belerúgni meg kapaszkodni, akkor kitartóan tapossa a levegőt és kaparászgatja azt, amin fekszik. Amúgy konkrétan mindenre ráfog, ami a keze ügyébe esik, vagy amit odanyújtunk neki, azonnal a szeme elé viszi, minden oldalára elforgatja, közelíti-távolítja, egyik kezéből a másikba pakolja (ilyenkor néha észreveszi a kezét magát, elengedi a tárgyat, és az ujjait tanulmányozzsa behatóan), majd ha alaposan meg van nézve, bekapja és jól megrágicsálja. A fogdosás ránk is vonatkozik, nagyjából a legkedvencebb dolga a világon, ha egész közel fekszünk mellé, vagy úgy tartjuk ölben, hogy hozzáférjen az arcunkhoz - ilyenkor a puhameleg nyitott tenyerével finom simákat ad, de persze olyan is van, hogy teljes erőből az orrunkba/fülünkbe/hajunkba kapaszkodik. Ami számomra meglepő okosságnak tűnik egy ekkora babától: ha hanyatt fekszik, maga fölé emelve játszik valamivel, és elejti, akkor fejforgatás vagy keresgélés nélkül rögtön tudja, hogy nagyjából hova nyúljon érte, hiába kerül kívül a látóterén.
- Mindent megkóstol: Nyilván ennek, illetve annak, hogy olyan vehemenciával teszi, hogy általában nyomokat is hagy, a fogzáshoz is erősen köze van. A szájbarakással egyébként látványosan megügyesedett, ha elsőre úgy fal be valamit, hogy nem "esik fogra", akkor most már mérges méltatlankodás helyett forgatni, igazgatni kezdi, és akár többször is újra próbálkozik, amíg csak sikerül.
- MINDENT megszerel: Kiszúr valamit, bármit, a közelben, ráfókuszál, mint egy kis robot, a következő pillanatban meg már ilyen komoly szakember fejjel nyúl is érte, és intézkedik. Hogyha esetleg valami különösen érdekes dolgot sikerül megközelítenie, vagy észrevesszük, hogy szeretné jobban megnézni, és odaemeljük, akkor teljesen izgalomba jön, még a légzése is hallhatóan felgyorsul, amikor ráteszi a kis mancsait... imádni kell! :)
- Érdekli minden, ami mozog: Szemmel követ minden haladó dolgot (sétáló embert, repülő madarat, elsuhanó autót, stb.), de ilyenek híján megteszi az is, ami simán csak megmoccan (szélfújta falevelek, játékos árnyékok, stb.). Nagyon szereti a fényeket is, sajnos annyira, hogy ha rajta múlik, bármilyen fényforrásba, még a napba is képes egyenesen és hosszasan belebámulni.
- Mindenre reagál: Tudja már, ha a tápiját keverjük, le nem veszi a szemét az üvegről, és jó előre nyitott szájjal várja; ugyanez van a szilárd kajával is, tátog, amint meglátja a közeledő kanalat, és ha épp éhes, akkor cuppog, ha minket enni lát; felismeri a Vigantol üvegcséjét is, amennyire nehéz volt régebben beadni (nagyon nehezen cseppen, sokáig kell fejjel lefele tartani hozzá, és képtelenség volt pont jókor betalálni a szájába), annyira egyszerű most, mert nagyra nyitja a száját, és addig be sem csukja, amíg nem érzi, hogy bent van a cucc. Quite miraculously (mivel tízből kilencszer mindenféle bugyutaságnak szólítjuk), ha nem túl elfoglalt, akkor hallgat a nevére, meg arra is, hogy "baba" - gondolom ennek igazából valami hangsúlyhoz van leginkább köze, nem hinném, hogy egy ekkora gyerek felfogja egyáltalán, hogy őt valahogy hívják. Ugyanilyesmi lehet a mutatásra odanézéssel, amit olyan fele-fele arányban szintén szokott művelni - ha kinyújtott karral egyértelműen mutatunk valamire, akkor leköveti az irányt és ránéz. Hangra viszont without a doubt konzekvensen odafordul, és amivel sürgősen kezdenem kell valamit az az, hogy szisszenésre összerezen - mármint saját magamat kell kontrollálni valahogy, mert nyilván nem akarattal okoz fájdalmat (hirtelen elkapja a fejét a mellemmel a szájában, erősebben ráharap a rágicsálára felkínált ujjamra, megcsavarja az orromat, megkarmolja az arcomat, belenyúl a szemembe, stb.), és nem akarom megjeszteni. És ez is hihetetlennek tűnik, pedig többször megtörtént már: szól, ha hazaérkezett a Kissca - a földön játszva sokszor ő veszi észre, hogy a teraszon beugrott, és a csukott ajtó mögött beengedésre vár, és rögtön szóváteszi.
- Nagymozog: Kicsit aggódok, hogy a kúszást át fogja ugrani, mert tudtommal azt könyökön célszerű kivitelezni, őt meg az efféle támaszkodás egyáltalán nem érdekli, azon igyekszik, hogy minél magasabbra kinyomja magát, és amolyan fókapozícióban nyújtózkodik egész álló nap - ezáltal aztán igen tempósan halad hátrafelé, ami elég szívszaggató, mert édes kincsem kinéz magának valami jó kis játékot, lelkesen megcélozza, majd elkezd egyre inkább távolodni tőle... Az is a mászást valószínűsíti következő lépésként, hogy már egész ügyesen feláll négykézlábba, és ringatózik; egyelőre inkább csak göröngyös felületen szereti csinálni (például vetetlen ágyon), amikor simán próbálja, akkor elég hamar elfárad, és mérgesen-sírósan rikoltozni kezd, hogy ugyan hogy merészeli őt bármilyen fizikai limitáltság akadályozni az akarata kivitelezésében. Rájött arra is, hogy gurulással egész hatékonyan lehet közlekedni, úgyhogy most már gyakran fordul hasról hátra is, persze csak azért, hogy utána még egy testszélességgel odébb kerüljön. Ültetni még sosem ültettük próbából sem, mert ha esetleg menne neki (ami eléggé valószínű), akkor nagyon nem örülne, ha mégsem segítenénk többször megcsinálni, az viszont már kiderült, hogy állni tud. Az ölünkbe állítva, belénk kapaszkodva folyton nagyon határozottan próbálgatja, hiába tartjuk a súlyát a hóna alatt fogva, mindig feljebb és feljebb lépked a hasunkon, hogy végre megszabaduljon a támasztéktól, így egyszer megengedtem neki: simán ráfogott két kézzel az előtte kifeszített láncra, és minden asszisztálás nélkül lábon maradt olyan öt másodpercig (tovább nem engedtem).
- Szörnyűséges, borzadalmas, elviselhetetlen: Ébredések után, amikor egy ideig nem látta valamelyikőnket, vagy amikor egyszerűen csak szeretné, hogy ölbe vegyük (gyakorlatilag mindig, amikor tíz másodpercnél több szabadideje akad a rendkívül fontos tevélenységei közepette), nyújtja a kis karjait felénk, hogy vegyük ölbe - na ennél nagyobb boldogság körülbelül nem is létezik. Amúgy nagy fájdalmamra nem egy különösebben bújós baba, ölben is csak akkor teszi le a fejét a vállunkra, amikor már nagyon fáradt vagy álmos - és ettől én azon nyomban el is olvadok.
És akkor, to top it all, van egy olyan szokása, hogy alváskor mindig belefúrja az orrát valamibe: hanyatt fekve a fejét oldalra fordítja, és babakocsiban a mózesbe, kiságyban a rácsvédőbe, bárhol máshol az alvórongyijába. Az utóbbi időben, mivel napközben megint hangosan tiltakozik a pihenők ellen, elkezdtem úgy altatni, hogy magam mellé fektetem, befordulok hozzá oldalra, a térdeimet felhúzom lábtartónak, a fejem az övével nagyjából egy magasságban, hogy lásson, ha kinyitja a szemét. Ilyenkor először megy egy mérsékelt sírdogálás és nyöszörgés, majd egyre csitulnak, később már csak nagyon halk sóhajtás és néhány forgolódás van, végezetül meg beállítjaa fejét úgy, hogy a kis orra az arcomba fúródik - na olyankor kellene meghalni, hiszen máris a mennyországban vagyok...

2014. július 6., vasárnap

Napsugár

Ma másról akartam írni, van egy majdnemkész bejegyzésem az utóbbi hetek-napok fejlődéséről, azt terveztem, hogy ebéd után hazajövünk M. szüleitől, és befejezem jól. Aztán másképp alakult. Kissmajom már nagyon fáradt volt útközben, és mivel autózva szeret és tud a legjobban aludni, és mi is menet közben beszélgetünk a legjobbakat, elindultunk, bele a nagyvilágba. Igazi nyári vasárnap délután, nagyon fülledt, meleg levegővel, de elbújt nappal, a menetszél befújt a kinyitott ablakainkon, mi meg friss hűvösre vágyva kanyarogtunk a budai hegyek keskeny utcáin, virágos kertek és hatalmas fák alatt, és halkan értekeztünk mindenfélékről. Ilyenkor, anélkül, hogy bármit is megbeszélnénk előre, valahogy mindig eljutunk a BMC környékére is - akár a Rózsák tere vagy a telkünk, az a hely is egy emlékdarab, ami Kissmalaczhoz köt, így időnként meg-meglátogatjuk egy elsuhanós pillanatra, mert miközben csordultig van a szívünk boldogsággal attól, akink van és lesz, ami túlfolyik és kicseppen, az a legtisztább hála annak, akink mindig lesz, de csak volt.

