Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. augusztus 28., csütörtök

Elmélkedés a szabadságról

Nah akkor legyen egy bővített változat is, nem csak kommentár formájában, hanem saját kútfőből…
Először is a disclaimer: mondanom sem kellene, hogy mindenki pontosan úgy neveli a saját csemetéjét, ahogy épp akarja, egyezzünk meg abban, hogy semmit sem kell utánam csinálni, és én sem fogom senki után, a nagyon népszerű brit nanny-t és a többgyerekes szomszédasszonyt beleértve. A posztot sem azért írom, hogy bárkit is meggyőzzek, hogy my way, vagy élete végéig terápiára fog járni az utód, nem akarom megváltani a világot tanácsokkal, mindenki csinálja úgy, ahogy jónak látja. Biztos én is ezer dolgot jól elcseszek majd, már előre azzal vigasztalom magam, hogy egész sok normális ember nőtt fel úgy, hogy a nevelői hibát hibára halmoztak, aztán ők maguk minden lelki sérülésük ellenére végül olyanokká váltak, akiknek a példáját csomó mindenben követni szeretném. Amúgy több-kevesebb sikerrel mindig is igyekeztem moderálni a kritikusi vénámat, ha valaki számomra érthetetlen módon viselkedett a gyerekével, mert hát én még nem voltam szülő, honnan tudhattam volna, hogy ami az én ösztöneimben és elképzeléseimben él, az működőképes-e valódi élethelyzetekben. Mióta Kissmajom megvan, bizonyos szempontból sokkal érzékenyebb lettem (például valósággal fáj, ha gyereket elhanyagoló, gyerekre igazságtalanul ráripakodó, netán gyereket rángató felnőttet látok), ugyanakkor mivel sok szülővel vagyok körülvéve egyre több értelmet nyer az, hogy másak vagyunk, másak a körülményeink, és főleg másak a gyerekeink. Ennek megfelelően tudomásul veszem, hogy a nevelési módszereink is másak, és ha nem is értek egyet valamivel, helyes kiindulópontként értékelem, ha valaki veszi a fáradtságot és elgondolkozik a nevelés mikéntjein és hogylehetnejobbanjain, ha van benne elegendő értelem és igyekezet elemezni, valamint van igénye arra, hogy a gyerekéből valóban boldog felnőttet faragjon.
A minket körülvevő onlány és IRL népek értetlenkedő reakciójából pontosan tudatában vagyok annak is, hogy ez a boldogság egyenlő szabadság elv, amit mi (M. meg én) vallunk, nem annyira divatos még a legliberálisabb körökben sem, szinte semmilyen emberi kapcsolati téren, így szülőségi fronton sem. (Amit bizonyos ismerősök esetében elég érdekesnek tartok, mert ugye akiről tudom, hogy kifejezetten szabadság-szerető, arról én jóhiszeműen azt feltételezem, hogy ha valamit magára érvényesnek érez, akkor azt is kénytelen belátni, hogy az másra is igaz, illetve ahhoz másnak is joga van, még akkor is, ha az illető még picike… de nem akarok elkalandozni.) Már nem is nagyon vagyok képes elcsodálkozni rajta, hogy mennyire általános az, hogy az emberek a saját kény(elm)ük-kedvük szerint formálgatják a gyerekeiket, anélkül, hogy tekintettel lennének arra, hogy azok bizony független kis lények - hiszen ha olyan cikkek örvendenek lelkes bólogatásoknak, mint a múltkor említett, akkor mit várhatnánk attól a rétegtől, amelyik még bulvárlapokból sem informálódik (parenting szakkönyvekről, esetleg azok összehasonlító boncolgatásáról nyilván nem is beszélek).

De visszatérve a szabadgyerekséghez: én leginkább azt látom problémának, hogy ebben a kontextusban legtöbben félreértik és félreértelmezik a szabadság fogalmát. A szemükben egy szabad gyerek a szó lehető legpejoratívabb értelmében neveletlen: szemtelen, fondorlatos, bunkó, sunyi, erőszakos, hisztis - kihasználja a naiv, védtelen, balfácán felnőtteket, és ide-oda táncoltatja őket, mint valami szerencsétlen bábukat; megszokta, hogy minden meg van neki engedve, ezért aztán sem iránymutató észérv sem indoklás nélkül előadott csak-kérés nem fog rá soha hatni, törtet előre, mint egy kis vad, és le akarja igázni az egész világot, mert neki az jár. Hááát… érdekes módon az általam ismert családok közül, pont ott lettek a legnagyobb gondok az engedelmességgel és a viselkedéssel a későbbiekben, ahol egész pici korától fogva mindenben szigorúak voltak a babával, hogy nehogy az istenért elkapassák. Semmi igény szerinti etetés, szokja csak meg minél előbb, hogy fix órára legyen éhes; semmilyen kivétel az alvási rend alól, akkor is a szokásos időpont, ha épp nyaralás van, akkor is saját szoba, ha épp beteg; semmilyen hosszas nyugtatás, ha sírdogál, ölben hurcolászás, ha bújós kedve van; semmilyen babusgatás, ha rosszat álmodott, orra esett, megtépték a játszóházban, vagy csak nyűgös napja van; legyen rend, megingathatatlanul, katonai következetességgel, mert ezek ha rést vesznek észre a pajzson, képesek benyomulni, és rátelepedni az egész nyugodalmas életünkre.
Én nem akarok szigort, mert úgy gondolom, hogy a gyerek egy kis érzékeny ember, és hiszem, hogy nem vezényszóval és fegyelmezéssel kell irányítani, mint egy katonát, nem jutalmazással és büntetéssel kell idomítani, mint egy állatot, hanem azzal az empátiával és tisztelettel és feltétel nélküli szeretettel kell felé fordulni, amit később kapni vágyunk tőle. Egy szabad gyerek nem attól szabad, hogy nem ismer és nem tart be szabályokat és határokat. De a szabályok az ő nyelvén/szintjén vannak megfogalmazva, és a határok az ő bevonásával/beleszólásával vannak meghúzva, hogy még véletlenül se kényszerüljön arra, hogy értetlenkedve sodródjon, amerre a nagyok terelik. Egy szabad gyerek mindig kap alternatívákat, és saját belátása szerint választhat közülük, van mérlegelési lehetősége és döntési joga, és a saját tetteinek következményeiből tanulhat, nem tekintélyen alapuló, önkényesen kitalált előírások és szankciók sorából. Nekem volt szerencsém szabad gyereknek lenni egy olyan világban, ahol a szabadság maga is eléggé ismeretlen csuda volt, és ha nem másért, akkor Anyu iránti hálából, aki ezt lehetővé tette, kötelességemnek érzem ugyanazokat a körülményeket biztosítani a saját gyerekeimnek is.

