Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. december 24., csütörtök

Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

2015. november 6., péntek

Nem normális ez a gyerek!

Hú, ilyen hosszú kihagyásom talán nem is volt még a blog indítása óta, csak gyűjtöm a meséket parkolópályán, mert ez a szar nem tud olyant, hogy csak bizonyos posztok legyenek publikusak, a többit meg csak meghívott vagy jelszót ismerő olvasók láthassák, nekem meg csomó nempublikus történésem és filozofálásom van manapság. Eredetileg ez is titkos bejegyzésnek készült, mert legalábbis számomra, érzékeny terület... már egy ideje terveztem róla írni, de olyan hülyén jön ki, hogy itt dicsekszem az utóddal, miközben én mindig is gyűlöltem, amikor anno Anyu a sok lelkendezéssel bezzeggyereket csinált belőlem, akivel minden szülő példálózott otthon, és akit ennek megfelelően nem feltétlenül kedvelt a gyerektársadalom. De Kissmajom fejlődése kapcsán mindent dokumentáltam eddig is, és nem lenne fair kihagyni: nem csak azt szeretném, ha ez is részletekkel egyetemben megmaradna neki, hanem azt is, hogy tudja, folyamatosan ordítani akarom a büszkeségemet bele a világba, hogy az anyukája lehetek - akkor is, ha igazam van abban, hogy különleges, és akkor is ha csak a mi elfogult szemünk-szívünk látja annak.
So here we go: nem, nem és nem lehet, hogy egy huszonkét (tuljadonképpen már közelebb a huszonháromhoz, hetek óta írogatom ezt) hónapos ennyire zseniális; egyszerűen nem. Én nem mondom, hogy lángelménk van, azt sem, hogy szaktekintély vagyok huszonpár hónaposok terén, de az az igazság, hogy minden egyes nap őszintén megdöbbent, hogy mennyire komplex egy ilyen pici baba - mert igen, szerintem egy huszonkét-három hónapos az igenis baba, nincs két éve, hogy ezen a világon van, másféllel ezelőtt még az is csodálatos teljesítménynek számított, ha felismert minket, és tudatosan képes volt a szájába  tuszkolni egy tárgyat. Azt hiszem már említettem itt is, de lehet hogy nem (olyan ritkán írok, hogy elfelejtem a lejegyzeteltek felét, és visszaolvasni nem szeretek), hogy mi mindig is meg voltunk győződve, hogy három éves kor alatt nem lehet igazán élvezni egy gyerek társaságát. Persze végtelenül cukik, édibédik, zabálnivalók and all that, de ha nem lennének az anyai hormonok és apai kötődések, be kellene vallani, hogy nem sokkal szórakoztatóbbak, mint egy aranyos állatkölyök. Érdemben nem lehet kommunikálni velük, nem derül ki, hogy mi jár a kis fejükben, és egyáltalán valószínűleg egy intenzíven tanítgatott labrador ilyenkor még jóval értelmesebb náluk, így az egyetlen közös vonásunk nagyjából az, hogy ők ragaszkodnak hozzánk, mi meg imádjuk őket - evolúciósan kódolt kapcsolat, nem is lehet semmi több, hiszen információcsere hiányában semennyire sem ismerjük egymást.

És akkor van nekünk ez a kisfiunk, és alig tartott fele ennyi kornál, amikor gyanakodni kezdtünk, hogy tévedtünk, és nagyon érdekelne, hogy ezzel mindenki más így van-e, és minden ekkora gyerek ennyire intelligens, vagy tényleg Kissmajom fura - de hát mégsem körkérdezhetek a játszótéren (és itt sem fogok), hogy figyu, a te gyereked tud-e már szinonimákat, mert enélkül is folyton célozgatnak rá, hogy biztos agyonképzem* a gyereket, azért ilyen kis okos. Viszont tény és való, hogy nagyon szembeötlő különbségek vannak, amikor mondjuk játszóterezésekkor vele egyidősök mellett tevékenykedik. Az átlag vele egykorú gyereknek tapasztalataim szerint fogalma sincs róla, hogy mi az az alatt/fölött, előtt/mögött, a számokról/mennyiségekről meg méretekről ne is beszéljünk. Aki tudja, hogy mennyi idős Kissmajom (mert a magassága, beszéde és magabiztos mozgása miatt legtöbben minimum egy évvel többnek gondolják), teljesen lesokkolódik, hogy megért olyan komplex utasításokat, hogy a második pad mögül hozzon három gesztenyét, vagy rakja rá a sötétkék lapátot a világoskékre és mindkettőt a vödör alá, vagy helyezze sorrendbe a dobozokat a legnagyobbtól a legkisebbig a kör alakúak kivételével.
Persze valószínűleg az is vastagon benne van, hogy mivel ő egyre hosszabb összetett mondatokban, folyékonyan beszél, sokkal könnyebb rádöbbeni arra, hogy mennyi mindent tud, megért, továbbgondol, kilogikáz, mert szinte mindig narrálja az eseményeket. Meg eleve az is durva, hogy milyen ügyesen verbalizál, a szókincse valami elképesztő... az még hagyján, hogy kapásból nem tudok olyan hétköznapi** tárgyat vagy cselekvést mondani, aminek a megnevezését ne ismerné és használná könnyedén, és olyant is hallottam már, hogy ekkora gyerek 90%-ban*** helyesen beszél nyelvtanilag, de néha olyan absztrakt fogalmakat és kifejezéseket kap elő és használ kontextusban, tökéletesen a helyükön, hogy csak nézünk: hamarosan, valóban, egyelőre, szerintem, utána, tényleg, végülis, előbb-utóbb és társaik, látni kellene az idegenek fejét, amikor bedob egy-egy ilyent a kis cérnahangú dumáiba.
Más: már nagyon régóta ügyesen számolt, de az utóbbi napokban elkezdte felcserélni a hármat a néggyel, úgyhogy kíváncsian tesztelgettem, hogy vajon csak szókeverés-e, vagy eddig tévedtünk, amikor azt hittük, hogy megy neki. Mondjuk nehéz lett volna, egyértelműen mutogat mindent, egyenként számba véve a darabokat, ki si derült elég hamar, hogy valamiért a hangzás tetszik neki jobban így, de pontosan tudja, hogy a három, az mennyi. Olyannyira, hogy nemrég lefekvés előtt labdáztunk, és mikor már jó késő volt, M. szólt előre, mint mindig, hogy még ötöt dobálunk, és indulnak fürdeni; elkezdtük visszafelé számolni a letelt alkalmakat, hogy akkor most ezt volt az ötödik, ez volt a négy, ez a három... mire Kissmajom matter of factly hozzátette: "Még kettő van.", és szedte össze meg osztotta ki a labdáinkat, miközben mi kapargattuk fel az állunkat a földről.
Aztán az is van, hogy valami embertelenül jól tájékozódik. Úgy kell elképzelni, hogy a körülbelül két kilométeres környezetünket egészen pontosan ismeri: tudja, hogy hol vannak a játszóterek, a pékség, a kisbolt, a teniszpálya, a vonatsínek, a kedvenc hamburgeresünk, a metró végállomása, melyik udvaron hány és milyen kutya lakik, a sétáinkból több úton is haza tud jönni, autóval előre mondja, hogy merre vannak a felüljárók, hol kell faágakból összeállt alagúton menni. És ami a legkeményebb, hogy pár hete lerobbantunk bevásárlásba menet a közeli latótelep mellett, egy olyan kereszteződésben, ahol öt út találkozik - azóta bármilyen irányból érkezünk ide, mindig mondja, hogy itt romlott el az autó, pedig a közelben semmilyen valamirevaló landmark nincs, amit megjegyezhetne (olyannyira, hogy nekem anno hónapokba telt, mire biztonsággal közlekedtem arrafelé). Heti egy-kétszer járunk csak át Pestre, ráadásul nem mindig ugyanazon az útvonalon, ennek ellenére már többszáz méter távolságról bejelenti, hogy mindjárt következik a Duna, azonnal felismeri a Körutat, és van olyan híd, amit meg tud nevezni. Ha valamiről tudja, hogy hol van (például leggyakrabban látogatott parkunk), bármerre kanyargunk a körülötte levő utcákon, hiába nem látható a házaktól, mindig hibátlanul meg tudja mutatni, hogy légvonalban épp milyen irányban van. Pár hete egyik kedvenc mókája az volt, hogy egy anyagból készült reklámszatyrot a fejére húzott, aztán ide-oda tipegett a szobában, megkeresett különböző tárgyakat, megfogdosta őket, stb., én meg egy ideig megmosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy azért élvezi, mert homályosan lát ki belőle, és az érdekes; aztán kipróbáltam, és kiderült, hogy végig teljesen vakon mászkált, úgyhogy azóta azzal szórakoztunk, hogy lesötétített szemekkel ide-oda küldözgettük a nappalinkban mindenféle célpontokhoz, ő meg soha de soha nem tévesztett, még akkor se, ha nehezítésül M. kétszer megpörgette a saját tengelye körül, hátha sikerül összezavarni... elég félelmetes.
Ahogy az is rémisztő, hogy tudja, mit jelent a közlekedésben zöld lámpa, és mit a piros, mi több, vezetés közben mindig utasítgat minket, hogy: "Jöjd a lámpa, mehetünk. Most pijos, hékezünk, mert meg kell állni.", szerintem én ezt kisiskolás koromban sajátítottam el olyan szinten, hogy megbízhatóan rám lehessen hagyni a döntést, neki már most gond nélkül menne a dolog.

Van olyanja is, ami igazából nem extrahiperszuper teljesítmény, de azért szokatlan, mert a vele egykorúak esetében elég ritka, ő meg már minimum egy hónapja műveli. Megtanítottam, hogy ha valaki köszön, akkor azt fogadni kell, és azóta ő a környék sztárja, mert minden sétálót megállva, hatalmasat bólintva, és hangosan üdvözölve köszönt: a kutyáknak és gyerekeknek hija jár, a bácsiknak jóónapot, a néniknek meg csóókojom, olvadoznak is tőle rendesen.
Mozgásilag is volt egy érdekes és váratlan fejlődési ugrása - hiába megy már nem is tudom mióta (azt is baromi hamar kezdte) lépcsőzés, akár váltott lábbal is, ha kényelmes a fokméret, három héttel ezelőtt még képtelen volt megérteni, hogy hogyan kell felmászni a létra jellegű mászókákon meg az ilyen kapaszkodóbütykös mászófalakon. Aztán egy szép napon tettem egy kísérletet az elindításával, és úgy felrohant, mintha világ életében ezt gyakorolta volna: szinte tapogatás nélkül tette a lábait, és lépegetett egyre fennebb. (Bónuszként néha lejön a legmagasabb csúszdán is, de alapvetően inkább azt kéri, hogy fogjam meg, ami annyit jelent, hogy egy ujjal hozzáérek, és akkor már szerinte biztonságban van, suhan is... hál'Istennek a vakmerőség nem az erőssége.)

Vicces; nagyon. Rengetegszer vicogunk rajta-vele, és nem olyanokon, hogy botladozik vagy rosszul ejt ki hangokat... persze vannak ilyenek is, de ezek megszokott dolgok, ha az embernek kisgyerekkel él. Kissmajomnak humorérzéke van, akarattal adja elő a tréfáit, megtervezi, próbálgatja, finomítja őket, és a reakcióinktól függően fejleszti őket tovább, hogy még több nevetést csikarjon ki velük.
Napi szinten újabb és újabb szójátékokat gyárt, de ilyen tök szellemeseket, hogy mondjuk nagyon szereti az Abba dalait, a "Mamma mia" a kedvence, és egyszer szavalgatta épp (tudja a refrén pár sorát), amikor látszott a kis szemén, hogy megvilágosodik, ízlelgeti a szavakat, és hirtelen elkezdte továbbkölteni vigyorogva, hogy: "Papa mia, Anya mia, Apa mia, Tata mia...", majd mikor látta, hogy várakozóan mosolygok, mindenféle lükeséggel folytatta, miszerint: "Cica mia, tömbház mia, gyógyszej mia, szoborpajk mia, szejelőbácsi mia..." és további tucatnyi variáció, azóta minden nap.
Vagy vannak halandzsái is, amikor ötletes kis folytatásokkal visz tovább saját költésű hangsorokat: random "rímeket", mint például pukkabó, muddató, lubbanó, stb., esetleg valódi szavakból származtatott rokonhangzásúakat, mint hika-mika (a.k.a. takony), majd ebből kiindulva puka-deka, béka-cuka, stb.
A Kissmajomszáj jellegű szövegeiről külön bejegyzést tervezek, próbálom gyűjtögetni a legemlékezetesebbeket, így olyan tíz százalékban meg is vannak, mert napi tucatszor előáll valamivel, képtelenség lenne mindet megjegyezni.

Manipulál - nem hisztizve, hanem hidegvérű simlivel módszereket ötölve, füllentve, hatást kiszámítva. Hogyha mondjuk sürgős levelem érkezik munkaügyben, aminek a megválaszolása nem halasztható az alvásidejére, néha muszáj lopnom negyed-fél órát a kizárólagos-figyelmes közös játékidőnkből, és ilyenkor mindenfélét kitalál, hogy eltérítsen. Először finoman próbálkozik, mondjuk segítséget kér egy olyan feladatban, amit valóban nem tud megoldani, aztán fokozatosan szemtelenedik el, mígnem sürgősen megjavítandó tárgyakat pakol a billentyűzetemre, és végső taktikaként kijelenti, hogy: "Beütöttem!". Mikor megkérdezem, hogy mijét és hova, akkor gyorsan rámutat a kezére; ha csak gyors gyógypuszit adok, és dolgozom tovább, akkor mondja, hogy a fejét is, de nem csak a homlokán ám, hanem három helyen, pupli-pupli-pupli lett rá, aztán meg legurult a pincegajázsba, sőt a kazánházba is, és egyáltalán hegénykém, őt sajnálni illene.
A legutóbbi alkalom, amikor hangosan felröhögtem egy játszóterezéskor volt. Hűvös lett, rá akartam adni egy plusz pulcsit, de valamiért jó ötletnek tűnt a sapkás fején át ráhúzni, amitől az nyilván a szemébe csúszott. Mielőtt bármit is tehettem volna, a ruhakupac alól meghallottam Kissmajom csodálkozó hangját: "Hú, milyen hötét van!" És azóta, ha vitatkozom vele valamiért, akkor néha előadja ezt a jelenetet, tudatos feszültségoldóként, fürkészi is, hogy elfelejtettem-e az eredeti problémát a vicceskedésétől.

És beszél - említettem már, hogy beszél...? Mikor hazahozzuk egy tatás nap után, simán elmeséli, hogy hol jártak, miket csináltak. Tud csomó angol szót, rajzfilmek főcímdalait hallgatjuk, azokból kérdez rá, hogy ammi? és harmadik ismétléskor már velem együtt próbálja kiejteni a kifejezéseket. Szintén kívülről fúj csomó magyar dalszöveget (rendes felnőtt zenét is), és pár angolnak a refrénjét, az előbbieket értelmezi is, mert sokszor prózában elregéli a cselekményt. Tudja az összes családtag (unokatestvérekig) teljes nevét, a barátok kereszt- és beceneveit, ki hol dolgozik, miket szoktak csinálni, mikor találkozunk; tudja Apu pontos címét, és a tőle a Városligetig közlekedő trolibusz megállóit, békávés bemondószemélyzet stílusában. Minap megörökölte M. régi telefonját, azt például valami szédítően kezeli már: bekapcsolja magának, zenét tud rajta válogatni és lejátszani, kinyitja a fotóalbumot, és lapozgatva megkeresi, majd elindítja a róla készült videókat, forgolódik az iránytűvel, percekig bámulja az analóg óra kattogó mutatóját, természetesen minden mozzanatot alaposan ecsetelve; és üzenetet gépel az apjának, úgy, hogy hangosan kimondja**** a beütött betűket.
Ilyeneket jelent ki, hogy "Homályos van kint.", mert még nem találkozott a köd szóval. Meg azt a teljesen logikus következtetést vonja le, hogy ha a hónalj ott van, ahol, akkor a vállat hónnak is lehetne nevezni. Meg felállítja az analógiát miszerint az autónk elromlott, és elvittük a szerelő műhelyébe, illetve Papának fáj a térde, így elment az orvos rendelőjébe. Meg kikövetkezteti, hogy ha a nyá hangot adó cica nyávog, akkor a nyihahát mondó ló természetesen nyihahál. Meg amikor kiderült, hogy megyünk Dinnyésre, M. egyik barátjához, azt válaszolta, hogy "Ott hok dinnye van." - azóta már olyan is volt, hogy Gazdagrétre megyünk, ahol szerinte obviously a gazdagok vannak. Meg elmondja tisztán és egyértelműen, hogy az oltásadáskor nem azért sírt, mert hájt a hurika, hanem azért, mert megijedt - és tényleg már a vetkőzés előtt elpityeredett, láttam rajta, hogy fél a nagy hagnzavartól (még bent volt az előttünk vizsgálgatott üvöltő csecsemő a káricsáló szüleivel).
Megint kimarad ezer, mert ilyenkor persze semmi sem jut eszembe. Jah az még igen, hogy a mai új szava, a múzeum, valami borzalmasan aranyosra sikerült: múzenú. Viszont nagy fájdalmunkra már helikoptej van, nem hekuka, hökőkút, nem hökötykuty, ventillátoj, nem vintelettoj. De a többivel nem küzdök most, "Medek, néden alszunk: Anya, Apa, Kissmajom és Józsika. Milyen anajos a Józsicica!"


* Semennyire nem teszem amúgy, kizárólag azokat a dolgokat részletezem neki, amikre ő maga kérdez rá. Igen, egész nap szinte megállás nélkül beszélek hozzá, bármit csinálunk, mindent kommentálok, de a hordozóban szállított macskákkal is ezt teszem, szóval nem hinném, hogy annyira extra bánásmód, hogy oktatásnak tituláljuk.
** És a hétköznapi alatt értem azt is, amit csak könyvekben látott, tehát simán elmeséli, hogy mit csinál egy betörő, és mi történik, ha az ember kivilágítatlan biciklivel teker közutakon.
*** Ami nem egészen tiszta neki, az az elváló igekötő, néha jól sikerül, de leginkább ilyeneket mond, hogy "Nem kipróbáljuk a biciklit." vagy "Mikor elindulunk Tatához?". Ezen kívül csak az igei személyragok nem mennek tökéletesen, az egyes szám első személy a nagy mumus, gyakorlatilag nem használja - leginkább azt ismétli meg, amit kérdezni szoktunk (pl. "Kérsz egy kicsi vizet.") vagy úgy használja a szót, ahogy mi szoktuk mondani (pl. " Most leülünk ide pihenni.", akkor is, ha csak egyedül rá vonatkozik). 
**** Nyilván összeolvasni nem képes őket, tehát hiába ismeri az összes betűjét, nem tud róla, hogy egy akár általa random, akár általam akarattal bepötyögött például b-r-e-k-e-g, az egy szó, ami úgy hangzik, hogy...

2015. szeptember 27., vasárnap

#theyaremyworld

Ma megkaptam életem egyik legszebb bókját az univerzum legcsodásabb férjétől, és főleg legcsodásabb édesapjától. Persze nem igaz, ahogy a bókok többsége sosem az - de ez, ahogy a bókok többsége esetében lenni szokott, cseppet sem vesz el az értékéből.

Kissmajom ma szokatlanul zsémbes napot tartott. Egész héten náthás volt (nekünk is szerencsésen továbbadta), első napon lázas is, azóta csak nagyon taknyos, de mivel orrot fújni nem hajlandó*, szívni meg nem lehet** neki, szegénynek non-stop tele van a kobakja dzsuvával. És eddig végig a mindenkori aranyos-vidám önmagát adta, de mára már betelt a pohár nála, és aranyos-nyígós volt, még a majdnem háromórás délutáni alvása után is. Semmi sem tetszett neki... olvasgatni akart, de az általa hozott kedvenc könyveit öt perc alatt megunta, és nyűglődve a földre dobálta, dühös volt, hogy ha az egyik műanyag kalapka belefér a másikba, akkor megfordítva a kettőt, a másik miért nem fér bele az egyikbe, követelőzve énekelgette a Süsü-dalt, de mikor kérésére elindítottam neki a videót, sírdogálva könyörögte inkább Pómekáti*** bácsit, illetve az Istenért sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e az ölbekéretőzést, vagy mégis azonnal lemászna, amint felemeltem. És mindeközben annyi időt sem adott magamra fordítani, hogy egy darab üzenetet megírjak, ahogy elővettem a telefont, már görbült is a szája lefelé panaszosan, hogy ő egy szerencsétlen elhanyagolt kisfiú, akivel senki nem foglalkozik, főleg a gonosz anyukája.
M. fürdőt takarított épp, és ugyan sejtelmünk sem volt, hogy behallatszik hozzá, valószínűleg végigasszisztálta a vacsoraidő előtti küszködésünk nagyrészét. Azaz azt, hogy desperately próbáltam nyugodt maradni, és több-kevesebb sikerrel vigasztaltam Kissmajmot, majd amikor egyszerűen tehetetlen voltam, megadóan átöleltem, a nyakába bújtam, és kijelentettem, hogy: "Kisfiam, ennél többet nem tudok segíteni, kimerítettünk minden lehetőséget, úgyhogy akkor üljél itt szépen a lábamon, és bőgicséljél, én meg simizem a hátadat, és aztán valami lesz..."

Ekkor jött az M.-sms a szomszédból: "ugy szeretlek, olyan aranyos vagy vele, pedig idegesito, mi? :)[...] miattad olyan ez a gyerek :)".
És persze nincs igaza. Ha magán az édes-drága Kissmajomságos személyiségen kívül van bármi is, aminek köszönhető, hogy ez a gyerek "olyan", annyira tündéri amennyire, az most definitely az apja, akinél türelmesebb szülő a világon nincs; és aki nem csak hogy feltétel nélkül szereti, hanem sikeresen ki is mutatja ezt, az idő kerek száz százalékában, ami szinte lehetetlen - pontosan tudom, mert én is keményen harcolok, hogy megtegyem.
Szóval nem igaz, de attól még jól esett. Különösképpen ma este...


* Én ilyen kiskölköt még nem láttam, akit annyira zavar, ha folyik az orra, mint egy felnőttet. Eleve kevés az olyan náthás gyerek, akinek ne csurogna a trutyi a felsőajkáig folyamatosan, bármennyire figyelnek rá, és akármilyen buzgón törölgetik, de az szerintem extrém ritka, hogy konkrétan maga a baba tiltakozna az undiság ellen. Kissmajom azonnal szól, hogy "Hika-mika!", ha fikát érez az orra alatt, és hát sajnos ez mindenféle helyzetre vonatkozik, amikor a fika az orra alá kerülhet - gyűlöli, ha tüsszent, és kiszottyan bármi, és abszolút nem akar hallani a fújásról, mert az ugye annyit jelent, hogy kiszottyan. Huszonkettes csapdája.
** A gépzúgástól már nem retteg annyira, mint régen, így a porszívót meg meri közelíteni, de strictly on his own terms, ha ő mehet közel hozzá, fordított változat nem jöhet szóba; és orrszívogatási szándékkal sosem fog közel menni, mert annak még a szájjal történő abszolválását is halálosan utálja, pedig az sokkal kíméletesebb, mert jól szabályozható. Vagy háromszor, mikor nagyon gáz volt a helyzet, és nem tudott elaludni a dugulástól, lefogtuk, és gyorsan megcsináltuk neki, de mindenét megfeszítette, és kétségbeesetten vergődött, és keservesen üvöltött közben, úgyhogy tényleg csak végszükség esetén jöhet szóba, mert kibírhatatlan.
*** Paul McCartney: San Francisco Bay Blues

Csip-csipegő

Taknyos hangú performansz alvás helyett... :)

2015. szeptember 17., csütörtök

További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...

2015. szeptember 16., szerda

Így írsz te

Jó, ez túlzás. Egyelőre csak olvasol; meg szavalsz... Na jó, ezt is túlzás. De csak enyhe. Nahszóval valami elképesztő-csodálatos-fantasztikus kiskrapek vagy. Persze lehet, hogy minden huszonegy hónapos ilyen, csak más szülőnek ez egyértelmű és/vagy képes blazírtabban tudomásul venni. Mi mindenesetre ámulatból ámulatba esünk minden áldott nap, hogy ugyan mitől lettél ennyire értelmes, okos, vicces, érdeklődő, tudásvágyó, miközben soha semmi különlegeset nem csináltunk, csak játszodtunk veled, és öleltünk szorosan, és szerettünk feltételek nélkül a végtelenségig and back again.

Nagyon nagy fiú vagy ám, minden értelemben. Minap csak úgy kíváncsiságból megpróbáltalak megmérni, mert a játszótéren némelyik háromévesnél is magasabb vagy. "Megméjjük a babát!" felkiáltással szófogadóan a fal mellé áltál, 89 centit mutatott a szalag, de nem sikerült egészen pontos vonalat húzni a buksid fölé, mert kíváncsian hátraforgolódtál, hogy mi is itten a procedúra vajon. Jut eszembe, ezt a vajont természetesen átvetted már tőlünk, mint annyi más dolgot; és előszeretettel használod, teljesen megfelelően egyébként, de akkor is muszáj mosolyogni rajta(d) egy-egy olyan helyzetben, mikor tanácstalanul forgolódsz a szoba közepén szétszórt játékaid között, és azt hajtogatod, hogy "Vajon hóvan a pöttyöhjlabda?" Rengetegszer megnevettetsz minket, és nagyon remélem, hogy tudod, veled nevetünk ám, nem rajtad. A legnagyobb kedvenceink azok a dolgok, amiket egyértelműen tőlünk felnőttektől vettél át, és tökéletesen időzítve mondasz vissza, például hogy: "Atta mindetit ennek asz életinek!", amikor rácsodálkozol valamire... vagy ahogy jelentőségteljesen bólogatva hozzáteszed a mutató kijelentéseidhez, hogy "Látod?"... vagy minap, amikor mutattam neked egy nagy teherautót, elvarázsolva felnéztél rá, és felkiáltottál, hogy: "Hatalmas kamion!" Vannak tipikus gyerekekre jellemző hibáid is, amik abból adódnak, hogy logikával próbálod elsajátítani a nyelvet - így születik az apájé helyett apajé, a hármat helyett háromot, és ki tudja még mennyi, ami elveszett, mert nem jegyeztem le...
Azt hiszem, most már fogalmazhatunk úgy, hogy beszélsz. Teljes bővített mondatokban, igeidőzve, ragozva, nyilván nem tökéletesen, de egyre helyesebben. Szinte nem mondható, hogy rengeteg szót ismersz, mert hirtelen nem is jut eszembe olyan napi szinten használatos, amit nem; és folyamatosan meglepsz minket olyanokkal, amiket legfeljebb párszor hallhattál életed során, akkor sem hozzád intézve, csak úgy röptükben. (Ma volt például ilyen, hogy bóhszasztó, de mindig van új és újabb.) A legaranyosabb az, hogy most már magadban beszélgetve is a mi nyelvünkön szólalsz meg, legfeljebb beleszövögetsz saját szavakat, de a full halandzsázós galagyolásaid sajnos már nagyon régen jelentkeztek. Helyettük narrálsz folyamatosan mindent, autózások alatt szó szerint egy percre sem vagy csöndben, megmutatsz minden villamost, elmondod, hogy sínen jár, mint a vonat, de a taxi, az a másik sárga ott, az az úton megy, és a busz is meg a trolibusz, az emberek meg a járdán, a nénik, a bácsik és a gyerekek is, a hajók meg a vizen, és a mútkor az autó is Dunán ment (egy uszályra volt felpakolva pár, legalább egy hónapja láttuk).
Olyan is van, hogy önálló játék vagy egymás mellett fekvős altatási rituálé alatt dalszövegeket mantrázol. Túl vagyunk a babanótás szakaszon, és a jelenlegi két kedvenced a Micimackó meg az Üres bölcsőt ringat a Hold fénye - az utóbbit nem is tudom, miért vette elő az apájád, mert távolabb áll tőletek, mint a címbéli Hold, de nagyon megszeretted, az elején minimum óránként egyszer kérted tőle, és mikor épp nincs itthon, hogy lejátssza, akkor rezignáltan közlöd velem, hogy "Zojánbácsi eement alunni Apa telefonnyába." Több szám szövegét konkrétan tudod, ha mi elkezdjük énekelni és hirtelen megállunk, akkor szépen kiegészíted az épp következő szavakkal, ha saját elhatározásból kezdesz bele, akkor a lényegre szorítkozol, és ilyen prózásítások sülnek ki, hogy: "Mikó hületett, mikó hületett, megváátam vóna, nemlehetett."; mindent szigorúan szavalva, a ritmuson kívül csak semmi fölösleges dallamozás. Olyan is van, hogy énekelgetni próbálok neked, de elcseszem a sorrendeket, te meg méltatlankodva kijavítod; vagy ma például délutáni sziesztához készültünk épp, mikor döbbenten jöttem rá, hogy előbányásztál egy olyan népdalt, amit legalább fél éve nem is emlegettünk, de inkább több lehet.

Egészen meglepő módon fejlődsz, egyszerre ezer irányba. A tizenkét szín mellett immáron tizenhárom betűt is ismersz, szintén magabiztosan - azért csak ennyit, mert miután két hete hosszú kihagyás után újra érdekelni kezdett a téma, és egy nap alatt hármat beszippantottál, azóta nem vagyok hajlandó újakra megtanítani. Mert nem szeretném, ha kevernéd őket, ha összezavarodnál a kiejteni nem tudott meg a nyomtatott- és írott-, kis- és nagybetűk forgatagában, gondolom én kishitűen, miközben te haladnál rohanó léptekkel, és "Emmilyen betű?" kérdésekkel böksz mindenféle feliratra türelmetlenül. Volt olyan, hogy miután közvetlenül a B betűvel való megismerkedésed után inszisztáltál, hogy nevezzem meg a P betűt is, én attól tartottam, hogy tuti keverni fogod őket (mert az én egyszerű agyamban ezek túlságosan hasonlítanak egymásra), és úgy láttam jónak egyértelműsíteni, hogy míg a egyiknek két pocakja van, a másiknak csak egy. Azóta néha amikor az utóbbi előkerül, jóindulatúan elismétled nekem, hogy "Pébetű egypotak.", majd hozzáteszed, hogy "Ejbetű egypotakja, lába.", mert igen, az R betűt is erőltetted, pedig a kiejétse nem megy, és saját korlátaimból kiindulva azt meg így sikerült elmagyarázni.
Számolsz is, igen; egyrészt tízig most már csak a hetes hangos kimondása marad ki, másrészt valóban érted az egésznek a lényegét, nem csak sorolod mechanikusan a bemagolt szavakat, hanem meg tudsz számolni tárgyakat, a lépcsőfokokat, az ujjainkat, magunkat ("Ketten ülünk itt."), és megy az "Eeegy, ketőőő, hájooom!" a labdadobálás startolásakor is.
Ugyanígy "értve ismered" a mértani idomokat is. Egyik kedvenc könyved ugyanis azokról szól, egész pici korod óta kedvteléssel forgatod, anno azért vettem elő, mert nagyon érdekeltek a macik és hajók, abban meg voltak. Először csak a könyvek lapjain, ma már a környezetedben is meg tudod mondani, hogy micsoda nétyzet, hájomszög, jombusz vagy köjajakú.
Van egy földgömb-mintás labdád, azon épp a földrészeket tanuljuk, mert felemeled és inszisztálva mutogatod, hogy "Emmi?", ha csak rendeltetésszerűen játszanék vele; az Európa-Ázsia massza egyelőre nagyon nem tiszta, és Dél-Amerika meg Afrika keverednek néha, de a többi ügyesen megy, még azt is tudod, hogy Antarktiszon pingvinek laknak és Ausztráliában kenguruk.

Kedvenc könyveid a mi kedvenceink, és a csodálatos ebben az, hogy nem a mi ösztönzésünkre, hanem tiszta véletlenül. Böngésző-sorozat rajongók vagyunk már évek óta, az apájád meg én, még meg sem születtél, amikor ahányszor csak úgy ráérősen beszabadultunk egy könyvesboltba, rögtön ölbe vettük egyik példányt, és lelkesen keresgéltük, hogy ki mit csinál melyik oldalon. Mikor unokatestvéreidtől megörökölted őket, elraktam egy nagy dobozba, hogy sajnos ezek még évekig nem lesznek neked valók, de pár hete valahogy megtaláltad, előcibáltad, és azóta együtt élvezkedünk. Az érdekes az, hogy nem csak lapozgatod őket, hanem a lényegüket is azonnal megértetted: felfogod, hogy ismétlődnek a helyszínek, a ruhájuk alapján mindenhol megkeresgéled az újra és újra felbukkanó szereplőket, és elmesélteted, majd elismétled a kirajzolódó történeteket.
A divatos bogyóésbabóca meg annapetigergő sztorik nem érdekelnek, pedig azokból is kaptunk jó sokat, de nem is bánom, elég bugyuták. Az igazán a te korosztályodnak való képes babakönyveket viszont kedveled, állatokat és tárgyakat felismerni, színüket megnevezni, elmondani, melyik milyen hangot ad ki. Rövid történetekről szólókat is szoktunk nézegetni, főleg az ismerős helyzeteket szereted, péládul, hogy mi történik egy építkezésen, milyen gépek vannak, melyik mit dolgozik... na meg persze a szavakat betűzgetni.
Aztán van egy kajás könyv is, ami bár régóta elöl van, most keltette fel a figyelmedet - ebből tanultad meg a zöldségeket és gyümölcsöket, hogy a tehén cicijéből jön a tej, és a különböző vizekből a halak; az utóbbiakat nagyon ügyesen beazonosítod képről, tudod, hogy melyik a folyó, a tó meg a tenger, és természetesen mindegyik szinonimájaként használod a Dunát.

Apropó Duna, imádod, bárhova autózunk a városban, kis postagalambként mintha éreznéd, hogy mikor vagyunk a közelében, még meg sem pillantod a partot vagy a hidakat, már kiabálod is ujjongva, hogy ott van. A nyáron Tatával rengeteget mentetek a Kopaszi-gáthoz meg a Margit-szigetre, reggel tíztől esti lefekvésidőig kint voltatok általában, és ha rajtatok múlik ott is aludtatok volna. A szokásos tevékenyésgeiteken kívül (séta, hintázás, homokozás, lábáztatás, stb.) az előbbi helyszín kapcsán a kajak, kenu, vitorlás, sárkányhajó, motorcsónak vonalat emlegeted még mindig napi szinten, az utóbbit megemlítve meg zúdulnak belőled az állatkás élmények - néha csak nézzük egymást értetlenkedve, hogy honnan tudod, melyik a pejlovacska (miközben mi nem), mi a különbség a darumadár és a gólya között, és hogy csinál a holló, a varjú és a szarka.

Pfff, vagy egy hete írom ezt az összefoglalót, úgyhogy most rákattintok a kitevős gombra, és ennyi lesz. És magamnak megint esküszöm, hogy ezután azonnal posztolom minden újdonságodat, kár pár sorba is, mert jaj, olyan hihetetlenül fiú vagy már, te drága, és olyan kevés ideig voltál pici, hogy attól félek, egyszer csak elsuhan, és észre sem vesszük... Nagyonnagyon szeretünk.

2015. szeptember 3., csütörtök

"...s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek."

A mai poszt rendhagyó lesz. Készülök egy Kissmajmos összefoglalóval is, meg nem is annyira szoktam off témákkal foglalkozni, de ezt most muszáj kiírnom magamból. Szóval: a tegnap esténk és "ezek" a menekültek...
Igen, 2015, igen, Budapest...
Rögtön eloszlatom az esetleges kételyeket (már ha eddig nem jött volna le valakinek, hogy körülbelül hol is állok a jobb-bal/konzervatív-liberális skálákon): segíteni indultunk muszliméknak. Nem a fő pályaudvarokra, mert egyrészt épp stoppot kért a MigAid az utóbbi napok fejetlenségei miatt, másrészt ott azért valamennyire kontrolláltak a körülmények, ha nem is elegendő, de valamennyi kaja meg meleg cucc mindenkinek jut. Az első célpontunk a közeli Budafoki út lett volna, mert velük aztán tuti nem törődik senki, de mire elkészültek a szendvicsek tök sötét volt, így csak autókáztunk egyet a környéken, de miután nem láttunk senkit a benzinkút mellett, nem mentünk le fogalmatlanul bóklászni a Duna-partra, mert pontosan nem tudtuk, hogy hol kellene keresni a táborozókat. A Déli tranzit volt a következő állomásunk, de ott szerencsére tele volt a raktár egy csomó friss kajával, így végül felhívtam valakit az önkéntes csoportból, és ő kiirányított minket egy kevésbé ismert külvárosi helyszínre.
Nem fogom még csak körülírni sem, hogy merre mentünk, mert ami ott történik az gyakorlatilag erőteljesen illegális: a pályaudvarokkal ellentétben itt napi szinten cserélődnek az emberek, mert mindenféle úton-módon (értsd: többnyire embercsempészek segítségével) mennek is tovább Nyugatra minél előbb. Ennek megfelelően borzalmasan éhesek, hiszen minden pénzüket vagy már elköltötték az eddigi kalauzolóikra, vagy a jövőbeniek számára kuporgatják, akik majd az osztrák határon átsegítik őket. Egy lakótelep-széli utca mellett fekszenek, kinyúlva a poros fűben, fejük alatt kisebb méretű hátizsáknyi motyóval - annyira kimerültek, hogy legtöbbjük, bár ki tudja mikor lakott jól utoljára, meg sem moccant, amikor az önkéntesek által biztosított pokrócaikra (azaz konkrétan az ölükbe) helyeztük az élelmet. Volt olyan nyolcéves forma kisfiú, aki az első osztogatásunknál kincsként ölelte magához a kenyeret, majd letelepedett a földre, falni kezdte, és mire öt perc múlva visszaértünk a finomabb falatokkal is, kidőlve feküdt a szintén beájult két testvérkéje mellett. Az este olyan kétszázan lehettek, de hullámokban érkeznek és távoznak, nagy a fluktuáció, van majdnem üres nap és ezres nagyságrendű tömeg is; a társaság olyan fele volt 20-50 év közötti férfi, a többi öreg, nő és gyerek, csecsemőtől tizenévesig. Bevallom, nem mindig tudtam visszatartani a könnyeimet, szívszaggató volt nézni, hogy nekik ez jut, a mi gyerekünk meg közben otthon van a meleg ágyunkban, tele pocakkal... arról nem is beszélve, hogy miket láthattak ezek a kis ártatlan lelkek otthon meg útközben, mert én túl gyenge vagyok még a belegondoláshoz is. Csendesek, kedvesek, türelmesek, hálásak, nyugodtak voltak, akik nem pihentek épp, azok halkan beszélgettek egymás között, vagy csak nézelődtek fáradtan, szinte derűs volt a hangulat, valószínűleg nekik már ezek is csodakörülmények a háborúhoz képest, ahonnan jönnek. És mikor önkéntelenül elmosolyodtam egy-egy bóbiskoló vagy éppen szopizó picike láttán, az anyák, akikhez épp bújtak, pontosan ugyanazzal a szoros majmocska-kapaszkodással, amivel Kissmajom szokott hozzám, kivétel nélkül büszkén-boldogan (és szintén ismerősen), azonnal visszamosolyogtak.
Visszatérnék egy pillanatra az empercsempészet kérdésre. Az önkéntes, akik itt foglalkozik velük, meglepően matter-of-factly kezelte a kérdést, kérésünkre a procedúra lépéseit is részletezte, sőt arról is szó esett, hogy milyen összegek cserélnek gazdát egy-egy család biztonságos átviteléért cserébe; ő maga az első láncszemet ismeri, azt, aki erről a helyszínről elviszi a klienseket ahhoz, aki a határig utaztatja, és ott átadja egy következőnek, akitől később egy célba-juttatóhoz kerülnek. Nincsenek illúzióink, valószínű, hogy magának az önkéntesnek is leesik valami a profitból azért, amiért fogadja, és a várakozás időtartama alatt ellátja a menekülteket, de ez valahogy nem volt különösebben kiábrándító, hiszen semmi sincs ingyen, ő meg tényleg teljes munkaidőnyi plusz túlórázós időt szentel ennek, szünnapok nélkül on-call, koordinálja az adománygyűjtést, intézi az orvosi segítséget, megoldja a különleges igényeket (rossz időben a terhes nőket, kisbabásokat, betegeket például a saját lakásán altatja). Persze messze nem ideális ez, beteg világ az, ahol az embercsempész a good guy, sokkal jobb lenne, ha államilag szervezett, törvényes keretek között (yeahright) történne az a menekültekkel, amiért útnak indultak, de alapvetően az extra szerencsétlen és végtelenül szomorú eseteken túl (lásd: osztrák autópályán talált kamion) a végcél megéri a kockázatot. Ezzel tiszta véletlenül nem a levegőbe beszélek, a nyolcvanas évek második felében a szüleim vígan adták volna át a teljes vagyonunkat bárkinek, aki csak reasonable ígéretet mer tenni arra, hogy épen "kiszöktet" minket Romániából - és ha szükség lenne rá, gondolkodás nélkül fizetnék és mennék ma is, egyszerre kiszolgáltatott bábunak és félelmetes idegennek lenni valaki fővárosának a peronján.

Hazaúton, még mindig nagyon az események hatása alatt, elmélkedtünk a menekült-problémán globálisabb perspektívából is, történt ugyanis, hogy még aznap délelőtt volt egy virtuális szóváltásom az unokatestvéremmel (aki azóta rendkívül felnőttes reakcióként, törölt is a Facebook kapcsolatai közül, törtem is azonmód apró darabokra). Lájkolgatni szoktam, de nagyon ritkán reagálok hozzászólással ismerősök posztjaira, kritikus észrevételekkel soha, egyrészt eleve nincs túl sok bejelöltem, másrészt hál'Istennek nagyon kevés az, akivel nem egyezik a világnézetünk. A maradéknak az irományait meg időben letiltottam a feedemből, mert fél éve még szórakoztatott, ha valaki mondjuk minősíthetetlen helyesírással igaznagymélymagyarkodott, de mióta napi szinten szembesülnöm kell halott szír kisgyerekek fotóival a legvisszafogottabb hírportálokon is, nem veszi be a gyomrom még a legburkoltabb szalonnácizmust sem. Szóval az unokatestvérem, akinek minden második megosztása JézusKrisztusról meg hitről szól, kiírta, hogy őt megbámulták az arabok, amikor miniruhában átvonult a placcon, és most retteg, mert ezek bizony katonakorú férfiak, és napok kérdése, hogy parancsot adnak a biológiai szükségleteik, amikor is végünk lesz nekünk, fogamzásgátlásként alkalmazott abortuszok sorozatán átesett** erkölcsös, tisztalelkű keresztény asszonyoknak. És hogy ő igazán nagyon igyekszik jó ember lenni, de most mondjuk meg, hogy hogy ne féljen, mikor ezek ideözönlenek számolatlanul és hurcolják magukkal a komplett pereputtyot, plusz kétségtelenül még szaporodni is szándékoznak. Mondtam neki, hogy én is félek - az intoleranciától, a korlátoltságtól, a kirekesztéstől, az előítéletességtől, a gyűlölettől. És nem tudtam nem megjegyezni, hogy mielőtt tovább rémüldözne, sétáljon már egyet az aluljáróban leterített pokrócok között, és nézzen bele a sötét kölkök sötét szemébe, mert esetleg kiderülhet, hogy ugyanolyanok, mint az ő gyerekei, csak más színben; meg hogy engem meg derék magyar fiatalemberek bámultak meg nem egyszer, sőt lelkesen el is sorolták, hogy micsoda kedveskedő bánásmódban részeltetnének, és még miniszoknya sem kellett hozzá; meg hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy az ő kiskamasz fia is automatikusan gátlástalan erőszakolóvá válik, amint rendszeresedni fognak a hajnali erekciói. Ő amúgy viszonylag normálisan reagált, valamilyen elkerülő-ködösítő Csaba-testvér (obviously) idézettel, viszont egy tipikus írásjelhalmozós kommentáradatban rámállt egy iszonyúan primitív fasiszta barom, aki nyomta a kurucinfós mantrát, miszerint ezek itten minket leigázni és Allah nevében honfoglalni jönnek, mekkorát fog koppanni hamarost, aki annyira naiv (ezt a szót nem ismerte, mást használt), hogy nem lát át a szitán.
És mert mi ilyen dumálni imádó társaság vagyunk, hazaúton az autóban ez a faszkalap és a fantazmagóriája is terítékre került. Hogy nyilván valamilyen csekélyke létjogosultsága egy ilyen kifacsart elméletnek is lehet, és a vita kedvéért tegyük fel, hogy van némi igazság a riasztgatásokban, azaz mondjuk ezer bevándorlóból egy valóban fanatikusan iszlamista, potenciális terrorista, életveszélyes. És akkor mi legyen, mi lenne a megoldás a menekült szituációra, mit tennénk másképp, ha (no pun intended) bombabiztos lenne ez az információ? Hát ciki vagy sem, az eredmény szinte gondolkozás nélkül rávágva született meg, és az lett, hogy a világ lúzerei vagyunk, mert ez az álláspontunkon nagyjából semennyire sem változtatna, ugyanúgy kivonulnánk egy újabb rakat kajával (csak most nem bajmolódunk szendvicskenegetéssel, mert a sima szeletelt kenyér is másodpercek alatt elfogy, és abból sokkal többet lehet vinni ugyanakkora erőfeszítéssel). Utána még egy ideig csűrtük-csavartuk a dolgot egy más perspektíváért, szinte mentegetőzve, hogy najó, oké, hogy igazságtalan a sors és aranyosak szegény megkínzott gyerekek, de tegyük fel, hogy emiatt omlik össze Európa gazdasága, és emiatt lesz háború, és emiatt fogunk szenvedni mindannyian évtizedek múlva, és Kissmajom és az unokáink is...
Aztán még mielőtt olyan hangzatos magyarázatok fogalmazódtak volna meg bennünk, hogy egyenlő esélybe vetett töretlen hit és egyetlen helyes út, az én velőig geek férjem előhúzott egy Tolkien idézetet:
“'I wish it need not have happened in my time,' said Frodo.
'So do I,' said Gandalf, 'and so do all who live to see such times. But that is not for them to decide. All we have to decide is what to do with the time that is given us.'”

Semmit nem tudunk tenni ellene, nem választhatunk, a helyzet adott. Itt és most nekünk ezt dobta a történelem: jönnek, és jönni fognak egyre többen, mert ahol voltak, és szívük szerint lenni szeretnének, nincs maradásuk, ahogy helyükben nekünk sem lenne. Igazából egyetlen egy döntésünk maradt: emberségesen viselkedni, és lehetőségeink szerint enyhíteni a mások által generált embertelen körülményeket. Vagy nem; és tagadni, tiltakozni, borzongani, védekezni, vagdalkozni, parázni, szemet hunyni, redukálni a kognitív disszonanciát úgy, ahogy tudjuk.
Én azt mondom, hogy a legjobb terápia a fenti out-of-our-hands okok miatt értelmetlen aggódásra az, ha fogtok tíz kiló almát, és széles mosolyokért cserébe kiosztjátok valamelyik vonatállomáson. Also, when in doubt, olvassatok Konokot, mondjuk ezt; vagy ha neki nem hisztek, Pilinszky is "megteszi":

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

És nézzétek ezt a képet, mert az eredeti kibírhatatlanul fájdalmas, de elfelejteni nem szabadna...
A kisfiú neve Aylan Kurdi, ötéves bátyjával és további három gyerekkel együtt halt meg Görögország partjainál***

Fotó: Veres Viktor
** Továbbra is teljes mértékben pro-choice vagyok, és erősen próbálok nem ítélkezni, de felelős felnőttként és nem utolsó sorban meddő nőként azért nem mindig sikerül, egyaránt zavar a beleszaró hozzáállás meg a képmutató ájtatoskodás is.
*** Fotó: Zezo Cartoons

2015. augusztus 26., szerda

Aszta sírninemhagyós bezzeganyaságomat!

Már régen terveztem ezt a bejegyzést, hónapok óta itt állt a vázlat és sosem vettem rá magam a részletek kifejtésére, mert tudtam, hogy hosszú lesz. Örülök, hogy egy másik blogon megjelent többé-kevésbé célzott kitörés aktuálissá tette, és így legalább nem sikkad el a piszkozatjaim között, mert szerintem nagyon fontos téma.
Engem mindig nagyon érdekeltek más emberek véleményei, szinte azt mondhatom, hogy minél jobban különböztek az enyémtől, annál inkább, és ez csak fokozódott, mióta gyerekem is van. Ez gyakorlatilag minden kérdéskörre igaz, még egy vérjobbikost is szívesen kíváncsian végighallgatok, mert például az is foglalkoztat, hogy valaki mitől lesz korlátolt és kirekesztő. Ha másért nem, azért, hogy mikor Kissmajom élete során találkozni fog ilyen emberekkel, és nem tudja értelmezni a viselkedésüket, akkor legalább annyi rálátásom legyen a twisted logikájukra, hogy elfogadható magyarázatot tudjak adni neki.
Ennek megfelelően nekem egy kicsit furcsa ez az annyira elterjedt nekem-ugyan-más-ne-mondja-meg hozzáállás. Nyilván van benne valami, gyerektelen nők szájából egy kicsit engem is idegesít, hogy a húszhónaposom már igazán lehetne szobatiszta és miért nem ragoz tökéletesen, a harmadik szomszédnénitől nekem is sok, hogy szentségeség, megfullad az a baba a hordozóban, és azt sem bánom, ha nem kell többször végighallgatnom, hogy mi régen édesített tejbegrízt kaptunk félévesen, és kutya bajunk sem lett... de általában az álláspontok kivesézéstől nem zárkózom el még ilyen esetben sem, ha már egetverő blődséggel szembesülök legfeljebb enyhén ironikus leszek. Más anyáktól viszont, főleg ha régebben és/vagy több utóddal űzik a mesterséget mint én, mindig örülök a visszajelzéseknek, sőt direkt kérni szoktam, hogy meséljenek; rengeteget tanultam tőlük, többek között itt a blogon, vagy az itt megismert anyáktól később, privát beszélgetések során. Persze vannak nézeteltérések is, de én a kultúrált vitákat nagyon szeretem (sokkal jobban, mint a kellemkedős egyetértéseket), szerintem azok viszik leghatékonyabban előre a világot, mert ha nem is alakul ki közös nevező, engem legalábbis legtöbbször további információk felkutatására ösztönöznek, és az ismeretgyarapítás még soha senkinek nem vált kárára.

És itt jön képbe az én "beleszólásom" más "nevelésébe"; azért írom idézőjelekbe, mert kérdezés/kérés nélkül abba, amit konkértan ez a szó takar, soha nem szoktam. Most persze meglovagolható az, hogy mi minősül kérdezésnek; számomra az, ha egy nyilvános blogba valaki kiposztol egy számára nehézségeket okozó problémát, miközben tudja, hogy egy sima kétsoros élménybeszámolójára is több komment érkezik, ha nem is jelent felhívás a közös megoldásra, de legalábbis utalás arra, hogy nem bánja ha egy össznépi brainstorming esetleg szül valami használhatót. (De bevallom, ezzel a sejtelmemmel magamból indultam ki, my bad.)
A komplikáltabb ügy az, hogy én mit értelmezek nevelési döntésként. Hát mondjuk azt, csak hogy közelmúlt példájából induljunk ki, hogy valaki maga marad otthon babázni, vagy bölcsibe adja, vagy bébiszittert fogad mellé. Vagy azt, hogy a terelgetési módszerei között alkalmaz-e tiltást, jutalmazást és büntetést, vagy egyenlő félként tekint a kétévesre is, és megkísérel ésszerű érvekkel hatni rá, vagy szituációtól függően kombinálja a kettőt. Vagy hogy igény szerint szoptat, hátára kötöz, együttalszik, különórákra járat, alternatív oktatási programmal működő iskolát választ. Természetesen ezekről is van véleményem, nem is titkolom, a saját tapasztalataimat alapul véve még talán meggyőzni is próbálok, ha valakit kifejezetten érdekelnek a meglátásaim; de elfogadom, hogy az általunk választott opció csak és kizárólag számunkra, a mi kisfiunk/családunk számára a legideálisabb, nem mindenek felett helyes és követendő. Mert másak a különböző felnőttek és gyerekek alaptermészetei és igényei, és a nem életbevágóan fontos részletekben a big picture* tartandó szem előtt akkor is, ha elméletben lenne hely javításra, mi több, valószínűleg van olyan áldozatkész szülő, aki erején felül teljesítve ezt a javítást ki is csikarja magából. Nem gondolom, hogy attól egészségtelenebb lesz egy csemete lelke, hogy kendő helyett babakocsiba pakolják, hogy van vagy nincs saját ágya vagy szobája, hogy nem tud angolul/zongorázni/összeadni/úszni ötévesen, nem gondolom, hogy belerokkan, ha úgy veszik rá az együttműködésre, hogy nem mehet ki játszani, amíg le nem szedi az asztalt maga után, és nem hinném, hogy életre szóló trauma éri, ha az apja felemeli a hangját vagy az anyja elbőgi magát tehetetlenségében.

Viszont vannak azok a dolgok, amiket én nem nevelési alternatívaként azonosítok be, hanem információhiányból adódó hibaként, mert az orvostudomány jelen álláspontja szerint evidens, hogy csak egy út van, ami valóban követendő, attól függetlenül, hogy a szülő vagy a gyerek másra vágyna. És ilyenkor igen, szólok, mert naiv vagyok, és hiszem, hogy az ember előre eltervezetten nem akarhat rosszat annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeret, tehát feltehetőleg fogalma sincs róla, hogy rosszat tesz épp. És ugyan azt vallom, hogy nem szégyen tudatlannak lenni, de engem mindig ledöbbent, ha általam okosnak vagy legalábbis olvasottnak hitt személyek számukra vélhetőleg fontosnak tartott ügyekben csakazértse élnek a tanulás lehetőségével egy olyan világban, ahol tényleg egy kattintásra vannak a legfrissebb egészségügyi és/vagy parenting irányzatok, és a komoly bizonyítékok, amiken alapulnak. Elfogadhatatlannak tartom, ha a huszonegyedik században valaki nemes egyszerűséggel ignorálja ezeket, és szenvedélyesen küzdök... nem ellenük, mert megakadályozni sajnos lehetetlen őket, de ha valaki kellőképpen értelmes, és nyitott a haladásra, és az egyre korszerűbb infók elsajátítására, akkor általában reménykedek, hogy talán hardcore érvekkel (értsd: szakkönyv-ajánló) sikerülhet olyan irányba befolyásolni, hogy legalább nézzen már alaposabban utána annak, amit csinál vagy nem csinál, és hogy az milyen következményekkel járhat. És nem, nem tartom se leereszkedőnek se kioktatónak a viselkedésemet, mert én sem úgy születtem, még csak nem is úgy szültem, hogy ezek a dolgok a kisujjamban voltak, én is mások figyelmeztetéseinek és felvilágosító igyekezeteinek köszönhetően tájékozódtam, és örök életemben hálás leszek, amiért lehetővé tették, hogy sokkal jobb esélyt adjak Kissmajomnak a boldogságra, mint amire saját, mi tagadás elég szerény, tudásom alapján futotta volna.
De nem akarok elkalandozni... szóval: tudom, ezek többnyire nem oltásmegtagadás szintű közveszélyes tettek, hiszen az emberek "csak" saját utódjuknak ártanak velük, tehát igazából nem kellene meghatódnom, dehát mióta anya lettem, felborult az összes önkontrollt befolyásoló hormonom, és felforr az agyvizem mindenféle kiskorú kárára elkövetett felelőtlenség kapcsán. Így hát nem tehetek róla, zavar, ha valaki nem hajlandó fájdalomcsillapítót adni a fogzás miatt üvöltő babájának, helyette borostyánnyakláncot aggat a nyakába, meg homeopátiás bogyókkal tömi, miközben ő maga simán bekapja a megváltó opiátokat, ha hasogat a feje. Zavar, ha valaki háromhónaposan elkezdi a hozzátáplálást, mert fejni komplikált és a tápszer drága, vagy egyszerűen mert ómilyenaranyos, ahogy csócsálja a kiflivéget, miközben a baba emésztőrendszere messze nincs felkészülve a komplikált ételek feldolgozására, és jó esetben csupán nem kap meg minden szükséges tápanyagot, rossz esetben gyomorbajos meg allergiás meg jóégtudjamilyen lesz húsz év múlva. Zavar, ha bolti gyümölcslevekkel és kakaóval itatják a totyogót, meg péksüteménnyel és tejszelettel etetik, mert úúúgy kívánta, hogy kinézte a szánkból, és különben is csak napi háromszor kap desszertként... miért kell már egy éves korban megágyazni a túlsúlyosságnak és cukorbetegségnek?! Zavar, ha tévézéssel terhelik a kicsi még nagyon labilis idegrendszerét, mert a sok váratlanul ostromló, folyamatosan villogó és hangos inger akkor is kárt okoz, ha látszólag észre sem veszi őket, hát még akkor, ha leül eléjük és zombulva cukin figyelve bámulja is.
És nem, a józan ész vagy a nagynéni útmutatása marhára nem elég ahhoz, hogy ezekre a tévedésekre rájöjjünk, főleg mert az idősebb generáció (és sajnos nem csak) előszeretettel inti le az aggodalmainkat, hogy jajmár, mi is így nőttünk fel, aztán milyen rendben vagyunk. Kissmajom első hónapjaiban például én is évtizedes szokásomhoz híven háttértévéztem, mert azt hittem, ha közben a mellkasomon pihen, semmi sem árthat neki - és valószínűleg mostanság már nyugodtan le merném ültetni napi fél órányi rajzfilm elé, ha senki sem szól, hogy valami elképesztően gyilkolja a fantáziát, hogy az adott történetekkel fix paneleket ültet el a kis agyába ahelyett, hogy ötletelésre, megfejtésre, továbbgondolásra ösztönözné, ahogy egy felolvasott mese teszi. De bébikompot is simán vettem volna, vígan használtam volna az ajándékba kapott kengurut, és magamtól eszembe sem jutott volna, hogy sokkal hasznosabban motiválok, ha nem a kimagasló sikereiért, hanem inkább a kitartó próbálkozásokért dicsérem (bizony, akkor is, sőt főleg akkor, ha semmire sem vezetnek), és ki tudja, még mi mindent csesztem volna el... Rossz belegondolni, hogy mennyi mindent csesztem és cseszek el így is, mert tankönyvi-tökéletesen képtelenség teljesíteni, de az számomra nem mentség arra, hogy akkor minden mindegy, majd esik-suppan, csak lesz valami.

És akkor lassan eljutottam ahhoz a "nevelési" hibához is, amik nem csak zavar, de fáj is, mert végleges; nem helyrehozható se egészséges étrendre való áttéréssel, se korrigáló gyógytornával, se kreatív játékkal, ha egyszer meglépik, akkor az egy életre szól. Ami kapcsán megesett a lebezzeganyázásom, az épp a szívügyem, vesszőparipám, vagy ahogy én hívom, a child neglect társadalmilag elfogadott formája: a sírni hagyás. Lehet utálni, amiért ezt ilyen brutálisan kijelentem, és még csak mentegetőzni sem akarok, mert tényleg hiszem és vallom, hogy a sírni hagyás az nem más, mint kőkemény elhanyagolás, hiszen aki tudatosan és akarattal sírni hagyja a gyerekét, az semmibe veszi az alapvető szükségleteit. Egy mindenben tőlünk függő, sebezhető babának/kisgyereknek** a testi közelségre való igénye ugyanis pont olyan valós igény, mint az éhsége. Akkor is, ha a hozzábújásunk nem szünteti meg a fájdalmát, ha az ölelésünk nem enyhíti a feszültségeit, ha a jelenlétünk nem oldja a félelmeit, ha látszólag szart se ér, hogy mellette tüsténkedünk, mert rendületlenül ordít vagy hisztizik tovább, neadjIsten dacosan el is lökdös maga mellől.
Nem én mondom, nálam sokkal hitelesebb források mondják: pszichológiai értekezések, kísérletek eredményei, modern neurológiai kutatások. Meghatódok, ha itt és most rögtön elhiszi nekem valaki, de sokkal jobban örülök annak, ha rendesen utánaolvas, és nem egy belepofázós anyukának dől be, hanem csakis szakemberek által hagyja meggyőzni magát. Ez a cikk nagyon leegyszerűsítve és kutyafuttásan összefoglalja a lényeget, bővebben de érthető nyelvezettel meg minden benne van ebben a könyvben (is - azért említem ezt, mert itthon is kapható, bár nekem a lefordított verzió nem tetszett, erőltetettnek hatott a sok magyarba kényszerített terminus technicus). Nem fogom túlragozni, a hatásmechanizmus viszonylag egyszerű: a stresszreakció, amit az elhagyatottság*** érzése okoz, tartós hormonáradatot (kortizol) szabadít fel, ami kinyírja a neuronokat, ami módosítja az agy struktúráját örökre, ennek minden velejárójával együtt.
Konkrétan másképp néz ki annak a gyereknek az agya, akit sírni hagynak - hát most komolyan, van ennél ijesztőbb perspektíva ezen a világon?! Vajon arra is magasról tenne a határozottan sírnihagyás mellett kampányoló szülő, ha a gyereke fejreesne a kanapéról, és úgy sérülne az agya...? Retorikai kérdés volt, nyilván nem. Akkor hogy a fenébe nem rémiszti halálra egy saját maga által okozott kézzelfogható elváltozás? Tény, azt nem látja senki előre, hogy melyik neuronok sérülnek, és ebből következőleg milyen szinapszisok nem tudnak kialakulni, így akár azt is nyugodtan ki lehet jelenteni később, hogy íme, teljesen "normális" emberré vált, vannak kis szépséghibái, de mindenkinek vannak. Mivel a pszichológia nem egzakt tudomány és a psziché egy viszonylag bonyolult dolog, nincs egyértelműen levezethető ok-okozati összefüggés, miszerint a CIO metódustól lesz valaki figyelemzavaros zárkózott kisiskolás, bántalmazást birka módon eltűrő tinédzser, kapcsolatfüggő tesze-tosza felnőtt, de annyit biztosan tudunk, hogy igenis negatívan befolyásolja az egészséges személyiségfejlődést, a képességeket, a motiváltságot, a határozottságot, az érzelmi megnyilvánulásokat, kinek mije sérülékenyebb. És vannak adatok arról is, hogy aki gyerekként feltétel nélküli szeretetteljes támogatás híján kénytelen önmegnyugtatni, az sokkal hajlamosabb a felnőttkori szorongásra, a depresszióra, a kontrollvesztésre, a bizalom- és önbizalomhiányra. Valóban ér ennyit valakinek a saját kényelme vagy a szófogadóvá idomítás diadalérzete?

Végül pár szó a szitokszavakról címről... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a bezzeganyázás. Meglepett, ugyanazon ok miatt, ami miatt viszont nem különösebben érdekel: tudom magamról, hogy nem vagyok az, és ezúton külön köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon eljutatta hozzám ezt a megerősítést. A bezzeganya az én meglátásomban nem ilyen szerencsétlenkedő, rutintalan, bizonytalankodó, minden lépését hatszor megkérdőjelező, mindennek hat egymástól független forrásban utánabányászó, gyakorlottabb idegenek jóindulatára és ajánlott háziolvasmányok tanácsaira támaszkodó bénácska, mint én. Igaz, ha sikerül kiderítenem olyan információkat****, amik segíthetnek jobb szülőnek lenni, túl lelkesen és néha kéretlenül terjesztem őket fűnek-fának, hogy ne csak az én fiamnak váljanak hasznára - és tényleg sosem feltételeztem, hogy valakinek ellenére lenne, mert hasonló esetben én nagyon boldog vagyok, ha valaki velem osztja meg az általa felfedezett hasznos tippeket. De bezzegelni sosem szoktam, még szívem legmélyén sem, hogy nicsak, én milyen jól csinálom máris, te meg milyen rosszul, már csak azért sem, mert egyrészt én is többnyire rosszul csináltam, mielőtt kinyitották volna a csipámat, másrészt mert bármilyen érzéketlenül hangzik, engem eléggé hidegen hagynak az anyák, a sikerélményeik ugyanúgy mint a kognitív disszonanciájuk vagy a kudarcparáik. Én a gyerekeket sajnálom csak, a cél az lenne, hogy az ő életminőségük javuljon, nem az, hogy engem koronázzunk parenting guruvá, és nem az, hogy a szülőket földbe döngöljük, amiért valaminek nem jártak utána elég körültekintően.
A bezzeganya szerintem velem, velünk, kutakodókkal és kételkedőkkel ellentétben pont hogy nem bonyolódik filozofálgatásokba, inkább lenézi az egész tudomány-kultuszt meg a követőit, és büszkén hagyatkozik a kiváló "anyai ösztönökre", mert az ősnőknek ugyebár a nevelés a zsigereikben van. És abban egyetértek, hogy küzdeni kellene ellenük, de nem azért, mert acsarkodnak vagy ölre mennek, ki nem szarja le, azzal maximum egy másik nagykorúnak rontják el a napját; de az mondhat-bárki-bármit-én-jobban-tudom-mi-jó-a-saját-gyerekemnek hozzáálláshoz való arrogáns ragaszkodásnak ártatlan gyerekek szokták meginni a levét, és nem csak egy napra.
Sosem szabadna eléggé tájékozottnak nyilvánítani magunkat, mert a tudásunk karbantartása az egyetlen garancia arra, hogy erőnkhöz mérten mindent megtettünk azért, hogy a gyerekeink kiegyensúlyozott felnőttek legyenek. Nem elég szeretni őket, úgy kell szeretni, ahogy nekik a legjobb.

Legvégül (komolyan, ezt ezután minden neveléshez csak érintőlegesen is kapcsolódó posztomba beteszem): olvassatok Alfie Kohn könyveket!


* Gondolok itt arra például, hogy csodálatos volna, ha minden gyerek könnyedén és mosolygósan szenderülne álomba, de van egy ismerősöm, aki öthónapos terhes, és a tizenkét kilósa még mindig karon ringatva szeretne elaltatódni - hát helyében magam is priorizálnék, teljesen fairnek tartom, hogy nem szeretne megszakadni és/vagy a kistesót veszélyeztetni, úgyhogy egy ideje már "csak" simogatással és hozzábújással nyugtatja a nagyot, bármennyire tiltakozik is az, amiért ilyen kegyetlenül megváltoztak a régi szokások.
** Őszintén szólva felnőttnek is. Annyira elcsépelt közhely már, hogy szinte ciki leírni de: társas lények vagyunk, bármilyen testi vagy lelki szenvedés esetén vajon hányunknak mindegy, hogy hátezvan felkiáltással ránkcsukják az ajtót és egyedül kell kibőgnünk magunkat, vagy valaki leül mellénk, és akár egy szó nélkül a karjába vesz, akkor is, ha a világon semmit sem tud tenni, amivel érdemi segítséget nyújtana...?
*** A kontextus lényegtelen, szinte mindegy hogy kéthónapost vagy kétévest hagyunk magára a stresszével, és szinte mindegy, hogy az a stressz mezei anyahiányból vagy valós gondból származik (azaz nem tud ellazulni mert nem hallja a méhben megszokott szívverést és egyáltalán szokatlan ez a nagy világ - vagy belelovalja magát a dührohamba, mert képtelen szétszedni a kiszemelt építőkockákat és különbenis mért nem kaphat rövidnadrágot télvíz idején).
**** Megkérdőjelezhetetlen, tudományosan alátámasztott információkról beszélek, nyilván, nem olyan véleményes dolgokról, hogy milyen tápszer márka vagy autósülés típus a legjobb, legyen cumija, vagy szopja inkább az ujját, fényes-családzajos legyen a nappali altatás, vagy sötétítsünk és csináljunk éjszakai csöndet, stb. Erre már kitértem egyszer, de hangsúlyozni szeretném, mert lényeges különbség.

2015. augusztus 18., kedd

Borzasztó!

Mától már nem egyessel kezdődik a korod, óIstenem, legközelebb majd tízévesen fog csak megint - hát vajon hol van az én pici kis babafiacskám...?!
Valószínűleg szokás szerint késve, de ígérem, lesz majd kerek-hónapfordulós jegyzetelés, mert hatalmasat változtál a legutóbbi beszámoló óta.
Húsz hónapos vagy, te édes-drága életpogácsa... Nincs szó rá, hogy mennyire szeretünk!

2015. augusztus 14., péntek

"...the faint fusion of two bodies breaking into light."

Tavaly kihagytuk a Perszeidáinkat, mert még kicsi volt Kissmajom gyáva kezdő szülők voltunk, és nem mertük beválllni, hogy kihurcibáljuk magunkkal egy rétre éjnek idején. Idén már szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a világ legjobbfejebb babájával van dolgunk, úgyhogy pár napig tanakodtunk, hogy menni kéne, de valahogy nem volt kerek az egész, én ugyanis ahhoz túl paraanya vagyok, hogy egy éjszakára nélkülünk hagyjam; igaz, hogy Apu többször altatta már el, és volt vele kicsivel éjfél utánig, de azon aggódom, hogy ha az éjszaka közepén esetleg valami miatt felsírna (ez teljesen hülyeség, mert ilyen több hónapja volt utoljára), akkor nem tudná megnyugtatni. Meg meleg is van nagyon, ami Kissmajmot ugyan nem hatja meg, de mindekt nagyon zavar, nem is tudom, mikor bírtuk utoljára ilyen rosszul, én még terhesen sem szenvedtem ennyit.
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.

Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.

Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...

2015. augusztus 9., vasárnap

Cross that bridge when you get there...

Négy évvel ezelőtt, ilyentájt, bár nem ekkora kánikulában, de már egyre fáradtabban és reményvesztettebben kerestünk helyet a jövendőbeli álomházunkhoz. A kiválasztott környéken már minden utcát százszor bejártunk keresztül és kasul, nem tudom, miben reménykedtünk, de valami olyasmi lehetett, hogy hátha ott, ahol az előző kilencvenkilenc alkalommal nem volt semmi, reggelre kinő egy tökéletes földdarab, vagy esetleg egy addig méregdrága telek tulajdonosa úgy dönt, hogy jelképes összegért nekünk szeretné adni. Egyszóval nem volt se könnyű, se rövid az út, de végül 2011 őszén meglett az ideális zug, és akkor elkezdtünk egy blogot, amiben követni akartuk, hogy hogyan leszünk majd vidéki gazdák erdőszéli család; aztán események hiányában kifulladt, és abbahagytuk, mígnem idén megtörtént a csoda, és akár folytathatnánk is, de hát azóta változtak a prioritások, és lett az életünkben valaki, aki még a sajátházas projektnél is fontosabb, és boldogságadóbb.
Viszont az utóbbi időben több általam olvasott blogon is írtak költözésről, új lakás szépítgetéséről, és annyira de annyira bizsergető érzés olvasni a lelkes-izgatott beszámolókat. Itt pár hónapja már írtam róla bővebben, hogy idén micsoda fordulatot vettek a dolgaink, és azóta hál'Istennek, lassan, de biztosan haladunk a végleges otthonunk felé, úgyhogy dokumentálom ezt az állapotot is.

Eladtuk ugye a szeretett kis lakást, és ideglenesen M. szüleihez jöttünk, ahol már komolyabb ízelítőt kapunk abból, hogy milyen is lehet majd a jövő: itt hatalmas kert van, mezítlábazásra hívogató zöld fűvel, napágyazásra csábító árnyas fákkal, és a környék is gyönyörű, fél órákat kell az ablakban ücsörögni, mire végre elmegy a ház előtt egy-egy kutyát sétáltató ember, autós forgalomról nem is beszélve. És a mi "kis" lakunk még ennél is ezerszer jobb lesz, mert ott még szomszédok se nagyon vannak, csak a nyugodt természet, a kertünket körülölelő erdő, a közelünkben csobogó patak, a friss levegő és a madárhangok. M. minap késő este mutatta meg az építkezést egy barátjának, és ahogy befordultak az utcánkba, a kocsireflektorok fényei előtt megmerevedett egy szépséges róka... szinte fizikailag fáj a vágyakozás, ahogy ezt leírom...
Múlt héten készítették a garázsszint tetejére a födémet, mi meg kivonultunk, hogy Kissmajom megbámulhassa a pumiszató (pumixautó, azaz betonpumpa és -mixer) tevékenységét. Felmásztunk a domb feléig, a bükkfáink alá, így pont szintben voltunk a már kirajzolódó terasszal, és a nappalival, amiben épp öntötték és simítgatták egyenesre a betont. A kövér árnyékban a fővárosi kánikulánál érezhetően hűvösebb volt, az erdő lengedezett-susogott a kellemes szellőben, ha a telek végében lebontásra váró fakunyhók egy kényelmesen használható fürdőszobát rejtenének, megkockáztatom, hogy vennénk egy nagy sátrat, és kiköltöznénk oda hétvégeken.
Itthon ólomlábakon telik az idő, frusztráló, hogy nem gyorsabbak a munkálatok, pedig tényleg kifogástalanul haladnak, a csapat még vasárnaponként is dolgozik, és igazából úgy tűnik, hogy pontosan tartani fogják a szerződésben leírt határidőt a félkész (falak plusz tető) állapotra. De nekünk már egyre nehezebb, mert múltkor bemehettünk a garázsba meg a mosókonyhába, és mindkettő csudálatos, és vannak falaik meg ablakaik meg félig-tetejük, és ó, tiszta otthon feeling máris. Mindenki, aki építkezett már valaha életében, óvatosságra int, és figyelmeztet, hogy hiába ez a mostani nulláról házformájúra lépés a leglátványosabb változás, a durva részek akkor következnek, amikor már bent is folyik a rendezgetés; hogy a szigeteléshez és vakoláshoz, a nyílászárókhoz és burkoláshoz és festéshez sokkal több türelem kell majd, mert pepecselősebbek, profi szakember kell hozzájuk, és nem tud egy teljes brigád egyszerre foglalkozni velük. És az agyunkkal értjük is mindezt, de a szívünk azt zakatolja, hogy de akkor már be lehet lépni a hálószobánkba, és leülhetünk a nappali közepére, és kiléphetünk a teraszra körülnézni... hát és az gyakorlatilag egyenlő a beköltözéssel.

Eközben persze mindenféle lakberendező programokkal alakítgatjuk a belső részt. M.Anyuka nagyvonalakban már a telekvásárlás fázisában megrajzolta nekünk azt, amit és ahogy kívántunk, aztán amikor már miénk volt a helyszín, a hivatalos tervező egy kicsit faragott rajta, hogy megfeleljen a mindenféle szabályzatoknak, és megkapjuk az építési engedélyt. Most megy a finomhangolás, ilyenek, hogy férjen már be egy zuhanyzófülke is a vendégvécé mellé, legyen minél nagyobb a nappali az előszoba kárára, a nagyontágas gardrób vagy a nagyontágas fürdőszoba a fontosabb, mekkora ablak kell ahhoz, hogy az árnyékos kertrészre néző gyerekszobák elég világosak legyenek, és vajon kell-e küszöb az M. geek-birodalmába vezető ajtóra. Tologatjuk a belső szobafalakat, méricskéljük a mosdókagyló pultját, megkíséreljük belesakkozni a meglévő könyvespolcainkat a leendő ablakok közé, és próbáljuk kitalálni, hogy melyik beltéri ajtó merrefelé nyíljon.
És persze megy a lázas számolgatás, mert továbbra is nagyon szeretnénk megúszni hitel nélkül az egész bulit, és hát az nem lesz egyszerű menet, mert a pénzünk egyre csak fogy, és még mindig hiányzik egy csomó része a kirakósnak. Annál nehezebb, mert van egy olyan nagyösszegű kintlevőségünk, ami már évek óta függőben van, és most úgy tűnik, hogy pár hónapon belül talán mégis visszakapjuk, de valahogy nem is merjük elhinni, mert már annyit hitegettek... és mert az tényleg szinte minden anyagi gondunkat elsöpörné, túl szép is lenne, még a végén a vágyott téglakályhát is sikerülne megcsináltatni már idén karácsonyra. Ha viszont nem számolunk azzal a pénzzel, akkor erősen latolgatni kell a lehetőségeinket, hogy mi az, ami létszükséglet, és mi az, ami várhat egy-két évet. Számottevően drágító tényező, hogy igyekszünk mindenből a legjobb minőségűt beszerezni, ami nem megy tönkre pár év alatt, és természetesen amibe tényleg beleszeretünk, kompromisszumok nélkül, mert épp eleget éltünk már ideiglenes félmegoldásokkal, így lassan negyven évesen ideje legalább megcélozni a tökéletest.
Konyhára például tuti nem futja csak részletre, mert ugyan csak maximum háromhavonta egyszer főzünk nem vagyunk egy sokat főzőcskéző család, azért jó lenne alaposan felszerelni, mert ha meglesz a várva várt kiskertem saját bio terményekkel, akkor megtanulunk konyhatündérkedni jól. Kiegészítőkön nem is töröm a fejem, mert úgy egyáltalán bútorok tekintetében is elég puritán lesz minden kezdetekben: a nappalink hirtelen majdnem háromszorosára hízik, úgyhogy meglehetősen szegényesen fog kinézni egy gigaméretű ülőgarnitúra nélkül, amit per pillanat nyilván nem engedhetünk meg magunknak. Az imádott hálóbútorunkat szerencsére be tudjuk illeszteni az új sarkokba, így legalább egy darab fő helyiség teljesen be lesz rendezve, de Kissmajom kuckójába egyelőre csak a játékok tárolói kerülnek, és egy ágy, ha esetleg szeretne nélkülünk aludni; mondjuk ez a legkevesebb, nem is bánom, hogy most a babaság és kicsifiúság határán nem kell eldönteni, hogy mikre van szüksége, mert úgyis csak átmeneti lenne az eredmény. Viszont elég fontos lenne egy komolyabb kerítés, mert ugye erdőszél, ergo zombik és vadak, biztonsági ideális lenne, ugyanakkor pont hogy nem akarjuk elzárni magunkat a zöld környezettől, hiszen az az egyik fő oka annak, hogy az agglomerációba menekülünk. Jah, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy adódott egy olyan egyszeri és kihagyhatatlan ajánlat, ami miatt nagyon megéri lecserélni az egyik autónkat újra, és muszáj lesz meglépni... first world problems, tudom.

Vissza kellene mennem dolgozni, az az igazság. Ez az itthonról melózás is fizet, meg persze ideális, mert rugalmasan alakítom a munkaidőmet, így fulltime anya lehetek mellette, de a napi nyolc órában megkeresett pénz akkor is sokkal több lenne, ha miatta Kissmajmot magánintézménybe adnánk. Kevesebb időre nem lenne érdemes bejárnom, mert az oda- és visszaúttal ugyanannyi idő menne el, és az minimum egy elvesztegetett óra a napomból, de inkább több. Viszont napi kilenc órára egyszerűen képtelen lennék idegenekre bízni a kisfiunkat; őszintén szólva ötre is; még akkor is, ha esetleg nem gyűlölne ott lenni, és a mindenkori jófejségéhez igazodva zokszó nélkül elfogadná a szituációt. Minden nevelési vonal, amiben hiszek, azt mondja, hogy az első három évben a gyereknek szüksége van a one-on-one időre, és azoknak a személyeknek a konstans jelenlétére, akikhez legerősebben kötődik. Biztos nagyon fontos a közösség, és elhiszem mindenkinek, aki hangoztatja, hogy a bölcsisek mennyit átvesznek a kortársaktól, de én egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy ő olyasmikben remekeljen, amiket a kiscsoportosoktól el tud lesni. Ennyi idősen nem tartom egetverően lényegesnek az önálló késsel-villával étkezést, nem érdekel, hogy mikor kezd el egyedül vetkőzni és öltözni, nem szívesen erőltetném a szobatisztaságot, azt meg főleg nem, hogy ne legyen "irigy", és tanuljon meg osztozkodni a játékokon. Ellenben szerintem fontos a stabil érzelmi háttér, amit képes vagyok nyújtani neki, az, hogy nem kell osztoznia a figyelmemen, és akkor kap választ a kíváncsiságaira, reakciót a bizonytalanságaira, gyógypuszit a beütött lábára ("Ota! Másikat is! Kettőt etyszeje!"), amikor épp kell neki. És valószínűleg nem fogja megtanulni, hogy az utcai cipőket katonás rendben az ajtó mellett hagyjuk, és a szétszórt játékait sem fogja visszavinni a dobozaikba nap végén, de egyrészt azért vagyok itthon szabadságon vele, hogy beleférjen nekem elvégezni ezeket, másrészt tőlem szerez olyan ismereteket*, amiket a dadusoktól sosem tudna, mert tízfelé szakadva nem jutna rá elég idő.
Csomó nyitott kérdés automatikusan választ nyerne, ha sikerülne teherbe esnem. There, I've said it, nem csak vágyálmaimba illő, de hasznos és gazdaságos is lenne szülni még egyet minél előbb; megint csak arra lyukadok ki, ami a blog témája, hogy milyen jó is annak, aki egyszer felejt el gumit húzatni, és már fel is van kettyintve. Addig is az a terv, hogy nincs terv. Hogy visszakanyarodjunk a poszt témájához is: először is legyen már tél, és mehessünk haza. Aztán lássuk meg, hogy mire jutunk a ház körüli teendőkkel tavasz végére, ki tudom-e építeni a kertet olyanra, amilyent elképzeltem, és amit később már csak fenntartani kell; fészerek lebontása és az anyagaik újrahasznosítása, gyümölcsfák, bokrok és tuják ültetése, sziklakert, magaságyások és üvegház építése, ösvények, lépcsők és kiülős rész kialakítása, gyep és virágok kitalálása. Aztán valami lesz...


* Félreértés ne essék, nem akarok zsenit faragni a gyerekből, de mindig feldobok különböző témákat, és amire lecsap (értsd: feszülten figyelni kezd, ismétlést követel, kérdez és visszamond), azt szívesen veszem be a napi játékrutinunkba. És amint kiderült, egy csomó olyan dolog köti le, amit szerintem legtöbb helyen még ovizás elején sem feltétlenül kerül terítékre, mert senki sem ér rá - vagy kizárólag különóra formájában ér rá, azaz egy fix időpontban, amikor muszáj résztvenni, ha van kedv és energia, ha nincs. Többen kételkedtek, hogy ugye, csak viccelek, hogy ilyen gazdag szókinccsel beszél, hogy ennyi betűt és színt biztonsággal felismer, hogy nem csak elszámol tízig, hanem ilyen ügyesen értelmezi is az egy-több fogalmát? Nem, nem túlzok, tényleg így, ennyit, ennyire. Ugyanakkor például már nem szereti, ha angolul próbálok kommunikálni vele, illetve feleannyira sem köti le a rajzolás vagy mondókázás, mint a többi másfél évest, így ezt a vonalat egy darabig most hanyagoljuk - ami csoportos felállásban szintén kivitelezhetetlen lenne, hiszen ott szigorúan alkalmazkodni kell egy előzetesen megállapított programhoz és lehetőség szerint egymáshoz is.

2015. augusztus 6., csütörtök

Anyázós Aparajongó aktuális alvásrendje

Kissmajom meganyásult. Egy csomó dolgot, amit eddig bárkivel szívesen csinált, pár napja többnyire csak velem hajlandó - további résztvevők nem zavarják, de én mindenképpen legyek jelen. Ki a kertbe, ezredszerre is ellenőrizni az ötöjőrendszert, fel a kanapéra, tonyot rakni kockákból: "Anya hegít, anya hegít!". A legfontosabb kivételek: a garázs- és kertkapuk távirányítós nyitogatása és csukogatása (Mama és Papa kiváltsága), a heti egyszeri Kopaszi-gátazós vagy Margit-szigetezős napok (ide Tatával jár, mindig aligvárósan), és az esti rituálé, amihez szigorúan M.-re van szükség, ha nagy ritkán valamiért nincs, inkább sokáig lehet fent, hogy agyonfárasszam, mert különben egy óráig fürdetem-altatom, "Hol van Apa?" (miközben délután öt perc alatt elalszik velem).

Most az utóbbiról akarok kicsit jegyzetelni, mert annyiszor nevettet meg minket Kissmajom ez alatt az esti fél óra alatt (is), hogy muszáj megemlékezni róla.
Először is, tök érdekes, de nem hogy tiltakozás nincs, hanem, ha épp lent vagyunk a nagy nappaliban, és szólunk neki, hogy akkor ideje lefeküdni, lelkes "Alunni, alunni!" jelszóval elkezd felvonulni az emeletre; sokszor mire nyomába indulunk, már túl van a második lépcsőfordulón is, és rendületlenül halad, hangosan számolva a fokokat. Beszalad a fenti saját nappalinkba, egy kicsit még leül a játékaihoz, aztán M. viszi fürdeni, miközben én előkészítem a hálószobát és bekeverem a tápikaja adagot. A fürdés első fele pancsolás, utána következik a lényeg, amit szükség esetén akár egyedül is meg tudna ejteni, mert kérésre gyakorlatilag végigmossa a testrészeit, és zárszóként zabálnivaló derékban előrehajolós pózt vesz fel, hogy M. kényelmesen elérje a pofiját fogmosáshoz. Utána én kihalászom, és átviszem a hálóba megszárogatni és felöltöztetni, miközben ő komoly fejjel tartja a cumisüveget, és szlopákolja be a 350 milli tápszerét, és bólogatva nyújtja az egyik, majd a másik dundus lábfejét, hogy a lábujjai közül kitörölgessem a nedvességet. M. eközben megeteti a macskát, és mire mi végzünk az előkészületekkel, érkezik is - ha esetleg nem, akkor határozott és kitartó "Apa jön, apa jön!" követelőzés indul.
Ekkor én kiosztogatom a búcsuzós talppuszikat (itt is előbb egyik, aztán a másik lábát tolja a képembe, majd mindkettőt, hogy egyszerre is, amitől minden alkalommal elolvadok), és villanyoltás van, ami úgy kezdődik, hogy Kissmajom elmenekül az ágy valamelyik sarkába, ott hasra veti magát, és néha csendben leskelődve, néha a keze mögé bújva "Hol a baba?" felkiáltással várja, hogy M. elkapja a lábait, visszahúzza maga mellé, és megrágcsálja a combját-talpát. Pár ilyen viháncolós mutatvány után M. végignyúlik az ágyunkon, Kissmajom lefekszik vele párhuzamosan, szorosan melléje, és a fejét bedugja az apja hóna alá, majd felszólítja, hogy: "Mesét!" (A pozitúra csak akkor tökéletes, ha M. a könyökét behajlítva Kissmajom hasán nyugtatja a karját; így kánikulában megpróbálta néhányszor elvenni, hogy mégse izzassza össze magukat, de Kissmajom mindig ellentmondást nem tűrően visszapakolta magára.) A mese saját szerzemény, és egy Cicavárosban lakó kiscicáról szól, aki félelmet nem ismerve vág át a szomszédos Kutyavároson, hogy meglátogassa egy beteg vidéki rokonát a tanyavilágban - ha napközben megkérdezzük, hogy ki az, akiről sokat szokott beszélgetni az apjával esténként, ragyogó arccal közli, hogy Edömééér, aki bááátooor… hát bele kell dögleni, na. 
Ugyanakkor tök vicces is, amikor nem azon vigyorgunk bárgyún, hogy milyen édes, akkor rajta-vele röhögünk. Mikor kijövök tőlük, álalában dolgozom egy kicsit, és közben bekapcsolom a babamonitort, hogy belehallgatózzak a bulijukba; minap teljesen elfelejtettem, és mikor olyan öt perces késéssel eszembe jutott, már síri csend volt. Nahát, gondoltam, ez még a szokásosnál is gyorsabban sikerült, és figyeltem, hogy mikor kászálódik ki M. az ágyból, amikor felcsendült a Kissmajom leginkább egy részeg matrózéhoz hasonlító hangja, miszerint "Móóókuskaaa! Móóókuskaaa!"

Körülbelül egy hónappal ezelőttig úgy működött az éjszakánk, hogy miután elaludt, betettük a lábunkhoz helyezett saját ágyába, majd mikor éjjeli egy körül bementünk mi is lefeküdni, általában felébredt félálmosra, és akkor átköltöztettük hozzánk, ha meg nem, akkor találkoztunk reggel. De aztán kezdett elmenni a dolog olyan irányba, hogy bármennyire nemtörődöm módon csörömpöltünk, sehogy sem sikerült felzavarni a bevonulásunkkal, és baromira hiányzott a kis puhameleg teste meg az egyenletes szuszmákolása, úgyhogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy inkább mindenfélével elbarikádoztuk a leesős oldalt, és ott hagytuk a franciaágyon, hogy várjon ránk.
Igen, együttalvás van, mert nekünk szükségünk van rá - neki nem igazán, durmol reggelig igazából bárhol... el van vesztegetve ránk egy független baba, és aki szívesen tenné külön, az meg szív egy ragaszkodóval, elnézést. Lényeg, hogy a kiságy már inkább csak dísz, illetve boldog dorombolással birtokba vette a Kissca; a nagy meg úgy néz ki, hogy én fekszem a bal oldalamon, teljesen a falra kenődve, M. fekszik a jobb oldalán egészen a matrac szélére szorulva, és közöttünk vándorolgat a gyerek, néha a lábunktól emeljük vissza, néha bekuckózik kiskiflibe egyikünk elé, néha valamelyik testrészünknek támasztja a buksiját vagy ránkpakolja a combjait, néha meg (Aren't we the ultimate cliché…?) tökéletesen keresztbe fekszik, és betölti a rendelkezésére álló összes helyet, mint valami gáz.
Ennyit az elveinkről. Ha jön a kistesó, majd rendelünk egy custom-made gigaágyat.