Aztán mentünk tovább, megint céltalanul bámészkodva, és egy sarok után egyszercsak felbukkant egy kereszteződés, ami mellett egy hajléktalan néni kéregetett. Ápolt volt és visszafogott, igazából csak álldogált nyugodtan, mint aki valakire vár, nem közelített tolakodóan senkihez; öregedő, fogatlan, ráncos, de szinte kortalan arca volt, lehetett ötven, de akár hetven is. Kedvesen nézett ránk már fékezéskor, még mielőtt M. pénz után nyúlt volna, majd odalépett, elvette az átadott aprót, és beleskelődött a gyerekülésben fekvő, kócos hajjal, kipirult arccal alvó babára.
- Hadd nézzem ezt a gyönyörűséget! - mondta, és előbb a szép szomorú szemei húzodtak mosolyra, aztán az egész arca felderült. Egy kicsit csendben maradt, majd elgondolkozva megrázta a fejét: - Jaj, drága kicsi napsugár, erősen vigyázzanak rá… és neveljék nagyon-nagyon nagy szeretetben...
A lámpa zöld lett, a forgalom indult, indultunk mi is, már csak egy elhabogott köszönjükre és egy gyors visszamosolyra futotta. Pedig legszívesebben kiszálltam volna, és addig öleltem volna, amíg meg nem érzi, hogy értem ám, pontosan és tisztán, hogy mire gondol. Utánanéztem, ahogy távolodtunk, majd mikor könnyes szemekkel újra előrefordultam, M. könnyes szemeivel találkoztam a visszapillantó tükörben, és szavak nélkül is tudtam, hogy mit akar mondani.
Hogy szeretni fogjuk ezt a kisfiút, pont úgy, ahogy a néni kívánja neki, ahogy talán magának is vágyta volna. Bár már nem sok hely van azon a végtelenen túl, amennyire máris, de ígérjük, hogy megpróbáljuk - ha mélyebben nem is lehetséges, akkor jobban, ügyesebben, megértőbben, türelmesebben, együttérzőbben, támogatóbban; egész életünkben, és még azon is túl.
Aranyos napsugár-néni. Édes napsugár-kisfiunk.

2014. július 5., szombat

Rosetti Kapitány* első utazása

Kéremszépen tesztnyaraltunk. Már egy ideje nagyon vágytunk elmenni valahova, mert legutóbb tavaly nyáron voltunk hosszú hétvégéken, és ez ránk nagyon nem jellemző, évi többször szoktunk párnaposakat kiruccanni belföldön, télen legalább egyszer egy hetet síelni az osztrákoknál, plusz nyaranta egy hetet tengerpartra vagy városnézni megyünk valahova határokon túlra. De a terhesség második fele alatt valahogy nem is kívánkoztunk annyira elfele, épp elég izgalom volt az, hogy aggódni készülni kellett a baba érkezése kapcsán, az utóbbi fél évben meg nem nagyon akartunk, mert fontosabb volt a távolabbi jövőt megalapozni azzal, hogy Kissmajomnak megpróbálunk kialakítani egy sziklaszilárd esti programot. Miután a lakásunkban folyó munkálatok alatt M. szüleinél laktunk, és láttuk, hogy nem bomlott a rend a környezet változtatásától, felbátorodtunk egy újabb kis lépésre, még mielőtt bevállalnánk szállodai tartózkodást, ahol zavarhatunk másokat, vagy határon túli utat, ami hosszas autózást jelent.
Egy hétre elmentünk a világ végére, olyan helyre, ahol még közvilágítás és telefon-jel sem volt, nem hogy internetkapcsolat (jó, kábeltévé igen, mert teljesen nem bolodultunk meg: focivébé van). Pici házikó hatalmas kert, és azon kívül erdős liget közepén, a szomszédságban csupa üres nyaraló, embert csak akkor láttunk, amikor napi egyszer bementünk a közeli falvakba étterembe, boltba vagy kirándulni. Hegyek és vizek, dús zöld növényzet, friss hűvös levegő, madárcsicsergés, bogárzümmögés. De jó is volt! Nem gondoltuk volna, hogy velünk, a nyüzsgő nagyvárosok, de minimum az agglomerációban található települések szerelmeseivel valaha megesik, de tisztára rosszul voltunk, amikor szerdán délután visszaérkeztünk a budapesti dugóba, és itt tötymörgött meg fékezgetett agyatlanul a sok béna sofőr, és minden túl nagy volt és túl zajos… (Hú, nagyon ideje lenne már felépíteni a házikónkat a kis fák alatti telkünkre, nincs valakinek olyan harminc millája elfekvőben…?)

Jelentem, ezzel a mi gyerekünkkel továbbra is minden way too easy. Tiszta ciki, komolyan, szerintem ha más mesélné, én nem hinném el, hogy egy hathónapos kölök bármilyen fajta új körülményekhez perceken belül alkalmazkodni tud és akar, de konkrétan olyan volt, mintha egy különösen jólnevelt hatévessel indultunk volna útnak. Már akkor sejtettük, hogy nem lesz gáz, amikor a három órás odautat a szokásos ritmusában nyomatta: ha aktuális volt aludt egy-egy felet, amikor megéhezett, evett egy jókora adag tápit, egész sokáig eljátszott egyedül a kis holmijaival, hosszasan magyarázott nekik, alaposan megrágcsálta őket, a maradék időben meg aranyoskodott velem (mellette ültem, hátul), kukucsoltunk, beszélgettünk, rötyörésztünk, és mikor egy kicsit elege lett és unatkozni kezdett, az első nyöször hallattán rázendítettünk valami saját költésű bugyuta dalra, és azonnal megvigasztalódott.
Az épp kialakulóban levő napi program** ott is működött, sőt mondhatni megszilárdult, az esti rutin meg szintén majdnem zökkenőmentes volt: fél hét körül megfürdettük (ráadásul újítással, életében először nagy kádban, mindenféle szűkítő és támasztó segédeszköz nélkül), aztán jó nagy mennyiségeket evett, nagyjából negyed óra gagyarászás után elaludt, letettem, és kész. Annyi módosítást iktattunk be, hogy az éjfél utáni ébredéskor nem szokásos módon cicizett, hanem máris átraktam közénk a nagy ágyba, ami egyrészt azért kellett, mert a hálószoba olyan pici és az utazóágya annyira mély volt, hogy képtelen voltam bepakolni anélkül, hogy megébredne, másrészt nekem is kényelmesebb volt az éjszaka további részében és reggel felkelés nélkül szoptatni, harmadrészt, mert aaaaannyira jó volt egy nagy ölelkezős kupaccá gömbölyödni körülötte… Kicsit tartottunk tőle egyébként, hogy itthon meglesz ennek a lazításnak a böjtje, és nem lesz könnyű rávenni, hogy újra külön töltsük az éjszakát, de igazából csak minket viselt meg az elválás, ő gond nélkül visszatért a korábbi kerékvágásba.
Kissmajom mindenhol példásan viselkedett, mindenkit levett a lábáról a simlis mosolyával, és minden programot nagyon, néha meglepően*** nagyon élvezett; bármikor, bárhova hurcibáltuk, szívesen jött, bámészkodott, reagált, részt vett. Piknikeztünk patak- és tóparton, voltunk vele éttermekben és kisvasutazni, sőt életében először plázában is (át kellett szerveznem az eredetileg megtervezett kajálását****, és csak ott volt DM); sütögettünk pattogó tábortűznél, ringatóztunk kerti hintán, heverésztünk árnyékos pléden, Kissmajom fürdött (és olvasott*****) a minimedencéjében, találkoztunk kutyákkal, cicákkal, lovakkal, tehenekkel, mókusokkal, kacsákkal, harkályokkal, gólyákkal és rengeteg további madárfajtával. Mindezt úgy, hogy fent négy foga jön egyszerre: félig kint van a bal középső, negyedig az annak bal oldalán levő, és ottlétünk alatt épp áttört a még eggyel balrább lakó, tegnap itthon meg a jobb középső - hál'Istennek nem szenved különösebben, egyszer sem kellett semmilyen fájdalomcsillapítás, csak a rengeteg nyál árulkodik a történésekről, meg az, hogy kevés olyan tárgy van, ami elérhető számára, és nem kerül megcsócsálásra. (Baromi erősen harap amúgy, már nem tudom odaadni neki az ujjaimat rágókának, mert nagyon fáj amit művel velük, remélem azért a saját bekapott kezével sokkal kíméletesebb…)

Ahogy a csillagocskákkal jeleztem is, tervezek még posztokat becenevekről, babaórarendről, fejlődésről és hozzátáplálásról - a sorrendet még meglátom, de valószínűleg a mit-tud-a-majmocska témakörrel indítok, mert szó szerint napról napra akkorákat változik, hogy ami a nyaraláson történt az már most sem aktuális, nem hogy pár nap múlva, mikor megírom végre.
És a konklúzió, megint, ezredszerre is: ez a gyerek maga a boldogság. Az apjával minden nap számtalanszor összenézünk, és nem értjük, hogy hogy létezhet ezen a világon ekkora csoda, és hogy lehetünk annyira szerencsések, hogy pont a miénk…


* Ez Kissmajom millió neveinek egyike - lesz majd erről egy részletezős poszt nemsokára.
** Erről is.
*** És erről is.
**** Ééés erről is.
***** Tamko után szabadon: