Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. január 28., szerda

Kissé megkésett tervek az új évre

Nah megjártam a babagyárat.
Mikor tavaly időpontot kértem, mondta a telefonos nőci, hogy tizenegy után menjek csak, és komolyan, nem értem, miért nem mentem mindig akkor, mert konkrétan egy darab  ember volt a váróban rajtam kívül, alig akasztottam fel a kabátomat, már hívtak is be. Szűcs doki semmit sem változott, és esküszöm, hogy ugyanabban a pozícióban ült az asztalánál, ahogy anno otthagytam; forgatta a dossziémat, és mondta, hogy miket tud (Kissmalacz elvesztését és Kissmajom fogantatását), majd kérdezte, hogy mit kellene még. Elmeséltem nagyon röviden, hogy mik történtek a szülés óta, és hogy állok jelenleg a ciklussal, és persze azt, hogy kérünk szépen egy kistestvért.
Aztán bólogatott, hogy igen, itt elég lenne továbbra is az inszem, majd még egyszer megkérdezte, hogy teljesen-teljesen spontán estem-e teherbe (mármint stimuláció, cikluskövetés és tüszőrepesztés nélkül), és mikor igennel válaszoltam, le akart beszélni bármilyen beavatkozásról egyelőre: szerinte talán legalább fél évet várni kellene. Hát, mondom, ha rendesen működnék, én benne is lennék a sima próbálkozásban, de a szoptatás abbamaradása után már el is telt egy fél év gyakorlatilag, és nekem egyelőre egy darab túlhosszú ciklusom volt azóta, az is ki tudja, milyen peteminőséggel. És még ha vissza is állok a meddőségi kezelések előtti állapotra, nekem a maratonjaim miatt nem évi tizenkét teherbeesési lehetőségem lenne, mint minden normális nőnek, hanem maximum hét… az is ki tudja, milyen peteminőséggel. Meg az az igazság, doktor úr, hogy vén vagyok én már a naiv reménykedéshez - ezen vigyorgott egyet, majd megint lapozgatott a cuccaim között, maga elé mormolta, hogy 39 vagyok (szerencsére decemberben születtem, szóval becsapós volt az évszámom, mert már kezdtem nagyon aggódni, hogy hazaküld), majd rábólintott, hogy rendben, ha akarom, akkor csináljuk. Yay!

Kaptam beutalót ciklus eleji vérvételre, hormonokra meg sima rutinra is, M.-nek is adott küldőt vérvételre meg spermatogramra (nem említette, hogy ebből kettő kellene, szerintem mivel a múltkor rendben volt, ha most is az lesz, akkor megelégszenek eggyel), és egy papírkát, amin felsorolja, hogy miket kell megoldanom még: saját nőgyógyásznál rák- meg mindenféle más szűrések (érdekes, ezeket anno nekem megcsinálták helyben), illetve mammográfia. Mikor ezek az eredmények meglesznek, akkor összeülünk még egy megbeszélésre, hogy kitalálja, mi legyen, mert mivel Kissmajom spontánbaba, nem feltétlenül akar átjárhatóságit, elég lenne csak bekukkantani a méhembe, hogy megnézze, hogy néz ki a császárhegem.
Tiszta izgalmas, várakozós-reménykedős évnek ígérkezik ez (is). Nem tudom, milyen hosszú a várólista az inszemeknél manapság (állítólag idéntől a BMC bevezetett valamiféle korlátot az egy orvos által egy napon elvégezhető beavatkozásszám kapcsán), de kiszámolgattam, hogy ha nagyon-nagyon nagy szerencsénk lesz, talán még tavasszal sorra kerülünk, és ha még nagyon-nagyon nagyobb, akkor lehetne még egy téli babánk. Ahhoz nem tudom mennyire nagyon-nagyon legeslegnagyobb kellene, hogy akár két évvel ezelőtt, megint odatelefonálhassak majd lemondani a már megbeszélt időpontot, mert újra beütött a csoda - de titokban hiszek a csodákban, mert történt már velünk egy-kettő…

2015. január 27., kedd

Második évadunk - avagy: Óda gyerekgyártó férfiainkhoz

Az úgy volt, hogy augusztus elején nagy szomorúságomra befejeződött a szoptatás, és kíváncsian vártam, hogy mikor lesz hajlandó valamiféle peteérleléssel próbálkozni a testem. Két hónappal később éreztem, hogy talán-talán, de több mint egy hétig elhúzódtak a tünetek, úgyhogy nem tudtam mire vélni. Mindenesetre feljegyeztem magamnak azt a napot, amikor mintha szurkálást véltem volna felfedezni a bal petefészkem környékén, és igazam lett: pontosan két hét múlva, október 24-én meglett a hosszú évek után első piros, aminek örültem. Utána november végén kezdődött megint egy hosszasabb kísérletezés a hormonjaim részéről, ezúttal teszteltem is a tippelt ovuláció napjaiban, és bár szokás szerint valódi pozitív tesztem sosem lett (csak a kontrollnál halványabb, de azért egyre erősödő, majd fokozatosan eltűnő második csíkos), megint szinte napra pontosan be tudtam lőni a tüszőrepedést. Ezúttal már jókor-szex is volt, de december 19-én, 57 napos ciklust zárva, végül megjött. Persze tizehat napos luteálist számoltam, úgyhogy ellőttem egy tesztet, és reménykedtem is egy icipicit, de szomorú nem lettem az eredménytől, mert tényleg durva lett volna első lehetséges alkalommal teherbe esni, mint egy balszerencsés tinilány.

És elérkeztünk ehhez a második szülés utáni ciklushoz is: hónap elején megvoltak a kötelező pattanások, a közepén jelentkezett az EWCM, de más jel nem volt, így csak figyelgettem - sajnos túlvártam, amatőr hiba, ami utólag derül csak ki ugye… A lényeg, hogy úgy tűnt, lecsúsztunk a jól időzített szexről, legalábbis szárazság alapján arra következtettem, mert Kissmajom éjszakai és hajnali ébredései miatt a hőmérőzés most nem jöhet szóba. Erre ma este elmentem vécére, és észrevettem, hogy nahát, lehet, hogy mégse. M. épp lefeküdni készült, úgyhogy mondtam neki, hogy ha nem bánja, akkor talán, khm, izé, esetleg megdughatna eredményorientáltan.
Megtette a kötelességét, röhögcséltünk előtte-közben-utána, mint a régi szép/nehéz időkben, aztán bejelentette, hogy: "Most megyek aludni; remélem, több őrült nő nem pályázik a spermámra ma éjjel." És miközben én a nappaliban, a kanapén feküdtem, felpolcolt seggel, ő bevonult a hálószobába… hogy megnyugtassa a fogzás miatt pont megfelelő időpontban felsíró Kissmajmot.

Mindezt azért meséltem el, mert muszáj világgá kürtölnöm, hogy basszus, ezek a szuperpotens csodaférfiak! Igen, ezek, a mieink. Nem a huszonöt centis farkú pornósztárok, akik napi huszonötször állítják fel, és nem a gyantázott tökű wannabe szexistenek, akik büszkék rá, hogy másfél órán át tudják gyömöszkölni a csajokat mielőtt lekónyulna. Hanem ezek, akiknek bármelyik random fáradt estén egy szót szól az ember sminkeletlen, kinyúlt pizsamás lánya, és öt perc múlva jönnek, és teljesítenek, mert akarnak egy (vagy még egy) olyan gyönyörűséges lényt, aki a kiságyban szuszmákol, és tökéletes tőle az élet. És ha kell, közvetlenül az akció után rohannak, és sikeresen megvigasztalják az említett gyönyörűséges lényt. És még viccesek is közben.
Szeretem a férjemet; nagyon.

Holnap Ma reggel BMC - izgulok.

2015. január 12., hétfő

Kissmajom erectus

Három napja tette meg az első önálló lépéseit, az eddigi rekordja olyan tíz volt; a kanapéra való feljutás is viszonylag új ügy, míg az alacsonyabb fotelekre mindig sikerül neki, amikor megpróbálja, a filmbéli mutatvány eddig csak nagyjából háromszor jött össze.

Nem különösebben foglalkoztatja ez a járás dolog amúgy... illetve ha épp egyedül áll vagy megy, akkor mindig széles mosollyal teszi, és amikor eszébe jut, örömmel próbálgatja az új tudományát, de van olyan, hogy fél napra megfeledkezik róla, és végzi a kis dolgait a szokásos mászós módszerrel, mert az gyorsabb és hatékonyabb és biztonságosabb és egyáltalán.
Az a helyzet, hogy utál esni, pedig tényleg nem szokott nagyokat, még egyszer sem ütötte be semmijét, mindig csak olyan klasszikus kisbabásan térdre- vagy seggretottyan, de látszik, hogy dühíti a dolog, és egy-egy fail után általában egy ideig nem is kísérletezik tovább, mert pukkadjon meg az egész függőleges világ. Anyjafia.

2015. január 10., szombat

Busy thirteen

Besűrűsödtek a dolgok… addig tököltem az egy éves beszámolóval, hogy a most már lassan tizenhárom hónapos gyerek kézen-közön megtanult járni. Amúgy is több hónap késésben voltam összefoglalóilag, szóval most már csak megpróbálom egy kicsit rendszerezve leírni, ami beugrik, hogy valahol legyen meg, ha később kíváncsi lennék. Így, off the top of my head, teljességre már rég nem törekszem, értelmetlen lenne miután újabban napi tíz új dologgal is simán előáll Kissmajom. Néha mérgeskedek, hogy jó lett volna legalább egy papíralapú naplóba, párszavas bejegyzésekben leírni, hogy mikor mit csinált először, de lusta, slendrián anya vagyok, örülök, ha így utólag pótolok bármit is… Here we go.

Méretek, külalak:
- egy éves státuszvizsgálaton 10,3 kiló volt és 81 centi magas (ami a vele egykorú kisfiúk 98%-ánál magasabbat jelent);
- alkatilag tisztára az apja: nagyon széles vállak, keskeny csípő, hosszú combok, ha-tal-mas tenyerek (van olyan ruhája, ami két évesekre való, és a negyvenöt centi körfogatú labdát simán felemeli egy kézzel);
- a szemei sötétebb árnyalatú kékek, mint az apjáé, a haja ugyanolyan sötétszőke, a szempillái meg majdnem feketék, és nevetségesen sűrűek meg hosszúak (mű változatnál már túlzásnak számítanának, mert felérnek a szemöldökéig);
- a szája pontos mása az enyémnek (talán egy fokkal még húsosabb ajkakkal), a szemformája és szemöldök-íve az apjáénak, és szintén tőle örökölte a minden-arcizma-nevet jellegű, mindent beragyogó mosolyát.

Alvás, étkezés:
- Féligmeddig áttértünk a napi egy alvásra, ami azért problémás, mert Kissmajom az esetek nagyrészében továbbra is ragaszkodik a fél órás pihenőhöz, újabban már sokszor akkor is, ha végig mellette fekszem és ölelem (értsd: igazi mártírként vele együtt alszom). Délután hat után van a fürdés, utána evés, mese, és legkésőbb fél nyolckor (körülbelül tíz perc altatás után) alvás; éjfél és kettő között ébred enni, aztán öt és hét között megint, utána meg már közöttünk alszik valamivel nyolc utánig. Tíz körülig játék, akkor eszik, egy körülig megint játék, utána megint kaja, majd alvás - régen ez keserves tiltakozással járt, de most már ez az altatás az estinél is rövidebb, szó szerint leteszem, hozzábújok, és már hunyja is le a szemét. Ha csak fél órás lesz ez a menet, akkor késő délután rendszerint úgy időzítünk egy elmenést, hogy az autóban még összejöjjön egy fél, mert már hullafáradt (nagyon édes, mert ilyenkor sem hisztizik, csak minimálisan nyűgös, és le van lassulva, mint egy kis zombi); ha egy óránál hosszabbra sikerül, akkor viszont simán kibírja vele estig.
- A evés-program nem nagyon változott, vacsorára 340 milli tápot kér, majd éjjel és hajnalban 180 millit, tízóraira (nálunk ez a főétkezés) főzeléket kap fehérjével (hús, tojás, túró vagy sajt), ebédkor zabpelyhes vagy gabonapépes joghurtot (natúr vagy gyümölccsel keverve), uzsonnára gyümölcsöt vagy ritkán tejpépet. A puhább gyümölcsöket kivéve a kaják nagyrésze még mindig pépes állagú, de már nem teljesen simára turmixolt, hanem kisebb darabosra összetört; mivel még mindig csak az első nyolc foga van meg, keményebb falatokkal nem nagyon tud mit kezdeni, csak forgatja őket a szájában, párszor rájuk harap, és megpróbálja szétnyomkorászni őket, de öklendezik, amikor nyelné, így nem erőltetem, majd csak megtanulja valamikor. Válogatás nélkül abszolút mindent megeszik, én meg alapvetően igyekszem "tiszta" kajákat adni, bio összetevőkből készített főzelékeket, termelői fehérjéket, de már nem kizárólag ezek mennek, a gyümölcsöket normál boltokban veszem, és csomó mindent M.Apuka főztjéből kap, amit mi is eszünk. A mennyiségeket továbbra sem mérem, 150 és 350 gramm között minden van egy étkezésre, változó, mert ő dönti el, hogy mikor elég. Tartósítószeres, színezékes, anyámkínjás dolgokat egyelőre nem kapott, és feldolgozott cukrot sem kóstolt soha; a szülinapi tortájának a mázában volt egy kis xilit, hogy igazi csokiíze legyen - megevett egy darabot, de különösebben nem volt oda érte, szóval hál'Istennek egyértelműen nem az én édesszájúságomat örökölte.

Értelem, érzelem:
- Számtalan tárgyat meg állatot felismer már, de produkció szempontjából nagyon visszafogott, csakis akkor nevez meg bármit, ha egész biztos benne, hogy pontosan mondja; állatok közül például egyelőre csak a cicát (nyá), a tehenet (bú), az oroszlánt (hrá) meg a baglyot (úúú) nevezi meg, mást megpróbálni sem hajlandó, a már használtakra sem tudtuk rávenni bármennyi ismétléssel, mindegyiket csak akkor kísérelte meg, mikor ő tökéletesnek érezte. A fentieken kívül van egy olyan két hete kimondott első szava is, ami nem hangutánzó: ha fotón vagy élőben labdát lát, vagy egyszerűen labdázni szeretne, akkor többször elismétli, hogy "Gugú!", azaz nicsak-gurulós-izé/gurítsuk-az-izét; és az utóbbi pár napban elkezdett villámsebességgel utánunkmondós új szavakat bevezetni, például az "á" (áll) vagy "ke" (kesztyű vagy kettő).
- Napi szinten használ saját szavakat, amik nyilvánvalóan jelentenek valamit, esetleg több mindent is az ő szótárában, ilyen például a "tedegümm", a "kakkó" vagy a "jajjajj" (olaszos gli kiejtéssel), amit rengetegszer mond önálló játszadozás közben, illetve akkor is lelkesen ismételgeti, ha mi mondjuk neki. Az az ember érzése, hogy egy kis értelmes felnőtt, akivel csak azért nem lehet szóban kommunikálni, mert más nyelvet beszél.
- Megmutatja, hogy hol van a füle és a szája, a hasa és a lába (ha hirtelen kérdezünk rájuk, az egymáshoz közelieket néha igyekezetében összekeveri), és kérésre már hetek óta csücsörítve pusziszájat mutat.
- Mutogató gesztusok nélkül is megért kéréseket és utasításokat (gyere, add ide), és szívesen teljesíti őket: még akkor odaodajön, és átadja az épp rágott papírfecnit, ha tudja, hogy az lesz a vége, hogy elvesszük tőle a csócsálmányt.
- Van humorérzéke: tudja, hogy nem szabad harapni, de azért nyitott szájjal, akcióra előkészített fogakkal közelít hozzánk, majd az utolsó centiméteren megáll, oldalra fordított simlifejjel ellenőrzi a reakciónkat, és kacag - ezt mindaddig ismétli, amíg fel nem kapjuk agyonpuszilásra.
- Egyelőre nem szeparációs szorong, játék közben akár tíz percig is simán elvan úgy, hogy nem egy légtérben vagyunk és nem lát, magyarázgatva végzi a dolgát, és ha egyszerre csend lesz (nem beszélünk hozzá odaátról vagy abbamaradnak a tevékenykedésünk zajai), akkor jön ellenőrizni. Mással még nem hagytuk sehol, csak Apuval, de vele akár egy egész délutánt is szívesen eltölt, és simán elalszik este, mosolyogva integet, amikor elmegyünk, és boldogan rohan elénk, amikor visszaérkezünk.
- Nagy örömömre meglehetősen bújós baba, gyakran kéredzkedik fel ölbe, felénk nyújtva a kis karjait, nem csak szereti, ha megöleljük, hanem ő maga is kezdeményez és ad ölelést (olyan igazi jófajta, erőteljes, orral-a-másik-nyakában fajtát), majdnem teljesen kinőtte a harapós fázisát, és helyette nyálas, nyitottszájas puszikat ad, és imád úgy aludni, hogy mellette fekve magamhoz szorítom, ő meg az arcomba fúrja a sajátját.

Okosságok, ügyességek:
- Csomó mindent utánoz: ó-ó-zik, hümmög, csámcsog, hörög, berreg, nyelvet nyújt, fejet ráz, ujjaival ajkat pengetve brummog, csukott szájjal nínózva előadja a mentőautót, különböző hangsúlyokkal utánozza a halandzsánkat, ha "veszekszünk" vele, ő is hangosan szól vissza. Ha valamiben ellentmondunk neki (például nem csócsálhatja meg M. ceruzáit), akkor szembefordul velünk, és nagy komolyan lecsesz, egy nyomatékos szótag erejéig - elég nehéz megállni vihogás nélkül.
- Ha mi is tapsolunk, utánoz, ha meglepetészene szólal meg, szintén, ha valami nehezet sikerül megoldania, ünnepélyesen megtapsolja magát, és büszkén mosolyogva ránk néz, hogy biztos láttuk-e. Kérésre nem, de búcsuzós szituációkban (sziás elköszönéskor) magától pápát int, nem csuklóból mozgatva a kezét, hanem nagyon édesen, a kis ujjait görbítgetve. A kukucsot már nem csak úgy játsza, ha mi bújunk el előle, hanem ő is aktív benne: behajol tárgyak mögé, leveszi a fejéről a takarást és kikandikál mögüle, majd visszarakja, vagy megpróbálja a mi fejükre pakolni.
- Most már hasizomból is felül, és ezen a fronton mindent bepótolt: nagyjából ugyanannyit ücsörög normál L alakban (szép derékszögben, nyújtott lábakkal, egyenes háttal), mint M-ben (seggel hátra a két térde közé), meg Z-ben (egyik lába kinyújtva, a másik mellette hátrafelé begörbítve).
- Egyre magasabbra sikerül felmásznia (a rekord M. szüleinél a derékmagasságánál is nagyobb fotel), és nagyon ügyesen tolat le, akár mellmagasságból is (lóg a levegőben, és kapaszkodik a kezeivel, majd ellöki magát, és leugrik).
- Hihetetlenül jó az egyensúlyérzéke, elképesztő mozdulatsorokkal kerül újra egyenesbe, ha véletlenül kibillen, másodpercek alatt átjut bármilyen méretű és formájú akadályon, tucatnyi különböző módon tud áthelyezkedni állásból ülésbe, térdről guggolásba, fekvésből négykézlábba. Ennek ellenére továbbra is biztonsági játékos, nagyon sokáig meg sem próbált a támaszokat elengedve még állni sem, nem hogy egyedül lépkedni - sőt, ha vezetni próbáltuk, rögtön letérdelt, és mászni kezdett.
- Az utóbbi egy hétben hirtelen tíz másodpercekre ácsorogni kezdett fogódzkodás nélkül, vagy ha csak egy rövidke távolság volt valahonnan a karjainkig, akkor egyet-kettőt lépve ránkvetette magát, de mivel nagyon élvezte ezt a zuhanás-elkapás mókát, nem nagyon tudtuk meggyőzni, hogy több önálló lépést is megpróbáljon. Csütörtökön volt az első nap, amikor valahogy betakkant neki, hogy kapaszkodva nem csak oldal irányba lehet menni (illetve oldalra már konkrétan rohanni is tud), hanem előre is, attól kezdve boldog vigyorral a képén kitartóan gyakorolt, ritkán a tologatós járássegítőjével, és sokat a kezemet fogva; az utóbbi teljesen instabilnak tűnt (értsd: ha elengedtem, legtöbbször seggrehuppant vagy orrabukott), mert nem tartotta egyenesben magát, és képtelen volt normális tempóban haladni, mindig nagyon sietős dolga volt. Tegnap M. szüleinél voltunk, ahol sokkal nagyobb a hely és sokkal kevesebb a földre szétszórt játék, így csomót mászkáltunk együtt, hangos kacajok közepette, annyira élvezte - nem váll fölött, hanem a melle előtt fogtam a kezét (illetve ő kapaszkodott az ujjamba), és próbáltam visszatartani egy kicsit, hogy ne dőljön túlságosan előre. És valahogy annyira ráérzett a technikára, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy tök sokáig áll, majd széles mosollyal megindul M.Anyuka felé, és négy-öt lépést is megtesz, mielőtt letérdelne. Whaaa…?

Finommozgás, játékok:
- Nagyon sokáig rendíthetetlenül a destruktív fázisát élte, mindent eldobott, felborított, levert, kibontott, szétszórt, összegyűrt, eltépett, megrágcsált. Ha van az autizmusnak ellentéte, akkor ő a másik szemébe merülésen kívül ebből a szempontból is abban "szenvedett": nagyon nehezen viselte el, ha valami rendezett volt, ha sorba vagy egymásra volt rakosgatva, ha ilyent látott, bárhonnan odasietett, és casual kézmozdulattal visszaállította a jótékony káoszt. Ez is hirtelen változott meg, úgy karácsony körül, most már csak akkor csinálja, ha megunja az ismétlődős játékokat, vagy megelégeli, hogy valami sorozatosan nem sikerül úgy, ahogy elképzelte.
- Napról napra egyre inkább hajlandó megpróbálni a montessori torony felépítését (but he's my boy after all, úgy a harmadik kísérlet után vágja is a földhöz a darabjait, hogy csak úgy pattannak), sajnos egyelőre kevés sikerrel, mert ilyen nagyobb babáknak való fából készült változatunk van, amin nagyon passzentosak a karikák, és egészen pici lyukakat kell eltalálni. De nagyjából a helyére teszi az elemeket, csak egy picit kell segíteni a finomhangolásnál, és azt is tudja, hogy amikor ez megtörtént, neki kell ráütnie a karikára, hogy lecsússzon a rúdon - vagyis egyértelműen utánozni akar, amikor megmutatom neki, hogy mi lenne a cél, nem az van mint eddig, hogy lelkesen odacsörtetett, majd fejjel lefelé fordítva az építményt, szétgurította, amit mutatóba rásorakoztattam.
- Felfedezte a formabedobót is, főleg mióta két különböző szettel operálunk, és egy nagyobb lyukakkal ellátott dobozt használunk, egy kisebb dobozhoz tartozó formákkal; az eredetivel itt is az a gond, hogy pici lyukakba kell beleszuszakolni a megfelelően elforgatott formákat, és ehhez ő még azért fiatalka. Azért miután utóbbi naponkban intenszifikálódott ez a hobbi, az eredeti formabedobigálással is egyre kitartóbb és sikeresebb, plusz még mellette mindent belepróbál illeszteni mindenbe, mindenféle apróságot kiszedeget majd visszarakosgat egymás után a dobozaiba vagy a kisvödrébe - persze mire meglepődnénk, hogy nicsak, rendszerető, borogatja is ki újra, szóval egyelőre csak felvillantgatja a lehetőségeket.
- A labdák már lassan fél éve magasan a legkedvencebb tárgyai, ami nagyjából gömb alakú, az minden mennyiségben, bármilyen méretben és alapanyagból jöhet. A korához képest megdöbbentően ügyes velük, maga előtt gurítva egyszerre kettőt is eljuttat bárhova, akár fordulatból a háta mögé dobva is tök pontosan céloz velük, sőt most hogy lépked, már rúgva vezetni is próbálja őket.
- Szintén egyértelmű a kedvenc játéka: az üldözős, amit M. talált ki. "Kissmajom! Elkaplak…", szólal meg, mire a babácska összerezzenve abbahagy bármilyen tevékenységet, térden vagy állva felegyenesedik, és vigyorogni kezd, aztán gyorsan körbenéz és látszik, ahogy jár a kis agya, amint menekülési útvonalat választ. Ha van támasza, akkor oldalazva valósággal szalad, de az alap a mászás azért: mire M. négykézlábra ereszkedik, Kissmajom őrült sebességgel elindul, csak úgy csattognak a tenyerei, és ring a kis segge jobbra-balra, ahogy teszegeti a lábait. Ha M. csak lassan követi, akkor méterenként hátrafordul hangosan kacagni, ha M. meg is áll, akkor ő utánozza, hogy bevárja - és ha M. nem indul el újra, akkor megteszi ő, egyenesen feléje, cseng a lakás a nevetésétől.
- Könyvekkel egész hosszú ideig le lehet kötni, de egyelőre nem a rajzolt történeteseket kedveli, inkább az olyanokat, ahol oldalanként egy darab látnivaló van, és lehetőleg nem stilizáltan, hanem élethű fotó formájában. Sokáig türelmesen lapozgatja őket, különösen ha állatkák vannak bennük, minden újabb képnél megáll, kommentárt vár, hogy az micsoda meg hogy csinál, és legtöbbször komoly fejjel néz, de ha nagy kedvenc következik (például a malac, a majom vagy a szamár) nevet a produkción.
- Örököltünk és vettünk egy csomó kézbábot, M. különböző szinkronhangokon előadásokat tart velük - na azokat imádja, akár negyed órára is elszórakoztatható ezzel, pipiskedve kukucskál, ha "ruhacsere" miatt elrejtőznek, tátott szájjal bámulja azt, amelyik épp beszél, és ha a plüssök hozzábújnak, akkor ő is odatolja a fejét, és mosolyogva ölelgeti őket magához, ami valószínűleg a világ legaranyosabb dolga.
- Szintén nagyon sikeresek M. improvizált esti meséi, amik egy Kissmajom nevű kisfiú kalandjairól szólnak, aki egy erdőszéli farmon él a családjával és a mindenféle állatkáikkal… csüng az apján mozdulatlanul, úgy hallgatja őket, csak néha szól közbe, de akkor nagyon határozottan és hosszasan kifejti a véleményét az eseményekről.
- Rajong a zenéért, elég neki két ütem bármiből, és már vigyorog és riszálja a csípőjét, nagyon ügyesen hangsúlyozva "mondókázik", dallamot hallva és egyedül is gyakran kornyikál, és ha épp nincs alapból valamilyen zene beállítva (karácsony miatt például az elmúlt hetekben folyamatosan mentek a kedvenc nyálas dalaink), akkor nagyjából egész nap nyomkorássza a különböző éneklő játékait... sokszor hármat is egyszerre, szóval az ízlésén még kell dolgozni.

Meglepetések:
- Apu tanította repülőzni, mutatta neki, hogyan száll a levegőben és milyen hangja van - azóta mindennel bemutatja ezt, ami formailag hasonlít a repülőhöz (pl. bálna, mert farka van, és uszonyok az oldalán).
- Kapott szülinapjára egy olyan farmos kütyüt, ami első gombnyomásra állathangokat ad ki, másodikra meg zenél - körülbelül három perc alatt megértette a működési mechanizmust, és azóta szinte meg sem várja, hogy felcsendüljön a bégetés vagy kukorékolás, már kattint is újra, hogy induljon inkább a zene.
- M. szüleinél van egy olyan játékvonat, aminek minden gombja mást csinál (állathangokat ad, villog és sípol, zakatolva elindul, illetve zenél), azon is már első használatkor rájött, hogy melyik a zenélőke, és kizárólag azt nyomkorássza.
- Azt talán már írtam, hogy szó szerint segít öltözéskor, beledugja a kezét a felsők ujjába, nyújtja a lábát, hogy feladjuk a harisnyát és nadrágot, befeszíti a lábfejét, hogy rácsússzon a cipő, de az utóbbi időben lesokkolt azzal, hogy minden alkalommal teljesen nyugodtan végigülte a körömvágást (csak a kezén, a talpa nagyon csikis, úgyhogy a lábát vacsoraszlopákolás közben kell lezavarni úgy, hogy M. szórakoztatja közben).
- Az itatópoharát már elég régen előveszi, ha szomjas, de a héten felmászott a székére, amiről eléri az íróasztalt, amin csomó olyan kincs volt épp elérhető közelségben, amire általában erősen pályázik (egér, tűzőgép, mappa, tollak, stb.); ezúttal viszont egyiket sem kérte, hanem a kupac közepéből kipiszkált egy mandarint, és odahozta nekem, átnyújtotta, látványosan örült, amikor pucolni kezdtem, majd megette.
- Szívesen beveszi a borzalmas ízű esti vitaminkombóját, bármilyen éhes (ami onnan derül ki, hogy panaszosan lamentál, ha meghallja, hogy épp keverem be a tápszerét), készségesen tátja a kis száját, amikor közelítek a kanállal. Szintén nyitott szájjal, előretolt fejjel segédkezik, amikor M. a fogát mossa.
- A bárányhimlőt csodával határos módon nem kapta el végül.

Ez csak pár hirtelenjében előbányászott példa az utóbbi néhány hétből, de tényleg napi szinten előrukkol valamivel - most már nem azon csodálkozunk, hogy jé, ezt is tudja meg azt is, hanem hogy milyen gyorsan tanul, és mikre képes meg hajlandó.
Nincs szó rá, hogy mennyire szeretjük… csodáljuk, imádjuk, rajongunk érte. Napi többször lábad könnybe a szemünk attól az ezer dolgától, amiket itt fel sem soroltam, mert megfoghatatlanok, körülírhatatlanok, és nagyon aprók - de ő általuk lesz Kissmajom. A mi végtelenül kiegyensúlyozott, érdeklődő, okos, vicces, nyugodt, kedves, nyitott, figyelmes, vidám, kíváncsi, türelmes, nevetős, orr-ráncolós… egyszerűen jófej csodakisfiunk.
Nincs kétség, ő az Élet, és továbbra is mi vagyunk az univerzum legszerencsésebb szülői.

2015. január 6., kedd

Parenting fail - episode 2.

Nem tartott sokáig, máris itt a folytatás…
Kissmajomról tudni kell, hogy itthon mindent, de a világon min-dent a szájába tuszkol, amit a földön talál - egyébként kint is, kivétel ha nagyon sok minden van, és nem győzi (például avar vagy fű vagy homok). A nap nagyrészében játékokat szállít foggal, és labdákat csócsál, de alapvetően minél undorítóbb a nyammogmány, annál jobb. Egyszerűen nem lehet olyan gyakran és olyan jól takarítani, hogy ne találjon legalább egy-egy miniatűr koszt vagy szöszt (vagy manapság mű-tűlevelet), de ha esetleg mégis sikerül, akkor ha elege lesz az engedélyezett tárgyakból, addig kapirgássza a könyvek gerincét, amíg tépkedni tud magának egy bekapható darabkát.
Egy ideje már nem nagyon aggódunk ezen, mert egyrészt olyasmit nem hagyunk elől, amitől megfulladhatna, vagy más baja lehetne, másrészt rájöttünk, hogy semmit sem nyel le, csak rágcsálja egy ideig, aztán ha már megunta, magától kiköpi. Nyilván a nyomdafesték nyalogatása sem szerencsés dolog, azért ha észrevesszük, akkor gyorsan elkobozzuk tőle a tiltott szerzeményt (általában készségesen oda is adja, vagy legalábbis kinyújtja a nyelvét, hogy kipiszkálhassuk), de egyre ügyesebben tartja titokban az akcióit: régen még pofákat vágott hozzájuk, és időnként turkált a szájában ilyenkor, de újabban már ezeket sem csinálja, valószínűleg javult a technikája, és most már stabilan ott tudja tartani a cuccot, ahol épp akarja, nem csúszkál se kifelé, se a torka irányába.

Miközben M. zuhanyzott, én meg a babakaját melegítettem a konyhában, Kissmajom ma lelopta az apja íróasztaláról a mini-szemetest. Ez egy olyan helyi gyorsmegoldás, eldobandó post-it darabkáknak, blokkoknak, árcéduláknak, lottószelvényeknek, hogy ne kelljen folyton a szobai kuka fedelét nyitogatni (mert még a végén megjön hozzá a gyerek kedve is, és megtervezi az eléje épített barikád kiiktatását). Hiába ártalmatlan, nem szoktuk amúgy az asztal szélén hagyni, de Kissmajom most már olyan magas, és olyan ügyesen áll lábujjhegyre, és olyan hatékonyan nyújogatja ki a karjait, hogy sokszor meg tud lepni az aktualizált hatósugarával.
Szóval M. kijött a fürdőből, látta, hogy ki vannak borítva a papírfecnik, és szólt, hogy menjek már, mert megint van valami a gyerek szájában, és neki nem hajlandó kinyitni. És akkor lehetne tippelni, hogy mi volt az, de úgyse találná ki senki: M. rágógumija, amit ezúttal kivételesen nem a nagy szemetesbe dobott ki fél órával azelőtt. Kissmajom komótosan, élvezettel, és annyira szabályosan rágta, hogy komolyan eszembe jutott, hogy ha már cumink nincs (ami általában a gyerekeknél jó védelem ilyen helyzetekre, mert szinte folyamatosan elfoglalja a szájat), akkor lehet, hogy rendszeresíteni lehetne ezt a módszert, ha a tavasz beköszöntése után is kitart Kissmajom szokása, mert az utcai cigicsikkek és parkbéli galambszar kóstolgatásánál azért jobb megoldás.

Egymásra néztünk utána párszor, nehezen fojtva el a kuncogást.
E. (kicsit azért őszintén aggódva): Basszus, milyen szülők vagyunk már… ma rágózott az egyéves gyerekünk!
M. (egyetértően): Igen, ez tényleg gáz. Mondjuk legalább nem aludtunk közben...
De viccen kívül, remélem nem tartja magát ez a tendenciánk, mert még a végén meg kell menteni tőlünk ezt a szerencsétlen kisbabát.

2015. január 4., vasárnap

Parenting fail

Ma az egyéves gyerekünk két kerek órát játszott tiszta egyedül, miközben mi, mint két hanyag, gondatlan, drogos szülő, aludtunk. M. zavarban van, én egyenesen szégyellem magam; Kissmajom vidáman csicsereg, mint mindig...

Hétvégenként azt szoktuk csinálni, hogy nagyon későn fekszünk (mármint mi, Kissmajom az a megszokott hét óra körül), miközben egyébként maximum egykor el szoktunk vonulni, pénteken és szombaton nem ritka a hajnali három sem. (És hát ez az elmúlt két hét igazából egy nagy hosszú hétvége volt, mert M. egyáltalán nem járt be munkába, és itthon is mindketten is csak a legszükségesebbeket dolgoztuk... amúgy lazultunk, családultunk, csudajó volt.) Ilyenkor az a leosztás, hogy szombaton reggel egyikünk felkel a babával, a másik meg alszik, amíg kedve tartja, vasárnap meg cserélünk, így mindenki pihenhet egy jót. A felkelés rendszerint úgy zajlik, hogy Kissmajom nyolc körül ébred, akkor még egy fél órára átvesszük magunk közé, mert az elején nagyon bambóca lassúzombi, esik-kel, szaggatott ritmusban mászkál rajtunk, bújik, ölel, puszit ad… szóval semmi pénzért nem hagynánk ki, még akkor sem, ha egyikünk, vagy mindketten hullafáradtak vagyunk az éjjeli dorbézolás filmnézés/olvasás/szerepjátékozás/Xboxozás miatt. Mikor vége az éledezős fázisának, és Kissmajom begyorsul, és veszélyes kísérletezésekbe kezd az ágytámlán való átugrás kérdéskörében, akkor az épp szolgálatos szülő kimegy a nappaliba, előkészíti a terepet (habtapi a földre, játékos dobozok ki), majd magával viszi a gyereket, tisztába teszi, felöltözteti, megeteti, és játszik vele addig, amíg a lustizó párja nem csatlakozik.
De néha, amikor Kissmajom viszonylag későn (mondjuk csak hat óra után) ébred fel elfogyasztani a tápszeres reggelijét, akkor egy ideig más ellátást nem igényel, úgyhogy ilyenkor csak előkészítjük a játszóterét, és mindketten visszabújunk az ágyba egy kicsit beszélgetni, elolvasni a reggeli híreket, vagy épp heverészni még egy sort. A hálószobaajtó természetesen nyitva marad, a teljesen childproof szomszédos nappaliban Kissmajom lenyomja a változatlan napkezdő rutinját (üdvözlésül megkergeti a macskát, szétgurítja a labdáit, szétszedi a tornyait, szétdobálja a formabedobóit, megénekelteti az összes zenélő kütyüjét egyenként és különböző kombinációkban is), majd mikor már unatkozik, ami rendszerint úgy húsz perc múlva következik be, visszajön hozzánk, aranyos mosollyal meglátogatja az ágyunk egyik, majd másik oldalát, és hangos magyarázkodás közepette asszisztál az öltözködésünkhöz, hogy megkezdődjön a közös bandázás.

Ma reggel fél kilenckor, miközben a gyerek az apja fején térdelve kapcsolgatta az éjjelilámpát, előszedtem a cuccait a nappaliban, bekészítettem M. kávéját a főzőbe, majd felöltöztettem Kissmajmot, és engedtem kicaplatni játszani. Miközben visszazuhantam a párnámra, hallottam, hogy kint elkezdődött a macska- és labdakergetés, láttam, hogy M. takaróval a fején fekszik, és gondoltam, hogy egy pillanatra még én is lehunyom a szemem, aztán amint szól a baba, megyek is állatkás könyveket nézegetni. És, ahogy vártam, egyszer csak szólt is a baba: felállt a fejem mellett, megtekergette az orromat, és elhadarta, hogy: "Hm-hmmm... Tádá-degüm. Ku-kóóó!" Már pattantam is fel, hogy okéoké, máris húzom a papucsomat, mikor feltűnt, hogy szokatlanul pihent vagyok. Megnéztem az órát és… fél tizenegy volt!
Le vagyok döbbenve. Eddig is tudtam, hogy átlagon felül önálló gyerekünk van, elég gyakran csinál ugyanis olyant, hogy mindketten leülünk vele a szőnyegére egy családi hancúrra, aztán az lesz a vége, hogy M. meg én magányosan dobáljuk egymásnak a lufikat, mert Kissmajom otthagy, elmászkál, és a saját dolgait intézi. De egyévesen két óra játékidő úgy, hogy még eszébe sem jut bevonni minket, egy kicsit túlzásnak tűnik - főleg úgy, hogy nem egy kényszerhelyzetről beszélünk, hiszen minden eddigi példából tudja, hogy még csak nem is kell sírnia, egy szavába kerül, és rögtön rohanunk hozzá.
És bevallom, szarul érzem magam, mert basszus, hát elaludtunk nah! Persze elvileg tökéletesen biztonságos a lakás általa bejárható része, sehova sem tud felmászni, semmit sem tud magára borítani, semmivel sem tud ártani magának, nincsenek elölhagyott kábelek, bedugaszolatlan konnektorok, megehető apró- vagy sérülést okozó éles kacatok. Nyilván eleshetett vagy felborulhatott volna, vagy beüthette volna magát, de ezek akkor is elkerülhetetlenek, ha fél méterre vagyunk tőle - a bármi miatti panaszkodást meg azonnal meghallottuk volna, mert legalábbis én minden szokatlan hangra felriadok. (De még ilyent sem csinált, csak hablatyolt és muzsikálgatott, mint mindig, és néha kisebb-nagyobb csattanással ledobott különböző tárgyakat, de az már mindennapos háttérzajnak számít nálunk.)

M. szerint ne lelkizzem túl a dolgot, ennél beszédesebb bizonyíték nem kell rá, hogy Kissmajom biztonságban érzi magát, tudja, hogy nem kell folyton a seggünkben lennie ahhoz, hogy szükség esetén figyelmet, támogatást, segítséget, vigasztalást, szórakoztatást kapjon. De miközben logikusnak tűnik, és bólogatok is szépen, máris azon agyalok, hogy amint befejezem ezt a posztot, és abbahagyom a kompenzálást (értsd: engedem végre fellélegezni Kissmajmot, és nem üldözöm tovább azzal, hogy kicsim, gyere csak anyához, építsünktáncoljunkgurítsunkolvassunk), azért csak rákeresek már a kötődéstípusokra és jellemzőikre, hogy lássam, mit rontottunk el és hol, és vajon szociopata lesz-e a kisfiunk… Pf.