Szóval: mit is jelent ez a szabadság Kissmajom mindennapjai szempontjából?
Először is azt, amit már említettem, hogy erősen próbáljuk nem úton-útfélen korlátozni mindenféle tiltással, hiszen úgyse érti még a miérteket és következményeket, semmi értelme napi négyszázhatvanhétszer elismételni, hogy lábhoz, kicsi az esély rá, hogy egyszer csak megvilágosodik, és attól kezdve ügyesen szót fogad. Tovább megyek: én nem is akarom, hogy szót fogadjon csak azért mert szeret engem, és nem akar megbántani, vagy mert tart tőlem, és nem akarja, hogy haragudjak rá (a.k.a. érzelmi zsarolás). Ő csak most kezdi el feltérképezni a világot, nem tartom fairnek megfosztani ettől a once in a lifetime élménytől a saját nyugalmam érdekében - mert legyünk őszinték, ilyen kicsi babánál a sorozatos nemszabadozás leginkább arra szokott vonatkozni, hogy jaj, nehogy leverje, eltörje, kapcsolgassa, kirámolja, magára rántsa, és ezzel gondot és/vagy munkát okozzon. Igen, vannak nem-örülnénk-neki helyzetek, de mi vagyunk a felnőttek, a mi feladatunk ezek közül minél többre olyan megoldást találni, amitől a gyereknek nem úgy kell élni, hogy semmit sem tapasztalhat meg, amire kíváncsi, csakmertnem. Egyelőre nálunk ezek csak apróságok, olyanok például, hogy halaszthatatlan ügyeit intézendő kakis seggel hasra akar fordulni pelenkázás közben, vagy bele akar markolni a főzelékes tálkába - ezeket én sem szoktam támogatni, de (mivel alapvetően azt gondolom, hogy ezek sem szörnyűségek, csak épp megspórolnék egy plusz takarítást, ha lehet) nem úgy tiltom, hogy durván rászólok, hanem viccesen elmagyarázom, hogy talán nem kellene, és mivel egyelőre nem értékeli a humoromat, gyorsan elterelem a figyelmét, ami külön jó, mert egy kis plusz játékot is jelent. Most, hogy már közlekedik, egyre több ilyesmi lesz, és én minél kevesebbről szeretném lebeszélni: tőlem ugyan megfogdoshatja a cipőink talpát, összefirkálhatja a falat, lepakolhat a polcokról, megcsócsálhatja a macska bundáját,  és megnyomkorászhatja az összes elektronikus kütyü gombjait... majd igyekszünk nem kutyaszarba lépni, pár ezer forintból akár negyedévente összehozunk egy-egy sajátkezű tisztasági festést, a törékeny cuccainkat zárt szekrénybe teszem, a Kissca felmenekül valami magaslatra, és M. elköltözteti a gépeit, ha zavarja a ki-be kapcsolás.
A kivételek többnyire olyasmik, amik őt védik: amíg meg nem tanul biztonságosan leszállni, értelemszerűen elkapom majd, ha az ágy széle felé iramodik, továbbra is határozottan lefogom, mikor vergődve küszködik az álom ellen (ilyenkor teljes erőből tépkedi a fülét, kaparja az arcát, dobálja magát), és természetesen a konnektort sem piszkálhatja, védődugaszolt állapotban sem; de hiába nem fogja még fel, hogy mit galagyolok, mindig felsorolom az okokat, és minél nagyobb lesz, annál több figyelmet fordítok majd erre, még akkor is, ha mindannyiunk könyökén jön már ki az ismételgetés. Van persze néhány "igazságtalan" korlát is, amik tényleg akadályozzák a teljeskörű felfedezést, és alapvetően akár engedhetnénk is belőlük, de kizárólag azért vezetjük be őket, mert mi, a gonosz apja meg én, nem akarjuk, hogy túllépjen rajtuk, és kész: például tilos random zsákmányokat megkóstolni a parkban (egyelőre a fű és faág kivétel, a homok/kavics meg az ismeretlen növények tiltólistásak, de a későbbiekben számítunk cifrábbakra is), tilos eltépni a könyvek lapjait (dolgozunk rajta, hogy minél előbb különbséget tegyen a papíralapú cuccok között, mert a reklámújságokat szaggathatja kedvére), tilos csípni és harapni (később ezt ki fogjuk terjeszteni az agresszió más formáira is, beleértve az egyik legpofátlanabbat: más játékainak elkobozását); ezekben finoman megakadályozzuk, majd elmagyarázzuk a miérteket, akkor is, ha még semmit sem ért meg belőlük. Szerintem ez az átlátható és logikus érveléshez való szoktatás az egyetlen módja annak, hogy sose kelljen majd a "csináld, amit kérek, mert én azt mondtam" vagy "én jobban tudom, mert felnőtt vagyok" vagy "amíg az én fedelem alatt élsz, addig ez van" típusú autoritér bullshithez folyamodni. Ahogy már írtam kommentben is, nekem nagyon rosszul esik, ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy világosan megindokolja a nemjeit - és ha lekezelőnek is tiszteletlennek tartom ezt a bánásmódot velem szemben, Kissmajommal sem alkalmaznám csak azért, mert megtehetem, hiszen ő még túl kisbuta ahhoz, hogy érdemben tiltakozzon. Arról nem is beszélve, hogy csak ezzel a részletes magyarázatokat adó metódussal lesz valaha is igazi súlya a valóban fontos kereteknek: ha minden kis piszlicsáré ügyben milliószor rászólok, akkor miért hinné el, amikor majd tényleg komolyan teszem, mert mondjuk ne nyúljon a forró főzőlaphoz, vagy ne rohanjon ki az autók elé...

Minap szívszaggató jelenetnek voltam tanúja: apuka és kislánya a játszótéren, utóbbi a csúszda tetején vigyorog indulásra készen, előbbi magából kikelve ugrik fel, hogy ezt mégis hogy képzeli, nem látja a koszt, hát hogy fog kinézni a csinos ruhája, másszon le azonnal onnan (helyszín a Kopaszi gát, aki ott bóklászik, az rendszerint kikapcsolódni érkezik, tehát nem templom után ünneplőben a játszótérre keveredő társaságról volt szó). Vagyis ugyanaz a kategória, amit kommentben is említettem: az életében talán másodszor felálló kisbaba, akinek a lelkesedését rögtön hat különböző tiltás töri meg, csak azért, mert az anyja nem volt képes elpakolni a most már számára is elérhető cuccokat az asztalról. Most komolyan: miért?! Én éppenséggel nem a konfliktuskerülésemről vagyok híres, mégis reflexből az ugrik be, hogy miért kell olyan helyzetekett teremteni, amik gyakorlatilag provokálják az ellenkezést? Mért én vagyok a furcsa, ha azt mondom, hogy for all I care beletapicskolhat a legdagonyásabb sárba, mert hál'Istennek van mosógépünk, vagy tőlem felveheti a kedvenc frottírpizsamáját bevásárláshoz, mert tuti találkozunk majd legalább egy tucat szalonképtelenebbül öltözött járókelővel...? Mért én számítok különcnek, ha nem vagyok hajlandó megszégyeníteni, amiért nem szeretné kölcsönadni a kedvenc játékát semmelyik bőgő kisfiúnak, vagy udvariasságra hivatkozva nem kötelezem arra, hogy a megpuszilja a rég látott rokonokat…?
Visszatérve az előző gondolathoz: tapasztalataim szerint ez a boldog gyerek = szabad gyerek (és fordítva) trend általában még azoknál is kiveri a biztosítékot, akik amúgy előszeretettel idézgetik Vekerdyt (Nyilván tőle csak annyi fontos, hogy "A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat..." ésatöbbi.), mert hát hogy is képzeljük, majd jól megbánjuk, később a fejünkre nő, és elkényeztetett lesz meg követelőző meg drogos. Elfogadom, hogy van, aki ettől fél - akkor nála legyen vasfegyelem, és szívből kívánom, hogy működjön a stratégia. De én személy szerint sajnálom azt, akinek mindenféle nagyokra szabott normának meg kell felelnie már pár évesen, és bevallom, kétlem, hogy ha most még megengedek neki valamit, akkor azt öt vagy tíz év múlva is számon fogja kérni rajtam, mert ha én most megtisztelem azzal, hogy parancsok helyett egyezkedési lehetőségeket adok neki, akkor jó eséllyel a viszonzás is hasonló lesz, és lázadás helyett bizalmat kapok. Ismétlem, hogy félreértés ne essék, engem is zavar az étteremben ordítozó négyéves, ezért aztán úgy szándékozom ezt a problémát megoldani, hogy négyévesen nem viszem étterembe és nem várom el tőle, hogy mértékletességet tanusítva vacsorázzon gyertyafénynél; és nem, nem hiszem, hogy emiatt az érettségi bankettjén sem tud majd kultúrember módjára étkezni. Hamarosan (sajnos fájdalmasan hamar) kénytelen lesz mindenféle szabály szerint élni és mindenkihez alkalmazkodni, korán reggel oviba rohanni, unalmas könyvből olvasónaplót írni, irritáló tanárral illedelmes lenni, igazságtalan kritikához jó pofát vágni - van pár éve, amíg lehet önfeledten játszani, szórakozni, felfedezni, lazítani... csak úgy lenni. Pici-nagy kisfiam, annyival tartozom neki, hogy ezt most megkapja, akkor is, ha nekem pillanatnyilag valamivel nehezebb lesz az életem tőle, mint egy mintagyerekségbe szuszakolt vele egykorú anyukájának.
Nem, nem vagyok egy (h)ősanya, az elképzeléseimhez és vágyaimhoz képest sajnos nagyon is hamar elveszítem a türelmemet; és igen, számítok arra, hogy minél jobban kinyílik az értelme, és minél több dolog érdekli majd, Kissmajom is annál jobban rákapcsol a dacos határfeszegetésre - ebben a korban még nincs olyan, hogy akarattal és számítóan direkt rosszalkodik, de egy-másfél év múlva már tuti lesz. Hogy honnan tudom mégis annyira biztosan, hogy ragaszkodni fogok a mostani elveimhez és elgondolásaimhoz? Onnan, hogy nélkülük nem én lennék én, nem mi lennénk mi. Onnan, hogy eddig is megtettem/-tük: akárhányan akárhány irányból próbálták bizonygatni, hogy nem jó, ha sosem hagyjuk sírni, nem jó, ha folyton az ölünkben tartjuk, nem jó, ha az egész világunk körülötte forog, nem jó, ha rajongásig imádjuk, kitartottunk amellett, ami zsigerből jött, és nem bántuk meg. Nem állítom, hogy Kissmajom attól a világ legkiegyensúlyozottabb és legvidámabb és legjobbfejebb nyolchónaposa, és hogy attól ennyire hihetetlenül könnyű vele, amit mi tettünk vagy nem tettünk, valószínűbb, hogy semmi közünk hozzá, ilyen az alaptermészete és kész - de akkor meg annak örülök, hogy legalább sikerült nem elrontani azt a csodát, aki ő, és ha ez a továbbiakban is összejön, én ennyivel pont elégedett leszek.

2014. augusztus 27., szerda

Tata

Sosem gondoltam volna, hogy valaha sikerül annyit adni Apunak, amennyit én kaptam tőle életem során. Nagyon-nagyon szeretem, persze, jó volt mindig is és most is jó a kapcsolatunk, ritka a valódi konfliktus, és ami van, az is többnyire abból adódik, hogy "más világban" nőttünk fel, más élmények formálták személyiségünket. De a lobbanékony, extrovertált, kicsit sem visszafogott természetemből adódóan (ezt Anyutól örököltem, Apu pont ennek ellenkezője: nyugodt, megfontolt, befele forduló) sokszor nincs türelmem az indokolatlanul pesszimista világnézetéhez és túlzottan óvatoskodó hozzáállásához, és hiába bánom meg később, az első reakcióm ezekre a dolgaira mindig az, hogy hevesen ellenkezek, leintem, esetleg le is gorombítom, hogy hagyja már abba. Szerencsére egyikünk sem haragvós, és főleg nem haragtartó, úgyhogy ezek igazából jelentéktelen apróságok, de ettől függetlenül mindig úgy éreztem, hogy sokkal többet érdemelne annál, amennyit felnőttként nyújtani tudtam neki, főleg így, hogy ő özvegy, és én az egyetlen gyereke vagyok.
Írtam már róla, hogy ő sosem elégedetlenkedett, nem követelőzött, még csak utalást sem tett arra, hogy jobban tudná mint én, hogy mire van szükségem. Ahogy a pályaválasztásomba sem szólt bele, és abba se, hogy később teljesen más útra léptem, mint amin egyetemistaként elindultam, párkapcsolatok terén is mindent rám bízott mindig is. Bármilyen destruktív szerelemben vergődtem épp, ő sosem csóválta a fejét rosszallóan, pont azért is meséltem el neki mindig mindent őszintén, mert tudtam, hogy csak meghallgat, kéretlen tanácsokkal vagy okoskodó megjegyzésekkel nem zaklat sose. A gyerekvállalás-kérdést sem olyan toporgósan kezelte, mint általában a szülők, megértő volt akkor is, amikor több éves együttélés után sem fogtunk bele a családbővítésbe, és később csendes bólintással vette tudomásul azt is, amikor bejelentettem, hogy talán már készen állunk rá - de nem unszolt, hogy na mikor lesz már, nem győzködött, hogy mennyire jó dolog, nem kérlelt, hogy lépjünk végre, pedig mindig is szerette a gyerekeket, végtelen empátiával közeledett feléjük, egyértelmű volt, hogy nagyon boldoggá tenné egy unoka.
Mikor Kissmalaczot elveszítettük, haragudtam rá, mert úgy reagált, mint… mindenki, aki sosem élte ezt át. Én is tudtam, hogy jobb így, hiszen azért döntöttük azt, amit, mégis zavart, hogy ezzel vigasztal, ahogy az is, hogy engem sajnált és féltett, és miattam való aggodalmában azt szerette volna, ha nem sírok, nem vagyok bánatos, ha minél előbb felejtek. De miközben velünk csak a remény mondatta, hogy egyszer talán lesz másképp is, vele a hite - és neki lett igaza.

Nem tudtam elképzelni, hogy ennyire imádni fogják egymást Kissmajommal; szerintem ő sem. Amíg picike volt, ritkábban jött látogatni, mi is sokkal fáradtabbak voltunk, és kevésbé fogadóképesek, a babával sem nagyon tudott interakcionálni, többnyire csak aludt a mellkasán, vagy passzívan lógott az ölében. De olyan három hónapja, amióta Kissmajom már figyel a világra, reagál a környezetére, és kommunikálni lehet vele, Apu heti egyszer (vagy ha valamilyen program miatt szükségünk van bébiszitterre, akár többször is) átjön hozzánk unokázni. Olyankor ők ketten egymáséi egy teljes napra - és mindig kiderül, hogy Apu hetven évesen nagyjából tízszer fittebb mint én: reggel tízkor elviszi Kissmajmot, és délután hat körül fürdetésre hozza csak haza, közben kilométereket sétálnak a babakocsival, és tudni sem akarom, hogy ebből mennyit úgy, hogy ölbe veszi és hurcolja a kis seggét. Egyszóval agyonkényezteti már most is, és nyilvánvaló, hogy ahogy telik az idő, és Kissmajom már kérni is tud majd dolgokat, egyre inkább a kedvébe fog járni, és egyinkünknek sem lesz esélye versenyre kelni vele a gyerek favourite person listáján; és ez így is van rendjén.
Mára már rutinszerű Kissmajom öröme, amikor pár óráig vagy akár percig nem látja az apját vagy engem, és hirtelen felbukkanunk: rögtön hatalmas mosoly ragyogja be az arcát, nyújtja a kis karjait felénk, és rikoltoz örömében - de például ezt a mutatványt legeslegelőször Apu tiszteletére adta elő. Apu meg… nem tudom, mennyire látja az elveszített párját a pici utódban, én sokszor döbbenten bámulom a szemeit, mert tökéletes másai az Anyuénak (és érdekes módon nem is a kékség miatt, az egy árnyalattal sötétebb); de az biztos, hogy akár nekünk, neki is a mindene ez az édes-drága kisbaba.
Jaj, annyira de annyira aranyosak… Apu megállás nélkül beszélget vele (M. reményei szerint így aztán Kissmajom szókincsében komoly mennyiségű székely regionalizmus szerepel majd), mindent alaposan körülír, megmagyaráz, elmesél, Kissmajom meg a maga nyelvén egyfolytában válaszolgat neki, órákig el lehetne nézegetni őket, egy igazi show. És mikor egy teljes kettesben töltött nap után hazajönnek, mi meg átvesszük Kissmajmot egy kis ölelgetésre, és egymásnak adogatjuk, miközben M. a fürdővizet keveri, én meg a tápszert, Apu még akkor is közbelép, és minket tehermentesítendő megint elragadja, ki a teraszra, elbúcsúzni a diófától, és a diófán nyugovóra térő galamboktól. Ilyenkor szembeáll vele, hívogatóan mozgatja az ujjait, és azt mondja: "Jössz ide tatához?" - a kisfiunk meg repül, és mindketten hosszan-hangosan nevetnek; nekünk meg szinte mindig könnybe lábad a szemünk, mert annyira egyszerű és tiszta és szép ez a kapcsolat. A nagypapáinkat egyikünk sem ismerte, mert korán meghaltak, és nekem a nagymamáimmal sem volt nagyon közeli kapcsolatom, de M.-nek volt egy csodamamája, olyan igazi meséseket főzős, tejben-vajban fürösztős, amilyen Anyu lett volna, így én a hiányból, ő meg az emlékekből tudja, hogy mennyire szerencsés Kissmajom meg Apu, hogy vannak egymásnak, meg mi is, hogy nekünk.

Természetesen az érzelmi oldaltól eltekintve is óriási segítség nekünk ez, hogy van kihez fordulni, ha valami miatt egyinkünk sem tud Kissmajommal lenni - és hogy az, akire bízzuk, pont ilyen, amilyen.
Egy hónappal ezelőtt volt például egy olyan, hogy koncertjegyünk volt, úgy, hogy előtte pár nappal, a házassági évfordulónkon direkt leteszteltük, hogy működik-e, ha esti lefektetés után mi elmegyünk, és Apu lesz az, aki megvigasztalja a felsíró Kissmajmot (akkoriban volt néhány nyűgös nap, amikor simán letettük, de utána nagyjából kétóránként megébredt, mai napig sem tudjuk, mi volt az oka, ahogy jött, úgy ment a rossz szokás). A várva várt esemény estéjén viszont teljesen benyűgösödött a baba, nem akart lenyugodni, nem volt kedve elaludni se, csak forgolódott és siránkozott majdnem egy órán keresztül, valószínűleg érezhette a drukkot bennem, hogy na most élesben megy a játék, és tétje van. A végén már nagyon ideges voltam a magyarázat nélküli nyígástól, nem hittem el, hogy basszus mekkora szemétség már, egy éve készülök erre a rohadt koncertre, erre tessék, alternatív műsor van helyette. Apu párszor próbálta mondani, hogy bízzunk csak mindent rá és induljunk, de azt sem tartottam rendes dolognak, hogy lelépjünk és otthagyjuk egy óbégató gyerekkel; aztán végül M. meggyőzött, hogy ha valaki, akkor Apu megoldja ezt is. És lőn: nagy levegőt vettem, és kiléptünk az ajtón, és mire odaértünk az előadás helyszínére, már kaptuk is az üzenetet, hogy a baba édesdeden durmol, érezzük jól magunkat. Éjfélre értünk haza, amint kiderült, addigra megvolt a szokásos két felriadás, de Apu bement, simogatta a hátát és álomba dudorászta - vagyis azt csinálta, ami nekünk soha de soha nem sikerült addig (és azóta se: mi mindig kivesszük, és visszaaltatva tesszük újra a kiságyba, különben nem hajlandó letenni a fejét). Olyan jó érzés volt tudni, hogy egy olyan helyzetben (zaklatott, nyafogós, zsörtölődő), amiben saját magunkon kívül senkire nem hagynánk a gyereket, mégis van a világon valaki, akire számítani lehet, és nem kell aggódnunk, mert gyakorlatilag jobban elvégzi a feladatot, mint mi.
Voltak fenntartásaim is persze, lévén, hogy Apu idejében teljesen más elvek alapján nevelték a gyerekeket, de szerencsére kiderül, hogy nincs okom félni: nagyon igyekszik tiszteletben tartani minden óhajunkat, még azokat is, amikben egyáltalán nem hisz, vagy amikkel kicsit sem ért egyet. Kértem például, hogy soha semmit ne adjon Kissmajomnak anélkül, hogy előzetesen egyeztetne velem, és valóban, hiába szeretné megkínálni különféle finom falatokkal, mindig visszafogja magát. Biztos lesznek dolgok, amik később nehezére esnek, már csak azért is, mert az ő generációjának az volt a bevett gyakorlat - például a folyamatos korlátozás ("Nem szabad!", "Ne fogd meg!", "Ne menj oda!"), az ijesztegetés ("Ha rossz vagy, elvisz a néni!"), a carrot-and-stick jellegű minősítések ("Látod, milyen rossz fiú vagy...", vagy épp "Jaj, milyen ügyesen megcsináltad!"), a megszégyenítés ("Ilyen nagy fiú, és sír!"), stb.; ezekkel igazából nem tudok mit kezdeni, mert nyilván nem tudok kitörölni évtizedek óta beidegződött reakciókat, de ha nekem nem lett bajom tőlük úgy, hogy ő nevelt fel, akkor Kissmajomban sem valószínű, hogy lelki törést okoz a heti egy alkalom.

Apu ma hetven éves, Kissmajom kicsit több, mint nyolc hónapos. És én csak annyit kívánok, hogy egészségben töltsenek együtt még legalább két-három évtizedet; mert a szeretetbent és boldogságbant megoldják majd maguknak - és egymásnak. <3

2014. augusztus 20., szerda

Megáll az eszem...

Az utóbbi időben a legkülönbözőbb emberek lájkolgatják és osztogatják meg FaceBookon ezt a cikket, illetve az arcpirítóan pongyola módon lefordított magyar változatát. Tudom, hogy ez csak egy a számtalan parenting-okoskodás közül, de nekem legalább annyira feláll tőle a szőr a hátamon, mint a sírni hagyástól, és egyszerűen nem tudom megállni szó nélkül...

Íme a zseniális szabályok brit tudósok szerint "according to a British nanny":
1. Ne engedd, hogy a gyerek legyen a főnököd, ne fáradozz azért, hogy a kedvébe járj, hisztizzen csak, amíg ki nem folyik a szeme, nehogymá azt gondolja a büdös kölke, hogy abból a bögréből ihat, amelyikből az úri kedve tartja. Gyakorlatilag azt tanácsolja a szülőnek, hogy viselkedjen úgy, mint egy ötéves, és nevetségesen jelentéktelen kívánságok kapcsán is inkább provokálja ki a toporzékolást, csak hogy megleckéztethesse a gyereket, és bebizonyítsa neki, hogy azértsem lehet igaza, hiszen ő kicsi, mi meg nagyok vagyunk ugye. Basszusmár… ennyire fontos lenne diadalmasan leigázni az egyértelműen gyengébb "ellenfelet"? Ha ezt gyerekek teszik egymással, rögtön bullying a bélyeg, de ha anya teszi, akkor rendben van, sőt dicséretet érdemel? Mi a rohadt lószarért nem lehet odaadni azt a tetves rózsaszínű bögrét?! Két mozdulat: polcról elővesz, tejet átlöttyint - és mindenkinek van egy nyugis, mosolygós reggele, függöny. De nem, inkább ordítson a gyerek egy fél órát, amitől ő is, a szülő is, és jó eséllyel a szomszéd is feszült idegbajosként kezdi majd a napot, kedvetlenül ráförmed mindenkire, és gyűrűzik a kis semmi konfliktus tovább, de nem baj, legalább a felnőtt sikeresen érdekérvenyesített, gratulálunk.
2. Ebben a legyenek elvárásaidos részben legalább van egy épkézlábbá fejleszthető gondolat: hogy saját példával meg kell mutatni, meg kell tanítani a gyereknek azt, amit tőle is látni szeretnénk. De az "elvárás" szót én ennek ellenére is utálom, felnőttek közötti kapcsolatban is, mert miközben ártalmatlanul hangzik, kvázi legitimálja a másik személyiségének megváltoztatására való törekvést, és kéz a kézben jár az érzelmi zsarolással. Az én gyerekem ne azért legyen udvarias/segítőkész/szorgalmas, mert elvárom tőle, legyen azért, mert úgy érzi jól magát - és ha nem érzi, akkor én leszek az első számú szövetségese, aki elfogadja olyannak amilyen, és támogatja abban, hogy akkor is érvényesülni tudjon, ha nem hajbókol az osztályfőnöknek, nem engedi meg a padtársának, hogy lemásolja a dolgozatát, és nem szívesen jár heti minimum háromszor különórára.
3. Ez a kedvencem: szabadítsuk rá a buszsofőröket, tanárokat, bolti eladókat és más szülőket a gyerekeinkre - fogjunk össze mindannyian a kis trógerek ellen, és hadd vezesse le rajtuk a dühét minden frusztrált idióta nevelje meg a társadalom azt, aki ki merészel lépni az egyenletesre döngölt sormintából. Igen, szándékosan hagytam benne a felsorolásban a tanárokat, és nem, az én gyerekemet ne rendszabályozza, szidja, szégyenítse, alázza, félemlítse, fenyegesse (tovább nem fokozom, mert ami következne, azért a szemét kaparnám ki) egy tanár se, egy rokon se, senki; pont.
4. Na ennek a biztatásnak egy részével kivételesen egyetértek: ne nyomjunk mindenféle kütyüt a gyerek kezébe, csak azért, hogy türelmet igénylő helyzetekben könnyebben megússzuk a lekötését. Jogos, sokkal kevesebb tévé előtt bambuló, és sokkal több családjával játszó gyereket a világba! De (Suprise, surprise!) a szerző nem egészen erre gondolt, hanem arra, hogy szülőként nekünk sem feladatunk a gyerekkel való foglalkozás - legyen fegyelem, kéremszépen, és szórakoztassák csak el magukat a csemeték. Mi több, már kisbabakorban tanuljanak meg önnyugtatni, ahelyett, hogy olyan kacifántos segédeszközöket használnának, mint a vibráló pihenőszék, és persze ahelyett, hogy az anyjukra meg az apjukra számítva támogatásért nyújtogatnák a koszos kis mancsaikat. És nyilván rengetegen vannak, akik ezzel mélységesen egyetértenek, hiszen ezen alapul az ünnepelt cry-it-out módszer is, de basszus ez annyira szomorú, hogy belegondolni sem akarok, mert mindjárt magam is sírva fakadok...
5. Say what?! Ha nem akarjuk valaki igényeit a sajátjaink elé helyezni, ha nem akarjuk valaki kéréseit a mi vágyainknál fontosabbnak tartani, ha nem akarunk valakit magunknál jobban szeretni, akkor ott a kézenfekvő megoldás: ne szaporodjunk! Az utódvállalás ugyanis ilyen - bakker, még a legendásan nemtörődöm macskamamák is éheznek, harcolnak, lestrapálódnak, szenvednek a kölykeiért. Persze az állatoknak egyszerű, náluk kizárólag ösztönös ez az odaadás, csak mi, emberek találunk ilyen csodás kiutakat, hogyaszongya minek azonnal itatgatni azt a gyereket, ha szomjas, meg kell szoknia, hogy a kívánságok nem mindig teljesülnek… Gondolom, ez ugyanaz a primitív iskola, amelyik szerint egyéves korban (esetleg hamarabb) a babának illik átaludnia az éjszakát, ezért ha felébreszti az éhség, kiválóan leszoktatható róla, ha tej/tápszer helyett csak cumit vagy vizet nyomunk a szájába - pár nap szenvedős lesz, de végül csak megunja a követelőzést. WTF?!

Emberek… seriously…? Mi történt azzal, hogy tiszteljük azt a kis lényt, akit a világra hoztunk? Mi történt azzal, hogy ne idomítsuk és ne büntessük csak azért, mert úgy kényelmesebb "nevelni", ne szarjuk le a fejét csak azért, mert megtehetjük, ne vagdossuk le a szárnyait csak azért, mert gyerek?
Ilyenkor mindig rájövök, hogy még a szüleim lábnyomát is csókolgatnom kellene azért, amiért szabad, független, egyenértékű emberként kezeltek, amióta az eszemet tudom…
Rant over.

2014. augusztus 10., vasárnap

Újabb megkésett státusz

Szóval számok híján a pontosan héthónapos beszámoló is elmaradt, mert ezúttal is csúsztatva kellett a doktornőhöz mennünk, mivel hét és fél hónaposan volt aktuális a meningococcus elleni oltás emlékeztetője. Apropó oltás, Kissmajom eddig is csak épp felkiáltott, amikor szúrták, de ezúttal még azt sem tette; előtte részletesen elmondtam neki, hogy mi fog történni, és meg is mutattam (megcsíptem a kis combját, hogy így fog fájni), bent is átöleltem, és a fertőtlenítős fröcskölésnél figyelmeztettem, hogy na most jön a bökés. Drága bátor kiskatonám csak nagyon a szemembe nézett, és megfeszítette a kis lábait, és hiába mondtam neki, hogy nyugodtan sírjon, nem szégyen az, meg sem nyikkant, csak a szája széle görbült le csendben, egyetlen másodpercre - csodájára járt mindenki a rendelőben és a váróteremben. Meg is méregették, 8700 gramm és 74 centi, vagyis a kilói a korához képest átlagosnál kicsit kevesebbek, a magassága viszont a 96 percentile-ba teszi, tehát szinte biztos, hogy nem Aput, a hobbit-tatáját örökli ebben, hanem inkább M.Apukát, az óriás-papát.

Nagyon sok és látványos változás történt az utóbbi olyan két hétben, felét biztos már el is felejtettem, ilyenkor mindig megbánom, hogy nem jegyzetelek folyamatosan… Az egyik nagy történés az, hogy harmadik napja egyáltalán nincs már szoptatás, egyre kevesebb lett a tej, aztán már csak komfort-cicizésre elegendő kortyok maradtak, most meg már az sem nagyon van, így nem is nagyon teszem mellre, csak ha égetően fontos, hogy azonnal megnyugodjon, mert a kincsem olyan lelkesen fogadja el, hogy borzalmas látni, hogy erőlködik, de semmi eredménye. Hét hónapig sikerült kihúzni végül, sosem kizárólagosan anyatejjel, de még a legvégén is olyan mennyiséggel, hogy legalább éjszakára elég volt - nyilván szomorú vagyok, de már nem teljes kudarcként élem meg az egészet, örülök, hogy a legkiritkusabb időszakban működött a dolog, és a következő alkalomkor majd megpróbálok ügyesebb lenni.
Valószínűleg a szoptatás nélküliség hozadéka az, hogy sokkal kiszámíthatóbb lett Kissmajom étkezése (hiszen most már mindig konstans mennyiségeket tud kapni), és ezáltal a napirendje is még fixebben beállt:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (180-250 milli táp - attól függően, hogy hánykor és mit evett utoljára);
- éjfél és egy között álomevés* (180 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (130 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- fél kilencig együtt alvás, fél tízig együtt bandázás, utána egyedül játszás a kiságyban (addig én megágyazok, felmosok, előszedem a játékait, és előkészítem a reggelit);
- tíz és fél tizenegy között szilárd ételes tízórai (100-150 gramm), utána fél órás rezegtetés a pihenőszékben (ennek eredményeként kakilás), majd játék;
- délben egy-másfél óra alvás: ez most már szinte mindig úgy működik, hogy végig mellette fekszem és ölelem, ő meg belém fúrja a fejét, mivel enélkül pontosan fél óra elteltével felébred - viszont mióta áttért a csak kétszeri nappali alvásra, legalább egyiknek minden áron muszáj ennél hosszabbnak lennie, mert különben estére már nagyon nyűgi lesz, úgyhogy hősiesen feláldozom magam :) és én is sziesztázok;
- kettő körül ebéd (180 milli táp - ha hosszabb távon is megmaradnak a mostani esti és éjszakai mennyiségek, tehát már azokból összeáll az egy éves korig naponta szükséges fél liternyi tápszer, akkor hamarosan ezt is kiváltom szilárd étellel);
- délután, ha nagyon meleg van otthoni, ha nem, akkor piknikelős játszás, illetve babakocsis séta - itt is változás, hogy ha autózás is van a programban, akkor már csak úgy alszik, ha amúgy is alvásidő lenne, egyébként bámészkodik az autósüléséből, játszik, szerel, beszélget;
- fél öt körül újabb alvás (ez szigorúan fél óra, nem is akarnánk többet, hogy ne zavarjon bele az esti rutinba);
- ötkor uzsonna (ha otthon vagyunk, olyan 100 gramm gyümölcs, ha épp úton, és nem megoldható, akkor 130 milli táp);
- fürdésig játék vagy séta.

A stabilizálódott napi programon kívül is csinál egy csomó új dolgot a legutóbbi összefoglaló óta, a teljesség igénye nélkül, csak így off the top of my head ilyenek jutnak eszembe, hogy:
- rázza a fejét és szélesen vigyorog hozzá: fekve és négykézláb is szokta, ilyen Stevie Wonder stílusban, az elején aggódtam is, hogy ez valami egészségtelen önstimuláció, de aztán utánaolvastam, és szinte napra pontosan hét hónapos korban egy csomó baba elkezdi ezt, egyrészt, mert kísérleteznek az újszerű látás-élménnyel, másrészt, mert egy picit elszédülnek tőle, ami szintén izgalmas dolog;
- tárgyakat hordoz a szájában (és ezt néha fejrázással kombinálja): ez meg puppy-style, egy helyben tartózkodva, kúszva és mászva is műveli, van amikor tényleg odébb akar vinni valamit, máskor csak a rágcsálást nem szeretné abbahagyni ácsorgás vagy közlekedés közben sem;
- igen, közlekedik: a klasszikus kúszás (alkaron támaszkodva, térddel tolva magát) kimaradt, helyette a nyújtott karjával tolta magát körbe-körbe illetve hátrafelé, a következő lépés az volt, hogy négykézláb rugózott, majd előrehasalt (ezt okosan abbahagyta, amikor egyszer a parkettán próbálkozott, és orron landolt**), és pár napja már szabályosan mászik*** is (nagyon aranyos, mert néha az épp soron következő kezét túl magasra emeli, elveszíti az egyensúlyát, és felborul);
- énekelget: ez az egy ideje már felfedezett beszélgetés dallamosítása, egyedül, játék közben elmélázva, pihenés közben belefeledkezve megy a kornyikáló ná-ná-ná és további zabálnivaló hangismétlések;
- utánoz: cuppogást, csettintegést, nemnemnemezést - és büszkén göcög utána;
- minden érdekli: míg régebben többnyire a feltűnő (színes, hangos, világító, mozgó) dolgokkal akart közelebbi ismeretségbe kerülni, mostanra szinte nincs olyasmi a világon, amiről ne kérne további információt - mindenféle hang forrását kitartóan keresi (a legédesebb, amikor a nem látható repülő után kutat az égen), percekig moccanás nélkül tanulmányoz állatokat és embereket (a madarak és gyerekek a kedvencek), minden egyes tárgy felé kinyújtja a kis karjait hogy mutimeg (ha le van téve, máris indul feléjük), alaposan megfigyel, tenyérrel megtapogat, körömmel megkapirgál, majd megízlel mindent, amihez odavisszük vagy amit el tud érni;
- felismeri, ha szólítjuk: mintegy válaszul a recent aggódásomra, hála Apunak, aki megállás nélkül beszél hozzá, mikor együtt vannak, egyik napról a másikra megtanulta az igazi nevét;
- megért szavakat: az első, amire rájött, az már elég régi, a "figyelj" (ha ezt hallja, akkor várakozóan néz, mert tudja, hogy valami érdekes akció következik), a második a "cica" (ha mondjuk neki, akkor már forgolódik is hogy hol van, továbbá lelkesen üldözi is, de a legutóbbi orrcsavargatás óta már hiába, Kissca szigorúan csak alvásidőben merészkedik a közelébe), a harmadik az "autó" (azt is keresi, ha említjük), a negyedik az "Apa" épp kialakulóban van, többet egyelőre nem vettem észre;
- figyel az énekre és mesére: az továbbra is első számú jellemzője, hogy ha hanyatt fektetjük, akkor rögtön rugdosni kezd, plusz ha van mire, azonnal felpakolja a lábait a magasba (és ott rugdos), de még ezt a tevékenységet is készségesen abbahagyja (ahogy az elalvás előtti szokásos nyöszörgést is), ha az ember énekel (én) vagy mesét mond (M.) neki - ilyenkor feszülten koncentrál, és időnként hatalmasakat mosolyog (amitől mi menten elolvadunk);
- követi az iránymutatást: ha mondjuk, hogy nézd, és nyújtott karral jelzünk valamit neki, akkor arra fordítja a fejét és a tekintetét, és többnyire kiválasztja azt, amire gondoltunk, ha rábökünk egy játékán egy gombra, ami valamit csinál, rögtön rájön, hogy mit tanítunk, és utánoz (ha nem sikerül működésbe hozni, mert mondjuk túl erőtlenül nyomogatja, akkor csodálkozó szemekkel számonkér, hogy mostmivan);
- reagál és válaszol: azonnal felkiált, ha látóterébe kerül a cica, türelmetlenül ránkszól, ha szeretné, hogy századik alkalommal is megszólaltassuk a játszószőnyegén a zenét (nem olyan, mint a többi játéka, amit ő is tud kezelni, mert egyértelmű gombnyomással működtethető, hanem az anyagba van rejtve a kapcsolója, és viszonylag erősen rá kell tenyerelni, hogy beinduljon), és amikor kedve van hozzá, akkor bármeddig lehet vele játszani kérdezz-feleleket (mondunk valamit, ő meg a saját nyelvén elismétli);
- huncutkodik: ha olyasmit csinál, amit "nem szabad"**** (például kibontott kakis pelenkával a segge alatt vadul tekereg, hogy hasra forduljon), és rászólunk, hogy maradjon nyugton egy pillanatig, akkor benyom egy ilyen saját fejlesztésű féloldalas mosolyt, amiért Bruce Willis is megirigyelné;
- elképesztő a finommozgása: egész pici és vékony dolgokat megfog az ujjaival - persze ezt egyelőre csak konstatáltuk, nem tesztelgetjük és fejlesztgetjük tovább, mert mindent bekap, amit meg tud kaparintani, és ez jelenleg nem túl biztonságos (ezidáig füvet, papírfecnit és gombot kellett kihalásznom a szájából).
Ami még történt nagymozgás fronton az az, hogy ha van mibe kapaszkodni/mire támaszkodni, akkor feltérdel, így tegnap kénytelenek voltunk letenni a kiságy alját az alsó szintre, mert félő volt, hogy kibukik belőle. Szintén az utóbbi pár nap újítása, hogy éjszaka oldalra fordul, és úgy alszik tovább - itt mi is belebotlottunk Audrey problémájába, amire hirtelen azt a megoldást találtam, hogy úszópelust húzok a sima pelenkájára, így nem lesz nedves a ruhája és az ágyneműje; de igazából abban reménykedem*****, hogy ez csak egy ideiglenes hóbort, és ahogy jött, úgy megy majd. Jah és egy ideje már bal oldalon át is simán hasrafordul, így gyógytornászhoz egyelőre mégsem megyünk.

Ami változatlan, illetve tulajdonképpen tovább "durvult":
- ha velünk van, semmitől se fél: erős hangoktól (vonatduda, fúró, bőgetett motor, látótéren kívül leeső tárgy csattanása, stb.) megijed, és Moro reflexhez hasonlóan széttárva a kis karjait összerezzen, leejtés imitálásától vagy hirtelen nagyon magasba emeléstől vagy dobálástól megdermed, de ezeket mi nyilván kerüljük, ha rajtunk múlik - ezen kívül ha a közelünkben/ölünkben van, mindent élvez (berregés, fütyülés, zuhanás, reptetés, zuhanyrózsával való arclemosás, óriáskutyákkal való ismerkedés, you name it);
- ha velünk van, egész nap dumál és mosolyog: idegenekkel főleg új helyen nagyon óvatos, néha hosszú percekig komoly arccal szkenneli őket, amíg végül a szimpatikusabbak mosolyát viszonozza, ismerősökre is csak akkor mosolyog vissza kapásból, ha megszokott közegben látja őket vagy ha az ölünkben van, különben egy kicsit kivár és kémlel, biztos, ami biztos - aztán, ha mindent rendbennek ítél, a mosolygással egyidőben általában a nyelve is megered; ha minket (ez jelenleg M. és én kivételével Aput jelenti) megpillant, egyből a füléig szalad a szája, és kezdetben kurjongat örömében, aztán már "csak" mosolyog egész álló nap, és megállás nélkül mond-mond-magyaráz.
Ha velünk van, mindig jókedvű, vidám, boldog - és ezt nem titkolja, a legőszintébb ragyogással-rajongással adja tudtunkra napi ezerszer; és mi napi ezeregyszer mondjuk el egymásnak, hogy MOST kellene meghalni, mert ennél már sosem lesz jobb az élet. Aztán a következő napot valahogy mégis sikerül még szebbé tennie… nem tudjuk hova, meddig fokozható ez még, így is az elviselhetetenség határát súrolja. Ez a kisfiú a Minden.


* Néha pár napra váratlanul elromlik az alvás, valószínűleg a frontok miatt, mert általában időjárás változáskor történik meg, de nem vészes ilyenkor sem: van olyan típusú romlás, hogy lefekvés és éjféli álomevés között egy-kétszer megébred (ilyenkor legtöbbször elég bemenni hozzá, és simogatni, vagy néha ki kell venni, de akkor is pár percnyi összebújás után visszaalszik), van olyan, hogy az éjféli álomevés helyett félig megébred (ilyenkor többször hasrafordulgat, emiatt nyögdécsel meg szomorkodik, és a megoldás az, hogy teljesen fel kell ébreszteni, és úgy visszatenni, mert akkor eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen álmos, és egy ásítós mosoly után otthagyható, elalszik magától), és van olyan, hogy a hajnali ébredés után nincs kedve visszafeküdni (ilyenkor mászkál, kurjongat és galagyol, megszereli a kiságy rácsait - ez a legrosszabb, mert ezzel borul az egész reggeli program, és mikor épp a tízórai lenne aktuális, akkorra már hullafáradt).
** Eddig két közlekedési balesete volt, a vetődéses orrbeütés, és egy olyan, hogy a puha plüss játszószőnyegről megszokásból legurult (a hátra fordulás még nem valami jól kontrollált mozdulat, továbbra is inkább a feje súlyára és a gravitációra hagyatkozik), és a parkettán koppant egy kicsit a tarkója - mindkétszer ijedtség okán és nem fájdalomból sírt, és ölbekapáskor szinte azonnal abba is hagyta, de olyan keservesen és hangosan zendített rá, hogy a szívem rögvest apró darabokra szakadt.
*** Sajnos ez egyelőre csak az ágyon megy neki, mert ha legalább kicsit nem göröngyös a terep (vagyis szőnyeg, habtapi,  pléd és/vagy parketta van alatta), akkor kicsúszik a lába, és csak helyben lépeget vagy visszafele csúszik szegényem - erre egyelőre nem tudok mit kitalálni, próbáltam már meztelen térddel, harisnyával és kisnadrággal, csupasz talppal és tapadós zoknival is, de egyik sem segített, gondolom egyszerűen meg kell várni, hogy megerősödjön a combizma, és bírjon ellentartani.
**** Egyelőre próbálunk csak a legminimálisabb mértékben megtiltani dolgokat, mert nem szeretnénk a nemszabadnemszabad szajkózásával folyamatosan korlátozni, amíg esély sincs rá, hogy megértse az ok-okozati összefüggéseket - mi vagyunk a felnőttek, úgy gondoljuk, hogy a mi feladatunk olyan környezetet biztosítani neki, amiben lehetősége van veszélyektől védve felfedezni.
***** Főleg mert olyan borzasztóan nagyfiús abban a pozícióban, hogy majdnem sírva fakadok, ahányszor meglátom.