Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. november 16., vasárnap

Csodacula

Á, nem lehet már lépést tartani ennyi történéssel! Tuti, hogy nagyon meg fogom bánni (sőt, máris bánom), hogy nem írtam gyakrabban és részletesebben, mert olyan ritmusban változik Kissmajom, hogy amik így hirtelen eszembe jutnak, azok igazából több mint egy hónapja nem is újdonságok már. Mindig elhatározom, hogy legalább a Twitter falon megörökítem a legfőbb mérföldköveket, és mindig elfelejtem, és mire lejegyezném bárhova is, már van három-négy újabb esemény… reménytelen, örülök, ha a jelentős fejlődési ugrásokat sikerül valamilyen módon észben tartanom, hiszen azoknak az időpontjai akár kellhetnek is később.
Holnapután tizenegy hónapos a Kissmajmunk. Még egy icipici idő, és már sosem lesz csak hónapos, éves lesz - borzasztó! Olyan nagy fiú már, olyan okos és független és önálló, csinálja a saját dolgait, segítségünk és jelenlétünk nélkül, hosszú percekre eltűnik szem elől a másik szobában, és csak a galagyolását halljuk, meg azt, hogy szerel, siet, pakol, intézkedik…. Olyan kicsi fiú még, amikor M. magához öleli, és a tenyere befedi az egész hátát, és a görbe babalábai csak egy arasznyinak látszanak, amikor felsír álmában, és ölbe veszem ringatni, és a meleg-pufók-illatos arcocskája a nyakamba fúródik… Méretileg egyébként hatalmas, a játszótéren szinte nincs is olyan totyogó az eső-kelő minikategóriában, aki nagyobb lenne nála, de a kétévesek jó részét is is simán lekörözi magasságban. Csodálkoznak is a szüleik, amikor látják, hogy bizony ez az óriás közlekedni csak mászva tud - és még jobban, amikor megemlítjük, hogy mennyi idős.

Napról napra egyre változatosabb és magabiztosabb mind a finommozgása, mind a nagy-. Szabad szemmel alig látható szöszöket csippent fel két ujjal (és tömködi őket a szájába), az orromra illeszti az építőkockáját, csöppnyi mütyüröket szerelget előszeretettel, apró tárgyakat piszkál ki szűk helyekről, visszadobja- vagy gurítja a labdát, és ki tudja, mi minden még, amit elfelejtek.
Már nem előredőlve áll, hanem szálegyenesen, és bár még tartja magát egyik kezével, inkább csak megszokásból teszi, nem azért, mert szüksége van rá. Szépen leguggol, és meg is tartja magát lent elég ideig ahhoz, hogy felemeljen magának bármit a földről. Feltérdelve és a térdei közé beülve már sosem támaszkodik, és az utóbbi helyett már olyan egyharmados arányban választja a klasszikus üldögélést: magától kitottyan oldalra vagy fordul seggre mászásból, és ha belefeledkezik a játékba, bármeddig elvan úgy, gyönyörű egyenes derékkal. Ez az arány amúgy szinte óráról órára tolódik el a helyes irányba, három napja konkrétan utálja, ha fürdéskor a fogmosás idejére hanyatt akarjuk dönteni a kézenfekvőség kedvéért. Világos most már, amit akkor kezdtünk sejteni, amikor az üldögélést is legszívesebben a franciaágyon gyakorolta, mint minden más nagymozgást: hál'Istennek nem csak az izomtónusával, de az egyensúlyérzékével sincs baj, ő egyszerűen átlagon felül félős óvatos, nem akarja kockáztatni az esést, csak ott, ahol tuti nem üti meg magát. Egyébként egyensúly ügyben is látványos a fejlődése, már soha nincs olyan, hogy kibillen vagy felborul, bármilyen irányba, szögben, sebességgel, akadályon át, mozdulatsor közepette dőlne, azonnal mozgosítja különböző testrészeit, hogy visszanyerje egyensúlyát, és szinte mindig tökéletesen sikerül is neki. Pár napja megtanítottuk magaslatokról leszállni*, több-kevesebb sikerrel, mert a kanapéról mindig megoldja, az ágynál viszont megzavarja a nagy terület (vagy talán az, hogy a két szembeoldalán is le lehet mászni), így sokszor túlfordul, és az oldalával párhuzamosan kezd tolatni, majd mikor észreveszi, hogy nem halad az ügy, lehasal, és laposkúszásban közeledik a széléhez, hogy majd jól megoldja fejjel előre.

Értelmileg is hihetetlen változásokon megy keresztül, tényleg olyasmi lehet az agyuk, mint egy szivacs ebben a korban, mert elképesztő, hogy milyen ritmusban tanul meg mindent, ma például integetni. Ezer dolgot ért, az már nagyon régi kunszt, hogy megszólításra reagál és hívásra jön, de szintén jó ideje például kérésre a kezünkbe adja azt, ami épp nála van - majd elveszi, és nyújtja újra, és visszaveszi, és végül csak hanyagul odahajítja, és nagyot nevet saját csibészségén, meg kell zabálni! Az is legalább egy hónapos feature, hogy felismeri magát a tükörben; előbb minket mért végig gyanakodva, hogy what is this new devilry, honnan lett belőlünk több, mögötte is egy, előtte is egy, aztán szinte látni lehetett az arcán, amikor kapcsolt, hogy hoppá, de hiszen ő maga is duplán van, forgatta a fejét és nyúlkált, nézett ide is, oda is, próbálta összekötni a szálakat; és egyszer csak megnyugodott, mintha a helyére került volna minden, azóta nem keresgéli az összefüggéseket, csak élvezi, ha láthatja magát és minket tükröződni. Az viszont új dolog, hogy a megnyomom-zenél típusú játékok esetében rájött arra, hogy igazán-igazán befolyásolni  tudja az eseményeket; eddig úgy volt, hogy tudta ugyan, hogy ha megnyomja a gombot, énekelni fog (imád táncolni ezekre), de ha véletlenül nem nyomta meg eléggé vagy pontosan jó helyen, és nem énekelt, akkor várt egy darabig, majd megunta és elment újrapróba nélkül, mintha beletörődött volna, hogy vége; mostanság doesn't take no for an asnwer, addig forgatja, nyomkorássza, piszkálja, püföli, ha kell, amíg kicsikarja belőle a hangot.
Csomó mindennek tudja az elnevezését, személyeknek, tárgyaknak, állatoknak. Nagyon vicces, mert az óvatossága a "beszédre" is kiterjed - például rengeteg állatnak ismeri már a hangját (ez akkor látszik, ha az ember a kísérlet mintájára hazudik neki, mert egyértelműen csodálkozik, ha mondjuk azt mondom a kutyára, hogy béget), de egyedül a cicát hajlandó utánozni (Kissca nyávogását és DápDáp fújását is), és néha a kacsát, a többit meg sem kíséreli**… reméljük nem lesz annyira perfekcionista, hogy óvodás koráig meg sem szólal. Olyan két hete elkezdtem jelelni is neki, de sajnos elég következetlen vagyok, többször elfelejtem, mint nem, és sosem jut eszembe megnézni újabbakat, így összesen csak olyan tizenötöt tudok. Minden esetre megdöbbentő, hogy mennyire érdekli ez is, szinte rám tapad a tekintetével, amikor mondom, hogy figyeljen, és mutogatni kezdem az épp aktuális szót, remélem ezt szívesebben megpróbálja majd, mint a beszédet (állítólag két éves kor alatt sokkal egyszerűbb a babáknak, mint a hangképzés), mert annyira szeretném tudni, hogy mi folyik a kis kobakjában.
Egyre erősebb az akarata, és érdekes módon ezzel párhuzamosan egyre kooperatívabb is. Úgy egy hete tiltakozott életében először határozottan azért, mert kivettünk a szájából egy gumihalat, hogy meg tudjuk mosni a fogát, és azóta mindig sírósan kiabál, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné, például nem úgy nyílik ki a könyv, leejt egy játékot, gonosz módon kibányászom a szájából a kemény munkával belegyűjtögetett papírfecniket, stb. Ugyanakkor már szinte sosincs harc tisztába tevésnél, ha ellenszegül, elég rászólnom, hogy óna, és elterelnem a figyelmét egy kis mókával, és azonnal abbahagyja, és türelmesen kivárja a végét; és nagyon aranyosan segít öltözni (készségesen felemeli az épp soron következő lábát, hogy beleszuszakoljam a harisnyába) meg vetkőzni is (felnyújtja a karjait, hogy kicsusszantsam őket a pólóból). Ha éhes, összetéveszthetetlenül közli mérges nyűgösködéssel, amit addig folytat, amíg el nem készítem a kajáját - amint befejeztem, és hívom enni, azonnal vigyorogva és lelkes szuszogással indul a nyomomba, muszáj összepuszilni a diadalittas pofiját olyankor.
Tegnapelőtt éjjel megvolt az első klasszikus hisztije is, amikor felébredt, és nem volt kedve a kiságyban maradni (általában ilyenkor halkan magyarázva elfoglalja magát ott, amíg újra el nem nyomja az álom), de mikor átvittem hozzánk, tevékenykedni akart, nem pihenni. Ilyenkor ha átölelem, egész hamar le szokott nyugodni, és elalszik, de most annyira belelovalta magát az ellenkezésbe, hogy vagy egy órán keresztül (ami roughly négynek tűnt) felváltva vinnyogott, zokogott, hüppögött, ordított, és rángatózott magánkívül, elmondhatatlanul idegesítő volt, legszívesebben benyomtam volna a hideg zuhany alá kimentem volna az autóba aludni. Végül M. átvette, és miután a nyugtatgatással ő sem ért semmit, békén hagyta, hogy csak lesz valami; mire Kissmajom egy kicsit mászkált rajtunk, majd teljesen magától lefeküdt, délelőtt tízig durmolt, és mintha mi sem történt volna, újra-önmaga módon felkelt, vidáman és kiegyensúlyozottan. Szóval nem értjük, hogy mi üthetett belé, de reméljük egyedi eset volt, és nem is lesz szükség kideríteni.
Talán social skills terén volt a legkevesebb változás: továbbra is nagyon kíváncsi, nyílt, érdeklődő, kedves, de inkább visszafogott szemlélődő, mint akcióhős. Alaphelyzetben vizsgálódik, ha barátságosan szólnak hozzá, visszamosolyog, ha az interakcionáló fél őszintén gyerekbarát (ezt valahonnan érzi és kész, pedig én nem hiszek az ilyen miszticizálásban), akkor lassan, de bátran oda is araszol. De nem kezdeményező társaságban jól elvan megfigyelőként, és a hosszas szemkontaktuson túl ő maga sem törekszik kapcsolatteremtésre. Gyerekekkel nyitottabb, ha olyan kedvében van, akkor boldog rikoltozzással teper feléjük, még akkor is, ha azok épp nem figyelnek rá - de vicces, hogy ha meg hozzá közelítenek, akkor inkább csak nagyon néz, és kivárja, hogy mi lesz a dolog vége.

Nem ígérek, de a holnaputáni hónapfordulóig mindent megteszek, hogy emlékezzek: meg kellene mérni végre. Mert olyan hosszú, hogy a pár héttel ezelőtt még feltűrögetett felsők ujja manapság háromnegyedes; és olyan nehéz, mint egy zsák só, a vállratevős-fenékpaskolós büfiztetés már M.-nek is lassan mission impossible. Csodacula, mondom én.


* Az a világ körülbelül legédesebb dolga, ahogy örül, amikor megtapsoljuk a produkcióit: büszke mosollyal forgolódik jobbra és balra, és valósággal fürdik az elismerésünkben - és ezennel az is eldőlt, hogy a carrot-and-stick ellenes irányzat ne dicsérjünk része nekünk sosem fog menni... szülő tervez, gyerek végez.
** A jelenség teljesen ismerős, én nagyjából tizenegyedik osztályos korom óta tudok angolul a mostani szintemen… jó nyilván a szókincsem gazdagodott, de a nyelvtan ugyanennyire ment mindig is, mégsem voltam képes kommunikálni még nálam nyilvánvalóan sokkal rosszabbul beszélőkkel sem. Lenyomtam a gimit egy idegen nyelvekre specializálódott osztályban, aztán az egyetemet egy olyan szakon, ahol felvételizni és minden évben vizsgázni is kellett nyelvekből, és mindig csak a feltétlenül szükségeset mondtam el szóban. Már mesteri képződtem (amerikanisztikán, ahol csomó tartárgyat anyanyelvű tanárok tartottak, és kivétel nélkül minden szeminárium és vizsga angolul folyt), amikor egy ex-CIA ügynök által tartott előadás után egyszerűen annyi kérdésem volt, és egy évfolyamtársnak sem volt bátorsága feltenni őket, hogy minden szégyenérzetemet félretéve jelentkeztem. A faszi a másfél órás vitánk végén érdeklődött, hogy hány évig éltem Amerikában - azóta nem szoktam visszafogni magam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd!