Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. január 6., kedd

Parenting fail - episode 2.

Nem tartott sokáig, máris itt a folytatás…
Kissmajomról tudni kell, hogy itthon mindent, de a világon min-dent a szájába tuszkol, amit a földön talál - egyébként kint is, kivétel ha nagyon sok minden van, és nem győzi (például avar vagy fű vagy homok). A nap nagyrészében játékokat szállít foggal, és labdákat csócsál, de alapvetően minél undorítóbb a nyammogmány, annál jobb. Egyszerűen nem lehet olyan gyakran és olyan jól takarítani, hogy ne találjon legalább egy-egy miniatűr koszt vagy szöszt (vagy manapság mű-tűlevelet), de ha esetleg mégis sikerül, akkor ha elege lesz az engedélyezett tárgyakból, addig kapirgássza a könyvek gerincét, amíg tépkedni tud magának egy bekapható darabkát.
Egy ideje már nem nagyon aggódunk ezen, mert egyrészt olyasmit nem hagyunk elől, amitől megfulladhatna, vagy más baja lehetne, másrészt rájöttünk, hogy semmit sem nyel le, csak rágcsálja egy ideig, aztán ha már megunta, magától kiköpi. Nyilván a nyomdafesték nyalogatása sem szerencsés dolog, azért ha észrevesszük, akkor gyorsan elkobozzuk tőle a tiltott szerzeményt (általában készségesen oda is adja, vagy legalábbis kinyújtja a nyelvét, hogy kipiszkálhassuk), de egyre ügyesebben tartja titokban az akcióit: régen még pofákat vágott hozzájuk, és időnként turkált a szájában ilyenkor, de újabban már ezeket sem csinálja, valószínűleg javult a technikája, és most már stabilan ott tudja tartani a cuccot, ahol épp akarja, nem csúszkál se kifelé, se a torka irányába.

Miközben M. zuhanyzott, én meg a babakaját melegítettem a konyhában, Kissmajom ma lelopta az apja íróasztaláról a mini-szemetest. Ez egy olyan helyi gyorsmegoldás, eldobandó post-it darabkáknak, blokkoknak, árcéduláknak, lottószelvényeknek, hogy ne kelljen folyton a szobai kuka fedelét nyitogatni (mert még a végén megjön hozzá a gyerek kedve is, és megtervezi az eléje épített barikád kiiktatását). Hiába ártalmatlan, nem szoktuk amúgy az asztal szélén hagyni, de Kissmajom most már olyan magas, és olyan ügyesen áll lábujjhegyre, és olyan hatékonyan nyújogatja ki a karjait, hogy sokszor meg tud lepni az aktualizált hatósugarával.
Szóval M. kijött a fürdőből, látta, hogy ki vannak borítva a papírfecnik, és szólt, hogy menjek már, mert megint van valami a gyerek szájában, és neki nem hajlandó kinyitni. És akkor lehetne tippelni, hogy mi volt az, de úgyse találná ki senki: M. rágógumija, amit ezúttal kivételesen nem a nagy szemetesbe dobott ki fél órával azelőtt. Kissmajom komótosan, élvezettel, és annyira szabályosan rágta, hogy komolyan eszembe jutott, hogy ha már cumink nincs (ami általában a gyerekeknél jó védelem ilyen helyzetekre, mert szinte folyamatosan elfoglalja a szájat), akkor lehet, hogy rendszeresíteni lehetne ezt a módszert, ha a tavasz beköszöntése után is kitart Kissmajom szokása, mert az utcai cigicsikkek és parkbéli galambszar kóstolgatásánál azért jobb megoldás.

Egymásra néztünk utána párszor, nehezen fojtva el a kuncogást.
E. (kicsit azért őszintén aggódva): Basszus, milyen szülők vagyunk már… ma rágózott az egyéves gyerekünk!
M. (egyetértően): Igen, ez tényleg gáz. Mondjuk legalább nem aludtunk közben...
De viccen kívül, remélem nem tartja magát ez a tendenciánk, mert még a végén meg kell menteni tőlünk ezt a szerencsétlen kisbabát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd!